Wednesday, 13 January 2021

The Orbán Administration's Class Politics and the Spread of COVID-19 in BJCT

This is my new paper on Hungarian authoritarian populism and its class politics upon the case of Covid-19 crisis. It has been published in Berlin Journal of Critical Theory (BJCT) Volume 5, Number 1 (January, 2021). 

It can be downloaded from BJCT's site or my Academia.edu as an open access paper. 

Abstract

It has been investigated in this article that contrary to the assessment of other commentators, the outbreak of the coronavirus crisis did not bring on or finalise the authoritarian turn in Hungary. Rather the conditions for authoritarian rule preceded the crisis and were certain to define how the government would respond to the crisis. It is beyond question that by introducing the so-called Enabling Act, which grants absolute power to the Prime Minister, the Orbán government has become an authoritarian political system. Evidently this represents a substantial danger to the European Union, one that has existed for some time but became heightened in the context of a fresh eurozone crisis. Nevertheless, the unholy use of the coronavirus situation is just the latest stage of exceptional government in Hungary. The main social and political outcome of this permanent state of exception is the subjection of society to the forces of neoliberalism. Along with the new Enabling Law the neoliberalization of public services also put the Hungarian society in an incredibly difficult position to handle the threat of the epidemic. Moreover, the main cause behind the emerging Fascism is the class politics of the political system, which is based on the compromise of the upper middle-class and national bourgeoisie. I propose here that the main aim of Orbán is to maintain the post-pandemic world by the unnecessary extension of state of exception. During the epidemic crisis Orbán has achieved all the neoliberal goals that have always defined his authoritarian policy. So, a new period of the system is in the making and Orbán is interested in the deepening of the crisis

Wednesday, 16 December 2020

Egy orbánista EU-ban nincs helye a baloldalnak


A magyar és a lengyel kormányfő végül feladta a vétóját és zöld utat kapott az EU-költségvetés, valamint a válságkezelési program. Látszólag mindenki örül: nyert a német vezetés, az Európai Tanács és nyert Orbán is. Egy valaki veszített, mégpedig a magyar társadalom. Magától értetődik, hogy az Orbán-rendszert nem az EU-nak, hanem a társadalomnak kell leváltani. Ugyanakkor fájdalmas kijózanodás, hogy az európai politika elkezdte aktívan akadályozni Orbán elmozdítását. Vagyis, minden látszattal ellentétben, a magyar miniszterelnök éppen az a politikus, akit a nyugati politikai és üzleti körök szívesen látnak a továbbiakban is a hatalomban. A vétó-üggyel tehát Orbán valójában azt a projektet folytatja, ami a 2019-es EP-választással veszni látszott: egy konzervatív-rasszista EU kiépítését. Mindez pedig rámutat arra, hogy minden eddiginél időszerűbb lenne elgondolkodni azon, hogy baloldali szemszögből milyen Európai Uniót szeretnénk. Ugyanis, ha Orbánnak és elvbarátainak sikerült átformálnia az EU-t „Európa-erőddé”, akkor abban nem lesz helye a baloldalnak.

A magyar-lengyel vétó nyomán két dologra szeretném felhívni a figyelmet: az egyik az, hogy az Orbán-rendszernek igenis van európai politikája, amelynek korántsem elsődleges célja az EU-ból (mint a rendszer fő anyagi donorjából) való kilépés, hanem a jogi-bürokratikus rendszer politikai réseinek megtalálása és az egész EU karakterének átrajzolása a megerősített nemzetállami sáncok mögül – egy markáns zsarolási potenciállal. A másik szempont, amit jó lenne végre felvetni a baloldalon, az az, hogy milyen Európai Unióban gondolkodunk.

Vajon Orbán tényleg rendszeridegen az EU-ban?

Sokszor gondoljuk azt, hogy Orbán egy rebellis nacionalista az Európai Unióban, aki feltűrt ingujjal szügyig szeret gázolni az általa keltett botrányokban. Ez természetesen igaz is, ugyanakkor ebből nem szabad azt a téves következtetést levonni, hogy Orbán nem érti az EU működését, vagy hogy óhatatlanul ki akar az EU-ból lépni. Valójában a mostani eset és az egész orbáni EU-politika mutatja azt, hogy a miniszterelnök milyen pontosan érti és érzi az EU működési sajátosságait és mennyire ki tudja ezeket használni. Erről a baloldalon azért nem „illett” eddig beszélni, mert akkor végre vállalni kellene egy EU-kritikus álláspontot és ez igen nehéz abban a helyzetben, amíg egyes ellenzéki és értelmiségi csoportok az EU-tól várják, hogy megbuktatja Orbánt.

Az a furcsa helyzet, hogy Orbánt egy EU-ellenes politikusnak látjuk és láttatjuk sokszor, ugyanakkor valójában az a helyzet, hogy Orbán alkalmazkodott leginkább a hazai politikában az európai játékszabályokhoz és Orbán nem rendszeridegen az európai politikán belül, hanem egészen egyszerűen olyan az európai politika, mint amilyet Orbán megtestesít. Vagyis éppen ideje leszámolni azokkal a hagymázas EU-víziókkal, hogy az „európai értékközösség nem engedheti sokáig tombolni az Orbán-rendszert, mert az ellentétes a jogállamisággal és az európai értékekkel”. A vétó talán most már mindenki számára megmutatja, hogy ez egészen egyszerűen nincs így. Tudatosítsuk magunkban, hogy Orbán Viktor az a politikus, akit az európai üzleti és politikai elit (nagy része) szívesen lát egy félperifériás autoriter rendszer élén.

Amit most Orbán csinált, az nem más, mint hazai és európai túlélésének biztosítása volt. Egyrészt garantálta azt, hogy rendszere működik 2022-ig: vagyis Orbán időt nyert magának és a zöld utat kapott a választási felkészülésre. Másrészt pedig lépéseket tett az európai szinten vesztes 2019-es európai parlamenti vereség visszafordítására és elkezdte azt a politikai konglomerátumot létrehozni, amely alkalmas lehet a jövőben az Európai Néppárton belül és/vagy azon kívül kialakulva az egész EU átalakítására.

Miért nincs a baloldalnak gondolata Európáról?

Az a tény, hogy az EU eddig és eztán is finanszírozza az orbáni autokráciát végre elgondolkodásra kellene késztesse a hazai baloldalt, hogy az az alapvetően liberális Európa-kép, amelyben immáron három évtizede gondolkodik, helyes-e és ehhez képest milyen lehet egy baloldali elképzelés az EU-ról. Ugyanis az utóbbi években erőteljesen felfutást mutat az EU baloldali kritikája és ehhez képest alternatívák kidolgozása. Azonban a hazai helyzetet nehezíti, hogy az EU-ról való kritikus gondolkodást a jobboldal kisajátította és a liberális közvélekedés minden EU-kritikát azonnal az EU-ellenesség skatulyájába helyez. Ez azzal járt, hogy a csatlakozás után a hazai baloldalon nem fogalmazódott meg sem jogos kritika, sem pedig alternatív megközelítés európai kérdésekben. Ok és lehetőség pedig bőven lenne és éppen itt az ideje annak, hogy az EU-kritika (és nem az EU-ellenesség!) jobboldali hitbizományát megtörjük.

