Monday, 12 March 2018

Left Populism from the Hungarian Perspective

A great challenge for the left is how to comply with both Marxist (especially Gramscian) and post-structuralist (Laclau-Mouffian) ideas about politics. How can this be realized in Hungary, where the political left after 1989 has never been Marxist and where ‘discursive politics’ is mastered by the far-Right? Attila Antal argues that the success of Hungarian right-wing populism should be a spur for the left to use populism more effectively: the core agenda for the European left should be to reconcile class and mass without xenophobia.

The left in Hungary (and maybe in other parts of Eastern Europe as well) is the victim of a paradoxical phenomenon – the success and failure of political transitions. On the one hand, the consequences of 1989 and the failure of the party state system forbade the subsistence of a Marxist alternative in the new liberal settlement. On the other hand, the liberal transition failed and the Left did not know how to cope with the silent anger which opened space to the rise of the Right. Instead of seeking new ideological and intellectual roots, the Left embraced the neoliberal project and has become a servant of globalized capitalism without any critique on the imported institutions of liberal democracy. In Hungary, the Left has lost its intellectual and ideological identity and overlookd the social and critical theory which emphasise new perspectives. This proved to be a serious mistake, because the Left has lost its traditional class-based supporters and the rest of the working class has been captured by the Right.

The Gramscian scholar Marco Briziarelli pointed out, in conjunction with the success of Podemos in Spain, that there are several tensions between the Gramscian tradition and the Laclau-Mouffian theories on left-wing populism(2018: 98–122.). Certainly, the unprecedented success of Hungarian Right-wing populism proves that we cannot overlook the necessity to combine the class-based and mass-based traditions, however challenging this might be for the left —as Anton Jäger argues has already argued for The New Pretender in the American context. I am convinced that the main factor of the unprecedented breakthrough of the Right-wing populism in Hungary is the specific situation where the formerly moderate Fidesz and the radical Jobbik have found a way to be populist from both a Gramscian (creating a hegemonic bloc and constructing hegemony) and a Laclau-Mouffian (creating political identities from the masses) perspective.  This could be paradoxical, but it brutally shows what the main challenges for the Hungarian (and maybe Eastern European) Left are.

Bereft of Marxist Tradition

Since 1989, the largest party on the Hungarian Left, the Socialist Party has hardly considered class-politics. Nevertheless, the traditional aspect of the working-class has fundamentally changed and the proletariat has become more and more invisible as it suffered from precariousness. The post-Communist left accepted neoliberalism and so-called modern neoliberal reforms.  Liberal democracy became a hegemonic political-legal framework in Hungary which also means that the neoliberal elite is totally anti-populist. Given this, the Hungarian Left remained mostly uncritical towards global and local inequalities caused by the neoliberal hegemony, both at home and in the European Union. This ‘reformist anger’ has overloaded societies.

Although a deeper analysis is required, I wish to recall theargument of Béla Greskovits, who, in 1998, argued that the situation would come to ‘the end of patience’ in Eastern Europe. Indeed, according to Greskovits, Eastern Europeans, in the decade following the fall of communism, refrained from protesting violently whilst slowly ‘shifting to second, informal economy’ or relying on ‘their employers’ capacity to enforce protective state intervention”. Likewise, in politics, Eastern Europeans, ‘slowly turned to protest voting and channeled their demands through democratic institution, abjuring other tactics’.

Meantime, the world changed, and the Hungarian Left failed to embrace a renewed Marxian approach as an answer to the economic crisis of 2008/09. Instead, the Hungarian Left remained impotently incapable of taking advantage of the “end of patience”. This resulted in the collapse of the Hungarian social-democracy in the elections of 2010. This situation, of course, was not limited to Hungary or Eastern Europe; in fact, the demise of the social-democraic left extend to both sides of the Atlantic. As Jan Rovny pointed out: ‘[i]n shifting its focus to the new middle classes, the left let the new precariat [precarious proletariat] fall towards nationalist protectionism, where it became fertile ground for the populist radical right.’

Right-wing Hegemony

While it may appear that the turning point of the Right-wing breakthrough in Hungary was 2010, the process began much earlier. Indeed, the Hungarian Right spent over a whole deacde (the 2000s) to create a right-wing Gramscian hegemonic structure. This is the most perverse and terrible political procedure which can be imagined, because it shows how the Hungarian Left betrayed not just the working-class but the whole Left political tradition.

The politics and tactics of Fidesz, the leading Right-wing party since 1998, can be analysed from a Gramscian perspective. Fidesz began as a party in government (between 1998 and 2002), and then became the main opposition party (between 2002 and 2010) after a dour struggle on political, economic, cultural fronts. The party managed to build a complex political and economic network as a historical bloc, which it has used to create a national popular movement (‘civil circles’), thus politicizing masses. The Right claimed that the successive social-democrat governments (first from 1994 to 1998, then from 2002 to 2010) caused an organic crisis, in the Gramscian sense, as it was framed within an economic and social crisis which turned into a crisis of hegemony. This overlapping crisis culminated successively in 2006 (when the Right-wing blew out rough street movements because of the moral crisis caused by the scandal surrounding the lies of the incumbent Socialist prime minister), in 2009 (when the Left-Liberal governing coalition collapsed) and in 2010 (when Fidesz reached two-thirds in the parliament for the first time).

This was a time of crisis, indeed. Whereas the Left lost its grip on the superstructures, the far-right put forward innovative ideas, perspectives, and practices. Although, the hegemonic project of the right abounds in nationalism, antagonizing rhetoric and xenophobia, it reflects a Gramscian way of thinking. In this sense, Viktor Orbán has emerged as a ‘post-modern Prince’, which is ‘a political subject that could form a collective will out of diversity and difference, in a social, cultural, and political context’ (Briziarelli, 2018: 106.).

When the Right is the Left

Fidesz can be seen as a counter-hegemonic project against the Left. This is also true for Jobbik, which is the leading extreme Right-wing opposition party in Hungary. Moreover, Jobbik has showed that besides the Gramscian framework, the Laclau-Mouffian prspective (often mentioned in The New Pretender) can also be applicable in Hungary. Jobbik realized this project in a radically reactionary way, but in many respects the party has taken the place of the Left. The Laclau-Mouffian theory of populism is based on ‘the heterogeneous, precarious, and volatile subaltern, which is formed by people who feel they have fallen outside society’s social contract’ (Briziarelli, 2018: 106.). What makes the populism of Jobbik so remarkable from a Leftist perspective is the fact that Jobbik reacted to the transformation and liquidation of the working-class: its populism goes beyond class-based politics and embraces a nationalistic-nativist discursive strategy. Jobbik put the emphasis on the making of sub-cultures, which offered the replacement of narrow ideologies with populist transversalisity. This kind of populism based on  catchwords and ’empty signifiers’ (Laclau) is capable of merging several sources of discontent together to create a strong protest identity. Based on the Laclau-Mouffian populist model, Jobbik successfully expropriated from the Left, its critique of globalized capitalism and of EU’s neoliberal institutions.

The Price of Confusion

The Hungarian Left has resigned from populism and the main Right-wing populist parties have learned the lessons of Left populist theories. The populist Hungarian Right-wing has reconciled the class-based and mass-based aspects of populism. But what price should be paid for it? Briziarelli warns us about the tension in the case of Podemos, where the reconciliation of Gramscian and Laclau-Mouffian assumptions caused internal tensions and an unstable accommodation of both perspectives (2018: 98.). The situation is terribly frightening in the case of the Hungarian right, because the successful reconciliation required nationalism, xenophobia, racism, a politics of hatred based on a political cleavages created by the populist radical-Right government. Because of the hate-campaign against refugees, Hungarians are less tolerant of foreigners and minorities. According to the Pew Research Center successful Right-wing populism has made eight-in-ten citizens believe refugees are a burden on the country because of the threat to jobs and social benefits, and three-quarters believe that refugees will increase the likelihood of terrorism.

