Monday, 23 March 2020

Az alkotmányos diktatúra

Az Orbán-kormány 2020. március 20-án felhatalmazási törvényjavaslatot nyújtott be a parlementnek, ennek kapcsán közzéteszk a Kivételes állapotban. A modern politikai rendszerek biopolitikája (Napvilág Kiadó, 2019) című könyvemből három részletet.

Az alkotmányos diktatúra elmélete (pp. 76-81.)

Az alkotmányos diktatúra elmélete összefonódott a kivételes állapottal. 1934 és 1948 között, az európai demokráciák összeomolásának idején mindez nyilvánvalóvá vált és a diskurzus – az eddigiek alapján talán nem meglepő módon – összefonódott Schmitt kibontakozó kivételes állapot teóriájával és formát is nyert a német alkotmányjogász először 1921-ben megjelent, a Diktatúra című könyvével (Schmitt, 2014).

Agamben kifejti (2005: 6.), hogy maga az alkotmányos diktatúra kifejezés a német jogászoktól származik, s annak a kivételes hatalomnak a leírására szolgált, amelyet a weimari alkotmány 48. §-a garantált a birodalmi elnöknek (Hugo Preuss: Reichsverfassungsmäßige Diktatur). Meg kell említeni a svéd Herbert Tingsten 1934-es Les pleins pouvoirs. L’expansion des pouvoirs gouvernementaux pendant et après la Grande Guerre című munkáját. Ezután a következő szerzők fejlesztik tovább a koncepciót: Frederick M. Watkins (The Problem of Constitutional Dictatorship, 1940), Carl J. Friedrich (Constitutional Government and Democracy, 1941), és Clinton L. Rossiter (Constitutional Dictatorship: Crisis Government in the Modern Democracies, 1948). Agamben szerint (2005: 6.) ezek a művek és szerzők ugyan sokféle megközelítést alkalmaznak, de Schmitt koncepciójának hatása tükröződik vissza bennük. Ugyanakkor valamennyi fontos, hiszen komoly és első leírását adják annak, hogy a demokratikus rendszerek hogyan alakultak át két világháború során a végrehajtó hatalom folyamatos és radikális kiterjedése révén, valamint annak is, hogy a kivételes állapot hogyan társult ezekhez a háborúkhoz, illetve az azokat követő időkhöz. Vagyis azt a folyamatot rögzítik, ahogyan a kivételes állapot nem csupán a kormányzás technikájának fő csapásirányává változott, amelyet immáron nem csak és nem elsősorban rendkívüli helyzetekben alkalmaznak, hanem a kivételesség, mint olyan került általánosságban elfogadásra, amely a jogrendszerek egészét átalakította mára. Agamben szerint ezek a leírások voltak az előhírnökei Benjamin tézisének (a Harmadik rész éppen ennek kifejtéséről szól majd), mely szerint „…a kivételes állapot… a főszabállyá változott” (Benjamin, 2003 [1942]: 257.).

A Diktatúra, negyedik, 1978-ban megjelent kiadásának előszavát a következő gondolatokkal indítja Schmitt: „1969 óta a kivételes állapot jogi meghatározására tett erőfeszítések a legkiszámíthatatlanabb mértékben sokasodtak. Ez a jelenség egy olyan fejlődés dinamikájának felel meg, amely a kivételes állapotokat és a válságokat egy abnormális állapot integráló vagy széteső, a háború és a béke közötti elemévé változtatta.” (2014: xxx.). A könyvben Schmitt azt vizsgálja, hogy a diktatúra koncepciója hogyan alakult és módosult az antik római kortól egészen a 20. századig, és hogy hogyan lett része a modern alkotmányelméletnek. A diktatúra alaposan átalakult ezen időszak alatt és a korábban is emlegetett hadbiztosi (kommisszárius) diktatúra alakult átalakult a szuverén diktatúrává.

A kötet Schmitt jogi és politika decizionizmusának – amelyet Machiavelli A fejedelem és Hobbes Leviatán című munkái alapján alakított ki – egyik kicsúcsosodása (Hoelzl–Ward, 2014: xxi). Schmitt decizionizmusa válaszreakciónak tekinthető abban a vitában, amely a neo-kantiánus örökséggel küszködő 20 század eleji német jogelméletet terhelte és arról szólt, hogy a jog biztosíthatja-e az igazságot vagy nem, vagy konkrétabban arról, hogy a jog hatékonyan és biztonsággal le tud-e fedni minden esetet, ami csak felmerülhet. Az egyik irányzat szerint a bíró megfelelő értelmezési és jogalkalmazási autonómiája garantálhatja azt, hogy az egyébként igencsak általános jogszabályok minden konkrét esetben alkalmazhatók legyenek. Hans Kelsen jogpozitivista szellemiségében ragaszkodott a jog tiszta elméletéhez (1988), ahol az írott joghoz kötődnek szigorúan az ítéletek. Kelsen minden torzító politikai, szociológiai és önkényes elemtől meg akarta tisztítani a jogi gyakorlatot. Schmitt decizionizmusa Kelsen tiszta jogtanával és jogi pozitivizmusával szemben fogalmazódott meg. Michael Hoelzl és Graham Ward utal arra, hogy Schmitt és Kelsen között a vita hullámai az alkotmány és a szuverén kapcsán csaptak a legmagasabbra és az alapkérdés az volt, hogy válsághelyzetben ki legyen az alkotmány őre: „Kit kellene rendkívüli jogi hatalommal felruházni azért, hogy megmentse az alkotmány és helyreállítsa a közrendet és a biztonságot, amikor az emberek jóléte veszélyben forog?” (2014: xxiii). Másként megfogalmazva: ki is a szuverén? Schmitt válaszának már többször is nekifutottunk ebben a könyvben, de talán most válik teljesebbé az értelme, hiszen a diktatúrára bevezetésére okot adó körülmények, a konkrét veszélyhelyzet kapcsán lesz az a szuverén, aki a kivételes állapot bevezetéséről dönt azért, hogy majd visszaállításra kerüljön a normálállapot. Nyilvánvaló tehát, hogy a kivételes állapot, szuverenitás és diktatúra elválaszhatatalanok. Schmitt a következőképp foglalja össze a diktatúrát 1926-ban: „A diktatúra olyan állami hatalomgyakorlást jelent, amely a rendellenes helyzet – különösen a háború és a lázadás – megoldása érdekében mentes minden törvény korlátozástól. Ezért a diktatúra koncepciójának két meghatározó eleme a normális helyzet, amelyet maga a diktatúra állít helyre vagy hoz létre, továbbá a rendellenes helyet, amelynek esetében bizonyos jogi korlátok felfüggesztésre kerülnek azért, hogy a helyzetet a diktatúra kezelni tudja.” (idézi: Hoelzl–Ward, 2014: xxiii). A kivételes állapot szabályozásának történetét vizsgálva jut el Schmitt ahhoz, hogy az említett kétféle típusa – a hadbiztosi (kommisszárius) és a szuverén – létezik a diktatúrának. A hadbiztosi (kommisszárius) diktatúra törvényes felhatalmazással rendelkezik és megmarad az alkotmányos kerektrendszerek között, a diktátor tehát alkotmányos felhatalmazással rendelkezik. Ezzel ellentétben a szuverén diktatúrában az egész korábbi jogrendszer idejétmúlttá válik és egy teljesen új jogi struktúra körvonalazódik, a teljesen állhatalom pedig a diktátor kezében összpontosul. A szuverén diktátor tehát attól lesz szuverén, mert rendelkezik magával a kivételes állapot feletti döntéssel, amelynek célja nem a „kivételesség véglegesítése”, hanem egy új jogrendszer létrehozása: „A szuverén célja a kivételes állapottal a normál állapot visszaállítása vagy megteremtése, a kivételes állapot ennek az eszköze. A normál és a kivételes állapot viszonyát tehát a cél-eszköz dualizmusa jellemzi… A normál állapot racionális (kiszámítható) rendet jelent, míg a kivételes állapot e racionális rend irracionális (kiszámíthatatlan) alapja. Az állam e két, egymást feltételező állapota belpolitikai síkon a jogrend érvényessége, illetve a jogrend felfüggesztése, kül- és nemzetközi politikai dimenzióban a béke, illetve a háború állapota.” (Körösényi, 2000: 13.). Ez a jogi decizionizmus egy olyan politikai projektté vált Schmitt alapján, amelyben a szuverén korlátlan és totalitárius hatalommal bír, méghozzá azért, mert nem csupán a hatalmi ágak elválasztásának az elve nem érvényesül, hanem elsősorban azért, mert a hatalmi ágak egy kézben összpontosulnak, továbbá a hatalmi ágak elválasztása időben sem érvényesül, hiszen a diktátor korábban meghatározott ideig tartó hatalma korlátlanná válik.[1]

Visszatérve az alkotmányos diktatúra Schmitt utáni és a német alkotmányjogász „köpönyegéből előbújt” elemzőire, ki kell emelni Tingsten-t, aki a „felhatalmazási törvény” problematikájával foglalkozik és azt vizsgálja, hogy a kivételes állapot során a végrehajtó hatalom szokatlanul nagy hatalmát azt adja, hogy a felhatalmazási szabályok miatt széleskörű szabályozási feladatkörrel kerül felruházásra, amellyel rendeleti úton módosíthatja vagy helyezheti hatályon kívül a hatályos törvényes. Éppen ezért jut el Tingsten oda, hogy bár elméletben a meghatározott időre megbízott és kontroll alatt tarott kivételes hatalom elméletben összeegyeztethető lehet a demokratikus alkotmányossággal, a kivételes hatalom rendszeres gyakorlása a demokrácia cseppfolyósodását eredményezi kereteket (idézi: Agamben, 2005: 7.). Ezért hihetetlenül veszélyes a törvényhozói hatalom folyamatos alámosása, többek között a végrehajtó hatalom rendeletekkel való kormányzásával. Friedrich (1950) – Schmitt hadbiztosi (kommisszárius) és szuverén diktatúra tipológiájához hasonlóan – különbséget tesz alkotmányos diktatúra (amelynek célja az alkotmányos rend megőrzése) és alkotmányellenes diktatúra (amely meg akarja azt buktatni) között. Agamben szerint Friedrich nem igazán tudja a két diktatúra-típust meggyőzően elhatárolni, hiszen minden, az alkotmányos diktatúra igazolását kitűző elmélet azzal az ellentmondásos helyzettel találja magát szemben, hogy azok a kivételes szabályok, amely arra hivatottak, hogy megvédjék a demokratikus alkotmányt, maguk válnak a demokrácia romlásának okozóivá (Agamben, 2005: 8.). Az alkotmányos diktatúra tehát egy feloldhatatlan belső ellentmondással küzd. Ezek az ellentmondások Rossiter (1948) – aki nyíltan igazolni próbálja az alkotmányos diktatúrát – esetében válnak egészen nyilvánvalóvá. A szerző amellett érvel, hogy a demokratikus, a hatalmi ágak elválasztásán alapuló alkotmányosság a normál körülmények közé való és krízis esetén a demokratikus kormányzás játékszabályait ideiglenesen bármilyen mértékben meg lehet változtatni (a kormánynak több hatalma, az embereknek pedig kevesebb joga lesz) azért, hogy a veszélyeket leküzdjük és visszaállítsuk a normális állapotot. Rossiter tudatában van annak, hogy az alkotmányos diktatúra, mint a kivételes állapot rendszer valójában immáron egy kormányzati paradigmává változott és a Benjamin megfigyeléseihez hasonlóan kifejti azt, hogy a kivételesség főszabály lett: vagyis a végrehajtó hatalom diktatúrája, az adminisztratív eszközökkel folyó jogalkotás korántsem ideiglenes, hanem általánosan elterjedt a békeidőben is (Agamben, 2005: 8–9.). Agamben idézi Rossiter-t, akinek szavai előre jelzik azt, hogy napjainkra a kivételes állapot paradigmája mit tette a demokráciával: „Egyetlen áldozat sem túlságosan nagy a demokráciáért, még magának a demokráciának az ideiglenes feláldozása sem.” (2005: 9.).

