Sunday, 20 September 2020

Nem szól szánk... - A társadalmi ellenállás lehetőségeiről a Népszavának

A Népszava megkérdezett az Orbán-rendszer által sértett társadalmi csoportokról, az ezzel kapcsolatos ellenzéki magatartásról és arról, hogy miért van romokban a társadalmi szolidaritás Magyarországon. A cikk Balassa Tamás tollából, "Nem szól szánk..." címmel jelent meg 2020. szeptember 19-én a nyomtatott lapban és 20-án az online felületen. 

Néhány részlet:

A kép forrása: nepszava.hu

"Az egyik legfontosabb ok maga az Orbán-rendszer. Ennek a politikai gépezetnek az az érdeke, hogy ne alakuljanak ki szolidaritási láncolatok. Patikamérlegen kimért eszközzel operálnak, nem mindig mennek el a falig, vagy éppen a falnál kezdik az adott társadalmi csoportnak a szétrombolását, és onnan haladnak visszafelé. Ez történt az elmúlt évek egyik legbrutálisabb intézkedésének, a hajléktalanokkal szembeni jogszabálynak a bevezetésekor, amikor a kezdeti szigor után a megregulázott emberek alkalmazkodtak, és egy idő után rendőri intézkedéseket már nem láttunk. Belesüp­pedt a helyzet a magyar társadalom rögvalóságába. Politikai szempontból ez lehet sikeres, és büszkeséget adhat a kormánynak, hogy nincsen vele szemben jelentős társadalmi düh. De ez látszólagos, mert ez a düh megvan, részben az ilyen intézkedések demoralizáló és romboló hatása miatt. Ez nagyon veszélyes stratégia. Az Orbán-rendszer játszik a társadalmi csoportokkal, és ez az egyik legnagyobb bűne.”

„Azt a logikát nem lehet elfogadni, hogy kényszerítsük bele magunkat a kormányzat által ácsolt játéktérbe, és fogadjuk el, hogy kizárólag politikamentesen lehet fellépni. Játékteret kell váltani. Azért sem volt átütő az elmúlt tíz év egyetlen ellenzéki próbálkozása sem, mert a kormány által szerkesztett játéktérben mozogtak, ahol nem lehet nyerni. Ez a rendszer totalizálódik, autoriter berendezkedéssé alakul, kulturális és gazdasági értelemben szó szerint mindent magába olvaszt. Ez ellen csak rendszer­ellenzékként lehet viselkedni. Nem kormányváltásra, hanem rendszerváltásra van szükség. Az Orbán-rendszer egy olyan sokk, amit előbb-utóbb fel kell dolgozni.”

Friday, 18 September 2020

Mi lesz az MSZP-vel?


Az elmúlt hetekben a sajtó a Magyar Szocialista Párt körüli botrányoktól volt hangos. Ez két szempontból sem jó: egyrészt mutatja, hogy az MSZP még mindig más pártok befolyása alatt működik, másrészt azokról a baloldali programokról nem esett szó, amelyek alkalmasak az Orbán-rendszer leváltására. Kérdés, hogy megérte-e mindezek ellenére a személyi konfliktusok útját választani?

Sokan kívánják azt a magyar politikában, hogy az MSZP végre tűnjön el, de valamilyen furcsa kényszerek következtében még mindig működik a párt, noha nem túl jó állapotban. Az egyik ilyen kényszer, hogy az Orbán-rendszer a rendelkezésére álló sokféle eszközökkel (hajlékony gerincek vásárlása, zavarkeltés, konspiráció) szereti irányítani az ellenzéki folyamatokat, kinyújtott kezei révén beavatkozik az ellenzéki pártokon belüli folyamatokban és a pártok egymással kialakított kapcsolatában. Ugyanis a „centrális politikai erőteret” messze nemcsak azt tartja fenn, hogy van egy erős(nek látszó) centrum, hanem az is, hogy a kormányzat kőkeményen uralni törekszik a perifériát.

A másik kényszer a baloldalisághoz kapcsolódik: a Fidesz és az ellenzék liberális oldala osztozik abban, hogy szeretnék kontroll alatt tartani a baloldali politikát, ezt azt jelenti, hogy korlátozni akarják bármilyen (gazdasági/politikai/kulturális) rendszerkritika lehetőségét. Az Orbán-rendszer pontosan tudja, hogy egyedül egy radikálisabb baloldali politika okozhat neki kellemetlen perceket és eredményezhet széles társadalmi megmozdulásokat, a liberálisok pedig mindig is ellenszenvvel viseltettek a baloldal iránt. Ebből pedig azt következett, hogy jobb az MSZP-t „szem előtt hagyni”, mert így a baloldali politikai mozgások könnyen irányíthatók és egyúttal a párton belüli és azon kívüli megszerveződni akaró baloldal is fogva tartható. Az MSZP tehát a kormánypártok és a liberális erők szemében (természetesen különböző módon) az a „dugó”, amely nem engedi felszínre törni azokat az erőket, amelyek radikális változásokat szeretnének és ehhez programjuk is van. Ideje végre kimondani: az MSZP ellenfelei számára ez idáig maga a szocialista párt gúzsba kötése jelentette a legnagyobb garanciát arra, hogy ne legyen igazi politikai baloldal ebben az országban.

Én két ok miatt csatlakoztam az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjához. Egyrészt azért, mert mélyen hiszek abban, hogy az autoriter Orbán-rendszer olyan határhelyzetet jelent, amikor „organikus értelmiségiként” nem maradhatunk csak elméleti emberek, régen eljött a cselekvés ideje. Másrészt pedig azért, mert ideje lenne végre kihúzni ezt a politikai dugót és autonóm baloldali politikát csinálni.

Az elmúlt hetek személyi játszmái, belső küzdelmei mindenre adtak alkalmat, csak a program- és ideológiai vitákra nem. Pedig a Baloldali Tömörülés elkészítette azt a programot és 11 pontból álló politikai kiáltványát, amely garantálja azokat az elveket, amelyek mentén az MSZP egy erős baloldali politikát képviselhet és egyúttal körvonalazza azokat a sarokpontokat, amelyek a 2022-es ellenzéki összefogással kapcsolatos tárgyalások során szilárd tárgyalási pozíciót jelenthetnek. Ilyen kiindulópontok: a demokratikus szocializmus alapeszméi; a munka és a természeti környezet felszabadítása a tőke uralma alól; a vegyes gazdaság és a köz- és közösségi tulajdon kiemelt védelme; progresszív adózás és arányos teherviselés; a magyar társadalom megvédése a nemzeti és multinacionális oligarcháktól; az állam a tőke helyett a munkások érdekeit képviseli; radikális változások a klíma- és ökológiai válság enyhítésére.

Én úgy vélem, hogy az elmúlt hetek durva személyi konfliktusainak csakis akkor lehet értelme, hogy ha az MSZP autonómiáját sikerül erősíteni és a párt függetlenedni tud mind az Orbán-rendszer, mind más ellenzéki pártok által gyakorolt kényszerektől. Én nem hiszek egy olyan politikában, amely ugyan enyhít a kormánypártok jelentette szorításon, de alapvető tartalmi elemeket ad fel a baloldali politikából pusztán azért, hogy néhány jegyet váltsunk az ellenzéki összefogás hajójára.

Szerintem az MSZP jövője három tényezőn múlik. A pártnak egyrészt csakis akkor lehet jövője, ha ki tud végre törni az Orbán-rendszer és az ellenzéki partnerei által reá osztott szerepből, és alapjaiban gondolja újra azt, hogy mit jelent a baloldalisága. Sajnos eddig mindig fordítva ültünk a lovon: a személyi összecsapások sokkal hangsúlyosabbak voltak, mint a program- és ideológiai viták. Másrészt a szocialista párt jövője azon is múlik, hogy végre felelősséget tud-e, akar-e vállalni azokért a társadalmi csoportokért, akik mind a rendszerváltásnak, mind pedig az Orbán-rendszernek a károsultjai. Végül pedig, a hazai baloldal válságának problémáját önmagában sem az nem oldja meg, hogy ha az MSZP egyszerűen eltűnik, sem pedig az, hogy ha megmarad. Az Orbán-rendszer és az ellenzéki összefogás malomkövei között őrlődve régen túl vagyunk azon, hogy a szocialista párt léte valamiféle önértéket jelent, de egyúttal a mégoly’ rossz állapotban lévő pártosodott baloldal szerepét sem szabad lebecsülni. Ha tisztába jövünk ezzel a kényszerhelyzettel, akkor bekövetkezhet az, amire még nem volt példa: elindulhat a MSZP, a többi baloldali párt, mozgalom, szellemi műhely egymás felé közeledése és egy baloldali pólus létrehozása.

