A jog politikai meghatározottságának tendenciái az autoriter rendszerekben (Politikatudományi Szemle, 2025/2.)

Megjelent egy tanulmányom a Politikatudományi Szemle 2025/2. számában A jog politikai meghatározottságának tendenciái az autoriter rendszerekben. Kettős állam, populista alkotmányosság, egységes végrehajtó hatalom címmel.

A tanulmányban annak elméleti megragadására teszek kísérletet, hogy miként írható le különféle paradigmákkal a jogot és jogrendszert eszközként felhasználó autoriter politikai rendszer. A politikatudományi elemzési keret nélkülözhetetlen annak megértéséhez, hogy milyen hatással vannak az autokráciák a jogra. Ugyanis a XX. századi előzmények után napjainkra ismét megerősödtek azok a tendenciák, amelyek súlyosan sértik a jogrendszerek liberális demokráciákban megszokott és evidenciának tekintett autonómiáját. Ennek a helyzetnek a leírására mutatom be az „autokrata legalizmus” koncepcióját, amely arra utal, hogy a politikai rendszerek kortárs autoriter fordulatai nem pusztán felszámolják a liberális demokráciák jogrendszereit, hanem új típusú joggal és jogfelfogással helyettesítik azt. Továbbá elemzem azt is, hogy a politikai rendszer jog feletti hegemóniájának tetten érhetőek történelmi és elméleti paradigmái: ezek pedig a kettős állam, populista alkotmányosság és az egységes végrehajtó hatalom elmélete. Végül pedig utalni fogok arra, hogy a jogrendszer autonómiáját figyelmen kívül hagyó és a jogi normát pusztán eszköznek tekintő megközelítések jelentős kockázatokat jelentenek mind a demokráciára, mind pedig a társadalomra: ezek egyrészt a jog „fegyverként” való alkalmazása, másrészt pedig a jog morális tartalmának eltűnése.

In this paper, I attempt to theorize how different paradigms can be used to describe the authoritarian political regimes unfolding over law and legal systems. A political science analytical framework is essential for understanding the impact of autocracies on law. For, after the precedents of the 20th century, there is a renewed tendency today to seriously violate the autonomy of legal systems, which is customary and taken for granted in liberal democracies. To describe this situation, I am relying on the concept of “autocratic legalism”, which suggests that contemporary authoritarian turns in political regimes do not merely abolish the legal systems of liberal democracies but replace them with new types of law and new concept of law. I also analyse the historical and theoretical paradigms of the hegemony of the political regimes over law: the dual state, populist constitutionalism and the unitary executive theory. Finally, I will point out that approaches that ignore the autonomy of the legal system and regard the legal norm as a mere instrument pose significant risks for both democracy and society: the “weaponization” of law on the one hand, and the disappearance of the moral content of law on the other.

The Transatlantic Network of Authoritarian Populism (ECPS, Oxford University, 3 July, 2025)

I will be giving a presentation at the ECPS Conference entitled ‘We, the People’ and the Future of Democracy: Interdisciplinary Approaches, which will be held at Oxford University from July 1 to 3, 2025. The title of my presentation is: The Transatlantic Network of Authoritarian Populism.

Membership of the Nomos Centre (June, 2025)

In June 2025, I had the honour of becoming a member of the Nomos Centre research community concerning critical legal studies. About the comunity: "The Nomos Centre was established in 2020 as a trans-disciplinary research collective that gathers international researchers from various European countries in order to coordinate research in critical legal studies and related fields. The Centre has the ambitions of becoming the first truly international CLS institution based in Central-Eastern Europe, with a view to provide a more geographically balanced approach to critical legal scholarship.

"Nincs orbáni örökség" (ATV, Egyenes beszéd 2025. június 19.)

2025. június 19-én az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendégeként kifejtettem, hogy hamis az ún. "Pride-dilemma" (vagyis, hogy politikai szempontból bele lehet-e állni ún. identitáspolitikai kérdésekbe). Utaltam rá, hogy rendszerváltás csak akkor lesz, hogy a magyar társadalom veszi magának a bátorságot és egyszerre mer beleállni elosztási-kizsákmányolási kérdésekbe és identitáspolitikai vitákba. Most szerintem nem ez történik. És lehet, hogy lesz kormányváltás (bár lenne), de rendszerváltás semmiképpen. A Pride-hoz kapcsolódó gyűlöletkeltés, a civil szervezetek és független média elleni fellépés nem valamilyen kísérletezés, hanem a rendszer lényege.

