The Rise of Authoritarian Populism in Hungary - ASEEES Virtual Convention 2020

 

I will have an online lecture at ASEEES Virtual Convention 2020. Our panel, Anxiety and Fatigue in East-Central Europe, 1989–2019: Neoliberalism, Populism, and the New Politics of National Identity, will be on 15th November 2020 12.00 PM (18.00 CET).

My paper: The Rise of Authoritarian Populism in Hungary

At the time of Eastern European regime changes a stubborn expectation has risen about the democratization and marketization. Fukuyama put forward the “end of the history” and the universalization of Western liberal democracy. Instead of this “eternal peace”, by 2000s it has been proven that totally different tendencies have broken ahead, and political authoritarianism has become the new tendency. It is to say that the new era of autocracy maintains an intimate relationship of economic liberalization, capitalist globalization. Not just state autocracies have been evolved, but it become obviously that the capitalism inevitable shows autocratic tendencies. 

The contemporary democracies are facing their deepest crisis and biggest challenge ever. Although several factors have changed, the core challenge remained: the oppression of authoritarian structures. In the second half of the 20th century the capitalism entered to its authoritarian neoliberal phase. At the beginning of the 21st century the authoritarian right has rapidly reborn in the field of authoritarian state, which can be called post-fascism. According to my concern, these two tendencies have tightly coupled in the framework of authoritarian right-wing populist regimes. Rosa Luxemburg showed that imperialism and imperialist war could not be overcome within the framework of capitalism. The rule of law based liberal democracy and liberal constitutionalism tried to put this militarist nature of capitalism into legal/constitutional frameworks. The failure of liberal democracy opened the contemporary way of authoritarian right-wing populism, which on the one hand remained integrated into neoliberal capitalism and on the other hand dismantled the legal basis of liberal constitutionalism (human rights, rule of law). A new hegemonic structure has been created in the USA under the Trump’s administration, in Putin’s and Erdoğan’s systems as well, and it is most striking in Eastern Europe especially in the post-fascist Hungarian Orbán’s regime.

This paper is based on my recently published book The Rise of Hungarian Populism: State Autocracy and the Orbán Regime (Emerald Publishing, 2019) which, analysing the Hungarian case, investigates how the authoritarian neoliberalism cooperates with authoritarian state ruled by the populist right. On this basis, I argue here that the authoritarian turn of our time is based on the common tyrannical nature of capitalism and post-fascist right-wing politics. My other main thought here is that the liberal democracy was undermined by not just the state autocracies, but the neoliberal autocracy. The authoritarian populism cannot be seen as an extreme form of freedom speech, nor the neoliberalism be considered as a form of economic freedom. Authoritarian populism and authoritarian neoliberalism are against freedom, justice, equality and democracy. The main challenges of our time how can we fight back against these constitutionalized dictatorships, because it is to say that authoritarian populism and neoliberalism are about to constitutionalize themselves.

Northeastern Political Science Association 52nd Annual Conference

The 52nd Annual Conference of Northeastern Political Science Association goes virtual on Saturday, November 7, 2020. I will have a lecture in Theory and Politics Today panel on November 7, 3:45 to 5:15pm EST (9:45 to 11:15pm CET).

Ever since the time of Plato and Aristotle, political philosophers have wrestled with the political, social and economic issues of their days as they sought to define a better polity. Drawing on scholars from ancient and classical political thought, American political thought, and modern political thought, this panel will apply theory to politics today.

Chair: Jonathan Keller, Manhattan College
Discussant: Andreas Avgousti, Simon Fraser University

Forgotten Conservatives: The Liberty League and the Origins of Modern American Conservatism
Aaron Quinn Weinstein, Fairfield University

Aristotle’s Defense of the Multitude, Reconsidered
John Hungerford, Two Six Labs

Religious Toleration or Religious Freedom? John Locke’s Debate with Edward Bagshaw
Tianhong Ying,  Michigan State University

The Mortality of Republics: The Fragility of Freedom in American Republicanism
Christopher Brennan, Columbia University

The Rise of Executive Power: Authoritarian Populism and Unitary Executive Theory
Attila Antal, Eötvös Loránd University

Abstract

There is an emergence of executive power in the world which means on the one hand that the executive power is extremely strengthened, on the other hand the theory of separation of powers has totally been redesigned and this has a huge impact on the landscape of democracy. I am arguing here that the contemporary strengthening of executive power cannot be seen as the classic presidentialization in normal state of the politics, because the governments and their leaders are about to create a new political landscape in which politics is not subordinated to the law. It is interesting that the reconfiguration of executive power has become dominant at the period on both sides of the Atlantic. In the USA the Unitary Executive Theory (UET) tried to justify the expansion of presidential power, in Europe and other parts of the world the rise of right-wing Authoritarian Populism (AP) reinforced the political leaders. In this paper the theoretical bases of UET and the AP are investigated and the main common theoretical foundation here is Carl Schmitt and his theory on the political sovereignty and the state of exception. Given these facts, UET and AP has been investigated here in the framework of presidentialization in the time of state of exception. I am trying to critically investigate the rise of the executive branch in the West is held in the framework of democracy and in the East this phenomenon is blamed as a new rise of totalitarianism. I will point out that expansion of executive power is an inevitable danger, because the representative and parliamentary democracy has become empty by that the executive leaders pretend as the main political representative of their political communities. Upon the case of COVID-19 crisis the dangers caused by UET and AP have been reinforced each other, because the governing right-wing populist autocracy is based on executive leadership and the UET cannot be maintained without populism.

Beszélgetés a Rezervátum csatornán

2020. október 29-én a Rezervátum YouTube-csatornán Czigler Dezső Tamással beszélgettünk az Orbán-rendszerről, annak jellegéről, leválthatóságáról, arról, hogy mi hozta létre, valamint arról, hogy ebben milyen szerepe van a (neo)liberalizmusnak és milyen lehetőségei lehetnek a baloldalnak.

East-Central Europe: From Communism to Populism Online Conference

It is my honour and pleasure participating at East-Central Europe: From Communism to Populism Online Conference organized by Faculty of Political Science, University of Bucharest on 30th October 2020.

My lecture is: Liberal Democracy, Neoliberalism, Populism in the post-1989 Hungary.

Abstract: It has been argued in this lecture that the emergence of Hungarian populism after the 1989-transition cannot be understood without the investigation of the crisis of liberal democracy and the hegemony of neoliberalism. In the context if Eastern European transitions what has become hegemonic is not just liberal democracy, but the neoliberalism itself as the region has become the semi-periphery of globalized capitalism. These regime changes were crucial stages of neoliberal hegemony which has been euphemistically called the “third wave of democratization”. In fact, neoliberalism was not a newcomer in the Easter Block, but there were several strategies how neoliberalism has been implemented into these societies. Hungary was the leading country even before the regime change which embraced neoliberal policies, privatisation and macroeconomic stabilisation in the late 1980s. The liberal democracy and neoliberalism have inextricably been linked and this proved dangerous for liberal constitutionalism. After the regime change in Hungary, mainly in the 1990s there were a strong consensus about the liberal democracy and the liberal democratic institutional system. This consensus proved stabile at least until the first Orbán government, but the several kinds of crises in the 2000s plunged the liberal democracy into a serious crisis. It has been analysed here how the emerging populism of the Orbán regime after 2010 reinforced the agony of the liberal democracy by implementing several neoliberal agendas. I propose here that not just the nationalist and illiberal attitude of the post-2010 politics posed a significant challenge for liberal democracy, but the “embedded neoliberalism”.

A jobboldali gramscizmusról. Újra

Amikor a Terror Házának házmesterei kezébe kerül Antonio Gramsci, akkor mindig olvasnak egy-két oldalt és megpróbálják azt az Orbán-rendszer legitimálásához felhasználni. Korábban az orbáni kulturális hegemóniáról értekeztek, most pedig eljutottak az Orbán mögötti „történelmi blokk”-ig. Félretéve a viccet, a helyzet nagyon is komoly. Ahogyan arra korábban már felhívtam a figyelmet (Antal, 2019a), a jobboldal (nálunk és máshol is) bejelentkezett Gramsci-ért: „Gramsci a miénk – olvassuk, értelmezzük, használjuk!” – követeli Békés Márton (Békés, 2018). Persze, az azért kérdéses, hogy az antikommunista, autoriter jobboldalon mit szólnak egy kommunista szerző bevonásához, de ez legyen az ő bajuk. Az pedig már a baloldal problémája, hogy az orbáni politika már igen régóta követi a gramsciánus vonalat, tulajdonképpen a NER, a centrális politikai erőtér egy Gramsci-féle hegemón konstrukció, amelynek elméleti alapvonalat próbálja meg utóbb megalapozni Békés (Békés, 2020). Ennek kapcsán fogalmaznék meg néhány gondolatot:

(1) Egyrészt figyelemreméltó, hogy a baloldal nagy része teljesen intakt, mozdulatlan, hanyag maradt erre az ideológiai kifosztási kísérletre, amit a jobboldal kezdett el Gramsci kapcsán. Pedig ideje lenne tisztában lenni azzal, hogy mind elméleti, mind pedig gyakorlati szempontból létezik a jobboldali gramscizmus és amíg erre nem tudunk választ adni, addig minden antiorbánista (és neoliberalizmus ellenes) projekt kudarcra van ítélve. Tehát, igenis vissza kell szerezni Gramsci-t!