Monday, 7 September 2020

A klíma- és ökológiai válság univerzális bináris kódja - Replika 114.

Megjelent a Replika 114-es száma és benne A klíma- és ökológiai válság univerzális bináris kódjaÉszrevételek Bognár Bulcsu „Az ökológiai kommunikáció lehetőségei és korlátai a modernitásban. Társadalomelméleti észrevételek a környezetvédelem témájához” című tanulmányához címmű írásom.

Rövid összefoglaló: Álláspontom szerint a klíma- és ökológiai válság fundamentálisan alakítja át azokat a logikákat, ahogyan a társadalom részrendszerei működnek. Korunk globális kihívásával univerzális bináris kóddá változott az emberiség túlélésének vagy kipusztulásának dilemmája. Ez az írás néhány kritikai reflexiót tartalmaz Bognár Bulcsu tanulmánya kapcsán. Az itt tárgyalt fő kérdések pedig a következők: a klasszikus környezetvédelmi paradigmák összeomlása után hogyan viszonyulhatnak a gazdasági, politikai, jogi részrendszerek a klímaválsághoz, ebben milyen szerepe kellene hogy legyen a morális politikának és a klímavészhelyzetnek katasztrófákkal sújtott korszakunkban.

A cikk itt érhető el: http://replika.hu/replika/114-05

Nagyon ajánlom az egész lapszámot: http://replika.hu/replika/114

Monday, 24 August 2020

A középosztály mint hazugság





Ha a baloldal nem lesz képes feladni kizárólag a középosztály védelmére alapozott politikáját, akkor még jó ideig velünk marad Orbán autoriter rendszere.

Önmagában persze nem a „középosztályi életformára” törekvő emberekkel van probléma, hanem azzal, hogy ha szemet hunyunk afelett, hogy a középosztályi életformához való görcsös ragaszkodás elsősorban a tőkés elitek üzleti érdeke és csakis mások kizsákmányolásával érhető el – ebben a tekintetben pedig nincs lényegi különbség Orbán és liberális ellenzéke között. A hazugságokkal való szembenézés azonban nem könnyű, mert 2010 előtt nem alakult ki olyan polgárság, amely a demokrácia motorja lett volna, 2010 után viszont létrejött egy olyan (felső)középosztály, amely az autoriter berendezkedés fő kedvezményezettje és így működtetője.

A kép forrása: canterburypolitics.wordpress.com
A kép forrása: canterburypolitics.wordpress.com
James Carville és Stan Greenberg 2012-ben publikált, It’s the Middle Class, Stupid! című könyve egyfajta amerikai hitvallás a középosztály védelmére és kampányszervezési útmutató is. Carville szerint nem jelent osztályharcos felfogást az, hogy a politika a középosztályi érdekeket képviseli a szupergazdagokkal szemben. Éppen az Obama-projekt teljes kudarca, a milliárdosok érdekeit képviselő Trump elborzasztó sikere és az amerikai „csendes többség” lázadása mutatta azt meg, hogy a középosztály amerikai álma nem más, mint a piac- és az uralkodó elit által vezérelt politikai projekt. Természetesen óriási a különbség, hogy az óvatoskodó demokraták és az agresszív republikánusok hogyan védik a középosztály érdekeit, de éppen a mostani amerikai elnökválasztási kampány bizonyította be ismét, hogy a politikai és gazdasági elitek számára húsbavágó kérdés a társadalmi centrum uralása, ugyanis a középosztály a legnagyobb fogyasztó – mind a nagypolitika, mind a kapitalizmus szempontjából. Ezzel magyarázható a Demokrata Pártban a Biden-Harris páros felülkerekedése, illetve azok kirekesztése (Bernie Sanders és támogatói), akik a középosztályon túlra, a társadalom legalsó szegmensei felé tekintettek.

A világszerte hajszolt középosztályi politikának azonban több ellentmondása, tragédiája is van. Egyrészt a globális középosztály, pontosabban a tőkés elitek azon politikája, hogy a középosztályosítás globálisan elérhetetlen vágyálmát kényszerítették rá az országokra tette tönkre ezt a bolygót. Az Európai Bizottság előrejelzése szerint 2030-ra 2 milliárd fővel, 5 milliárd fölé emelkedhet ugyan a globális középosztály (66%-a pedig Indiában és Kínában fog élni), de ez hihetetlen energia-, étel- és vízigénnyel fog párosulni. A 21. század elején ideje kimondani: a Föld bele fog roppanni abba, ha tovább kergetjük a középosztályosodás fenntarthatatlan lázálmát. Mindez korántsem jelenti azt, hogy az kellene, hogy legyen egy baloldali politika feladata, hogy megakadályozza az emberek A felzárkózását, az esélyteremtést, a jobb életfeltételek elérését. Éppen ellenkezőleg, baloldaliként ki kell mondani azt a kellemetlen igazságot, hogy az eddig ismert, fogyasztásorientált és a globális elitek által diktált (hiszen a középosztályi fogyasztás ezen csoportok tőkeérdekét szolgálja) középosztály-politika hazug és fenntarthatatlan, másrészt egyszerre okozza az osztályönzésbe zárkózó középosztály, de mindenekelőtt az az alatti és tulajdonképpen a létükért küzdő társadalmi csoportok kizsákmányolását.

Recseg-ropog tehát a középosztályokra felépített álom, nem csak az USÁ-ban, hanem Európában is. S itt érkezünk el a legnagyobb ellentmondáshoz: ahogyan azt Huszár Ákos és Berger Viktor Az új középosztály? (Politikatudományi Szemle, 2020/2. szám) című cikkükben kimutatják, hogy megdőlni látszanak azok a feltételezések, amelyek szerint a széles és erős középosztály a társadalmi stabilitás és demokratizálódás záloga. Éppen a 2010 utáni magyar helyzet bizonyítja azt, hogy a megerősödő (felső)középosztály nem tartja fontosnak a demokratikus intézményi és szabályrendszer kikényszerítését, hanem ki tud egyezni és együtt tud működni az autoriter rendszerrel. Úgy vélem, a helyzet ennél jóval súlyosabb, mivel a liberális demokráciák meggyengülésével és jórészt bukásával eljutottunk oda, hogy a Trumphoz és Orbánhoz hasonló politikusok nyíltan vállalják, hogy az adott társadalom középrétegeinek gazdasági, kulturális életformája csakis autoriter eszközökkel, a piac és az állam együttes önkényével őrizhető meg. Ennek a következménye az állami rasszizmus, a hatalmi eszközökkel feltüzelt menekült- és bevándorlóellenesség, a közszolgáltatások (főként az egészségügy és oktatás) piacosítása és a legszegényebbek szándékos kiszorítása.

Ebben a helyzetben kellene a baloldalnak új viszonyulást felépíteni a társadalmakba belekódolt, más tekintetben az említett fogyasztói okokból ráerőszakolt középosztályosításhoz. Ez pedig nem könnyű, mert a liberálisok nem hajlandók beismerni a középosztályi politika kudarcát és fenntarthatatlanságát, ugyanis akkor a kapitalizmushoz való viszonyukat is meg kellene változtatni. Ahogyan ezt Éber Márk Áron kimutatja kiváló, A csepp. A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete című könyvében (Napvilág Kiadó, 2020): a középosztályosodásra való hivatkozás nem más, mint a kapitalizmus egyik fő legitimációs pillére. Éber kifejti: „A munkásosztály felbomlásáról és a középosztályosodásról, vagy ellenkezőleg: a munkásosztály elnyomorodásáról és megszerveződéséről folytatott vita közvetetten a tőkés magántulajdonon alapuló kapitalizmus meghaladhatóságáról illetve meghaladandóságáról folytatott vita is.” (144.)

