Friday, 3 December 2021

Emergency Power in Hungary and the COVID-19 (ASEEES Annual Convention, 3 December, 2021)


The contemporary authoritarian right has rapidly reborn in the field of authoritarian state and emergency power, and the COVID-19 crisis gave a new rise this phenomenon. The failure of liberal democracy opened the way of authoritarian right-wing populism, which on the one hand remained integrated into neoliberal capitalism and on the other hand dismantled the legal basis of liberal constitutionalism. Orbán established his politics from the migration crisis of 2015 on the permanent state of exception. The COVID-19 crisis offered a new opportunity to maintain the emergency. Orbán found the way to capitalize the pandemic crisis and introduced the long-lasting exceptional measures. I argue here that the authoritarian populism entered its new phase and the use of emergency power will be crucial in the era of climate and ecological crisis.

In the panel there were the following lectures delivered by my distinguished Colleagues in terms of Central and Eastern Europe and the pandmic crisis:

Krzysztof Brzechczyn: Between Safety and Freedom: The Dilemmas of Policy Responses to the COVID-19 Pandemic in Poland

Vitezslav Sommer: State, Experts and Legacies of Long Transformation: COVID-19 Controversies in the Czech Republic

Dragos Petrescu: Path Dependence, Legal (In)Security, Digital Solutions: Contradictory Responses to the COVID-19 Crisis in Romania

Tuesday, 30 November 2021

Nagyon aggasztó, hogy az Orbán-rendszerben az ellenzék politikai és közjogi ellenség lett (ATV, Egyenes beszéd, 2021. november 29.)

2021. november 29-én az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendégeként arról beszélgettünk, hogy Kövér László házelnök még 2020-ban a polgári titkosszolgálatok előtt elmondott beszédében azt mondta, hogy „a magyar politikai osztály egyik része önrendelkező államban és öntudatos nemzetben gondolkodik, ilyenben hisz, és ilyenért dolgozik”. Majd azzal folytatta, hogy „a politika másik része pedig az önfeladó állam és önmarcangoló nemzet politikai hagyományának jegyében cselekszik”. Ez után kijelentette, hogy „én ezt a politikai helyzetet tartom a legveszélyesebb nemzetbiztonsági kockázatnak, amely Magyarországot ma fenyegeti”. Azt állítottam, hogy mindez még egy évtized Orbán-rendszer után is igen jelentős határátlépés, hiszen (nem függetlenül a Pegasus-botránytól) azt jelzi, hogy a kormányzat politikai célok mentén használja az erőszakszervezeteket. Holott joggal várhatnánk el, hogy a kormány azokat is képviselje, megvédje, akik éppenséggel nem rá szavaztak. mert gondolkodhatunk küölönféleképpen nemzetről és államról, de végtére is ugyanabban az államban képzeljük el az életünket.


Amellett érveltem továbbá, hogy az Orbán-rendszer már igen régóta politikai ellenségként tekitnette az ellenfeleire, akiket kitagadott a nemzetből, de ez a beszéd azért jelent fordulatot, mert immáron alkotmányos szinten üldözendőnek tekinti politikai ellenfeleit Orbán. Mindez nem független attól, hogy az ellenzék elkezdett abban gondolkodni, hogy miként lehet leváltani az orbáni Alaptörvényt. Szóvá tettem azt is, hogy a kormánypártokat az utóbbi időben a mindere kiterjedő frisztráltság jellemzi, hiszen legújabban meseszereplők és meleg mikulások ellen is viselnek ideológiai háborút. Végül megemlítettem azt is, hogy az önrendelkezésre olyannyira büszke Orbán-rendszer volt a rendszerválts után az a kormány, amely a leginkább kiszolgáltatta a magyar dolgozókat a tőkének, amely egyértelmű feladása a szuverenitásnak. 

Monday, 22 November 2021

Az emberek belefáradnak a gyűlölködésbe (Hírklikk, 2021. november 19).

A Hírklikk az orbáni gyűlöletpolitika hatásairól, társadalmi következményeiről kérdezett és megvitattuk azt, hogy a hatalmához ragaszkodó Orbán mit eszközökhöz nyúlat az elkövetkező időszakban és hogyan reagálhat az ellenzék.



„A Fidesz ellenségképzése, gyűlöletpolitikai kommunikációja nagyon irreális irányba kezd elmenni. Orbán fél hatalma elvesztésétől, ezért mindenkit arra kötelez maga körül, hogy olyan vállalhatatlan és visszafordíthatatlanul káros dolgot vigyen véghez, amely felér egyfajta hűségesküvel.”

"Az egyik legbrutálisabb dolog pedig, amelyikben minden összegyűlik, az a gyermekvédelmi népszavazás, és a „gyermekvédelem” gondolata ráúsztatva magára a Pegasus-ügyre. Nagyon sok szempontból akkor kezdték felépíteni, amikor a Pegasus-ügy kipattant. Maga ez az egész 'gyermekvédelmi' dolog - nem csak a népszavazásra gondolok, hanem általában a masszívan melegellenes LMBTQ kampányra is –, teljesen abszurd. Eleve nincs is olyan ügy, amiről a kormány beszél. Ez nem olyan, mint a járvány, vagy a menekült-kérdés. Az utóbbi ügyekben még el lehetett gondolkodni azon, hogyan lehetne együttműködni az ellenzéknek a kormányzattal, de a 'gyermekvédelmi ügy' abszolút kitalált. Nincs Magyarországon olyan, hogy gyerekeket kellene megvédeni a melegeket támogató civil szervezetektől. Ráadásul ebbe az egész kreálmányba a 'brüsszeli propaganda' is bejön azzal, mintha ezeket a szervezeteket az Európai Unió finanszírozná."


"Szerintem az, hogy az ellenzék víziót, alternatívát, több mint kormányváltást ígér, az a potenciál, az a lehetőség. (Egyébként Orbán is ezt csinálta 2010 előtt.) Ez sok mindenre predesztinálhatja, hiszen a klímaválságtól kezdve, az EU sorsáig vannak olyan pontok, amikre kellene, hogy közös válaszaink legyenek. Egyszerre kellene két nagyon nehéz feladatot megoldani: egyrészt kialakítani egy saját koncepciót, másrészt nem elidegeníteni minden tekintetben a másik tábort. Azt az ember belátja, hogy nehéz a másik helyett is okosnak lenni, de a politikai hátországok között azért lehetne ilyen típusú diskurzusokat folytatni. Lehetne ezt működtetni.

Véleményem szerint az ellenzék nem teheti meg, hogy azt mondja, a Fideszt, mint olyat be kell szántani. Az azonban más kérdés, hogy mit lehet tenni az Orbán-rendszerrel. Ha kormányváltás lesz, azt nyilvánvalóan joggal ki lehet jelenteni, ha nem lesz rendszerváltás, az ellenzék nem fog tudni kormányozni. Vagy legalábbis vért fog izzadni, hogy kormányozni tudjon. Ha többségben lesz is, pont olyan lesz, mintha kisebbségi kormányzati struktúrát vezetne. Pontosan amiatt, hogy az Orbán-rendszer sok mindent magához láncolt, a kétharmaddal nagyon sok mindent bebiztosított és bebetonozott magának. Esztergomi szituáció lenne országosan, csak még annál is brutálisabb, mert nem csak a szemétszállításról, hanem egy országról van szó. Egy ilyen patthelyzet a Fidesznek sem érdeke.

