Tuesday, 26 October 2021

Megjelent az új könyvem: Chicago a Dimitrov téren. Neoliberalizmus és a Kádár-rendszer


Megjelent az új könyvem a Napvilág Kiadónál Chicago a Dimitrov téren. Neoliberalizmus és a Kádár-rendszer címmel, amely a neoliberalizmus 20. századi eszemtörténetével és annak a Kádár-rendszerre való hatásával foglalkozik. A kötet elérhető nyomtatott formában a Napvilág Kiadóban és rövidesen ebook-ként a nagyobb elektronikus könyárukázakban.

A köteről:

Walter Lippmann Kollokvium, Mont-Pèlerin Társaság, Chicagói Iskola, Centro Studi e Ricerche su Problemi Economico-Sociali, „Hayek-projekt”, El ladrillo („A tégla”), Dimitrov tér, Fordulat és reform – ezek a kifejezések nem valamiféle szabadkőműves összeesküvésre, hanem a neoliberalizmus 20. századi nyugati és keleti eszme- és politikatörténetének főbb állomásaira utalnak.

A kötet célja kettős. Egyrészt az utóbbi évek jelentős külföldi szakirodalma alapján ismerteti a neoliberalizmus nyugati történetét az intézmények, iskolák és legjelentősebb gondolkodók (Mises, Hayek és Friedman) középpontba állításával az Osztrák–Magyar Monarchiától kezdve egészen a Chicagói Iskoláig és a nekonzervatív reneszánszig. Másrészt bemutatja, hogy a neoliberalizmus (mint gazdasági és politikai eszmék összessége) hogyan jelent meg a Kádár-rendszerben, hogyan kezdte meg annak átalakítását, s hogy e folyamat végül miként csúcsosodott ki az államszocialista rendszerek bukásában és hozta el a neoliberális hegemónia korszakát.

A kötet egyik legfontosabb módszertani vezérfonala, hogy a neoliberalizmus egy több mint egy évszázados történetre visszatekintő eszmerendszer, amely ugyan nyugati gyökerű, de a keleti (főként államszocialista) rendszerek nagyon komoly tapasztalatokkal járultak hozzá a neoliberalizmus kifejlődéséhez. A legjelentősebb tapasztalat pedig az állam szerepére vonatkozik, ugyanis a kötetből kiderül: a neoliberalizmus – sokak elgondolásával ellentétben – korántsem azonosítható államellenességgel. Éppen a Kádár-rendszer vizsgálata mutatja meg: az államszocialista rendszerekbe beszivárgó neoliberalizmus azokat a megoldásokat kereste keleten, hogy az erős állam segítségével miként lehet a piaci viszonyokat hatékonyan működtetni. Korántsem az államszocialista Kádár-rendszerben megjelenő neoliberális tendenciák tették e berendezkedést neoliberálissá; de szellemileg (mindenekelőtt a reformközgazdászok segítségével) előkészítették és gördülékennyé tették Magyarország visszaintegrálódását a globális kapitalizmusba – és egyúttal kényszerpályára is állították az egész rendszerváltást és az azt követő időszakot.

Monday, 25 October 2021

Társadalmi teljesítmény helyett gyűlölet (Népszava, Visszhang, 2021. október 25.)


A kormányzás nélküli lélekvesztő: teljesítmény helyett árnyékboksz, és nincs kétség, folytatnák

Orbán Viktor az egyik kezével osztogat, a másikkal megvéd az ellenségtől (ha van, ha nincs, de leginkább nincs) – ez 12 év illiberális kormányprogramja. Olyan struktúrákhoz nem ment közel a hatalom (lásd: oktatás, egészségügy, nyugdíjrendszer), melyek felemelése sokba kerülne, és a jövőbe tűnő eredmények ígéretével venné el a forrásokat a rezsicsökkentés és a családtámogatások elől. Amelyekre rá lehet vésőzni: „a magyar kormány támogatásával”. Miközben a szétszórt források derékhadának Brüsszel a feladója, a kormány és a békemenet nevű, ismét melegítő szürreális honvédő igyekezet mégis az unió ellen vonul. A kötöttpályás molinóhordozás is egyfajta teljesítmény.