A középosztályi státusz elérése, idealizálása olyan élethazugság, olyan hamis tudat, amely nyilvánvalóan azt a tényt kívánja elfedni, hogy a középosztályi lét elviselhetetlen terheket ró a középosztály alatti társadalmi csoportokra és magára a természeti környezetre – eközben pedig félelemmel béklyózza meg magát a középosztályt is, hiszen egy létért folyó harccá válik a saját életszínvonal fenntartása. A középosztály, mint torz mérce tehát nem szolgál másra, mint az uralkodó osztályok hegemóniájának biztosítására: „A középosztályról szóló beszéd elfedi a tőke és a munka antagonizmusát, és így az uralkodó és az alávetett osztályok közti ellentétet is.” (148.). Vagyis a középosztály egyáltalán nem a társadalmi középről, hanem arról szól, hogy az uralkodó tőkésosztály „mitológiája” hogyan kívánja mindenkor pacifikálni és kizsákmányolni a társadalmakat. A liberális és a korszakunk autoriter jobboldali középosztály-koncepciói között az a fő különbség, hogy a liberálisok abban a hitben ringatták magukat, hogy demokratikus keretekkel korlátozhatják a globális kapitalizmus folyamatait, így a középosztályosodás említett árnyoldalait is (mindez gyakorlatilag megbukott), az autoriter populista vezérek számára mindez azonban már egyáltalán nem számít.

Közeledik a 2022-es választás és nagyjából az ismertetett keretek között vergődik a hazai politikai baloldal is, amely a rendszerváltás óta hozzáláncolta magát a középosztályi politikához, amit a liberálisok „polgárosodásnak”, a jobboldaliak pedig „nemzeti középosztálynak” neveznek. A tragikus pedig az, hogy 2010 előtt nem alakult ki olyan polgárság, amely a demokrácia motorja lett volna, 2010 után viszont létrejött egy olyan (felső)középosztály, amely az autoriter berendezkedés fő kedvezményezettje és így működtetője. Amíg nem hozunk létre egy olyan baloldalt, amely el mer mozdulni a középosztályra alapozott politikától, addig nem lehet az Orbán-rendszert leváltani.

Ez azonban nem könnyű, különösen, ha fordítva ülünk a lovon. A 21 Kutatóközpont nemrégiben megállapította, hogy „… a magyar társadalom felső tizede döntően ellenzéki, onnan pedig lefele haladva folyamatosan csökken az ellenzék, és nő a kormány támogatottsága: a legkiszolgáltatottabbak között kiemelkedő a Fidesz népszerűsége.” Ebből sokan azt a következtetést vonták le (és amennyire látjuk, így fog felépülni a 2022-es ellenzéki kényszer-koalíció is), hogy az Orbán-rendszert csakis a (városi) középosztály maradékainak segítségével lehet leváltani. Ez azonban nem fog így menni! Egyrészt a középosztály, ha (meg)élni akar, egyre nagyobb kiegyezésre van kényszerítve a rendszerrel. Másrészt pedig ez azt vonja maga után, hogy hallatlanul növekedni fog a társadalmi és politikai nyomás az középosztály alsó, és az az alatti csoportokon. Mindez csakis egy fokozódó autoriter rendszerrel tartható fenn.

Ebben a helyzetben a baloldal célja és politikája nem lehet az, hogy gyűlöletet keltsen a legkiszolgáltatottabbak iránt, akiket maga a rendszer, illetve közvetetten a középosztályok is kizsákmányolnak, és akik az ebből fakadó élethelyzet elviselhetetlensége miatt válhattak az Orbán-rendszer biológiai játékszereivé. Azonban azt is el kell kerülni, hogy a gyűlölet a középosztály ellen forduljon, hiszen „a középosztályi lét elviselhetetlen könnyűsége” korántsem ezen rétegek hibája. Vagyis nem a középosztállyal, hanem magának a középosztálynak a koncepciójával (amely ökológiailag fenntarthatatlan, társadalmilag kizsákmányoló és rasszista osztályönzéshez vezet) kellene leszámolnia a baloldalnak.

Friday, 14 August 2020

A hétköznapok már tegnap elvesztek

A hétköznapok már tegnap elvesztek címmel jelent meg írásom a Kossuth Kiadónál megjelent A karanténnapok hordaléka... című kötetben. Rövid ízelítő a szövegből: "Én egy jó héttel korábban kezdtem az önként vállalt karanténomat március elején, mint ahogyan az események felfutottak hazánkban. Ez nem érdem, nem fellengzősség, de lehet, hogy valamilyen gyávaság is, mindazonáltal tudtam, sejtettem, hogy baj lesz. Nem tudom, hogy ezzel megvédtem-e bárkit, magamat, de próbáltam felelősen viselkedni. Az egyik legmegdöbbentőbb élményem az, hogy mennyire nem hiányoznak a hétköznapok, egyik-napról a másikra kiesetem a megszokott napirendemből, de az enyhítés megindulásával sem érzek semmiféle vonzódást ahhoz, hogy visszatérjen a normál üzemmód." 

A kötetről:

2020 tavasza váratlan helyzettel szembesített bennünket: a koronavírus-járvány az egész világot érintő pandémiává vált, amely korábban nem tapasztalt módon avatkozott be a világ gazdasági, politikai, kulturális életébe – így mindannyiunk életébe, hétköznapjaiba is. Március közepétől Magyarországon is életbe lépnek a kijárási korlátozások, a külföldről érkezők és a koronavírus tüneteit produkálók kényszerűen karanténba kerülnek – a korlátozások enyhítésére pedig május közepéig kell várni.

Így a megszokott, normális élet menete két hónapra kizökkent. E két hónap a távolságtartás jegyében egyeseknek elkülönülést, bezártságot, másoknak összezártságot jelentett, esetleg kreatív időt szabadított fel, vagy éppen munkahelyet szűntetett meg. A karanténban eltöltött napok mindenki életére más-más hatással voltak, mindenkinek mást hozott és mindenkitől mást sodort el.

Jelen kötetet e két, karanténban töltött hónap dokumentumaként tartja kezében az olvasó. Nem a járvány-diskurzus világpolitikai, gazdasági vagy társadalmi elemzéseiként, hanem a hétköznapok személyes tapasztalata felől megírt naplójaként.

A Könyvkészítők Informális Fórumának tagjai – köztük írók, költők, könyvkiadók, grafikusok, tudósok – számolnak be e kötet lapjain karanténbéli élményeikről, gondolataikról, arról miként birkóztak meg a karanténban töltött mindennapok kihívásaival, vagy éppen a bezártság két hónapjának alkotói tevékenységébe engednek betekintést. És amiként mindannyiuk számára mást és mást hordoztak a karantén napjai, úgy e kötet is ezt a sokféleséget hívatott reprezentálni: esszék, versek, novellák, grafikák, fotók formájában megörökítve a karanténnapok tapasztalatát."

Sunday, 12 July 2020

Environmental justice in the context of urban green space availability, accessibility, and attractiveness in postsocialist cities

I co-authored an open access paper with Jakub Kronenberg, Annegret Haase, Edyta Łaszkiewicz, Aliaksandra Baravikova, Magdalena Biernacka, Diana Dshkova, Richard Filčak,  Dagmar Haase,  Maria Ignatieva, Yaryna Khmara, Mihai Razvan Niţă and Diana Andreea Onose. The paper, Environmental justice in the context of urban green space availability, accessibility, and attractiveness in postsocialist cities, has been published in Cities (Volume 106, November 2020). 

Abstract

This article aims to position postsocialist cities in Central and Eastern Europe in the broader debate on urban environmental justice. The article crosscuts through all three dimensions of justice (distributive/distributional, procedural/participatory, and interactional/recognition) in the context of urban green and blue space provision. Environmental justice is still an emerging topic in postsocialist cities, constrained by market-orientation and neoliberal trends within society, privatization, and the primacy of private interests. The respective situation in postsocialist cities provides insights into the international debate on environmental justice, by highlighting some extremes related to neoliberal and populist governments and very rapid processes that lack long-term democratic consensus within societies. The findings of this study are discussed in the context of a postsocialist legacy, which includes broad tolerance for inequalities, a lack of solidarity in society, a lack of responsibility for the public interest, and extreme individualization and disregard for social interests. This has gradually led to the corporatization of local authorities and various business–government coalitions. This setting is more likely to favor business models related to the use and management of urban green and blue spaces than the environmental justice discourse.

The full paper is available from here and on my Academia.edu

Saturday, 20 June 2020

Interview in Public Jurist on the Enabling Act

The Public Jurist (June 2020), which is the journal of official student community of the BSocSc; LLB Programme (GLaws) at The University of Hong Kong, made an interview with me on the emerging authoritarian Orbán regime and its Enabling Act. The interview is available from here and my Academia.edu.