Az új kormánynak a rezsicsökkentéstől kezdve, a közműszolgáltatásokig nagyon sok mindent újra kéne gondolni, csakhogy az Orbán-rendszer annyira mélyre ment, hogy egy lépésben – egy kormányváltással – nem lehet leváltani. Márpedig ha beássa magát a rendszer, befeszül az orbáni hatalom, és rendszerváltásra van szükség, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek. Én ezért mondanám azt, hogy nyitva kell hagyni kapukat. (Itt nyilván nem az Orbán-rendszerre gondolok.) Nem szabad minden tekintetben elzárkózni attól az óriási tábortól, amit az Orbán-rendszer működtetni tud, és tűzzel-vassal maga mögé tud állítani. Szerintem nem zárkózhat el ilyen szempontból az ellenzék."

Saturday, 13 November 2021

Párhuzamos alkotmány (Népszava, Szép Szó, 2021. november 13.)



Az Orbán-rendszerben rejlő gyűlöletpolitikával és fasisztoid tendenciákkal nem lehet kiegyezni, ugyanakkor az Orbán által befolyásolt társadalmi csoportokkal viszont kötelességünk megpróbálni egy országban élni.

Az előválasztás befejeztével végre érdemben foglalkozhat az ellenzék azzal, hogy milyen stratégiát kell alkalmazni az Orbán-rendszer alkotmányos struktúrájával kapcsolatban. Ugyanis az ellenzéki csatározások alatt a helyzet számottevően romlott: Orbán „többszintes mélygarázst” épített a mélyállam alá. Orbán korábban politikai ellenfeleit „tagadta ki” a nemzetből, most pedig arra rendezkedik be, hogy kétharmadát elveszítve, vagy rosszabb esetben ellenzékben is ő legyen az ura az alkotmánynak. Vajon megakadályozható az ebben rejlő polgárháborús veszély?

Sajnos, nagyon gyakran úgy érzem, hogy a hazai politikai közösség annyira megosztott alkotmányos és ideológiai elvek, a világról való gondolkodást, de pusztán a valóság értelmezését illetően is, hogy ha ezeket egy alkotmányba akarnánk beleszorítani, akkor az felrobbanna a sok ellentmondástól. Persze, joggal állíthatjuk, hogy éppen ilyen helyzetekre találták ki az alkotmányos demokráciát, amely rögzíti az emberi együttélésre, az állam és polgára közötti alapvető viszonyokra vonatkozó normákat. A helyzet azonban az, hogy éppen az 1989-es alkotmányosság bukása mutatta meg azt, hogy egy alkotmánynak nem csak közjogi, hanem politikai identitása is kell, hogy legyen, hiszen az teremti meg azokat a társadalmi kötőerőket, amelyből az elfogadottság, a legitimáció fakad. Ezt jól látta meg a Fidesz, és kiépített egy olyan alkotmányos rendszert, amely mind közjogi, mind politikai szempontból az Orbán-rendszerre van méretezve. A kétharmad folyamatos birtokában az alaptörvény-módosításokkal végezték el az utómunkálatokat és amíg korábban a lendületes politikai kormányzáshoz bizonyos szempontból szükség volt a kétharmadra, addig ma már Orbán elkezdett berendezkedni a „kétharmad utániságra”: ebben a keretben kezelhető a felsőoktatás alapítványosítása, a gazdasági hátország megerősítése és a közjogi pozíciók bebetonozása egy esetleges kormányváltás esetére.

Orbán alkalmassá tette a rendszerét a túlélésre, akár a kétharmad, akár a kormányzás formális elvesztése esetére. Az ellenzéki politika térfél dinamizálódása maga után vonta, hogy újból kiéleződtek azok a viták, amelyek arra vonatkoznak, hogy mit lehet kezdeni az Orbán-rendszer alkotmányával. A vita egyik oldalán megfogalmazódott a „feles többséggel való alkotmányozás” gondolata, amely abból indul ki, hogy az Orbán-rendszer alaptörvénye közjogilag érvénytelen. A másik („túlfeszült lényeglátó”) oldalon pedig megjelent az az érvelés, hogy az Orbán-rendszer politikai leváltása nem érintheti a korábbi rendszer legalitását, az új kormányt is köti a 2010 utáni jogrendszer és az ebből fakadó jogállami kritériumok, s emiatt minden „jogtörés” sokkal nagyobb problémát jelentene, mint bármi, amit az Orbán-rendszer okozott.

Én magam (mivel mindig is „hamis realista” voltam) nem értek egyet azzal az érveléssel, hogy a „feles többségű alkotmányozás” nagyobb „disznóság” lenne, mint bármi, ami az Orbán-rendszerben előfordult. Úgy vélem, hogy a demokratikus ellenzék nem engedheti meg magának azt, hogy politikailag és így közjogilag lefegyverezze önmagát. Az Orbán-rendszer éppen azt használta ki, hogy a weimarizálódó 1989-es alkotmányos berendezkedés fegyvertelen volt az antidemokratikus tendenciákkal szemben (antidemokratikus és nem illiberális, hiszen egy évtized után végre valljuk be azt, ami egy eljövendő alkotmányozás során is kulcsfontosságú lesz majd: az Orbán-rendszerből fakadó minden probléma nem az illiberalizmusra, hanem a rendszer autoriter jellegére vezethető vissza, ez utóbbi pedig nem a liberalizmus kritikájából fakad). Szóval, én közjogilag érvénytelennek tekintem az Alaptörvény azon rendelkezéseit, amelyek az autoriter hatalomgyakorlást, a végrehajtó hatalom ellensúlyainak kiiktatását szolgálják és ilyen módon (a Radbruch-formula alapján) „elviselhetetlenül igazságtalanok”. Az Alaptörvény mutatta azt meg, hogy ha egy alkotmány megalkotói és módosítói „erkölcsi elmezavarban” (moral insanity) szenvednek, akkor ennek morális kudarc lesz a vége. Legalitásnak, legitimitásnak és morálnak össze kell(ene) kapcsolódnia.

Ugyanakkor van ennél egy fontosabb probléma is, és erre az eddigi alkotmányos viták még nem teljes mértékben reflektáltak: az erkölcsi elmezavar és az ebből következő morális pánik ellenére az Alaptörvény bizony létezik és egy politikai rendszer alapjává vált. Az Orbán-rendszer mögötti társadalmi bázis (jó része legalábbis) biztosan nem fog lemondani róla: akkor sem, ha az ellenzék alkotmányozó többséghez jut, akkor meg pláne, hogy ha nem. Vagyis a „túlfeszült lényeglátók” által emlegetett polgárháborús veszély egyáltalán nem amiatt fog bekövetkezni, mert az ellenzék kívánja áthágni a jogállami kereteket, hanem amiatt, mert ezt az Orbán-rendszer tette meg, hiszen autoriter alapon épített fel egy új rendszert. Másként: a polgárháború réme bármikor felmerülhet, ha az ellenzék alkotmányozni (egyáltalán kormányozni) akarna, hiszen az Orbán-rendszer önmagára szabott alkotmányával a Fidesz vezetőinek (és családjaiknak) a sorsát hozzáfűzte magához a politikai rendszerhez. Az ebből fakadó veszélyérzet, a sarokba szorítottság és ennek a fideszes szavazókba való hipnotizálása az igazi polgárháborús veszély. Hiszen hiába alkotmányoz(na) az ellenzék, ezt még egy meggyengülten is erős, ellenzékbe került Orbán-rendszer (mert ne legyenek kétségeink, ha bukik is Orbán, rendszere fennmaradhat) nem tekinti legitimnek és legálisnak, továbbá az orbáni mélyállam blokkolni fogja a kormányzást. Vagyis elkövetkezhet a „párhuzamos alkotmányok” időszaka, amikor a társadalom egy része az orbáni Alaptörvényt, másik része pedig egy új alkotmányt tekint elfogadottnak. Ezt kell minden erőnkkel elkerülni és ehhez vetnék fel néhány szempontot.