* * *

I am convinced that the Left must err away from any sort of right-wing populism.  Nationalist and xenophobic sentiments must remain a taboo for the left. Instead of this, we should consider to coalesce the Marxist (especially Gramscian) and the post-structuralist (Laclau-Mouffian) assumptions into a transnational framework, first at the European level. I am afraid that without such a perspective, Left populism at the European level will deal with similar problems as Hungary: it will have no future or even worse, it could go down the nationalist slope. We should be hopeful however, given the recent emergence of a post-Marxist and post-structuralist tradition in Eastern Europe based on organic intellectuals who aim to renew the political Left.


Briziarelli, Marco (2018): Podemos’ Twofold Assault on Hegemony: The Possibilities of the Post-Modern Prince and the Perils of Passive Revolution. In: Óscar García Agustín – Marco Briziarelli (eds.) (2018): Podemos and the New Political Cycle. Left-Wing Populism and Anti-Establishment Politics. Palgrave Macmillan. 97–122.

Greskovits, Béla (1998): The Political Economy of Protest and Patience: East European and Latin American Transformations. Central European University Press.

Jäger, Anton (2018): The Working-Class or the People? New Perspectives. The New Pretender, 12th February.

Rovny, Jan (2018): What happened to Europe’s left? EUROPP – European Politics and Policy at LSE, 20th February.

Thursday, 15 February 2018

Beszélgetés a Klubrádió Reggeli gyors című műsorában

2018. február 15-én Rózsa Péterrel beszélgettünk a Klubrádió Reggeli gyors című műsorában az Orbán-rendszerről, a kivételes állapotról, a gyűlöletről és arról, hogy mindez mint eredményez a magyar társadalomban, mi lehet mindennek a kimenetele. A kiindulópontot a kivételes állapotról szóló, nemrég megjelent cikkem képezte. Nem volt vidám beszélgetés, de talán adhatott néhány hasznos szempontot.

Wednesday, 7 February 2018

Előadásom a RODOSZ Café-ban

Az a megtisztelő lehetőségem adódott, hogy a Románia Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetségének Bihar megyei szervezete felkért arra, hogy a közelmúltban megjelent könyvem kapcsán előadást tartsak A populista demokrácia természete. Realizmus és utópia határán címmel.

Az eladásra 2018. február 22-én 18.00 órától
a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében kerül sor.

Az előadásról itt olvasható egy rövid összefoglaló az Erdély Online-on.

Az eladás összefoglalója alább olvasható:

Korszakunk egyik legmarkánsabb és legtalányosabb jelensége a populizmus, ami alaposan felforgatta a politikai rendszereket, de még az átlagemberek hétköznapjait is az Atlanti-óceán mind a két partján. Manapság mindezek miatt hajlamosak vagyunk egyfajta populista korszellemről (Zeitgeist) beszélni. 

Az előadásban amellett érvelek, hogy minden ellenerő és ideológiai fegyverzet felvonultatása ellenére a 21. század első évtizedének perspektívájával nézve elkerülhetetlennek látszik a demokrácia populista fordulata, vagyis korszakunk nem csupán populista, hanem a populista demokrácia korszaka is! Most már csupán az a kérdés, hogy milyen lesz ez a populista demokrácia: realista vagy utópián alapuló. Úgy érzem, hogy most éljük azokaz a perceket, amikor még van lehetőségünk eldönteni (legalábbis háború vagy forradalom nélkül), hogy milyen legyen a 21. század demokráciája. Populista demokrácia alatt azokat a formálódóban lévő politikai berendezkedéseket értem, amelyek nyíltan vagy kevésbé nyíltan a liberális demokráciával szemben határozzák meg önmagukat és valamilyen formában teljesíteni kívánják a liberális demokráciának azt a több évtizedes vágyát, hogy a demokrácia ne szűk elitek, hanem a velük szemben értelmezett „tömeg” érdekeit szolgálja.

Úgy vélem, hogy a meghaladottnak vagy egyenesen halottnak hitt jobb- és baloldali megosztottság tért most vissza, csak a demokrácia megvalósítása helyett, immáron a populista demokráciáért folyik a verseny. A másik oldalról úgy is szemlélhetjük a dolgot, hogy véget ért a liberális demokrácia és neoliberális világrend korábban korlátlannak és a „történelem vége” elgondolás megdönthetetlennek tartott hegemóniája, és a demokrácia újrarendeződésének tanúi lehetünk. Ebben az előadásban tehát azt vizsgálom, hogy milyen lehet ez a populista demokrácia.

Tuesday, 23 January 2018

Kivételes állapotban

Az Orbán-kormány által alkalmazott permanens kivételes állapot a társadalom demokratikus immunrendszerét károsította és csírájában fojt el minden társadalmi önvédelmi mechanizmust. Az Orbán-rendszer egyre inkább elszakad a jogtól és az önmaga által gyártott válságokat menedzseli úgy, hogy közben a lehető legnagyobb mértékben uralkodni akar az életünkön.

2017 elmúlt és talán lehetőség kínálkozik a számvetésre. Számomra leginkább az határozta meg az évet, hogy a 2016-ban az Alaptörvénybe emelt új kivételes állapot, a terrorveszélyhelyzet – bármilyen formális jogi eljárás nélkül – állandó valósággá vált a gyűlöletkampányok segítségével. 2017 decemberének végén még erre a hiszterizált hangulatra is ráerősített a kormányzat: terrorellenes intézkedési tervet kért az óvodáktól és az iskoláktól. Ennek kapcsán pedig már nyíltan beismerték: fel kell készülni egy “esetlegesen bevezetendő különleges jogrendre”. Vagyis az Orbán-rendszer egyre inkább elszakad a jogtól és az önmaga által gyártott válságokat menedzseli úgy, hogy közben a lehető legnagyobb mértékben uralkodni akar az életünkön. Ez pedig igen komoly veszélyeket hordoz.

Az Orbán-rendszer kapcsán gyakran fellángolnak a „minek nevezzük”-típusú viták: hibrid rendszernek, illiberális demokráciának hívjuk vagy esetleg már mindezeken túl vagyunk és autokráciáról beszélhetünk? Ezúttal nem nevezéktani kérdésekhez szólok hozzá (ugyanakkor az írás végén visszatérek röviden erre a kérdésre is), hanem a rendszer egyik alapvető (és szerintem az egyik legveszélyesebb) sajátosságával foglalkozom, mégpedig azzal, amely összekapcsolja az elmúlt „hosszú hét évet” – bármilyen névvel is illessük azt. Ez pedig nem más, mint a folyamatos kivételes állapotban való kormányzás és ennek a „kivételességnek” a folyamatos előállítása.[i] A következőkben bemutatom a kivételes állapot mögötti elméleti kiindulópontokat és azt, hogy egyrészt mindez hogyan alkalmazható a 2010 utáni rendszerre, másrészt pedig utalok az ebből eredő szörnyűségekre is.