(2) Békés pontosan tisztában van azzal, hogy az Orbán-rendszer mögött egy osztálykompromisszum van, amely mögött a „nagytőke és a kispolgárság szövetségéhez hasonló társadalmi konglomerátum helyezkedik el, ezt pedig nem más, mint a »nemzeti nagytőke« frakciójának és a középosztály felső szegmenseinek szövetsége” (Antal, 2020) és ezt támogatja meg a legelesettebb társadalmi csoportok anyagi vezetőszárra fűzése, a fél évtizedes gyűlöletpolitika. A jobboldali szerzők immár véka alá sem rejtik, hogy az Orbán-rendszer célja és fő mozgató ereje az, hogy a legfelső társadalmi osztályok érdekeit a legszegényebbek kárára szolgálja ki.

(3) Békés továbbá kifejti, hogy Gramsci „»történelmi blokk« (blocco storico) kifejezés alatt azt értette, amikor egy politikai erő képes tartósan megszervezni különböző társadalmi rétegek (osztály)szövetségét” (Békés, 2020). Szerinte az Orbán-rendszernek sikerült ezt megvalósítani azzal, hogy minden korábbi politikai törésvonalat felemésztett, pontosabban „maga alá rendezett”: „Az az új konfliktushorizont, amely az addig meghatározó társadalmi és a hozzájuk kapcsolódó politikai törésvonalakat vagy integrálta magába (progresszív–konzervatív, város–vidék), vagy fölülírta őket (foglalkozás, osztályhelyzet), esetleg csak elhalványította azokat (múlthoz való viszony, vallásosság), egy minden addiginál szélesebb mezőben mozog.” (Békés, 2020). Ez az új törésvonal pedig nem más, mint a nemzeti/nemzetközi. Vagyis Békés szerint Orbán létrehozta a „nemzeti történelmi blokkot”, ami ezen kívül van az fogalmilag nem lehet nemzeti [„magyarországi ellenzék szivárványkoalíciója a világ bármelyik részén fölléphetne, ugyanis semmilyen sajátságos, helyi jellemzője nincsen, nemzetspecifikus tartalommal nem bír” (Békés, 2020)]. Túl vagyunk tehát azon, hogy a „haza nem lehet ellenzékben”, az Orbán-rendszer egyenlő magával a nemzettel.

* * *

A helyzet tehát különösen is érdekes: (a) a baloldal a saját elméletalkotójának segítségével került kizárásra saját nemzetéből; (b) közben az Orbán-rendszer semmilyen értelemben nem tekinthető a nemzeti érdek képviselőjének, hanem a sokkal inkább a globális és európai (azon belül a német) tőke embere (Antal, 2019b); (3) ezalatt a hazai politikai baloldal már régen elhagyta az internacionalista politikát és szinte semmi gondolata sincs a globális viszonyokról.

Mindebből számomra az következik, hogy a hazai politikai baloldalnak sürgősen el kell kezdi saját elvi-ideológiai alapjainak az összerakását, illetve az Orbán-rendszert annak kell tekinteni, ami, vagyis az autoriter formában működő kapitalizmus félperifériás termékének. Ha nem ezen az úton járunk, akkor felmerül a kérdés, hogy nemzet után még honnan fog kikényszeríteni a jobboldal?

Hivatkozások

Antal Attila (2019a): Szerezzük vissza Gramsci-t! Mérce, 2019. február 2. https://merce.hu/2019/02/02/szerezzuk-vissza-gramscit/

Antal Attila (2019b): Orbán bárkája. Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetség. Noran Libro Kiadó, 2019.

Antal Attila (2020): A koronavírus és az Orbán-rendszer osztálypolitikája. Eszmélet, 125 (2020. tavasz). https://www.eszmelet.hu/antal-attila-a-koronavirus-es-az-orban-rendszer-osztalypolitikaja/

Békés Márton (2018): Gramsci jobbról. Mandiner, 2018. július 31. https://mandiner.hu/cikk/20180731_bekes_marton_gramsci_jobbrol

Békés Márton (2020): Történelmi blokk áll Orbán mögött. XXI. Század Intézet, 2020. október 5. https://www.xxiszazadintezet.hu/bekes-marton-tortenelmi-blokk-all-orban-mogott

Az öncélú összefogás kudarca

A cikk az Azonnalin jelent meg 2020. október 6-án.

A „magyar Weimar” 2010-ben megbukott. Orbán arra jött rá, hogy a kapitalizmus működtethető autoriter eszközökkel a félperiférián. Az összefogás nem lehet öncélú, annak túl kell mutatnia az antiorbánizmuson.

Nagyon fontosnak tartom, hogy az Azonnali elindította az összefogásvitát, ugyanis az ilyen meg- és kibeszélések nélkül bármilyen ellenzéki próbálkozás az Orbán-rendszer ellen eleve kudarcra van ítélve. De akkor is borítékolható a bukás, ha az összefogásban valamiféle öncélt és nem pedig egy keserves politikai küzdelem szükséges, de korántsem elégséges eszközét látjuk. Ezért itt amellett fogok érvelni, hogy az Orbán-rendszert mindaddig nem tudjuk megbuktatni, amíg arra nem elsősorban társadalmi rendszerként tekintünk, továbbá, ha túl akarunk lenni a 2010 utáni világon, akkor a 2010 előtt rendszert is meg kell haladni.

Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy mire lehet(ne) jó az összefogás, a gondolkodásunkat onnan érdemes indítani, hogy minek tekintjük az Orbán-rendszert. Számomra a 2010 utáni berendezkedés semmiképpen sem csak egy választási küzdelemmel leváltható politikai berendezkedés, mert egészen egyszerűen nem így hirdette meg azt 2009-ben Kötcsén Orbán Viktor. Ha 2010-ben egyszerű kormányváltás történt volna, akkor nem alakították volna úgy a választási szabályokat, hogy a legkülönbözőbb ideológiájú ellenzéki pártokat egy olyan szivárványkoalícióra kényszerítse, amely nem csak, hogy rendszerváltásra alkalmas, hanem még kormányzóképes is. Nem szabad elfelejteni azt, hogy „Nemzeti Együttműködés Rendszere” úgy lett kialakítva, hogy van egy egységes (mára radikalizálódott) centrum, amely örökös kormányerőként viselkedik és ehhez képest van egy fragmentált, felőrölt ellenzéki tábor, amelyben a pártok sem együtt, sem külön-külön nem képesek győzni. A NER érdeke tehát az ellenzék felaprózottsága („be van töltve és meg van darálva”), de ugyanúgy a rendszer érdekét szolgálja az is, hogy ha az ellenzék pártjait minden önazonosságukat feladva csakis az antiorbánizmus köti össze.

2020-ban döbbenjünk végre rá: a kényszerű és félreértett összefogás csapdáját is az Orbán-rendszer ácsolta. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lenne szükséges az ellenzéki együttműködés és azt sem, hogy ne lenne valós igény az autoriter rendszer által sanyargatott ellenzéki választók egy részéről az összefogás követelése. Ezen a ponton felelős ellenzéki politikus hátralép egyet és nem megy fejjel a falnak (immáron negyedszer), de legfőképpen nem tesz a választópolgároknak felelőtlen ígéretet és nem megy bele olyan összefogásba, amelynek lehetséges kudarca beláthatatlan időre maga alá temethet minden rendszerváltó akaratot, lehetőséget. Ahhoz ugyanis, hogy értelmet adjunk az összefogásnak, meg kell érteni az Orbán-rendszer valódi természetét, és azt is, hogy minden politikai rendszer sajátos társadalmi berendezkedésen nyugszik.

