Friday, 10 March 2023

A globális válságok társadalmi és politikai hatásai (workshop, ELTE ÁJK, 2023. március 23.)

2023. március 23-án kerül megrendezésre az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán a "A globális válságok társadalmi és politikai hatásai" című workshop.

 

A workshop Antal Attila (adjunktus, ELTE ÁJK Politikatudományi Intézet) Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal Posztdoktori Kiválósági Program keretében folytatott, A rendkívüli jogrend a globális ökológiai és járványügyi válságok tükrében című (NKFIH-azonosító: 139007) kutatása, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében kerül megrendezésre.

Wednesday, 1 March 2023

Miért folytatja az Orbán-rendszer az egészségügyben a gyurcsányi neoliberális politikát? (ATV, Egyenes beszéd, 2023. február 28.)

2023. február 28-án az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendége voltam és a fő téma a kormányzatnak a Magyar Orvosi Kamara (MOK) elleni háborúja, a kamarai kötelező tagság megszüntetése volt. Ennek kapcsán felhívtam a figyelmet, hogy 2006-ban, amikor a Gyurcsány-kormány tett hasonló lépéseket, akkor a Fidesz a MOK elleni lépéseket "nyílt politikai támadásnak", "a szavukat felemelő hivatásrendek elleni bosszúnak", "az egészségügyi kormányzat rombolásának" nevezték. Mára az Orbán-rendszer alaposan távol került ezektől az álláspontoktól. Felvetettem mindazt, hogy 2010-ben a kormányzat a "jó állam", a "jó kormányzás" koncepciójával érkezett, amely lehetőséget adott volna a gyurcsányi neoliberális megközelítéstől való eltávolodásra: nagyon nem ez történt, az Orbán-rendszer a neoliberális, tőkepárti, antihumánus tendenciák kiteljesedése. A koronaválság utáni periódusban különösen is aggasztó, hogy így bánik egy olyan társadalmi alrendszerrel, amely igen komoly válságban van, hiszen a kilátástalanságot az egészségügyi ellátórendszer minden egyes szintjén (orvosoktól az egyéb egészségügyi dolgozókig) érzékelni lehet. Az Orbán-rendszer a MOK-elnök, Kincses Gyula által megfogalmazott ellátásbizonság helyett a bizonytalnaságban, a káoszban, a gyűlöletkeltésben érdekelt - mindez óriási felelősségi kérdéseket vet fel. Orbán rendpárti mentalitása az oktatásban és az egészségügyben bebizonyította, hogy a kormányzáshoz nem elég a hatalomhoz érteni, hanem az emberekhez is kell. Orbán hazai ámokfutása mutatja, hogy többé már nem tud és nem akar különbséget tenni hatalomtechnika és kormányzás között (pl. a Magyar Végrehajtói Kamara elnöke továbbra is Schadl György, de a MOK ellen két nap alatt fel tudott lépni a kormányzat). Be kell látni: nem lehet rendpárti, belügyminisztériumi eszközökkel és miniszterelnöki hatalomtechnikával kezelni az oktatási és egészségügyi rendszer mostani hatalmas válságát. Az Orbán-rendszer hatalmi és tőke érdekek szerint gondolkodik és nem képesek szakmai és humánus szempontokat figyelembe venni. Hangot adtam annak is, hogy úgy vélem: Orbán-rendszer felégetett minden hidat a társadalomhoz, hiszen korábban erősen támogatta a hazai orvostársadalmat, most háborúzik ellene; ugyancsak ellenségnek titulálja az önszerveződő és sztrájkoló pedagógusokat. Ezek nagyon veszélyes folyamatok és a társadalom előbb-utóbb ebben összeroppanhat.

Saturday, 25 February 2023

Miért nem számol el a miniszterelnök a rendkívüli kormányzással? (ATV, maiTéma 2023. február 20.)

Az ATV maiTéma című műsorának vendégeként (az első rész itt, a második rész pedig itt érhető el) 2023. február 20-án Orbán Viktor miniszterelnöki évértékelőjéről beszélgettünk, amelynek kapcsán felhívtam a figyelmet arra, hogy a kormányfő semmilyen módon sem értékelte, számolt el azzal, hogy 2015 óta a különféle válságok miatt (menekült- és bevándorlási, COVID-19, majd pedig a háború helyzet) folyamatos kivételes állapot van, most pedig lényegében rendeleti kormányzás. Mindez különösen abban a kontextusban nagyon furcsa, hogy bár az Orbán-rendszer szemmel láthatóan készül a klímaválság okozta hatásokra, ugyanakkor félő, hogy ez a válsághalmaz is leginkább rászorulókat érinti legrosszabbul, hiszen a kormányzat semmilyen szociális érzékenységről sem tett tanubizonyságot. A miniszterelnöki beszéd ugyan az orosz agresszió kapcsán egyértelműbben fogalmazott, de az amerikai és nyugat-európai szövetségeseknek küldött üzenetek egyértelműek: Orbán tart a külföldi befolyástól és számít arra, s továbbra is meg kívánja őrizni nyitottságát az orosz felé a putyini háború ellenére. Kifejtettem, hogy a háború és egyéb válsághelyzeteket rendre a maga javára kihasználó Orbán sohasem lehet hitelesen a béke embere, sőt sokkal inkább a háborús konfliktusé, hiszen a 2023-as beszédet is a belpolitikai polarizálás, gyűlöletkeltés jellemezte. Ennek kapcsán egyértelművé tettem, hogy igen komoly baj van ott, ahol 2023-ban egy felelős politikus a magyar egészségügyi és oktatási rendszer kapcsán nem azok tragédiáit, nehézségeit emeli ki, hanem úgy véli, hogy az ország egyik legnagyobb problémája az LMBTQ-propaganda. Az ellenzék kapcsán pedig felhívtam a figyelmet arra, hogy az Orbán-Gyurcsány függőségről és nenek hihetetelnül káros hatásairól érdemes lenne komoly vitát folytatni az ellenzéki térfélen.

Wednesday, 8 February 2023

A túlélést nem lehet megvenni – Mi az Orbán-rendszer válasza a klíma átalakulására? (Népszava Podcast, 2023. február 4.)