Az ellenzéki visszalépések kapcsán többféle szempont lehetséges. Azért mindenképpen érdemes visszalépni, hogy rendszerváltás legyen. Azért azonban nem, hogy ezzel a lépéssel lemondjunk a baloldali emberek képviseletéről. Vagyis az lenne most a fontos, hogy ha visszalép is a maradék baloldal, akkor is mutassa meg parlementen kívüli, mozgalmi, közösségépítő eszközökkel, hogy igenis szükséges van baloldalra a rendszerváltáshoz. Ennek kapácsn nem érdemes ugyanabba a hibába esni, mint az orbáni fidesz. A Fideszt igen sokáig az antikommunizmus, anti-gyurcsányizmus tartotta össze. Ez tette lehetővé, hogy Orbán gyakorlatilag foglyul ejtse saját politikai közösségét és szavazótárborát, elnyomja erőszakkal és zsarolással a kritikus hangokat. Az ellenzéket nem tarthatja össze csak az anti-orbánizmus, ugyanis ha lemondanak arról a különféle politikai ideológiák, hogy megfogalmazzák üzeneteiket, akkor félő, hogy megint egy erős politikai vezető csapdájába kerülünk. Orbán után nélkülözhetetlen lenne egy olyan rendszer felépítése, ahol erős pártok korlátozzák egymást és erős közjogi intézmények korlátozzák a politikai vezetést.

A civileket és a függetelen médiumokat ellehtetlenítő törvény ideigelenes visszavonása kapcsán kifejtettem azt, hogy ősszel durvulhat a helyzet. Ugyanis mára az Orbán-rendszer eljutott oda nincs kormányzás, Orbán minden erejét felemésztette a nyers, hatalomban maradási harc. Ki kell mondani hangosan, hogy a sok ún. patrióta és online harcos meghallja: nincs semmi, amit orbáni örökségnek nevezhetünk. Az egészségügy és az oktatás romokban, dermedten állunk a klímaválságban. Orbánék egyik legnagyobb bűne (s innen látszik, hogy valójában nem érdekli őket az ország szuverenitása), hogy semmilyen módon nem óvták mag a magyar vízkészletet. Ezek miatt én azt mondom, hogy nagyon jó, hogy Magyar Péter visszaszámolja a napokat a kormányváltásig, de inkább azon kellen dolgozni, hogy mihamarabb rendszerváltás legyen!

Weaponized Constitution: Constitutional Dictatorship in Hungary (4th Annual Nomos Conference, June 6-7 2025)

I am participating at the Law and the Critique of Political Economy: 60th Anniversary of Reading Capital 4th Annual Nomos Conference 6-7 June 2025 at the Faculty of Law, Masaryk University, Brno (Czech Republic). My paper will be about the Weaponized Constitution: Constitutional Dictatorship in Hungary.

A harcoló demokrácia eszközei nem kerülhetnek autoriter vezetők kezébe! (Mérce, 2025. június 3.)

A cikk a Mércén jelent meg 2025. június 3-án.

A németországi szélsőjobboldali AfD-t demokráciára és alkotmányos rendre veszélyes pártnak minősítették, Călin Georgescut kizárták a romániai elnökválasztásból, Marine Le Pen öt évig nem indulhat választásokon, Donald Tusk szerint pedig a liberális demokrácia alapjainak helyreállításához akár a törvénynek nem megfelelő eszközöket is lehet alkalmazni. Korszakunk radikális korszelleme ismét megfogalmazza a dilemmát: meg lehet-e védeni a demokráciát anélkül, hogy lemondanánk annak alapértékeiről, lehet-e „harcoló” a demokrácia? A kérdés napjainkban egyre bonyolultabb: az autoriter politikai vezetők is elkezdték használni a harcoló demokrácia – szuverenitásvédelemként beállított – eszközeit, ami nagyon komoly veszélyekkel jár. A helyzet tisztázásához fontos hangsúlyozni: a demokrácia védelme nem egyenlő egy autoriter politikai rendszer önvédelmi mechanizmusaival. A demokrácia ügyét nem bízhatjuk morális meggyőződés nélküli „hatalmi mérnökökre”.

Horváth Zoltán 1945-ben a Szocializmus hasábjain a következőket írta a német nemzetiszocializmus és az olasz fasizmus hatalomba emelkedéséről: „…a diktatúrák a demokrácia eszközeivel, az alkotmányosság látszatának megőrzésével kerültek uralomra és már csak a birtokon belül kezdték meg antidemokratikus intézkedéseiket.” Napjainkban mintha ez a folyamat teljesedne ki: a válságba került liberális demokráciák az észak-atlanti politikai rendszerekben sorra adják meg magukat az autoriter jobboldali korszellemnek. Eközben a populista népvezérek boldogan töltik be azt az űrt, amelyet a liberális demokrácia azzal hagyott maga után, hogy elhanyagolta a választókat és minden problémára közhatalmi intézményi és technokratikus megoldásokkal próbált válaszolni. Azonban most „ég a ház”, és egyre több válságban lévő európai demokráciában (és persze magában az EU-ban) vetődik fel az a dilemma, hogy az immáron visszavonhatatlanul „birtokon belülre” került autoriter tendenciákat miként lehet közhatalmi eszközökkel kezelni.