Az Orbán-rendszer ugyanis jóval több, mint választásmatematikai méricskélések révén, ördögien kikalkulált politikai gépezet: az Orbán-rendszer egy társadalmi rendszer. Az eddigi összefogás-diskurzusok, s még inkább azok a vakhitű meggyőződések, amelyek szerint az összefogás egy olyan „szent tehén”, amelynek kritizálása egyenlő az orbánizmus akarásával, ott vétenek igen komoly hibát, hogy a 2010 utáni világban csakis egy politikai (és nem társadalmi) konstrukciót látnak. Ennek a társadalmi rendszernek a lényege – ahogyan azt máshol részletesebben kifejtettem – az, hogy a társadalom alsó osztályaitól óriási erőforrásokat és ebből következően életlehetőségeket von el, és a társadalomi elosztási rendszereket a legtehetősebb társadalmi osztályok érdekében működteti: adó- és családpolitikától kezdve, a közoktatási és az állami egészségügyi rendszer tönkretételén és az átlagember számára elérhetetlen magánszolgáltatások elképzelhetetlen megerősítésén át, egészen a klíma- és ökológiai katasztrófa káros következményeinek durván aránytalan elosztásáig.

Mindez a mostani járványhelyzet kapcsán kezd nagyon mély társadalmi feszültségeket generálni, hiszen az orbáni állam a tőkét menti és a munkást áldozza fel. Eközben az egyre jobban szétforgácsolódó társadalmi közép (amelyet az ellenzék sok szempontból fő társadalmi bázisának tekint) felső rétegei tulajdonképpen az Orbán-rendszer társadalompolitikájának nyertesei, a kevésbé tehetős középrétegek pedig brutális mértékben potyognak ki az Orbánék által szerte-szétszabdalt társadalmi szövetből, a középosztály alatt pedig a kormány feudális rendszere emészti fel a társadalom jövőjét, „közmunkás-rabszolgaságba” döntve az embereket, akiket a félelem, a társadalmi pánikkeltés eszközével manipulál. Bármilyen politikai koalíciónak csakis akkor lehet értelme, ha 1. szembenézünk az Orbán-rendszer szörnyű társadalmi valóságával, amely egyszerre szolgálja a fölső rétegek anyagi és társadalmi érdekeit, továbbá a gyűlöletpolitika és az anyagi vezetőszár segítségével igen komoly szavazatokat gyűjt be a legalsó társadalmi csoportoktól; 2. másrészt eltökéltek vagyunk abban, hogy ezt meg kell változtatni.

Úgy leváltani az Orbán-rendszert nem érdemes, hogy közben nem romboljuk le az azt egyben tartó társadalmi kényszereket és kompromisszumokat. Mindez persze rengeteg érdeksérelemmel és kellemetlenséggel jár az ellenzéki pártok tekintetében (hiszen egy Orbán utáni világban nem jöhetnek majd a hirtelen támadt ellenzéki oligarchák követelni a vélt „jussukat”), és éppen emiatt sokkal kényelmesebb arról a politikai technikáról beszélni, ahogyan leváltani szeretnék a rezsimet. Ez azonban 2022-ben édeskevés lesz, hiszen az Orbán-rendszert mint társadalmi rendszert kell leváltani, ennek csakis eszköze és nem célja az ellenzéki koalíció, ugyanis a cél az, hogy szembenézzünk azzal, hogy mivé lett a rendszerváltás utáni magyar társadalom és politika.

És itt érünk el a legkényesebb problémához, amelyet annak ellenére fel kell vetni, hogy 10 év NER után teljességgel érthető az a társadalmi és ellenzéki igény, hogy bármi áron meg kell buktatni a rezsimet. Természetesen nem lehet egyenlőségjelent tenni a 2010 előtti és utáni világ közé, de engem mindig meglep, hogy egy évtized Orbán-rendszer után milyen könnyen elfelejtették sokan azt, hogy az autoriter kormányzás nem csak úgy „idepottyant”, hanem az elhibázott társadalmi és politikai rendszerváltásnak, az 1990 és 2010 közötti politikai rendszernek, valamint a nálunk intézményesült félperifériás kapitalizmusmodellnek köszönhető, amelyet az különbözetet meg az Orbán-rendszertől, hogy a liberális demokrácia időszakában az embereket úgy zsákmányolta ki a hazai és külföldi tőke, hogy az állam nem akart hathatósan fellépni ez ellen, 2010 után pedig az orbáni állam olyan jog- és politikai rendet hozott létre, amely nagyipari módszerekkel szolgáltatja ki a dolgozókat a külföldi és az azt kiszolgáló „nemzeti” nagytőkének.

Persze, a két rendszer és logika között óriási a különbség, de 20+10 évvel a rendszerváltás(ok) után ne tegyünk úgy, hogy a liberális demokrácia alkalmas lett volna két olyan kulcsfontosságú dologra, amelyet joggal várhattunk volna: egyrészt az emberek kizsákmányolásának, valamint egy autoriter rendszer kialakulásának megakadályozására. Ideje rádöbbeni arra, hogy a „magyar Weimar” 2010-ben megbukott és Orbán arra jött rá, hogy a kapitalizmus működtethető autoriter eszközökkel a félperiférián (ráadásul ezt még az Európai Unió ugyan sokszor morgolódva, de el is tűri). Orbán a „fülkeforradalommal” választ adott a rendszerváltás rendszerének 2010-re összeomló konszenzusára, ha az ellenzék az összeomló Orbán-rendszerre „lejárt szavatosságú” megközelítésekkel válaszol, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek.

Öncélú összefogásnak tehát semmi értelme sincs. Meg kell mutatni a megroppantott társadalom számára, hogy az antiorbánizmuson túlmutató összefogás milyen politika eszköze lehet.

Kajet 4 - The Autocracy of the Centrum and Periphery

My new paper has been published in Kajet Journal 4 - On Periphery with the title The Autocracy of the Centrum and Periphery. 

By producing an archaeology of the periphery, the fourth issue of Kajet explores the possibility of a revised vision for the future of Europe, not in a totalising manner, but in a critical, reflexive way. Kajet alerts the centre of the possibility that there is not one world, not one history, not one future without alternatives, but rather many disparate worlds that are being lived at different speeds, according to different rhythms, producing contradictory histories and futures. Paradoxes are therefore necessary: to remain local but open, homogenous but plural, rooted yet adrift, anchored yet aware of what happens beyond one’s proximity. Our periphery is European and elsewhere altogether.

Authors: Attila Antal, Patricia Becuș, Marek M. Berezowski, Dragoș Boțcău, Julien Britnic, Carnation Studio (Horațiu Șovăială & Raya al Souliman), Alexandra Chiriac, Roberta Curcă, Dezarticulat, Andreea Daniela Dițu, Alex Fisher, Stefan Fraunberger, Flóra Gadó, Anton Hryhorenko, Daniel Hüttler, Ștefan Ionescu-Ambrosie, Jan Jurczak, Kadna, Vicky Kluzik, Ramin Mazur, Zsolt Miklósvölgy, Marija Nemčenko, Karol Radziszewski, Christina Novakov-Ritchey, Johanna Rannula, Alin Răuțoiu, Patrycja Rozwora, Elizabeth Short, Horațiu Șovăială, Ioana Țîștea, Lucian Varvaroi, Laura Naum, Petrică Mogoș 

Edited by Petrică Mogoș & Laura Naum 

Design by Regular Practice

Cover: Rural Carnival, by Ramin Mazur

Publisher: Dispozitiv Books

Language: English 

Pages: 328 pages 

Size: 16,5 x 23 x (2) cm 

ISSN: 2559 - 8015 

Abstract

There is a new cooperation between authoritarian neoliberalism and the rising authoritarian populism in Eastern European periphery. Neoliberalism, which is the drive ideology of neo-colonization of Eastern Europe, not just undermined the democratization, but has found a way to make an unholy compromise with authoritarian leaders. At the same time, the situation is even more complicated given the fact that neoliberalism has Eastern origins. This article deals, investigating the Hungarian case, with one of the main dilemmas in Eastern Europa: how liberal democracy proved so weak to constrain neoliberal autocracy and how authoritarian populism proved so strong to cooperate with neoliberal autocracy? I am convinced the answer lies in the mentioned Eastern roots of neoliberalism.

Nem szól szánk... - A társadalmi ellenállás lehetőségeiről a Népszavának

A Népszava megkérdezett az Orbán-rendszer által sértett társadalmi csoportokról, az ezzel kapcsolatos ellenzéki magatartásról és arról, hogy miért van romokban a társadalmi szolidaritás Magyarországon. A cikk Balassa Tamás tollából, "Nem szól szánk..." címmel jelent meg 2020. szeptember 19-én a nyomtatott lapban és 20-án az online felületen. 