Az Eddig minden rendben, a Népszava zöldkritikus podcastműsorának a vendégeként 2023. február 4-én alapvetően arról beszélgettünk, hogy milyen a globális kapitalizmus természete, annak milyen kapcsolata van a globális ökológiai- és klímaválsággal. A sokféle témát érintő beszélgetésben többek között kifejtettem, hogy mennyire nem érdemes hibáztatni és kinevetni a klímaszorongástól szenvedő legfiatalabb generációkat: azért sem, mert egyrészt az előző generációk okozták a kortárs válsághalmazt, meg azért sem, mert ez a generáció a klímvészhelyzet keretében már keményen veti azt fel, hogy semmilyen értelemben sem mehet tovább úgy a világ folyása, ahogyan eddig. Beszéltem arról is, hogy én a globális kapitalizmus tekintetében megértőbb vagyok a túlfogyasztó "tömeggel" kapcsolatban, mert bár valóban a világ társadalmainak őrült ütemű és minőségű fogyasztása okozza a katasztrófákat, de mindennek strukturális oka van, ez pedig nem más, mint a globális kapitalizmus (lásd: a nagy szennyzők, a fosszilis ipar már a 20. században tudta, hogy folytatólagosan elkövetett öko- és genocídiumot csinál). Hozzátettem azt, hogy pont emiatt, vagyis, hogy Mark Fisher alapján könnyebben tudjuk elgondolni a világ végét, mint a kapitalizmusét, minden erőnket a globális kapitalizmus globális és lokális alternatíváinak keresésére, megvalósítására kell fordítanunk és ebben szembe kell néznünk az államszocializmus tapasztalainak felhasználásával is. Etatista baloldaliként meg vagyok győződve arról, hogy az állam lehet a társadalmak mentsvára, az állam az a bárka, amelyre támaszkodhatunk a globális válságokban. Sajnos ezt az autoriter jobboldal is felismerte és az Orbán-rendszert olyan "készölődő" autoriter rezsimként írtam le, amelynek éppen az a szerepe, hogy nemeztközi tőkés rendszert kiszolgálva, saját nemzeti tőkéseit juttassa a társadalom kárára egyfajta mentőcsónakhoz: ugyanakkor az ilyen társadalomellenes rendszerek is szembesülni fognak azzal, hogy túlélést nem lehet megvenni a klímaválság időszakéban. A mély pesszimizmusom ellenére tehát családapaként óvatos optimmizmussal zártam a beszélgetést, hiszen meg vagyok győződve arról, hogy a humanista, társadalomvédő politika "sikerre van ítélve".

Thursday, 2 February 2023

A béke lehetetlensége


2022 kétségtelenül a háborúról szólt. Pontosabban arról, hogy nyíltan fegyveressé vált egy igen régóta tartó konfliktus, amely felé Magyarország folyamatosan sodródik. Ha ez nem is feltétlenül a putyini agresszióba való nyílt belebonyolódás lesz, akkor is egészen nyilvánvaló – és ezt a háború alapvetően eltérő értelmezései minden eddiginél jobban megmutatták – politikai közösségünk életveszélyesen megosztott, és a táborok közötti szakadékok percről-percre mélyülnek. Nemzeti egység sohasem lesz, de ha a világhelyzet által determinált ellenségnek tekintjük egymást, akkor a szomszédos háború, de főleg annak geopolitikai realitása itthon fog polgárháborúhoz hasonló szembenálláshoz vezetni. Eközben a baloldal beszorult az atlantista és putyinista héják közé, és szinte semmilyen módon nem tudta követelni a békét.




2022-ben számomra megdöbbentő erővel hatott, hogy a hazai közegben mennyire nem lehet a béke mellett érvelni, hiszen az atlantista tábor rögtön putyinistának bélyegez. Az Orbán-rendszer pedig hiába áll ki szavak szintjén a béke mellett, Orbán annyira összenőtt a putyini rendszerrel, hogy egyrészt nem képviselheti hitelesen a béke álláspontját – a háborús agresszortól való sokrétű függés és több mint egy évtizedes belpolitikai háborús retorika miatt. Másrészt pedig mi sem áll távolabb tőle, hiszen a háborús szörnyűséget „brüsszeli bombákkal” és a rendkívüli jogrend végtelen labirintusával eszkalálja.

A béke lehetetlensége tehát itt és most azt jelenti, hogy mind az atlantista, mind pedig a putyinista oldal önmagába van zárkózva, és a béke felvetése mindkét fél számára megalkuvással lenne egyenértékű. Baloldali pacifistaként eltartott egy ideig, hogy ne fulladjak meg attól, hogy a hazai szembenálló táborok kifejezetten agresszíven reagálnak a békével és egy árnyaltabb megközelítéssel kapcsolatos felvetésekre. Ebben a helyzetben nem csupán egy békemozgalom lehetetlen pillanatnyilag, hanem nagyon úgy tűnik, hogy az újabb európai háború eszkalálhatja idehaza a hideg, rosszabb esetben forró polgárháborút: a béke követelésének lehetetlensége, a háború gyökeresen eltérő megítélése, a csakis reálpolitikai pozíciók által dominált politikai gépezetek mind megmutatták, hogy sorsfordító helyzetekben a magyar politikai rendszerben nem az összetartás, hanem a szekértáborok erősödnek fel.

Mindez természetesen nem független az Orbán-rendszertől, a 2010 óta tartó, egymásra halmozódó frusztrációtól, valamint attól, hogy a hazai ellenzéki közeg (elsősorban annak liberális része) mindig is az EU-tól, a „Nyugattól” várta azt, hogy megbuktassa az Orbán-rendszert, és a mostani háborút kiváló esélynek látják arra, hogy a Nyugat ne csak Putyint, hanem Orbánt is elsöpörje. (Arra egyébként mutatnak jelek, hogy az EU a Rubicont végtelenszer átlépő Orbánnal kapcsolatban is stratégiát váltott, hiszen az Oroszországgal szembeni szankciós csomagok „kistestvéreit” kezdték el alkalmazni Magyarországgal szemben. De ahogyan most békét követelni nehéz, úgy azt is pokolian nehéz politikailag/mozgalmilag felvetni, hogy az Orbán-rendszerrel szembeni szankciók valódi kárvallottja a magyar társadalom. Baloldaliként lehetetlen elfogadni azt, hogy egy autoriter rendszer miatt éppen azt a társadalmat büntessék, amely egyszerre szenved a kormányzattól és a szankcióktól is.)