Friday, 19 June 2020

A koronavírus-válság és a kivételes állapot dilemmái


A koronavírus-járvány miatt az Orbán-rendszer rendkívüli jogrendet vezetett be, hiszen sohasem látott járványügyi kihívással néz szembe az ország. Ugyanakkor bebizonyosodott az is, hogy nem kevés vitával és összeütközéssel jár, amikor a magyar társadalom immáron egy évtizede folyamatosan a politika által gyártott kivételes állapotban van és beköszönt egy valódi válsághelyzet.

Korszakunk tehát az „egymásra torlódó” válságok és kivételes állapotok időszaka. Ebben az írásban amellett érvelek, hogy éppen most van itt az ideje annak, hogy újragondoljuk a rendkívüli jogrend és kormányzás intézményét. Nem csak azért, mert úgy tűnik, hogy az Orbán-rendszer ezentúl felhatalmazás nélkül bármikor kivételes állapotot hirdethet ki, hanem amiatt is, mert a rendkívüli kormányzás meghatározza majd a 21. század mindennapjait.

Egy ideje foglalkoztatnak a kivételes állapot jogi, politikai és biopolitikai aspektusai (Antal, 2018, 2019, 2020b, 2020c), valamint az, hogy a klíma- és ökológiai válság során hogyan használható a kivételes kormányzás eszközrendszere (Antal, 2020a). 2018-ban amellett érveltem – Girogio Agamben elmélete (2016) nyomán – az Új Egyenlőség hasábjain, hogy „Az Orbán-kormány által alkalmazott permanens kivételes állapot a társadalom demokratikus immunrendszerét károsította, és csírájában fojt el minden társadalmi önvédelmi mechanizmust. Az Orbán-rendszer egyre inkább elszakad a jogtól és az önmaga által gyártott válságokat menedzseli úgy, hogy közben a lehető legnagyobb mértékben uralkodni akar az életünkön.” Sajnos az azóta eltelt két és fél évben semmivel sem lett jobb a helyzet, hiszen a békeidőben is a kivételes kormányzást bevezető Orbán-rendszer a koronavírussal fennállása eddigi legnagyobb tényleges válságával néz szembe, amire ugyancsak a rendkívüli állapot eszközeivel válaszolt és szemmel láthatóan a kormányzat egyre inkább vonzódik a korlátozások és most már a felhatalmazást sem igénylő rendkívüli kormányzáshoz. Ennek ellenére mégsem gondolom azt, hogy csakis önkényesen lehetne élni a kivételes állapot eszközrendszereivel, erről azonban azért nehéz vitát kezdeményezni, mert az autoriter Orbán-rendszer immáron több mint fél évtizede felfüggesztette a jog- és politikai rendszer normál állapotát. A koronavírus tehát egy olyan helyzetbe robbant bele, amelyet eleve a jogi és politikai kivételesség határozott meg, hiszen a 21. századra politikai, alkotmányos és társadalmi értelemben elszakadtunk attól, amit korábban „normalitásnak” gondoltunk.

A jelenség természetesen nem magyar sajátosság, hiszen a 2001. szeptember 11-ét követő terror elleni háborúban, vagy a szigorú rendőri intézkedésekkel fémjelezett „bűn elleni háborúban”, vagy éppen a menekültek és bevándorlók elleni drákói intézkedések során a politika előszeretettel veszi igénybe a rendkívüli hatalomgyakorlást vagy hivatkozik a jog felett álló végrehajtó hatalomra (Head, 2016: 1.).

Az Orbán-rendszer rendkívüli állapotot vezetett be a koronavírus járvány miatt. Ez első ránézésre – a pandémia körülményei között – „megnyugtatóan” hathat, hiszen azt sugallja, hogy a kormányzat a helyén van, teszi a dolgát és törődik az emberekkel, továbbá rendkívüli intézkedések bevezetésére is késznek mutatkozik, ha a helyzet úgy kívánja. Nagyjából ez lenne a rendkívüli jogrend lényege: fokozott veszély esetén koncentrált hatalomgyakorlás a lakosság érdekében. Ha azonban egy kicsit mélyebbre tekintünk és figyelembe vesszük azt, hogy hogyan alakult a rendkívüli kormányzás korántsem lehetünk derűlátók. Sőt, igen komoly aggodalmaink lehetnek, különösen azért, mert az Orbán-rendszer nem elégedett meg a koronaválság kapcsán egy újabb rendkívüli jogrendtípus bevezetésével. A helyzetet egyrészt felhasználta arra, hogy a korlátlan felhatalmazás keretében hozzon súlyos érdeksérelmet jelentő (kulturális foglalkoztatottak közalkalmazotti státusztának eltörlése, óriási közvagyon juttatása a rendszer oligarcháinak, a felsőoktatás további privatizálása, a nemváltoztatás ellehetetlenítése), ám a járványhoz aligha kapcsolódó intézkedéseket (Antal, 2020c), másrészt pedig a járványügyi vészhelyzet végéhez közeledve elkezdte letenni az alapjait a jövőbeli, immáron parlamenti felhatalmazás nélkül is bevezethető kivételes jogrend alapjait.

Egymásra torlódó kivételes állapotok

E sorok írásakor kétféle rendkívüli jogrend egyszerre van hatályban Magyarországon (a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet, valamint az „élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető tömeges megbetegedést okozó humánjárvány”, vagyis a koronavírus következtében elrendelt vészhelyzet) és a kormányzat készül egy új típus bevezetésére.

Ahogyan azt az említett 2018-as cikkemben megállapítottam: 2010 óta, a második és harmadik Orbán-kormányok rendszeresen élnek a kivételes állapot eszközrendszerével és kormányzástechnikájával. Mindez azonban a menekült- és bevándorlási válság kapcsán csúcsosodott ki: 2015 szeptemberétől előbb hat megyében, majd pedig 2016 márciusától országos szinten folyamatosan hatályban van (félévente meghosszabbítva) az ún. „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet”, amelynek törvényi feltételei egyáltalán nem álltak és nem is állnak fenn (Helsinki Bizottság, 2019). 2015-től az Orbán-rendszer alapvetően és önkényesen alakította át a kivételes jogrend szabályait és persze szellemiségét, hiszen az említett az új tényállások (a már említett tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet, valamint az Alaptörvénybe foglalt terrorveszélyhelyzet) a menekültekre és bevándorlókra épülő gyűlöletpolitika fenntartásának állandó eszköze.

Immáron tehát öt éve folytatja az Orbán-rendszer a menekültek és bevándorlók elleni gyűlöletkampányt, amelynek „hitelesítésére” saját maga állított elő rendkívüli helyeztet. Ez a válsághelyzet időben és a kormányzati szándékok szerint is összeért a koronaválsággal. Egyrészt a kormány a 32/2020. (III. 5.) rendelettel 2020. szeptember 7-ig hosszabbította a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet. Másrészt, a miniszterelnök a járvány kezdetén – amikor nem lehetett látni azt, hogy mennyire lesz súlyos a helyzet – még azzal is megpróbálkozott, hogy a vírust összefüggésbe hozza a gyűlöletpropagandával. Orbán Viktor 2020. március 10-én még a következőt állásponton volt: „A magyar miniszterelnök leszögezte: az illegális migráció és a koronavírus-járvány között egyértelműen kapcsolat van, hiszen számos bevándorló Iránból vagy Iránon keresztül érkezik, amely a fertőzés egyik gócpontja. Magyarország ezért megerősítette a határvédelmét, és ideiglenesen lezárta a tranzitzónákat…”.