Bármennyire is nehéz, de túl kell lépni a „közjogi érvénytelenség” kategóriáján, hiszen az orbáni jogrendszer valamilyen jogi-morális mérce szerint (pl. a liberális demokrácia) tekinthető érvénytelennek. A XX. század után ismét szembe kell nézni azzal, hogy az autoriter berendezkedéseknek igenis lehet társadalmi támogatottsága és kiépült jogrendszere. Van tehát orbáni alkotmányosság – „csak” éppen ezt érdemes alkotmányos diktatúrának tekinteni és persze a társadalmi következményei dermesztően szörnyűek. Ha egy országban kívánunk élni azokkal az emberekkel, akik mindezt nem látják, nem akarják látni, vagy pontosan erre vágynak, akkor (hangsúlyozom: önfeladás nélkül, de) nyitottnak kell lenni a szempontjaikra. Nehéz, de nem lehetetlen szembenézni azzal, hogy sokan nem vagy nem úgy hisznek a demokráciában, mint elvárnánk, illetve demokráciának látják azt, ami valójában nem az. Legalábbis kísérletet kell tenni a párbeszédre: nem magával Orbánnal, hanem a rendszere mögötti társadalmi valósággal.

Az alkotmányozással kapcsolatos ellenzéki viták ott is ütemet tévesztenek, hogy eddig nem kellő hangsúllyal jelent meg bennük, hogy egy új alkotmány ügye nem csak (és nem is elsősorban) közjogi, hanem sokkal inkább politikai aktus. Ezt az Orbán-rendszer alaptörvénye és jogfelfogása is mutatja, amely azon alapul, hogy a jogot szőröstül-bőröstül alá kell rendelni a politika(i) uralmának. Jogi kényszerekkel nem dönthető meg az Orbán-rendszer, amire a legjobb példa az Európai Unió és a renitens magyar illetve lengyel kormányok megregulázására tett jogi kísérletek sikertelensége (ha bármikor is felül fog kerekedni az EU, az amiatt lesz, mert politikai és nem jogi fegyvert fog alkalmazni). Vagyis a polgárháború és a párhuzamos alkotmányok veszélyét csakis egy közjogi formát is öltő politikai kompromisszum segítségével lehet elkerülni. Ennek szerintem az lehetne a lényege, hogy kinyitjuk azokat a vitákat, amelyeket sem 1989-ben, sem pedig 2010-ben nem tudtunk lefolytatni. Ezekből az fog kiderülni, hogy az élet legkülönfélébb területeit mennyire különbözően látjuk. A kérdés az, hogy kialakítható egy olyan minimális politikai kompromisszum, amely alapja lehet egy új alkotmánynak és felépíthető-e erre egy közjogi intézményrendszer. Ez azonban a könnyebbik dolog: csakis úgy tudunk 1989-en és 2010-en túllendülni, hogy ha elfogadjuk egymás politikai és alkotmányos identitását és ezt összhangba tudjuk hozni az említett minimális kompromisszummal. Ez azt jelenti, hogy fel kell tudunk építeni egy olyan magyar államot, amely egyszerre tükrözi a benne lévő identitások morális tartalmát és közjogilag is működőképes. Ehhez sem 1989 (amikor azt gondolták az alkotmányozók, hogy a különféle identitások majd békésen együtt élnek), sem pedig 2010 (amikor azt gondolták az alkotmányozók, hogy majd mindenki be fog hódolni a politikai győztesnek) nem kínál modellt. A 2022 utáni Magyarország legnagyobb kérdése tehát az, hogy a párhuzamosan érvényesülő alkotmányok korszakába lépünk-e be, vagy maga az „alkotmány lesz párhuzamos” abban az értelemben, hogy egyszerre fog teret engedni az elmúlt 30 évet szétfeszítő politikai és alkotmányos identitásoknak.

Belátom, hogy felvetésemnek igen komoly veszélyei is vannak, hiszen joggal merülhet fel, hogy ez a diskurzus autoriter eszméket fog legitimálni. Ennek ellenére úgy vélem, hogy meg kell(ene) próbálni, de úgy, hogy a humanizmuson, igazságosságon és az emberi jogokon alapuló meggyőződésünkből semmit sem szabad feladni. Az Orbán-rendszerben rejlő gyűlöletpolitikával és fasisztoid tendenciákkal nem lehet kiegyezni, ugyanakkor az Orbán által befolyásolt társadalmi csoportokkal viszont kötelességünk megpróbálni egy országban élni.

Thursday, 11 November 2021

Exceptional Governance and COVID-19 in Hungary (NPSA Annual Conference, 11 November 2021)


I had a lecture at Northeastern Political Science Association 53nd Annual Conference which was held online 11-13 November, 2021. My lecture is the following:

Exceptional Governance and COVID-19 in Hungary

The contemporary authoritarian right has rapidly reborn in the field of authoritarian state and emergency power, and the COVID-19 crisis gave a new rise this phenomenon. The failure of liberal democracy opened the way of authoritarian right-wing populism, which on the one hand remained integrated into neoliberal capitalism and on the other hand dismantled the legal basis of liberal constitutionalism. Orbán established his politics from the migration crisis of 2015 on the permanent state of exception. The COVID-19 crisis offered a new opportunity to maintain the emergency. Orbán found the way to capitalise the pandemic crisis and introduced the long-lasting exceptional measures. I argue here that the authoritarian populism entered its new phase and the use of emergency power will be crucial in the era of climate and ecological crisis.

Orbán "gyermekvédelmi" népszavazása felnőttkori erkölcsi elmezavar (ATV, Egyenes beszéd, 2021. november 9.)

2021. november 9-én az ATV Egyenes beszéd című műsora vendégeként Kósa Lajos Pegasus-ügyben tett "elszólása" kapcsán felhívtam arra a figyelmet, hogy Orbán fél hatalmának elvesztésétől és ezért mindenkit maga körül arra kötelez, hogy vállalhatatlan és visszafordíthatatlnul káros dolgokat vigyen véghez (Peagasus-ügy, LMBTQ-ellenes propaganda, Kálomista filmje), amely egyfajta hűségeskű Orbán és rendszere felé, hogy ne legyenek dezertálások a Fidesztől. Orbán azzal akarja magát bebiztosítani, hogy mindenki éppen olyan vállalhatatlan lesz egy esetleges ellenzékkel való kiegyezés során, mint maga Orbán. A Kúria által átengedett, a nemváltoztató műtétek népszerűsítésével kapcsolatos népszavazási kérdést a felnőttkori erkölcsi elmezavar (moral insanity) kategóriájával írtam le és ráirányítottam a figyelmet arra, hogy az a politika, amely ilyen mélyre süllyed és ráadásul a Pegasus-hoz hasonló kiberfegyver van a kezében, az felettébb nagy veszélyt jelent a társadalomra.

Friday, 5 November 2021

Crisis, Pandemics, and Right-Wing Populism: The Political Economy of Authoritarian Neoliberalism (Historical Materialism Annual Conference, 2021)




Abstract: Morbid symptoms: The political economy of authoritarian neoliberalism

Since the 2008-9 global financial and economic crisis liberal democracy has been facing increasing challenges around the world. From the strangling of progressive governments in the semi-periphery of the EU (e.g. Greece, Portugal, Spain), through the Brexit vote in the UK, to the governments of Donald Trump, Viktor Orbán and Jair Bolsonaro in the US, Hungary and Brazil respectively, the retreat of liberal democracy has led to the deepening of austerity measures, the ascendancy of ‘authoritarianism’ and ‘illiberalism’, and the growing racialisation or ethnicization of class inequalities across the world. In response to these dark developments, a number of progressive scholars and activists have in recent years introduced the concept of ‘authoritarian neoliberalism’ to describe a qualitative shift in state-market relations, characterised by attempts to construct a legal and constitutional framework designed to disenfranchise subordinate groups or populations by rendering democratic institutions marginal to the political decision-making process, while moving neoliberal policies beyond the domain of popular contestation (cf. Bruff 2014, 2016; Bruff & Tansel 2019; Fabry 2019; Kiely 2017; Tansel 2017). The aim of this panel is to engage with the growing literature on ‘authoritarian neoliberalism’ by interrogating the theoretical, methodological and empirical usefulness of the concept. To fulfil this objective, the contributions to this panel will analyse a range of case studies in the centrum and semi-periphery of global capitalism that might be considered to occupy the forefront of authoritarian neoliberalism from a critical, interdisciplinary perspective.