Az alkotmányos diktatúra felé (pp. 145-149.)

Álláspontom szerint 2010 óta, a második és harmadik Orbán-kormányok rendszeresen élnek az Agamben által leírt értelemben felfogott kivételes állapot eszközrendszerével és kormányzástechnikájával. A kormányzat az ellenségképek (a kommunisták és utódjaik, a globális kapitalizmus pénzügyi intézményrendszere, az Európai Unió, a menekültek, a külföldről finanszírozást kapó civil szervezetek, Soros György és nemzetközi intézményrendszere) folyamatos kiépítésével, társadalmi stigmatizációval és bűnbakképzéssel (a hajléktalanok, a társadalmi teljesítményt lerontó és önhibájuk miatt ellehetetlenült szegények), állandó identitáspolitikai küzdelmek előállításával próbálta, próbálja meg szinten tartani saját szavazótáborát és ezzel párhuzamosan politikai és társadalmi karanténban tartani politikai ellenfeleit (az ellenségképzésre lásd: Antal, 2016a). Ezen stratégiák kivitelezése nem csak és elsősorban pártpolitikai eszközökkel történet Magyarországon, hanem az Orbán-rendszer lényegében elkezdett egy alkotmányos diktatúrát kiépíteni. Korábban azt állítottam, hogy a kortárs autoriter populizmus tekinthető a schmitt-i kivételes állapot és alkotmányos diktatúra valódi megtestesülésének hiszen az ezen rendszerekben beiktatott kivételes kormányzás nem pusztán ideiglenes lesz és nem folyamatosan meghosszabbításra kerül, hanem az autoriter populista rendszerek fokozatosan alkotmányos diktatúrává válnak. Első ránézésre talán pont az ellenkezőjét gondolhatnánk az Orbán-rendszerről, hiszen – amint láthattuk – az előbb helyi szinten majd országosan bevezetett „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet” ötször került meghosszabbításra napjainkig. Én azonban úgy vélem, hogy az Orbán-rendszer elköteleződött a kivételes hatalomgyakorlás állandósítása (ezzel pedig az alkotmányos diktatúra) tekintetében: ezt támasztja alá az, hogy a saját jogszabályi hátterével ellentétesen tartja fenn a kivételes helyzetet; a menekültválság elmúlta után diszkurzív eszközökkel és gyűlöletpolitikával kreálta újra magát a válságot, amelyben menekültek és a bevándorlók elleni gyűlölet átvitelre került a belpolitikai ellenségek irányába; végül pedig az, hogy a bevándorlási törvénybe 2015-ben iktatott „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet” csakis egyfajta főpróbája volt a 2016-ban az Alaptörvényben létrehozott terrorveszélyhelyzetnek és az Orbán-rendszer azt választotta, hogy bevándorlási válsághelyzet alapján vezeti be a kivételes állapotot, de az eddigiek (bevándorlást és terrorizmus összemosása) alapján bármikor kész alkalmazni a magát a számtalan veszélyt hordozó terrorveszélyhelyzetet.

A kivételes politika és kormányzás alkotmányos alapjainak kialakítását jelentette az új különleges jogrend-típus bevezetése a hatodik alaptörvény-módosítás (2016. június 14.)[2] által. A terrorveszélyhelyzet (51/A. cikk) a nem államközi konfliktusok és kihívások kezelésére kívánt letenni hatékony eszközöket a kormányzat kezébe.[3] Az új különleges jogrendet terrortámadás jelentős és közvetlen veszélye vagy terrortámadás bekövetkezése esetén a kormány kezdeményezésére az Országgyűlés a jelen lévő képviselők kétharmadának szavazatával hirdetheti ki, hosszabbíthatja meg [51/A. cikk (1) bek.]. A meghatározott időre kihirdetett terrorveszélyhelyzetet során a kormány felhatalmazást kap sarkalatos törvényben meghatározott rendkívüli intézkedések bevezetésére. A kormány különleges rendeletalkotási jogosultságot is kapott, hiszen rendeletében a terrorveszélyhelyzet kihirdetésének kezdeményezését követően a közigazgatás, a Magyar Honvédség, a rendvédelmi szervek és a nemzetbiztonsági szolgálatok szervezetét, működését és tevékenysége ellátását érintő törvényektől eltérő, valamint sarkalatos törvényben meghatározott intézkedéseket vezethet be [51/A. cikk (3) bek.]. Ugyanakkor minderről a köztársasági elnököt és az Országgyűlés tárgykör szerint feladat- és hatáskörrel rendelkező állandó bizottságait folyamatosan tájékoztatja. Garanciális rendelkezés a kivételes állapot során megalkotott, de csak az előbb említett rendkívüli intézkedések időbeli hatályának korlátozása, hiszen az így bevezetett intézkedések hatálya az Országgyűlés terrorveszélyhelyzet kihirdetésére vonatkozó döntéséig, de legfeljebb tizenöt napig tart be [51/A. cikk (3) bek.].

Ezen túl az Alaptörvény ad egy nagyon általános, az előbb említetteken túli lehetőségeket is tartalmazó, rendkívüli jogalkotásra vonatkozó felhatalmazást is: a terrorveszélyhelyzet idején a kormány olyan rendeletet is alkothat, amellyel – sarkalatos törvényben meghatározottak szerint – egyes törvények alkalmazását felfüggesztheti, törvényi rendelkezésektől eltérhet, valamint egyéb rendkívüli intézkedéseket hozhat be [51/A. cikk (4) bek.]. Ezen rendkívüli jogalkotás vonatkozásában nem érvényesül az előbbi, időbeli korlátot meghatározó szabály (Országgyűlés terrorveszélyhelyzet kihirdetésére vonatkozó döntéséig, de legfeljebb tizenöt napig tartó hatályosság), hanem addig vannak hatályban, amíg maga a terrorveszélyhelyzet, aminek hatályáról való döntés lényegében a kormányzat kezében van, hiszen a kormány kezdeményezésére dönt minderről a törvényhozás be [51/A. cikk (6) bek.].

Az alaptörvényi rendelkezésekből egyáltalán nem világos (és ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a kivételes kormányzás egyik fő célja éppen a bizonytalanság állandósítása), hogy a terrortámadás veszélyét mikor és milyen körülmények alapján állapítja meg a kormányzat, milyen garanciái vannak a kormányzati mérlegelésnek (hiszen az a kormányzat, amely nemzetbiztonsági kockázatot lát a külföldi forrásokkal gazdálkodó civil szervezetekben feltehetően sajátos mércével ítéli meg posztmodern valóságunk megváltozott biztonsági kihívásait). Továbbá az is kérdéses, hogy a már bekövetkezett terrortámadás esetén miért szükséges „veszélyhelyzetről” beszélni, hiszen a támadás bekövetkezésének ténye a tényleges veszélyt nyilvánvalóvá teszi, s az alkotmányozónak lehetősége lett volna arra, hogy egy már meglévő különleges jogrend-típusra (pl. a szükségállapotra) vonatkozó szabályokat alakítson át az aszimmetrikus veszélyeket hordozó biztonsági környezetben. Nem vitatva azt, hogy a terrorizmus, s mindenek előtt a terrorista cselekmények előkészítésének nemzetbiztonsági felderítése valóban szükségesé teszi a kivételes állapotokról és azok átalakításáról szóló diskurzust, ugyanakkor az nagyon is kétséges, hogy a magyar Alaptörvényben található terrorveszélyhelyzet bevezetése a fent jelzett agambeni célkitűzéseknél (vagyis a megelőzés helyett a következmények kormányzása) többet szolgálna. Megítélésem szerint a legnagyobb kockázatot az jelenti, hogy mivel Magyarországon a végrehajtó és a törvényhozó hatalom gyakorlatilag összefolyt közjogilag (mivel a kormánytagok legtöbbje egyben parlementi képviselő is) és politikailag (mivel gyakorlatilag minden kormányzati jogalkotási kezdeményezés vita és ellenvélemény nélkül megy át a parlamenten, a kormányzat jogalkotási szempontból maximálisan uralja és kontroll alatt tartja a törvényhozást) is, így a terrorveszélyhelyzet elrendeléséről, meghosszabbításáról, az előbb említett garanciális szempontól csak formálisan dönt a parlament, valójában maga kormányzat diszponál minden döntés felett. Másként megfogalmazva: közjogilag ugyan különbség van a kivételes állapot tekintetében a felhatalmazó és a felhatalmazott között, politikai szempontból és az agambeni „puszta élet” szempontjából viszont egyáltalában nincs. Vagyis valójában a magyar kormányzat tekinthető a kivételes állapot (bipolitikai) felhatalmazottjának, ami olyan nagy fokú hatalomkoncentrációt jelent, amelyet joggal tekinthetünk az alkotmányos diktatúra felé vezető iránynak.

Az állandósult kivételes állapot kockázata (pp. 150-152.)