Néhány részlet:

A kép forrása: nepszava.hu

"Az egyik legfontosabb ok maga az Orbán-rendszer. Ennek a politikai gépezetnek az az érdeke, hogy ne alakuljanak ki szolidaritási láncolatok. Patikamérlegen kimért eszközzel operálnak, nem mindig mennek el a falig, vagy éppen a falnál kezdik az adott társadalmi csoportnak a szétrombolását, és onnan haladnak visszafelé. Ez történt az elmúlt évek egyik legbrutálisabb intézkedésének, a hajléktalanokkal szembeni jogszabálynak a bevezetésekor, amikor a kezdeti szigor után a megregulázott emberek alkalmazkodtak, és egy idő után rendőri intézkedéseket már nem láttunk. Belesüp­pedt a helyzet a magyar társadalom rögvalóságába. Politikai szempontból ez lehet sikeres, és büszkeséget adhat a kormánynak, hogy nincsen vele szemben jelentős társadalmi düh. De ez látszólagos, mert ez a düh megvan, részben az ilyen intézkedések demoralizáló és romboló hatása miatt. Ez nagyon veszélyes stratégia. Az Orbán-rendszer játszik a társadalmi csoportokkal, és ez az egyik legnagyobb bűne.”

„Azt a logikát nem lehet elfogadni, hogy kényszerítsük bele magunkat a kormányzat által ácsolt játéktérbe, és fogadjuk el, hogy kizárólag politikamentesen lehet fellépni. Játékteret kell váltani. Azért sem volt átütő az elmúlt tíz év egyetlen ellenzéki próbálkozása sem, mert a kormány által szerkesztett játéktérben mozogtak, ahol nem lehet nyerni. Ez a rendszer totalizálódik, autoriter berendezkedéssé alakul, kulturális és gazdasági értelemben szó szerint mindent magába olvaszt. Ez ellen csak rendszer­ellenzékként lehet viselkedni. Nem kormányváltásra, hanem rendszerváltásra van szükség. Az Orbán-rendszer egy olyan sokk, amit előbb-utóbb fel kell dolgozni.”

Mi lesz az MSZP-vel?

A cikk az Azonnali.hu oldalon kelent meg 2020. szeptember 18-án.

Az elmúlt hetekben a sajtó a Magyar Szocialista Párt körüli botrányoktól volt hangos. Ez két szempontból sem jó: egyrészt mutatja, hogy az MSZP még mindig más pártok befolyása alatt működik, másrészt azokról a baloldali programokról nem esett szó, amelyek alkalmasak az Orbán-rendszer leváltására. Kérdés, hogy megérte-e mindezek ellenére a személyi konfliktusok útját választani?

Sokan kívánják azt a magyar politikában, hogy az MSZP végre tűnjön el, de valamilyen furcsa kényszerek következtében még mindig működik a párt, noha nem túl jó állapotban. Az egyik ilyen kényszer, hogy az Orbán-rendszer a rendelkezésére álló sokféle eszközökkel (hajlékony gerincek vásárlása, zavarkeltés, konspiráció) szereti irányítani az ellenzéki folyamatokat, kinyújtott kezei révén beavatkozik az ellenzéki pártokon belüli folyamatokban és a pártok egymással kialakított kapcsolatában. Ugyanis a „centrális politikai erőteret” messze nemcsak azt tartja fenn, hogy van egy erős(nek látszó) centrum, hanem az is, hogy a kormányzat kőkeményen uralni törekszik a perifériát.

A másik kényszer a baloldalisághoz kapcsolódik: a Fidesz és az ellenzék liberális oldala osztozik abban, hogy szeretnék kontroll alatt tartani a baloldali politikát, ezt azt jelenti, hogy korlátozni akarják bármilyen (gazdasági/politikai/kulturális) rendszerkritika lehetőségét. Az Orbán-rendszer pontosan tudja, hogy egyedül egy radikálisabb baloldali politika okozhat neki kellemetlen perceket és eredményezhet széles társadalmi megmozdulásokat, a liberálisok pedig mindig is ellenszenvvel viseltettek a baloldal iránt. Ebből pedig azt következett, hogy jobb az MSZP-t „szem előtt hagyni”, mert így a baloldali politikai mozgások könnyen irányíthatók és egyúttal a párton belüli és azon kívüli megszerveződni akaró baloldal is fogva tartható. Az MSZP tehát a kormánypártok és a liberális erők szemében (természetesen különböző módon) az a „dugó”, amely nem engedi felszínre törni azokat az erőket, amelyek radikális változásokat szeretnének és ehhez programjuk is van. Ideje végre kimondani: az MSZP ellenfelei számára ez idáig maga a szocialista párt gúzsba kötése jelentette a legnagyobb garanciát arra, hogy ne legyen igazi politikai baloldal ebben az országban.

Én két ok miatt csatlakoztam az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjához. Egyrészt azért, mert mélyen hiszek abban, hogy az autoriter Orbán-rendszer olyan határhelyzetet jelent, amikor „organikus értelmiségiként” nem maradhatunk csak elméleti emberek, régen eljött a cselekvés ideje. Másrészt pedig azért, mert ideje lenne végre kihúzni ezt a politikai dugót és autonóm baloldali politikát csinálni.

Az elmúlt hetek személyi játszmái, belső küzdelmei mindenre adtak alkalmat, csak a program- és ideológiai vitákra nem. Pedig a Baloldali Tömörülés elkészítette azt a programot és 11 pontból álló politikai kiáltványát, amely garantálja azokat az elveket, amelyek mentén az MSZP egy erős baloldali politikát képviselhet és egyúttal körvonalazza azokat a sarokpontokat, amelyek a 2022-es ellenzéki összefogással kapcsolatos tárgyalások során szilárd tárgyalási pozíciót jelenthetnek. Ilyen kiindulópontok: a demokratikus szocializmus alapeszméi; a munka és a természeti környezet felszabadítása a tőke uralma alól; a vegyes gazdaság és a köz- és közösségi tulajdon kiemelt védelme; progresszív adózás és arányos teherviselés; a magyar társadalom megvédése a nemzeti és multinacionális oligarcháktól; az állam a tőke helyett a munkások érdekeit képviseli; radikális változások a klíma- és ökológiai válság enyhítésére.

Én úgy vélem, hogy az elmúlt hetek durva személyi konfliktusainak csakis akkor lehet értelme, hogy ha az MSZP autonómiáját sikerül erősíteni és a párt függetlenedni tud mind az Orbán-rendszer, mind más ellenzéki pártok által gyakorolt kényszerektől. Én nem hiszek egy olyan politikában, amely ugyan enyhít a kormánypártok jelentette szorításon, de alapvető tartalmi elemeket ad fel a baloldali politikából pusztán azért, hogy néhány jegyet váltsunk az ellenzéki összefogás hajójára.

Szerintem az MSZP jövője három tényezőn múlik. A pártnak egyrészt csakis akkor lehet jövője, ha ki tud végre törni az Orbán-rendszer és az ellenzéki partnerei által reá osztott szerepből, és alapjaiban gondolja újra azt, hogy mit jelent a baloldalisága. Sajnos eddig mindig fordítva ültünk a lovon: a személyi összecsapások sokkal hangsúlyosabbak voltak, mint a program- és ideológiai viták. Másrészt a szocialista párt jövője azon is múlik, hogy végre felelősséget tud-e, akar-e vállalni azokért a társadalmi csoportokért, akik mind a rendszerváltásnak, mind pedig az Orbán-rendszernek a károsultjai. Végül pedig, a hazai baloldal válságának problémáját önmagában sem az nem oldja meg, hogy ha az MSZP egyszerűen eltűnik, sem pedig az, hogy ha megmarad. Az Orbán-rendszer és az ellenzéki összefogás malomkövei között őrlődve régen túl vagyunk azon, hogy a szocialista párt léte valamiféle önértéket jelent, de egyúttal a mégoly’ rossz állapotban lévő pártosodott baloldal szerepét sem szabad lebecsülni. Ha tisztába jövünk ezzel a kényszerhelyzettel, akkor bekövetkezhet az, amire még nem volt példa: elindulhat a MSZP, a többi baloldali párt, mozgalom, szellemi műhely egymás felé közeledése és egy baloldali pólus létrehozása.

A klíma- és ökológiai válság univerzális bináris kódja - Replika 114.

Megjelent a Replika 114-es száma és benne A klíma- és ökológiai válság univerzális bináris kódja. Észrevételek Bognár Bulcsu „Az ökológiai kommunikáció lehetőségei és korlátai a modernitásban. Társadalomelméleti észrevételek a környezetvédelem témájához” című tanulmányához címmű írásom.

Rövid összefoglaló: Álláspontom szerint a klíma- és ökológiai válság fundamentálisan alakítja át azokat a logikákat, ahogyan a társadalom részrendszerei működnek. Korunk globális kihívásával univerzális bináris kóddá változott az emberiség túlélésének vagy kipusztulásának dilemmája. Ez az írás néhány kritikai reflexiót tartalmaz Bognár Bulcsu tanulmánya kapcsán. Az itt tárgyalt fő kérdések pedig a következők: a klasszikus környezetvédelmi paradigmák összeomlása után hogyan viszonyulhatnak a gazdasági, politikai, jogi részrendszerek a klímaválsághoz, ebben milyen szerepe kellene hogy legyen a morális politikának és a klímavészhelyzetnek katasztrófákkal sújtott korszakunkban.