A két világháború közötti és utáni időszak eszköztárából merítve a kortárs liberális demokráciák ismét „harci” üzemmódba kezdenek átállni.

Ez önmagában sem lenne problémamentes és veszélytelen, ugyanakkor a helyzetet megnehezíti az, hogy a liberális demokráciákkal párhuzamosan velünk élő, új típusú (akár hibridnek is nevezhető) autokráciák is ezekhez hasonló megoldásokat kezdenek alkalmazni.

Elindult tehát egy verseny a demokrácia „megvédését” illetően, amelynek keretében a jelentős társadalmi támogatottságot élvező autoriter rendszerek pusztán hatalmi érdekből „militarizálják” a demokráciákat.

A helyzet egyrészt a weimarizálódó Európához hasonlít, ugyanakkor radikálisan el is tér attól, hiszen a trumpizmus és orbánizmus (és e kettő együttműködése) mutatja, hogy beláthatatlanul veszélyes, ha a harcoló demokrácia eszköztára az autokraták kezébe kerül.

(Eszme)történeti aspektusok

A demokrácia önvédelmi mechanizmusnak aktivizálása mögött egy nagyon fontos belátás húzódik meg: a demokratikus értékrend önmagában hordja saját gyengeségének és így válságának összetevőit. Karl Popper A nyitott társadalom és ellenségei című könyvében 1945-ben irányította rá a figyelmet a tolerancia paradoxonra, amely szerint ha egy társadalom korlátlanul tolerálja mások be nem fogadó magatartását (szabadságjogok, egyenlőség megsértése), akkor az intoleráns csoportok kihasználhatják ezt, és végül elnyomhatják a társadalom befogadó attitűdjét. Ebből pedig az következik, hogy a határtalan tolerancia elkerülhetetlenül a tolerancia eltűnéséhez vezet, s ha egy társadalom nem védi meg magát az intoleráns nézetekkel és cselekedetekkel szemben, akkor ezek az erők alááshatják és megsemmisíthetik a toleráns társadalmi rendet.

Az önvédő demokrácia koncepciója már a két világháború közötti időszak éledező autoriter tendenciái közepette megfogalmazódott. Karl Loewenstein 1937-ben két, az American Political  Science Review-ban megjelent cikkében (Militant Democracy and Fundamental Rights I. és II.) vezette be a harcoló demokrácia (militant democracy) fogalmát, amely koncepció keretében a fasizmus európai térnyerésére reagálva sürgette a demokráciák határozott fellépését az autoriter mozgalmakkal szemben. Loewenstein hangsúlyozta, hogy a fasizmus nem ideológia, hanem politikai technika, amely kizárólag a hatalom megszerzését szolgálja, ezért a demokráciáknak militáns módon kell védekezniük ellene. Loewenstein is arra hívta fel a figyelmet, mint később Horváth Zoltán:

a demokráciák sebezhetőek az antidemokratikus mozgalmakkal szemben, amelyek a demokratikus intézményeket kihasználva juthatnak hatalomra.

Kortárs szempontok

A második világháború utáni demokratizációs hullámok korszakával „megszelídült” a demokrácia harcossága, és a liberális demokrácia elitjei azt hitték, hogy az alkotmányos és intézményi konszenzusok segítségével a „történelem vége” megoldotta a kérdést. De nem így lett, és ahogyan erre Giovanni Capoccia rámutat, az elmúlt években (a populizmus korszellemével, a radikális pártok, mozgalmak és politikai vezetők megjelenésével) egyre inkább előtérbe kerültek a demokrácia önvédelmi kérdései. A jog oldaláról (összehasonlító alkotmányjogi szempontból) konszenzus mutatkozott abban, hogy a demokráciáknak joguk van megvédeni magukat ellenségeikkel szemben, még a demokratikus állam aláásására irányuló erőszak hiányában is. Ennek érdekében a demokratikus államok ugyan elfogadhatnak és alkalmazhatnak a véleménynyilvánítást és a részvételt korlátozó formális szabályokat, mégsem alakultak ki olyan általános szabályok, amelyek egymáshoz közelítették volna a különféle demokráciavédő tendenciákat.

Capoccia azt is vizsgálja, hogy az alkotmányjogi megközelítést ki kell egészíteni egy politikatudományi elemzéssel, hiszen kulcsfontosságú annak vizsgálata, hogy milyen politikai okok miatt válhat szükségessé (vagy éppen ellenkezőleg: tekinthető hatalommal való visszaélésnek) a demokrácia (vélt) ellenségeivel szembeni intézményes fellépés. Ebben a tekintetben ugyancsak fontos az összehasonlító és történeti vizsgálat, hiszen egy nemzetállam autoriter tendenciákkal szembeni fellépését, ellenállóképességét és érzékenységét alapvetően határozzák meg a korábbi autoriter tapasztalatok.