Participants:

Adam Fabry, (Universidad Nacional De Chilecito, Argentina);

Berch Berberoglu, (University Of Nevada, Reno, United States);

Attila Antal, (Eötvös Loránd University, Hungary);

Dr Noemi Lendvai-Bainton, (University Of Bristol, Uk);

Paul Stubbs, (Institute Of Economics, Zagreb, Croatia);

Hernán Ramirez, (Universidade Do Vale Do Rio Dos Sinos, Brasil)



The 2008 global financial crisis did not lead to the ‘end of neoliberalism'. Instead, we have since then seen the deepening of austerity measures, the increasing commodification of the commons, the ascendancy of 'authoritarian' and ‘illiberal’ political parties and state practices, and the growing racialisation or ethnicisation of class inequalities across the world. One of the most conspicuous examples of these dark developments is provided by the Orbán regime in Hungary. Drawing on the works of Antonio Gramsci (1973) and Stuart Hall (1979, 1980, 1985), as well as more recent writings on the contested relationship between neoliberalism and democracy (Berberoglu 2020; Bruff 2014, 2016; Dardot and Laval 2013, 2019; Davidson and Saull 2017; Kiely 2017; Tansel 2017), this paper argues that what has been dubbed as the ‘illiberal revolution’ (Krastev 2018) in Hungary and elsewhere in Central and Eastern Europe (CEE) is a symptom of a wider shift towards 'authoritarian neoliberalism' (Bruff 2014, 2016; Tansel 2017). This turn is characterised by the fusion of radical right-wing populism and the deepening of neoliberal policies and practices (often against economic rationality) through coercive and/or legal measures by governments (Antal 2019; Fabry 2019). The paper principally concentrates on the relationship between authoritarianism and neoliberalism in Hungary under the Orbán regime, with a particular emphasis on developments since the outbreak of the COVID-19 pandemic, but also presents some illustrative examples from other countries in CEE to reflect on broader trends toward authoritarian neoliberalism in the region.

Wednesday, 3 November 2021

Authoritarian Populism, Environmentalism and Exceptional Governance in Hungary

My new paper has been published in Czech Journal of Political Science 2021/3.


This paper analyzes how the incumbent authoritarian populist Orbán government started to navi­gate itself from an anti-climate to a conservative green position. First, the theoretical background of environmentalism and democracy/autocracy will be investigated. It is to say that the relationship between democracy and the environment is quite contradictory, although democracy has a demonstrable effect on the quality of the environment and sustainability, it is not worth absolutizing. That is why we should put an emphasis on the environmental approach of authoritarian regimes, here as a case study of the Hungarian regime. From 2010, the Orbán regime elaborated an ambiguous attitude toward the environment and green politics; on the on hand, it was characterized by climate denialism and demolition of environmental institutions, on the other hand, the super-majority behind the regime accepted the Fundamental Law with several green elements. In the second half of 2019 and early 2020, the regime started to create a new conservative green agenda. This authoritarian populist greening is not based on eco-authoritarian traditions. This paper challenges the notion that authoritarian populist actors are hostile to environmental policies. The Orbán regime proved adaptive in the case of the climate emergency and is about to elaborate its own climate agenda. At the same time, the regime is unable to face the real nature of the climate and ecological emergencies. The crisis caused by the COVID-19 pandemic has been used by the regime to rule by decree based on exceptional powers. In fact, the regime relied on exceptional governance before the COVID-19 crisis, ever since the migration crisis of 2015. The authoritarian populist regime recognized the political opportunities of exceptional governance in terms of overlapping crises and that is why it is characterized by authoritarian climate populism.

Key words

Authoritarian Populism; Climate and Ecological Emergency; COVID-19; Orbán Regime; State of Exception; Exceptional Measures; Green Conservativism

Tuesday, 2 November 2021

Az ellenzék nem lehet "árokásó" (ATV, Egyenes beszéd, 2021. november 2.)

2021. november 2-án az ATV Egyenes beszéd műsorának vendégeként Szentpéteri Nagy Richarddal arról beszélgettünk, hogy mennyire a saját és sokszor bizony áthatolhatatlan véleménybuborékunkban élünk. Felvetettem azt, hogy ennek ellenére az ellenzék nem veheti át az Orbán-rendszer árokásó gyűlöletpolitikáját és hogy mennyire káros, hogy például Márki-Zay a "migránsozásban" akarja legyőzni az Orbán-rendszert. Ha el akarjuk kerülni a törésvonalak további mélyülését, a polgárháborút, akkor a különböző táboroknak gesztusokat kell tenniük egymás felé (pl. egy lehetsséges új alkotmányozási folyamat során), még akkor is, ha ez nehéznek tűnik a felfokozott politikai helyzetben.

Tuesday, 26 October 2021

Megjelent az új könyvem: Chicago a Dimitrov téren. Neoliberalizmus és a Kádár-rendszer


Megjelent az új könyvem a Napvilág Kiadónál Chicago a Dimitrov téren. Neoliberalizmus és a Kádár-rendszer címmel, amely a neoliberalizmus 20. századi eszemtörténetével és annak a Kádár-rendszerre való hatásával foglalkozik. A kötet elérhető nyomtatott formában a Napvilág Kiadóban és rövidesen ebook-ként a nagyobb elektronikus könyárukázakban.

A köteről:

Walter Lippmann Kollokvium, Mont-Pèlerin Társaság, Chicagói Iskola, Centro Studi e Ricerche su Problemi Economico-Sociali, „Hayek-projekt”, El ladrillo („A tégla”), Dimitrov tér, Fordulat és reform – ezek a kifejezések nem valamiféle szabadkőműves összeesküvésre, hanem a neoliberalizmus 20. századi nyugati és keleti eszme- és politikatörténetének főbb állomásaira utalnak.

A kötet célja kettős. Egyrészt az utóbbi évek jelentős külföldi szakirodalma alapján ismerteti a neoliberalizmus nyugati történetét az intézmények, iskolák és legjelentősebb gondolkodók (Mises, Hayek és Friedman) középpontba állításával az Osztrák–Magyar Monarchiától kezdve egészen a Chicagói Iskoláig és a nekonzervatív reneszánszig. Másrészt bemutatja, hogy a neoliberalizmus (mint gazdasági és politikai eszmék összessége) hogyan jelent meg a Kádár-rendszerben, hogyan kezdte meg annak átalakítását, s hogy e folyamat végül miként csúcsosodott ki az államszocialista rendszerek bukásában és hozta el a neoliberális hegemónia korszakát.