Costas Lapavitsas többek között azt vizsgálja a The Left Case Against the EU (Wiley, 2018) című könyvében, hogy a trojka (Európai Bizottság, Európai Központi Bank, Nemzetközi Valutaalap) miként bánt el Görögországgal és a görög társadalommal a 2008/2009-es gazdasági és pénzügyi összeomlást követő katasztrófa idején. A szerző kifejti, hogy az Európai Unió nem más, mint nemzetállamok hierarchikus szövetsége, amely megteremtette az egységes piac intézményi feltételeit a neoliberális gazdaságpolitika könyörtelen elmozdítása érdekében. Mindennek legfőbb nyertese a német tőke. Wolfgang Streeck német gazdaságszociológus pedig a következőképpen vélekedik az Európai Monetáris Unió (EMU) feletti német hegemóniáról: „Az EMU konszolidációs állapotába ágyazott nemzetközi kapcsolatok nagyon aszimmetrikusak. A gazdaságilag gyenge országok, valójában az országok többsége, néhány gazdaságilag erős országgal találja magát szemben, akik hatékonyan tudnak úgy diktálni, hogy közben pénzügyi támogatások visszatartásával fenyegetnek. Németország 2008 után – visszanyerve gazdasági erejét – az EMU legnagyobb haszonélvezője lett, köszönhetően exporterejének és az alacsony kamatoknak, gyakorlatilag úgy kormányozva az EMU-t, mint egy német gazdasági birodalmat.”

Vagyis, amikor a baloldal EU-kritikában gondolkodik, annak fő iránya az EU neoliberális intézmény- és pénzügyi rendszere és az ebből következő társadalmi megszorítás-ellenesség kell, hogy legyen. Az a rendszer, amivel az Orbán-féle populizmus valójában mindig is együttműködött. Orbánnak nem az EU neoliberális karakterével van a gondja, hanem úgy kíván ebből hasznot húzni, hogy megerősíti a nemzetállami mozgásteret. Gondoljunk csak arra, hogy a német (óriási részben autóipari) nagytőke és az Orbán-rendszer között mennyire bensőséges viszony van: 2010-2018 között a német nagyvállalatok több mint 100 milliárd forint állami támogatást kaptak Orbánéktól, az új munkajogi- és sztrájkszabályok pedig egyértelműen a tőkének kedveznek a munkával szemben. Nem beszélve arról, hogy Orbán „(rabszolga)munka alapú társadalmában” még járvány idején sem a munkás, hanem a cégek kerülnek megsegítésre.

Óriási problémával állunk tehát szemben: amíg a baloldal elfogadta azt, hogy az EU egy „progresszív projekt”, addig lemondott saját politikai és politikai gazdaságtani radikalizmusáról. Ez pedig egy rendkívül ellentmondásos helyzetet eredményezett. Az igen komoly szociális és jóléti vívmányokkal felvértezett EU mára egy neoliberális, a tőkét és az autoriter vezetőket támogató konstrukcióvá vált, amelynek működését Orbán nem csak, hogy megértette, de hazai viszonyok között eddig ő tudott belőle leginkább profitálni: ennek ára a politikai korrupció, a mérhetetlen klientúraépítés, a magyar társadalom legszegényebb millióiról való tudatos lemondás. Az EU részéről pedig az „úgynevezett európai értékek” totális szembe köpése. Az EU legitimációja nem csak azzal roggyant meg, amikor Erdoğan-nak szervezte ki a menekültek Európán kívül tartását, hanem azzal is, amikor az orbáni politikát a nagyvállalati érdekek mentén, a rendszer autoriter vonása ellenére finanszírozza. Ez mutatja, hogy az EU nyugati centruma nem hisz (eléggé) abban, hogy a közép-kelet-európai régióban egyszerre működtethető egy demokratikus gazdasági és politikai berendezkedés. Ezért azt a megoldását választották, hogy a félperifériára egyfajta „gazdasági gyarmatként” tekintenek és szedik annak hasznait, de közben politikailag lemondanak róla (jelen esetben a „helytartó”, azaz Orbán javára). A hazai baloldal súlyos hibája, hogy nem vette észre, hogy az orbáni politika mennyire főáramúvá vált az EU-ban és a liberális dogmák nyomán, abban a hitben élt, hogy az EU egy ponton megálljt parancsol a miniszterelnöknek. A vétó esete végérvényesen megmutatta, hogy ez mekkora tévedés.

De talán még nincs túl késő és van még visszaút, amelynek első lépése az kell legyen, hogy sürgősen újragondoljuk, hogy baloldali szempontból milyen EU-t akarunk. Ez azért is fontos, mert a „progresszív európai projekt” tévútja azzal a brutális mellékhatással is járt, hogy a baloldal (itthon is és egész Európában) nem tudta megvédeni azokat a legszerencsétlenebb sorsú társadalmi csoportokat, amelyeket a soha véget nem érő megszorítások politikája, a globális pénzügyi és gazdasági válság, a globalizáció miatti egzisztenciális és mentális ellehetetlenülés, most pedig a koronaválság a leginkább sújtott és végső elkeseredésükben (amint ezt a Brexit, Trump, Orbán példája is mutatja) a radikális jobboldal halálos ölelésében találták magukat. A baloldalnak történelmi szavazótábora (munkások, legszegényebbek) felé nemzeti és európai szinten is végre felelősséget kell vállalnia! Mégpedig mihamarabb, mert az orbánista Európai-erődben a kapitalizmus károsultjai egy újfeudális, szolgai életmódra lesznek kárhoztatva.

Saturday, 5 December 2020

On The Barricade - Podcast 6th December 2020


"They say there are two types of conservatives: the ones that have been caught in very compromising sexual situations, and the ones that are going to get caught. The Hungarian MEP Jozsef Szajer belongs to the first category of conservatives. His past week night adventures caught the attention of the whole world. 



Join us Sunday on The Barricades, our weekly podcast to discuss this very hot topic! We have two special guests: Antal Attila, coordinator at the Social Theory Research Group at Institute of Political History and Stefano Bottoni, who currently works as a Senior Lecturer at the Department of History at the University of Florence. We shall try to analyse what is probably one of the most humorous and, at the same time, alarming events in recent history. 

The unbelievable level of hypocrisy of the Hungarian top conservative politicians was revealed this week when Jozsef Szajer, an MEP of the Victor Orban party, was caught climbing out of the first floor of a building in Brussels, fleeing along the gutter, in order to escape a private party when police stormed the premises. The police were called because of a complaint about a nighttime disturbance. Drugs were found in Mr. Szajer's pocket. Now, the problem of him getting arrested wouldn’t have caught the media’s attention. But the private party was actually a gay orgy, and Mr. Jozsef Szajer, who fronted conservative Hungarian party Fidesz in the European parliament, helped rewrite Hungary's constitution to add, "Protect the institution of marriage as the union of a man and a woman"!
You can’t make these things up. It is a clear situation where reality beats fantasy. And yet, there is a dramatic side to this very humorous story that we are about to unravel on Sunday!"

Wednesday, 2 December 2020

Járványügyi vádirat

 A cikk a Hírklikk-en jelent meg 2020. december 2-án.

A koronavírus megmutatta az Orbán-rendszer igazi természetét: ez az emberellenes politikai rendszer egészen egyszerűen odalökte a magyar társadalmat a járvány elé azért, hogy a rendszer elitje és a külföldi tőke pénzénél maradjon. De a pandémia társadalomellenes kezelése és az Orbán-rendszer totális morális megsemmisülése arra is rámutatott, hogy égetően szükséges az, hogy levonjuk mindennek a társadalmi és politikai konzekvenciáit.