Mára eljutottunk oda, hogy európai szinten mind a tagállamok, mind pedig az EU intézményei vonatkozásában általánosan alkalmazott eszközzé váltak a demokrácia különféle önvédelmi technikái, és eközben egy nyílt politikai diskurzus is legitimálja az alkalmazott eszközöket.

A „harcoló demokrácia” egyik legmeghatározóbb elkötelezettje Donald Tusk és kormánya, amely 2023-tól nagyon tudatosan próbálta meg a Jog és Igazságosság párt antidemokratikus intézkedéseit ellensúlyozni. 2024-ben Tusk nyilvánosan kiállt a harcoló demokrácia koncepciója mellett. A lengyel miniszterelnök szerint abban a folyamatban, amelynek során helyreállításra kerül az alkotmányos rend és a liberális demokrácia alapjai, nem minden lépés felel meg a törvényeknek, ennek ellenére vállalni kell a felelősséget a demokratikus értékek helyreállítása érdekében.

2024 decemberében a román alkotmánybíróság az orosz befolyásolás miatt törölte a román elnökválasztás 2024 novemberi eredményét, mivel a titkosszolgálati vizsgálat szerint Oroszország állt a szélsőjobboldali jelölt, Călin Georgescu kampánya mögött. 2025 márciusában pedig a testület (jóváhagyva a választási iroda döntését) úgy döntött, hogy Georgescu nem vehet részt a májusi elnökválasztáson. 2025 márciusában négy év börtönre ítélte a francia bíróság Marine Le Pent (európai uniós források elsikkasztása miatt), aki öt évig nem indulhat választásokon, beleértve a következő elnökválasztást is. A 2025 májusában nyilvánosságra hozott vizsgálata szerint a német Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal „bizonyítottan szélsőjobboldali”, alkotmányellenes pártnak minősítette az AfD-t (Alternative für Deutschland).

A nemzetállami szempontokat egészíti ki a demokrácia EU-s keretrendszerben való megvédése, amelynek legfontosabb példája az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) 7. cikke szerinti eljárás, amely „végső megoldásként” alkalmazható az EU alapját képező értékek megsértése esetén. Ez a védelmi mechanizmus lehetővé teszi az uniós tagsággal járó jogok (így az Európai Tanácsban gyakorolható szavazati jogok) felfüggesztését abban az esetben, ha valamely ország súlyosan és tartósan megsérti az EU alapját képező elveket (az emberi méltóság, szabadság, demokrácia, egyenlőség, jogállamiság, az emberi jogok tiszteletben tartása). Eddig mindösszesen két alkalommal indult 7-es cikkely szerinti eljárás: 2017-ben Lengyelország ellen (a Jog és Igazságosság demokráciát leépítő intézkedéseivel szemben, ezt az eljárást 2024-ben a szintén „demokráciavédő” Tusk-kormányzat alatt zárták le), illetve 2018-ban Magyarország ellen (az eljárás folyamatban van).

Többszintű demokráciavédelem az EU-ban és a geopolitika

A demokrácia megvédésének igénye tehát egyidős a modern demokráciával és a 20. század totalitárius tendenciáival szembeni fellépéssel, még pontosabban: a harcoló demokrácia koncepciója azt kívánja megelőzni, hogy a többség zsarnoksága totalitárius rendszerré intézményesedjen. Ugyanakkor mára tetten érhetünk egy új tendenciát is, mely szerint korszakunk új típusú autokráciái, hibrid rendszerei is elkezdték alkalmazni a demokrácia „megvédésének” eszközeit, s ebből beláthatatlan kihívások következnek. Ugyanis óriási a különbség a demokrácia valódi védelme és aközött, hogy egy autoriter rendszer állami intézkedéseket vezet be saját ellenzékének ellehetetlenítése érdekében.

Talán a magyar helyzet mutatja Európában a legnyilvánvalóbban azt, hogy mára mennyire összekeveredett a demokrácia megvédése és az autoriter rendszerek voluntarista (pusztán hatalmi) törekvése.

Egyrészt az Orbán-rendszer a korábban említett mindegyik európai demokráciavédő történés tekintetében érintett valamilyen módon: a francia és német eseteknél a magyar kormányzat maximálisan kiállt az érintettek mellett (a miniszterelnök azt mondta: „Je suis Marine!”; magát az AfD-t pedig az orbáni politikai próbálta meg kiszabadítani az európai karanténból); a romániai elnökválasztás tekintetében Orbán Viktor a szélsőjobboldali George Simiont támogatta (a botrányosra sikeredett tihanyi beszédben 2025. május 10-én); a legnyilvánvalóbb érintettség pedig a lengyel esetben bontakozott ki, hiszen az Orbán-rendszer aktívan segíti a korábbi PiS-adminisztrációt a Tusk-féle politikai küzdelmek ellenében (a magyar kormány többek között politikai menedékjogot adott Marcin Romanowski volt igazságügyi miniszterhelyettesnek, aki ellen európai elfogatóparancsot adtak ki). Másrészt pedig az sem tekinthető véletlennek, hogy immáron a magyar kormányzat az egyedüli alanya a 7-es cikkely szerinti eljárásnak.

