Friday, 12 July 2019

Ultimátum az emberiségnek

A globális klíma- és ökológiai válság az emberiség számára intézett ultimátum: vagy változtatunk, vagy pedig nincs tovább! Ha túl akarjuk élni, ugyanilyen erejű ultimátumot kell intéznünk a fennálló gazdasági és politikai rendszer ellen.
Klíma- és ökológiai válsághelyzet van: sorra dőlnek meg a hőmérsékleti rekordok, az extrém időjárási körülmények emberi sorsokat roppantanak meg, a fajok kihalása mindennapos jelenséggé vált és a válság tovagyűrűző hatásai beláthatatlan károkat okoznak életünkben, egészségünkben, társadalmainkban. A jövő generációk, azok jogai innentől értelmetlen kifejezésekké váltak, hiszen még a mi generációnkra visszaüt az a válság, amelyet korszakunkban indítottunk el és amely ellen elmulasztottunk cselekedni.
Két dolgot azonban érdemes leszögezni.
Egyrészt ez a válság még azokat az országokat is sohasem látott mértékben fogja terhelni, amelyek politikai vezetői elfogadják a globális válság tényét és tenni is akarnak a hatások mérséklése érdekében (főként, ha társadalmuk széles tömegeit kívánják megmenteni), és amelyek társadalma legalább minimálisan fel van készítve az elkövetkező évekre. Mindez Magyarországról egyáltalán nem mondható el: az Orbán-rendszer sohasem tekintette feladatának a társadalom felkészítését, nem jeleskedett a klímavédelemért folytatott harcban (sőt az ország gazdaságát a nyugati autóipar csapdájába zárta be, belefogott a beláthatatlanul korrupt és számos katasztrófa-lehetőséget felvető paksi bővítésbe), sőt újabban politikai zsarolásként használja a „klímafegyvert” az európai porondon.
Másrészt ennél is jelentősebb probléma, hogy a magyar társadalmat rendkívül rossz fizikai, mentális és lelki állapotban éri gazdasági, társadalmi rendünk és mindennapjaink valamilyen mértékben biztosan bekövetkező összeomlása. A politikai és társadalmi elit megbocsáthatatlan hibát vétett, hogy az eddigiekben elmulasztotta a felkészülést, de az már nemzetárulással ér fel, hogy az Orbán-rendszer mérhetetlen erőforrásokat csoportosított át önmagához a lehető legszélesebbkörű társadalmi felkészülés elindítása helyett. Az Orbán-rendszerről azonban nem lehet azt állítani, hogy ne lenne tisztában a ránk váró katasztrófával, éppen ezért a felelőssége is minősített: olyan végletesen szétszakította a magyar társadalmat, hogy csakis azok tudják megengedni maguknak a klímaváltozás hatásaira való felkészülést, akik magának a rendszernek a nyertesei, sok millió honfitársunk viszont állami beavatkozás nélkül drámai helyzetben találhatja magát.
Elborzaszt, hogy a klíma- és ökológiai válság olyan pillanatban sújt le a magyar társadalomra, amikor a közszolgáltatások, különösen az egészségügyi rendszer romokban, miközben a kormányzat olyannyira eltökélt abban, hogy a vadkapitalista fizetős szolgáltatások felé terelje az embereket, hogy akár azt is állíthatjuk, hogy abban az országban, ahol az „akinek nincs semmije, az annyit is ér” elv érvényesül, ott csakis a leggazdagabbak „engedhetik meg maguknak” a túlélést. Én ebbe nem tudok és nem is akarok beletörődni! Sohasem hittem abban, hogy a „szmog demokratikus” (Ulrich Beck), vagyis, hogy a környezeti katasztrófa szegényt és gazdagot egyformán érinteni fog. Sajnos az a helyzet, hogy az olyan autoriter rezsimek, mint az Orbán-rendszer, megengedhetik maguknak, hogy saját elitjük számára bárkát építsenek. A vezér kegyén fog múlni, hogy mikor dob majd ki egy-egy mentőmellényt, hogy azzal társadalmi csoportokat zsarolhasson. Úgy vélem, hogy minden eszközzel el kell kerülni azt, hogy egy antidemokratikus és autoriter rezsim alatt érjen el bennünket a katasztrófa. Nem mentőmellényekre van tehát szükség, hanem annak társadalmi szinten való tudatosítására és felismerésére, hogy globális klímaválság van, még akkor is (főleg akkor), ha ezt sokan nem akarják beismerni, mert pillanatnyi érdekük ezt kívánja meg. Az Orbán-rendszer leváltása szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy megpróbáljuk túlélni a válságot. Mindez alapvetően változtatja meg azt, ahogyan a politikáról, jobb- és baloldalról gondolkodtunk, hiszen csakis olyan pártokra, mozgalmakra támaszkodhatunk, amelyek komolyan veszik, sőt első helyre teszik a klíma- és ökológiai válsághelyzet ügyét.
Vajon azon elgondolkodtunk már (főleg a határkerítést támogató ellenzék), hogy az elmúlt évek durva menekült- és bevándorlásellenes gyűlöletkampánya azt a célt is szolgálhatta, hogy „felkészítsen arra”, hogy egy elsöprő erejű klímamigrációs helyzetben az autoriter rendszer brutális fizikai erőszakot is alkalmazhasson? Nem a (klíma)menekültet kell tehát gyűlölni, hanem azokat a politikai rendszereket, amelyek máshol és itt embertelen helyzetbe sodorják őket. Ebben a kivételes állapotban a megszokott paradigmákban való gondolkodás nem lesz elegendő, és ezért kell ultimátumot intézni a fennálló gazdasági és politikai rendszer egésze felé. Az alkalmazkodásért és a túlélésért vívott harcunk nem lehet sikeres, ha nem mondjuk ki, hogy az ember által okozott klíma- és ökológiai válság fő oka az a globális kapitalista struktúra, amelynek rabjaivá váltunk. Ebben a szellemben kell hangsúlyozni azt is, hogy ugyan globális megoldásokra van szükség, de a válság elleni védekezésben, a túlélésért folytatott küzdelemben elsősorban az államra kell, hogy támaszkodjunk.
Ezért nagyon fontos lenne mihamarabb visszaszerezni a magyar államot az azt fogva tartó orbáni magánérdek-hálózattól, ugyanis saját magunk és mások túlélése múlik mindezen! Jogunk van a túléléshez, ez azonban semmit sem ér politikai lehetőség nélkül!

Friday, 5 July 2019

Megjelent az új könyvem: Kivételes állapotban. A modern politikai rendszerek biopolitikája

Örömmel jelentem, hogy megjelent az új könyvem Kivételes állapotban. A modern politikai rendszerek biopolitikája címmel a Napvilág Kiadónál. A könyvbemutató 2019 őszére tervezem, de addig is megvásárolható a kötet a Napvilág Kiadónál,  a Librinél, a Bookline-on, és folyamatosan minden online könyváruházban is.