A cikk itt érhető el: http://replika.hu/replika/114-05

Nagyon ajánlom az egész lapszámot: http://replika.hu/replika/114

A középosztály mint hazugság

A publicisztika 2020. augusztus 23-án jelent meg a Mércén.

A cikk kapcsán Szánási Sándorral a Klubrádió Megbeszéljük című műsorában beszélgettem 2020. augusztus 25-én 17.00 óra után.

A Bekiáltás, Kabai Domokos blogja hivatkozta és tovább is gondolta a cikket 2020. augusztus 25-én.

A cikk kapcsán újra hívtak a Klubrádió Megbeszéljük műsorától, ezúttal Bolgár Györggyel beszélgettem 2020. augusztus 27-én 17.15 után.

Ha a baloldal nem lesz képes feladni kizárólag a középosztály védelmére alapozott politikáját, akkor még jó ideig velünk marad Orbán autoriter rendszere.

Önmagában persze nem a „középosztályi életformára” törekvő emberekkel van probléma, hanem azzal, hogy ha szemet hunyunk afelett, hogy a középosztályi életformához való görcsös ragaszkodás elsősorban a tőkés elitek üzleti érdeke és csakis mások kizsákmányolásával érhető el – ebben a tekintetben pedig nincs lényegi különbség Orbán és liberális ellenzéke között. A hazugságokkal való szembenézés azonban nem könnyű, mert 2010 előtt nem alakult ki olyan polgárság, amely a demokrácia motorja lett volna, 2010 után viszont létrejött egy olyan (felső)középosztály, amely az autoriter berendezkedés fő kedvezményezettje és így működtetője.

A kép forrása: canterburypolitics.wordpress.com

James Carville és Stan Greenberg 2012-ben publikált, It’s the Middle Class, Stupid! című könyve egyfajta amerikai hitvallás a középosztály védelmére és kampányszervezési útmutató is. Carville szerint nem jelent osztályharcos felfogást az, hogy a politika a középosztályi érdekeket képviseli a szupergazdagokkal szemben. Éppen az Obama-projekt teljes kudarca, a milliárdosok érdekeit képviselő Trump elborzasztó sikere és az amerikai „csendes többség” lázadása mutatta azt meg, hogy a középosztály amerikai álma nem más, mint a piac- és az uralkodó elit által vezérelt politikai projekt. Természetesen óriási a különbség, hogy az óvatoskodó demokraták és az agresszív republikánusok hogyan védik a középosztály érdekeit, de éppen a mostani amerikai elnökválasztási kampány bizonyította be ismét, hogy a politikai és gazdasági elitek számára húsbavágó kérdés a társadalmi centrum uralása, ugyanis a középosztály a legnagyobb fogyasztó – mind a nagypolitika, mind a kapitalizmus szempontjából. Ezzel magyarázható a Demokrata Pártban a Biden-Harris páros felülkerekedése, illetve azok kirekesztése (Bernie Sanders és támogatói), akik a középosztályon túlra, a társadalom legalsó szegmensei felé tekintettek.

A világszerte hajszolt középosztályi politikának azonban több ellentmondása, tragédiája is van. Egyrészt a globális középosztály, pontosabban a tőkés elitek azon politikája, hogy a középosztályosítás globálisan elérhetetlen vágyálmát kényszerítették rá az országokra tette tönkre ezt a bolygót. Az Európai Bizottság előrejelzése szerint 2030-ra 2 milliárd fővel, 5 milliárd fölé emelkedhet ugyan a globális középosztály (66%-a pedig Indiában és Kínában fog élni), de ez hihetetlen energia-, étel- és vízigénnyel fog párosulni. A 21. század elején ideje kimondani: a Föld bele fog roppanni abba, ha tovább kergetjük a középosztályosodás fenntarthatatlan lázálmát. Mindez korántsem jelenti azt, hogy az kellene, hogy legyen egy baloldali politika feladata, hogy megakadályozza az emberek A felzárkózását, az esélyteremtést, a jobb életfeltételek elérését. Éppen ellenkezőleg, baloldaliként ki kell mondani azt a kellemetlen igazságot, hogy az eddig ismert, fogyasztásorientált és a globális elitek által diktált (hiszen a középosztályi fogyasztás ezen csoportok tőkeérdekét szolgálja) középosztály-politika hazug és fenntarthatatlan, másrészt egyszerre okozza az osztályönzésbe zárkózó középosztály, de mindenekelőtt az az alatti és tulajdonképpen a létükért küzdő társadalmi csoportok kizsákmányolását.

Recseg-ropog tehát a középosztályokra felépített álom, nem csak az USÁ-ban, hanem Európában is. S itt érkezünk el a legnagyobb ellentmondáshoz: ahogyan azt Huszár Ákos és Berger Viktor Az új középosztály? (Politikatudományi Szemle, 2020/2. szám) című cikkükben kimutatják, hogy megdőlni látszanak azok a feltételezések, amelyek szerint a széles és erős középosztály a társadalmi stabilitás és demokratizálódás záloga. Éppen a 2010 utáni magyar helyzet bizonyítja azt, hogy a megerősödő (felső)középosztály nem tartja fontosnak a demokratikus intézményi és szabályrendszer kikényszerítését, hanem ki tud egyezni és együtt tud működni az autoriter rendszerrel. Úgy vélem, a helyzet ennél jóval súlyosabb, mivel a liberális demokráciák meggyengülésével és jórészt bukásával eljutottunk oda, hogy a Trumphoz és Orbánhoz hasonló politikusok nyíltan vállalják, hogy az adott társadalom középrétegeinek gazdasági, kulturális életformája csakis autoriter eszközökkel, a piac és az állam együttes önkényével őrizhető meg. Ennek a következménye az állami rasszizmus, a hatalmi eszközökkel feltüzelt menekült- és bevándorlóellenesség, a közszolgáltatások (főként az egészségügy és oktatás) piacosítása és a legszegényebbek szándékos kiszorítása.

Ebben a helyzetben kellene a baloldalnak új viszonyulást felépíteni a társadalmakba belekódolt, más tekintetben az említett fogyasztói okokból ráerőszakolt középosztályosításhoz. Ez pedig nem könnyű, mert a liberálisok nem hajlandók beismerni a középosztályi politika kudarcát és fenntarthatatlanságát, ugyanis akkor a kapitalizmushoz való viszonyukat is meg kellene változtatni. Ahogyan ezt Éber Márk Áron kimutatja kiváló, A csepp. A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete című könyvében (Napvilág Kiadó, 2020): a középosztályosodásra való hivatkozás nem más, mint a kapitalizmus egyik fő legitimációs pillére. Éber kifejti: „A munkásosztály felbomlásáról és a középosztályosodásról, vagy ellenkezőleg: a munkásosztály elnyomorodásáról és megszerveződéséről folytatott vita közvetetten a tőkés magántulajdonon alapuló kapitalizmus meghaladhatóságáról illetve meghaladandóságáról folytatott vita is.” (144.)

A középosztályi státusz elérése, idealizálása olyan élethazugság, olyan hamis tudat, amely nyilvánvalóan azt a tényt kívánja elfedni, hogy a középosztályi lét elviselhetetlen terheket ró a középosztály alatti társadalmi csoportokra és magára a természeti környezetre – eközben pedig félelemmel béklyózza meg magát a középosztályt is, hiszen egy létért folyó harccá válik a saját életszínvonal fenntartása. A középosztály, mint torz mérce tehát nem szolgál másra, mint az uralkodó osztályok hegemóniájának biztosítására: „A középosztályról szóló beszéd elfedi a tőke és a munka antagonizmusát, és így az uralkodó és az alávetett osztályok közti ellentétet is.” (148.). Vagyis a középosztály egyáltalán nem a társadalmi középről, hanem arról szól, hogy az uralkodó tőkésosztály „mitológiája” hogyan kívánja mindenkor pacifikálni és kizsákmányolni a társadalmakat. A liberális és a korszakunk autoriter jobboldali középosztály-koncepciói között az a fő különbség, hogy a liberálisok abban a hitben ringatták magukat, hogy demokratikus keretekkel korlátozhatják a globális kapitalizmus folyamatait, így a középosztályosodás említett árnyoldalait is (mindez gyakorlatilag megbukott), az autoriter populista vezérek számára mindez azonban már egyáltalán nem számít.