Az Orbán-rendszer számára a koronavírus járvány kirobbanásától fogva sokkal fontosabb szempontot képviselt az emberi élet- és egészségvédelemnél az, hogy a járványnak a politikai rendszerre való káros gazdasági hatásait mérsékeljék. Még azt sem állíthatjuk, hogy a magyar kormányzat inkább gazdasági válságként és nem pandémiaként fogja fel a történéseket, hiszen bármilyen gazdasági válságkezelésnek érzékenynek kellene lennie a társadalmi szempontok iránt, ugyanis végső soron a gazdasági teljesítmény nagyban függ a dolgozók egészségi állapotától. Az Orbán-rendszert azonban csakis az érdekelte és érdekli, hogy a politikai rendszert, az azt fenntartó nemzeti oligarchákat és az egész orbáni projektet biztosító nemzetközi tőkét mentse meg a járvány kellemetlen hatásaitól. Erre vezethetők vissza a következők: a tavaszi első hullám során az utolsó utáni pillanatig való hezitálás az iskolák bezárása kapcsán; az, hogy a Orbán-rendszer alig és igen nehezített terepen akar segíteni a munkájukat elvesztett dolgozóknak, viszont a tőkének jelentős mentőövet dobott; a magyar kormány a felkészülés szempontjából elengedte a nyarat és a nyaralások ösztönzésével a fogyasztás felé kívánta mozdítani az embereket, akik a legkevésbé sem voltak elővigyázatosak; a második hullám során – immár tanulva a korábbiakból – a kormányfő a legvégsőkig kivárt az érdemi szigorításokkal és az általános iskolák/óvodák általános bezárást pedig az itt dolgozók (persze nem általános) tesztelésével próbálta meg elodázni. Az Orbán-rendszer elleni járványügyi vádiratnak három fő pontját emelném ki: (1) az orbáni kapitalizmus puszta eldobható erőforrásként kezeli az embereket; (2) akiktől egyúttal elvárja az életük/egészségügy feláldozását az elit érdekében, de eközben még hibáztatja is az áldozatokat; (3) végül pedig a rendszer válasza a társadalom terrorizálása és militarizálása, elterelve a figyelmet a tragédiákról.

Orbán kapitalista rendszerében a munkás élete és egészsége nem számít 

Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az Orbán-rendszer odalökte a magyar társadalmat a járvány elé. Hogyan is lehetne egyébként magyarázni, hogy a kormányzat szándékosan elmulasztotta kiépíteni annak anyagi és kommunikációs hátterét, hogy támogassa a magán és állami munkáltatókat az otthondolgozás feltételrendszerének megteremtésében, továbbá a nyáron semmilyen érdemi lépések nem történetek a magyar oktatási intézmények online oktatásra való felkészítése terén. Ehelyett Orbánék háborúba kezdtek az orvostársadalommal, az egészségügyi dolgozókkal és azok érdekképviseleti szerveivel, a végletekig elcsigázva és demoralizálva azokat az embereket, akik kezében az életünk és egészségünk van. Ezek a lépések látszólag nélkülözik a logikát, hiszen ki az az épeszű politikus, aki járvány idején úgy gondolja, hogy „minél rosszabb, annál jobb”. Azonban nagyon is végiggondolt lépések mentén cselekedett a kormányzat és ennek fő mozgatórugóját a miniszterelnök el is árulta még 2020 tavaszán: „Úgy küzdjünk meg ezzel a válsággal, hogy ne adjuk fel a céljainkat, ne adjuk fel azt, amit elértünk, ne adjuk fel Magyarország függetlenségét [...], a munkaalapú gazdaságot és a büszke élet lehetőségét sem!” Ez pedig a korábbi évekből jól ismert „munkaalapú társadalom” gondolta, amely nem más, mint a neoliberális „nincs ingyenebéd” megközelítés autoriter jobboldali változata. E kettő lényege ugyanaz: a társadalom széles (és persze leginkább rászoruló) tömegeit nem szabad állami közszolgáltatásokkal ellátni, ehelyett egy szűk gazdasági/politikai elitnek és a társadalom felső réteginek kell minden állami segítséget megadni. Azt is mondhatnánk, hogy Orbán „munkaalapú társadalma” arra épül, hogy a nép dolgozik, az elit pedig lefölöz minden hasznot. Az Orbán-rendszer a járvány során bebizonyította, hogy számára mind a gazdaság normál működése során, mind pedig szükséghelyzetben a munkás (és persze annak családja) nem más, mint pótolható erőforrás, akinek élete és egészsége csak kozmetikázható statisztikai adatként fontos.

Áldozd fel az életed, de úgyis te leszel a hibás!

Az, ami elsőre kormányzati hanyagságnak és az emberekkel szembeni kalandorságnak tűnik, nagyon is tudatos lépés volt és azt eredményezte, hogy ember százezrei kerültek kényszerű válaszút elé saját és családtagjaik élete/egészsége, valamint egyéni és családi megélhetésük között, mivel az Orbán-rendszer sem a munkavállalókat, sem a munkanélkülieket érdemben nem támogatja a válság során. Ez vezetett el az olyan kétségbeejtő helyzetekhez, amely mind egyéni, mind pedig járványügyi szempontból tragédiákhoz vezetett el és emberek tömegei vélekednek úgy, hogy „inkább betegen is visszamenne dolgozni, mert annyira kevés táppénzt kap”. Ez korántsem emberi önzés vagy járványügyi felelőtlenség az emberek részéről, hanem éppenséggel egészséges életösztön. Csakhogy egy kormányzatnak nem az lenne a feladata, hogy rátolja a védekezés lelki, anyagi és társadalmi terhei az emberekre, hanem éppen az, hogy ezekből átvállaljon! És itt érkezünk el a legnagyobb tragédiához: miközben a rendszer a családi megélhetés és a társadalmi szinten felelős járványügyi magatartás csakis kormányzati eszközökkel feloldható ellentmondásaiból eredő elviselhetetlen felelősségével terhelte meg az embereket, egyúttal el is kezdte őket hibáztatni. Még hosszú évekig visszhangoznak majd a szakmailag és morálisan is alkalmatlanná vált egészségügyi miniszter szavai a „felelőtlen emberekről” és a vírust behurcoló nyaralókról – holott éppen az ő miniszterelnöke lamentált arról, hogy ha nem látjuk évente a tengert, akkor „börtönben érezzük magunkat”.

A „megoldás”: a társadalom militarizálása

Az Orbán-rendszer a helyzet kezelésére egy régi, jól ismert megoldáshoz nyúlt: ez pedig nem más, mint a társadalom folyamatos militarizálása, szalmabáb-szerű ellenségképekkel szembeni mozgósítása. Ebben nagy gyakorlata van a kormányzatnak, hiszen 2015-től kezdve folyamatosan hosszabbítja a csak a politikai gyűlöletkampány szintjén létező „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet” – Orbánéknak a járvány alatt még arra is akadt gondjuk, hogy 2021 tavaszáig gondosan meghosszabbítsák ezt, nyilvánvalóan a járvány és a bevándorlás összemosásának állandó lehetőségeként. A rendszer azonban itt nem állt meg és folyamatosan ellenségeket keres: a menkültválság gyűlöletkampányából áthozott Soros György, a kultúrharc legújabb fejezetében a színművészetis oktatók és hallgatók, az LMBTQ-közösségek és az azonos nemű párok örökbefogadása, valamint (megint) az Európai Unió. Az Orbán-rendszer szorult helyzetben érzi magát, hiszen egyszerre vonultatja fel az elmúlt 10 esztendő összes identitásküzdelmét és ebből eredő ellenségképeit. Orbán abban reménykedik, hogy a járvány egészségügyi és gazdasági következményeitől terhelt társadalom nem őt és rendszerét, hanem a kivetített ellenségképeket fogja hibáztatni. A miniszterelnök sarokba szorítva érzi magát, hiszen a rendszere egyik legfőbb anyagi támaszát jelentő EU-forrásokat is kockáztatja ebben a helyzetben. Arról nem is beszélve, hogy a helyreállítási alap tekintetében olyan emberek kaphatnának segítséget, akiken egyébként (a fentiek alapján) a magyar kormányzat egyébként sem segítene. A társadalmi szintű militartizálódásnak csakis az lehet a következménye, az emberek a leggyengébb társadalmi csoportok ellen fordulnak és a kormányzat éppen ezt az önzést szeretné a végletekig fokozni, és az ebből eredő gyűlölethullámokon szörfözni.