Jogi állapot jog nélkül

Giorgio Agamben, olasz filozófus szerint a kivételes állapot sem a jogrendszeren belül, sem azon kívül nem helyezhető el. Vagyis a fő kérdés, hogy e jognélküliség hogyan ragadható meg a jog eszközeivel. A 20. századi jog- és politikai fejlődés egyik fő vívmánya – a totalitárius diktatúrák tapasztalatai alapján – a politikai hatalomnak „a jog alá vetése”, a politikának a joguralommal való korlátozása. E főáramú gondolkodás mellett – amelynek egyébként Hans Kelsen az egyik legjelentősebb teoretikusa, aki lefektette azokat az elveket, amelyek mentén a liberális demokráciák a joguralmat főszabállyá tették és ennek legfőbb garantálójává magát az alkotmánybíráskodást emelték – mindig létezett egy olyan „szürke zóna” amely a politikát akarja rehabilitálni és a politika alá szeretné a jogot rendelni: ez az áramlat jogi erőre emelné magának a jogrendszernek a felfüggesztését. Ennek a második világháború óta elnyomott, a populista korszak beköszönte óta azonban igencsak népszerű irányzatnak az egyik legnagyobb óriása Carl Schmitt, aki a Politikai teológia (1992) című művében a szuverént akként definiálja, mint aki a rendkívüli helyzet kérdését illetően dönt, vagyis a politikai (telj)hatalom elválaszthatatlan a kivételes helyzetekről való döntés állandó képességével. Ily módon a kivételes állapot nem bizonyít mást, mint azt, hogy politika a jog feletti uralkodásra született. Ugyanakkor a szükségállapot a közjogi és a politikai tények között egyensúlytalanságot eredményez, s egyébként is, ez a köztesség egy homályos, bizonytalan határvonalon helyezkedik el a jogi és a politikai (minőségek) kereszteződésében (Agamben, 2005: 1.). A határmegvonódások kérdése különösen akkor válik fontossá, ha egy politikai krízis során kivételes intézkedések kerülnek bevezetésre, amelyeket nem a jogi-alkotmányos, hanem a politikai keretrendszerekben kell megérteni. Ezek miatt a politikai elsődlegességéből kiinduló nézetek – ahogyan az Orbán-rendszer is – előszeretettel alkalmazhatják a szükségállapotok politikai gyakorlatát.

Uralom a puszta élet felett

Agamben Homo Sacer: Sovereign Power and Bare Life (1998) című munkájában mutat rá a kivételes hatalomban rejlő veszélyekre. A kivételes állapot tehát a jog felfüggesztését, valamint az emberektől való visszavonását jelenti, egy olyan helyzetet, amelyben embereket megfosztják őket jogi státuszuktól és a szuverén hatalomhoz képest egy kiszolgáltatott, jognélküli helyzetbe kerülnek, amelyben puszta életük minden szegmense a hatalomtól függ. Ez az e helyzet, ahol a szuverén politikai hatalom az alárendeltjei „puszta életének” (bare life) feltétlen urává válik (ezt nevezhetjük biopolitikának, vagyis a biológiai létezés különféle szintjei feletti politikai hatalomgyakorlásnak). A szuverén korlátok által megkötött puszta élet paradigmáját Agamben a római jog homo sacer figurájában fedezi fel: a homo sacer kizárásra került a vallási közösségből és a politikai élet minden területéről, nem vehet részt törzsének rítusaiban, s nem tehet jogilag érvényes aktusokat. Létezése a puszta életre korlátozódott, megfosztották minden jogától azzal, hogy lényegében bárki megölhette anélkül, hogy emberölést követne el. S magát csakis állandó meneküléssel vagy külföldre távozással menthette meg (Agamben, 1998: 183.). A szuverén hatalomnak az emberek „puszta élete” feletti teljes uralma a 20. század totalitárius államának koncentrációs táboraival érte el a csúcspontját (Agamben, 1998: 135.). Agamben álláspontja szerint a koncentrációs táborok nem a hagyományos kivételes állapotokon vagy katonai közigazgatásokon belül jöttek létre, hanem ezek a totalitárius rendszerek a szándékolt vagy kierőszakolt szükséghelyzetek termékei (Agamben, 1998: 167.).

A modern kormányzás sajátos formája

A kivételes állapotot azonban nem lehet pusztán a totalitárius rendszerekhez kötni, főként manapság: Agamben úgy véli, hogy a rendkívüli állapot nem más, mint a modern politika normál állapota, s az első világháború utáni időszakot, mint a permanens kivételes állapot korszakát írja le (Agamben, 2005: 7.). Agamben rávilágít Az ellenőrző államtól a destituáló hatalom praxisáig című (2016) előadásában arra, hogy a modern államok és a modern kormányzatok ugyanis a biztonságot állítják cselekvéseik középpontjába, s emiatt nem egy-egy társadalmi-politikai jelenség okait, hanem sokkal inkább annak következményeit próbálják meg kezelni – többek között azért, mert a válságkezelés olcsóbb (és politikailag kifizetődőbb), mint az igen gyakran kényelmetlen megelőzés. A modern kormányzás nem az okok, sokkal inkább a „következmények kormányzása”. Ez a kormányzati paradigma nem a bajok megelőzéseként fogja fel a kormányzati tevékenységet, sokkal inkább olyan képességként, mely menedzselni tudja azokat a problémákat, adott esetben katasztrófákat, amelyek megtörténéséhez akár tevőlegesen, akár nem cselekvés révén hozzájárult (Agamben, 2016).

A magyar helyzet: folyamatos rendkívüli állapot 2010 óta

Talán kellőképpen összezavarodunk, ha a fentieket az Orbán-rendszer megértéséhez kívánjuk felhasználni: hiszen ezek szerint egyrészt az orbáni hatalomgyakorlás valóban totalitárius jellegeket hordoz, ugyanakkor pedig általánosnak tekinthető, hogy a modern kormányok kivételes állapotokat irányítva kormányoznak. S ha őszinte akarok lenni, magam is ezen az „értelmezési hullámvasúton” ülök: álláspontom szerint 2010 óta, a második és harmadik Orbán-kormányok rendszeresen élnek az Agamben által leírt kivételes állapot eszközrendszerével és kormányzástechnikájával, ugyanakkor ez igen jelentős veszélyeket hordoz. Először röviden utalok azokra a legfontosabb csomópontokra, amelyekben – álláspontom szerint – leginkább tetten érhető a rendkívüliség, ezek pedig a múlthoz, a joghoz és a politikai ellenfelekhez való viszony.

Az első ilyen az a szelektív történelemszemlélet, amellyel tulajdonképpen a Fidesz-kormányzatok felparcellázzák a múltat és a számukra kedvező történelmi periódusokat magukba olvasztják (lásd az Alaptörvény emlékezetpolitikai passzusait) és ami ideológiai és/vagy aktuálpolitikai szempontból ellenségképek gyártására felhasználható azt egyszerűen kilökik a nemzet történelméből. Ebből pedig egyenesen jelen korszakunk kivételességét, a történelmi sérelem feloldásának reális lehetőségét vezetik le.

Az Orbán-rendszer egyértelmű fordulatot hozott a jogról való gondolkodásban: a joguralom helyett a politika tiszta uralma érvényesül. Ez nem pusztán azt jelenti, hogy a jogszabály-szerkesztés követelményeit nem tartja be a politika vagy éppen ignorálják a jogi szakértelmet, hanem egyenesen azt, hogy a jogi alrendszert a politikai követelményei szerint működtetik, veszik igénybe foglalják el, uralják le. Ez megmutatkozott a rendszert közjogilag megalapozó Alaptörvény pártszövetségégi jellegében; elfogadási eljárásban; abban, hogy a korábbi Alkotmányt semmisnek mondja ki az Alaptörvény. Ebből a közjogi „kivételességből” vezethető le a bírói rendszer feletti uralkodási szándék: az a politikai frázis, hogy a bírák „kommunisták”, azt jelenti, hogy a kormánypártok nem tűrnek meg semmilyen olyan szakmai-morális logikát, amely felülírhatja a politikai döntés elsődlegességnek rendszerfenntartó aranyszabályát. Ebbe belefér a bírósági ügyek manipulálása és a politikai szempontból kedvezőtlen döntések nyílt bírálata; az ügyészség politikai kézivezérlésre kapcsolása; talán a legextrémebb eset az Alkotmánybíróság többszintű kalodába zárása: a testület személyi állományának kicserlésére, az értelmezési és a politikával (értsd: kormánnyal) szembeni közjogi érvelési lehetőségek minimálisra szűkítése és a legbrutálisabb esetben a politika azzal demonstrálta a kivételes állapotot, hogy a negyedik Alaptörvény-módosítással az AB által alkotmányellenesnek ítélet tartalmakat tett bele az Alaptörvénybe (pl. egyetemi röghöz kötés, egyházak elismerése, hajléktalanok kitiltásának lehetővé tétele). A jog tehát az Orbán-rendszer számára tehát korántsem „úri huncutság” vagy éppen bürokratikus feleslegesség, hanem politikailag legyőzendő ellenség.