A kötet egyik legfontosabb módszertani vezérfonala, hogy a neoliberalizmus egy több mint egy évszázados történetre visszatekintő eszmerendszer, amely ugyan nyugati gyökerű, de a keleti (főként államszocialista) rendszerek nagyon komoly tapasztalatokkal járultak hozzá a neoliberalizmus kifejlődéséhez. A legjelentősebb tapasztalat pedig az állam szerepére vonatkozik, ugyanis a kötetből kiderül: a neoliberalizmus – sokak elgondolásával ellentétben – korántsem azonosítható államellenességgel. Éppen a Kádár-rendszer vizsgálata mutatja meg: az államszocialista rendszerekbe beszivárgó neoliberalizmus azokat a megoldásokat kereste keleten, hogy az erős állam segítségével miként lehet a piaci viszonyokat hatékonyan működtetni. Korántsem az államszocialista Kádár-rendszerben megjelenő neoliberális tendenciák tették e berendezkedést neoliberálissá; de szellemileg (mindenekelőtt a reformközgazdászok segítségével) előkészítették és gördülékennyé tették Magyarország visszaintegrálódását a globális kapitalizmusba – és egyúttal kényszerpályára is állították az egész rendszerváltást és az azt követő időszakot.






Monday, 25 October 2021

Társadalmi teljesítmény helyett gyűlölet (Népszava, Visszhang, 2021. október 25.)


A kormányzás nélküli lélekvesztő: teljesítmény helyett árnyékboksz, és nincs kétség, folytatnák

Orbán Viktor az egyik kezével osztogat, a másikkal megvéd az ellenségtől (ha van, ha nincs, de leginkább nincs) – ez 12 év illiberális kormányprogramja. Olyan struktúrákhoz nem ment közel a hatalom (lásd: oktatás, egészségügy, nyugdíjrendszer), melyek felemelése sokba kerülne, és a jövőbe tűnő eredmények ígéretével venné el a forrásokat a rezsicsökkentés és a családtámogatások elől. Amelyekre rá lehet vésőzni: „a magyar kormány támogatásával”. Miközben a szétszórt források derékhadának Brüsszel a feladója, a kormány és a békemenet nevű, ismét melegítő szürreális honvédő igyekezet mégis az unió ellen vonul. A kötöttpályás molinóhordozás is egyfajta teljesítmény.

Az államilag kitömött békemenet korifeu­sa szerint több fontos üzenete lesz a mos­tani sétájuknak (vö. birodalmi lépegetés). Az egyik az ellenzékének szól, akik „belülről rágják, támadják” az országot. A másik Brüsszelnek, a harmadik pedig mindenki­nek, megmutatni: Magyarországnak ­olyan­ kiváló eredményei vannak, hogy nem ­meg­engedhetők a támadások sem Brüsszel­ből, sem itthonról (ez egyetlen állítás – a szerk.)­ Tehát nem megengedhetők. Egy nagy tömeg békésen nem engedheti meg. Mondják ezt egy ugyanakkora tömegnek, amely szerint viszont a szervezett közpénz­lopás és a média elfoglalása – ergo a hatalom kizárólagos birtoklására törekvés – nem megengedhető. Amiről az alaptörvény is megemlékezik. Nincs szó viszont benne arról, hogy a békemenet szerint kiváló eredményeket felmutató kormánynak ne lehetne ajtót mutatni egy szép vagy egy zegernyés áprilisi napon.

Végzetes várólisták

De milyen eredmények is vesznének oda, ha a béke legendásan galamblelkű nagykövetei, Bayer Zsolt és Jeszenszky Zsolt, és a libernyákokat-baloldaliakat hazaárulónak bélyegző kormányoldal hívei nem menetelnének? Az erősen vitatható hatékonyságú rezsicsökkentés menne a kukába? Az illegális migránsok elleni kerítés olvadna el, amit senki sem bántana, legfeljebb emberséget mutatna a kormányzati kirakatkereszténység helyett? A családtámogatásokat nyesné meg egy új kormány, miközben csak igazságosabbá igyekezné tenni őket? És hol vannak az egészségügy, az oktatás, a nyugdíjrendszer vívmányai? „E három területen Tai­getosz-effektusként érvényesül az Orbán-rendszer tiprása” – mondja kérdésünkre Antal Attila jogász, politológus. Az ELTE oktatója szerint a nyugdíjak kapcsán ugyan észbe kapott a rezsim, és egy kis felszínes pénzszórással kezelné a problémát, de strukturálisan nem nyúlna hozzá a rendszerekhez. Ezek a magukra hagyott szektorok elkezdtek repedezni (orvoselvándorlás, PISA-tesztek eredményei), párhuzamosan jöttek a válságjelenségek, amire megérkezett a koronavírus. „A digitális oktatástól az egészségügyi terhelésig olyan kihívások jelentkeztek, amelyekre nem készítették fel a résztvevőket. Az orvosok és pedagógusok helytállása mentette meg e rendszereket és Magyarországot a teljes összeomlástól. Orbán pedig továbbra is pénzszórással operál és az orvosokat érintő mézesmadzag-korbács elvvel. Két menekülőutat azért épített a hatalom: az anyagilag felpumpált egyházi oktatást, és a szintén állami beruházásokkal, üzleti kapcsolatokkal terhelt magánegészségügyet. Összekuporgatott pénzeikkel még a kevésbé tehetősek is idetartanak, ha azt akarják, hogy a várólisták ne öljék meg őket” – kopognak a politológus szavai. Szerinte a perverz újraelosztás szisztémája csak arra nyújt megoldást, miként éljen jól a társadalom felső egy szá­zaléka. Ezek a folyamatok viszont spirálként hatnak, és mivel az említett rendszerek rohadnak, a közép­osztály nagy része is belemerülhet a válságba. Antal olvasatában egy autoriter állami eszközökkel megvalósuló, orbáni neoliberális kapitalizmust látunk. Az 1990-es privatizációk időszakához ugrottunk vissza, amikor a nagy állami vállalatokat magánosították, és most a nagy ellátórendszerekkel teszik ugyanezt. „Ebben a helyzetben kutya nehéz bemondani olyan társadalmi vívmányokról szóló teljesítményüzeneteket, hogy „na, ezt is megcsináltuk!”. Az Orbán-rendszernek a nagy ellátórendszereket érintő társadalmi teljesítményéről nem beszélhetünk. Az nem teljesítmény, hogy betolunk x mil­liárd forintot, hogy ne omoljon össze a rendszer, és az orvosok ne vándoroljanak el. Totális a végiggondolatlanság, a kapkodás. Így a békemenetben is megfigyelhető negatív, emocionális, gyűlöletkeltő megnyilvánulások áradnak a rendszerből” – véli Antal Attila.

Orbán mint termék

Az Orbán-rendszer társadalomfilozófiai kereteit már 2010 előtt megalkották, utal Antal az illiberális rezsim gyökereire. A középosztály felső rétegeit és a nagytőkéseket állították a rendszer mögé. Ezt szolgálta a centralizáció, a progresszív adórendszer megszüntetése, a szociális szféra szinte totális szétverése és a csok is. Miközben mindent belenyomtak a felső középosztályba és az oligarchahálózatba, aközben e súlyos száz- és ezermilliárdok hiányoznak az – strukturális problémákat 2010 előttről hordozó – oktatási, egészségügyi és nyugdíjrendszerből. A rendszer a jó állam, a jó kormányzás, a jó szolgáltatások ígéretével indult 2010-ben, de ahogyan később a polgári Magyarország koncepciót ejtették (lásd G. Fodor Gábor színvallását), úgy a „keményen dolgozó ember” mondását is. (A fogalom a 2015-ös évértékelőben bukkant föl, és akkoriban a Kövér-beszédtől a pártközleményekig tele volt vele minden, mígnem megjöttek a Keletibe a migránsok.) Antal Attila úgy látja: Orbánék elengedték a Magyarországgal kapcsolatos vízióikat. Akkor a kohéziós erőt jelentő polgárosodás koncepciójáról kiderült, hogy „politikai termék”, de most már politikai termékek sincsenek. „Orbán Viktor az egyetlen politikai termék, de kezd lejárni a szavatossága. A rendszere komoly gondban van. Az egyre több közjogi manipuláció, a mélyállam totális kiépülése azt mutatja, nem is cél a törzsszavazókon kívül mások megszólítása. A Fidesz örül, ha egyben tudja tartani a bázisát. A fogalmilag nem létező teljesítmények híján durva, belemenős, kiélezett kampányüzemmódra számíthatunk, aminek az előszelét már láthattuk az előválasztás idején. Gulyás Gergelynek a médiahatóság elnökét érintő bebetonozásáról szóló megszólalásából is tudható (nyerjék meg a választást, és csinálják meg maguk), hogy a már megismert totális gátlástalanság és a nyílt gazemberkedés időszaka leplezetlenül itt van. Mivel nincsenek teljesítmények, amelyek mérsékelhetnék a politikai felfokozottságot, ezért a vadkeleti kommunikáció, a perszonalizált-gyűlölködő kampány maradt. Túl nagy a veszítenivalójuk ahhoz (sugallja Gulyás), hogy másként politizáljanak. Program nélkül, vízió nélkül, a »folytatjuk« programja várható” – mondja Antal.