* * *

Az orbánista Fidesz tehát túszul ejtette a magyar társadalmat és azok a jegyek (önzés és kegyetlenség, áldozathibáztatás, az erőszakosság végletekig fokozása), amelyeket itt vizsgáltunk kísértetiesen hasonlítanak arra, ahogyan a családon belüli erőszaktevő viselkedik, aki nem mellesleg morális fölényt hazudik önmagáról. A Demeter- és Szájer-ügyek pedig minden eddiginél kézzelfoghatóbbá tették, az Orbán-rendszer végtelen cinizmusát, önhittségét és azt, hogy valójában semmilyen olyan erkölcsi mércét nem vesznek ezek az emberek komolyan, amelyekkel egyébként megpróbálják zsarolni a magyar társadalmat. A választások előtt másfél évvel és koronaválság során kiderült, hogy az Orbán-rendszernek nemhogy morális fölénye nincs, de morálisan megsemmisült. A mi dolgunk pedig az, hogy nem beletörődve ebbe, levonjuk mindennek a társadalmi és politikai konzekvenciáját.

Thursday, 26 November 2020

Central and Eastern Europe in Post-Communism (Online Interdisciplinary Research Workshop): The Permanent State of Exception Before and After the COVID-19 Crisis in Hungary


The regime change in Central and Eastern Europe (1989-1990) brought a series of challenges and developments in the region. Three decades of post-communism indicate a very high dynamic in political, economic, social and historical terms. In many countries the transition to democracy was difficult, the role of civil society changed over time, the conventional and contentious politics went in different directions, the economic hardships occurred more often than anticipated, and the social problems took various forms. In addition to these general trends, specific issues such as corruption, migration, border security, poverty, or the EU and NATO accession make the entire picture complex. Extensive research made an attempt to explain the post-communist developments. This workshop aims to contribute to the existing knowledge by looking at causes, functioning or consequences of both general and specific issues. 

My research topic was the following: The Permanent State of Exception Before and After the COVID-19 Crisis in Hungary

There have been two overlapping kinds of state of exceptions in effect in Hungary, moreover upon the COVID-19 crisis the Orbán regime is preparing the institutionalization of the third one. Analysing the Hungarian situation, I am arguing here that the COVID-19 crisis has exacerbated this procedure, but it has started before. On the one hand, the extraordinary measures in normal circumstances are far not unknown in Hungary since the migration crisis of 2015. Moreover, the Orbán regime is constantly using the extraordinary measures since 2015 to maintain the political power. On the other hand, Orbán used the pandemic situation to accept the so-called Enabling Law, which is seemingly withdrawn, in fact the extraordinary measures remain in force. The real danger is not just the indefinite power of Orbán, but the fact that he gained nearly half a decade of experience in exceptional governance maintain the class compromise behind the regime.

Wednesday, 11 November 2020

The Rise of Authoritarian Populism in Hungary - ASEEES Virtual Convention 2020

 

I will have an online lecture at ASEEES Virtual Convention 2020. Our panel, Anxiety and Fatigue in East-Central Europe, 1989–2019: Neoliberalism, Populism, and the New Politics of National Identity, will be on 15th November 2020 12.00 PM (18.00 CET).

My paper: The Rise of Authoritarian Populism in Hungary

At the time of Eastern European regime changes a stubborn expectation has risen about the democratization and marketization. Fukuyama put forward the “end of the history” and the universalization of Western liberal democracy. Instead of this “eternal peace”, by 2000s it has been proven that totally different tendencies have broken ahead, and political authoritarianism has become the new tendency. It is to say that the new era of autocracy maintains an intimate relationship of economic liberalization, capitalist globalization. Not just state autocracies have been evolved, but it become obviously that the capitalism inevitable shows autocratic tendencies. 

The contemporary democracies are facing their deepest crisis and biggest challenge ever. Although several factors have changed, the core challenge remained: the oppression of authoritarian structures. In the second half of the 20th century the capitalism entered to its authoritarian neoliberal phase. At the beginning of the 21st century the authoritarian right has rapidly reborn in the field of authoritarian state, which can be called post-fascism. According to my concern, these two tendencies have tightly coupled in the framework of authoritarian right-wing populist regimes. Rosa Luxemburg showed that imperialism and imperialist war could not be overcome within the framework of capitalism. The rule of law based liberal democracy and liberal constitutionalism tried to put this militarist nature of capitalism into legal/constitutional frameworks. The failure of liberal democracy opened the contemporary way of authoritarian right-wing populism, which on the one hand remained integrated into neoliberal capitalism and on the other hand dismantled the legal basis of liberal constitutionalism (human rights, rule of law). A new hegemonic structure has been created in the USA under the Trump’s administration, in Putin’s and Erdoğan’s systems as well, and it is most striking in Eastern Europe especially in the post-fascist Hungarian Orbán’s regime.

This paper is based on my recently published book The Rise of Hungarian Populism: State Autocracy and the Orbán Regime (Emerald Publishing, 2019) which, analysing the Hungarian case, investigates how the authoritarian neoliberalism cooperates with authoritarian state ruled by the populist right. On this basis, I argue here that the authoritarian turn of our time is based on the common tyrannical nature of capitalism and post-fascist right-wing politics. My other main thought here is that the liberal democracy was undermined by not just the state autocracies, but the neoliberal autocracy. The authoritarian populism cannot be seen as an extreme form of freedom speech, nor the neoliberalism be considered as a form of economic freedom. Authoritarian populism and authoritarian neoliberalism are against freedom, justice, equality and democracy. The main challenges of our time how can we fight back against these constitutionalized dictatorships, because it is to say that authoritarian populism and neoliberalism are about to constitutionalize themselves.

Friday, 6 November 2020

Northeastern Political Science Association 52nd Annual Conference


The 52nd Annual Conference of Northeastern Political Science Association goes virtual on Saturday, November 7, 2020. I will have a lecture in Theory and Politics Today panel on November 7, 3:45 to 5:15pm EST (9:45 to 11:15pm CET).

Ever since the time of Plato and Aristotle, political philosophers have wrestled with the political, social and economic issues of their days as they sought to define a better polity. Drawing on scholars from ancient and classical political thought, American political thought, and modern political thought, this panel will apply theory to politics today.

Chair: Jonathan Keller, Manhattan College
Discussant: Andreas Avgousti, Simon Fraser University

Forgotten Conservatives: The Liberty League and the Origins of Modern American Conservatism
Aaron Quinn Weinstein, Fairfield University

Aristotle’s Defense of the Multitude, Reconsidered
John Hungerford, Two Six Labs

Religious Toleration or Religious Freedom? John Locke’s Debate with Edward Bagshaw
Tianhong Ying,  Michigan State University

The Mortality of Republics: The Fragility of Freedom in American Republicanism
Christopher Brennan, Columbia University

The Rise of Executive Power: Authoritarian Populism and Unitary Executive Theory
Attila Antal, Eötvös Loránd University

Abstract

There is an emergence of executive power in the world which means on the one hand that the executive power is extremely strengthened, on the other hand the theory of separation of powers has totally been redesigned and this has a huge impact on the landscape of democracy. I am arguing here that the contemporary strengthening of executive power cannot be seen as the classic presidentialization in normal state of the politics, because the governments and their leaders are about to create a new political landscape in which politics is not subordinated to the law. It is interesting that the reconfiguration of executive power has become dominant at the period on both sides of the Atlantic. In the USA the Unitary Executive Theory (UET) tried to justify the expansion of presidential power, in Europe and other parts of the world the rise of right-wing Authoritarian Populism (AP) reinforced the political leaders. In this paper the theoretical bases of UET and the AP are investigated and the main common theoretical foundation here is Carl Schmitt and his theory on the political sovereignty and the state of exception. Given these facts, UET and AP has been investigated here in the framework of presidentialization in the time of state of exception. I am trying to critically investigate the rise of the executive branch in the West is held in the framework of democracy and in the East this phenomenon is blamed as a new rise of totalitarianism. I will point out that expansion of executive power is an inevitable danger, because the representative and parliamentary democracy has become empty by that the executive leaders pretend as the main political representative of their political communities. Upon the case of COVID-19 crisis the dangers caused by UET and AP have been reinforced each other, because the governing right-wing populist autocracy is based on executive leadership and the UET cannot be maintained without populism.