A kötetről röviden: 2016-ban publikáltam egy cikket A kivételes - mindennapos címmel az azóta tönkretett Népszabadságban. Azóta szinte mániákusan foglalkoztatott korunk biopolitikája, a kivételes állapot és kormányzást állandósulása. Nyilván nem függetlenül az Orbán-rendszer zsarnoki bipolitikájától és menekültellenességétől. 2019-re, több tanulmány és számos konferencia után jutottam el oda, hogy elmúlt évek gondolatait összeszedtem ebben a kötetben. Reményeim szerint adok benne néhány szempontot korszakunk kormányzásának, kegyetlenségeinek a megértéséhez és ha kiutat nem is, de néhány megjegyzést a hogyan továbbról mindenképpen ajánlok.

Néhány bevezető gondolat, alább pedig a tartalomjegyzék: "Joggal számíthattunk-e arra, hogy a Harmadik Birodalom, a holokauszt és a Gulág mindent és mindenkit megrengető szörnyűségei után elérkezünk oda, hogy napjainkra ismét a jogrendről leváló büntetés-végrehajtási intézmények jönnek létre? Sejthettük-e, hogy mára a munka világát meghatározó szabályok nem a munkások érdekeit védik, hanem a végletekig kizsákmányolnak? Készülhettünk-e arra, hogy a határainkra érkező menekülteket és bevándorlókat nem tekintjük embernek Gondolhattuk-e, hogy mindezzel párhuzamosan 2019-re egy másik típusú kivételes állapot, a klímaválsághelyzet bevezetéséért viszont egyenesen tüntetések szerveződnek szerte a világon?

Beléptünk a kivételes állapot korszakába. A jogállam felfüggesztése korántsem pusztán autoriter populista rendszerekben fordulhat elő, a biopolitika és azon belül a kivételes állapot politikája nem a demokrácia/totalitarizmus mentén alakul, hanem a hatalom sajátossága – elsősorban a modern hatalomé. A közeljövőben ezért korántsem hagyhatjuk magunk mögött a kivételes állapotról és legkülönfélébb megnyilvánulásairól szóló diskurzust, hiszen nincs hová visszatérni a kivételes állapotok felfüggesztésével: a „régi világ” – amelyet nevezhetünk liberális demokráciának, jóléti kapitalizmusnak, posztvilágháborús világrendnek – véget ért; a klíma- és ökológiai válság kellős közepén sokkal inkább azzal kellene foglalkozni, hogy újraértékeljük viszonyunkat a kivételes állapothoz."

 

Thursday, 20 June 2019

Fighting for Sovereignty: The Lie Behind the Right-Wing Populist Nationalism in Hungary - Sovereignties in Contention Conference in Madrid

I will give a lecture at Sovereignties in Contention: Nations, Regions and Citizens in Europe 26th International Conference of Europeanists, which takes place between June 20-22, 2019 at Universidad Carlos III de Madrid.





My title is:

Fighting for Sovereignty: The Lie Behind the Right-Wing Populist Nationalism in Hungary


It seems to be that Hungary under the Orbán-era has become one of the main fighters for sovereignty in the EU. In this paper I am trying to challenge this over-simplification and show the many faces of the system. According to my hypothesis under the populist-nationalist surface of the Orbán-regime there is disappointing compromise between the government and the globalized capitalism. The most state direct (subsidies, tax benefits) and indirect (labour law against the employees) aids have been given by the “nationalist Orbán’s governments” since the regime change. In this sense I put an emphasize on the investigation this new form of post-modern nationalism, which is based on discursive fight for sovereignty, but at the same time sacrifice it in the context of neoliberal capitalism. In this sense, I will analyse the pact between the Orbán’s governments and neoliberal (especially German) companies. Emphasizing and analysing this embarrassing phenomenon, the abdication of sovereignty and the brutal fight for it, are the main goals of this paper. I am dealing with this paper the discursive and economic nationalism as crucial factors of sovereignty.



Wednesday, 12 June 2019

Openness and Closedness – Culture and Science in Hungary and the Soviet Bloc after Helsinki

The Institute of Political History held an international scientific conference with the title Openness and Closedness – Culture and Science in Hungary and the Soviet Bloc after Helsinki. It was organised in the framework of the project Western Impacts and Transfers in Hungarian Culture and Social Sciences in the 1970s and 1980s supported by the OTKA/NKFIH. I had a lecture: The (Re)Institutionalization of Hungarian Political Science, which transcript is available at my Academia.edu.


Programme

9.30
Opening Panel

MELINDA KALMÁR (senior research fellow, University of Szeged):

The Decades of Détente – Dynamics of Interdependence

GYÖRGY FÖLDES (managing director, Institute of Political History):

Reform and Ideology after 1968

RÓBERT TAKÁCS (research fellow, Institute of Political History):

East-West Debates on the ”Third Basket” of the Helsinki Final Act

11.00

Culture – Region

VIVIANA IACOB (Centre of Excellence for the Study of Cultural Identity, University of Bucharest):

ITI in Eastern Europe: The Globalization of Socialist Theatre

ERIKA SZÍVÓS (associate professor, Eötvös Loránd University – ELTE):

Cultural Transfers in Urban Planning and Architecture

12.00 – Lunch break


13.00

Science

PÉTER CSUNDERLIK (research fellow, Institute of Political History):

From Criticising „NATO-history writing” to the Triumph of „Comecon-history writing”? – Change of Attitudes in Hungarian historiography after 1956

ATTILA ANTAL (senior lecturer, ELTE Faculty of Law):

The (Re)Institutionalization of Hungarian Political Science

ANDRÁS PINKASZ (economist, Hungarian Central Statistical Office): Rival Views of Economics in the 1980s in Hungary: Mathematical Economists, Neoclassical Economists, and the Creative Positivists


ERZSÉBET TAKÁCS (senior lecturer, Institute of Sociology, ELTE):

In the Mantle of Professionalization. Hungarian Family Sociology Research in the 1970s and 1980s (magyar nyelvű előadás)

Sunday, 2 June 2019

Kérdések és válaszok a rendszerváltásról (könyvbemutató)

Elérhető a Kérdések és válaszok a rendszerváltásról című kötet (Napvilág Kiadó, 2019), amely az utóbbi hónapok egyik legfontosabb projektje volt számomra és hihetetlenül nagy megtiszteletés volt benne közreműködni. 

A kötet Magyarország legújabb kori történetének egyik eseményekben és fordulatokban igen gazdag eseménysorát, az 1987–1989 között lezajlott rendszerváltást igyekszik immár 30 éves távlatból vizsgálni, választ adni a mind a napig sokakban felmerülő kérdésekre és kétségekre. A hatalom és ellenzéke, a pártalakulások, a tárgyalásos átmenet, a gazdasági és égető társadalmi problémák köré csoportosított kérdések közül nem hiányoznak a nemzetközi viszonylatok, valamint az egyre sürgetőbb nemzeti-nemzetiségi kérdésekre adott válaszok a korszak avatott szakértőinek interpretálásában.