A permanens kivételes állapot egyik kockázata az, hogy az állam folyamatos készenléti állapotban tartásával lényegében elveszítjük annak a lehetőségét, hogy azokról a fontos kérdésekről vitatkozzunk, hogy az állandó globális katasztrófák árnyékában hogyan kell átalakítani életünket, és hogy hogyan kell átértékelni a modern állam működését. Az, hogy agambeni terminológiával szólva mindannyian potenciális terroristává váltunk, lényegében a bizonytalanság és a félelem olyan légkörét eredményezte, amely mára szinte végérvényesen rátelepedett közviszonyainkra, és gondolkodás nélkül feláldozunk egyre többet és többet önnön szabadságunkból a biztonsági paradigma mentén, s közben nem vesszük észre, hogy igen sokszor az az állam jelenti a biztonságunk legnagyobb akadályát, amely a biztonság ígéretével kampányol.

A kormányzatok által alkalmazott permanens kivételes állapot lényegében a társadalom és az individuumok demokratikus immunrendszerét károsította és csírájában fojt el minden társadalmi önvédelmi mechanizmust, s ezt a kormányzatok maximálisan ki is használják: a biztonság ígérete olyan politikai hívószóvá vált, amelynek égisze alatt olyan szabadságkorlátozó mechanizmusokat is be lehet vezetni, amely nem a társadalomnak a létbiztonságát, hanem a kormányzatnak a politikai biztonságát szolgálja. Ezért lenne fontos egy olyan társadalmi diskurzus, amelynek során élesen el lehet választani azt, hogy mi szükséges a társadalmi biztonsághoz (ezért milyen biopolitikai korlátozásokat kell, hogy eltűrjön a politikai közösség) és melyik az az intézkedés, amely csak látszólag szolgálja ezt a biztonságot, s valójában a kormányzati önkény eszköze. Éppen ezek miatt indulhatnak el az autoriter populista rendszerek az alkotmányos diktatúraként való stabilizálódás útján (ahogyan ezt az Orbán-rendszer esetében is láthattuk).

Éppen a magyar terrorveszélyhelyzet intézményesítése mutat rá arra, hogy nagyon fontos lenne azt a vitát is elindítani, hogy a kivételes állapotok intézményesítése, bevezetése, meghosszabbítása során maga törvényhozás (s így a hatalmi ágak elválasztása) sem szolgálhat elegendő garanciaként a végrehajtó hatalom korszakunkban ismét megmutatkozó túlhatalmával szemben. A helyzet az – és ez messze nem csak magyar sajátosság –, hogy bekövetkezett egy igen jelentős összemosódás a nemzetállami törvényhozások és a végrehajtó hatalom között, ami az egyik oldalról a parlamentek ellenőrzési jogosítványainak eljelentéktelendésében, a másik oldalról a végrehajtó hatalom közjogi és politikai expanziójában mutatkozik meg, amely – amint azt már elemeztem – korántsem írható le a prezidencializálódás kategóriájával. Ezek a jelenségek Magyarországon is szembeötlőek, s felvetik azokat a kérdéseket, hogy a kivételes állapottal, az annak vezetésével ígért biztonsághoz fűződő választói elvárásokkal, s ezzel biopolitikai hatalmukkal visszaélő kormányzatokkal szemben milyen, az alkotmányos demokrácia hagyományos hatalmi ági struktúráján túli kontrollmechanizmusok képzelhetők el és ebben miként vonható be a társadalom. 

Mindebből következik a permanens kivételes állapot legnagyobb kockázata: s ez lényegében a modern állam/kormányzatok korlátlan biopolitikai hatalma, amely leginkább az állandó kivételes állapotban testesül meg. A modern államon belül a modern végrehajtó hatalom biopolitikai hatalmi ággá vált, amelyet csak egy új hatalomkorlátozási és -elválasztási rendszerben lehet korlátozni. Egyetértve Agamben konklúziójával, a modern állam biopolitikai hatalma a puszta élet egyik legmeghatározóbb erejévé, és eközben a kivételes állapot állandóvá és stabil kormányzati realitássá vált (Agamben, 1998: 120.). Ebből pedig a veszély következik, hogy lényegében bármikor, a kivételes állapot elrendelésének, bevezetésének a tényétől függetlenül agambeni értelemben bárki bármikor homo sacer-é válhat (Agamben, 1998: 111.), akiket az állam megfoszthat politikai jogosítványaitól (lásd az előbb emlegetett, folyamatos ellenségképző stratégiát, amelynek célja politikai csoportok kiszorítása a közéletből) és a közösségből kiszakítva elveszíthetik magánéletünk (puszta életünk) felett gyakorolt kontrolljukat. Ezekből tehát az következik, hogy ki kell dolgozni a modern állammal/kormányzattal szembeni, biopolitikai hatalomkorlátozási mechanizmusokat.

Felhasznált irodalom

Agamben, Girogio (1998): Homo Sacer: Sovereign Power and Bare Life. Ford.: D. Heller-Roazen, Stanford, California: Stanford University Press.

Agamben, Giorgio (2005): State of Exception. Ford.: Kevin Attell, Chicago: The University of Chicago Press.

Antal Attila (2016a): Politikai ellenség és identitás. Földes György – Antal Attila (szerk.): Holtpont. Társadalomkritikai tanulmányok Magyarország elmúlt 25 évéről. Budapest: Napvilág Kiadó. 131–152.

Benjamin, Walter (2003): Selected Writings, vol. 4, 1938–1940. Szerk.: Howard Eiland and Michael W.Jennings. Cambridge: Harvard University Press, Belknap Press.

Friedrich, Carl J. [1941] (1950): Constitutional Government and Democracy. 2nd. ed. Boston: Ginn.

Hoelzl, Michael – Ward, Graham (2014): Introduction. In: Schmitt, 2014: x–xxix.

Körösényi András (2000): Carl Schmitt állam- és politikaelméleti alapfogalmai. Politikatudományi Szemle, 2000/3–4., 5–24.

Schmitt, Carl (2014): Dictatorship. From the origin of the modern concept of sovereignty to proletarian class struggle. Cambridge – Malden, MA: Polity Press.


[1] Éppen emiatt érvelek majd a Harmadik részben amellett, hogy Schmitt megközelítése. az alkotmányos diktatúra, mint a kivételes hatalom „végleges” formája a kortárs autoriter populista rendszerek ölt testet. 




[3] Az Alaptörvény módosítására benyújtott javaslat indokolása szerint: „Az Alaptörvény megalkotását követően a transzatlanti térség, Európa és benne Magyarország biztonsági környezete gyökeresen megváltozott. A világban olyan új típusú biztonsági kihívások jelentek meg, amelyek a korábbi klasszikus államközi fenyegetésekre adott különleges jogrendi válaszokkal hatékonyan és a szükségesség-arányosság követelményeit betartva megfelelően nem kezelhetők.”  Forrás: http://www.parlament.hu/irom40/10416/10416.pdf


Friday, 20 March 2020

Elefánt(ok) a szobában


Recenzió: Dorosz Dávid (2019): Az idő szorításában: Hogyan kerüljük el a globális összeomlást? Budapest: Noran Libro Kiadó.

Könnyebb ma már elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmusét…” – (Frederic Jameson)

Dorosz Dávid pontos és aktuális kötete összefoglalja korunk globális ökológiai, klíma- és társadalmi katasztrófáiból következő politikai válságait. Ha a progresszívek és a rendszerkritikusok nem tisztázzák, hogy mit gondolnak a kapitalizmus természetéről, máris elbukják annak lehetőségét, hogy reagáljanak e halmozódó válságokra.

Nehéz műfaj a recenzió, nem azért mintha ne lehetne jól megkritizálni valamit és aztán hátradőlni, hogy „most jól kiosztottuk a szerzőt”, hanem azért, mert nagyon nehéz úgy olvasni egy könyvet, hogy akként legyünk nyitottak a szerző szempontjaira, hogy saját megközelítésünk hangorkánja ne nyomja el a könyv szavát. Valószínűleg ez nekem sem sikerült. Dorosz Dáviddal ellentétben én ugyanis alapvetően mást gondolok a globális kapitalizmusról: szerintem nem létezik „jó kapitalizmus”, de még csak „szükséges rosszként” sem érdemes azt szemlélni, mert minden ilyen típusú megközelítés olyannyira „rendszeren belülre” helyez bennünket, hogy e pozícióból igen nehéz választ adni az előttünk tornyosuló globális válságokra.

Ezért is jutottunk mára szó szerint oda, hogy a globális ökológiai- és klímaválság korában közelebb vagyunk a világ, mint a kapitalizmus végéhez. Ugyanakkor a szerző imponáló módon, teljességre törekvéssel és nagy fokú társadalmi empátiával elemezte azokat a globális társadalmi, ökológiai katasztrófákat, vagyis a klímaválságunk valóságát, amelyeknek eredendő oka – álláspontom szerint – a globális kapitalizmus. Ez a szemléletbeli különbség elgondolkodásra késztetett: hogyan lehet az, hogy Dorosz ennyire jól elemez, ennyire pontosan látja a globális kapitalizmus következményeit és megsem egyezik a végkövetkeztetésünk? Először arra gondoltam, hogy a szerző nem akarja látni a „szobában az elefántot”. Majd pedig az jutott az eszembe, hogy mi van, ha én sem akarom, és egyébként is több elefánt van a szobában?

A következőkben először röviden összefoglalom a kötet alapvető sajátosságait, majd pedig két téma köré csoportosítva próbálom vázolni látásmódjaink különbségeit és az egymás megértésében rejlő lehetőségeket. Mindezt azért tartom fontosnak, mert a Dorosz-kötet kapcsán érthető meg korunk baloldalának legnagyobb kihívása: össze kell-e és lehet-e egyeztetni a több mint egy évszázada külön úton járó szociáldemokrata (a kötetben globális progresszióként leírt), alapvetően piacpárti és a polgári demokrácia játékszabályait végletekig elfogadó gondolkodást a radikális, tőkekritikus (a marxizmustól a posztmarxizmusig terjedő) baloldallal? A kérdés azért is aktuális – és ez a dilemma húzódik meg a szerző sorai mögött –, mert a szociáldemokrácia mára belátta azt, hogy komoly alapja van a tőkekritikának, a radikális baloldal pedig az államszocializmus bukása után nemzetállami politikai sikerek és globális perspektívák szűkében maradt.