Friday, 30 October 2020

Beszélgetés a Rezervátum csatornán

2020. október 29-én a Rezervátum YouTube-csatornán Czigler Dezső Tamással beszélgettünk az Orbán-rendszerről, annak jellegéről, leválthatóságáról, arról, hogy mi hozta létre, valamint arról, hogy ebben milyen szerepe van a (neo)liberalizmusnak és milyen lehetőségei lehetnek a baloldalnak.



Sunday, 25 October 2020

East-Central Europe: From Communism to Populism Online Conference

It is my honour and pleasure participating at East-Central Europe: From Communism to Populism Online Conference organized by Faculty of Political Science, University of Bucharest on 30th October 2020.

My lecture is: Liberal Democracy, Neoliberalism, Populism in the post-1989 Hungary.

Abstract: It has been argued in this lecture that the emergence of Hungarian populism after the 1989-transition cannot be understood without the investigation of the crisis of liberal democracy and the hegemony of neoliberalism. In the context if Eastern European transitions what has become hegemonic is not just liberal democracy, but the neoliberalism itself as the region has become the semi-periphery of globalized capitalism. These regime changes were crucial stages of neoliberal hegemony which has been euphemistically called the “third wave of democratization”. In fact, neoliberalism was not a newcomer in the Easter Block, but there were several strategies how neoliberalism has been implemented into these societies. Hungary was the leading country even before the regime change which embraced neoliberal policies, privatisation and macroeconomic stabilisation in the late 1980s. The liberal democracy and neoliberalism have inextricably been linked and this proved dangerous for liberal constitutionalism. After the regime change in Hungary, mainly in the 1990s there were a strong consensus about the liberal democracy and the liberal democratic institutional system. This consensus proved stabile at least until the first Orbán government, but the several kinds of crises in the 2000s plunged the liberal democracy into a serious crisis. It has been analysed here how the emerging populism of the Orbán regime after 2010 reinforced the agony of the liberal democracy by implementing several neoliberal agendas. I propose here that not just the nationalist and illiberal attitude of the post-2010 politics posed a significant challenge for liberal democracy, but the “embedded neoliberalism”.





Friday, 9 October 2020

A jobboldali gramscizmusról. Újra

Amikor a Terror Házának házmesterei kezébe kerül Antonio Gramsci, akkor mindig olvasnak egy-két oldalt és megpróbálják azt az Orbán-rendszer legitimálásához felhasználni. Korábban az orbáni kulturális hegemóniáról értekeztek, most pedig eljutottak az Orbán mögötti „történelmi blokk”-ig. Félretéve a viccet, a helyzet nagyon is komoly. Ahogyan arra korábban már felhívtam a figyelmet (Antal, 2019a), a jobboldal (nálunk és máshol is) bejelentkezett Gramsci-ért: „Gramsci a miénk – olvassuk, értelmezzük, használjuk!” – követeli Békés Márton (Békés, 2018). Persze, az azért kérdéses, hogy az antikommunista, autoriter jobboldalon mit szólnak egy kommunista szerző bevonásához, de ez legyen az ő bajuk. Az pedig már a baloldal problémája, hogy az orbáni politika már igen régóta követi a gramsciánus vonalat, tulajdonképpen a NER, a centrális politikai erőtér egy Gramsci-féle hegemón konstrukció, amelynek elméleti alapvonalat próbálja meg utóbb megalapozni Békés (Békés, 2020). Ennek kapcsán fogalmaznék meg néhány gondolatot:

(1) Egyrészt figyelemreméltó, hogy a baloldal nagy része teljesen intakt, mozdulatlan, hanyag maradt erre az ideológiai kifosztási kísérletre, amit a jobboldal kezdett el Gramsci kapcsán. Pedig ideje lenne tisztában lenni azzal, hogy mind elméleti, mind pedig gyakorlati szempontból létezik a jobboldali gramscizmus és amíg erre nem tudunk választ adni, addig minden antiorbánista (és neoliberalizmus ellenes) projekt kudarcra van ítélve. Tehát, igenis vissza kell szerezni Gramsci-t!

(2) Békés pontosan tisztában van azzal, hogy az Orbán-rendszer mögött egy osztálykompromisszum van, amely mögött a „nagytőke és a kispolgárság szövetségéhez hasonló társadalmi konglomerátum helyezkedik el, ezt pedig nem más, mint a »nemzeti nagytőke« frakciójának és a középosztály felső szegmenseinek szövetsége” (Antal, 2020) és ezt támogatja meg a legelesettebb társadalmi csoportok anyagi vezetőszárra fűzése, a fél évtizedes gyűlöletpolitika. A jobboldali szerzők immár véka alá sem rejtik, hogy az Orbán-rendszer célja és fő mozgató ereje az, hogy a legfelső társadalmi osztályok érdekeit a legszegényebbek kárára szolgálja ki.

(3) Békés továbbá kifejti, hogy Gramsci „»történelmi blokk« (blocco storico) kifejezés alatt azt értette, amikor egy politikai erő képes tartósan megszervezni különböző társadalmi rétegek (osztály)szövetségét” (Békés, 2020). Szerinte az Orbán-rendszernek sikerült ezt megvalósítani azzal, hogy minden korábbi politikai törésvonalat felemésztett, pontosabban „maga alá rendezett”: „Az az új konfliktushorizont, amely az addig meghatározó társadalmi és a hozzájuk kapcsolódó politikai törésvonalakat vagy integrálta magába (progresszív–konzervatív, város–vidék), vagy fölülírta őket (foglalkozás, osztályhelyzet), esetleg csak elhalványította azokat (múlthoz való viszony, vallásosság), egy minden addiginál szélesebb mezőben mozog.” (Békés, 2020). Ez az új törésvonal pedig nem más, mint a nemzeti/nemzetközi. Vagyis Békés szerint Orbán létrehozta a „nemzeti történelmi blokkot”, ami ezen kívül van az fogalmilag nem lehet nemzeti [„magyarországi ellenzék szivárványkoalíciója a világ bármelyik részén fölléphetne, ugyanis semmilyen sajátságos, helyi jellemzője nincsen, nemzetspecifikus tartalommal nem bír” (Békés, 2020)]. Túl vagyunk tehát azon, hogy a „haza nem lehet ellenzékben”, az Orbán-rendszer egyenlő magával a nemzettel.
* * *
A helyzet tehát különösen is érdekes: (a) a baloldal a saját elméletalkotójának segítségével került kizárásra saját nemzetéből; (b) közben az Orbán-rendszer semmilyen értelemben nem tekinthető a nemzeti érdek képviselőjének, hanem a sokkal inkább a globális és európai (azon belül a német) tőke embere (Antal, 2019b); (3) ezalatt a hazai politikai baloldal már régen elhagyta az internacionalista politikát és szinte semmi gondolata sincs a globális viszonyokról.
Mindebből számomra az következik, hogy a hazai politikai baloldalnak sürgősen el kell kezdi saját elvi-ideológiai alapjainak az összerakását, illetve az Orbán-rendszert annak kell tekinteni, ami, vagyis az autoriter formában működő kapitalizmus félperifériás termékének. Ha nem ezen az úton járunk, akkor felmerül a kérdés, hogy nemzet után még honnan fog kikényszeríteni a jobboldal?