Az Orbán-rendszer azonban váltott (legalábbis a járvány enyhüléségégi elejtette a migrációs diskurzust) és a járványhelyzetet építette fel egy új kivételes jogrenddé: az „élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető tömeges megbetegedést okozó humánjárvány” kapcsán a 40/2020. (III. 11.) Korm. rendelettel veszélyhelyzetet hirdetettek ki és elfogadták a koronavírus elleni védekezésről szóló 2020. évi XII., vagyis a „felhatalmazási” törvényt. Mindez valóban határkő, hiszen ezzel valósággá vált a rendeleti kormányzás, hiszen a kormány rendeletével felfüggesztheti egyes törvények alkalmazását, eltérhet törvényi rendelkezésektől, és egyéb rendkívüli intézkedéseket hozhat – amint azt láthattuk, az Orbán-rendszer tágan értelmezte mindezt és messze nem csak a járványhelyzet kezelésére használta fel az aránytalanul felerősített végrehajtó hatalmat. Mindez óriási vitákat váltott ki és úgy vélem, hogy ennek oka nem csak az, hogy a kormányzat túlterjeszkedett a felhatalmazáson, hanem mindenekelőtt az, hogy 2015 óta így jár el és emiatt az állampolgárok egy része még akkor sem bízik a hatalomban, amikor egyébként indokolt lehet a rendkívüli kormányzás. Ugyanis alapvető különbség van a tényleges rendkívüli helyzet (pl. egy világjárvány, természeti katasztrófa) kapcsán bevezetett rendkívüli jogrend és az Orbán-rendszer 2015 óta kreált rendkívüli kormányzása között. Az előbbi esetben a kormányzat fő célja a bizalom és a biztonság megőrzése, a megnyugtatás, az Orbán-rendszer 2015 óta lényegében azzal játszik, hogy megfélemlíti a lakosságot és védelmet ígér számára. Az Orbán-rendszer (a vörösiszap katasztrófát, illetve más értelemben a klímaválságot leszámítva) most került először szembe egy valódi vészhelyzettel és azért övezte bizalmatlanság a válságkezelést, mert a kormányzat normál helyzetben is visszaélt hatalmával, sőt azt arra használta, hogy mesterségesen állítson elő rendkívüli helyzetet. Vagyis az Orbán-rendszer már azelőtt diszkreditálta a kivételes kormányzást, mielőtt arra ténylegesen szükség lett volna.

A miniszterelnök azonban tovább feszíti a húrt és a járványhelyzet lehetséges súlyosbodása előtt igyekszik annak a lehetőségét megteremteni, hogy a parlamentet kiküszöbölje a rendkívüli kormányzásból: amíg a koronavírus-veszélyhelyzet kapcsán a kormányzat felett valamelyest megmaradt a törvényhozás látszólagos kontrollja, addig veszélyhelyzet hatályon kívül helyezésével bevezetésre kerülhet a módosított ún. „egészségügyi válsághelyzet”, ami öt év alatt a harmadik rendkívüli jogrendtípus. Ebben az esetben nem egy új kivételes állapotot jönne létre, hanem a kormányzat új jogkört kap arra, hogy az országos tisztifőorvos javaslatára, a miniszter előterjesztése alapján rendelettel ilyen válsághelyzetet rendelhessen el legfeljebb hat hónapra, amelynek során a kormányzat igen széles körben folytathat rendeleti kormányzást.

Ezek alapján látható, hogy nem a koronaválság hozta el a kivételes állapot korszakát hazánkba, de jelentősen fokozta azokat a dilemmákat, amelyek a rendkívüli mértékben megerősödött végrehajtó hatalomhoz kötődnek.

Mit tehetünk a velünk élő kivételes állapottal? Véget vet-e a rendkívüli jogrend a demokráciának? [1]

Itt van tehát az idő arra, hogy alaposan végig gondoljuk a rendkívüli kormányzás intézményét, mert sem a kormányzatok igénye annak alkalmazására, sem az azt kiváltó rendkívüli társadalmi, ökológiai, gazdasági, egészségügyi események nem múlnak el korszakunkban. Különösen a globális ökológiai- és klímaválság kapcsán állnak elő olyan kihívások, amelyek rendkívüli válaszlépéseket igényelnek. A következőkben néhány olyan csomópontokra utalnék, amelyek lehetővé tehetik azt, hogy a rendkívüli jogendet a jövőben ne valamiféle „hatalompótlékként”, a korlátlan végrehajtó hatalom legfőbb eszközeként, hanem a társadalmi kihívások egyfajta lehetséges eszközeként használjuk fel.

Az Orbán-rendszer példája mutatja azt, hogy amennyire csak lehet, szét kell választani a rendkívüli és normál jogrendet, és garantálni kell azt, hogy a kivételes állapot intézményét csak a tényleges vészhelyzetek esetében lehet alkalmazni. Garantálni kell azt, hogy a rendkívüli eszközök az általános társadalmi, politikai viszonyok közepette ne legyenek felhasználhatók mesterséges káoszok, félelemkeltések, gyűlölethullámok elindítására. Csakis így lehet hatékony a tényleges kivételes helyzetekben a kormányzati cselekvés, csakis így maradhat meg a végrehajtó hatalomba vetett bizalom.

A kivételes állapot arra is rámutat, hogy jelenlegi életformánk a neoliberális kapitalizmus keretrendszerében egyre jobban kizsákmányol bennünket és kiszolgáltat a gazdasági/politikai hatalmasságoknak. A kormányzatok a valódi és az általuk kreált válságokat próbálják meg rendkívüli eszközökkel kezelni, ennek keretében pedig egyre nagyobb befolyásra és ellenőrzésre tesznek szert saját társadalmaik felett.

A kivételes állapotban a társadalom tehát egyszerre van gyakorlatilag korlátlanul kiszolgáltatva nem csak az államhatalomnak, de a piacnak is (lásd a magánegészségügyi szempontok érvényesítése a járványügyi védekezésben).

Az állandósult kivételes állapothoz köthető legfontosabb általános dilemma, hogy – alapvetően nem demokratikus jellege ellenére – valamilyen módon „demokratizálható-e/demokratizálandó-e a kivételes állapot. Ugyanis a kivételes hatalomgyakorlás nem tekinthető a képviseleti demokrácia paradigmája szerint demokratikusnak, de nem is szükségképpen autokratikus: ez azt jelenti, hogy mind a normál, mind pedig a rendkívüli helyzetben a társadalom érdekei és nem a hatalmat gyakorló kormányzat politikai szempontjai az elsődlegesek. Agamben (2020) maga is a koronaválság kezdetén azzal érvelt, hogy még a járványügyi helyzetben is legyünk óvatosak a kormányzat rendkívüli hatalmával. Többen amellett érvelnek (Schubert, 2020 és Sotiris, 2020), hogy igenis lehetséges a kivételes kormányzás demokratizálása is. Ennek lényege a társadalmi mozgalmak, a deliberáció és önszerveződés növekvő szerepe járványveszély, egyéb egészségügyi és természeti katasztrófák idején, amikor a közösségi összefogás (ahogyan a koronavírus kapcsán látjuk maszkkészítés, a leginkább érintett csoportokat segítő önkéntesek megszerveződése) alternatívát kínál az egyéni túlélési pánikreakciókkal szemben (Sotiris, 2020). Kivételes állapot idején továbbá a hatalmi ágak elválasztásának és hatalommegosztásnak az elvei nem közvetlenül és nem azonnal érvényesülnek éppen ezért lenne nagyon fontos, hogy a kivételes hatalomgyakorlás ellenőrzésének rendszerét kialakítsuk: vajon miért gondoljuk azt, hogy a törvényhozás normál jogrendben sem képes ellenőrizni a megnövekedett hatalmú végrehajtást, akkor majd képes lesz erre egy gyakorlatilag korlát nélküli kormányzattal szemben? Meg kell teremteni a rendkívüli jogrend hatalom feletti tényleges ellenőrzés lehetőségét. Akárhogy is, a koronavírus járvány és még inkább az annak nyomán fellépő gazdasági válság alapvetően fogja átkódolni a demokráciáról való gondolkodásunkat.

Ennek kapcsán érdemes megint hangsúlyozni, már a járvány előtt is hajlamosak voltak a kormányzatok a kivételes állapot eszközrendszerét alkalmazni az azt előidéző feltételek hiányában is, ugyanakkor most előállt a világtörténelem első olyan kollektív válsághelyzete, amit a társadalmak és a kormányzatok ekként is élnek meg. Nem tekinthetjük törvényszerűnek azt, hogy a folyamatos válságok ellenére a kivételes állapot állandósulása magával a 21. századi diktatúrának a megszilárdulásával fog együtt járni. Mivel a kivételes kormányzás a vélt/valós biztonságérzetről szól, ezért arra kell megnyugtató választ adni, hogy ez hogyan elégíthető ki demokratikus módon.