„Útikalauz” a globális válságokhoz

Dorosz Dávid könyve kiváló „útikalauz stopposoknak”, akik a globális kapitalizmus galaxisa által okozott gazdasági, társadalmi és politikai válsággal akarnak szembesülni. A könyv a hazai piacon több szempontból is úttörő. Egyrészt könnyen olvasható és érthető, világos stílusú, az olvasót mély tudományos apparátussal nem lerohanó, mégis óriási felhasznált irodalmat megmozgató kézikönyv jellegű vállalkozás. Másrészt pedig a szerző személyes, évek óta csiszolt politikai hitvallása, tapasztalata összegződik benne. Ezt a tulajdonképpen „két könyvet” a szerző aktivista, politikus, a globális válságokat szemlélő és azokért tenni vágyóan aggódó személyisége köti össze. Ami elsőre szembetűnhet az olvasónak – szerintem ez a kötet egyik legnagyobb erőssége –, az a személyesség, amellyel Dorosz nem bántóan, de mégis határozottan karon fogja az olvasót és lényegében olyan globális problémákkal ismerteti meg, amely elől hajlamosak lennénk inkább menekülni, semmint azokkal ilyen mélységben szembenézni. E válságokat a szerző politikai keretrendszerbe helyezve elemzi és a „globális progresszivizmus” gyógyszerét próbálja meg kikeverni orvoslásukra.

A letisztult kötet négy fő rész keretében foglalkozik a globális problémákkal: az első a „túlterhelt bolygót” sújtó legnagyobb katasztrófákat (népességnövekedés, klímakatasztrófa) mutatja be; a második az egyenlőtlenségek és a negyedik ipari forradalom által „aláaknázott társadalmakkal” foglalkozik; a harmadik a globális rendnélküliséggel és a világrendszer átalakulásával néz szembe; végül a negyedik a neoliberális kapitalista rendet kritizálja és ennek kapcsán bontja ki az erre adható globális progresszív válaszokat. A fejezeteket át- meg átszövik, keretezik a szerző közérthető tudományos összefoglalói és az olvasók számára összegyűjtött praktikus tanácsai, amelyekben számomra az volt különösen fontos, hogy a szerző saját személyes válságain keresztül világít rá korunk feszítő társadalmi problémáira.

A kötet legfontosabb újdonsága a témával foglalkozó hazai könyvekhez képest mindenképpen az, hogy egy érthető keretben fésülte össze azokat a nagyon összetett válságokat, amelyekről máshol külön-külön olvashatunk. A szerző azonban nemcsak egymásra halmozza a válságjelenségek leírását, hanem bemutatja a köztük lévő legfontosabb összefüggéseket is (pl. a klímaválság és a túlnépesedés nagyon kényes kapcsolatrendszereit). Egyúttal rámutat arra is, hogy hogyan vezethetők vissza a látszólag nagyon is különböző katasztrófák a neoliberális kapitalizmus működésére. A kötet különös érdemének tartom, hogy helyzetleírása tudományos tényeken, nem pedig hitvitákon alapul. A szerző ugyanakkor mégsem gondolja azt, hogy korunk válságaira ne politikai megoldásokra lenne szükség.
Kapitalizmus igen, neoliberalizmus nem?

A kötetet áthatja egy óriási és nyugtalanító ellentmondás, ez pedig abban keresendő, hogy a globális kapitalizmus hegemón ideológiájának, a neoliberalizmusnak a problémáját korántsem lehet annyival elintézni, hogy az nem egyenlő magával a kapitalizmussal. Dorosz Dávid már a kötet elején világossá teszi prokapitalista pozícióját és ez önmagában egyáltalán nem probléma: „Tudom, hogy ennek hatására néhány olvasómban megszólal a vészcsengő: valójában a kapitalizmussal akarok leszámolni. Az ő megnyugtatásukra szögezzük le már a legelején: a neoliberalizmus és kapitalizmus nem egy és ugyanaz. Az előbbire nincs szükség, az utóbbira pedig – jobb rendszer híján – nagyon is szükség van. A kettőt összemosni és minden, a neoliberalizmust érő kritikát egyfajta antikapitalista bélyeggel felruházni nem más, mint politikai kommunikációs eszköz.” (10.)

A gondok ott kezdődnek, hogy emiatt elhomályosodik a szerző látásmódja és nem vet azzal számot, hogy a neoliberalizmus korántsem a kapitalizmus valamiféle betegsége, hanem napjaink globális valóságát meghatározó, alapvető működési módja. A neoliberalizmus mára levakarhatatlanná vált a kapitalizmusról és ennek brutális hatásait nagyon hatásosan diagnosztizálja a szerző: a „neoliberális politikák azon dolgoznak, hogy megerősítsék azokat a globális elitet alkotó felső osztályokat, amelyek a nagyvállalatokat irányítják és tulajdonolják” (303.); „…miközben a szűk globális elit VIP-várójában minden lehetőség adott a gondtalan életre, a társadalom többségének mindennap ennek a turbókapitalizmusnak a dallamaira kell táncolnia.” (300.)

Ugyanezek az elitek mindent elkövetnek, hogy eltereljék a figyelmünket arról, hogy ők felelősek a globális ökológiai- és klímaválságért (315); „a technológiai fejlődés így valójában a munka jegyében gyarmatosítja a magánéletünket és a szabadidőnket” (310). Dorosz pontosan tudatában van annak is, hogy „neoliberális politikákkal egészen biztosan nem lehet megoldani a mostani és a jövőben előttünk tornyosuló globális válsághelyzeteket” (314). Vagyis a szerző valami olyat akar leválasztani a kapitalizmusról és kritizálni, amit önmagában nem lehet megtenni. Mindez pedig azért van, mert nem akarja észrevenni a szobában megbújó elefántot, hogy kritikájának tárgya mindvégig a globális kapitalizmus maga volt. Ez az ellentmondás különösen akkor szembetűnő, amikor a kapitalizmus és a szélsőséges jobboldali eszmék történelmi kapcsolata kerül terítékre a könyvben: „A jobboldali szélsőségeseknek a kapitalista elitek általi bőkezű támogatása hosszú történelemre tekint vissza. Ezek a politikai erők ugyanis, noha nagyban támaszkodnak az állami újraelosztás politikai eszközeire, nagy erőkkel támadják a demokratikus intézményeket, amelyek általában nem az üzleti elitek kedvencei. Ebben gyökerezik az üzleti nagytőke és a jobboldali autoriter erők történelmi szövetsége. Hitler náci pártja már jóval a hatalomra jutása előtt jelentős részben a német mágnások és cégek… pénzéből működött.” (312–313.)

Ha a nagytőke és az autoriter erők között történelmi szövetség van, akkor ezen hogyan változtatna az, ha lehántanánk a kapitalizmusról a neoliberalizmus kitinpáncélját? Természetesen a kapitalizmus korántsem volt mindig neoliberális, de a neoliberalizmus felerősítette a kapitalizmusnak – talán legjobban Rosa Luxemburg által leírt – imperialista, militarista jellegét. Kapitalizmus és neoliberalizmus szétszálazása azért sem könnyű, mert – ahogyan Peter Bloom érvel – erős a kapcsolat a gazdasági liberalizáció és a politikai önkényuralom között. Manapság éppen ezért beszélhetünk autoriter kapitalizmusról, amelynek militarista jellegét („terror elleni harc”, a neoliberális munkaállam) a végletekig fokozta a neoliberalizmus.

E dilemmákhoz kapcsolódik az is, hogy a globális progresszió kapcsán Dorosz óriási felhajtóerőt tulajdonít a nemzetközi szervezeteknek (különösen a NATO és az EU esetében), azzal azonban egyáltalán nem számol, hogy ezek az intézmények az általa is bírált neoliberális világrend szerveződései. Úgy vélem, hogy a fenti ellentmondások abból fakadnak, hogy a globális progresszió elkezdte integrálni a tőkekritikát, de ez hallatlan kognitív disszonanciákhoz vezetett.

A középosztály-fétistől az újbaloldal kritikájáig

Dorosz idézi a James Carville-féle bonmot-t a gazdasági kérdések fontosságáról („a gazdaság, te hülye”) (336) és ennek kapcsán hitet tesz amellett, hogy a progresszív projekt legfőbb társadalmi alapja a középosztály kell, hogy legyen (335). Ezzel szerintem az a probléma, hogy a baloldal történelmi meghatározottsága okán nem zárhatja be magát a társadalmak középosztályaiba, hiszen egyrészt mindig is a leszakadó, legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportok képviselete, érdekvédelme volt a feladata, másrészt pedig bár a középosztály maga is kizsákmányolt, de fogyasztási struktúrái miatt maga is kizsákmányolást fenntartó erőként lép fel.

Lehet, hogy ezúttal én nem látom (vagy nem akarom látni) az elefántot a szobában, de ez középosztályközpontúság két előfeltételezésből ered: egyrészt abból, hogy politikai változás csakis választásból fakadhat [„Tetszik, vagy sem, a progresszíveknek hatalomba kell kerülniük – ehhez pedig választásokat kell nyerniük. Egyedül ez számít.” (333.)]; másrészt, hogy eleve elrendelt dolog, hogy a választásokon zömmel a középosztály vesz részt.

Én magam egyikről sem vagyok meggyőződve, ugyanis a baloldal számára fontos eszköz a választás, de alapvető cél kell, hogy legyen a középosztály alatti társadalmi csoportok bevonása (hiszen az lenne a demokrácia lényege, hogy a legnagyobb kisebbségek ne monopolizálják a politikai rendszert), másrészt a választás szükséges, de nem kizárólagos eszköze a baloldali politikának (gondoljunk itt a tőkével szembeni ellenállás változatos formáira a szakszervezeti szerveződéstől az utcai megmozdulásokig, a polgári engedetlenségtől a sztrájkig). Dorosz lényegében a középosztály projektjének tekinti a választás intézményét és ebből úgy vélem egy olyan súlyos félreértés származik, amely végső soron feloldhatatlan: ha a középosztály kabátjához varrjuk a neoliberális kapitalizmus kritikáját, akkor egyáltalán nem következik semmilyen változtatás, ugyanis a középosztályok olyannyira érdekeltek a kapitalista rendszerek fenntartásában, hogy ennek érdekében nagy hányaduk nyitott lett az autoriter jobboldal irányába (gondoljunk itt a hazai helyzetre).