A rendkívüli állapot harmadik – ugyanakkor az eddigieket is meghatározó területe – az ellenségképekben való gondolkodás patológiává torzultsága. A kormányzat az ellenségképek (a kommunisták és utódjaik, a globális kapitalizmus pénzügyi intézményrendszere, az Európai Unió, a menekültek, a külföldről finanszírozást kapó civil szervezetek, Soros György és nemzetközi intézményrendszere) folyamatos kiépítésével, társadalmi stigmatizációval és bűnbakképzéssel (a hajléktalanok, a társadalmi teljesítményt lerontó és önhibájuk miatt ellehetetlenült szegények), állandó identitáspolitikai küzdelmek előállításával próbálta, próbálja meg szinten tartani saját szavazótáborát és ezzel párhuzamosan politikai és társadalmi karanténban tartani politikai ellenfeleit. Ezen stratégiák kivitelezése nem csak és elsősorban pártpolitikai eszközökkel történet Magyarországon, hanem az egész kormányzati apparátus és a magyar közigazgatás jó része lényegében a kormányzati propaganda szolgálatába állt be. Ez legélesebben a menekültek elleni gyűlöletkapmány és a CEU és Soros György elleni politikai/bürokratikus hadjárat esetén mutatkozott meg.

Ezek a csomópontok ugyan kimutathatók, de valójában egymást erősítik és együtt jelentik a kivételes állapotot komplexumát. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy az Alaptörvénybe beépített új rendkívüli jogrend-típus, a terrorveszélyhelyzet anélkül „lépett hatályba”, hogy a törvényhozás arról szavazott volna, hiszen a 2015 ót tartó permanens menekültellenes gyűlöletkampány a maga természetességével olvasztotta be előbb a civileket, majd pedig a CEU-ellenes kampánnyal egyesülve Soros Györgyöt is. A helyzet abszurditását pedig mutatja, hogy legújabban pedig az a Jobbik lehet a kivételes állapot politikájának áldozata, amely 2016-ban még partner volt a terrorveszélyhelyzet intézményesítésében.

 Az állandósult kivételes állapot veszélye

A permanens rendkívüli állapot egyik kockázata az, hogy az állam folyamatos készenléti állapotban tartásával lényegében elveszítjük annak a lehetőségét, hogy azokról a fontos kérdésekről vitatkozzunk, hogy a terrorizmus és egyéb veszélyek állandó jelenléte miatt hogyan kell átalakítani életünket, és hogy hogyan kell átértékelni a modern állam működését. Az, hogy agambeni terminológiában – az aktuális politikai szándékok szerint – mindannyian potenciális terroristává válhatunk a kormányzat kénye-kedve szerint, lényegében a bizonytalanság és a félelem olyan légkörét eredményezte, amely mára szinte végérvényesen rátelepedett közviszonyainkra, s gondolkodás nélkül feláldozunk egyre többet és többet önnön szabadságunkból a biztonsági paradigma mentén, s közben nem vesszük észre, hogy igen sokszor az az állam jelenti a biztonságunk legnagyobb akadályát, amely a biztonság ígéretével kampányol.

A kormányzatok által alkalmazott permanens kivételes állapot lényegében a társadalom és az individuumok demokratikus immunrendszerét károsította és csírájában fojt el minden társadalmi önvédelmi mechanizmust, s ezt a kormányzatok maximálisan ki is használják: a biztonság ígérete olyan politikai hívószóvá vált, amelynek égisze alatt olyan szabadságkorlátozó mechanizmusokat is be lehet vezetni, amely nem a társadalomnak a létbiztonságát, hanem a kormányzatnak a politikai biztonságát szolgálja. Ezért lenne fontos egy olyan társadalmi diskurzus, amelynek során élesen el lehet választani azt, hogy mi szükséges a társadalmi biztonsághoz (ezért milyen biopolitikai korlátozásokat kell, hogy eltűrjön a politikai közösség) és melyik az az intézkedés, amely csak látszólag szolgálja ezt a biztonságot, s valójában már a kormányzati önkény eszköze.

Azzal indítottam, hogy nem az Orbán-rendszernek a demokrácia-diktatúra tengelyen való elhelyezésének problémájával foglalkozom. Végtére is azonban nem tudom megkerülni azt a kérdést, amely elemi erővel kaparássza az agyamat mostanság: mi van, ha a 21. század hibrid/félautoriter (és a többi) berendezkedéseinek formájában tér vissza valami abból a szörnyűségből, amelyet a 20. század totalitárius rendszerei sajátosságának tulajdonítottunk? Vajon legitimálja-e a kizsákmányolást, a jogtalanságot, a hatalommal való visszaélést, ha azokat a kivételes állapotokat előállító nem-demokráciák és nem-diktatúrák követik el?

Felhasznált irodalom:

Agamben, Girogio (1998): Homo Sacer: Sovereign Power and Bare Life. Ford.: D. Heller-Roazen, Stanford, California: Stanford University Press
Agamben, Giorgio (2005): State of Exception. Chicago: The University of Chicago Press
Agamben, Giorgio (2016): Az ellenőrző államtól a destituáló hatalom praxisáig. A Szem, 2016. március 27.
Schmitt, Carl (1992): Politikai teológia. Ford.: Paczolay Péter. Budapest: ELTE ÁJK
O'Donoghue, Amy (2015): Sovereign Exception: Notes on the Thought of Giorgio Agamben. Critical Legal Thinking. 2015. június 2.

[i] Röviden utalnék a terminológiával kapcsolatos kérdésekre: a kivételes állapot (state of exception) elfogadott a német szaknyelvben (Ausnahmezustand), de ezen kívül a szükséghelyzet is (Notstand, state of necessity). A francia és olasz terminológia inkább vészhelyzeti rendelkezésekről (emergency decrees) és ostromállapotról (state of siege) beszél. Az angol-szász rendszerben a statárium (martial law) és vészhelyzeti hatalmak (emergency powers) is bevett. A kivételes állapot kifejezés természetesen nem tekinthető neutrálisnak, pusztán a tudományos leírás céljait szolgáló formának, hiszen mind a jelenség természetét, mind logikáját illetően előzetes előfeltevésekről árulkodik. Ebben az értelemben mondja azt Giorgio Agamben (2005), hogy a kivételes állapot nem valamilyen jogi állapot, mind például a háború joga, hanem magának a jogi rendszernek a felfüggesztése. A hazai irodalomban a kivételes állapot, a szükségállapot, valamint a rendkívüli állapot kifejezéseket váltakozva használjuk. Erre tekintettel magam is így járok el ebben az írásban: mind a három terminológia mutatja azt, hogy „normál” jog struktúra felülírásra kerül a politika által.

Monday, 8 January 2018

Recenziók és könyvismertetés A populista demokrácia természetéről

2017-ben jelent A populista demokrácia természete című könyvem és azóta az alábbi recenziók és könyvismeretét született róla.