Ebben a helyzetben mit tehetett az a baloldali, aki egyrészt pontosan tudja, hogy Putyin egy agresszor, és nem lett volna szabadott belépnie a háborúnak a nyílt szakaszába (hiszen maga a konfliktus hosszú évek óta tart), másrészt abban is biztos volt, hogy nem szabad elfogadni az a kritikátlan atlantista narratívát, amely szerint az USA, a NATO és az EU vétlen (csakis megtámadott fél) ebben a szörnyűségben? A magam részéről többnyire hallgattam, és ahol lehetett, finoman utaltam arra, hogy a háborúnak geopolitikai kontextusa van, de mindez természetesen visszhangtalan maradt, hiszen mind a két oldal már régen lemondott a párbeszédről. Nem tudom, hogy mivel volt szörnyűbb szembesülni? A kritikátlan atlantizmus mellé odaálló, háborúpártivá lett baloldaliakkal, vagy azokkal a baloldaliakkal, akik a Nyugat iránti, de főleg az USA-val szembeni gyűlölettől vezérelve közvetve vagy közvetetten csatlakoztak az orbáni-putyini narratívákhoz. A béke lehetetlensége tehát egy felvállalt baloldali, békepárti pozíció lehetetlenségét is jelentette számomra. Pedig Rosa Luxemburg óta pontosan tudjuk azt, hogy a kapitalizmus nem elválasztható a militarizmustól. A jól ismert mondást parafrazálva: a háború a kapitalizmus folytatása más eszközökkel. Meggyőződésem, hogy sakis akkor van lehetőség egy baloldali békepárti pozícióra, ha képesek vagyunk kifejteni azt, hogy ahogyan az Orbán-rendszer, úgy a háború is a globális kapitalizmus terméke. Amíg ezt nem tudjuk/akarjuk felismerni, addig nem is tudunk alternatívákban és békében gondolkodni.

Az a tény, hogy a nem nyugati értelemben vett demokráciák, illetve autoriter berendezkedések leválaszthatatlan részei a világgazdaságnak, nem azt jelenti, hogy valamiféle „hiba” került a rendszerbe, és ezek a berendezkedések veszélyeztetnék a kapitalizmus „demokratikus” működését.

Hanem a helyzet éppenséggel az, hogy a globális kapitalizmus pontosan így működik: demokráciák és nem demokráciák egyaránt részei a világgazdaságnak, illetve maga a világgazdaságban elfoglalt pozíció is meghatározza azt, hogy egy államban kialakul-e a demokrácia, milyen annak minősége, illetve hogy autokráciává válhat-e egy rendszer. Le kell végre számolnunk azzal a megközelítéssel, hogy a globális kapitalizmus valamiféle szerves összefüggésben van a demokratizálódással: a kapitalizmus nem előfeltételezi a demokráciát, sőt, éppen az Orbán-rendszer példája mutatta azt meg, hogy egy autoriter berendezkedés a kapitalista kizsákmányolás motorja is lehet. Az orosz agressziót a globális kapitalizmus keretrendszerében elhelyezni egyik oldalnak sem érdeke, hiszen éppen az az egyik geopolitikai tétje a háborúnak, hogy a Nyugat (élén az USA-val) vagy pedig a nem nyugati országok (köztük egyik vezető hatalomként Oroszország) hegemóniája határozza majd meg a globális kapitalizmus működésmódját, struktúráit. Ha a háborút ebben a keretben szemléljük, akkor rögtön nyilvánvaló, hogy a baloldal számára a békepártiság az antikapitalista, kapitalizmuskritikus pozícióból következő szükségszerűség.

A baloldal sem Magyarországon, sem pedig Európában nem volt képes érdemben összekapcsolni a kapitalizmus- és rendszerkritika ügyét a háborúellenességgel, békepártisággal. Eközben megmutatkozott a hazai autoriter kormányzati rendszer valódi ereje, hiszen képes volt úgy békét követelni és a biztonság hazug ígéretével kampányolni, hogy közben évek óta mindent és mindenkit saját háborús céljai érdekében használ fel, Brüsszeltől a koronavíruson át az ellenzékig. Ugyanis az Orbán-rendszer elkezdett egy olyan alternatív valóságot felépíteni, amely elsőre egy kommunikációs stratégiának tűnik, de valójában a morális pánikkeltés végtelen gépezete és emiatt hihetetlenül veszélyes: nem csak és nem is elsősorban kommunikáció, hanem addiktív érzelmek adagolt elegye.

A NER egyrészt hozzászoktatta a híveit a mindennap csepegtetett „gyűlölet-adagokhoz”, másrészt pedig az ellenfeleit ahhoz, hogy minderre erős ellenreakcióval válaszoljanak, mindez pedig egy hihetetlenül erős „gyűlöletkoktélt” eredményezett. Ebben a helyzetben az érdemi párbeszédnek, az árnyalásnak, valamiféle kompromisszumkeresésének, vagyis a békére való valódi törekvésnek rendkívül kevés tér nyílik. A társadalom kormánypárthoz kötődő része ennek a fluid valóságnak a rabja (ahol az orosz politikával korábban kritikus Orbán immár Putyin szövetségese, ezzel védve meg a magyar érdekeket), ugyanakkor a rendszerellenes oldal is függ ettől az alternatív valóságtól, hiszen mindannak az ellenkezőjét „kell” állítani, amit Orbán mond. A 2022-es év azt mutatta meg számomra, hogy azért lehetetlen pozíció a béke követelése, mert hihetetlenül gyenge az a baloldal, Magyarországon és Európában egyaránt, amely kapitalizmuskritikus és antikapitalista pozícióból képes lenne kiállni a béke mellett. A baloldal ugyanis beszorult a militarizálódást követelő és azt hajszoló atlantizmus és putyinizmus közé, amelyek ugyan szemben állnak egymással, de közös bennük az, hogy a globális kapitalizmus hegemón pozícióiért küzdenek.