Ami a legmeglepőbb számomra, az az, hogy a szerző e középosztály-fetisizmustól az újbaloldal kritikájához jut el. Nem mintha ne lehetne vagy kellene kritizálni az újbaloldalt, de semmiképpen azon az alapon érdemes ezt megtenni, hogy e mozgalmak és pártok által kifejtett kapitalizmuskritika elriaszthatja a középosztályból érkező szavazókat: „Néhány kivételtől eltekintve azonban a legtöbb esetben nem kínálnak pozitív jövőképet, hanem megragadnak a kapitalizmus tagadásánál. Ez pedig megakadályozza őket abban, hogy kilépjenek hagyományos, egyébként is elkötelezett támogatói körükből, saját társadalmi és kulturális buborékjukból.” (334–335.) Vagy máshol: „A hippikkel és Marx-idézeteket mantrázó radikálisokkal teli sátorvárosok elriasztják azokat a választópolgárokat, akiknek tömegei nélkülözhetetlenek a szükséges változások elindításához. 1968 története megmutatta, hogy a radikálisok szörnyen sebezhetővé teszik a progressziót a neoliberális ellentámadással szemben, amely hatékonyan tud építeni a stabilitás és a biztonságos, nyugodt hétköznapok iránti választói igényre.” (336.).

A dolog úgy áll, hogy ha a klíma- és ökológiai válság korában továbbra is a „nyugodt hétköznapok választói igényéből” indulunk ki – és ezt egyébként, ahogy arra utaltam, Dorosz nagyon is látja és bemutatja a kötet más pontjain –, akkor hamarabb bekövetkezik az összeomlás, semmit arra bármilyen módon fel tudjunk készülni. Ezen a ponton visszautalok a korábban jelzett ellentmondásra: a szerző (mivel neoliberalizmus nélküli kapitalizmust kíván) nem tudja feloldani azt az ellentmondást, hogy egyik oldalról pengeélésen felvázolja a globális válságok drasztikus következményeit, másrészt ezekre az eddig megszokott eszközökkel, a „hétköznapok politikájával” próbál meg válaszolni. Pedig ahogy ő is írja, véget értek a hétköznapok: „A könnyű nap tegnap volt. De a mai nap még a miénk. Ideje munkához látnunk, hogy legyen holnapunk is.” (367.)

* * *

Dorosz Dávid könyvével nagyon fontos mű született arról, hogy hogyan lehet politikai szempontból reagálni korunk legnagyobb válságaira. A kötet számomra azért különösen jelentős, mert segítségével talán minden eddiginél jobban ki lehet kristályosítani a parlamentáris demokráciában és a „jó kapitalizmusban” hívő, középosztályra alapozó (baloldali és liberális) progresszívek és a rendszerkritikus, globális és lokális szinten az ember és természet kizsákmányolása ellen küzdő radikális baloldal között meghúzódó egyet nem értéseket. A kötet számomra azt üzeni, hogy legyünk érzékenyek a „szobában lévő elefántokra”. Ugyanis erre óriási szükségünk lenne, mert amíg mi nem nyitunk egymás felé, addig abból politikai szempontból az autoriter jobboldal és a lopakodó fasizmus profitál. Dorosz szerint „[a]z emberek olyan vezetőkre vágynak, akik megoldják a gondjaikat, nem pedig olyanokra, akik házsártos professzorként oktatják ki őket, mintha csak egy sör választaná el őket a nemzetközi forradalom kirobbantásától.” (352.).

Ezt a vezetőt jelenleg Orbán Viktor testesíti meg a magyar társadalom egy része számára. Én abban hiszek, hogy lehet egyszer egy olyan, a progresszív-radikális közegek által elfogadott vezetőnk, aki egyszerre mutatja meg, hogy a neoliberális kapitalizmus nem meghaladhatatlan és közben nem az emberek legrosszabb ösztöneire, a gyűlöletre és a felelőtlenségre játszik majd rá.

Tuesday, 17 March 2020

Az emberi jogok bukása


A magyar társadalom harminc év alatt megtapasztalta, hogy egyesek nem tudják, mások pedig kifejezetten nem akarják valódi, kikényszeríthető tartalommal megtölteni az emberi jogokat.

Korszakunk a liberális demokrácia agóniája: számos régi demokráciában találkozunk antidemokratikus folyamatokkal és számos rendszerváltó országban omlottak össze a demokratikus berendezkedés szilárdnak hitt épületei. Ezek kapcsán fontos viták indultak meg a hibridizációról, valamint arról, hogy milyen kritériumai vannak a demokráciának. Sajnos eddig kevesebbet beszéltünk arról, hogy politikai rendszereink válsága visszavezethető arra, hogy a liberális demokráciák egyre többet adtak fel az emberi jogi megközelítésekből. Amellett érvelek, hogy a liberális demokrácia válságát elsősorban az emberi jogok következetes és hiteles képviseletének feladása okozta. A globális kapitalizmus centrumországaiban mindenképpen, a (fél)periférián – ahová Magyarország is tartozik – egy kicsit bonyolultabb a képlet, hiszen a rendszerváltások után a nyugatról exportált emberi jogi rezsim eleve leszálló ágban volt és az új berendezkedésekben csak „papíralapon” létezett és nem alakult ki mögötte olyan intézményes és társadalmi meggyökeresedés, amely például alkalmas lehetett volna arra, hogy valamiféle rezisztenciát jelentsen az autoriter fordulatokkal szemben.

Induljunk ki az emberi jogok „papíralapúságából”, hiszen e tekintetben hasonlóság mutatható ki a 2010 előtti és utáni állapotokban. Az 1989-es Alkotmány deklarálta, hogy „[a] Magyar Köztársaság biztosítja a férfiak és a nők egyenjogúságát minden polgári és politikai, valamint gazdasági, szociális és kulturális jog tekintetében”. Ez lett a bukott köztársaság egyik legfontosabb be nem váltott ígérete, hiszen nem csupán az egyenjogúság biztosítása vallott csúfos kudarcot, de – amint erre mindjárt visszatérek – a gazdasági és szociális jogok összeomlása lényegében a liberális demokrácia 2010-es bukását is elhozta.

Az Orbán-rendszer Alaptörvénye már sokkal szerényebb, és azt állítja, hogy „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson”. Ez azonban legalább „őszinte” hozzáállás abban a tekintetben, hogy a szociális kérdések vonatkozásában emberi jogról szó sincs, és büszkén vállalt módon elő is készíti azt az emberellenes, az emberi jogokat aktívan tagadó, továbbá a szegénységet és hajléktalanságot megbélyegző, kriminalizáló politikát, amely korszakunkat jellemzi.


A magyar társadalom tehát harminc év alatt megtapasztalta azt, hogy egyesek nem tudják, mások pedig kifejezetten nem akarják valódi, kikényszeríthető tartalommal megtölteni az emberi jogokat – korántsem csak magyar sajátosság, hogy az emberi jogok elveszítették „jogi jellegüket”. De mi okozta az emberi jogok összeomlását?

Mit érnek a politikai jogok gazdasági, szociális tartalom nélkül?

Úgy vélem, hogy a legfontosabb tényező az emberi jogok összeomlásában a globális kapitalizmus neoliberális jellegében keresendő, hiszen ebben a piaci fundamentalista megközelítésben minden a tőkelogikán méretik meg. Deklarációk szintjén emberi jogokat nyilvánítottunk ki, amelyek biztosítására a modern politikai rendszerek korántsem akarnak kötelezettséget vállani. Ennek az ellentmondásos helyzetnek pedig a gazdasági és szociális jogok, illetve ezen keresztül a leginkább rászoruló társadalmi csoportok a kárvallottjai.

Itt elválik egymástól a liberális és a neoliberális megközelítés, az előbb számára fontosak az emberi jogok, csak éppen nem tud mit kezdeni azzal a feszültséggel, hogy a politikai jogok (vagyis „negatív jogok”, amelyek elsősorban tartózkodást, be nem avatkozást követelnek meg a hatalomtól, mint például a véleménynyilvánítás szabadsága) sokkal könnyebben biztosíthatók, mint a gazdasági és szociális jogok (azonban utóbbiak nélkül nem beszélhetünk stabil demokráciáról). A neoliberálisok pedig nem is érdekeltek a gazdasági és szociális jogok biztosításában és „demokratikus elköteleződésük” kimerül a negatív jogok bizonyos szintű garantálásában.

De be kell látni azt, hogy semmit sem ér a szólásszabadság elvi lehetősége, ha nem tudunk és akarunk arról beszélni, hogy a gazdasági és szociális emberi jogok gyakorlatilag működésképtelenek, és ezt a politikai jogok fügefalevélként való használatával próbáljuk meg elfedni. Ahogyan azt Samuel Moyn megfogalmazta: „Az emberi jogok szerepe jelenleg – és ez elég baljóslatú – az, hogy a legszegényebb és legrosszabb sorsú embertársainkra apellálva felmentik a gazdagokat a középosztálynak okozott károk felelőssége alól.”

Mindez nem csupán a nyugati nemzetállamok és állampolgáraik vonatkozásában igaz, hanem a nemzetközi közösség egésze tekintetében is, hiszen globális szinten újra és újra útnak induló menekültek és bevándorlók olyan emberi jogi rezsimben bíznak, amely valójában már nincs is (lásd az Európai Unió morális és jogi alapelveinek vízbe fulladását a Földközi-tengeren). Az új típusú diktatúrák nem elsősorban a politikai jogok korlátozásával tartják sakkban az állampolgárokat, hanem a gazdasági és szociális jogok manipulálásának segítésével juttatják őket elviselhetetlen és zsarolható helyzetbe: éppen itt ragadható meg leginkább hibrid jellegük, hiszen nem lépnek fel egyszerre és azonos intenzitással a különféle politikai jogok ellen, de szociális vezetőszáron tartják a társadalmat. Az új autokráciák – így az Orbán-rendszer – felemelkedése annak beismerése, hogy immáron papíron sem ragaszkodunk a 20. század emberi jogi rendszereihez és küszöbön áll az emberi jogok totális átalakulása (nem véletlen, hogy éppen a magyar kormányzat körül vetődik fel az Emberi Jogok Európai Egyezményéből való kilépés gondolata, még ha egyelőre magánvéleménynek is nevezik.

Az emberi jogok és a neoliberalizmus

A másik fő ok, ami miatt az emberi jogok válságba kerültek, az ellentmondásos kapcsolatuk a neoliberalizmussal. Az emberi jogok és a neoliberalizmus története sok szempontból egymással párhuzamosan bontakozott ki a második világháború után, különösen a 1960-as és 1970-es évektől kezdve, és mind a két tendencia – ahogyan azt Jessica Whyte megfogalmazza – a forradalmi utópiák és szocialista politika összeomlásához kötődik.