Hivatkozások

Antal Attila (2019a): Szerezzük vissza Gramsci-t! Mérce, 2019. február 2. https://merce.hu/2019/02/02/szerezzuk-vissza-gramscit/

Antal Attila (2019b): Orbán bárkája. Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetség. Noran Libro Kiadó, 2019.

Antal Attila (2020): A koronavírus és az Orbán-rendszer osztálypolitikája. Eszmélet, 125 (2020. tavasz). https://www.eszmelet.hu/antal-attila-a-koronavirus-es-az-orban-rendszer-osztalypolitikaja/

Békés Márton (2018): Gramsci jobbról. Mandiner, 2018. július 31. https://mandiner.hu/cikk/20180731_bekes_marton_gramsci_jobbrol

Békés Márton (2020): Történelmi blokk áll Orbán mögött. XXI. Század Intézet, 2020. október 5. https://www.xxiszazadintezet.hu/bekes-marton-tortenelmi-blokk-all-orban-mogott

Tuesday, 6 October 2020

Az öncélú összefogás kudarca


A „magyar Weimar” 2010-ben megbukott. Orbán arra jött rá, hogy a kapitalizmus működtethető autoriter eszközökkel a félperiférián. Az összefogás nem lehet öncélú, annak túl kell mutatnia az antiorbánizmuson.

Nagyon fontosnak tartom, hogy az Azonnali elindította az összefogásvitát, ugyanis az ilyen meg- és kibeszélések nélkül bármilyen ellenzéki próbálkozás az Orbán-rendszer ellen eleve kudarcra van ítélve. De akkor is borítékolható a bukás, ha az összefogásban valamiféle öncélt és nem pedig egy keserves politikai küzdelem szükséges, de korántsem elégséges eszközét látjuk. Ezért itt amellett fogok érvelni, hogy az Orbán-rendszert mindaddig nem tudjuk megbuktatni, amíg arra nem elsősorban társadalmi rendszerként tekintünk, továbbá, ha túl akarunk lenni a 2010 utáni világon, akkor a 2010 előtt rendszert is meg kell haladni.

Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy mire lehet(ne) jó az összefogás, a gondolkodásunkat onnan érdemes indítani, hogy minek tekintjük az Orbán-rendszert. Számomra a 2010 utáni berendezkedés semmiképpen sem csak egy választási küzdelemmel leváltható politikai berendezkedés, mert egészen egyszerűen nem így hirdette meg azt 2009-ben Kötcsén Orbán Viktor. Ha 2010-ben egyszerű kormányváltás történt volna, akkor nem alakították volna úgy a választási szabályokat, hogy a legkülönbözőbb ideológiájú ellenzéki pártokat egy olyan szivárványkoalícióra kényszerítse, amely nem csak, hogy rendszerváltásra alkalmas, hanem még kormányzóképes is. Nem szabad elfelejteni azt, hogy „Nemzeti Együttműködés Rendszere” úgy lett kialakítva, hogy van egy egységes (mára radikalizálódott) centrum, amely örökös kormányerőként viselkedik és ehhez képest van egy fragmentált, felőrölt ellenzéki tábor, amelyben a pártok sem együtt, sem külön-külön nem képesek győzni. A NER érdeke tehát az ellenzék felaprózottsága („be van töltve és meg van darálva”), de ugyanúgy a rendszer érdekét szolgálja az is, hogy ha az ellenzék pártjait minden önazonosságukat feladva csakis az antiorbánizmus köti össze.

2020-ban döbbenjünk végre rá: a kényszerű és félreértett összefogás csapdáját is az Orbán-rendszer ácsolta. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lenne szükséges az ellenzéki együttműködés és azt sem, hogy ne lenne valós igény az autoriter rendszer által sanyargatott ellenzéki választók egy részéről az összefogás követelése. Ezen a ponton felelős ellenzéki politikus hátralép egyet és nem megy fejjel a falnak (immáron negyedszer), de legfőképpen nem tesz a választópolgároknak felelőtlen ígéretet és nem megy bele olyan összefogásba, amelynek lehetséges kudarca beláthatatlan időre maga alá temethet minden rendszerváltó akaratot, lehetőséget. Ahhoz ugyanis, hogy értelmet adjunk az összefogásnak, meg kell érteni az Orbán-rendszer valódi természetét, és azt is, hogy minden politikai rendszer sajátos társadalmi berendezkedésen nyugszik.

Az Orbán-rendszer ugyanis jóval több, mint választásmatematikai méricskélések révén, ördögien kikalkulált politikai gépezet: az Orbán-rendszer egy társadalmi rendszer. Az eddigi összefogás-diskurzusok, s még inkább azok a vakhitű meggyőződések, amelyek szerint az összefogás egy olyan „szent tehén”, amelynek kritizálása egyenlő az orbánizmus akarásával, ott vétenek igen komoly hibát, hogy a 2010 utáni világban csakis egy politikai (és nem társadalmi) konstrukciót látnak. Ennek a társadalmi rendszernek a lényege – ahogyan azt máshol részletesebben kifejtettem – az, hogy a társadalom alsó osztályaitól óriási erőforrásokat és ebből következően életlehetőségeket von el, és a társadalomi elosztási rendszereket a legtehetősebb társadalmi osztályok érdekében működteti: adó- és családpolitikától kezdve, a közoktatási és az állami egészségügyi rendszer tönkretételén és az átlagember számára elérhetetlen magánszolgáltatások elképzelhetetlen megerősítésén át, egészen a klíma- és ökológiai katasztrófa káros következményeinek durván aránytalan elosztásáig.

Mindez a mostani járványhelyzet kapcsán kezd nagyon mély társadalmi feszültségeket generálni, hiszen az orbáni állam a tőkét menti és a munkást áldozza fel. Eközben az egyre jobban szétforgácsolódó társadalmi közép (amelyet az ellenzék sok szempontból fő társadalmi bázisának tekint) felső rétegei tulajdonképpen az Orbán-rendszer társadalompolitikájának nyertesei, a kevésbé tehetős középrétegek pedig brutális mértékben potyognak ki az Orbánék által szerte-szétszabdalt társadalmi szövetből, a középosztály alatt pedig a kormány feudális rendszere emészti fel a társadalom jövőjét, „közmunkás-rabszolgaságba” döntve az embereket, akiket a félelem, a társadalmi pánikkeltés eszközével manipulál. Bármilyen politikai koalíciónak csakis akkor lehet értelme, ha 1. szembenézünk az Orbán-rendszer szörnyű társadalmi valóságával, amely egyszerre szolgálja a fölső rétegek anyagi és társadalmi érdekeit, továbbá a gyűlöletpolitika és az anyagi vezetőszár segítségével igen komoly szavazatokat gyűjt be a legalsó társadalmi csoportoktól; 2. másrészt eltökéltek vagyunk abban, hogy ezt meg kell változtatni.

Úgy leváltani az Orbán-rendszert nem érdemes, hogy közben nem romboljuk le az azt egyben tartó társadalmi kényszereket és kompromisszumokat. Mindez persze rengeteg érdeksérelemmel és kellemetlenséggel jár az ellenzéki pártok tekintetében (hiszen egy Orbán utáni világban nem jöhetnek majd a hirtelen támadt ellenzéki oligarchák követelni a vélt „jussukat”), és éppen emiatt sokkal kényelmesebb arról a politikai technikáról beszélni, ahogyan leváltani szeretnék a rezsimet. Ez azonban 2022-ben édeskevés lesz, hiszen az Orbán-rendszert mint társadalmi rendszert kell leváltani, ennek csakis eszköze és nem célja az ellenzéki koalíció, ugyanis a cél az, hogy szembenézzünk azzal, hogy mivé lett a rendszerváltás utáni magyar társadalom és politika.