Könyvbemutató és kerekasztal a Politikatörténeti Intézet
rendszerváltásról szóló évadának keretében:

2019. június 6. (csütörtök) 16 óra

Politikatörténeti Intézet (1054 Budapest, Alkotmány u. 2.)

16.00 – KÖNYVBEMUTATÓ
KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK A RENDSZERVÁLTÁSRÓL

Szerkesztő: Ripp Zoltán
Szerzők: Antal Attila, Botos János, Feitl István, Ripp Zoltán, Takács Róbert

A kötetet bemutatja: RAINER M. JÁNOS történész

ezt követően:

16.30 – KEREKASZTAL-BESZÉLGETÉS
RENDSZERVÁLTÁS ÉS KULTÚRA

Milyen állapotban érte a rendszerváltás a magyar kultúrát? „Kapott-e” új jövőképet a kulturális-művészeti élet Magyarországon a rendszerváltás idején? Felszabadítóan hatottak-e a cenzurális megkötések, tabuk eloszlása? Milyen hatással volt a kultúrára a korábbi „védettség” megszűnése, a piaci viszonyok betörése a kultúrába? Hogyan jelentek meg az addig lefojtott ellentétek a művészi-kulturális közegben? A beszélgetés a fenti – és további – kérdéseket járja körül.

Résztvevők:
TÖRÖK ANDRÁS művelődéstörténész
VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS író, rendező
WESSELY ANNA szociológus-művészettörténész

Moderátor: TAKÁCS RÓBERT történész, a kötet egyik szerzője


ISBN: 978-963-338-217-2
Megjelenés: 2019
Oldalszám: 260

Saturday, 25 May 2019

Miért autokrácia az Orbán-rendszer és mi következetik ebből? - Beszélgetés a Hvg.hu Fülke című podcastjában

2019. május 25-én, az EP-választás előtt beszélgettünk a Hvg.hu Fülke című podcast-jában Tóth Richárddal arról, hogy miért tekinthető autokráciának az Orbán-rendszer és mi következik ebből. Kitértünk arra is, hogy mi lehet a választás igazi európai és hazai tétje, miért annyira szomorú, hogy a felső középosztály nyíltan elkezdte támogatani a diktatórikus berendezkedést és hogy a legfiatalabbak választók számára mindez mit jelent. Megfogalmaztam tovább azt, hogy a baloldal számára önmagában Európa nem lehet megoldást és hogy éppen itt van az ideje egy radikális baloldali párt létrehozásának.

Tuesday, 21 May 2019

Nyelv, biológia, szabadság. A 90 éves Chomsky jelentősége a tudományban és azon túl

Megjelent a Gondolat Kiadó gondozásában és Kenesei István szerkesztésével a Nyelv, biológia, szabadság. A 90 éves Chomsky jelentősége a tudományban és azon túl című kötet, amelybe nagy megtiszteltetés volt közreműködni.

Tartalom
Kenesei István
Nyelv, biológia, szabadság A 90 éves Chomsky jelentősége a tudományban és azon túl
Dékány Éva
Chomsky nyelvészeti radikalizmusa
Pléh Csaba
Chomsky és a pszichológia A nyelv mentális realitása és az egyéni különbségek
Gervain Judit
Chomsky hatása a nyelvelsajátítás kutatására
Bródy Mihály
Néhány bionyelvészeti megjegyzés
Forrai Gábor
Chomsky és a filozófiai szemantika
Kornai András
Az ellenforradalmár
Tóth Benedek
Társadalomkritika és az egyetértés gépezete
Noam Chomsky és Edward S. Herman propagandamodelljének médiatudományos kontextusairól
Antal Attila
Noam Chomsky politikai gondolkodása
A humán tudományok alapkérdései sorozat új tagja (ISSN 2560-0885).

Wednesday, 8 May 2019

A gyűlölet, mint a politikai és társadalmi tér strukturáló tényezője - ELTE Dimenziók III. Konferencia

Előadást tartottam a rendszerváltás utáni politikáról és gyűlöletről az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, a TTK Társadalom- és Gazdaságföldrajzi Tanszék, valamint a Magyar Földrajzi Múzeum által szervezett Dimenziók III. - Diverzitás és homogenitás a történelemben, a társadalomban és a környezetben című konferencián 2019. május 8-án. A konferencia program elérhető itt.

Az elaődás címe:
A gyűlölet, mint a politikai és társadalmi tér strukturáló tényezője 

Az előadás abból indul ki, hogy a rendszerváltás utáni magyar politikai rendszer rendkívüli mértékben polarizált lett és olyan mély politikai törésvonalak alakultak ki a hazai politikai közösségek között, hogy ezek a viszonyrendszerek legtöbbször a gyűlölet kategóriájával írhatók le. Reinhard Koselleck beszél (1997) az ún. aszimmetrikus hozzárendelésekről, vagyis azokról az esetekről, amikor a tőlünk politikailag különbözőt elnevezzük, identitását megkonstruáljuk, ugyanakkor az így keletkezett identitás egyáltalán nem biztos, hogy összhangban van a valósággal vagy éppen az illető (a „politikai másik”) öndefiníciójával. Egy politikai tábor identitásának két legfontosabb összetevője az említett önmeghatározás és a mások általi meghatározottság (vagyis, hogy mások, főképp a politikai ellenfelek, mit gondolnak róla). Álláspontom szerint a gyűlölet és az ebből következő (verbális és tettleges) erőszak úgy vált a hazai politikai és társadalmi tér egyik legfőbb strukturáló tényezőjévé, hogy a szemben álló politikai táborok közötti identifikációs háborúban meghatározóvá váltak az aszimmetrikus hozzárendelések: ez azt jelenti, hogy szinte minden lehetőség elveszett az ellentétes álláspontok közötti párbeszédre, mert a másik identitásának meghatározása, uralása vált a legfőbb szemponttá. Az előadás a helyzet leírásán túl azt vizsgálja, hogy milyen káros hatásai vannak a permanens gyűlöletpolitikának a magyar társadalomra. Végül pedig a következő kérdéseket teszi fel: Létezik-e kiút a rendszerváltás utáni gyűlöletdiskurzusokból? Minek és hogyan kell változnia ahhoz a politikában és a társdalomban, hogy ne aszimmetrikus ellenfogalmakban gondolkodjunk? Mi lehet annak a hatása, ha a gyűlöletpolitikai megközelítés állandóvá és visszavonhatatlanná válik?

Friday, 3 May 2019

A Hegemonic Project Against Authoritarian Neoliberalism and Authoritarian Right - Presentation at Historical Materialism Conferece, Athens

I am lecturing at Rethinking crisis, resistance and strategy, Historical Materialism Athens Conference 2-5 May 2019, Panteion University. My thoughts go on the crucial questions on "A Hegemonic Project Against Authoritarian Neoliberalism and Authoritarian Right - Some Experiences from Eastern Europe".