Közeledik a 2022-es választás és nagyjából az ismertetett keretek között vergődik a hazai politikai baloldal is, amely a rendszerváltás óta hozzáláncolta magát a középosztályi politikához, amit a liberálisok „polgárosodásnak”, a jobboldaliak pedig „nemzeti középosztálynak” neveznek. A tragikus pedig az, hogy 2010 előtt nem alakult ki olyan polgárság, amely a demokrácia motorja lett volna, 2010 után viszont létrejött egy olyan (felső)középosztály, amely az autoriter berendezkedés fő kedvezményezettje és így működtetője. Amíg nem hozunk létre egy olyan baloldalt, amely el mer mozdulni a középosztályra alapozott politikától, addig nem lehet az Orbán-rendszert leváltani.

Ez azonban nem könnyű, különösen, ha fordítva ülünk a lovon. A 21 Kutatóközpont nemrégiben megállapította, hogy „… a magyar társadalom felső tizede döntően ellenzéki, onnan pedig lefele haladva folyamatosan csökken az ellenzék, és nő a kormány támogatottsága: a legkiszolgáltatottabbak között kiemelkedő a Fidesz népszerűsége.” Ebből sokan azt a következtetést vonták le (és amennyire látjuk, így fog felépülni a 2022-es ellenzéki kényszer-koalíció is), hogy az Orbán-rendszert csakis a (városi) középosztály maradékainak segítségével lehet leváltani. Ez azonban nem fog így menni! Egyrészt a középosztály, ha (meg)élni akar, egyre nagyobb kiegyezésre van kényszerítve a rendszerrel. Másrészt pedig ez azt vonja maga után, hogy hallatlanul növekedni fog a társadalmi és politikai nyomás az középosztály alsó, és az az alatti csoportokon. Mindez csakis egy fokozódó autoriter rendszerrel tartható fenn.

Ebben a helyzetben a baloldal célja és politikája nem lehet az, hogy gyűlöletet keltsen a legkiszolgáltatottabbak iránt, akiket maga a rendszer, illetve közvetetten a középosztályok is kizsákmányolnak, és akik az ebből fakadó élethelyzet elviselhetetlensége miatt válhattak az Orbán-rendszer biológiai játékszereivé. Azonban azt is el kell kerülni, hogy a gyűlölet a középosztály ellen forduljon, hiszen „a középosztályi lét elviselhetetlen könnyűsége” korántsem ezen rétegek hibája. Vagyis nem a középosztállyal, hanem magának a középosztálynak a koncepciójával (amely ökológiailag fenntarthatatlan, társadalmilag kizsákmányoló és rasszista osztályönzéshez vezet) kellene leszámolnia a baloldalnak.

A hétköznapok már tegnap elvesztek

A hétköznapok már tegnap elvesztek címmel jelent meg írásom a Kossuth Kiadónál megjelent A karanténnapok hordaléka... című kötetben. Rövid ízelítő a szövegből: "Én egy jó héttel korábban kezdtem az önként vállalt karanténomat március elején, mint ahogyan az események felfutottak hazánkban. Ez nem érdem, nem fellengzősség, de lehet, hogy valamilyen gyávaság is, mindazonáltal tudtam, sejtettem, hogy baj lesz. Nem tudom, hogy ezzel megvédtem-e bárkit, magamat, de próbáltam felelősen viselkedni. Az egyik legmegdöbbentőbb élményem az, hogy mennyire nem hiányoznak a hétköznapok, egyik-napról a másikra kiesetem a megszokott napirendemből, de az enyhítés megindulásával sem érzek semmiféle vonzódást ahhoz, hogy visszatérjen a normál üzemmód." 

A kötetről:

2020 tavasza váratlan helyzettel szembesített bennünket: a koronavírus-járvány az egész világot érintő pandémiává vált, amely korábban nem tapasztalt módon avatkozott be a világ gazdasági, politikai, kulturális életébe – így mindannyiunk életébe, hétköznapjaiba is. Március közepétől Magyarországon is életbe lépnek a kijárási korlátozások, a külföldről érkezők és a koronavírus tüneteit produkálók kényszerűen karanténba kerülnek – a korlátozások enyhítésére pedig május közepéig kell várni.

Így a megszokott, normális élet menete két hónapra kizökkent. E két hónap a távolságtartás jegyében egyeseknek elkülönülést, bezártságot, másoknak összezártságot jelentett, esetleg kreatív időt szabadított fel, vagy éppen munkahelyet szűntetett meg. A karanténban eltöltött napok mindenki életére más-más hatással voltak, mindenkinek mást hozott és mindenkitől mást sodort el.

Jelen kötetet e két, karanténban töltött hónap dokumentumaként tartja kezében az olvasó. Nem a járvány-diskurzus világpolitikai, gazdasági vagy társadalmi elemzéseiként, hanem a hétköznapok személyes tapasztalata felől megírt naplójaként.

A Könyvkészítők Informális Fórumának tagjai – köztük írók, költők, könyvkiadók, grafikusok, tudósok – számolnak be e kötet lapjain karanténbéli élményeikről, gondolataikról, arról miként birkóztak meg a karanténban töltött mindennapok kihívásaival, vagy éppen a bezártság két hónapjának alkotói tevékenységébe engednek betekintést. És amiként mindannyiuk számára mást és mást hordoztak a karantén napjai, úgy e kötet is ezt a sokféleséget hívatott reprezentálni: esszék, versek, novellák, grafikák, fotók formájában megörökítve a karanténnapok tapasztalatát."

Environmental justice in the context of urban green space availability, accessibility, and attractiveness in postsocialist cities

I co-authored an open access paper with Jakub Kronenberg, Annegret Haase, Edyta Łaszkiewicz, Aliaksandra Baravikova, Magdalena Biernacka, Diana Dshkova, Richard Filčak,  Dagmar Haase,  Maria Ignatieva, Yaryna Khmara, Mihai Razvan Niţă and Diana Andreea Onose. The paper, Environmental justice in the context of urban green space availability, accessibility, and attractiveness in postsocialist cities, has been published in Cities (Volume 106, November 2020). 

Abstract

This article aims to position postsocialist cities in Central and Eastern Europe in the broader debate on urban environmental justice. The article crosscuts through all three dimensions of justice (distributive/distributional, procedural/participatory, and interactional/recognition) in the context of urban green and blue space provision. Environmental justice is still an emerging topic in postsocialist cities, constrained by market-orientation and neoliberal trends within society, privatization, and the primacy of private interests. The respective situation in postsocialist cities provides insights into the international debate on environmental justice, by highlighting some extremes related to neoliberal and populist governments and very rapid processes that lack long-term democratic consensus within societies. The findings of this study are discussed in the context of a postsocialist legacy, which includes broad tolerance for inequalities, a lack of solidarity in society, a lack of responsibility for the public interest, and extreme individualization and disregard for social interests. This has gradually led to the corporatization of local authorities and various business–government coalitions. This setting is more likely to favor business models related to the use and management of urban green and blue spaces than the environmental justice discourse.

The full paper is available from here and on my Academia.edu

Interview in Public Jurist on the Enabling Act

The Public Jurist (June 2020), which is the journal of official student community of the BSocSc; LLB Programme (GLaws) at The University of Hong Kong, made an interview with me on the emerging authoritarian Orbán regime and its Enabling Act. The interview is available from here and my Academia.edu.

A koronavírus-válság és a kivételes állapot dilemmái

A cikk az Új Egyenlőségen jelent meg 2020. június 18-án.

A koronavírus-járvány miatt az Orbán-rendszer rendkívüli jogrendet vezetett be, hiszen sohasem látott járványügyi kihívással néz szembe az ország. Ugyanakkor bebizonyosodott az is, hogy nem kevés vitával és összeütközéssel jár, amikor a magyar társadalom immáron egy évtizede folyamatosan a politika által gyártott kivételes állapotban van és beköszönt egy valódi válsághelyzet.

Korszakunk tehát az „egymásra torlódó” válságok és kivételes állapotok időszaka. Ebben az írásban amellett érvelek, hogy éppen most van itt az ideje annak, hogy újragondoljuk a rendkívüli jogrend és kormányzás intézményét. Nem csak azért, mert úgy tűnik, hogy az Orbán-rendszer ezentúl felhatalmazás nélkül bármikor kivételes állapotot hirdethet ki, hanem amiatt is, mert a rendkívüli kormányzás meghatározza majd a 21. század mindennapjait.