Az államilag kitömött békemenet korifeu­sa szerint több fontos üzenete lesz a mos­tani sétájuknak (vö. birodalmi lépegetés). Az egyik az ellenzékének szól, akik „belülről rágják, támadják” az országot. A másik Brüsszelnek, a harmadik pedig mindenki­nek, megmutatni: Magyarországnak ­olyan­ kiváló eredményei vannak, hogy nem ­meg­engedhetők a támadások sem Brüsszel­ből, sem itthonról (ez egyetlen állítás – a szerk.)­ Tehát nem megengedhetők. Egy nagy tömeg békésen nem engedheti meg. Mondják ezt egy ugyanakkora tömegnek, amely szerint viszont a szervezett közpénz­lopás és a média elfoglalása – ergo a hatalom kizárólagos birtoklására törekvés – nem megengedhető. Amiről az alaptörvény is megemlékezik. Nincs szó viszont benne arról, hogy a békemenet szerint kiváló eredményeket felmutató kormánynak ne lehetne ajtót mutatni egy szép vagy egy zegernyés áprilisi napon.

Végzetes várólisták

De milyen eredmények is vesznének oda, ha a béke legendásan galamblelkű nagykövetei, Bayer Zsolt és Jeszenszky Zsolt, és a libernyákokat-baloldaliakat hazaárulónak bélyegző kormányoldal hívei nem menetelnének? Az erősen vitatható hatékonyságú rezsicsökkentés menne a kukába? Az illegális migránsok elleni kerítés olvadna el, amit senki sem bántana, legfeljebb emberséget mutatna a kormányzati kirakatkereszténység helyett? A családtámogatásokat nyesné meg egy új kormány, miközben csak igazságosabbá igyekezné tenni őket? És hol vannak az egészségügy, az oktatás, a nyugdíjrendszer vívmányai? „E három területen Tai­getosz-effektusként érvényesül az Orbán-rendszer tiprása” – mondja kérdésünkre Antal Attila jogász, politológus. Az ELTE oktatója szerint a nyugdíjak kapcsán ugyan észbe kapott a rezsim, és egy kis felszínes pénzszórással kezelné a problémát, de strukturálisan nem nyúlna hozzá a rendszerekhez. Ezek a magukra hagyott szektorok elkezdtek repedezni (orvoselvándorlás, PISA-tesztek eredményei), párhuzamosan jöttek a válságjelenségek, amire megérkezett a koronavírus. „A digitális oktatástól az egészségügyi terhelésig olyan kihívások jelentkeztek, amelyekre nem készítették fel a résztvevőket. Az orvosok és pedagógusok helytállása mentette meg e rendszereket és Magyarországot a teljes összeomlástól. Orbán pedig továbbra is pénzszórással operál és az orvosokat érintő mézesmadzag-korbács elvvel. Két menekülőutat azért épített a hatalom: az anyagilag felpumpált egyházi oktatást, és a szintén állami beruházásokkal, üzleti kapcsolatokkal terhelt magánegészségügyet. Összekuporgatott pénzeikkel még a kevésbé tehetősek is idetartanak, ha azt akarják, hogy a várólisták ne öljék meg őket” – kopognak a politológus szavai. Szerinte a perverz újraelosztás szisztémája csak arra nyújt megoldást, miként éljen jól a társadalom felső egy szá­zaléka. Ezek a folyamatok viszont spirálként hatnak, és mivel az említett rendszerek rohadnak, a közép­osztály nagy része is belemerülhet a válságba. Antal olvasatában egy autoriter állami eszközökkel megvalósuló, orbáni neoliberális kapitalizmust látunk. Az 1990-es privatizációk időszakához ugrottunk vissza, amikor a nagy állami vállalatokat magánosították, és most a nagy ellátórendszerekkel teszik ugyanezt. „Ebben a helyzetben kutya nehéz bemondani olyan társadalmi vívmányokról szóló teljesítményüzeneteket, hogy „na, ezt is megcsináltuk!”. Az Orbán-rendszernek a nagy ellátórendszereket érintő társadalmi teljesítményéről nem beszélhetünk. Az nem teljesítmény, hogy betolunk x mil­liárd forintot, hogy ne omoljon össze a rendszer, és az orvosok ne vándoroljanak el. Totális a végiggondolatlanság, a kapkodás. Így a békemenetben is megfigyelhető negatív, emocionális, gyűlöletkeltő megnyilvánulások áradnak a rendszerből” – véli Antal Attila.