Paár Ádám recenziója 2017. november 3-án jelent meg az Új Egyenlőségen, s többek között a következőket írta: "Rokonszenves számomra a szerző tézise, miszerint »a populizmus céljai meglehetősen egybeforrnak a demokrácia történetével, és ilyenformán nem is tűnnek annyira ördögtől valónak.«... Valószínűleg ez lesz a könyv azon gondolata, amely a legnagyobb visszhangot váltja ki a baloldali és liberális (e kettő világos elhatárolása sem könnyű Magyarországon) térfélen, azon okból, hogy a baloldali és liberális erők a Fidesszel szembeni harcukban előszeretettel vetik be a populistázás jolly jokerét, amely kétségtelenül a leginkább szofisztikált minősítés a jobboldal vezető pártjával szemben. Itt rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy a populizmus kifejezés kétféle használatban honosodott meg a magyar közbeszédben... Antal Attila a baloldal eszmei válságának fő okát abban látja, hogy a baloldal feladta két fő alapelvét: az internacionalizmust és a kapitalizmus-kritikát. Magam azonban nem osztom a szerző véleményét az internacionalizmus szükségességével kapcsolatban. Az, hogy egy baloldali megújulásra van szükség, vitathatatlan. Ám kérdéses, hogy megvalósítható-e az a transznacionális szolidaritás, amelyre Antal Attila hivatkozik. A legkevésbé meggyőző része ennek a fejezetnek – és egyúttal a könyvnek – az a két és negyed oldal, amely arról szól, »mit kezdjen a baloldali a bevándorlással és a társadalmi igazságossággal«. Az a Thomas Piketty alapján levont következtetés, hogy »sokkal több a közös érdek és szolidaritásra okot adó tényező a bevándorlók és az európai alsó középosztály között, mint amit elsőre gondol­nánk«, humánus gondolat, ám éppen az elit nélkül nem valósítható meg a nemzetközi szolidaritás."

Ugyancsak Paár Ádám elemezte a könyvemet a Kommentár 2017/5-6. számában: "Összességében megállapítható, hogy fontos, számos elemében hiánypótló politikatudományi mű született. Antal Attila alaposan beágyazza a populizmus fogalmát és a kortárs populizmus transzformációit a modern politikatudományi elméletekbe, felhasználva a szakirodalom széles körét. Helyenként a szöveg töménynek tűnhet a nem politológus vénájú olvasók számára, különösen a politikaelméleti részek tárgyalásánál. De a néha túl sűrű politikaelméletet éppen az indokolja, hogy Antal mélyen be akarja ágyazni a témát korunk politológiai szakirodalmába. A szerző egy olyan eljövendő populista demokrácia megkonstruálására biztatja a baloldalt, amelynek nincs ebben a formában létező modellje. A modellt most kellene megalkotni, méghozzá, ahogyan sugallja, gyorsan, amíg a jobboldali - és teszem hozzá: a harmadik világban a tradicionalista - populizmus teljesen át nem veszi a stafétát a baloldaltól a globális világrend kritikáját terén."

Kiss Viktor Bagi Zsolt és Vastagh Zoltán könyvei mellett az én könyvemet is beválogatta a Mérce 2017 év végi könyvajánlójába 2017. december 30-án: "Az elmúlt év második fele azután újabb fontos munkákat hozott: ekkor jelentek meg a PTI Társadalomelméleti Műhely könyvsorozatának első darabjai. Ezek a könyvek már önmagukban is figyelemre méltók, hiszen (miközben közös bemutatón kerültek a nagyközönség elé) egyenként is megkerülhetetlen innovációkat hoznak a hazai társadalomelméleti vitákba. Jelentőségüket azonban talán még inkább növeli alapállásuk: valamennyit az a meggyőződés inspirál, hogy a hazai baloldal elsősorban intellektuális válságban van, egy olyan szellemi vákuum-helyzetben, amelynek felszámolása nélkül nincs esély a megújulásra és a sikerre. Antal Attila, Bagi Zsolt és Vastagh Zoltán közös élménye – egyben a TEM kiindulópontja – hogy a hazai baloldal végzetesen kiüresedett és ez csak úgy számolható fel, ha képessé válunk másként gondolkodni politikáról, aktivizmusról és egyáltalán: a világról, amiben élünk. Antal Attila A populista demokrácia természete című munkája abban a vitában kíván állást foglalni, hogy a baloldalnak van-e más választása, mint populista választ adni az Orbán-Trump-Brexit kihívásra? Nancy Fraserhez hasonlóan – akivel a Mérce közölt interjút a tárgyban – »igennel« válaszol – csakhogy szerinte a baloldal populizmusa nem szabad, hogy olyan legyen, mint a jobboldalé. Aki kíváncsi rá, hogyan lehet a populista demokrácia a baloldal esélye, hogyan néz ki egy baloldali populista program alapállása, nem nélkülözheti ezt a munkát."

A Mércén megjelent cikk érhető el.

Az egyik legfrissebb recenzió a könyvet bemutató Bozóki Andrástól származik, s az Élet és Irodalom 2018. február 16-i számában jelent meg. Ebben többek között a következőket írja Bozóki András: "Szenvedélyes könyv ez, amelynek szinte minden oldalán találhatunk provokatív, vitatható állításokat. Például a szerző néha túl messzire megy a liberális demokrácia kritikájában – amelyet néhány helyen egyenesen „neoliberális demokráciának” nevez –, amivel azt sugallja, mintha a liberális demokrácia valamilyen öszvér képződmény lenne a „tiszta” demokráciá­hoz képest. Mintha a nem liberális vagy illiberális demokrácia létező és elfogadott tagja lenne a demokráciák közösségének, s nem pedig csak egy félrevezető névvel ellátott, és valójában a hibrid rezsimek körébe tartozó berendezkedés."

Friday, 5 January 2018

Miért nem lehet (csak) alámerülni?

Olvassátok a Mérce írásait, mert azon kevés baloldali fórum közé tartozik, amit minden nap érdemes még ma is kinyitni, osztani, vitatni.

TGM azt írta 2017. október 23-án, hogy az antikapitalista baloldalnak – antidemokratikus, rasszista, az újraelosztást etnicista keretben determináló és mint ilyen embertelen korszellem miatt – be kell ismernie a vereségét, fel kell adnia parlamentáris elköteleződését és „alá kell merülnie”. Ebben az írásban amellett érvelek, hogy miért nem jó – sem elméleti, sem gyakorlati szempontból – az alámerülés. Röviden azért, mert mára ott tartunk, hogy lehetetlen „kibekkelni”.

Mindenek előtt hadd szögezzem le, hogy tökéletesen egyetértek TGM azon konklúziójával, hogy a baloldalnak „befelé kell fordulnia, és újjá kell alakítania forradalmi kultúráját, életformáját, és újra kell tanulnia a szakítás és a rejtőzés, az öntisztulás, a kivárás, »a nép közé járás« (és az olvasás) művészetét”. Azzal már sokkal kevésbé, hogy ha ezt úgy fordítjuk le a mindennapjaink nyelvére, hogy az újbaloldalnak olyan adottságnak kell tekinteni az Orbán-rendszert, amit rövidtávon megdönteni lehetetlen és ezért minden aktuális történést a baloldalon kellő undorral és kiábrándultsággal illik figyelni – sajnos e kiábrándultságnak egyre több jelét érzékelni.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy 2018 nyerhető a baloldal jelenlegi állapotában, hanem azt, hogy korántsem mindegy – ahogyan nem volt az 2010-ben és 2014-ben sem – hogyan és miért veszít majd a baloldal.
Én úgy látom, hogy 2018 tétje az lesz (lett volna), hogy az óbaloldal romjain ki tud-e alakulni egy olyan ütőképes, elvszerű baloldali konstrukció (ez alatt politikai pártot éppúgy értek, mint egy intellektuális és mozgalmi hátországot), amely akár egyedül, akár koalícióban (liberális vagy éppen mérsékelt konzervatív erőkkel) vagy éppen parlamenten kívüli eszközökkel le tudja győzni a Fideszt. Feltételezem, hogy mindezzel a kormánypártokon belül pontosan számoltak és ettől nem lehet független az, hogy Orbánék kőkemény „bevásárlást” hajtottak végre az ellenzéki táborban (Botka bukása – Gyurcsány Ferenc egója és stratégiája mellett – ennek köszönhető, de azért abban is komoly kétségink lehetnek, hogy Botka volt-e az alkalmas szereplő a baloldal újraalapításához).
A most formálódó MSZP-DK-Párbeszéd megállapodás a veszteségek minimalizálására ugyan alkalmas lehet – s erre is csak úgy, hogy Karácsony Gergely politikai és morális malomkövek közé került –, arra azonban kevésbé, hogy egy rendszerváltó koalíciót alapozzon meg. Az Orbán-rendszerrel szemben 2017-ben megszerveződő projektek tehát vagy bedőltek, vagy pedig recsegnek-ropognak (nem lehetnek illúzióink a tekintetben, hogy egy közös-listás és/vagy koordinált egyéni induláson alapuló forgatókönyv számos módon elgáncsolható még), mindez tehát igazolhatná azt a fenti álláspontot, amely érzelmi alapon a „kivonulás” mellett tör lándzsát.
Én azonban azt állítom, hogy a helyzet éppen fordított: soha nem volt nagyobb szüksége a politikai baloldalnak a szellemi és mozgalmi hátországára.