Egy ideje foglalkoztatnak a kivételes állapot jogi, politikai és biopolitikai aspektusai (Antal, 2018, 2019, 2020b, 2020c), valamint az, hogy a klíma- és ökológiai válság során hogyan használható a kivételes kormányzás eszközrendszere (Antal, 2020a). 2018-ban amellett érveltem – Girogio Agamben elmélete (2016) nyomán – az Új Egyenlőség hasábjain, hogy „Az Orbán-kormány által alkalmazott permanens kivételes állapot a társadalom demokratikus immunrendszerét károsította, és csírájában fojt el minden társadalmi önvédelmi mechanizmust. Az Orbán-rendszer egyre inkább elszakad a jogtól és az önmaga által gyártott válságokat menedzseli úgy, hogy közben a lehető legnagyobb mértékben uralkodni akar az életünkön.” Sajnos az azóta eltelt két és fél évben semmivel sem lett jobb a helyzet, hiszen a békeidőben is a kivételes kormányzást bevezető Orbán-rendszer a koronavírussal fennállása eddigi legnagyobb tényleges válságával néz szembe, amire ugyancsak a rendkívüli állapot eszközeivel válaszolt és szemmel láthatóan a kormányzat egyre inkább vonzódik a korlátozások és most már a felhatalmazást sem igénylő rendkívüli kormányzáshoz. Ennek ellenére mégsem gondolom azt, hogy csakis önkényesen lehetne élni a kivételes állapot eszközrendszereivel, erről azonban azért nehéz vitát kezdeményezni, mert az autoriter Orbán-rendszer immáron több mint fél évtizede felfüggesztette a jog- és politikai rendszer normál állapotát. A koronavírus tehát egy olyan helyzetbe robbant bele, amelyet eleve a jogi és politikai kivételesség határozott meg, hiszen a 21. századra politikai, alkotmányos és társadalmi értelemben elszakadtunk attól, amit korábban „normalitásnak” gondoltunk.

A jelenség természetesen nem magyar sajátosság, hiszen a 2001. szeptember 11-ét követő terror elleni háborúban, vagy a szigorú rendőri intézkedésekkel fémjelezett „bűn elleni háborúban”, vagy éppen a menekültek és bevándorlók elleni drákói intézkedések során a politika előszeretettel veszi igénybe a rendkívüli hatalomgyakorlást vagy hivatkozik a jog felett álló végrehajtó hatalomra (Head, 2016: 1.).

Az Orbán-rendszer rendkívüli állapotot vezetett be a koronavírus járvány miatt. Ez első ránézésre – a pandémia körülményei között – „megnyugtatóan” hathat, hiszen azt sugallja, hogy a kormányzat a helyén van, teszi a dolgát és törődik az emberekkel, továbbá rendkívüli intézkedések bevezetésére is késznek mutatkozik, ha a helyzet úgy kívánja. Nagyjából ez lenne a rendkívüli jogrend lényege: fokozott veszély esetén koncentrált hatalomgyakorlás a lakosság érdekében. Ha azonban egy kicsit mélyebbre tekintünk és figyelembe vesszük azt, hogy hogyan alakult a rendkívüli kormányzás korántsem lehetünk derűlátók. Sőt, igen komoly aggodalmaink lehetnek, különösen azért, mert az Orbán-rendszer nem elégedett meg a koronaválság kapcsán egy újabb rendkívüli jogrendtípus bevezetésével. A helyzetet egyrészt felhasználta arra, hogy a korlátlan felhatalmazás keretében hozzon súlyos érdeksérelmet jelentő (kulturális foglalkoztatottak közalkalmazotti státusztának eltörlése, óriási közvagyon juttatása a rendszer oligarcháinak, a felsőoktatás további privatizálása, a nemváltoztatás ellehetetlenítése), ám a járványhoz aligha kapcsolódó intézkedéseket (Antal, 2020c), másrészt pedig a járványügyi vészhelyzet végéhez közeledve elkezdte letenni az alapjait a jövőbeli, immáron parlamenti felhatalmazás nélkül is bevezethető kivételes jogrend alapjait.

Egymásra torlódó kivételes állapotok

E sorok írásakor kétféle rendkívüli jogrend egyszerre van hatályban Magyarországon (a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet, valamint az „élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető tömeges megbetegedést okozó humánjárvány”, vagyis a koronavírus következtében elrendelt vészhelyzet) és a kormányzat készül egy új típus bevezetésére.

Ahogyan azt az említett 2018-as cikkemben megállapítottam: 2010 óta, a második és harmadik Orbán-kormányok rendszeresen élnek a kivételes állapot eszközrendszerével és kormányzástechnikájával. Mindez azonban a menekült- és bevándorlási válság kapcsán csúcsosodott ki: 2015 szeptemberétől előbb hat megyében, majd pedig 2016 márciusától országos szinten folyamatosan hatályban van (félévente meghosszabbítva) az ún. „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet”, amelynek törvényi feltételei egyáltalán nem álltak és nem is állnak fenn (Helsinki Bizottság, 2019). 2015-től az Orbán-rendszer alapvetően és önkényesen alakította át a kivételes jogrend szabályait és persze szellemiségét, hiszen az említett az új tényállások (a már említett tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet, valamint az Alaptörvénybe foglalt terrorveszélyhelyzet) a menekültekre és bevándorlókra épülő gyűlöletpolitika fenntartásának állandó eszköze.

Immáron tehát öt éve folytatja az Orbán-rendszer a menekültek és bevándorlók elleni gyűlöletkampányt, amelynek „hitelesítésére” saját maga állított elő rendkívüli helyeztet. Ez a válsághelyzet időben és a kormányzati szándékok szerint is összeért a koronaválsággal. Egyrészt a kormány a 32/2020. (III. 5.) rendelettel 2020. szeptember 7-ig hosszabbította a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet. Másrészt, a miniszterelnök a járvány kezdetén – amikor nem lehetett látni azt, hogy mennyire lesz súlyos a helyzet – még azzal is megpróbálkozott, hogy a vírust összefüggésbe hozza a gyűlöletpropagandával. Orbán Viktor 2020. március 10-én még a következőt állásponton volt: „A magyar miniszterelnök leszögezte: az illegális migráció és a koronavírus-járvány között egyértelműen kapcsolat van, hiszen számos bevándorló Iránból vagy Iránon keresztül érkezik, amely a fertőzés egyik gócpontja. Magyarország ezért megerősítette a határvédelmét, és ideiglenesen lezárta a tranzitzónákat…”.

Az Orbán-rendszer azonban váltott (legalábbis a járvány enyhüléségégi elejtette a migrációs diskurzust) és a járványhelyzetet építette fel egy új kivételes jogrenddé: az „élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető tömeges megbetegedést okozó humánjárvány” kapcsán a 40/2020. (III. 11.) Korm. rendelettel veszélyhelyzetet hirdetettek ki és elfogadták a koronavírus elleni védekezésről szóló 2020. évi XII., vagyis a „felhatalmazási” törvényt. Mindez valóban határkő, hiszen ezzel valósággá vált a rendeleti kormányzás, hiszen a kormány rendeletével felfüggesztheti egyes törvények alkalmazását, eltérhet törvényi rendelkezésektől, és egyéb rendkívüli intézkedéseket hozhat – amint azt láthattuk, az Orbán-rendszer tágan értelmezte mindezt és messze nem csak a járványhelyzet kezelésére használta fel az aránytalanul felerősített végrehajtó hatalmat. Mindez óriási vitákat váltott ki és úgy vélem, hogy ennek oka nem csak az, hogy a kormányzat túlterjeszkedett a felhatalmazáson, hanem mindenekelőtt az, hogy 2015 óta így jár el és emiatt az állampolgárok egy része még akkor sem bízik a hatalomban, amikor egyébként indokolt lehet a rendkívüli kormányzás. Ugyanis alapvető különbség van a tényleges rendkívüli helyzet (pl. egy világjárvány, természeti katasztrófa) kapcsán bevezetett rendkívüli jogrend és az Orbán-rendszer 2015 óta kreált rendkívüli kormányzása között. Az előbbi esetben a kormányzat fő célja a bizalom és a biztonság megőrzése, a megnyugtatás, az Orbán-rendszer 2015 óta lényegében azzal játszik, hogy megfélemlíti a lakosságot és védelmet ígér számára. Az Orbán-rendszer (a vörösiszap katasztrófát, illetve más értelemben a klímaválságot leszámítva) most került először szembe egy valódi vészhelyzettel és azért övezte bizalmatlanság a válságkezelést, mert a kormányzat normál helyzetben is visszaélt hatalmával, sőt azt arra használta, hogy mesterségesen állítson elő rendkívüli helyzetet. Vagyis az Orbán-rendszer már azelőtt diszkreditálta a kivételes kormányzást, mielőtt arra ténylegesen szükség lett volna.

A miniszterelnök azonban tovább feszíti a húrt és a járványhelyzet lehetséges súlyosbodása előtt igyekszik annak a lehetőségét megteremteni, hogy a parlamentet kiküszöbölje a rendkívüli kormányzásból: amíg a koronavírus-veszélyhelyzet kapcsán a kormányzat felett valamelyest megmaradt a törvényhozás látszólagos kontrollja, addig veszélyhelyzet hatályon kívül helyezésével bevezetésre kerülhet a módosított ún. „egészségügyi válsághelyzet”, ami öt év alatt a harmadik rendkívüli jogrendtípus. Ebben az esetben nem egy új kivételes állapotot jönne létre, hanem a kormányzat új jogkört kap arra, hogy az országos tisztifőorvos javaslatára, a miniszter előterjesztése alapján rendelettel ilyen válsághelyzetet rendelhessen el legfeljebb hat hónapra, amelynek során a kormányzat igen széles körben folytathat rendeleti kormányzást.