Abstract

The contemporary left is facing its deepest crisis and biggest challenge. Although several factors have changed, the core challenge remained: the oppression of authoritarian structures. In the second half of the 20th century the capitalism entered to its authoritarian neoliberal phase. At the beginning of the 21st century the authoritarian right has rapidly reborn in the field of authoritarian state, which can be called post-fascism. According to my concern, these two tendencies have tightly coupled in the framework of autocratic right-wing populist regimes. Rosa Luxemburg showed that imperialism and imperialist war could not be overcome within the framework of capitalism. The liberal democracy and liberal constitutionalism tried to put this militarist nature of capitalism into legal/constitutional frameworks. The failure of liberal democracy opened the contemporary way of illiberal right-wing populism, which on the one hand remined integrated into neoliberal capitalism and on the other hand dismantled the legal basis of liberal constitutionalism (human rights, rule of law). A new hegemonic structure has been created in the USA under the Trump’s administration, in Putin’s and Erdoğan’s regimes as well, and it is most striking in Eastern Europe especially in the Hungarian Orbán’s regime. I am investigating in this lecture how can the left in Eastern Europe struggle against the reconciliation of authoritarian neoliberalism and authoritarian state ruled by the right. I will argue, based on the Marxist and post-Marxist (Luxemburg, Gramsci) and critical theoretical (Hardt, Negri, Agamben, Laclau, Mouffe) literature, that populist turn of the Left will be necessary but not sufficient: achieving a new hegemony it seems to be inevitable that the left re-discover its anti-imperialist and anti-capitalist origins, because the authoritarian turn of our time is based on the common tyrannical nature of capitalism and right-wing politics.


Monday, 15 April 2019

Az Orbán bárkája a Népszava "Szép Szó" mellékletében

A Népszava "Szép Szó" melléklete is közölte rövidítve legújabb kötetemnek az Új Egyenlőségen megjelent összefoglalóját 2019. árpilis 14-én.

Az Orbán-rendszer lemondott a magyar társadalom többségéről, hogy egy rendkívül szűk elit jólétét és túlélését biztosítsa. Ezért elkerülhetetlen az autoriter populista rendszerrel való szakítás és vele szemben egy átfogó baloldali alternatíva kidolgozása. Ebben a szellemben írtam meg az Orbán bárkája - Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége című könyvet. A kötet mindazokat érdekelheti, akik ma is hisznek a rendszerváltás értékeiben és le akarják váltani az Orbán-rendszert.

Thursday, 11 April 2019

Democracy in Hungary: The Alliance of State Autocracy and Neoliberal Capitalism

This article has been published 10th April 2019 on Public Seminar and it is available on my Acedemia.edu.

By the time we political scientists started discussing the “in-between” nature of the Hungarian political regime, by the time we began niggling over whether it is still a democracy or whether it is already something else, a modern autocracy had been built up in the heart of the EU. It has been proposed by political scientists that the illiberalism of Hungary’s “illiberal democracy” was aimed against social liberalism – against free speech, individual rights, etc. But it is not. The unique aspect of Hungarian illiberalism lies in the alliance between autocracy and neoliberal capitalism it has produced. This is why it is a clear and present danger to democracy.

Looking at the last few years in Hungary – overflowing as it is with hate against refugees, migrants, liberals, George Soros, leftists, homeless people, NGOs, public intellectuals, and the political opposition – we can easily recognize that the political system is as far from a democracy as it was during the communist era or the interwar period. Although the nationalist autocratic regimes of our time do not signal a rebirth of the dictatorships of the past, we are seeing, as Adam Michnik has argued, a new form of autocracy: “We are dealing with a new phenomenon,” Michnik has written, “and we do not yet have a name for it. It contains elements of communism, fascism, and populism, but it is something new.” It is indeed something new, and it is our task to understand, analyze and oppose these modern, multi-faced autocracies. In this sense Hungary is an excellent test subject.

My own effort to show how Hungary’s current government contributes to our understanding of the new autocracies partly follows that of Jan-Werner Muller. Muller argues that accepting the concept of “illiberal democracy” is misleading because it undermines efforts to rein in would-be autocrats who endanger democracy. While I agree in part, at the same time I do not think that fetishizing liberal democracy can be a solution to Hungary’s current crisis. And this because the Orbán regime must be understood as a consequence of the untreated anger caused by over-institutionalized and under-socialized liberal democracy. For example, the Orbán regime was able to destroy Hungary’s Constitutional Court without any social resistance because many aspects of liberal democracies, including the Court, were established before the Hungarian people were socialized into democratic practices.

It is precisely within this gap between over-institutionalization and under-socialization that, I argue, a compromise is being made between these new autocracies and neoliberal capitalism. Globalized neoliberal capital recognizes that (liberal) democracy does not have a strong social foundation in these nations, and so it uses the resources of the authoritarian state to institutionalize an authoritarian form of neoliberalism. Taking this into account, I propose that we should reconsider the idea that the Orbán regime, or other nationalist autocratic regimes, are opposed to economic liberalism and to capitalism.

The Crisis of Liberal Democracy and the Politics of Anger in Hungary

The decline of democracy in Hungary was a long process, but it is one that must be tracked in order to understand how the gap between over-institutionalization and under-socialization of democracy helped to produce the current governmental form. We begin by noting that what some have called the “premature welfare state” that was established in the late 1980s put a huge burden on Hungarian society. Although this system instituted the constitutional and intellectual pillars of liberal democracy, it lacked social acceptance. Even more than these pillars, in the late-1980s and 1990s Hungary took the lead among post-communist countries in implementing the legal and economic requirements needed to sustain liberal democracy. For example, during the post-communist period not only the Constitutional Court but the office ombudsman and the institutional system for the protection of human rights were established. These changes were made in order to construct the legal instruments of a liberal democracy and to aid in the upbuilding of an economy capable of being fully integrated into the neoliberal world order. As Adam Fabry has noted, these changes were being implemented both before and during the years of transition: “As one of the frontrunners of the transition to the market in the region, Hungary embraced neoliberal policies of liberalization, privatization and macroeconomic stabilization in the late 1980s and early 1990s.”

While the procedural legitimacy of this new constitutional system was relatively strong, the Hungarian political elite were insufficiently critical of the global and local inequality that was being produced by Hungary’s entrance into the world market. This constitutional system proved unable, on its own, to compensate the economic losers of post-communism either in Hungary or elsewhere in Eastern Europe. The politics of austerity this inequality provoked has, over time, caused people in these countries to become overloaded with anger and resentment towards the democratic constitutional system constructed in the early 1990s. This is not a new argument. In 1998, for example, Béla Greskovits argued that the neoliberalization of the economy would bring about “the end of patience” in Eastern Europe. In a more recent work, David Ost went further, stating that this situation created a “wrathful people” and strengthened the latent base of the subsequent populist turn – a turn that has played out on the Hungarian political stage since the 2000s. In this sense, the Orbán regime was born out not out of the “revolution” in 2010 when the Fidesz gained super-majority in the Hungarian parliament, but out of the long agony of the experienced failure of an institutionalized, constitutionally-liberal democracy.