Ezek az ellentmondások különösen közép-kelet-európai szempontból jelentősek, hiszen ebben a régióban az államszocialista berendezkedések a szociális jogosítványok eszményképeként tűntek fel (jelentősen korlátozva a politikai jogokat), az éledező ellenzéki mozgalmak pedig éppen a politikai szabadságjogokra alapozva tudtak rendszerkritikus alternatívát felmutatni. Szembetűnő, hogy a rendszerváltások túltengenek politikai, szabadságjogi szempontból és elindult az előbb jelzett folyamat, amelynek keretében a gazdasági és szociális jogok egyre inkább másodhegedűssé kezdenek válni – természetesen nem véletlenül és egyfajta „antikommunista” reflexhatásként (mára, ahogyan arra utaltam, a magyar állam gyakorlatilag lemondott minden, alkotmányos kötelezettségekből fakadó társadalmi felelősségvállalásáról).

Ehhez fontos hozzátenni, hogy Közép-Kelet-Európában az emberi jogok lejtmenete már akkor megkezdődik, amikor az emberi jogok nem a társadalmi igazságosság alapintézményeiként, hanem a neoliberalizmus „erőtlen társaiként” bontakoznak ki. Mindez nagyon is tetten érhető a magyar helyzetben, ahol a társadalom jó része egy olyan emberi jogi rezsimet kapott, amelynek politikai jogaival nem tudott mit kezdeni, és a szociális jogok pedig kezdettől fogva halálos sebet kaptak, a másik oldalon pedig az emberi jogok perverz módon nem az átlagemberek érdekeit szolgálták, hanem a tőkeérdekeket megtestesítő gazdasági szempontokat (gondoljunk a privatizációra, az állandó megszorítások politikájára, a folyamatosan a piaci elvárásokhoz igazodó munka törvénykönyvére, a végletekig meggyengített szakszervezetekre és sztrájkszabályokra).

A dolog tragédiája az, hogy az államszocializmusok bukásával az emberi jogi nyelvezetet szánták elvileg annak, amelyen a társadalmi igazságtalanságokkal kapcsolatos problémákat, tragédiákat ki lehet fejezni, de ez a nyelvezet korántsem lett a rendszerváltó társadalmak sajátja. Eleve úgy épültek fel az emberi jogi rendszerek, hogy a negatív szabadságjogokat így vagy úgy garantálták, de odáig sohasem mentek el, hogy ha a gazdasági és szociális jogok érvényesítéséért tőkeérdekeket intézményes szinten sértsenek.

Érdemes végre kimondani, hogy a neoliberális megközelítés legnagyobb történelmi bűne éppen az, hogy kiüresítette azokat a jogos igényeket, amelyek (az egyébként fokozatosan erodálódó) gazdasági és szociális jogokból következtek volna, és ezt az államhatalom a mindenkori kormányzatok (politikai színezettől függő és ingadozó) közreműködésével volt képes véghez vinni. Emögött – ahogyan arra Jessica Whyte rámutat The Morals of the Market: Human Rights and the Rise of Neoliberalism című könyvében – a neoliberalizmusnak az a sajátossága nyugszik, hogy az egyént alapvetően gazdasági létezőnek (homo economicusnak) fogja fel, és éppen ezért a piaci morálhoz rendeli hozzá az emberi jogokat.

Whyte egyik legmegdöbbentőbb esetként hozza fel a londoni Grenfell Tower borzalmas tűzesetet, amely után Jeremy Corbyn azon javaslata, hogy a túlélők a környék üres ingatlanjainak lefoglalásával szállást kapjanak, elemi erejű felháborodást váltott ki a tulajdonosok, befektetők és a konzervatívok körében, akik az emberi jogokra hivatkozva kárhoztatták a munkáspárti politikust. Ez az eset is mutatja azt, hogy a magántulajdon szentségére való hivatkozás hogyan szolgál neoliberális szempontokat és egyúttal ignorál mindenféle szociális szempontot.

Az emberi jogok és a neoliberalizmus kapcsolatának azonban vannak még sötétebb lapjai is, hiszen az emberi jogi eszköztár egyfajta morális és politikai bunkósbotként bekerült az európai kolonializmus és az amerikai imperializmus fegyvertárába, és az ún. „demokrácia export” (amelynek fő logikái: a háború, a gazdasági manipuláció, a bűnösnek beállított politikai rendszerek megdöntése és autoriter rendszerek hatalomba helyezése, a kizsákmányolás) fő termékévé vált. Tulajdonképpen az emberi jogok eszménye számára a neoliberális kapitalizmus ilyetén kiszolgálása adta meg a kegyelemdöfést.

Mi lesz most az emberi jogokkal?

A liberális demokrácia válságának paravánja mögött tehát az emberi jogok válságát találjuk és azt, hogy a globális kapitalizmus lényegében kommerncializálta az emberi jogokat, vagyis az emberi jogokhoz való hozzáférés társadalmi osztályhelyzet függvénye lett. Úgy vélem, hogy a helyzet legfőbb tanulsága az, hogy a hazai liberális demokráciát felépítő politikai elit a demokráciára úgy tekintett, mint amelynek elsődleges a jogi, politikai tartalma és ily módon az alkotmányos demokráciaként került létrehozásra. Pedig a demokrácia működésképtelen társadalmi és gazdasági talapzat nélkül, és ennek igen mély alapjai vannak a baloldali elméletben és gyakorlatban. Ahogyan azt Krausz Tamás megfogalmazta: „Demokrácia ott van valójában, ha az a gazdaságban, a termelési folyamatokban is érvényesül, vagyis létrejön a termelők demokráciája.”

A hazai félperifériás demokrácia kiépítésének legnagyobb hazugsága éppen a nyugati minták erőltetett utolérése volt, valamint az, hogy ez társadalmi, gazdasági alap nélkül menni fog. Krausz kifejezésével: „… a félperiférián a demokratikus polgárságnak és egyáltalán a polgári demokrácia társadalmi és politikai feltételeinek hiánya megpecsételi a centrumkapitalizmus importját, a nyugat-európai »értékek« meghonosítását, az »utolérés« egész »projektumát« mint a liberálisok leghőbb vágyát.” Mindezidáig az emberi jogok projektje alapvetően liberális projekt volt, amelyet jelentős pontokon torzított el a neoliberalizmus. Korszakunk egyik nagy kérdése, hogy sikerül-e új életet lehelni az emberi jogokba, mert pontosan az Orbán-rendszer mutatta azt meg, hogy a neoliberális kapitalizmus rendkívül jól együtt tud működni egy, politikai jogokat a felszínen működtető, a társadalom mélyrétegeiben a gazdasági és szociális jogokat lényegében kiszárító autokráciával.

Az emberi jogok újragondolásában elengedhetetlennek tűnik, hogy a jövőben azokat a klímavészhelyzet fényében gondoljuk újra, megerősítsük az emberi jogok gazdasági és társadalmi talapzatát (és az ezekhez kapacsolódó jogokat), valamint elmozduljunk attól, hogy az emberi jogok érvényesülése a globális kapitalizmus tőkeérdekétől függjön.

Persze érvelhetünk úgy, hogy az emberi jogok fokozódó válsága nem más, mint az elő generáció (politikai) jogokra „feleslegesen” ráépülő második generációs (gazdasági és szociális) jogok fokozatos elhalása, és a végén, amikor „letisztul a pálya” nem marad más, mint az, amire az emberi jogokat kitalálták, vagyis a citoyen-értelemben használt polgár védelme. Ezzel csak az a gond, hogy klíma-, ökológiai-, gazdasági-, társadalmi válságokkal terhelt korszakunkban gazdasági és szociális jogok nélkül teljesen védtelenek maradunk. Ha ezekben a kérdésekben változást tudunk elindítani, akkor az emberi jogoknak lesz jövőjük a 21. században, ellenkező esetben a kapitalizmus fokozódó válsága maga alá fogja temetni azokat.

Thursday, 12 March 2020

Kormányzás rendkívüli állapotban

A cikk A Mi Időnk oldalon jelent meg 2020. március 12-én és közölte a Balmix is.


A koronavírus miatt az Orbán-rendszer rendkívüli jogrendedet vezet, de nagyon nehéz úgy valódi rendkívüli helyzetben kormányozni, amikor a magyar társadalom majdnem öt éve folyamatosan kivételes állapotban van. A helyzet ugyanakkor alkalmas lehet arra, hogy újra gondoljuk a rendkívüli kormányzás intézményét.

Az Orbán-rendszer rendkívüli állapotot vezet be a koronavírus miatt. Ez első ránézésre – a járványveszély körülményei között – megnyugtatóan hathat, hiszen azt sugallja, hogy a kormányzat a helyén van, teszi a dolgát és törődik az emberekkel, továbbá rendkívüli intézkedések bevezetésére is késznek mutatkozik, ha a helyzet úgy kívánja. Nagyjából ez lenne a rendkívüli jogrend lényege: fokozott veszély esetén koncentrált hatalomgyakorlás a lakosság érdekében. Ha azonban egy kicsit mélyebbre tekintünk és figyelembe vesszük azt, hogy 2015 óta hogyan alakult a magyar politika már korántsem lehetünk derűlátóak, sőt igen komoly aggodalmaink lehetnek.

Induljunk ki abból, hogy bár a mostani rendkívüli intézkedések bevezetése sokak számára újdonság lehet, de Magyarországon gyakorlatilag 2015 szeptembere óta kivételes állapot van. 2015 szeptemberétől előbb hat megyében, majd pedig 2016 márciusától országos szinten folyamatosan hatályban van (félévente meghosszabbítva) az ún. „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet”, amelynek törvényi feltételei nem állnak fenn. Ehhez jön az, hogy 2015-től az Orbán-rendszer alapvetően és önkényesen alakította át a kivételes jogrend szabályait és persze szellemiségét, hiszen az említett az új tényállások (a már említett tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet, valamint az Alaptörvénybe foglalt terrorveszélyhelyzet) a menekültekre és bevándorlókra épülő gyűlöletpolitika fenntartásának állandó eszköze.