A centrális hegemónia

A Fidesz vitathatatlan és szörnyűséges „sikere” az, hogy a „centrális politikai erőtérrel” (vagyis azzal, hogy egyetlen párt uralja a választói tömeg közepét és minden más alakulatot fragmentál, felapróz és a politikai szélsőségek felé tol el) felszalámizta a politikai baloldalt. A centrális erőtér azonban nem csak a politikai, hanem a szellemi és civil életben is hatékonynak bizonyult: a szellemi és mozgalmi baloldal maradék intézményei (tegyük hozzá: örvendetes módon, hogy ezek között számos új alakulat is van) a folyamatos létbizonytalanság, a közéleti marginalizálódás állapotában van, akikkel szemben bármikor bevethető az állami szervezetrendszer egész apparátusa (lásd a civilek elleni adóhatósági vegzálásokat vagy éppen a Jobbik ellen folyó, állami eszközökkel folytatott kampányt).
Eközben a baloldal intellektuális és mozgalmi hátországai nem számíthatnak sem védelemre, sem finanszírozásra a politikai baloldaltól, sőt annak fent jelzett kollaboráns része bizonyára el is adta/adná ezeket a „rendszerhibákat” egy tál lencséért a Fidesznek. Nem adhat okot bizakodásra az sem, hogy a baloldali mozgalmi szféra egyik fő mecénása, a Soros György elleni gyűlöletkampány jelenleg alábbhagyott: a kormányzat bármikor felpörgetheti mind a CEU-ügyét, mind pedig a menekültellenes hangulatot. A helyzetet súlyosbítja, hogy éppen az utóbbi idők perszonalizált gyűlöletkampányai mutattak rá arra, hogy az Orbán-rendszer politikai- és média-gépezetének a lehető legtermészetesebb magánszemélyek, civilek, egyszerű állampolgárok ellen boszorkányüldözést folytatni.
Rá kell tehát döbbennünk, hogy a centrális erőtér messze nem csak politikai, hanem kulturális, intellektuális hegemóniát is jelent, amellyel szemben csakis egy olyan „történelmi blokk” tudja felvenni a harcot, amelynek egyaránt vannak politikai és intellektuális lábai.

A közéleti felelősség

Szerintem a politikai felelősség mellett, sőt azt megalapozandó igenis beszélhetünk egyfajta közéleti felelősségről, amely a szűkebb és tágabb politikai közösségért aggódó és cselekvő ember (tehát valahol mindannyiunk) felelőssége. Előbb megemlítettem a centrális erőtér politikai sikerét, ugyanakkor nem hallgathatunk ennek (szándékolt vagy nem szándékos – mindenki maga eldönti) mellékkövetkezményéről: az orbáni centrális erőtér csak úgy maradhatott működőképes, hogy a politikai közepet nyolc év alatt folyamatosan közelítették a jobbszélre, s ezt mindig aktuális szalmabábuk (nemzetközi tőke, EU, menekültek, civilek, Soros) ellenségképével támogatták meg. A centrális erőtér radikalizálódva stabilizálódik, ami persze magában hordozza a szétpukkanás veszélyét. Ezt csak súlyosbítja, hogy Orbánék a radikalizálódás okozta hazai és nemzetközi légüres teret lopásra, korrupcióra használták fel. Ebben a helyzetben a szellemi és mozgalmi baloldal közéleti felelősségének három, egymásra épülő iránya vethető fel.
Egyrészt, egyfajta őrkutyaként folyamatosan fel kell hívni az előbbi radikális és korrupciós politikai program veszélyeire a figyelmet, és ezt politikai relevanciával kell ellátni: a Fidesz úgy tudja e két pillérű programot vinni, hogy folyamatosan depolitizál („a civilek ne foglalkozzanak politikával”; „nincs közünk a közpénzek elköltéséhez”), ezzel szembe a radikális újrapolitizálás programját kell állítani, ami nem fog menni politikai baloldal nélkül.
Érzésem szerint minderre épül rá a közéleti felelősségvállalás második szintje, ami abban összegezhető, hogy (és most kicsit nyers leszek) ha a szellemi és politikai baloldal rámutat azokra a jelenségekre, hogy a különféle társadalmi csoportokat (közmunkástól a romákig, közalkalmazottól a nyugdíjasig, hajléktalantól a szexmunkásig) hogyan zsákmányolják ki, és ezek a csoportok hogyan zsákmányolják ki önmagukat, akkor egészen egyszerűen nem tehetjük meg azt, hogy a rövidtávú politikai változás lehetőségének még a vágyálmát is elvesszük ezektől az emberektől.
Félreértés ne essék, nem hitegetni kell, hanem radikális baloldali politika mentén „történelmi blokká” szervezni a kizsákmányoltakat. A vágyott ellen-hegemónia szerintem itt kezdődik, s ez éppúgy intellektuális és mozgalmi, mint politikai feladat. Annál is inkább, mert a fent említett centrális hegemónia fényében egyre csökkennek a társadalmi emancipáció lehetőségei és a Fidesz-állam nem pusztán lemond ezekről a társadalmi csoportokról, hanem ellehetetleníti az értük gondolkodó és dolgozó közösségeket. Így lesz egyaránt társadalmi közellenség a szociális rászoruló és az érte dolgozó aktivista is.
Végül, elképzelhető az is – de ez nyilván nem lehet mindenki feladata –, hogy a rendkívüli helyzet rendkívüli megoldásért kiált és a politikai baloldal morális diszkreditálása már rövidtávon is azt követeli meg (az előbb említett két, közéleti felelősségi szint eredőjeként), hogy az intellektuális és mozgalmi baloldal (a szétforgácsolt újbaloldal maradékaival) maga hozza létre politikai szervezetét.

* * *

Szerintem életveszélyes lenne lemondani a baloldalon a hegemóniára-törekvésről, a politikai érdekérvényesítésről, vagyis a politikai hatalomról (ez persze nem jelenti azt, hogy ne adhatnánk új tartalmat mindennek: szövetkezeti önkormányzás, a hatalomgyakorlási formák társadalmasítása). Önmagunk, és ami fontosabb, az általunk képviseltek, vagyis a társadalom elnyomott többségének elárulása lenne, ha beismernénk vereségünket. Szükség van baloldali intellektuális, ideológiai újjáépülésre, sőt e nélkül politikai hegemónia sem képzelhető el, de ennek ügye elválaszthatatlan a politikai innovációtól (aminek nem eleve elrendelt kerete a parlamentarizmus). A Fidesz éppen azért akarja kézivezérelni a politikai baloldal maradványait, hogy ezzel elvágja az ideológiai kibontakozás lehetőségeit. Félek attól, hogy össze fogják törni azokat az intellektuális és mozgalmi „csigaházakat”, amelyekbe – korábban joggal – visszahúzódtunk. Emiatt tehát nincs hová hátrálni!