State and Neoliberal Autocracy in Hungary: The Cooperation of Neoliberalism and Nationalism

Even given this history, however, the Orbán regime is not just a product of a declining liberal democracy. Indeed, it shows a new tendency towards state autocracy. But this is an autocracy that is financed by the EU’s neoliberal policies, especially by German automobile companies. According to Peter Bloom, for example: Germany has been charged with continuing a tradition of market driven political authoritarianism, updated for the 21st century, a classic and still tragic tale of a stronger country using its power to exploit a weaker nation at the behest of international finance. In addition, Wolfgang Streeck has argued very sharply that: "The international relations embedded in the [European Economic and Monetary Union (EMU)] consolidation state are highly asymmetrical. Economically weak countries, while in the majority, face a small number of economically strong countries in a position effectively to dictate to them, by threatening to withhold financial support. Germany, on account of its regained economic power after 2008 and as the main beneficiary of EMU due to its export strength and to currently low European interest rates, de facto governs the EMU as a German economic empire."

Hungary has become a “good province” of this neoliberal empire, particularly because there are several geographic, historical, and economic ties between Hungary and the German sphere of interest. At first, it seems embarrassing that, on the one hand, the Orbán regime is criticized by Chancellor Merkel and EU bureaucrats while on the other it has been financed by the EU and German industrial interests. But this reveals the deep tensions that lie inside the current efforts to bind together liberal democracy and neoliberal capitalism. The Hungarian example is an anti-Greek story. While the Greek government tried unsuccessfully to get rid of neoliberal austerity, the Orbán regime built up their autocracy within a neoliberal framework. The cooperation of authoritarian neoliberalism and populism is not a new phenomenon, but the Hungarian example is unprecedented because it is the first authoritarian state integrated into the EU. How did this happen? To understand how these tensions are held in balance requires placing special emphasis on the logic of how the Hungarian “nationalist” government created an economic and legal foundation that meets neoliberal requirements. The bedrock of this foundation can be found in the fact that, since 2003, it is legal for the Hungarian government to give non-refundable grants to companies that commit to creating a certain number of jobs. While these grants do not constitute direct financial support, it has allowed strategic allies of the government to receive enormous, non-refundable, grants. In comparison to the EU average, the Hungarian government has consistently supported huge industrial projects since 2004. The vast majority of these subsidies went to German multinationals – especially to the German automobile sector. [1]

It seems that the Hungarian government tends to support these neoliberal actors, but there are significant changes in this pattern. Before 2010 the social-liberal governments spent HUF 133 billion on non-refundable state aids (of this German companies were awarded HUF 40 billion). Between 2010 and 2018 the nationalist Orbán government expended HUF 288 billion for the same purpose (the German interest is more than HUF 100 billion). This means that Hungary, in last 14 years, has awarded more than HUF 140 billion to German enterprises. Favoring the neoliberal agenda requires even more shocking elements. It is unremarkable that the Orbán regime seems to be more generous in financing authoritarian neoliberalism than its predecessor governments, but the way Orbán started to exploit workers is totally unprecedented. After 2010, the regime incorporated the worst of Thatcherism into Hungarian labour laws. This process began not with the so-called “slave law” of December 2018 (a law that caused several protests at the end of 2018 and early 2019), but with new work law of 2011. This law significantly weakened both trade unions and worker protection while at the same time restricting the capacity to strike. In the public sector this has made legal strikes nearly impossible. The more recent slave law, which forces overtime on workers, has only exacerbated this previously existing problem by allowing companies to demand that their staff work up to 400 hours of overtime each year. When these laws restricting worker’s rights are read in combination with the capacity of the government to dole out billions of dollars in grants to already-massive corporations we can see how neoliberal autocracy is being reinforced by a multi-faceted autocratic state in the Hungarian context.

The Social Acceptance and Internationalization of Multi-Faceted Autocracy

Democracy in Hungary is being undermined not just by the authoritarian state, but by authoritarian neoliberal capitalism. In my view, the most important challenge of our time is that of preserving democracy under the pressure of this multi-faceted (state and market) autocracy. It is very dangerous that the social legitimization of non-democratic structures is an ongoing phenomenon in Hungary. Indeed, there is an increasing social acceptance of autocracy combined with a marked lack of support for democracy in Hungarian society today. In this sense, it is crucial that the conspiracy theories being raised about George Soros have become influential, and that public debate is being overwhelmed by anti-Semitic hate campaigns. What is, perhaps, most frightening is that Hungarian youth seem to prefer non-democratic or authoritarian systems of government to democracy. According to research done in 2008 and 2012, only 40% of those between the ages of 15-29 think that democracy is better than any other political system. Nearly a third of those polled were unable to decide whether democracy or dictatorship is better for them. A further 14% expressed the view that, in some circumstances, a dictatorship is in fact better than democracy.

It is true that some kind of disillusionment about democracy has always existed in Hungary. But the fact that the youngest Hungarians, those born and socialized within the framework of an autocratic system and its effects, exhibit such high levels of distrust of democracy is unthinkably dangerous. This is why so necessary to study the cultural dimensions of authoritarian regimesAfter all, the new authoritarian network is on the rise, with the representatives of right-wing populist nationalism (Orbán, Putin, Netanyahu, Trump, Bolsonaro, Erdoğan, Salvini) seeking to create both European and international authoritarian networks. As organic intellectuals, we should put an emphasis on doing the deep investigations that need to be done to understand and critique the political and economic theories that lie behind such regimes – particularly those theories elaborated by figures such as Carl Schmitt, Stephen Bannon, Aleksandr Dugin, and Olavo de Carvalho. The cooperation of market and state autocracy is very dangerous because authoritarian populist parties establish their system on the “rule by law,” dramatically undermining democratic institutions also based on the “rule of law.” If we want to do something about it, it is time to recognize that it is not enough to act only against state autocracy. We must also work towards breaking down market autocracy.

Attila Antal is Senior lecturer at Eötvös Loránd University Faculty of Law Institute of Political Science; coordinator at Institute of Political History Social Theory Research Group.

[1] According to the public information delivered by the Hungarian government since 2012 there have been 77 such strategic agreements, 15 of which went to German companies’ Hungarian subsidiaries.

Monday, 25 March 2019

Orbán bárkája az Új Egyenlőségen


Az Orbán-rendszer lemondott a magyar társadalom döntő többségéről, hogy egy rendkívül szűk elit jólétét és túlélését biztosítsa. Ezért az autoriter populista rendszerrel való szakítás és vele szemben egy átfogó baloldali alternatíva kidolgozása elkerülhetetlen.