És itt érünk el a legkényesebb problémához, amelyet annak ellenére fel kell vetni, hogy 10 év NER után teljességgel érthető az a társadalmi és ellenzéki igény, hogy bármi áron meg kell buktatni a rezsimet. Természetesen nem lehet egyenlőségjelent tenni a 2010 előtti és utáni világ közé, de engem mindig meglep, hogy egy évtized Orbán-rendszer után milyen könnyen elfelejtették sokan azt, hogy az autoriter kormányzás nem csak úgy „idepottyant”, hanem az elhibázott társadalmi és politikai rendszerváltásnak, az 1990 és 2010 közötti politikai rendszernek, valamint a nálunk intézményesült félperifériás kapitalizmusmodellnek köszönhető, amelyet az különbözetet meg az Orbán-rendszertől, hogy a liberális demokrácia időszakában az embereket úgy zsákmányolta ki a hazai és külföldi tőke, hogy az állam nem akart hathatósan fellépni ez ellen, 2010 után pedig az orbáni állam olyan jog- és politikai rendet hozott létre, amely nagyipari módszerekkel szolgáltatja ki a dolgozókat a külföldi és az azt kiszolgáló „nemzeti” nagytőkének.

Persze, a két rendszer és logika között óriási a különbség, de 20+10 évvel a rendszerváltás(ok) után ne tegyünk úgy, hogy a liberális demokrácia alkalmas lett volna két olyan kulcsfontosságú dologra, amelyet joggal várhattunk volna: egyrészt az emberek kizsákmányolásának, valamint egy autoriter rendszer kialakulásának megakadályozására. Ideje rádöbbeni arra, hogy a „magyar Weimar” 2010-ben megbukott és Orbán arra jött rá, hogy a kapitalizmus működtethető autoriter eszközökkel a félperiférián (ráadásul ezt még az Európai Unió ugyan sokszor morgolódva, de el is tűri). Orbán a „fülkeforradalommal” választ adott a rendszerváltás rendszerének 2010-re összeomló konszenzusára, ha az ellenzék az összeomló Orbán-rendszerre „lejárt szavatosságú” megközelítésekkel válaszol, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek.

Öncélú összefogásnak tehát semmi értelme sincs. Meg kell mutatni a megroppantott társadalom számára, hogy az antiorbánizmuson túlmutató összefogás milyen politika eszköze lehet.

Monday, 28 September 2020

Kajet 4 - The Autocracy of the Centrum and Periphery

My new paper has been published in Kajet Journal 4 - On Periphery with the title The Autocracy of the Centrum and Periphery. 

By producing an archaeology of the periphery, the fourth issue of Kajet explores the possibility of a revised vision for the future of Europe, not in a totalising manner, but in a critical, reflexive way. Kajet alerts the centre of the possibility that there is not one world, not one history, not one future without alternatives, but rather many disparate worlds that are being lived at different speeds, according to different rhythms, producing contradictory histories and futures. Paradoxes are therefore necessary: to remain local but open, homogenous but plural, rooted yet adrift, anchored yet aware of what happens beyond one’s proximity. Our periphery is European and elsewhere altogether.

Authors: Attila Antal, Patricia Becuș, Marek M. Berezowski, Dragoș Boțcău, Julien Britnic, Carnation Studio (Horațiu Șovăială & Raya al Souliman), Alexandra Chiriac, Roberta Curcă, Dezarticulat, Andreea Daniela Dițu, Alex Fisher, Stefan Fraunberger, Flóra Gadó, Anton Hryhorenko, Daniel Hüttler, Ștefan Ionescu-Ambrosie, Jan Jurczak, Kadna, Vicky Kluzik, Ramin Mazur, Zsolt Miklósvölgy, Marija Nemčenko, Karol Radziszewski, Christina Novakov-Ritchey, Johanna Rannula, Alin Răuțoiu, Patrycja Rozwora, Elizabeth Short, Horațiu Șovăială, Ioana Țîștea, Lucian Varvaroi, Laura Naum, Petrică Mogoș 

Edited by Petrică Mogoș & Laura Naum 
Design by Regular Practice
Cover: Rural Carnival, by Ramin Mazur
Publisher: Dispozitiv Books
Language: English 
Pages: 328 pages 
Size: 16,5 x 23 x (2) cm 
ISSN: 2559 - 8015 

Abstract

There is a new cooperation between authoritarian neoliberalism and the rising authoritarian populism in Eastern European periphery. Neoliberalism, which is the drive ideology of neo-colonization of Eastern Europe, not just undermined the democratization, but has found a way to make an unholy compromise with authoritarian leaders. At the same time, the situation is even more complicated given the fact that neoliberalism has Eastern origins. This article deals, investigating the Hungarian case, with one of the main dilemmas in Eastern Europa: how liberal democracy proved so weak to constrain neoliberal autocracy and how authoritarian populism proved so strong to cooperate with neoliberal autocracy? I am convinced the answer lies in the mentioned Eastern roots of neoliberalism.


Sunday, 20 September 2020

Nem szól szánk... - A társadalmi ellenállás lehetőségeiről a Népszavának

A Népszava megkérdezett az Orbán-rendszer által sértett társadalmi csoportokról, az ezzel kapcsolatos ellenzéki magatartásról és arról, hogy miért van romokban a társadalmi szolidaritás Magyarországon. A cikk Balassa Tamás tollából, "Nem szól szánk..." címmel jelent meg 2020. szeptember 19-én a nyomtatott lapban és 20-án az online felületen. 

Néhány részlet:

A kép forrása: nepszava.hu

"Az egyik legfontosabb ok maga az Orbán-rendszer. Ennek a politikai gépezetnek az az érdeke, hogy ne alakuljanak ki szolidaritási láncolatok. Patikamérlegen kimért eszközzel operálnak, nem mindig mennek el a falig, vagy éppen a falnál kezdik az adott társadalmi csoportnak a szétrombolását, és onnan haladnak visszafelé. Ez történt az elmúlt évek egyik legbrutálisabb intézkedésének, a hajléktalanokkal szembeni jogszabálynak a bevezetésekor, amikor a kezdeti szigor után a megregulázott emberek alkalmazkodtak, és egy idő után rendőri intézkedéseket már nem láttunk. Belesüp­pedt a helyzet a magyar társadalom rögvalóságába. Politikai szempontból ez lehet sikeres, és büszkeséget adhat a kormánynak, hogy nincsen vele szemben jelentős társadalmi düh. De ez látszólagos, mert ez a düh megvan, részben az ilyen intézkedések demoralizáló és romboló hatása miatt. Ez nagyon veszélyes stratégia. Az Orbán-rendszer játszik a társadalmi csoportokkal, és ez az egyik legnagyobb bűne.”

„Azt a logikát nem lehet elfogadni, hogy kényszerítsük bele magunkat a kormányzat által ácsolt játéktérbe, és fogadjuk el, hogy kizárólag politikamentesen lehet fellépni. Játékteret kell váltani. Azért sem volt átütő az elmúlt tíz év egyetlen ellenzéki próbálkozása sem, mert a kormány által szerkesztett játéktérben mozogtak, ahol nem lehet nyerni. Ez a rendszer totalizálódik, autoriter berendezkedéssé alakul, kulturális és gazdasági értelemben szó szerint mindent magába olvaszt. Ez ellen csak rendszer­ellenzékként lehet viselkedni. Nem kormányváltásra, hanem rendszerváltásra van szükség. Az Orbán-rendszer egy olyan sokk, amit előbb-utóbb fel kell dolgozni.”