Mondhatnánk azt, hogy nincs ezzel semmilyen probléma, az Orbán-rendszer legalább „tapasztalatra tett szert” a rendkívüli körülmények közötti kormányzásban. Azonban a helyzet az az, hogy alapvető különbség van a tényleges rendkívüli helyzet (pl. egy világjárvány, természeti katasztrófa) kapcsán bevezetett rendkívüli jogrend és az Orbán-rendszer 2015 óta kreált rendkívüli kormányzása között. Az előbbi esetben a kormányzat fő célja a bizalom és a biztonság megőrzése, a megnyugtatás, az Orbán-rendszer 2015 óta lényegében azzal játszik, hogy megfélemlíti a lakosságot és védelmet ígér számára. Ahogyan azt máshol kifejtettem a modern kormányzások esetében gyakorlatilag elkerülhetetlen az, hogy a kormányzás „normál” üzemmódjába rendkívüli elemek vegyüljenek, sőt a kormányok igen gyakran a saját maguk által kreált válságokat menedzselik. Az Orbán-rendszer (a vörösiszap katasztrófát, illetve más értelemben a klímaválságot leszámítva) most került először szembe egy valódi vészhelyzettel és ezt igen nehéz lesz ezek után kezelni, hiszen immáron 5 éve folytat rendkívüli kormányzást. Bármit is gondoljunk az Orbán-rendszerről, azt nem lehet vitatni, hogy ezen a járványügyi helyzetben szükséges lehet a rendkívüli eszközökkel való kormányzásra. Ez a műfaj pedig eleve nem tekinthető demokratikusnak, hiszen az ókorban arra találták ki, hogy egy személy kezében összepontosítson rendkívüli hatalmat a fő cél, a nép megmentése érdekében. A rendkívüli jogrend tehát eleve komoly veszélyeket tartogat. Én azonban a valódi veszélyt abban látom, hogy hogyan tud egy autoriter rendszer hatékonyan és a társadalom érdekei mentén cselekedni a rendkívüli állapotban akkor, amikor a „normál” helyzetben ahhoz hasonló eszközöket alkalmazott, mint amilyeneket most kellene.

Éppen ezért azt javaslom, hogy – bármennyire is nehéz ez a járványveszély közepette – alapvetően gondoljuk végig a rendkívüli kormányzás intézményét. Ehhez ajánlok néhány szempontot a következőkben. Mindezt azért gondolom elengedhetetlenül szükségesnek, mert a klímaválsággal folyamatosan állnak majd elő olyan helyeztek, amelyek rendkívüli válaszokat igényelnek: sajnos bele kell törődni abba, hogy a rendkívüli jogrend nagyon is gyakori lehet a jövőben. Éppen ezért először is – és erre pont az Orbán-rendszer példája mutat rá – amennyire csak lehet szét kell választani a rendkívüli és normál jogrendet, a kivételes állapot intézményét pedig csak a tényleges vészhelyzetek esetében lehet alkalmazni. Egyúttal pedig meg kell tiltani azt, hogy a rendkívüli eszközök az általános társadalmi, politikai viszonyok közepette alkalmasak legyenek mesterséges káoszok, félelemkeltések, gyűlölethullámok elindítására. Csakis így lehet hatékony a tényleges kivételes helyzetekben a kormányzati cselekvés, csakis így maradhat meg a végrehajtó hatalomba vetett bizalom. Másodszor, fontos hangsúlyozni, hogy bár a kivételes hatalomgyakorlás nem tekinthető demokratikusnak, de nem is szükségképpen autokratikus: ez azt jelenti, hogy mind a normál, mind pedig a rendkívüli helyzetben a társadalom érdekei és nem a hatalmat gyakorló kormányzat politikai szempontjai az elsődlegesek. Kivételes állapot idején a hatalmi ágak elválasztásának és hatalommegosztásnak az elvei nem közvetlenül és nem azonnal érvényesülnek éppen ezért lenne nagyon fontos, hogy a kivételes hatalomgyakorlás ellenőrzésének rendszerét kialakítsuk: vajon miért gondoljuk azt, hogy a törvényhozás normál jogrendben sem képes ellenőrizni a megnövekedett hatalmú végrehajtást, akkor majd képes lesz erre egy gyakorlatilag korlát nélküli kormányzattal szemben? Végül pedig a kivételes állapot arra is rámutat, hogy jelenlegi életformánk a neoliberális kapitalizmus keretrendszerében egyre jobban kizsákmányol bennünket és kiszolgáltat a gazdasági/politikai hatalmasságoknak. A kormányzatok a valódi és általuk kreált válságokat próbálnak meg rendkívüli eszközökkel kezelni, ennek keretében pedig egyre nagyobb befolyásra és ellenőrzésre tesznek szert saját társadalmaik felett. A kivételes állapotban a társadalom tehát egyszerre van gyakorlatilag korlátlanul kiszolgáltatva nem csak az államhatalomnak, de a piacnak is (lásd a magánegészségügyi szempontok érvényesítése a járványügyi védekezésben).

Mindezek alapján a klímaválság fokozódásával joggal állíthatjuk, hogy a 21. század egyik legjelentősebb kihívása az, hogy miként reagálunk arra az ellentmondásos helyzetre, hogy a politika normál állapotát egyre inkább beszippantja a kivételes hatalom, ugyanakkor mindig előállnak olyan vészhelyzetek, amikor elkerülhetetlen a kivételes kormányzáshoz való folyamodás.

Thursday, 5 March 2020

Orbán leváltásának kulcsa


Az Orbán-rendszer leváltása nem elsősorban a politikai kommunikáción, a közvéleménykutatásokon, a különféle politikai paneleken múlik, hanem azon, hogy a baloldal és a liberálisok rendezni tudják-e történelmi vitáikat, és szét akarják-e törni a hazug „antikommunista nagykoalíciót”.

Szerveződik a fasisztoid jellegét egyre nyíltabban felvállaló (lásd a menekültek, a romák a bíróság elleni folyamatos uszítást; a Nemzeti Alaptanterv szélsőjobbos irányait) magyar kormány elleni nagykoalíció, azonban sűrűsödnek a viharfelhők a még létre sem jött politikai együttműködés felett – baloldaliként ennek fő okát egy másik „nagykoalícióban” látom.

A liberális erők ugyanis – ahogyan gyakorlatilag végig az elmúlt 30 évben – a baloldallal való együttműködést egyfajta „szükséges rossznak”, „történelmi tehertételnek” látják. Ennek gyökerei a múltba vezethetők vissza, és mindez a „kitörés napja”, valamint Budapest felszabadításának 75. évfordulója kapcsán jól látható módon a felszínre is került. A dolog lényege az az „antikommunista nagykoalíció”, amelyet a világháború után a nyugat-európai liberális és konzervatív politika hozott létre, és ebbe kényszerítették bele (persze többnyire nem nagyon volt ez kényszer) az európai szociáldemokráciát. Ez a cordon sanitaire kezdetben valóban szovjet, illetve oroszellenes volt, de jól érzékelhetően idetartozott minden, ami a posztszovjet blokkból származott, kivéve persze mindazok az irányokat, amelyek hajlandók voltak megkötni a hiper-liberális konszenzusokat (így például a SZDSZ, illetve kezdetben maga a Fidesz is). 

A közép-kelet-európai rendszerváltásokkal, vagyis a létezett államszocializmusok összeomlásával ez az antikommunista nagykoalíció aztán továbbélt, ám jelentése kiteljesedett. Valójában persze mindig is mindannak az elvetését jelentette, ami esetleg kritikusan viszonyulna a nyugati kapitalizmushoz, valamint a liberális demokráciához. Az antikommunizmus tehát egyet jelentett mindenféle (gazdasági/politikai/kulturális) rendszerkritikai lehetőség elvetésével, ám mindennek brutális következménye az lett, hogy a legitim rendszerkritika hiányába belebukott a liberális/konzervatív krédóhoz igazodó baloldal: a szociáldemokrácia odakozmált az antikommunista nagykoalícióhoz, a radikális baloldal felé (kevés kivételtől eltekintve) pedig lezártak a politikai rendszerek. 

Ma már látjuk, hogy a szörnyű politikai következmények mellett, ha lehet, a gazdaságiak és a társadalmiak még számottevőbbek, ugyanis a nagy középpártok elmulasztottak odafigyelni a globális kapitalizmust kritizáló hangokra, s ez a bolygó (lásd ökológiai- és klímaválság) és az emberek (lásd a sohasem látott mértékű egyenlőtlenség) parttalan kizsákmányolásához vezetett. 

A tragédia az, hogy a kiábrándult, félelemmel teli és nem utolsó sorban dühös tömegek egy másik régi/új „rendszerkritikai erőt” találtak maguknak: ez pedig nem más, mint az éledező (valójában mindig is jelen lévő) fasizmus. Magyarországon ezt a szerepet szisztematikus munkával és a konkurencia bedarálásával a Fidesz tölti be. Az „antikommunista nagykoalíció” – amely valójában mindig is a kapitalizmussal kritikus erőket volt hivatott távol tartani a politikai hatalomtól – tehát oda vezetett, hogy a baloldal meghatározó társadalmi csoportjainak nagy része (látható és átérezhető alternatíva híján) átvándoroltak a szélsőjobboldali erőkhöz. Nem véletlen, hogy az Orbán-rendszer ideológusai ma már „konzervatív forradalomról”, a „mindenre felhatalmazott többségről” beszélnek. 

Ha nem tudunk szabadulni ezektől a történelmi átoksúlyoktól, akkor előbb vagy utóbb össze fog omlani az Orbán-ellen ácsolt nagykoalíció. Az Orbán-rendszer nem verhető meg a társadalom alsóbb csoportjai nélkül, akiket pedig csak baloldali rendszerkritikus üzenetekkel és programmal lehet csak bemozgatni és visszaszerezni. 

A liberálisok és a mérsékelt konzervatívok valójában attól félnek, hogy ha kiengedik a kapitalista rendszerkritika szellemét a palackból, akkor azt nem lehet visszazárni. Én úgy vagyok vele, hogy a fasizmus szellemét kiengedni még veszélyesebb volt, különösen azért, mert bebizonyosodott, hogy a nyugati tőkés körökkel kiválóan képes együttműködni az Orbán-rendszer (ezt is nyilván nehéz feldolgozni egyeseknek). 

A hazai baloldal rossz stratégiát választ, ha a liberálisok térfelén szeretne labdába rúgni, ugyanis a liberális pártoké a városi középosztály felső és középső szegmensének nem kormánypárti része. Innen csakis bal felé található kivezető út, ha azonban a liberálisok a teljesen indokolatlan „antikommunista nagykoalíció” fenntartása miatt nem hagyják, hogy a baloldal „tegye a dolgát”, vagyis megpróbálja visszaszerezni az elveszett ideológiáját és társadalmi csoportjait (munkásság, a középosztály aló része és az az alatti, legkiszolgáltatottabb csoportok), akkor nincs lehetőség az Orbán-rendszer leváltására, és eszköztelenek leszünk a közelgő katasztrófával szemben. Mindez korántsem tekinthető kommunista politikának!