Ebben a szellemben írtam meg az Orbán bárkája. Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége (Noran Libro Kiadó, Progress könyvek, 2019) című kötetemet. A könyvet a „rendszerváltóknak” ajánlottam. Azoknak, akik részt vettek az 1989-es rendszer kialakításában, hogy lássák mivé torzultak a rendszerváltó álmok és ebben milyen felelősségük van. Azoknak is, akik le akarják váltani az Orbán-rendszert. 

Manapság nehéz helyzetben vagyunk, ha a globalizáció által jelentett kihívásokat az európai baloldal szempontjából próbáljuk meg vita tárgyává tenni, hát még akkor, amikor a globalizáció neoliberális formáját és intézményeit bíráljuk. Korszakunk újnacionalista és populista korszelleme háttérbe szorította a baloldalt, különösen a kelet-közép-európait: a globalizáció és a globális kapitalizmus kritikusaiként a populista (szélső)jobboldali erők léptek fel, válaszuk pedig az új köntösbe öltöztetett, de jól ismert nacionalizmus volt. Az utóbbi években a jobboldal ideológiai, politikai térfoglalása sikeresnek bizonyult, és ehhez látszólag sikerrel használták fel az elméleti baloldal érveit.

A kötetben két dolog mellett érvelek. Egyrészt mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy a jobboldal globalizáció- és kapitalizmus-kritikája hazugság, és a most sikeres nacionalisták nem kevesebb, hanem más típusú kizsákmányolást akarnak. Minderre jó példa Orbán Viktor, aki kiegyezett a multinacionális (főleg német, orosz és amerikai) nagyvállalatokkal, és közben kiépítette a nagytőkébe kőkeményen beleintegrált nemzeti tőkés rendszerét. Ez nem más, mint a kizsákmányoltak újabb átverése, tulajdonképp Magyarország újra-feudalizálása, amelyet egy menekültek elleni „civilizációs háború” narratívájába helyeztek, és elneveztek a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER). A recept tehát egyszerű: hitesd el magadról, hogy nemzetvédő vagy, közben pedig add el a saját népedet, legalábbis annak legszegényebb részét.

A könyv másik fő üzente az abban való, ugyancsak mélységes meggyőződés, hogy mindennek nem kell szükségképpen így lennie: a baloldal válságának fő oka abban keresendő, hogy túl sokáig és túl nagy meggyőződéssel köteleződött el a neoliberális globalizáció mellett, szisztematikusan leépítve saját antikapitalista immunrendszerét. Egyszóval úgy simult bele a neoliberális agendába, hogy elfelejtett 21. századi gondolatokat kialakítani a demokráciáról, a nemzetállamról és a globalizációról. Elveszítette a „nagy narratívát”, ebből következően pedig ideológiai és politikai hegemóniáját. Egészen pontosan már a (neo)liberalizmus társutasaként elveszítette ezt a hegemóniát, s jelenlegi állapotában meglehetősen rosszul viseli, hogy a neoliberális kapitalizmus globális erői igencsak simulékonyan és hatékonyan tudnak együttműködni nacionalista-jobboldali autokratákkal.

Az Orbán-rendszer: az autoriter neoliberalizmussal való kiegyezés

Gyakran hisszük, hogy Magyarországon a 2010 utáni Orbán-rezsim „nem gondol a holnappal”, és mivel egyáltalán nem folyik a globális veszélyek nagy részéről diskurzus, ezért azokkal nem is foglalkozik a hatalom. Azt gondolom, hogy egészen biztosan nincs így: a valóság még ennél is ijesztőbb. Orbán Viktor és rendszerének elitje leginkább az úgynevezett „készülődőkhöz” hasonlítható, amely egy USA-ból indult mozgalom, és fő célja a társadalmi, környezeti, politikai katasztrófák túlélése. Ezért erőforrásokat halmoznak fel jól védhető helyeken (jellemzően pincékben, bunkerekben), illetve az általuk szükségesnek ítélet módokon (pl. harcművészetek és lőfegyverhasználat elsajátítása) még a katasztrófa bekövetkezte előtt. A NER is elkezdte építeni a saját posztmodern bárkáját, Orbán Viktor azonban egy hazug Noé: nem Isten kiválasztottja, hanem csak egy önjelölt, sértett és kegyetlen „próféta”. Projektjének célja korántsem az, hogy az életet átmentse az új világba, hanem az, hogy önmagát és egy hozzá a végletekig lojális, szűk közösséget megvédjen egy potenciálisan bekövetkező globális és/vagy lokális gazdasági, társadalmi, politikai vagy éppen környezeti katasztrófától. Ehhez felhasználja a nemzetállam összes, jelenben rendelkezésre álló erőforrását, és a kizsákmányolást a jövő lehetőséginek felélésére is kiterjeszti.

Rendszerének anyagi, materiális alapját a kapitalizmus csúcsszereplőivel való kiegyezés biztosítja (az EU-forrásoktól kezdve a gazdaságot pörgető multinacionális vállalatokig). Orbán Viktor abban különbözik a neoliberális kapitalizmus csúcsragadozóitól, hogy amíg a globális kapitalizmus szereplői transznacionális szinten működtetik a kizsákmányoló struktúrákat, Orbán egy nemzetállam vezérigazgatójává nevezte ki magát. Ebben a kizsákmányoló rendszerben a nacionalizmus csakis porhintés, hazugság, másként megfogalmazva a termék sikerességéhez hozzájáruló „brand” egyik eleme lehet. Dani Rodrik A globalizáció paradoxona. Demokrácia és a világgazdaság jövője (Corvina Kiadó, 2014) című könyvében kimutatta, hogy a nemzetállami kontrollt vesztett neoliberális globalizáció antidemokratikus, én pedig amellett érvelek, hogy legalább ekkora veszélyt jelent a csakis a saját túlélésére törekvő újnacionalista elit. Mindkét veszélynek hasonló gyökerei vannak, hiszen ahol meggyengül a parlamentarizmus, a demokratikus politikai képviselet, ott vagy a piaci, vagy az állam felől érkező zsarnoki tendenciák uralkodnak el. Esetünkben ezek az erők összekapcsolódtak: Orbán bárkájának tervei részben itthon készültek, magát a hajót is hazai alvállalkozók építik fel, viszont külföldi alapanyagból, és az üzemanyag is elsősorban külföldről érkezik.