Friday, 18 September 2020

Mi lesz az MSZP-vel?


Az elmúlt hetekben a sajtó a Magyar Szocialista Párt körüli botrányoktól volt hangos. Ez két szempontból sem jó: egyrészt mutatja, hogy az MSZP még mindig más pártok befolyása alatt működik, másrészt azokról a baloldali programokról nem esett szó, amelyek alkalmasak az Orbán-rendszer leváltására. Kérdés, hogy megérte-e mindezek ellenére a személyi konfliktusok útját választani?

Sokan kívánják azt a magyar politikában, hogy az MSZP végre tűnjön el, de valamilyen furcsa kényszerek következtében még mindig működik a párt, noha nem túl jó állapotban. Az egyik ilyen kényszer, hogy az Orbán-rendszer a rendelkezésére álló sokféle eszközökkel (hajlékony gerincek vásárlása, zavarkeltés, konspiráció) szereti irányítani az ellenzéki folyamatokat, kinyújtott kezei révén beavatkozik az ellenzéki pártokon belüli folyamatokban és a pártok egymással kialakított kapcsolatában. Ugyanis a „centrális politikai erőteret” messze nemcsak azt tartja fenn, hogy van egy erős(nek látszó) centrum, hanem az is, hogy a kormányzat kőkeményen uralni törekszik a perifériát.

A másik kényszer a baloldalisághoz kapcsolódik: a Fidesz és az ellenzék liberális oldala osztozik abban, hogy szeretnék kontroll alatt tartani a baloldali politikát, ezt azt jelenti, hogy korlátozni akarják bármilyen (gazdasági/politikai/kulturális) rendszerkritika lehetőségét. Az Orbán-rendszer pontosan tudja, hogy egyedül egy radikálisabb baloldali politika okozhat neki kellemetlen perceket és eredményezhet széles társadalmi megmozdulásokat, a liberálisok pedig mindig is ellenszenvvel viseltettek a baloldal iránt. Ebből pedig azt következett, hogy jobb az MSZP-t „szem előtt hagyni”, mert így a baloldali politikai mozgások könnyen irányíthatók és egyúttal a párton belüli és azon kívüli megszerveződni akaró baloldal is fogva tartható. Az MSZP tehát a kormánypártok és a liberális erők szemében (természetesen különböző módon) az a „dugó”, amely nem engedi felszínre törni azokat az erőket, amelyek radikális változásokat szeretnének és ehhez programjuk is van. Ideje végre kimondani: az MSZP ellenfelei számára ez idáig maga a szocialista párt gúzsba kötése jelentette a legnagyobb garanciát arra, hogy ne legyen igazi politikai baloldal ebben az országban.

Én két ok miatt csatlakoztam az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjához. Egyrészt azért, mert mélyen hiszek abban, hogy az autoriter Orbán-rendszer olyan határhelyzetet jelent, amikor „organikus értelmiségiként” nem maradhatunk csak elméleti emberek, régen eljött a cselekvés ideje. Másrészt pedig azért, mert ideje lenne végre kihúzni ezt a politikai dugót és autonóm baloldali politikát csinálni.

Az elmúlt hetek személyi játszmái, belső küzdelmei mindenre adtak alkalmat, csak a program- és ideológiai vitákra nem. Pedig a Baloldali Tömörülés elkészítette azt a programot és 11 pontból álló politikai kiáltványát, amely garantálja azokat az elveket, amelyek mentén az MSZP egy erős baloldali politikát képviselhet és egyúttal körvonalazza azokat a sarokpontokat, amelyek a 2022-es ellenzéki összefogással kapcsolatos tárgyalások során szilárd tárgyalási pozíciót jelenthetnek. Ilyen kiindulópontok: a demokratikus szocializmus alapeszméi; a munka és a természeti környezet felszabadítása a tőke uralma alól; a vegyes gazdaság és a köz- és közösségi tulajdon kiemelt védelme; progresszív adózás és arányos teherviselés; a magyar társadalom megvédése a nemzeti és multinacionális oligarcháktól; az állam a tőke helyett a munkások érdekeit képviseli; radikális változások a klíma- és ökológiai válság enyhítésére.

Én úgy vélem, hogy az elmúlt hetek durva személyi konfliktusainak csakis akkor lehet értelme, hogy ha az MSZP autonómiáját sikerül erősíteni és a párt függetlenedni tud mind az Orbán-rendszer, mind más ellenzéki pártok által gyakorolt kényszerektől. Én nem hiszek egy olyan politikában, amely ugyan enyhít a kormánypártok jelentette szorításon, de alapvető tartalmi elemeket ad fel a baloldali politikából pusztán azért, hogy néhány jegyet váltsunk az ellenzéki összefogás hajójára.

Szerintem az MSZP jövője három tényezőn múlik. A pártnak egyrészt csakis akkor lehet jövője, ha ki tud végre törni az Orbán-rendszer és az ellenzéki partnerei által reá osztott szerepből, és alapjaiban gondolja újra azt, hogy mit jelent a baloldalisága. Sajnos eddig mindig fordítva ültünk a lovon: a személyi összecsapások sokkal hangsúlyosabbak voltak, mint a program- és ideológiai viták. Másrészt a szocialista párt jövője azon is múlik, hogy végre felelősséget tud-e, akar-e vállalni azokért a társadalmi csoportokért, akik mind a rendszerváltásnak, mind pedig az Orbán-rendszernek a károsultjai. Végül pedig, a hazai baloldal válságának problémáját önmagában sem az nem oldja meg, hogy ha az MSZP egyszerűen eltűnik, sem pedig az, hogy ha megmarad. Az Orbán-rendszer és az ellenzéki összefogás malomkövei között őrlődve régen túl vagyunk azon, hogy a szocialista párt léte valamiféle önértéket jelent, de egyúttal a mégoly’ rossz állapotban lévő pártosodott baloldal szerepét sem szabad lebecsülni. Ha tisztába jövünk ezzel a kényszerhelyzettel, akkor bekövetkezhet az, amire még nem volt példa: elindulhat a MSZP, a többi baloldali párt, mozgalom, szellemi műhely egymás felé közeledése és egy baloldali pólus létrehozása.

Monday, 7 September 2020

A klíma- és ökológiai válság univerzális bináris kódja - Replika 114.

Megjelent a Replika 114-es száma és benne A klíma- és ökológiai válság univerzális bináris kódjaÉszrevételek Bognár Bulcsu „Az ökológiai kommunikáció lehetőségei és korlátai a modernitásban. Társadalomelméleti észrevételek a környezetvédelem témájához” című tanulmányához címmű írásom.

Rövid összefoglaló: Álláspontom szerint a klíma- és ökológiai válság fundamentálisan alakítja át azokat a logikákat, ahogyan a társadalom részrendszerei működnek. Korunk globális kihívásával univerzális bináris kóddá változott az emberiség túlélésének vagy kipusztulásának dilemmája. Ez az írás néhány kritikai reflexiót tartalmaz Bognár Bulcsu tanulmánya kapcsán. Az itt tárgyalt fő kérdések pedig a következők: a klasszikus környezetvédelmi paradigmák összeomlása után hogyan viszonyulhatnak a gazdasági, politikai, jogi részrendszerek a klímaválsághoz, ebben milyen szerepe kellene hogy legyen a morális politikának és a klímavészhelyzetnek katasztrófákkal sújtott korszakunkban.

A cikk itt érhető el: http://replika.hu/replika/114-05

Nagyon ajánlom az egész lapszámot: http://replika.hu/replika/114