Védelmi kényszer

A kormányzat az elmúlt évtizedben azért nem beszélt szakpolitikai eredményekről, mert – kicsit sarkosan fogalmazva – nem nagyon voltak. Így látja Virág Andrea politológus, a Republikon Intézet stratégiai igazgatója is. A Fidesz igazi politikája inkább a különböző ellenségképzésekre épült, a menekült-, a Soros- és az EU-ellenes kampányra, amelyek kitöltötték az elmúlt jó néhány évet. Ezek a témák a saját szavazóknak tetszenek, mozgósítják őket. Orbán Viktornak kifejezetten fontos, hogy az ország megmentőjeként mutassa fel magát, az ellenség pedig most éppen (vagy még mindig) Gyurcsány Ferenc. De valakiktől mindig meg kell védeni az országot. „Időnként előkerülnek szakpolitikai intézkedések is, mint a szociálisnak nevezhető családpolitikai intézkedéscsomag, amely ideoló­gia­i­­lag, értékekben is illeszkedik a kabinet politikájához. Mivel azonban ez nem konfliktusos történet, nem kerül annyira a középpontba, mint az EU-ellenes üzenetek, amikre egész Orbán-beszédeket lehet felhúzni” – mondja Virág. Szerinte a kormány a centralizációs intézkedéseken túl csak olyan mértékben nyúl hozzá egy ágazathoz, hogy elmondhassa, mégiscsak tett valamit. Ilyen szakpolitikai részintézkedés az „egészségügyi dolgozók béremelése”, amely a kormányzati kommunikáció túlzása, mivel csak az orvosokat érintette, és a szakmán belüli érdekellentéteket növelte. Akik eddig is a legkevesebbet keresték, nem járnak jobban, jóllehet a járvány eddigi hullámai idején ugyanakkora volt a terhelésük, ha nem nagyobb, mint az orvosoké. „Nem becsülném alá a tanári béremelés vagy a nyugdíjasok számára kiosztott juttatások fontosságát, de ezeknél sokkal mélyebb strukturális problémák vannak. Az ellenzék dolga, hogy elmagyarázza, a felszíni kezelés miért nem elégséges” – véli a politológus. Eddig a kormányzat számára elegendő volt, ha egyben tudja tartani a táborát – ám Virág Andrea szerint ez most megváltozhat. Mindaddig, amíg maga mögött tudhatja a teljes népességen belüli 30-35 százalékos támogatói bázisát (mintegy 2,4-2,7 millió ember), és az ellenzék nem szedi össze magát – szerinte most ez is megváltozik –, elég a hívekhez beszélnie, és mozgósítania őket. „Ez eddig működött, de egy kicsit más lesz a helyzet most, mivel az ellenzék együtt indul a 2022-es választásokon – utal a politológus az összefogás eltökéltségére. – Még inkább megváltozott a helyzet azzal, hogy Márki-Zay Péter lett a közös miniszterelnök-jelölt. Róla a Fidesz ugyan megpróbálja elmondani, hogy Gyurcsány embere és baloldali, de ez nem lesz olyan egyszerű, hiszen a saját bevallása szerint mégiscsak egy konzervatív, jobboldali emberről van szó” – vitatkozik Virág a kormánykommunikációval.

Érdekek kiszolgálói

És miért ütközőpont az unió? Antal szerint: miközben idehaza van egy éles jobboldali uniós kritika, a tudástranszfer és a gazdasági kizsákmányolás tekintetében viszont abszolút beleillik az unióba az Orbán-rendszer. A rezsim a nemzetek Európájáról, nemzeti alkotmányos identitásról beszél, ugyanakkor maximálisan kiszolgálja a német gazdasági hegemóniát. Ez az a piros pont, ami miatt a jogállamisági kritériumokat késve pörgették fel. Eközben – lásd: Munka törvénykönyve, rabszolgatörvény – fenn lehet tartani egy olyan félperiferiális viszonyt, ami kiszolgálja az unió érdekeit. Ha a békemenet valódi alternatívákban gondolkodna, akkor a magyar munkás kiszolgáltatottságát is zászlóra tűzné, véli a politológus. A kormány és békemenetének unióellenes retorikája akár építő is lehetne, de nem az. Antal szerint a kelet-közép-európai perspektívából ugyan pozitív hatású az integráció, de azt sem szabad elfelejteni, hogy amíg a 2004 utáni uniós flow után nem nagyon lehetett problematizálni a tagságunkat, ma már látszanak a gondok. Az összeszerelőüzem-effektus például. A térségünk gyakorlatilag bedolgozik Nyugat-Európa alá, tudásintenzív iparágakat nem sikerült idehozni. „Mindez utat kínálhatott volna egy balközép, legitim, uniót erősítő kritikára, ehelyett a legrosszabb ösztönökre rájátszó, a közösséget gyengítő, gyakran obszcén EU-bírálat jelent meg a jobboldalon. Ennek egyfajta zászlóshajója a békemenet, ahová az Orbán-rendszer kiszervezte az unió durva, alpári bírálatát – értékel a politológus. – Orbánék egy más típusú Európa-perspektívát próbálnak elfogadtatni a Nyugattal. Látszanak ebben »szinergiák« is: Merkel utolsó üzeneteként még mindig tárgyalásokat szorgalmazott a magyarokkal és a lengyelekkel a jogállamisági normák miatt esedékes büntetések helyett. Vannak restanciák Nyugat-Európában a kelet-közép-európai régióval szemben, amelyeket gazdasági-politikai oldalról kezdenek belátni. És ez nem Orbán Viktor differenciálatlan, sokszor bárdolatlan kirohanásainak köszönhető. A magállamok kezdenek rájönni arra, hogy az Európa-projekt a keleti tagállamok nélkül nem fog működni. Ehhez a geopolitikai struktúra is hozzátesz, különösen Magyarországon lehet látni az orosz és kínai előrenyomulást, ami zsarolási potenciál az Orbán-rendszer kezében.”

Tuesday, 19 October 2021

Előválasztás után: mi lesz a baloldallal? (ATV, Egyenes beszéd, 2021. október 18. és KlikkTV, 2021. október 20.)