Orbán bárkájára kevesen fognak felférni, még az Orbánnal elvi-ideológiai szövetséget kötő percemberkék közül sem sokan, hát még a miniszterelnökkel szembeforduló jobb- és baloldaliak közül. Mindenki arra van kárhoztatva, hogy az orbáni elit túléléséhez asszisztáljon, ezt szolgálja a félelem ostora, amelynek a segítéségével a primer módon kizsákmányoltak (romák, közmunkások, a vidéki és/vagy városi kilátástalanságba belekeseredett leszakadók) önmaguk jól felfogott érdekével szemben a hatalom túlélését segítik. Ez a rendszer a kizsákmányoláson és az önkizsákmányoláson alapul. Mint minden autoriter rendszer, a NER is a retorziók miatti állandó megfélemlítésen (erre szolgál a rendőrállam) és az attól való páni félelmen nyugszik, hogy még rosszabb lehet a helyzetünk, és csakis az önkényúr az, aki a status quo-t megőrizheti. Ezért fordul a rendszer a legszerencsétlenebbek ellen, ezért kelt gyűlöletet a menekültekkel, bevándorlókkal szemben, akik úgy vannak beállítva, hogy még azt a keveset is elvennék tőlünk, amit Orbánék meghagytak. Eközben pedig az ellenzéki oldalon nem látunk olyan politikai alternatívát, amely a legszegényebbek érdekeit helyezné előtérbe, de még csak azt sem látni, hogy az Orbán-rendszernek a szegényeket feláldozó sajátosságára rendszerszinten mutatnának rá.

Rendszer a társadalom ellen

Az Orbán-rendszer a bárkaépítés lázában elkezdte felélni a magyar társadalom minden maradék erőforrását. Óriási a válság az egészségügyi, az alap- és felsőfokú oktatási, a szociális és a nyugdíjrendszerekben. Kétségtelen, hogy 2010 után az Orbán-rendszer mennyiségi és minőségi változást hozott: egyrészt óriási pénzt szivattyúzott ki ezekből a társadalmi ellátó- és szolgáltató rendszerekből, vagy legalábbis a lehetőségekhez mérve nem pumpált beléjük elég erőforrást, másrészt elindított több olyan folyamatot, amely pontosan illeszkedtek a neoliberális autokráciával kötött kompromisszumba. Orbánék tudják, hogy az elvont és be nem tett források miatt az elkövetkezőévekben óriási társadalmi feszültségek keletkeznek majd, ezért megkezdték az egészségügyi és oktatási rendszer privatizálását. Az a politikai erő, amely a 2008-as szociális népszavazással biztosította be leendő kormányzati pozícióját, és lándzsát tört amellett, hogy a nagy ellátórendszerek nem működhetnek piaci alapon, most lényegében privatizálja azokat.

Ennek egyrészt az lesz a hatása, hogy a nemzeti oligarcharendszer mindebből tovább gazdagodik, másrészt az újfeudális függési rendszer kedvezményezetti rétegéig terjed csak az a kör, amely megfelelő szolgáltatásokat igénybe tud venni. A folyamatosan szétbomló középosztály alsóbb rétegeinek és a legrosszabb helyzetben lévőknek alig van lehetőségük lakhatáshoz és egészségügyi ellátáshoz jutni, és a magánoktatást sem engedhetik meg maguknak. Kicsit leegyszerűsítve olyan lesz a helyzet, mint az USA esetében, ahol lényegében „vadnyugati” viszonyok érvényesülnek a piacosított nagy rendszerekben. A különbség mindössze annyi, hogy nálunk „vadkeleti” viszonyokat a piac közreműködésével a zsarnoki állam fogja megteremtetni. Ez lesz lényegében a jóléti, szociális Európa utolsó hazai szívdobbanása. Ehhez hozzájárul az igazságszolgáltatási rendszer totális lerombolása, politikai függésbe taszítása, amelynek nem csak az a lényege, hogy az újnacionalizmus erői könnyen „ítéletet tudjanak rendelni”, hanem főként az, hogy a társadalom ne juthasson semmiféle intézményes orvosláshoz az itt leírt emberi jogi és társadalmi katasztrófa esetén.

Eközben a düh, a gyűlölet és a kilátástalanság egyre fokozódni fog, a gyűlöletlabirintus határkerítései pedig nemcsak fizikai értelemben, az országhatáron, hanem lelki értelemben, a társadalmon belül is felhúzásra kerülnek. Az Orbán-rendszer kegyetlenül üldözi a leggyengébbeket, aminek talán az egyik legkegyetlenebb megnyilvánulása a hajléktalanok elleni büntetőállami szigor. Eközben az autoriter nacionalizmus egyre erősebben dörgöli a társadalom orra alá azt, hogy aki ebben a rendszerben nem képes boldogulni, annak bizony ennyi „jár”. Ehhez jön a 2018 tavaszától meghirdetett, kora nyáron elindított és őszre sohasem látott méreteket öltött „kultúrharc”, amelynek célpontja és immáron áldozata a CEU, a felsőoktatási és kutatói szféra, s velük együtt a Magyar Tudományos Akadémia. A kormány nem válogat a fegyverekben: a listázások, a politikailag centralizált médiabirodalom segítségével bonyolított gyűlöletkampányok és nyilvános meghurcolások után a rendszer eljutott oda, hogy militarizálni akarja a magyar társadalmat a „másként” gondolkodók ellen (többek között oktatóik feljelentésére buzdítja az egyetemi hallgatókat).

Az Orbán-rendszer politikája jobb gazdasági helyzetbe juttatta a felsőközéposztályt (benne természetesen sok olyan szereplőt, akik látják a rendszer zsarnoki jellegét), 2018 végére a „rabszolgatörvény” néven elhíresült túlóratörvény erőszakos, társadalmi egyeztetés nélküli elfogadásával tovább növelte a dolgozók kiszolgáltatottságát, és szintén 2018-ra jött el a pillanat arra, hogy elkezdjen ideológiai szempontok szerint is szelektálni. Ez az igény félelmetesen találkozik a rendszerben anyagi számításaikat megtalálók dermesztő hallgatásával. Mindez túlmegy a középosztályt bemozgató jóléti sovénizmuson: ez a különféleképp gondolkodó társadalmi csoportok egymás ellen való kijátszását jelenti azért, hogy csak végső esetben kerüljön sor az állami erőszak alkalmazására, addig pedig az önigazodás, a szolidaritáshiány, az anyagi és szellemi ellehetetlenítés, a mások feljelentése fogja megtörni a társadalom még ellenálló csoportjait.

Az Orbán-rendszer tehát a társadalom ellen fordult, ezt a könyvet viszont éppen abban a hitben írtam, hogy ezen lehet még változtatni, és közösen egy olyan politikai struktúrát tudunk építeni, amely nem az elit túlélését, hanem a társadalom egészét szolgálja: ehhez pedig egyszerre kell lebontani a piaci és állami autokráciát.

Mit építsünk bárka helyett?

Nekünk, akik nem bárkákban gondolkodunk (nem azért, mert kiszorultunk az Orbán-félék túlélési projektjéből, hanem azért, mert eleve mindenki túlélése és méltó körülményei mellett köteleztük el magunkat) minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a globális veszélyek özönvizének kolosszális következményeit kezelni tudjuk. Ez roppant nehéz feladat, mert mind a neoliberális kapitalizmus, mind pedig az újnacionalista autokrácia bárkaépítői a katasztrófára játszanak. Ehhez a küzdelemhez kínálok néhány szempontot, könyvemet tehát a bárkából kirekesztettek számára írtam. Mélyen hiszek ugyanis abban, hogy a globalizáció demokratizálható, vagyis a globalizációnak nem csak egyféle, a neoliberális kapitalista logikája képzelhető el. Továbbá vallom azt is, hogy a globális veszélyek és kihívások miatt a 21. század demokráciája nem lehet pusztán nemzetállam-alapú. Mind a hiperglobalizáció, mind a nacionalista autokrácia a felső 1% bárkáinak felépítéséhez vezet, amelyek ára, hogy az alsó 99% megfullad. Ezt nem engedhetjük!