Felhasznált irodalom

Agamben, Giorgio (2016): Az ellenőrző államtól a destituáló hatalom praxisáig. Ford.: Dobrai Zsolt Levente. A Szem, 2016. március 27., http://aszem.info/2016/03/giorgio-agamben-az-ellenorzo- allamtol-a-destitualo-hatalom-praxisaig/

Agamben, G. 2020. The Invention of an Epidemic. Quodlibet, 26 February 2020. English version: https://www.journal-psychoanalysis.eu/coronavirus-and-philosophers/

Antal Attila (2018): Kivételes állapotban. Új Egyenlőség, 2018. január 21. http://ujegyenloseg.hu/kiveteles-allapotban/

Antal Attila (2019): Kivételes állapotban. A modern politikai rendszerek biopolitikája. Budapest Napvilág Kiadó.

Antal Attila (2020a): Mi értelme (lehet) a klímavészhelyzetnek? Másfél fok, 2020. január 10. https://masfelfok.hu/2020/01/10/mi-ertelme-lehet-a-klimaveszhelyzetnek/

Antal Attila (2020b): Kormányzás rendkívüli állapotban. A Mi Időnk, 2020. március 12. http://www.amiidonk.hu/elemzes/antal-attila-kormanyzas-rendkivuli-allapotban/

Antal Attila (2020c): Orbán’s Enabling Act: Ruling the Post-Pandemic World. Rosa-Luxemburg-Stiftung, Brussels Office, Trademark Belfast. In historical thunder and lightning blog. 2020. április 7. https://www.brexitblog-rosalux.eu/2020/04/07/orbans-enabling-act-ruling-the-post-pandemic-world/

Head, M. 2016: Emergency Powers in Theory and Practice. The Long Shadow of Carl Schmitt. London and New York: Routledge Taylor & Francis.

Helsinki Bizottság (2019): Álsághelyzet ez, nem válsághelyzet: Saját törvényét is megsérti a kormány. 2019. szeptember 5. https://www.helsinki.hu/alsaghelyzet-ez-nem-valsaghelyzet-sajat-torvenyet-is-megserti-a-kormany/

Schubert, Karsten (2020): Crying for Repression: Populist and Democratic Biopolitics in Times of COVID-19. Cirical Legal Thinking, 2020. április 1. https://criticallegalthinking.com/2020/04/01/crying-for-repression-populist-and-democratic-biopolitics-in-times-of-covid-19/

Sotiris, Panagiotis (2020): Against Agamben: Is a Democratic Biopolitics Possible? Cirical Legal Thinking, 2020. március 14. https://criticallegalthinking.com/2020/03/14/against-agamben-is-a-democratic-biopolitics-possible/

[1] Ehhez a részhez felhasználtam a következő írásomat: Antal, 2020b.

Wednesday, 17 June 2020

Visszaélésszerűen gyakorolt kivételes állapot - Új Egyenlőség podcast

Az Új Egyenlőség podcast-jában 2020. június 17-én a kivételes jogrend állandósulásáról beszéltem, a beszélgetést a Népszava is átvette.

Az egymásra torlódott kivételes állapotokról, a hatalomtechnikai célokra felhasznált koronaválságról és a normál ügymenetté váló válságkormányzásról beszélgetett Antal Attila politológussal Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője. 

Ha a rendszerváltás utáni bő másfél évtizedet a magyar politika normál állapotának tekintjük, akkor elmondható, hogy 2010 igazi fordulópontot hozott. Antal Attila politológus, az ELTE ÁJK oktatója és az Eszmélet főszerkesztője szerint a Fidesz rájött, hogy a modern kormányzást folyamatos válságmenedzselésként is fel lehet fogni, ami ráadásul könnyebbé teszi az ellenségképekre alapozott politizálást is. Orbán Viktor várkapitányi szerepe, a Fidesz ostromlott várként való megjelenítése olyan pozíciók, amelyek segítik a kormánypárti tábor egyben tartását, ami 2010 óta a Fidesz legfontosabb politikai motivációja.

Az elmúlt évtizedben egymásra rakódtak a különböző válsághelyzetek, melyek egy része mesterségesen kreált volt. Jellemző példa, hogy a migrációval kapcsolatos válsághelyzet máig hatályban van, de a koronaválság alatt egy pillanat alatt bekerült a téma a kamrába, ahonnan aztán a járvány enyhülésével ismét kezdik előszedni. Egymást időben is átfedő kivételes állapotok rakódnak tehát egymásra, és számítani lehet arra, hogy ezek a továbbiakban is párhuzamosan léteznek majd, akár majd az új egészségügyi válsághelyzettel is.

A politikai csapdapozícióval együtt is úgy véli Antal Attila, hogy az ellenzék nem szavazhatta meg a felhatalmazási törvényt abban a formájában, amiben előterjesztették. Az ellenzék próbált ugyan gesztusokat tenni, és egy ideig úgy tűnt, hogy a kormány is nyitott lehet az együttműködésre, de a miniszterelnök mégis úgy döntött, hogy zár az ellenzék felé. Így végül a magyar politika még válsághelyzetben sem tudott elmozdulni a normalitás irányába. Mára tisztán látszik, hogy a felhatalmazási törvényre a járvány primer kezeléséhez nem is volt szükség, viszont jól jött ahhoz, hogy a kormány olyan dolgokat nyomjon keresztül, amelyek máskor biztosan nagyobb visszhangot váltottak volna ki. Ilyen lépések voltak többek között az oligarchák további feltőkésítése, az információszabadság további rontása, a felsőoktatás egy részének privatizálása, vagy az ellenzéki pártok és az önkormányzatok pénzügyi sanyargatása is.

A kormány a tavaly őszi önkormányzati csorbát nyilvánvalóan ki akarta küszöbölni, és vélhetően mindenképpen tett volna lépéseket ebbe az irányba a járvány nélkül is, de a válsághelyzet lehetővé tette, hogy még talán a vártnál is brutálisabban lépjen fel. A felhatalmazási törvény a saját, fideszes önkormányzati háttérnek is üzenet volt, megakadályozandó, hogy a későbbiekben akár csak a lehetősége is meglegyen a belső kritikának (lásd az iskolabezárás esetét).

Az egészségügyi válsághelyzet lehetőségének bevezetésével a kormány prolongálni akarja a válsághelyzetet, úgy, hogy a továbbiakban ahhoz felhatalmazási törvény se kelljen. Öt éve játszik már a kivételes helyzetekkel Orbán, az a kérdés, hogy van-e hová még kivételesebb helyzetbe helyezni az országot. A válság előtt is lehetett látni, hogy egyre autoriterebb irányba halad a kormányfő gondolkodása, a válságmenedzselési attitűdök pedig intő jelek a jövőre nézve. Antal Attila veszélyesnek látja az Orbán-kormány kezében a rendkívüli állapot eszközét, amelyet egyre inkább úgy tűnik, hogy normál ügymenetté is igyekszik alakítani a kormányfő. Azt kell felismertetni a magyar társadalommal, hogy a rendkívüli állapotokat visszaélésszerűen használják, a legutóbbit nyilvánvalóan arra, hogy lépésről lépésre szipolyozzák ki az ellenzék maradék erőforrását. Antal Attila szerint nem magával a kivételes állapot lehetőségével van a gond, hanem azzal, ahogy azt autoriter módon az Orbán-kormány működteti.

Az ellenzéknek politikai lehetőséget jelenthet, hogy az Orbán-kormány válságkezelése rányomja a válság következményeit az emberekre, a vállalatokat és a saját oligarcháit menti, nem az embereket. A rendkívüli kormányzást veszélyhelyzetekben arra találták ki, hogy az embereket megvédje, de a kormány pont ezt a funkcióját nem látja el a válságkezelés során. Ez az, amit az ellenzéknek minden eszközzel meg kell világítani a választók felé. Az ellenzékre nézve is igaz, hogy a kivételes helyzetek kivételes válaszokat igényelnek.

Tuesday, 26 May 2020

A baloldal radikális lesz, vagy nem lesz


Miközben az Orbán-rendszer elindította a (valójában csak csírájában létező) radikális baloldal elleni legújabb ideológiai háborúját, addig az ellenzéki oldal liberálisai még mindig rettegnek bármiféle komolyabb kapitalizmuskritikától. A koronavírusra hivatkozva bevezetett rendkívüli hatalomgyakorlás azonban rámutat arra, hogy a liberális demokrácia paneljeivel sohasem tudjuk leváltani az autoriter államot a piaci fundamentalizmussal ötvöző Orbán-rendszert.