Az ATV Egyenes beszéd című műsorában 2021. október 18-án az előválasztást értékeltük (közvetlenül Dobrev Klára és Márki-Zay Péter után). Természetesen az ellenzék egysége és rendszerváltó-képessége a legfontosabb, de ennek kapcsán számos szempont vethető fel. Egyrészt felhívtam a figyelmet arra, hogy egy "normális" országban mennyire szüskég lenne egy női vezetőre és a kialakult helyzet mutatja, hogy mennyire távol vagyunk a "normalitástól". Szóvá tettem, hogy Márki-Zay mellett az előválasztás nagy nyertese a taktikázó Karácsony, aki úgy tudott átnyergelni az "új hullámra", hogy ezzel ugyan csapást mért Gyurcsányra, de egyúttal lehtetlen helyzetbe hozta baloldali-zöld hátországát, amely egyre kibábrándult. Baloldaliként mindezt nagyon szomorú látni, hiszen a baloldali szempontoknak helye kellene, hogy legyen az Orbán-rendszer leváltásában, amely hihetetlen társadalmi katasztrófát és egyenlőtlenséget teremtett. Végül ennek kapcsán azt is megemlítettem, hogy az ellenzék eddig domináns liberális/balközép-zöld törésvonala helyett a liberális/nekonzervatív törésvonal a domináns, amely ugyancsak nem sok jót ígér a baloldalnak.

A videó itt érhető el.


2020. október 20-án a KlikkTV "Tíz" című műsorában beszélgettem nagyon hasonló témákról Bolgár Györrgyel. Többek között szóba került, hogy miért van most nehéz helyzetben a rendzserkritikus baloldal. Amellett érveltem, hogy a polgári demokrácia visszaállítása ugyan lehetőséget teremt valamiféle "normalitás" visszaállítására jobb- és baloldal számára egyaránt, de fennáll az a veszély, hogy a baloldal egy önálló pólus nélkül felemésztődik a neoliberális és neokonzervatív erők között. Szóvá tettem azt is, hogy az Orbán-rendszer leváltása korántsem lehet olyan, mint az 1989-es rendszerváltás abban az értelemben, hogy csakis alkotmányos intézményetől nem lehet várni egy új berendezkedés kialakítását.






Saturday, 16 October 2021

Kormányváltás rendszerváltás nélkül?


Bevallom, mélységesen kiábrándult vagyok, mert az elmúlt hetekben eldőlni látszik az, hogy folytatódni fog az Orbán-rendszer. Néhány hét alatt eljutottunk onnan, hogy az ellenzék számára a kormányváltás megnyithatta volna az utat a rendszerváltás felé, odáig, hogy még egy lehetséges kormányváltás esetén is minden esély megvan arra, hogy az Orbán-rendszer folytatódjon.


A Márki-Zay-jelenség ugyanis nem más, mint igénybejelentés az Orbán-rendszer folytatására, mérsékelt(ebb) neokonzervatív eszközökkel és Orbán nélkül. Az pedig régen tudott, hogy a 2010 előtti világ elutasítása miatt Gyurcsány nem alkalmas a rendszerváltásra. Álláspontom szerint csakis egy ellenzéken belüli baloldali pólus alkalmas arra, hogy a kormányváltás rendszerváltással is járjon.

2006-ban nem csak az új jobboldal született meg, hanem az a baloldal is, amelynek célja a rendszerváltás rendszerének politikai és társadalmi kudarcával való politikai és társadalmi szembenézés elősegítése és egy rendszerkritikus politikai alternatíva kidolgozása. Az „új rendszerváltás”, azaz a 2010 során bekövetkezett az autoriter fordulat abból a szempontból hasonló volt 1989-hez, hogy a baloldali gondolat háttérbe szorításával járt együtt: a rendszerváltáskor a „polgári” (liberális és konzervatív erők), 2010-ben pedig egy radikalizálódó jobboldal lehetetlenítette el egy baloldali alternatíva kibontakozását – nem véletlen, hogy a Fidesz mind a kettőben (noha alapvetően más pozícióban) kulcsszerepet játszott.

Azonban van egy nem csekély különbség a két helyzet között: amíg a rendszerváltás liberális korszellemét képviselők mind a mai napig beleragadtak az „antikommunista konszenzus” kényelmes mocsarába, addig a Fidesz rendkívül sokat tanult a baloldaltól, különösen a radikális baloldaltól: a globalizáció és a kapitalizmus kizsákmányoló jellegének, az Európai Unió bürokratizmusának kritikája valamiféle szociális populizmus. Mivel a liberális demokrácia és a globális kapitalizmus iránt ájult csodálattal adózó liberális erők személyes sértésként fogtak fel minden kapitalizmuskritikus baloldali megnyilvánulást, és rögtön érkezett a populistaként való megbélyegzés, ezért a politikailag észrevehető kapitalizmus- és globalizációkritika (hangsúlyozom: itt nem az elméleti antikapitalizmusra gondolok, mert abban „piacvezető” a félperifériás kelet-közép-európai baloldal) „beleszorult” a magyar jobboldalba.

A 2010 utáni helyzet azonban bebizonyította, amit mindig is lehetett sejteni: a nacionalista húrokat pengető Orbán a legrosszabb fajta neokonzervativizmust képviseli, és a kelet-közép-európai (fél)periféria autoriter állammal azt a thatcheri ihletettségű neoliberális politikát házasította össze, amely a közszolgáltatások leépítésén és piacosításán, valamint a munkások tőkének való, állami eszközökkel történő kiszolgáltatásán alapul. Az orbáni politika nóvuma, hogy az autoriter neoliberalizmus és állam házasságát az egykor szociálisan érzékenységét illetően jobb napokat látott Európai Unióban volt képes megvalósítani, a centrum kapitalizmusának és a jobboldali szereplőinek nem csekély támogatásával. Ehhez társított egy kulturális háborút is (utóbbiban tudatosan támaszkodott a gramsciánus politika jobboldalba építésébe).

Azt is mindennél jobban látni már, hogy a Fidesz szociális populizmusa átváltozott egy olyan perverz újraelosztássá, ahol a legszegényebbektől minden erőforrást a leggazdagabbak felé csoportosít az orbáni állam, és ezt a rendszert a gyűlöletpolitika és immáron a militarizmus tartja össze. Eközben a politikai baloldal (zömmel saját hibái, de még mindig számottevő mértékben a liberális erők és értelmiség felé irányuló félreértett túlkompenzálási szándéka miatt) sem a saját történelmével nem tudott szembenézni, sem azokat a baloldali ügyeket, technikákat nem vállalta fel, amelyekkel az Orbán-rendszer kiépítette az autoriter jobboldali hegemóniát.

Az előválasztás és 2022 tétje az a baloldal számára, hogy képes-e végre kitörni abból a politikai karanténból, ahová előbb (2010 előtt) a liberális erők, majd (2010 után) az Orbán-rendszer helyezte. A politikai baloldal nem integrálta eléggé azokaz a rendszerkritikai eszközöket (globalizáció-, tőke-, EU-kritika), amelyekkel valóban meg tudta volna szólítani a társadalmat. Az a tény azonban, hogy ezek az autoriter jobboldal eszközei lettek, még nem diszkreditálta ezeket a politikákat, hiszen a baloldal nem a kizsákmányolás fokozására, hanem éppen az ellen használná fel.

A baloldal azért sem tudott eddig kitörni a karanténból, mert sem a liberális demokráciában, sem pedig egy autoriter rezsimben nem szereti a hatalom, hogy ha a politizálás fő célcsoportja nem a (felső)középosztály. Ugyanis
a baloldali fordulat lényege éppen az lenne (lett volna), hogy egy konzekvens és hiteles politikával szólítja meg, képviseli a baloldal a társadalom legrosszabb helyzetben lévő, legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportjait, akikről lemondott az Orbán-rendszer, hogy minden társadalom-, család- és adópolitikai eszközzel a legtehetősebbeket segítse.

Ebben a helyzetben hatott meglehetősen dermesztően az az indoklás, ahogyan Karácsony Gergely átadta a stafétabotot Márki-Zay Péternek, azzal érvelve, hogy be kell látni azt, hogy a jelenlegi helyzetben nincs többsége a baloldali-zöld politikának.