Mindebből látható, hogy a demokrácia megvédésének az ügye mind tagállami, mind EU-s perspektívákban egyszerre fontos, továbbá az autoriter tendenciák korántsem csak nemzetállami keretben, hanem az európai közösség legmagasabb szintjeit ostromolva bontakoznak ki.

S van egy másik fontos szempont, amely összeköti a „harcoló demokrácia” legtöbb tagállami és EU-s megnyilvánulásait, amelyek nemcsak az autoriternek és antidemokratikusnak gondolt pártokkal, politikai vezérekkel szemben bontakoztak ki, hanem az európai demokráciát ért geopolitikai kihívás kapcsán is. Vagyis a demokráciavédő intézkedések másik fontos előidézője (a lengyel példát leszámítva, ahol az egyetlen nemzeti konszenzus éppen az orosz befolyással szemben van) a putyinista orosz rezsim európai jelenléte. Az európai szélsőséges, autoriter jobboldali pártok és politikusok aktív orosz kapcsolatokkal rendelkeznek,  a putyini geopolitika fő célja és az európai szélsőjobboldal közös stratégiai érdeke a tagállami és EU-s szintű liberális demokrácia végletes meggyengítése. Bàrbara Molas és Kacper Rekawek az International Centre for Counter-Terrorism (ICCT) 2024-es anyagában ezt az „érdekházasságot” a következőképpen fogalmazta meg: „Oroszország számára az európai szélsőjobboldal destabilizáló eszköz, amelyet Putyin kihasználhat, hogy legitimitást és geopolitikai befolyást szerezzen. A szélsőjobboldal számára az Oroszországgal való barátkozás megerősítheti az alternatív társadalmi-politikai nézeteket Európában, lehetővé téve a nem demokratikus és illiberális irányultságú csoportok és pártok számára, hogy hitelességre és befolyásra tegyenek szert az európai politikai palettán.” Mindez jól mutatja, hogy

mára a harcoló demokrácia és a demokrácia ellenségeivel szembeni fellépés ügye az EU-ban egy összetett, tagállami szélsőséges erők és külső geopolitikai érdekek által befolyásolt, többszintű kihívássá vált.

Következtetések: Egy autoriter rendszer nem „védheti meg” a demokráciát!

A harcoló demokrácia problematikájának tehát történelmi mélysége és szomorú aktualitása van. Érdemes visszatérni néhány hazai szempontra, mert ezekből olyan következtetések vonhatók le, amelyek talán segíthetik a jelenség dilemmáival való szembenézést és annak a vitának az elindítását, hogy milyen intézkedéseket hozhatunk demokratikus érték- és intézményi rendünk védelme érdekében.

A demokrácia tolerancia paradoxona természetesen a két világháború közötti időszakban élesedett ki leginkább, de korszakunk is nagyon hasonló ellentmondásokkal küszködik. Ugyanakkor annyiban változott a helyzet, hogy az új típusú autokráciák (hibrid rendszerek) mihelyst „birtokon belülre kerülnek” (Horváth Zoltán idézett megfogalmazása) immáron nem nyílt diktatúrát kezdenek építeni, hanem értelmezési versenyt indítottak a demokráciáért, amelynek keretében saját maguk kezdik el „megvédeni” a demokráciát. Amint láthattuk, a harcoló demokrácia eszköztára önmagában sem problémamentes, számos demokráciadeficit következhet belőle, ha pedig autoriter erők állítják magukról, hogy „megvédik” a demokráciát, az beláthatatlan tragédiához vezet.

Magyarországon tulajdonképpen az történik, hogy az Orbán-rendszer egyszerre kezdte el kritizálni a harcoló demokrácia liberális paradigmáját, illetve ezzel párhuzamosan „demokráciavédelmi” (amelyet a rendszer „szuverenitásvédelemnek” nevez) intézkedéseket alkalmaz.

A kormányzat természetesen ismeri mind elméleti szinten, mind pedig gyakorlati oldalról (hiszen ennek elszenvedője) a harcoló demokráciát. Ennek fontos teoretikus alátámasztása Artur Ciechanowicz lengyel újságíró Donald Tusk demokráciaellenes kézikönyve című anyagának megjelentetése, amely a harcoló demokrácia lengyel és EU-s kritikáját adja. Gyakorlati oldalról pedig az Orbán-rendszer hét éve szenvedi a harcoló demokrácia EU-s intézkedéseit, illetve támogatja a jobboldali lengyel szövetségeit akár tényleges befogadással is.