A kapitalista realizmus (Mark Fisher) tehát háborús realizmussá vált – az „orbáni realizmus” pedig mindkettőben otthonosan mozog. A kritikai társadalomtudomány idehaza „mélyfúrást” végzett az Orbán-rendszer kapitalista/neoliberális természetének feltárása érdekében, s ennek mindmáig nem lett politikai következménye az ellenzéki oldalon. Hasonlóképpen, a kapitalizmus nem békeidőben való működésmódját (szándékosan nem írok „normál állapotot”, mert ahogyan azt Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg leírta, a militarizmus kőkemény része a globális kapitalizmusnak), azaz a háborús militarizmus antikapitalista kritikáját szinte lehetetlennek tűnik ebben a helyzetben politikai mozgalommá formálni. A baloldal tehát legalább annyira nehéz helyzetben van most, mint a két világháború előtti időszakban, amikor egyszerűen képtelen volt megragadni egy egyértelmű békepárti pozíciót (ahogyan ezt ugyancsak Rosa Luxemburg ismerte fel és ostorozta is az első világháború előtt). Sőt, pozíciói annyiban még rosszabbak, hogy a felbomlott, átalakult, osztálytudatát vesztett történelmi társadalmi bázisa a munkásság.

Mindezek ellenére egy utat látok a baloldal előtt, ez pedig a társadalom védelmén keresztül a valódi békéhez vezető út, amely a kapitalizmus militáns természetének felismerésével/felismertetésével kezdődik, és a kapitalizmus alternatívájának felvázolásával folytatódik. A baloldal ugyanis csak humanista és pacifista lehet, és a 20. század második felének vélt békeidőszaka után úgy tűnik, hogy a mi generációnk feladata az, hogy tanulva a nyugati baloldal békemozgalmi kudarcaiból, valamint az államszocialista rendszerek tapasztalataiból, új keretben kössük össze a béke és az antikapitalizmus ügyét. Ugyanis alternatíva hiányában a kapitalista militarizmus felemészti a társadalmainkat. Ehhez azonban figyelembe kell venni két tényezőt.

Egyrészt elsősorban nyugati perspektívából érezhetjük azt, hogy az elmúlt fél évszázad a békéről szólt: Vietnám, Afganisztán, Irak, Líbia, Szíria és még ezernyi felfoghatatlan tragédia tanúskodik arról, hogy a háború úgy vált mindennapos realitássá, hogy a nyugati szempontból azt gondoltuk, béke van. Másrészt pedig a háborúk nyugaton kívülre való kiszervezése azzal is járt, hogy „hozzászoktunk” a háború közvetett formáinak mindennapjainkba való beépüléséhez: a háborús vágóképekre szinte meg sem rettenünk, közönyösek vagyunk az iránt, hogy a katonai-gazdasági komplexumok számára a háború egy befektetés. A baloldalnak ki kell szakítania a háborút a mindennapok közönyéből, ki kell szakítania a kapitalista realizmusból – ezzel a felelősséggel terhel bennünket bármilyen háború, különösen a szomszédunkban zajló!

Tuesday, 31 January 2023

Miért nincs az ellenzéknek önálló megközelítése az EU-ról? (ATV, maiTéma 2023. január 30.)

Az ATV maiTéma 2023. január 30-i műsorának (1. rész és 2. rész) vendégeként Orbán Viktor miniszterelnök zárt körben, külföldi újságírók előtt tett kijelentéseiről beszélgettünk. Ennek kapcsán felvetettem, hogy érdekes maga a kontextus (és az Erasmus-szankciók miatt idegeskedő magyar fiatalok figyelmébe ajánlottam), hiszen egy válságos időszakban (amikor energiaválság, háborús helyzet és társadalmi- és megélhetési válság is van), akkor Orbán sokkal többet árul el külföldi újságíróknak az EU-val kapcsolatos elgondolásaiból, mint a magyar társadalomnak, aki számára csupán annyit közvetít, hogy Brüsszel a „szankciós bombákról” szól. Mindez igen nagy felelőtlenség, valamint az is, hogy ismét önmagát azonosította a politikai közösség egészével és úgy nyilatkozott, hogy számára terhes az EU-tagság: ilyet egy miniszterelnök nem tehet meg, hiszen nem a politikus, hanem a politikai közösség egésze az EU-tag.


Megemlítettem azt is, hogy a miniszterelnök és stábja nyilván célba akart juttatni különféle üzeneteket: egyrészt a külföldi újságírókon keresztül az EU politikusai felé, valamint az európai politikai nyilvánosság egésze számára. Mindez beleillik azokba a tervekbe, amelyek szerint Orbán valamiféle európai „középhatalmi” státuszra törekszik és amikor azt mondja a miniszterelnök, hogy „nem maradna az EU-ban”, akkor azt nyilván úgy érti, hogy az EU mostani konstrukciójában: vagyis meg kívánja változtatni az egész EU mostani politikai struktúráját és ezek a kijelentések már a következő EP-választás előkészítését szolgálják. Azonban mindez hihetetlenül veszélyes, hiszen Orbán EU-val kapcsolatos nézetei, valamint az ukránok hergelése egy olyan politikai- és kommunikációs stratégia részese, amely hihetetlenül káros a magyar társadalom számára. Egyébként is, Orbán a középhatalmi státuszt a magyar társadalmon felkapaszkodva tudja csak elérni és eközben a magyar dolgozót kiárusítja egyaránt nyugat (lásd: Európa egyik összeszerelő üzeme vagyunk, a német autógyárak „gyarmata”) és kelet felé (lásd: a mostani akkumulátor-„nagyhatalom” terveket). Ennek kapcsán élesen mutattam rá, hogy sem az EU mostani szankciós politikája (láthatóan keményebben viszonyul az EU Orbán felé, de például a jogállamiság kritérium kapcsán miért nem emlegetik, hogy Orbán lényegében kiüresítette a sztrájkjogot), sem pedig a magyar ellenzék EU-ra hagyatkozása („majd az EU megbuktatja Orbánt”-vágyálom) nem lesz elegendő: az EU-nak olyan módon kellene szankcionálni Orbánt, hogy közben nem árt a magyar társadalom számára, illetve a magyar ellenzéknek fel kellene vázolni egy alternatív EU-politikát, hogy ne csak Orbánról beszéljünk. Végül utaltam rá, hogy baloldali és pacifista emberként nagyon sok vitám van a fegyverszállításokkal Ukrajnába, amellett, hogy támogatni kell egy nép önrendelkezésért vívott harcát, de eközben óriási hiba lemondani a békéről folytatott diskurzusról. Magyarországon éppen ez történt és a béke ügyét átengedtünk annak az embernek, aki nem tud hitelesen megnyilvánulni: Orbán hiába követel békét, ő a háború és az ellenségképzés embere, nem lehet hiteles mondandója. Nagyon fontos lenne, hogy a baloldal végre zászlóra tűzze a béke ügyét és nem szabad hagyni, hogy az erről szóló diskurzus „beleragadjon” az Orbán-rendszerbe.