Ezek alapján látható, hogy nem a koronaválság hozta el a kivételes állapot korszakát hazánkba, de jelentősen fokozta azokat a dilemmákat, amelyek a rendkívüli mértékben megerősödött végrehajtó hatalomhoz kötődnek.

Mit tehetünk a velünk élő kivételes állapottal? Véget vet-e a rendkívüli jogrend a demokráciának? [1]

Itt van tehát az idő arra, hogy alaposan végig gondoljuk a rendkívüli kormányzás intézményét, mert sem a kormányzatok igénye annak alkalmazására, sem az azt kiváltó rendkívüli társadalmi, ökológiai, gazdasági, egészségügyi események nem múlnak el korszakunkban. Különösen a globális ökológiai- és klímaválság kapcsán állnak elő olyan kihívások, amelyek rendkívüli válaszlépéseket igényelnek. A következőkben néhány olyan csomópontokra utalnék, amelyek lehetővé tehetik azt, hogy a rendkívüli jogendet a jövőben ne valamiféle „hatalompótlékként”, a korlátlan végrehajtó hatalom legfőbb eszközeként, hanem a társadalmi kihívások egyfajta lehetséges eszközeként használjuk fel.

Az Orbán-rendszer példája mutatja azt, hogy amennyire csak lehet, szét kell választani a rendkívüli és normál jogrendet, és garantálni kell azt, hogy a kivételes állapot intézményét csak a tényleges vészhelyzetek esetében lehet alkalmazni. Garantálni kell azt, hogy a rendkívüli eszközök az általános társadalmi, politikai viszonyok közepette ne legyenek felhasználhatók mesterséges káoszok, félelemkeltések, gyűlölethullámok elindítására. Csakis így lehet hatékony a tényleges kivételes helyzetekben a kormányzati cselekvés, csakis így maradhat meg a végrehajtó hatalomba vetett bizalom.

A kivételes állapot arra is rámutat, hogy jelenlegi életformánk a neoliberális kapitalizmus keretrendszerében egyre jobban kizsákmányol bennünket és kiszolgáltat a gazdasági/politikai hatalmasságoknak. A kormányzatok a valódi és az általuk kreált válságokat próbálják meg rendkívüli eszközökkel kezelni, ennek keretében pedig egyre nagyobb befolyásra és ellenőrzésre tesznek szert saját társadalmaik felett.

A kivételes állapotban a társadalom tehát egyszerre van gyakorlatilag korlátlanul kiszolgáltatva nem csak az államhatalomnak, de a piacnak is (lásd a magánegészségügyi szempontok érvényesítése a járványügyi védekezésben).

Az állandósult kivételes állapothoz köthető legfontosabb általános dilemma, hogy – alapvetően nem demokratikus jellege ellenére – valamilyen módon „demokratizálható-e/demokratizálandó-e a kivételes állapot. Ugyanis a kivételes hatalomgyakorlás nem tekinthető a képviseleti demokrácia paradigmája szerint demokratikusnak, de nem is szükségképpen autokratikus: ez azt jelenti, hogy mind a normál, mind pedig a rendkívüli helyzetben a társadalom érdekei és nem a hatalmat gyakorló kormányzat politikai szempontjai az elsődlegesek. Agamben (2020) maga is a koronaválság kezdetén azzal érvelt, hogy még a járványügyi helyzetben is legyünk óvatosak a kormányzat rendkívüli hatalmával. Többen amellett érvelnek (Schubert, 2020 és Sotiris, 2020), hogy igenis lehetséges a kivételes kormányzás demokratizálása is. Ennek lényege a társadalmi mozgalmak, a deliberáció és önszerveződés növekvő szerepe járványveszély, egyéb egészségügyi és természeti katasztrófák idején, amikor a közösségi összefogás (ahogyan a koronavírus kapcsán látjuk maszkkészítés, a leginkább érintett csoportokat segítő önkéntesek megszerveződése) alternatívát kínál az egyéni túlélési pánikreakciókkal szemben (Sotiris, 2020). Kivételes állapot idején továbbá a hatalmi ágak elválasztásának és hatalommegosztásnak az elvei nem közvetlenül és nem azonnal érvényesülnek éppen ezért lenne nagyon fontos, hogy a kivételes hatalomgyakorlás ellenőrzésének rendszerét kialakítsuk: vajon miért gondoljuk azt, hogy a törvényhozás normál jogrendben sem képes ellenőrizni a megnövekedett hatalmú végrehajtást, akkor majd képes lesz erre egy gyakorlatilag korlát nélküli kormányzattal szemben? Meg kell teremteni a rendkívüli jogrend hatalom feletti tényleges ellenőrzés lehetőségét. Akárhogy is, a koronavírus járvány és még inkább az annak nyomán fellépő gazdasági válság alapvetően fogja átkódolni a demokráciáról való gondolkodásunkat.

Ennek kapcsán érdemes megint hangsúlyozni, már a járvány előtt is hajlamosak voltak a kormányzatok a kivételes állapot eszközrendszerét alkalmazni az azt előidéző feltételek hiányában is, ugyanakkor most előállt a világtörténelem első olyan kollektív válsághelyzete, amit a társadalmak és a kormányzatok ekként is élnek meg. Nem tekinthetjük törvényszerűnek azt, hogy a folyamatos válságok ellenére a kivételes állapot állandósulása magával a 21. századi diktatúrának a megszilárdulásával fog együtt járni. Mivel a kivételes kormányzás a vélt/valós biztonságérzetről szól, ezért arra kell megnyugtató választ adni, hogy ez hogyan elégíthető ki demokratikus módon.

Felhasznált irodalom

Agamben, Giorgio (2016): Az ellenőrző államtól a destituáló hatalom praxisáig. Ford.: Dobrai Zsolt Levente. A Szem, 2016. március 27., http://aszem.info/2016/03/giorgio-agamben-az-ellenorzo- allamtol-a-destitualo-hatalom-praxisaig/

Agamben, G. 2020. The Invention of an Epidemic. Quodlibet, 26 February 2020. English version: https://www.journal-psychoanalysis.eu/coronavirus-and-philosophers/

Antal Attila (2018): Kivételes állapotban. Új Egyenlőség, 2018. január 21. http://ujegyenloseg.hu/kiveteles-allapotban/

Antal Attila (2019): Kivételes állapotban. A modern politikai rendszerek biopolitikája. Budapest Napvilág Kiadó.

Antal Attila (2020a): Mi értelme (lehet) a klímavészhelyzetnek? Másfél fok, 2020. január 10. https://masfelfok.hu/2020/01/10/mi-ertelme-lehet-a-klimaveszhelyzetnek/

Antal Attila (2020b): Kormányzás rendkívüli állapotban. A Mi Időnk, 2020. március 12. http://www.amiidonk.hu/elemzes/antal-attila-kormanyzas-rendkivuli-allapotban/

Antal Attila (2020c): Orbán’s Enabling Act: Ruling the Post-Pandemic World. Rosa-Luxemburg-Stiftung, Brussels Office, Trademark Belfast. In historical thunder and lightning blog. 2020. április 7. https://www.brexitblog-rosalux.eu/2020/04/07/orbans-enabling-act-ruling-the-post-pandemic-world/

Head, M. 2016: Emergency Powers in Theory and Practice. The Long Shadow of Carl Schmitt. London and New York: Routledge Taylor & Francis.

Helsinki Bizottság (2019): Álsághelyzet ez, nem válsághelyzet: Saját törvényét is megsérti a kormány. 2019. szeptember 5. https://www.helsinki.hu/alsaghelyzet-ez-nem-valsaghelyzet-sajat-torvenyet-is-megserti-a-kormany/

Schubert, Karsten (2020): Crying for Repression: Populist and Democratic Biopolitics in Times of COVID-19. Cirical Legal Thinking, 2020. április 1. https://criticallegalthinking.com/2020/04/01/crying-for-repression-populist-and-democratic-biopolitics-in-times-of-covid-19/

Sotiris, Panagiotis (2020): Against Agamben: Is a Democratic Biopolitics Possible? Cirical Legal Thinking, 2020. március 14. https://criticallegalthinking.com/2020/03/14/against-agamben-is-a-democratic-biopolitics-possible/

[1] Ehhez a részhez felhasználtam a következő írásomat: Antal, 2020b.