Ezzel párhuzamosan 2023-tól az autoriter Orbán-rendszer elindította azt az átkeretezést, amelynek során a harcoló demokrácia megoldásaihoz hasonló eszközökkel próbál meg önvédelmi mechanizmusokat működtetni, amelyeket a liberális demokráciától való „illiberális” elhatárolódás miatt nem hívhat demokráciavédelemnek, így

a fő üzenet a nemzeti szuverenitás (jogilag megfoghatatlan és értelmezhetetlen) védelme lett.

Az első lépés az Alaptörvény 12. módosítása (2023. december 12.) volt, amely megteremtette a leendő Szuverenitásvédelmi Hivatal alkotmányos alapjait. Nem sokkal később fogadták el a 2023. évi LXXXVIII. törvényt, amely példátlan módon létre is hozta a nagy befolyású állami hivatalt, korántsem elsősorban az állami szuverenitás védelmére, hanem a politikai rendszer hatalmi céljainak biztosítására.

Mindezzel az Orbán-rendszer ismét átlépett egy fontos határt: magát a (köz)jogot kezdte el politikai fegyverként alkalmazni.

A szellemet immáron nem lehetett visszazárni a palackba (és persze a belpolitikai kényszerek miatt nem is akarták), hiszen elfogadásra került az Alaptörvény 15. módosítása (2025. április 14.), amely bevezette a más állampolgársággal is rendelkező magyar állampolgárok állampolgárságának felfüggesztési lehetőségét. Az Orbán-rendszer szuverenitásvédelmi pszichózisa újabb határt látszik átlépni „a közélet átláthatóságáról” szóló 2025. május 13-án beterjesztett törvényjavaslattal, amely nyíltan tűzi ki azt a célt, hogy az „államnak minden lehetséges eszközzel meg kell védenie a nemzeti szuverenitást”.

A törvényjavaslat a maga teljességében mutatja fel azokat a veszélyeket, amelyeket a harcoló demokrácia eszközeit deformáló és magába olvasztó autoriter rendszer jelent, hiszen az ország szuverenitására való veszélyességet olyan gumifogalomként határozza meg, amelynek az értelmezése minden tekintetben az autoriter rendszer pozícióit védő Szuverenitásvédelmi Hivatal kezében van, és gyakorlatilag bármilyen veszélyesnek bélyegzett civil szervezettel, párttal, gazdasági társasággal, médiummal vagy éppen párttal szemben alkalmazható.

---

A demokrácia újrameghatározásáért és a politikai hatalom feletti ideológiai-intézményes hegemóniáért folytatott versengés meghatározta mind a 20. század első felét, mind pedig napjainkat. A liberális demokrácia keretében hajlamosak voltunk azt gondolni, hogy konszenzusra jutottunk a hatalomkorlátozás, a többség zsarnoksága és az alapértékek tekintetében. Az elmúlt években azonban egyre inkább előtérbe kerültek a demokrácia önvédelmi kérdései, melyek megválaszolása komoly társadalmi, tudományos és politikai vita feladata kell hogy legyen.

A történelmi és kortárs példák azt megmutatják, hogy számos dilemmát vet fel a harcos demokrácia koncepciója: bár fontos eszköz lehet a lopakodó autokrácia kialakulásának megelőzésében, ugyanakkor nem körültekintő, kontroll nélküli alkalmazása éppen azokat a demokratikus értékeket semmisíti meg, amelyek megvédését célul tűzi ki (ebben a tekintetben a harcoló demokrácia nagyon hasonlít a rendkívüli eszközökkel való kormányzás dilemmáihoz).

Korszakunkban az autoriter politikai rendszerek egyszerre kritizálják és integrálják a harcoló demokráciát (a magyar kormányzat ezt nevezi „szuverenitásvédelemnek)”. A harcoló demokrácia autoriter rendszerek általi eltorzításából számos következtetés vonható le. Egyrészt az, hogy az autoriter rendszerek fogalmilag nem képesek megvédeni a demokráciát, pusztán saját vezetőjük hatalmi rendszerét. A demokrácia megvédéséhez szükséges a demokrácia olyan morális felfogása, amely túlmutat a politikai vezetők voluntarizmusán. A harcoló demokrácia csakis akkor működhet, ha ténylegesen az állam demokratikus működési rendjét és szuverenitását hivatott megvédeni, ellenben ha ez összekeveredik a politikai vezetők személyes szempontjaival, az autokratikus torzítás. Az autoriter rendszerekben a politikai vezetők hatalmi rendszerének védelme ezért igen gyakran az állami szuverenitás megvédésének képében jelenik meg.

Végül, ahogy láthattuk a magyar helyzet kapcsán, az autoriter rendszerek a jogot politikai eszközként, sőt fegyverként használják. Mindez rámutat arra, hogy a harcoló demokrácia csakis egy demokratikus kritikai térben, a folyamatos önreflexió és hatalmi (ön)korlátozások keretében képes demokratikusan működni. Korszakunk tehát új perspektívába helyezi a harcos demokrácia ügyét és kihívásait: az autoriter erők ugyanis nemcsak „házon belülre” kerülhetnek és alááshatják a demokráciát, hanem igen könnyen fel tudják használni a harcoló demokrácia eszközeit magával a demokráciával szemben!