Monday, 11 December 2017

The Ultimate Danger of Populist Nationalism/Nationalist Populism

This is a written form of my short comments at the Crisis and Ethnopopulism: In Search of a New Framework of Interpretation workshop at CEU, Budapest December 5, 2017. I was asked to have some remarks to the Panel I Populist Weltanschauungen: Ideological resources and narratives, which had several distinguished scholars: Constantin Iordachi (CEU, History) On Fascism and Populism; Mikkel Thorup (Aarhus University, Department of Culture and Society) Populist Constructions of Ethnic Otherness in Scandinavia; Juan Francisco Fuentes (Complutense University Madrid, History) Nationalism and Populism in the Spanish Context; Tomasz Zarycki (Warsaw University, Institute for Social Studies) On the Social and Geographical Imaginaries of Polish Ethno-Populism; Andras Bozoki (CEU, Political Science) On the Populist Critics of the Transition.

Tuesday, 28 November 2017

Létezhet-e transznacionális alkotmányos identitás transznacionális politikai szubjektum nélkül?

A Fundamentum 2017/1-2. számában jelent meg egy rövid írásom a Fórum rovatban, amelyben amellett érvelek, hogy létezhet a populizmusnak egy olyan felfogása is, amely a nacionalista jobboldali populizmussal szemben hozzájárulhat az európai identitás kiépítéséhez.

Thursday, 23 November 2017

A joguralomtól a politika uralmáig

Előadást tartottam ELTE ÁJK Politikatudományi Intézetének a Jog és a politika viszonya a XXI. században című konferenciáján. Előadásom címe: A joguralomtól a politika uralmáig. Az absztrakt alább olvasható, és nemsokára jön a tanulmány is. Addig is elérhető itt az előadás diasora.


Régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy mi történik a joggal, jogrendszerekkel korszakunkban, hiszen, ahogyan cseppben a tenger, úgy a 2010 utáni magyar helyzet is alátámasztja: átstrukturálódni látszik jog és politika viszonyrendszere. Manapság mind a liberális demokrácia, mind pedig annak fundamentumául szolgáló liberális alkotmányosság igen komoly válságban van (Antal, 2017b). Számomra mindennél jobban jelzi e válságot és rámutat annak természetére az, ami a joggal történik: ugyanis a 21. századra a jog egyre inkább „cseppfolyóssá” és a politikai hegemónia kiterjesztése miatt a politika alárendeltjévé válik. Hipotézisem szerint a liberális demokrácia és alkotmányosság struktúráinak elerőtlenedésével a 20. század után ismét kileng a politika (még inkább a Carl Schmitt-i értelemben vett a Politikai) ingája és maga alá próbálja meg gyűrni a joguralmat: van tehát egy hegemonisztikus küzdelem jog és politika, a jogi és a politikai alrendszer között. A liberális alkotmányosságban tételezett joguralmat felváltja a politika uralma, amely – másik hipotézisem szerint – túl azon, hogy a jogalkotás és jogérvényesítés szakmai szabályait sérti, magát a jogrendszert olyan morális dilemmákkal terheli meg, amely a 20. század után ismét felveti az „igazságtalan jog”, valamint a jogi-politikai komplexum morális tartalmának problematikáit.

Ebben az írásban röviden kifejtem a liberális demokrácia válságának, vagyis a rendszerszinten jelentkező posztdemokráciának a legfontosabb elméleti alapjait és gyakorlati szimptómáit, majd arra fókuszálok, hogy milyen kritikai irányokban reflektál a szellemi jobboldal magára a liberális demokráciára (főként a politika felsőbbrendűségének, a jurisztokrácia és globális alkotmányoligarchia, valamint a totális jogállam koncepcióival foglalkozom). Ezt követőn a politikának a jog feletti hegemóniáját, mint a posztdemokrácia adott reakciót vizsgálom meg magyar példák elemzésével, s végül felhívom a figyelmet a politika totalizációjából származó veszélyekre.

Monday, 6 November 2017

The Rebirth of the Political - A Schmittian Moment in Hungary

I will participate at Constitutional systems in Middle Europe – The cycle of meetings about political ideas of Tadeusz Mazowiecki organized by Polska Fundacja im. Roberta Schumana, on 6th November 2017 in Warsaw, Poland.

My lecture dealing with the constitutional changes in Hungary during the Orbán era. The title sounds like this: The Rebirth of the Political - A Schmittian Moment in Hungary. Perhaps it is not a surprise that I will analyse the contemporary situation in the context of Carl Schmitt.

The transcript of my lecture is available on

Friday, 3 November 2017

Biopopulism - The Biopolitical Frameworks of Neopopulisms

The next week seems to be very busy: between 9-11 November 2017 I will participate at Northeastern Political Science Association 49th Annual Conference in Philadelphia, PA. I am going to have a lecture concerning the biopolitical implication of contemporary populism. You can find the abstract of my lecture here and the draft paper on the

This paper is a part of my research project investigating the political theoretical (Antal, 2017a; 2017b) and historical (Antal, 2017c) backgrounds of contemporary populism (neopopulism). I shape populism as a historical phenomenon and elaborate it in the context of Laclau’s theory. According to my hypothesis the populism has entered in its new phase using biopolitics and the discursive implications of biopower (the tools of propaganda, mass media, and moreover nowadays the post-truth, post-factual politics, fake news techniques). This phenomenon can be called, because of its biopolitical implications, as biopopulism which is using biopower to achieve biopolitical objectives. Harsin recognized the biopolitical nature of the post-truth systems: “The proliferating truth games extend biopower into psychopower – managing not simply ideologies, discourses, and bodies in institutional enclosures but attention itself.” (Harsin, 2015: 332.). In my view, there are two directions of biopolitical thinking are applicable to populism (Lemke, 2011). On the one hand, the state biological and racist form of biopower, which conceives life as the basis of politics. I will analyze here the main assumptions of Nationals Socialist biopopulism and demonstrate through the Hungarian example the nature of Communist biopopulism. On the other hand, populism has been analyzed here according to the three leading biopolitical narratives in the field of social and critical theory: the concept of Michel Foucault, Giorgio Agamben, Michael Hardt and Antonio Negri. I will put forward here a hypothesis concerning the biopolitical nature of contemporary populisms especially the populism of the nationalist right-wing. In my view, there is a remarkable tendency in the field of neopopulisms which use the biopower of modern state to regulate the human life, create a permanent state of exceptions and try to occupy the biopolitical production of financial capitalism. Furthermore, this paper will conclude bionationalism as a threat caused by biopopulism.

Monday, 16 October 2017

Miért nem populisták a demokraták?