A dolog úgy áll, hogy amíg a liberális erők jobban félnek a (vélt) kommunizmustól, mint a kapitalizmus kritikájától (korántsem arról van szó, hogy antikapitalistának kellene lenniük!), addig ezt az ellentmondást az ébredező fasizmus kihasználja. A helyzetet súlyosbítja, hogy a fasizmus bizony nagyon is „jegyese a kapitalizmusnak”, és ez igen erőteljes optikai csalódást okozhat a liberális erőknek. Ezt láttuk a XX. században, és ezt látjuk most is: saját (vélt) antikommunizmusuk és az antikapitalistáktól való félelmük között őrlődnek. Ebből pedig csakis a szélsőjobboldal kerülhet ki győztesen. 

Ha 2022-ben összefogást akarunk, akkor ehhez a hazug „antikommunista nagykoalíció” széttörésén keresztül vezet az út.

Wednesday, 12 February 2020

Rasszizmus, gyűlölet és a baloldal


Az Orbán-rendszer immáron programként és nyíltan vállalt fasisztoid jellege, továbbá a fokozódó társadalmi gyűlöletből fakadó tragédiák megmutatták, hogy sorsfordító időszak előtt állunk. Ha ebben a helyzetben a magyar baloldal továbbra is csak sodródik a kormányzati gyűlöletpolitika folyóján, akkor nagyon súlyos társadalmi katasztrófákra számíthatunk. Ahhoz, hogy cselekedjünk először magát a társadalomban újra és újra felhorgadó gyűlöletet kell megértenünk. 

Szembe kell végre néznünk azzal, hogy a magyar emberekben lévő és az Orbán-rendszer által végletekig felerősített rasszizmus, valamint az ennek nyomán a lelkeket megmérgező gyűlölet (és itt most nem csak a társadalomnak a másság iránti gyűlöletére, hanem a rendszerrel szembeni gyűlöletre is gondolok) olyan gyúelegyet alkothat, amelybe beleroppan a magyar társadalom. Ennek megakadályozása közös ügyünk, de úgy érzem, hogy a baloldalnak jelentős lehetőségei és ebből fakadó felelőssége van abban, hogy elkerüljük a katasztrófát: ez pedig amiatt van, hogy a baloldal rendelkezik azzal a társadalomkritikai apparátussal, amely megmutathatja és meg is meri mutatni a társadalmi gyűlölet valódi gyökereit. Ez a felismerés azonban nem fulladhat a magyar társadalom hibáztatásába. A baloldalnak nem abban kell gondolkodnia, hogy erkölcsi magaslatról ítéletet mondjon emberek felett, hanem hogy megértse a helyzetüket. Ugyanis, mind a kapitalizmus centrum, mind pedig (fél)perifériás országaiban a társadalmi gyűlölet valódi forrása a neoliberális kapitalizmus, amely a rasszizmus és az osztályönzés melegágya. A gyergyóditrói eset mindennél élesebben mutatott rá, hogy az ottélők dühét és gyűlöletét a neoliberális kapitalizmus és globalizáció lokális igazságtalanságai fűtötték fel, vagyis az, hogy egy nemzetállamban működő vállalkozás megteheti és meg is teszi, hogy messzi országból hozat vendégmunkásokat. Ez a kizsákmányolási módszer egyúttal korszakunk legszofisztikáltabb sztrájktörője is, hiszen azelőtt lehetetleníti el a munkások lázadását, mielőtt az bekövetkezett volna – annál is inkább, hogy mivel nincs szakszervezet, ezért elve nem létezik szervezett munkás érdekképviselet. Az Orbán-rendszer éppen úgy viselkedik, mint a ditrói vállalkozó, csak éppen egy államhatalmi apparátus áll a rendelkezésére, amelynek segítségével végletesen kiszolgálja a multinacionális tőke érdekeit (adócsökkentéstől a munkásellenes jogalkotásig). Úgy gondolom, hogy az ezekre való kőkemény figyelemfelhívás csakis a baloldal feladata lehet és örvendetes, hogy ez a folyamat ebben az esetben el is indult: a neoliberális kapitalizmusnak a kritikája végre sokféle ingerküszöböt átütött és a mi feladatunk a nálunk lévő tudományos és ideológiai megközelítések bevitele a további vitákba. 

Azonban a rasszizmus és a gyűlölet nem csak és kizárólag a neoliberális kapitalizmus miatt van jelen a magyar (és persze nem magyar) társadalomban, erre pedig ugyancsak a szóban forgó ditrói eset, valamint a Niedermüller-ügy és az annak kapcsán fellángolt viták mutattak rá. Úgy tűnik, hogy a határon inneni és sok tekintetben az erdélyi magyar társadalomban van egy esszenciális félelem, bizonytalanságérzés, idegenkedés, sokszor gyűlölet bármilyen mássággal szemben, amely igen gyakran a (romákkal, románokkal, színesbőrűekkel, muszlimokkal szemben megnyilvánuló) kultúrfölény, civilizációs fölérendeltség képében ölt testet. Az erről való nyílt beszéd sértheti a többségi társadalom érdekeit, de a baloldalnak sohasem az volt a kizárólagos feladata, hogy csakis többségi társadalom (amely egyébként a gazdasági és társadalmi kizsákmányolás egyik meghatározó szereplője) érdekeit védje. A külhoni és Magyarországon élő magyarok által érzett gyűlöletet az Orbán-rendszer szörnyűséges fegyverré kovácsolta és nagyon szomorúan tapasztalhattuk, hogy a legutóbbi időkig a baloldal ezt bénultan figyelte (lásd: „addig van kerítés, amíg félelem is van”). Ennek itt és most véget kell vetni, különben a néma cinkossá válik: a baloldalnak állást kell foglalnia a menekültek elleni gyűlöletpolitika ellen és vállalnia kell azt a feladatot, hogy ebben a kérdésben (sem) a szavazatmaximalizáló logika mentén fog dönteni, ugyanis lehet, hogy a mandátumokért „megéri” hallgatni, de a társadalmi gyűlölet pusztító hatásai beláthatatlan. 

Végül pedig néhány szó ezekről a beláthatatlanságokról: jól látható, hogy az Orbán-rendszer összegyúrta egymással ezeket a különféle gyűlölködési formákat. A multinacionális tőke kritikátlan támogatásával gerjeszti a neoliberális kapitalista rendszerből fakadó gyűlöletet, másrészt pedig politikáját a magyar társadalomba ágyazott idegenellenességnek a végletes kiélezésére építi. Ez tulajdonképen nem más, mint a történelmi fasizmus újjáéledése, amelyhez az Orbán-rendszer immáron nyíltan vállalja az eszmei közösséget az ordas eszmékkel (lásd többek között: „Antifasiszta tüntetők zavarták meg a kitörés napi megemlékezéseket”). Az Orbán-rendszer eddig is büszkén vállalata a gyűlöletpolitika fegyverét, a fasisztoid fordulat azonban minden eddigi kötöttségétől eloldhatja a rendszert. Ebben az esetben társadalmi gyűlölet olyan végső fegyverré formálódik, amelynek pusztításához csak a 20. század szörnyűségei lesznek foghatók. 

Mindebből milyen következtetéseket vonhat le a baloldal? 

1. Rá kell mutatni a gyűlölet forrására és valódi természetére! 
2. A fő forrás a globális kapitalizmus embertelensége, és ezt a végletekig fokozza az Orbán-rendszer gyűlöletpolitikája, amely egyszerre dobja oda a dolgozót a multiknak és hinti el a gyűlölet magjait az egész társadalomban! 
3. Tehát, messze nem elegendő az Orbán-rendszert megdönteni ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon, hanem foglalkozni kell a gyűlölet strukturális okaival! 
4. Korántsem ad tehát minden bajunkra választ az „összefogás”, hiszen a gyűlölet alapvető forrása az a globális kapitalista rendszer, amely egyszerre termelte ki magából az Orbán-rendszert, de azt a politikát is, amelyre a rendszer reakcióként létrejött. Ne feledjük, 2010 előtt is elsüppedtünk a gyűlöletben, noha annak extrém formáit egy önkényuralmi rendszer hozza elő legjobban! 
5. Liberális barátainkkal meg kell értetni a fentieket, mert az ő csípőből tüzelő, a magyar társadalmat kulturális alapon, elmaradottsága miatt bíráló logikája sokkal inkább olaj a tűzre, semmit a dolgok kibeszélése. A máskor a politikai korrektsége oly’ alaposan ügyelő liberálisok nagyon sokszor nyíltan „gyűlölik a gyűlölködő magyarokat”. 
6. Liberális barátainkkal azt is fel kell ismertetni, hogy a kapitalizmusnak az itt megfogalmazott alapvető sajátossága, vagyis, hogy a kizsákmányolás rendszerében bizony az emberek (globális) munkaerőpiacon, a létért folytatott küzdelme igen sokszor idegengyűlölettel jár. A rasszizmus tehát az emberekből társadalmi/gazdasági státuszokból folyó elemi önvédelmi reakció, nem pedig valamiféle végletes emberi gonoszság. Ezt elfogadni nem lehet, megérteni viszont kötelességünk és attól még nem leszünk rasszisták, ha meg akarjuk érteni az emberek problémáit! Ebből következően a baloldalt sem szabad csípőből megbélyegezni, ha harminc évvel a rendszerváltás után törekvéseket tesz a társadalom jobb megértésére. 
7. Ugyanakkor azzal is számolnunk kell, hogy a neoliberális kapitalizmus kizsákmányolásából fakadó gyűlölet mellett a magyar társadalomban (határon innen és túl) van egy alapvető idegenellenesség, amelynek egyik alapvető forrása a vélt kultúrfölény és civilizációs fölérendeltség. Az Orbán-rendszer egymásra építtette ezeket a gyűlöletformákat, amelyek sok tekintetben mára elválaszthatatlan egységet alkotnak. 
8. Éledezik a fasizmus, weimarizálódik Magyarország! Ennek megállítására valóban csak egy széleskörű összefogás lehet alkalmas! Jó lenne onnan indulni, hogy a különféle politikai erők ne egymástól és egymás vélt nézeteitől féljenek a legjobban, hanem attól, hogy a történelem megismétli önmagát!