The Extraordinary Governance Measures in Hungary (Capitalist Transformations in Eastern and Central Europe, May 22, 2025)

I have participated at the online event of Capitalist Transformations in Eastern and Central Europe May 19-22, 2025. My lecture was about The Extraordinary Governance Measures in Hungary.

The authoritarian populist right-wing has rapidly reborn in the field of authoritarian state and emergency governance, moreover the COVID-19 crisis gave a new rise this phenomenon mainly at the expense of civil society. The failures of liberal democracy opened the way of authoritarian populist right-wing populism in Central and Eastern Europe (CEE), which on the one hand remained integrated into the neoliberal capitalism and on the other hand dismantled the legal basis of liberal constitutionalism. Investigating the CEE authoritarian populist regimes (especially Hungary), it has been argued that Hungarian authoritarian populism and its regional followers established this politics from the migration crisis of 2015 on the permanent state of exception and extraordinary governance measures. The COVID-19 crisis offered a new opportunity to maintain and extend the emergency measures. Viktor Orbán, Prime Minister found the way to capitalize the pandemic crisis and introduced the overlapping exceptional measures. Relying on the political theoretical concept of exceptional governance, it has been argued and analysed in this paper that the new forms of authoritarianism in CEE are based on the extraordinary measures.

The Transatlantic Network of Authoritarian Populism (MPSA, April 5, 2025)

I am participating at 82nd Annual Midwest Political Science Association Conference in Chicago between April 3-6, 2025. My paper is the following: The Transatlantic Network of Authoritarian Populism: The Rise of the Executive from Hungary to the USA.

A remarkable phenomenon is unfolding regarding the international networking of right-wing authoritarian populism (RWAP): the Hungarian Orbán regime has for a long time been looking to the radicalizing American right as a reference point, which after President Donald Trump's fall is also trying to build a strong international network for authoritarian right-wing tendencies – as it evidenced by Orbán's appearance at the Conservative Political Action Conference (CPAC) in 2022. At the heart of these transatlantic ideological networks is the idea of the rise of the executive. There is an emergence of authoritarian executive power which means on the one hand that the executive power is extremely strengthened, on the other hand the theory of separation of powers has totally been redesigned and this has a huge impact on the landscape of democracy. In this chapter, I will first examine what international right-wing authoritarian populism (IRWAP) represents and how it has begun to internationalize and build transatlantic structures. I then discuss the main theoretical approaches that link authoritarian right-wing populisms, Orbánism and Trumpism: it will be investigated how the contemporary authoritarian right draws on Carl Schmitt's political theory, and the theory of the Unitary Executive Power (UET). Finally, I will examine the channels of cooperation and deep state relations that have emerged in recent years between Hungarian and American right-wing authoritarian populisms. I will first analyse the process by which Orbánism and Trumpism come together through immigration resistance to the point where CPAC becomes a joint Republican-Fidesz platform. I will then detail the complex lobbying activities of the Orbán regime in the USA. Finally, I will also discuss how the Orbán regime has created an authoritarian right-wing network of conservative intellectuals. To conclude the chapter, I will hint at the possible outcomes of the IRWAP phenomenon.

A jogot nem szabad fegyverré alakítani (ATV Egyenes beszéd, 2025. április 1.)

2025. április 1-jén az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendégeként kifejtettem, hogy a poloskázás, kullancsozás és a nagytakarítás diskurzus azt erősíti, hogy az Orbán-rendszer nem csak a liberális demokrácia határait lépte át, hanem letett arról, hogy ellenfeleit embernek tekintse és a jogot, az alkotmányt fegyvernek használja. Utaltam rá, hogy a 20. század megmutatta, hogy ez a dehumanizálás mennyire veszélyes és hogy mekkora a felelőssége azoknak, akik a közhatalmat felhasználva tagadják meg másoktól az emberi minőséget. Kifejtettem azt is, hogy nagyon fontos és pozitív irány az MTA IX. Gazdaság- és Jogtudományok Osztályának az az állásfoglalása, amely rámutatott a miniszterelnök dehumanizáló kommunikációjának tarthatatlanságára.

Az pedig, hogy a köztársasági elnök nem tudja ellátni a feladatát, hiszen nincs nemzeti egység, amelyet meg tudna testesíteni, sem pedig olyan demokratikus működésmódja az államszervezetnek, amelyet meg tudna védeni. 