Thursday, 15 December 2022

Rosa Luxemburg and International Law Workshop (15-16 December 2022, Berlin)

I participate in the Rosa Luxemburg and International Law programme, which is a collective exploration of what Luxemburg’s work has to offer at this juncture of neoliberal capitalism, climate disaster, and pandemic. We have a workshop 15-16 December, 2022 in Berlin. My related blog post is available on the Critical Legal Thinking: The New Form of Capitalist Militarism: The Permanent State of Exception.


Thursday, 1 December 2022

The Constitutionalised Image of Enemy in the Hungarian Fundamental Law (iCourts Working Paper Series, November 2022)


Antal, Attila, The Constitutionalised Image of Enemy in the Hungarian Fundamental Law (November 28, 2022). iCourts Working Paper Series, no. 311, 2022. Available at SSRN: https://ssrn.com/abstract=4287382 or http://dx.doi.org/10.2139/ssrn.4287382

Making a constitution is about making political identity and creating political community. This paper investigates how the Hungarian Fundamental Law (entered into force in 2012) and its amendments have been based on constant enemy creation. In the first section, the theoretical framework of enemy- and identity construction of the Orbán regime has been deeply analysed. The Schmittian concepts of friend and foe relation, repolitization, and the Kossellck’s well-known asymmetric counter concepts have been used to demonstrate the commitment of the Hungarian political regime to make constitutional identity as an enemy creation. In the second part the constitutional enemy creation has been contextualized and the pre-2010s roots of the constitutional weaponization and the emerging hegemony of the Orbán regime have been problematized. The main contribution of this paper is the set up of the deep analytical framework of the Constitutionalised Image of Enemy (CIE) which phrase has been named and introduced by this research. It has been argued here that the three main CIEs of the Hungarian Fundamental Law are the anti-Communism, anti-immigration and anti-gender attitude and its constitutional framework. Summarizing the paper, it is claimed here that at the heart of Hungarian constitutional identity is the Schmittian friend-enemy dichotomy which has been integrated in the framework of asymmetrical counter concepts, moreover the significant social impact of the CIEs is unleashed considerable anger and hatred.



Friday, 25 November 2022

Óriási probléma, hogy azok szavaznak a Fideszre, akiket a leginkább kizsákmányol a rendszer (ATV, Egyenes beszéd 2022. november 25.)

2022. november 25-én az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendége voltam. A Fidesz szavazótáborának mintegy 1 milliós csökkenése kapcsán kifejtettem, hogy a számokból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Felhívtam ugyanakkor a figyelmet arra, hogy óriási válságban van a magyar társadalom: 2000 forint felett is lehet a kenyér kilós ára, a közszolgáltatások romokban, az iskolákban hideg van, szénszünetekre készülnek. Eközben az Orbán-rendszer a felelősségvállalás és az emberek megsegítése helyett mindig új felelősöket keres (Brüsszel, aki nem ad pénz; az ellenzék, aki külföldi pénzekkel kampányolt) és magáról hárítja a felelősséget. A Fidesz-szavazók eláramlása mutatja, hogy az Orbán-rendszer igen komoly válságba jutott, ugyanakkor a kilátástalanság természetét az is mutatja, hogy az ellenzéki pártok nem tudnak növekedni, sokkal inkább az egymás közötti pozícióharccal vannak elfoglalva.


Óriási probléma, hogy az Orbán-rendszer kiterjedt kommunikációs gépezete és közvetített gyűlöletkeltő üzenetek annyira megzavarták a társadalom morális iránytűjét. Egyre-másra ismeri be a rendszer különböző csatornákon, hogy nem költségvetési okok, nem a válságok miatt nem fordít az állam több forrást szociális- és családtámogatásra, hanem azért, mert a legrosszabb helyzetben lévők szavazatait enélkül is meg tudja szerezni a rendszer. Az ellenzéknek ezt az ördögi kört kellene problematizálni és megtörni!

Utaltam arra is, hogy az Orbán-rendszer a szociális és egészségügyi törvények módosításával azt ismeri be, hogy egy olyan modellben érdekelt, ahol az egyén mindenért, az állam pedig semmiért sem felelős, miközben óriásiak katonai kiadások, addig a kormányzat elemi erővel élezi ki a társadalmi konfliktusokat. Mindez óriási felelőtlenség.

Az ellenzéknek ugyan lehet erős bázisa Budapest, de óvakodni kell attól, hogy csak erre építsenek, hiszen a szóban forgó társadalmi, energetikai, megélhetési válság ugyan Budapesten is igen erősen érezteti a hatását, de a vidékről nem szabad lemondani, hiszen a magyar társadalom rendkívül rossz állapotban van és az ellenzék felelőssége mindennek üggyé tétele.

Végül a miniszterelnök "sál-botránya" kapcsán kifejtettem, hogy az egyáltalán nem Trianonról szól, hanem Orbánék hatalmi szempontjairól és arról, hogy hogyan csinálnak egy virtuális valóságot, hiszen egy imperialista háború idején birodalmi szempontokat felvetni órisái felelőtlenség. De mindez belillik abba a mérgező logikába, amelynek a lételeme a kettős beszéd: az uniós szankciók megszavazása egyrészről, ugyanennek a letagadása és a szavazók hazugságban tartása másrészről.