Orbán mint termék

Az Orbán-rendszer társadalomfilozófiai kereteit már 2010 előtt megalkották, utal Antal az illiberális rezsim gyökereire. A középosztály felső rétegeit és a nagytőkéseket állították a rendszer mögé. Ezt szolgálta a centralizáció, a progresszív adórendszer megszüntetése, a szociális szféra szinte totális szétverése és a csok is. Miközben mindent belenyomtak a felső középosztályba és az oligarchahálózatba, aközben e súlyos száz- és ezermilliárdok hiányoznak az – strukturális problémákat 2010 előttről hordozó – oktatási, egészségügyi és nyugdíjrendszerből. A rendszer a jó állam, a jó kormányzás, a jó szolgáltatások ígéretével indult 2010-ben, de ahogyan később a polgári Magyarország koncepciót ejtették (lásd G. Fodor Gábor színvallását), úgy a „keményen dolgozó ember” mondását is. (A fogalom a 2015-ös évértékelőben bukkant föl, és akkoriban a Kövér-beszédtől a pártközleményekig tele volt vele minden, mígnem megjöttek a Keletibe a migránsok.) Antal Attila úgy látja: Orbánék elengedték a Magyarországgal kapcsolatos vízióikat. Akkor a kohéziós erőt jelentő polgárosodás koncepciójáról kiderült, hogy „politikai termék”, de most már politikai termékek sincsenek. „Orbán Viktor az egyetlen politikai termék, de kezd lejárni a szavatossága. A rendszere komoly gondban van. Az egyre több közjogi manipuláció, a mélyállam totális kiépülése azt mutatja, nem is cél a törzsszavazókon kívül mások megszólítása. A Fidesz örül, ha egyben tudja tartani a bázisát. A fogalmilag nem létező teljesítmények híján durva, belemenős, kiélezett kampányüzemmódra számíthatunk, aminek az előszelét már láthattuk az előválasztás idején. Gulyás Gergelynek a médiahatóság elnökét érintő bebetonozásáról szóló megszólalásából is tudható (nyerjék meg a választást, és csinálják meg maguk), hogy a már megismert totális gátlástalanság és a nyílt gazemberkedés időszaka leplezetlenül itt van. Mivel nincsenek teljesítmények, amelyek mérsékelhetnék a politikai felfokozottságot, ezért a vadkeleti kommunikáció, a perszonalizált-gyűlölködő kampány maradt. Túl nagy a veszítenivalójuk ahhoz (sugallja Gulyás), hogy másként politizáljanak. Program nélkül, vízió nélkül, a »folytatjuk« programja várható” – mondja Antal.

Védelmi kényszer

A kormányzat az elmúlt évtizedben azért nem beszélt szakpolitikai eredményekről, mert – kicsit sarkosan fogalmazva – nem nagyon voltak. Így látja Virág Andrea politológus, a Republikon Intézet stratégiai igazgatója is. A Fidesz igazi politikája inkább a különböző ellenségképzésekre épült, a menekült-, a Soros- és az EU-ellenes kampányra, amelyek kitöltötték az elmúlt jó néhány évet. Ezek a témák a saját szavazóknak tetszenek, mozgósítják őket. Orbán Viktornak kifejezetten fontos, hogy az ország megmentőjeként mutassa fel magát, az ellenség pedig most éppen (vagy még mindig) Gyurcsány Ferenc. De valakiktől mindig meg kell védeni az országot. „Időnként előkerülnek szakpolitikai intézkedések is, mint a szociálisnak nevezhető családpolitikai intézkedéscsomag, amely ideoló­gia­i­­lag, értékekben is illeszkedik a kabinet politikájához. Mivel azonban ez nem konfliktusos történet, nem kerül annyira a középpontba, mint az EU-ellenes üzenetek, amikre egész Orbán-beszédeket lehet felhúzni” – mondja Virág. Szerinte a kormány a centralizációs intézkedéseken túl csak olyan mértékben nyúl hozzá egy ágazathoz, hogy elmondhassa, mégiscsak tett valamit. Ilyen szakpolitikai részintézkedés az „egészségügyi dolgozók béremelése”, amely a kormányzati kommunikáció túlzása, mivel csak az orvosokat érintette, és a szakmán belüli érdekellentéteket növelte. Akik eddig is a legkevesebbet keresték, nem járnak jobban, jóllehet a járvány eddigi hullámai idején ugyanakkora volt a terhelésük, ha nem nagyobb, mint az orvosoké. „Nem becsülném alá a tanári béremelés vagy a nyugdíjasok számára kiosztott juttatások fontosságát, de ezeknél sokkal mélyebb strukturális problémák vannak. Az ellenzék dolga, hogy elmagyarázza, a felszíni kezelés miért nem elégséges” – véli a politológus. Eddig a kormányzat számára elegendő volt, ha egyben tudja tartani a táborát – ám Virág Andrea szerint ez most megváltozhat. Mindaddig, amíg maga mögött tudhatja a teljes népességen belüli 30-35 százalékos támogatói bázisát (mintegy 2,4-2,7 millió ember), és az ellenzék nem szedi össze magát – szerinte most ez is megváltozik –, elég a hívekhez beszélnie, és mozgósítania őket. „Ez eddig működött, de egy kicsit más lesz a helyzet most, mivel az ellenzék együtt indul a 2022-es választásokon – utal a politológus az összefogás eltökéltségére. – Még inkább megváltozott a helyzet azzal, hogy Márki-Zay Péter lett a közös miniszterelnök-jelölt. Róla a Fidesz ugyan megpróbálja elmondani, hogy Gyurcsány embere és baloldali, de ez nem lesz olyan egyszerű, hiszen a saját bevallása szerint mégiscsak egy konzervatív, jobboldali emberről van szó” – vitatkozik Virág a kormánykommunikációval.