Még március elején fogalmaztam meg a Népszava hasábjain azt, hogy az Orbán-rendszer leváltásának kulcsa, hogy az ellenzéken belül szét lehet-e törni az „antikommunista koalíciót”, ami lehetőséget ad egy radikálisabb baloldali ideológia megfogalmazására. Az írás nem titkolt célja az volt, hogy hogyan lehet meghaladni azt a gondolatot, hogy a NER elleni összefogás alapvetően liberális irányultságú legyen. Időközben az Orbán-rendszer szintet lépett, az elmúlt időszak bemutatta, hogy a korlátlan felhatalmazást mire is használja a kormányfő: a nemzeti burzsoázia és nemzetközi nagytőke támogatására és magyar emberek sanyargatására az egészségügytől a munka világáig. Mindezek lehetőséget adhatnak egy karakterében sokkal radikálisabb baloldal létrejöttére, hiszen az új típusú Orbán-rendszerre nehéz mit mondani a megszokott liberális pozícióból, hacsak annyit nem, amit Székely Tamás – korábbi egészségügyi miniszter – mondott: „Első megközelítésben riasztónak tűnhet, hogy több mint 30 ezer ágyat fel kell szabadítani… de ha elkezdünk a számok mögé nézni, akkor ez azért annyira nem borzasztó.”

Pedig borzasztó – nagyon is! Dermesztő továbbá, hogy az Orbán-rendszer a járvány elleni védekezés árnyékában folytatta és felpörgette brutális neoliberális és embertelen megszorító politikáját: az állami egészségügyi rendszer további amortizálása az állami fenntartású ágyszámok „várva várt” csökkentésével; drasztikus megszorítás a felsőoktatásban (miközben rekord alacsony a jelentkező diákok száma); a magyar munkavállalók végletes kiszolgáltatása a túlmunkakeret parttalanná tételével a munkaadók számára, valamint Európa legrosszabb bérkiegészítési rendszerének bevezetése; a nemzeti burzsoázia a szükséghelyzetben is virágzik, miközben életek és családi egzisztenciák mennek tönkre; a tragikus méretű munkanélküliséget állami bérrabszolgasággal (értsd: közmunka) tervezik enyhíteni; az állami vagyon mértéktelen, bűnös és teljességgel indokolatlan privatizálása (balatoni ingatlanoktól közraktárakig); a közalkalmazotti jogviszony sárba tiprása. 

A válság, a bizonytalanság, a kilátástalanság tehát az Orbán-rendszer érdekeit szolgálja, és biztosak lehetünk benne, hogy a kormányzat addig fogja fenntartani a rendkívüli állapotokat (akár a formális jogi keretek nélkül is), amíg politikai céljait el nem éri: ez pedig a nemzeti burzsoázia és a felső középosztály szövetségén, valamint a társadalom egy része gyűlölettel való feltüzelésén alapuló hegemónia. Orbán régen megértette azt is, hogy az autoriter állama és a tőke igényeinek parttalan kiszolgálása akkora terheket ró a magyar társadalom döntő többségére, hogy ez a kizsákmányolás normál körülmények között fenntarthatatlan. Az Orbán-rendszer tehát a gyakorlatban mutatja be, hogy a félperiférián mennyire autoriter formában működik a kapitalizmus. Mindezt kimondani csak erősen kapitalizmuskritikus pozícióból lehet, és fellépni ez ellen csak egy radikális baloldal tud.

Furcsának tűnhet, de valójában nagyon is logikus, hogy az Orbán-rendszer ezt jobban látja, mint az ellenzék maga: ezért is indult meg egy, a Századvégből eredő (és a kormányzati propagandában összehangoltan megjelenő) gyűlölet-kampány a „radikális baloldal” ellen. Mindez természetesen nem a kormányzat találmánya (egyik fő referenciájuk a köreikben közkedvelt Roger Scruton), de abban az Orbán-rendszer lehet a világ egyik legsikeresebb autoriter jobboldali populista rezsimje, hogy a nemzetiszocialista rendszerek és a radikális baloldal egymással való azonosításával megakadályoz mindenféle baloldali kibontakozási lehetőséget. Mindez persze tele van önellentmondással, hiszen a hazai rezsim szellemi előzménye a nemzeti szocializmussal bensőséges viszonyt ápoló Horthy-rendszer, de ez senkit sem érdekel akkor, ha a baloldalt elnyomja az éledező fasizmus, és radikális baloldalinak lenni „ellenérzést kelt” a potenciális szövetségesekben.

A baloldal szövetségeseinek esetleges fenntartásai azonban másodlagosak, hiszen nem az összefogást, hanem a magyar társadalom állam és piac által kizsákmányolt osztályait kell megmenteni. Emiatt különösen érthetetlen számomra Lendvai Ildikó azon javaslata (2020. május 2.), hogy immár nincs idő „saját profil élesítésére”, mert a NER-rel szemben „egyetlen világos alternatívát kell állítani”. Mindannyian pontosan tudjuk, hogy ha más nem, akkor majd az elkövetkező két évben sohasem látott mértékben felpörgő kormányzati gyűlölet biztosít afelől, hogy ha az Orbán-rendszer egy olyan határhelyzetet, mint a koronavírus világjárvány, ilyen brutálisan a saját túlélése érdekében használ fel (durván becsapva a járvány során békejobbot nyújtó ellenzéket), akkor nincs olyan dolog, amit ne tenne meg a hatalomban maradás érdekében. Fel kellene ismerni, hogy nem elég választással leváltani a fasizálódó, az emberi szenvedés enyhítésére teljesen érzéketlen, a rendkívüli jogrendet a végtelenségig feszítő rezsimeket, hanem – ahogy Hegyi Gyula írta (2020. április 28.) – egy új világmagyarázatra van szükség. Ennek a változásnak csakis világlátásában radikális, humánus, kapitalizmuskritikus, szocialista baloldal lehet az elindítója.

A szerző jogász, politológus, az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjának tagja

Tuesday, 5 May 2020

Megjelent az Eszmélet 125. száma (2020. tavasz)