Thursday, 24 November 2022

The New Form of Capitalist Militarism: The Permanent State of Exception (on Critical Legal Thinking, 24 November, 2022)


"Today, we face the choice exactly as Friedrich Engels foresaw it a generation ago: either the triumph of imperialism and the collapse of all civilization as in ancient Rome, depopulation, desolation, degeneration – a great cemetery. Or the victory of socialism, that means the conscious active struggle of the international proletariat against imperialism and its method of war."

Rosa Luxemburg (1915)

Rosa Luxemburg was an anti-war theorist and activist and she, as a co-founder of the Spartacus League, gave her life to her ideas and activism. We live in an era in which we must reconsider how we have thought about war and peace. As can be seen most recently in the case of the Russian aggression in Ukraine, we have become accustomed to receiving streamed versions of wars and humanitarian conflicts through the media. The separation of war from politics was a fundamental goal of modern political thought and practice among liberal and non-liberal political theorists – one which Rosa Luxemburg already agitated against at the beginning of the 20th century. On the one hand, the nature of war has changed in the sense that war is rarely seen as a conflict between independent nation-states (although the war in Ukraine is itself a counterexample). On the other hand, the line between war and non-war is blurred: there are several political actors who are interested in introducing the permanent state of exception elaborated by Giorgio Agamben. In the 20thcentury this came to its apogee with totalitarianism, and in the 21st century it continued in the framework of hybrid regimes created by right-wing nationalist populists. I will analyse here what the capitalist militarism of our time means in light of exceptional measures of governance. However, the exceptional legal and political situation can by no means be unlimited in the sense that, despite the exceptional legal regime introduced at national level, the fundamental system of international law and in particular human rights is not suspended. This is especially true if the state of exception is, with Rosa Luxemburg, understood as a modern form of capitalist militarism. In the following, I will address how the instruments of international law can be used to limit the capitalist militarism inherent in exceptional governance, thereby humanising it, also in the Luxemburgian sense.

Imperialist War, Capitalism, Social Democracy

Before the First World War, when Rosa Luxemburg was politically active, the anti-imperialist and anti-colonialist attitude was very weak among the Socialist parties. Indeed, the Socialist International Congress of 1907 in Stuttgart instated that there were some positive aspects of colonialism. The first World War, which can be seen as a fight between the imperialist powers for the division of the colonies, was supported by the majority leaders of the Socialist International. Rosa Luxemburg ardently opposed imperialism and put an emphasis on the danger of imperialist war: ‘In the event of a threat of war it is the duty of the workers and their parliamentary representatives in the countries involved to do everything possible to prevent the outbreak of war by taking suitable measures, which can of course change or be intensified in accordance with the intensification of the class struggle and the general political situation’.

There was a shared and unfounded belief among the Socialist ‘Marxist Centre’ (Karl Kautsky, Eduard Bernstein) concerning capitalist or bourgeois pacifism: they argued that ‘imperialism was not a necessary outgrowth of capitalism, but an abscess which the capitalist class as a whole would more and more wish to get rid of’. They were convinced that peace would become universal and the armaments race could be overcome by general disarmament agreements, international arbitration courts, peace alliances, and the formation of the United States of Europe. In contrast, Rosa Luxemburg saw that capitalism is impossible without expansion, and capitalism and militarism go hand in hand. She put a sharp emphasis on the militant nature of capitalism: ‘Militarism fulfils a quite definite function in the history of capitalism, accompanying as it does every historical phase of accumulation’.

Luxemburg analysed the function of capitalist militarism: in the period of ‘original accumulation’, capitalist militarism was a crucial part of colonialism and conquering the parts of the world outside of Europe, destroying the social structures of non-European societies, and later becoming a weapon in the struggle between capitalist and non-capitalist states. The main assumption about capitalist militarism which evidently makes the beliefs in capitalist pacifism an illusion is that militarism is a pre-eminent means for the realisation of surplus value. It can be said that Rosa Luxemburg in a unique way indicated the changing nature of militarism and war becoming commonplace in capitalist societies: she ‘showed that imperialism and imperialist war could not be overcome within the framework of capitalism, as they grow out of the vital interests of capitalist society’. Rosa Luxemburg elaborated this in the Guiding Principles of the Spartacus League:

The struggle against imperialism is at the same time the struggle of the proletariat for political power, the decisive conflict between Capitalism and Socialism. The final aim of Socialism can be achieved only if the international proletariat fights uncompromisingly against imperialism as a whole, and takes the slogan ‘war against war’ as a practical guide to action…(cited by Cliff, 1969).

The Changed Nature of Capitalist Militarism in the Populist Era: From the State of War to the Permanent State of Exception

The militarist nature of capitalism and the appearances of warfare have been redesigned in contemporary societies. New forms of militarist capitalism are based on the privatisation and domestication of warfare, incorporating it to our everyday life. Militarist capitalism consists of state militarism which is ‘ultimately in the hands of capital itself through the executive and legislative apparatus of the state and through the press, whose function is the production of so-called public opinion’. Rosa Luxemburg saw very sharply the challenges of militarism-fixed capitalism:

The triumph of imperialism leads to the annihilation of civilization. At first, this happens sporadically for the duration of a modern war, but then when the period of unlimited wars begins it progresses toward its inevitable consequences. Today, we face the choice exactly as Friedrich Engels foresaw it a generation ago: either the triumph of imperialism and the collapse of all civilization as in ancient Rome, depopulation, desolation, degeneration – a great cemetery. Or the victory of socialism, that means the conscious active struggle of the international proletariat against imperialism and its method of war. This is a dilemma of world history, an either/or; the scales are wavering before the decision of the class-conscious proletariat.” (Luxemburg, 1915).