Az, amit most Matolcsy-modellként láthatunk, vagyis, hogy alapítványokba és magántőkealapokba helyezik ki a közvagyont az maga NER. Semmiképpen sem nevezhető megtisztulásnak vagy felelősségvállalásnak az, ha ennek a modellnek az egyes elemeit nyilvánosságra hozza a kormányzat és aktuálisan bebörtönöz egy NER oligarchát. Ha van Orbán-Matolcsy kiegyezés, akkor azt, hogy a rendszer immáron olyan mélységben van, hogy egyszerű kormányváltással nem lehet leváltani a rendszert.

A kormányzat elleni tiltakozások kapcsán utaltam arra, hogy mennyire szkeptikus vagyok azokkal a hangokkal kapcsolatban, amelyek azt mondják, hogy a megváltozott ellenzéknek nem szabad beleállni a gyülekezési jogot csorbító, vagy az állampolgárokat másként megnyomorító intézkedések elleni tiltakozásba. Ahol fegyveként használják a jogot, ott a társadalmat igenis megilleti az önvédelem.

The Hungarian Authoritarian Populism and Exceptional Governance Before and After the Outbreak of the Pandemic

My paper (The Hungarian Authoritarian Populism and Exceptional Governance Before and After the Outbreak of the Pandemic) has been published in the volume edited by Jan Géryk and Petr Agha, Political Imagination and Utopian Energies in Central and Eastern Europe (Peter Lang, 2024).

Eltűntek-e a klasszikus politikai oldalak? (CEU Demokrácia Intézet, 2024. december 17.)

Megtisztelő volt részt venni a CEU Demokrácia Intézet és a Bibó István Szabadegyetem Eltűntek-e a klasszikus politikai oldalak? című rendezvényén 2024. december 17-én. Talán pár dolgot össze tudtam foglalni arról, hogy miért gondolom azt, hogy nagyon is fontosak és mind elméleti, mind gyakorlati szempontból relevánsak az ideológiák; miért következett be a kortárs "neo-weimari" pillanat, azaz a radikalizmus felemelekdése; miért került defenzívába a baloldal; miért fontos az Orbán-rendszer és az ahhoz hasonló autoriter rezsimek megértéséhez Carl Schmitt, Antonio Gramsci és Giorgio Agamben. Azzal is foglalkoztam, hogy ha a baloldal kialakított volna egy új osztálypolitikát, akkor nem feltétlenül vándoroltak volna át a munkások a radikális jobboldalhoz, sőt azt a dilemmát is felvetettem, hogy az autoriter jobboldal radikalizálta magát a politikai középet is (pl. az EU-ban a menekültekkel szembeni rasszizmus korántsem csak a radikális jobboldaltól ered és ebben komoly felelőssége van a mérsékelt pártoknak is).

Az Orbán-rendszer a belpolitikai gyűlöletet viszi tovább nemzetközi szintre is (ATV, Egyenes beszéd 2024. december 13.)

Az ATV Egyenes beszéd 2024. december 13-i műsorának vendégeként kifejtettem, hogy 14 év kormányzás után roppant szomorú, hogy az Orbán-rendszer nem a szakpolitikai és társadalmi eredményeivel kampány a kihívójával szemben, hanem célzott jogalkotással, aljas propagandagépezettel, és ami a legdurvább: a verbális és kommunikációs erőszak fizikai erőszakba fordításával. Nagyon fájó, hogy az Orbán-rendszer nem reagál magyar szakpolitikai és társadalmi válságra, hanem ehelyett a jogászokat, a bírákat, pedagógusokat, állami hivatalnokokat a bérükön keresztül zsarolja. Utaltam rá, hogy Lázár János valóban érzi azt, hogy valami történik a Fideszben és a Fidesszel. Tragikusnak tartom, hogy Orbán a háborút használja fel saját nemzetközi pozícióinak erősítésére. Valljuk be: Orbán egy tehetséges politikus, aki a tehetségét arra használja, hogy káoszt alakítson ki, manipulálja ellenfeleit és a társadalmat, továbbá a legrosszabb emberi ösztönökre játszik rá. S a miniszterelnök most ezt a modellt, ezt a politikát akarja tovább vinni nemzetközi szintérre.

A jog és a rendkívüli eszközökkel való kormányzás (ELTE Jogi Kari Könyvbemutató, 2024. december 18.)

 

Politics of the Exception and Unjust Law (ÖGPW, November 28-29, 2024)

I have a lecture at the 10th Annual Conference (Tag der Politikwissenschaft) of the Austrian Political Science Association (ÖGPW) 28-29 November, 2024, Central European University, Vienna. The title of my presentation: Politics of the Exception and Unjust Law. The Extraordinary Governance Measures in Hungary.

A rendkívüli eszközökkel való kormányzás a válságok korában (ELTE ÁJK, Székfoglaló és ELTE Ígéretes kutatója előadások, 2024. november 28.)

2024. november 28-án bemutatkoznak az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar új egyetemi tanárai és Ígéretes kutatója. Ennek keretében az ELTE Ígéretes kutatójaként tartom meg A rendkívüli eszközökkel való kormányzás a válságok korában című előadásomat.