A nemrég megjelent könyvem (A populista demokrácia természete) kapcsán írtam egy cikket, amelyet megtisztelő módon leközölt a Szuverén 2017. október 13-án. Talán alkalmas arra, hogy a baloldal és a liberálisok között valamiféle párbeszéd induljon el a populizmusról.
A cikk itt is olvasható:
A tipikus populista vezér ma autoriter és nacionalista. Érdemes végiggondolni, hogy miként lehet a populizmus demokratikus. Hozzászólás Mattias Kumm cikkéhez.
2017. szeptember 21-én jelent meg a Szuverénen Mattias Kumm cikkének fordítása „Miért nem demokraták a populisták?” címmel. Az írás fő gondolata az, hogy a populista autoriter nacionalisták másokat vádolnak azzal, hogy nem demokraták, ám ők azok, akik „megsértik a kritikus újságírók, a kisebbségek, a menekültek emberi jogait, támadást indítanak a hatalommegosztást fenntartani igyekvő független bíróságok ellen, a nép külföldről irányított ellenségeinek bélyegzik a nemzetközi civil mozgalmakat és az NGO-kat, diszkreditálni próbálják az Európai Uniót és más nemzetközi szervezeteket.” Vagyis valójában maguk a populisták azok, akik nem demokraták.
Kumm jól látja, hogy vannak populisták – főként a jobboldali nacionalisták táborában –, akik valóban nem demokraták. Ugyanakkor úgy vélem, hogy mindez nem mondható el általában a populistákról vagy még általánosabban magáról a populizmusról. Kumm érvelése akkor lesz igazán erős, ha képesek vagyunk meglátni a populizmus valódi természetét, amelyhez képest a szerző által elemzett autoriter jelenségek a populizmus deformitásaiként foghatók fel. Érdemes röviden áttekinteni, milyen gondolkodási sémák terhelik a populizmusról való gondolkodásunkat.
Ezúttal nem azzal foglalkozom, hogy a populizmus sokszínű jelenség, amelynek éppúgy van baloldali, mint jobboldali változata. Ahogyan azzal is máshol foglalkozom, hogy a populizmus korántsem ragad benne pusztán a nemzetállami keretekben, sőt elképzelhető olyan transznacionális populizmus is, amely többek között hozzájárulhat ahhoz, hogy az EU ne egyszerűsödjön le bürokratikus intézményekre, hanem kialakuljon egy olyan transznacionális politikai szubjektum, amely az integráció régen elfelejtett politikai talapzatát jelentheti.
Ehelyütt inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy a populizmus mind történetileg, mind eszmeileg együtt jár a demokráciával, ha tetszik a populizmus és a demokrácia tekinthető ugyanazon érem két oldalának. A populizmus története egyidős a demokrácia történetével és az a politikai konstrukció, amit az ókorban Arisztotelész a többségi hatalomgyakorlás elfajzott változataként demokráciának nevezett, manapság populista karakterjegyként tér vissza: az önkormányzás jogára hivatkozó tömeg lázadása az elit ellen. Az antikvitás tapasztalata, hogy a demokráciából zsarnokság fakadhat, hiszen a demokratikus berendezkedés elviselhetetlen zavarait kihasználva autoriter vezér kerülhet hatalomra. Arisztotelész jelzi azt is, hogy a szélsőségektől mentes vagyonos polgári közép kormányzása jelenthet mindebből kiutat, vagyis a politeia, amit (kicsit leegyszerűsítve a folyamatokat) a modern alkotmányos demokrácia előképének is tekinthetünk.
A modern alkotmányos demokrácia azt jelenti, hogy az emberi jogok koncepcióját és a hatalmi ágak többszintű elválasztását magában foglaló liberális alkotmányosság közjogi erővel tartja féken a demokráciának a többség zsarnokságába hajló természetét. A populizmus – legalábbis az én olvasatomban – a vélt vagy valós politikai többség triumfálása a kisebbség felett, moralizáló szólamok segítségével. Vagyis a populizmus a homogénnek feltételezett közösségi akaratnyilvánítás, a politikum (Carl Schmitt kategóriájával: a Politikai) feltolulása – a társadalmi igazságérzetre hivatkozva a politikai, gazdasági elittel szemben.
A huszadik század szörnyűségei beigazolták az ókori gondolkodók aggodalmait, brutálisan megmutatva a populizmus-komplexumban rejlő veszélyeket, valamint azt, hogy a liberális alkotmányosság igen nehezen tudja korlátozni a populizmust. A populizmusban rejlő totalitárius veszélyek tagadhatatlanok, ugyanakkor ezek zömmel arra vezethetők vissza, hogy a liberális alkotmányosság és a demokrácia viszonya belső feszültségektől terhes: a politikai képviselet ethosza korrumpálódhat, ahogyan maguk a képviselők is; a demokratikus intézmények politikai oligarchák hatása alá kerülhetnek; a hivatásos politikusok a társadalomtól elszakadt elitté válhatnak; az alapjogok érvényesülése erősen függ attól, hogy az egyénnek milyen jogérvényesítési lehetőségei vannak. Sem a többségi elvű demokrácia, sem a populizmus nem ab ovo totalitárius, s ezt az is alátámasztja, hogy a tizenkilencedik század második felében és a huszadik század elején megjelenő populista mozgalmak és pártok (például a People’s Party az USA-ban vagy a magyar népi mozgalom) a népet kívánták emancipálni a politikai elitista törekvésekkel szemben.
A második világháború után és különösen napjainkban a populizmus akkor és ott jelent meg, amikor a liberális demokrácia közjogi intézményrendszere képtelenné vált jogi eszközökkel reagálni a társadalmakat feszítő óriási igazságtalanságokra, a leginkább a legszegényebbeket sújtó ökológiai és szociális katasztrófákra, a bevándorlással, a menekültek érkezésével együtt járó társadalmi nehézségekre. Az antidemokratikus és illiberális tendenciákat azonban korántsem a liberális demokrácia okozta önmagában, ugyanakkor hozzájárult a politikai cselekvőképtelenséghez, hiszen a demokraták nem tudtak megfelelő politikai válaszokat adni a politikai válságjelenségekre. (Például az EU igen sokáig főképp csak bürokratikus eszközökkel reagált az Orbán-kormányok demokráciát leépítő ténykedésére, és Orbán csak akkor visszakozott, amikor számottevő politikai akadályokba ütközött.)
A populizmus ezzel szemben kezdettől fogva politikai válaszokat ígér ezekre a dilemmákra. Kihasználja a lehetőséget, hogy a liberális demokráciák depolitizált és jogiasított megoldási javaslatai felbőszítették a leszakadó társadalmi csoportokat.
Tehát a populizmus sokarcú történelmi jelenség, s amint láthattuk, totalitárius veszély is van benne, azonban ez korántsem törvényszerű. A közös vitaalap az lehet, hogy e sokszínűség nem legitimálja a nacionalista szélsőjobboldali populizmust. Úgy vélem, kettős kihívás előtt állunk.
Egyrészt szembe kell nézni a demokrácia populista valóságával. Ennek szellemében újra kell gondolni a demokratikus populizmus vagy populista demokrácia koncepcióját. Ebben az értelemben minden demokratának populistává kell válnia (s talán ez korábban így volt), hiszen ez egyet jelent a politika személyességének és a politikusi személyiségeknek a rehabilitálásával, mivel a politika egyszerűen igényli a politikai vezéreket. A kihívás abban rejlik, hogy ki kell dolgozni azokat a módszereket, amelyek minden eddiginél jobban megakadályozzák a vezér zsarnokká válását, s ehhez pedig újra kell gondolni az intézményeket. A huszonegyedik században olyan politikai és közjogi intézményekre van szükség, amelyek egyszerre biztosítják a népszuverenitást, az intézmények autonómiáját és a vezér ellenőrzött, a zsarnokság veszélyét elkerülő politikai cselekvési lehetőségeit. Legalább ennyire fontos, hogy a demokratikus populizmus nem kirekesztő, nem idegengyűlölő, s éppen ezért fő politikai terepe nem nacionalista, hanem transznacionális.
A másik kihívás még nagyobb és nem is választható el az előzőtől: számot kell vetni azzal, hogy a demokratikus populizmus megalapozásához mennyire alkalmas a liberális alkotmányosság ideológiai-közjogi komplexuma. Ez a vita messzire vezet. Célom ezúttal csak annyi volt, hogy amellett érveljek, a demokrácia és populizmus együttesében igen komoly potenciál rejlik. Sokkal több problémát okozunk, mint amennyit megoldunk, ha görcsösen el akarjuk e kettőt szeparálni egymástól.