Following Rosa Luxemburg, who studied the methods of militarism in historical versions of capitalist societies, we can gain an insight into the role of militarism in contemporary neoliberal and globalised capitalism. In the 21st century, warfare has been totally redesigned: first, the technological changes have reshuffled the very meaning of war (for instance the battlefield has become virtual, war is an ongoing phenomenon on the Internet in the form of cyber warfare; increasing numbers of people are engaged in warfare; new wars involve state and non-state actors (from terrorist organisations to private warfare companies); moreover, war itself has been privatised through private companies being engaged in war. There is a hybrid, unconventional, irregular warfare which is part of a complex military strategy. These tendencies, as Hardt and Negri analysed, depend on the decline of nation-state sovereignty and the emerging of the globalised neoliberal capitalist system. Mary Kaldor states that despite the new warfare being essentially localised, it involves a myriad of transnational connections. Contemporary war is privatised and globalised at the same time.
Exceptional Measures and the Rising of the Executive Power

There is a remarkable tendency in the fields of contemporary authoritarian populism in power: it is beginning to use the concepts of capitalist militarism to regulate human life, creating a permanent state of exceptions. The fusion of police and penal state causes a kind of exceptional government blended with capitalist militarist tendencies. In states of exception-based populist regimes, as Giorgio Agamben argues, ‘[a] formal state of exception is not declared and we see instead that vague non-juridical notions – like the security reasons – are used to install a stable state of creeping and fictitious emergency without any clearly identifiable danger.’According to Agamben there is a seminal transformation in conjunction with the idea of government, ‘which overturns the traditional hierarchical relation between causes and effects. Since governing the causes is difficult and expensive, it is safer and more useful to try to govern the effects’.

An example of the authoritarian misuse of the state of exception and the militarised use of extraordinary measures of government is the Orbán regime established in Hungary after 2010, which practically serves the interests of national and international capital and operates a nationalist communication strategy with state capitalist instruments. Exceptional politics started with the refugee crisis of 2015 and a biopolitical hate campaign unfolded based on the biological demonstration of the ‘enemy’; a hate campaign on the streets; fencing off the border and, moving beyond the migrant crisis, the campaigns against Brussels, NGOs, George Soros and internal enemies of the regime. In Hungary, the refugee crisis did not in reality cause a serious social and political challenge; however, the regime was able to create a long-lasting exceptional situation without any real danger. The Orbán regime, with regard to migration, introduced and prolonged the state of exception in legal terms. The COVID-19 pandemic boosted the use of extraordinary measures by the regime. In line with the waves that have unfolded since the outbreak of the COVID-19 crisis, the Hungarian government has declared three states of exception due to the coronavirus situation: 11 March 2020 (decree of government 40/2020), 3 November 2020 (decree of government 478/2020), 8 February 2021 (decree of government 27/2021). Each extraordinary period was associated with the so-called Empowerment Laws, which are special authorisations of the incumbent Hungarian government by the Parliament, an authorisation to implement long-term governance by decrees. At the time of the outbreak of the coronavirus crisis, a state of exception regarding the crisis caused by mass migration was already in force, for which the exceptional legal regime was introduced by the enabling laws in response to the three waves of the epidemic. Thus, at the time of the 2022 elections, the states of emergency were stacked on top of each other, and it was only after the elections in 2022 that the state of emergency on COVID-19 was suspended, while a new state of emergency was immediately introduced in connection with Russian aggression in Ukraine. The tenth amendment of Fundamental Law introduced the possibility of declaring a state of emergency in the event that an armed conflict is taking place in a neighbouring country. Soon after, the government declared a new state of emergency by decree 180/2022 (24 May).

International Law as a Constraint on the State of Exception?

Extraordinary measures introduced at the level of the nation-state, opposed by the people in several countries, represent a series of abuses and anti-democratic tendencies and can serve capitalist militarist ends, as described by Rosa Luxemburg. I argue that we must return to the anti-war theory and practice of Luxemburg, renewing it according to the changes to capitalist militarism and the challenges of our time. Against the background of climate crisis, it is necessary to address state of exceptions at the global level, within the framework of international law and international human rights. As Anna-Lena Svensson-McCarthy argued in The International Law of Human Rights and States of Exception:

‘the notion of a democratic society is inherent in the international law of human rights and constitutes an objective legal parameter which determines the legitimate aim and necessity of restrictions on the exercise of human rights, be they ordinary or extraordinary. Thus, rather than being a concept the contents of which is difficult to seize, the international law of human rights provides a core notion of a democratic society which is equally valid at the regional and universal levels’.

The exceptional legal regimes that are being introduced in the context of the global ecological and climate crisis and its effects can be important tools for the protection of societies, but the prevalence and institutionalisation of war and militarism discussed above also makes the tools of exceptional governance a sui generis threat of our time. A new balance must be found by international lawyers between the rule of law and the need for security expressed in the restriction of human rights. The narrative of securitisation by the authoritarian populist forces of our time can only serve to strengthen the executive and contribute to the abusive application of exceptional governance.

Friday, 11 November 2022

Authoritarian Populism and the Exceptional Measures in the Era of Uncertainty (NPSA 10-12 November, 2022)

I am attending at the Northeastern Political Science Association (NPSA) 54th Annual Meeting November 10-12, 2022 Boston, Massachusetts. The program is available form here. My lecture is based on my postdoc research and its title is Authoritarian Populism and the Exceptional Measures in the Era of Uncertainty. The state of exception has been investigated here in the historical framework of my latest book Hungary in State of Exception. Authoritarian Neoliberalism from the Austro-Hungarian Monarchy to the COVID-19 Crisis. I put an emphasis on the neoliberal origins of exceptional governance in Hungary and the threats caused by authoritarian populist excpetional measures.



The research is carried out in the framework of "The State of Emergency in the Era of Global Ecological and Pandemic Crisis„ project (financed by National Research, Development and Innovation Office Postdoctoral Excellence Program of Hungary, ID-number: 139007, hosting institution: ELTE Faculty of Law)

Thursday, 27 October 2022

State of Exception and Authoritarian Populism (@Association for Political Theory Annual Conference, 27-29 October 2022, University of Houston)

I am attending at the Association for Political Theory Annual Conference, 27-29 October 2022 which will be held at University of Houston. The program is available form here. I brought here my postdoc research on the contemporary overlapping state of exceptions. The lecture is about State of Exception and Authoritarian Populism. The Extraordinary Measures Under International and Civil Society Control. It has been investigated here how the international humanitarian law and the civil society can be a counterbalance in terms of the emerging authoritarian application of exceptional governance.

I also have the honour of chairing the Authoritarianism and Elites panel.