Könyvem legnagyobb része korszakunk diagnózisát tartalmazza. Arról szól, hogy a globális kapitalizmus hogyan kormányozta válságba világunkat, és hogy az ezzel együtt járó özönvizet mind az neoliberalizmus csúcsszereplői, mind a jobboldali, zsarnoki újnacionalista rezsimek bárkaépítéssel kívánják túlélni – utóbbiak természetesen kisebb és az előbbiekhez odaláncolt konstrukciókban gondolkodnak. Mindez számomra mind morálisan, mind ideológiailag elfogadhatatlan, és úgy gondolom, hogy ellenkezik alapvető túlélési ösztönünkkel is: gondolkodjunk el azon, hogy mi vagy a családunk felférünk-e ezekre a bárkákra. Vagyis nem hihetünk sem az autoriter piac, sem az autoriter állam „prófétáinak”.

A kötetben megkísérlek néhány olyan ügyet, kérdést felvetni, amelyeket ugyan megoldásnak semmiképpen sem neveznék, de talán alkalmasak arra, hogy elindítsák a gondolkodást, a vitát, amely a bárkaépítés alternatívájához vezethet. Célom elsősorban politikai, ideológiai hátországom, a baloldal inspirálása. Régóta hiszek abban, hogy a baloldalnak alapjaiban kell újraértelmeznie önmagát és ideológiájának régi/új sarokköveit. Ehhez pedig nem dogmatizmusra van szükség, hanem arra, hogy ne elsősorban más ideológiákhoz (főként a liberalizmushoz) mérje önmagát. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ha túljutunk ezeken a belső vitákon, akkor a nemzetállam kontra transznacionalizmus ügyében termékeny párbeszédet folytathatunk liberális és konzervatív barátainkkal. Ezt a kötetet tehát a baloldali identitás újrakonstruálásának és közös ügyeinek megbeszélésének szolgálatába szeretném állítani. Azt javaslom, hogy szabadítsuk fel magunkat a több évtized alatt felhalmozódott megfelelési kényszerektől, és tekintsük át, hogy a baloldal hogyan tud szembenézni a globalizációs kihívásokkal.

Megerősödött bennem az a megközelítés, amely már jó ideje ott munkált minden közéleti, tudományos megnyilvánulásomban: vállalni kell a politikai létezés fáradalmait és kockázatait. Az egymásra rakodó autokráciák átoksúlya olyan mértékben terheli meg és nyomja el a magyar társadalmat, amelyre minden felelős megszólalónak nem csak a leírás, hanem a kritika és a változtatás igényével kell reflektálnia. Óriási a felelősségünk! Ezzel persze nem a neoliberalizmus klasszikus szakértő-fetisizmusára utalok, vagyis arra, hogy majd az értelmiség meg fogja mutatni a követendő utat. Nem fogja! Viszont lehetőség van a diskurzusok elindítására, a rendszer folyamatos megkérdőjelezésére, valamint tanulhatunk a korábbi hibákból, amikor a „reformértelmiség” felvilágosult abszolutizmusában azt hitette el a magyar társadalommal, hogy csakis a globális kapitalizmus és az abból következő liberális demokrácia útja az egyedül járható. Ebből támadt aztán 2010-ben az Orbán-rendszer, amely még átfogóbb kiegyezés a kapitalizmussal.

Ebben a szellemben fogalmazok meg és bocsátok vitára néhány pozíciót, amelyek vitathatók lehetnek, és az előbb jelzett baloldali identitásépítéshez hozzájárulhatnak. Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy a könyvben jelzett globális kihívásokra és a többrétegű autokráciára, kizsákmányolásra elképzelhető egy radikális baloldali megoldás. Mostanság kérdésessé vált, hogy a baloldalnak egyáltalán kell-e a foglalkoznia politikai (kormányzati) hatalommal, vagy válassza-e inkább a belső száműzetést, a visszavonulást. Úgy gondolom, csak akkor nyílik lehetőség egyáltalán a globális kihívások baloldali kezelésére és az embereket sújtó elnyomással szembeni égetően szükséges fellépésre, ha ehhez állami eszközöket is rendelünk: vagyis a baloldalnak nem szabad lemondania sem a nemzetállamról, sem a nemzetállamban testet öltő politikai hatalomról. Ugyanakkor kezdettől fogva a transznacionális perspektívákat kell szem előtt tartani, s pont az Orbán-rendszerhez hasonló rezsimek mutatják meg, hogy nem elegendő csak a nemzetállami szinten működtetett kizsákmányoló rendszereket legyőzni.

A neoliberális globalizációból fakadó kizsákmányolás elleni harc pedig nemzetállami szinten kezdődik. A baloldal kapitalizmuskritikája és kapitalizmusellenessége nélkül sem a nemzetállami, sem a globális autokráciát nem lehet legyőzni. Újra kell alkotni a nemzetállamot a 21. században, a nemzetállami szuverenitás korábban jelzett elolvadása és a neoliberális globalizáció miatt új politikai lehetőségeket kell teremteni a nemzetállami és transznacionális szintér között, vagyis újra kell gondolni a globalizációt szervező logikákat.

Éppen azért javaslom, hogy ezen újragondolás kiinduló szintje az Európai Unió kell, hogy legyen számunkra. Ki kell mondani, hogy az EU jelenlegi állapotában egy olyan hierarchikus szerveződés, amely a magállamok (mindenekelőtt Németország) és a velük összefonódott neoliberális szereplők érdekeit szolgálja, és pontosan az mutatta meg ennek a visszásságait, az EU mindmáig nem tudott mit kezdeni azzal, hogy saját maga finanszírozza az orbáni autokráciát.

Végül pedig a legkényesebb problémára fókuszálok: baloldaliként elkötelezett vagyok minden ember (így a menekültek, bevándorlók, a rettentő körülmények között szenvedők) emberi jogai és esélyegyenlősége tekintetében. Nem gondolom azt, hogy csakis a nyugati társadalmaknak jár a fejlődés, a nyugalmas élet megteremtésének lehetősége. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy nagyon nehéz feloldani azt, amit „itt és most” problémának nevezek a kötetben, hiszen nemzetállami politikai rendszerekbe vagyunk beágyazódva, és a „távolinak” tűnő problémák felvetése minimum „ünneprontásként”, durvább esetben „nemzetárulásként” van elkönyvelve. Amellett érvelek, hogy ez ne blokkoljon bennünket a továbbiakban.