A koronavírus-járvány és a nyomában előálló társadalmi katasztrófa új távlatba helyezi az elméleti és gyakorlati vitákat arról, hogy a hazai és nemzetközi baloldal hogyan válaszol(jon) mindarra, ami ezután következik. Hiszen látható, a tőke reakciója már jóval a világjárvány kitörése előtt elkezdett formálódni: a neoliberális autokrácia és a szélsőjobboldal szövetségével (ahogyan ezt előző számunkban bemutattuk); a menekült- és bevándorlás-ellenesség fasiszta „franchise-rendszerével”; a globális ökológiai és klímaválság tudatos felpörgetésével; a kizsákmányolás végletekig fokozásával. E számunkat is főként e kihívás jegyében állítottuk össze. Ahogy Göran Therborn fogalmaz: a baloldal előtt „megnyílt lehetőségeket” keressük, a járványhoz kapcsolódva és tőle függetlenül is. Külön blokkban foglalkozunk a szocialista szellemű közösségiség kérdésével és a kapitalista világrendszer alternatíváival. Körkérdéssel fordultunk hazai és külhoni elvtársainkhoz a radikális baloldal előtt álló lehetőségekről – most a válaszok első körét adjuk közre. Interjúk és elemzések keretében elevenítjük fel David Harvey, Polányi Károly és Immanuel Wallerstein munkásságát, és rámutatunk a történelem célzatos meghamisításának két minősített esetére.
Tartalomjegyzék
Antal Attila: A koronavírus és az Orbán-rendszer osztálypolitikája
A fasizálódás veszélyét nem a koronavírus hozta el Magyarországon, hiszen ezek a folyamatok már korábban elindultak. A vírus által közvetlenül és közvetve okozott egészségügyi – és a nyomában járó gazdasági – válság, a munkásosztály tömegeinek ellehetetlenülésével együtt járó társadalmi katasztrófa, valamint az erre adott neoliberális, tőkevédő intézkedések azonban minden eddiginél jobban kedveznek egy autoriter rendszer mögötti osztálypolitikának
Szocializmus
Göran Therborn: A baloldal előtt álló kihívások – megnyílt egy lehetőség
A cikk a baloldal egy adekvát, transzformatív politikájának kidolgozására tesz javaslatot, rámutatva, hogy a világban meglévő elégedetlenségek – legalábbis résnyire – kinyitottak egy új ajtót. A legfontosabb társadalmi mozgalmak, egyrészt, a társadalmi egyenlőtlenségek, másrészt a globális Északon meghatározó élménnyé vált klímaprobléma körül szerveződnek, ugyanakkor a demokrácia bejáratott csatornáin keresztüli politizálás esélye egyre halványabb. A transzformatív politizálásnak ehelyett inkább a népi tiltakozások epizodikusan kialakuló mozgalmaira kell(ene) támaszkodnia, megnyitva a társadalmi változás bedugult csatornáit
Tütő László: Az emberiség legnagyobb mozgalma
A személyiség egyediségének kibontakoztatására, illetve védelmezésére való igény olyan társadalmi berendezkedéseken átívelő gyakorlat és szellemi irányzat, amely spontán mozgalomnak is tekinthető. Az egyéni elzárkózásnál átfogóbb, ezért hatékonyabb forma a többiekkel való összefogás: a közösségi önvédelem. Az önkormányzó társadalom (kommunizmus) hipotézise viszi végig legkövetkezetesebben a személyes autonómiára törekvő egyének érdekeltségét
Stefan Meretz: A közösségi gazdálkodás strukturális közösségisége
A szerző együtt tárgyalja a közösségi és a piaci gazdálkodás jellemzőit. Az előbbi kiindulópontja az egyén konkrét egyedisége, ami a különféle individuumok együttműködésére, megállapodásaira épül – amiből a következményekért való felelősségvállalás következik. Ezzel szemben a piaci gazdálkodás érzéketlen a személyek konkrét egyedisége iránt; sajátossága a strukturális felelőtlenség
Friederike Habermann: Nem születünk önzőnek
Kísérletek bizonyítják, hogy a gyermekek eredetileg ösztönösen segítőkészek, míg a tárgyi jutalmazás erről le nem neveli őket. Felnőttek körében végzett vizsgálatok megmutatják, hogy együttműködési hajlamukat hogyan szorítja háttérbe az önérdekre, versengésre nevelő társadalmi gyakorlat. A szerző a jelenlegi rendszer meghaladásának lehetőségeit keresi
Asztal körül
A radikális baloldal helyzete és perspektívái itthon és a világban
Szerkesztőségünk körkérdéssel fordult a hazai és nemzetközi társadalomtudomány tőkerendszer-kritikus képviselőihez: fejtsék ki véleményüket a radikális baloldal magyarországi, európai és globális helyzetéről, kibontakozásának lehetőségeiről és az általuk helyesnek tartott cselekvés irányairól, módszereiről.
E számunkban a beérkezett válaszokból hatot adunk közre:
Barát Endre: A radikális baloldal perspektíváiról
Florin Poenaru: A globális baloldal esélyei
Artner Annamária: A radikális baloldal kibontakozási lehetőségei és a szocializmus perspektívái napjainkban
Alexandr Buzgalin: Válasz a kérdésekre
Szigeti Péter: …amikor az alul lévők már nem akarnak a régi módon élni, a transznacionális burzsoázia pedig…
Kiss Viktor: Baloldal a posztmodern kapitalizmusban
Bruno De Conti – Patricia Villen: A radikális baloldal és a szocializmus perspektívái Brazíliában és Latin-Amerikába
Asszociációk
Slavoj Žižek: Koronavírus-járvány és kommunizmus
A szlovén filozófus írásában bemutatja, hogy a koronavírus-járvány a globális kapitalista rendszer elleni halálos csapássá válhat. A kialakult veszélyhelyzetek és a kapitalista animizmus visszatérésének kritikája mellett felvázolja, hogy egy „egészségügyi háború” hogyan kényszerítheti ki egy új, globális szerveződés létrejöttét. Végül kifejti, hogy a mai kommunisták a diplomás liberálisok, pont fordítva, mint ahogy azt a magyar miniszterelnök mondta
Olvasójel
Szigeti Péter: Ennyire gördült? Bozóki András: Gördülő rendszerváltás. Az értelmiség politikai szerepe Magyarországon (1977–1994). Budapest, L’Harmatttan Kiadó – Uránia Ismeretterjesztő Alapítvány, 2019
Dokumentum
Krausz Tamás: Az MSZP 1998 nagy vesztese. Magyar Hírlap, 1998. augusztus 22.
Interjú
A hegemóniáért folytatott harc politikai gazdaságtana. Imperializmusok csatája? Haris Golemis interjúja David W. Harvey-vel
Formálni A nagy átalakulást. Michael Burawoy és Kari Polanyi Levitt beszélgetése
Arcok
Immanuel Wallerstein: A társadalomtudományok világrendszer-szemléletben
A nemrég elhunyt Immanuel Wallerstein e korai munkája – mások mellett – általa is megalapított világrendszer-elemzés egyik első, programadó szövege. Ebben ismerteti a XIX. században kialakult társadalomtudományok és a világrendszer-szemlélet különbségét, az általa javasolt elemzési mód alapfogalmait, és röviden rámutat a tőkés világgazdaság formáját öltő modern világrendszer válságának főbb okaira is. Nehezen elérhető, korábbi magyar kiadása után most új fordításban tesszük közzé
Éber Márk Áron: Wallersteint olvasni kell!
Az Afrika-kutatóból lett világrendszerelemző tudós életművének főbb irányairól Immanuel Wallerstein halála ismét lehetőséget kínál arra, hogy áttekintsük életművét, szerteágazó munkásságát, intellektuális és politikai pozícióját. E számvetés röviden felvázolja az Afrika-kutatóból lett világrendszer-elemző, történész, szociológus és aktivista munkásságának főbb irányait. Az írás és részletes irodalomjegyzéke azok számára is segít eligazodni e gazdag életműben, akik most ismerkednek Wallersteinnel, és kezdik olvasni a nemrég elhunyt klasszikust
Tényről tényre
Alabán Péter: Társadalmi folyamatok
Ózdon a rendszerváltozás után A nemzetközi összevetés európai példái jó alapot szolgáltatnak arra, hogy párhuzamba állítsuk a kelet-közép-európai rendszerváltozás társadalmi hatásait, rámutatva olyan folyamatokra, mint a privatizáció hibái, a marginalizálódás, a munkanélküliség, az elszigetelődés, a leépülés, illetve a gazdasági és társadalmi stigmatizáció. Mindezek megjelennek a tanulmányban vizsgált térség és az egykori iparváros, Ózd kapcsán is, ahol a társadalom többségét alkotó volt ipari munkásság esetében nem beszélhetünk valódi kontinuitásról a rendszerváltozást követőn, vagyis e társadalmi csoportnak nem lettek igazi „örökösei”, miközben a gazdasági verseny legnagyobb vesztesei egyértelműen a romák voltak. Az egykori acélgyári kolónián lakók közös identitástudattal rendelkező, jól meghatározható lokális közösségei felbomlottak, s megindult e városrészek, az egykori bányász- és munkáskolóniák pusztulása
Tromf
Daniel Lazare: Timothy Snyder hazugságai. Timothy Snyder: Véres övezet. Európa Hitler és Sztálin szorításában. Budapest, Park Könyvkiadó, 2010
A szerző feltárja, hogy az új szélsőjobboldal „sztár” történésze hogyan, milyen (geo)politikai okok következtében  képes rá, hogy behálózza  a holokauszt és általában a II. világháború emlékezetének európai „piacát”. Snyder történeti „felfedezései” a mitizált „véres övezet” világára vonatkoznak. A tanulmány a modern szovjetofóbia és  ruszofóbia  bírálatának fontos darabja
Kabai Domokos Lajos: Csernobil a propagandaháborúban
2019 derekán világszerte nagy nézettséget ért el a Csernobil című brit–amerikai film(sorozat). A cikk a csernobili atomerőműben 1986-ban bekövetkezett robbanáshoz kapcsolódó, korabeli és mai propagandatevékenységet tekinti át. A szerző, a hasonló nyugati eseteket is felidézve, arra a megállapításra jut, hogy a kormányok, a társadalmi-gazdasági és politikai viszonyoktól függetlenül, általában igyekeznek szőnyeg alá söpörni a katasztrófák általánosabb okait, kisebbíteni jelentőségüket.

A film oroszországi és nemzetközi fogadtatása jelzi, hogy a mai információs háborúban miként éled újjá az Oroszországról mint a gonosz régi-új birodalmáról formált toposz