The research is carried out in the framework of "The State of Emergency in the Era of Global Ecological and Pandemic Crisis„ project (financed by National Research, Development and Innovation Office Postdoctoral Excellence Program of Hungary, ID-number: 139007, hosting institution: ELTE Faculty of Law)

Wednesday, 19 October 2022

Az orbáni antihumánus neoliberalizmust csakis a baloldal képes megállítani (ATV, Egyenes beszéd 2022. október 19.)

Az ATV Egyenes beszéd 2022. október 19-i műsorában felhívtam a figyelmet arra, hogy immáron beláthatatlan méreteket öltött az Orbán-rendszer társadalmat romboló neoliberális politikája: mindez érinti az egészségügyet, az oktatást és az energiapolitikát. Most pedig a kormányzat mindezt törvényesíteni is szeretné azzal, hogy kimondják az általuk épített Taigetosz-társadalom alapszabályát: „az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős”. Mindez hihetetlenül antihumánus és veszélyes.


Az EU által tervezett gázárakra vonatkozó „ársapka” kapcsán elmondtam, hogy a putyini egressziónak volt egyfajta egységesítő hatása az európai energia- és társadalompolitikára és csakis üdvözölni lehet, hogy megjelennek szociális szempontok az EU-szintű energiapolitkában. Ugyanakkor az Orbán-rendszer dermesztő módon ezt a energiaválságot is politikailag kapitalizálni akarja és azért ellenzi az árak EU-s kontrollját, mert versenyezni akar és maga akarja megteremteni az energiabiztonság látszatát az állampolgárok számára. Az is nagyon veszélyes tendencia, hogy ennek kulcseleme lehet a putyini rendszerrel kötött különalku.

A háború és az orosz agresszió kapcsán kifejtettem azt is, hogy a békének nem látom alternatíváját és az EU-nak igenis felelőssége van abban, hogy a jelenlegi militarizálódó politikai és társadalmi irányokat megállítsa és a tárgyalások felé vigye el a dolgot: nem háborús, hanem csakis diplomáciai eszközökkel lehet a jelenlegi válságot kezelni.

Végül kritizáltam azt a gyurcsányi politikát, amely immáron rendszerszinten szeretné felszalámizni az ellenzéket. A jelenlegi többszörös válságban és társadalmi katasztrófaközeli helyzetben nem engedheti meg az ellenzék azt, hogy kicsinyes politikai játszmák felemésszék és ne elsősorban az Orbán-rendszer politikai alternatíváján dolgozzon. Ez az alternatíva pedig csakis baloldali lehet, amelyet Gyurcsány nem képviselhet hitelesen.

Friday, 30 September 2022

Orbán miért egy energiahatékonysági programról rendez nemzeti konzultációt? (ATV, Egyenes beszéd 2022. szeptember 30.)

Az ATV Egyenes beszéd 2022. szeptember 30-i műsorának vendégeként módom volt kifejezni szolidaritásomat az elbocsátott pedagógusokkal, hiszen elfogadhatatlan az, hogy valakit véleménynyilvánítása miatt bocsássanak el.


Felvetettem továbbá, hogy a magyar állam igen komoly működési gondokkal küzd, a közszolgálatások gyakorlatilag válságban vannak, az oktatás és az egyészségügy lélegeztető gépen van. Az Orbán-rendszer a koronavírussal kapcsolatos rekordmagas halálozás okaival sem számolt el: vajon az közintézményeket sújtó rezsiválság következményeivel elszámol majd-e a kormányzat? A rezsiválság miatt át kell szervezni a kórházi ellátásokat és a MOK már most is kongatja a vészharagot, hogy alapvető beavatkozások maradnak el és összeomlóban az egészségügy: ki fog felelni azon emberek haláláért, akiket egyébként meg lehetett volna menteni? Belegondoltunk abba, hogy az összeomló közszolgáltatások hogyan fogják érinti a legrosszabb helyzetben lévő családokat, különösen is a gyermekeket? Eközben az oktatási rendszer legbátrabb tanárai és diákjai mozgalmat szerveznek, sztrájkolnak (minden elismerésem és tiszteletem), de a miniszterelnök egyetlen szót sem képes arról szólni, hogy valamit elrontottak és hogy ebben az áldatlan helyzetben legalább minden erőt a maradék közszolgáltatások fenntartására kellene mozgósítani.

Orbán éppen úgy hárítja a felelősséget, mint Gyurcsány Ferenc az ellenzéki oldalon. Óriási emberi és politikai felelőtlenség ebben a helyzetben Brüsszelre hárítani a felelősséget. Sajnos a magyar társadalom mind a kormányzat, mind pedig az ellenzék egy része tekintetében csak a felelősségáthárítást látja. Felvethető továbbá, hogy Orbán a szankciók megkérdőjelezeése helyett (amelyeket maga is elfogadott, megszavazatott és már kezdettől fogva tudta, hogy az energetikai vonal benne lesz) miért nem arról konzultál a miniszterelnök, hogy állítsák vissza a rezsicsökkentést, sőt terjesszék ki és indítsanak állami energiahatékonysági gigaprogramot? Különösen abban a helyzetben, amikor Orbán udvarol az nyugdíjasoknak, de a nyugdíjak vásárlóerejét nem tudja megőrizni és többek között a nyugdíjasok az egyik leginkább kitett csoport az energiaszegénységnek.

Igyekeztem világossá tenni azt is, hogy az előtünk álló társadalmi tragédiák kapcsán, amikor a közszolgáltatások összeomlása miatt a kormány lényegében az emberekre tolja a felelősséget az orbáni politikai minden módon menekül a felelősségvállalástól.

Az egymásra torlódó válságok periódusában egy normális irány az lehetne, hogy a kormányzat és ellenzék együtt próbálja enyhíteni kormányzati és önkormányzati szinten a társadalmi válságot. De legkevésbé sem ez a helyzet, hiszen azt mondja Orbán „hiba lenne, ha az ellenzékkel való együttműködésre alapozná az ember a politikáját”. Szerintem pedig az a társadalmi érzéketlenség a hiba, amely azt mondja, hogy ha nem futja a rezsire, akkor keressünk többet. Orbán akkor vádolja hazaárulással az ellenzéket, amikor a rendszer propagandistái az USA megtámadására hergelnek.