Túl azon, hogy ezt a többséget létre kell hozni, éppen azzal, hogy a baloldali politika végre kilép eddigi ideológiai komfortzónájából, és minden eddiginél jobban felvállalja az Orbán-rendszer károsultjainak védelmét, Karácsony lépése azt a politikai projektet vetette hátrébb, hogy az ellenzéki összefogás baloldali pólusán elhelyezkedők végre minden erejükkel kitörjenek az ellenzék többi szereplőjét (és persze magát az Orbán-rendszert is) meghatározó középosztály-alapú politizálásból, és kormányváltás mellett rendszerváltást is követeljenek.

A kormányzati adópolitikát támogató Márki-Zay – aki semmiképpen sem terhelné a gazdagokat plusz adóval – lényegében az Orbán-rendszer korrupciómentes folytatására jelentkezett be. Mindebben pedig az az igazán furcsa, hogy annak természetesen a politikai stratégiák szintjén lehet értelme, hogy a hódmezővásárhelyi polgármester meg tudja szólítani a Fideszből kiábrándultakat, de ha az Orbán-rendszert összetartó, dermesztő társadalompolitikát nem bontjuk le, akkor még kormányváltás esetén sem lehet rendszerváltás.

A főpolgármester lépése csapdahelyzeteket teremtett. Egyrészt azzal, hogy belesodorta a baloldalt abba a helyzetbe, hogy választania kell azok között, akik közvetlenül felelősek az Orbán-rendszer kiépüléséért, és akik egy felpuhított Orbán-rendszer folytatásában érdekeltek. Az előbbiek vezető szerepe nem biztos, hogy elegendő a kormányváltáshoz, nem is beszélve a rendszerváltásról. A jobboldali vezetésű ellenzék esetén ugyanakkor a formális ellenzéki kormányváltás ellenére lenne képes az Orbán-rendszer fennmaradni.

Az is veszélyes csapda, ha a politikai győzelmet a bizonytalanok ellenzékhez való áthúzásával várjuk, hiszen őket tudja Karácsony szerint megszólítani Márki-Zay, mivel „nyugodtabb szívvel szavaznak olyan valakire, aki kulturális értelemben közelebb van a Fideszhez”. Ez a megfogalmazás lényegében arra utal, hogy az Orbán-rendszerben csakis valamiféle kormányváltás képzelhető el, de az alapvetően szükséges rendszerváltás semmiképpen. A baloldal pedig nem asszisztálhat ahhoz, hogy fennmaradjon egy „Orbán nélküli Orbán-rendszer”, és a jobbközép bizonytalan szavazóiért folytatott harcban bizony nagyon is sérülhet az ellenzék elkötelezett baloldala. Kicsit olyannak tűnik a helyzet, mintha az előválasztással akarná az ellenzéki erők egy része megoldani a valamiféle nemzeti kiegyezéshez szükséges Fideszen belüli vezércserét egy olyan jelölt felmutatásával, aki elsősorban a jobboldalon és a bizonytalanok számára szimpatikus. Ezzel azonban az a gond, hogy túlfeszíti mind az előválasztás, mind magának az ellenzéki együttműködésnek a kereteit.
Márki-Zay Péter (és Dobrev Klára) természetesen nem alkalmas a baloldali politika képviseletére, de nem is ez a céljuk. A baloldal (ön)becsapása lenne, ha azt gondolnánk, hogy majd mások kiállnak a baloldali értékek és ügyek mellett.

Ha ez így van, akkor érdemes őszintén beszélni: ha az ellenzéki együttműködésben részt vevő pártok baloldala hatást kíván gyakorolni a kormányváltó és ezen keresztül a rendszerváltó politikára, akkor önálló pólust kell létrehoznia az ellenzéken belül, és erre igenis felhatalmazza az elért előválasztási eredmény.

Ezt a baloldali pólust segíthetné az igen gazdag rendszerkritikai közeg, amely az utóbbi években örvendetes módon kialakult, megerősödött hazánkban. Tudom, hogy számos belső feszültség terheli ezt a közeget (a Jobbikkal kötött ellenzéki szövetségtől a Márki-Zay-faktorig), de az ellenzéki együttműködés baloldala, ha képes önmagát egyértelműen meghatározni az elkövetkező választási harcban, és képes alternatívát állítani az ellenzék liberális és jobboldalával szemben, akkor joggal számíthatna a kritikai baloldal támogatására.

Jól látható, hogy az Orbán-rendszert két dolog rettenti el: az, ha a rendszerkritikus oldal összefog, és olyan politikát képvisel, amely lerántja a leplet a tőke érdekeit képviselő neoliberális Orbán-rendszerről. És az, ha kialakul egy olyan alternatíva, amely alkalmasnak látszik arra, hogy a rendszer fenntartása mellett mozdítsa el Orbánt. A baloldalra nehezedő társadalmi felelősség azt diktálja, hogy ne az utóbbi, azaz a rendszerváltással nem járó kormányváltás következzen be.

Wednesday, 13 October 2021

Orbán rendszere Orbán nélkül? (ATV, Egyenes beszéd, 2021. október 12.)

Az ATV Egyenes beszéd vendégeként 2021. oktüóber 12-én felvetettem azt, hogy a Márki-Zay-jelenség veszélyes lehet ugyan az Orbán-rendszerre, mivel a jobboldali retorikával megszólíthatók a Fideszből kiábránduló, bizonytalan szavazók, de egyúttal (az eddigiek alapján legalábbis) az Orbán-rendszer fenntartását ígéri Orbán nélkül. Ez pedig semmiképpen sem lehet az ellenzék célja. Kifejtettem, hogy elhibázott az a politika, amely előtérbe állítja a bizonytalanok megszerzésének szempontját, de közben lemond a törzsszavazókról és arról, hogy érdemben megszólítja azokat a "hangtalan" embereket, akik ugyan nem rendelkeznek jelentős társadalmi érdekérvényesítési lehetőséggel, de az Orbán-rendszer károsultjai. Úgy vélem, hogy az ellenzéknek szakítania kell az Orbán-rendszer azon politikájával, amelynek legfőbb célja a (felső)középosztály megerősítése. Kifejtettem, hogy nagyon kényelmes azt mondani, hogy a baloldali-zöld politikának nincs társadalmi többsége, de az igazi cél az lenne, hogy ezt megteremtsük. Végül ennek kapcsán utatalm rá, hogy Karácsony lemondásával még mindig esély kínálkozik az ellenzéken belüli baloldali pólus felépítésére.


Wednesday, 6 October 2021

Az előválasztás arról szól, hogy kinek van esélye a rendszerváltásra (ATV, Csatt 2021. október 4.)

Az ATV Csatt című műsorában arról beszéltem, hogy az előválasztás tuljadonképpen azért folytatott verseny, hogy a eldöntsük azt, hogy kinek van esélye a rendszerváltásra, ugyanis az Orbán-rendszert kormányváltással nem lehet leváltani. Az már most is látszik, hogy egy DK-vezetésű koalíció kormányváltásra lehet, hogy alkalmas, de rendszerváltásra nem. Most dől tehát el, hogy az ellenzéknek sikerül-e egy rendszerváltá-képes konstellációt kialakítania. Arról is beszéltem, hogy az Orbán-rendszer érzi azt, hogy a korábbi választásokon megszokott "normál" üzenetek (családpolitika, menekültellenes gyűlölet) immáron kevés és erre vezethető vissza a hihetetlenül veszélyes militarizálódás és az, hogy a folyamatosan radikalizálódó Fidesz magához akarja vonzani a Jobbik radikálisabb szavazóit.

A műsor első része itt, a második része pedig itt nézhető meg.