Érdekek kiszolgálói

És miért ütközőpont az unió? Antal szerint: miközben idehaza van egy éles jobboldali uniós kritika, a tudástranszfer és a gazdasági kizsákmányolás tekintetében viszont abszolút beleillik az unióba az Orbán-rendszer. A rezsim a nemzetek Európájáról, nemzeti alkotmányos identitásról beszél, ugyanakkor maximálisan kiszolgálja a német gazdasági hegemóniát. Ez az a piros pont, ami miatt a jogállamisági kritériumokat késve pörgették fel. Eközben – lásd: Munka törvénykönyve, rabszolgatörvény – fenn lehet tartani egy olyan félperiferiális viszonyt, ami kiszolgálja az unió érdekeit. Ha a békemenet valódi alternatívákban gondolkodna, akkor a magyar munkás kiszolgáltatottságát is zászlóra tűzné, véli a politológus. A kormány és békemenetének unióellenes retorikája akár építő is lehetne, de nem az. Antal szerint a kelet-közép-európai perspektívából ugyan pozitív hatású az integráció, de azt sem szabad elfelejteni, hogy amíg a 2004 utáni uniós flow után nem nagyon lehetett problematizálni a tagságunkat, ma már látszanak a gondok. Az összeszerelőüzem-effektus például. A térségünk gyakorlatilag bedolgozik Nyugat-Európa alá, tudásintenzív iparágakat nem sikerült idehozni. „Mindez utat kínálhatott volna egy balközép, legitim, uniót erősítő kritikára, ehelyett a legrosszabb ösztönökre rájátszó, a közösséget gyengítő, gyakran obszcén EU-bírálat jelent meg a jobboldalon. Ennek egyfajta zászlóshajója a békemenet, ahová az Orbán-rendszer kiszervezte az unió durva, alpári bírálatát – értékel a politológus. – Orbánék egy más típusú Európa-perspektívát próbálnak elfogadtatni a Nyugattal. Látszanak ebben »szinergiák« is: Merkel utolsó üzeneteként még mindig tárgyalásokat szorgalmazott a magyarokkal és a lengyelekkel a jogállamisági normák miatt esedékes büntetések helyett. Vannak restanciák Nyugat-Európában a kelet-közép-európai régióval szemben, amelyeket gazdasági-politikai oldalról kezdenek belátni. És ez nem Orbán Viktor differenciálatlan, sokszor bárdolatlan kirohanásainak köszönhető. A magállamok kezdenek rájönni arra, hogy az Európa-projekt a keleti tagállamok nélkül nem fog működni. Ehhez a geopolitikai struktúra is hozzátesz, különösen Magyarországon lehet látni az orosz és kínai előrenyomulást, ami zsarolási potenciál az Orbán-rendszer kezében.”

Tuesday, 19 October 2021

Előválasztás után: mi lesz a baloldallal? (ATV, Egyenes beszéd, 2021. október 18. és KlikkTV, 2021. október 20.)

Az ATV Egyenes beszéd című műsorában 2021. október 18-án az előválasztást értékeltük (közvetlenül Dobrev Klára és Márki-Zay Péter után). Természetesen az ellenzék egysége és rendszerváltó-képessége a legfontosabb, de ennek kapcsán számos szempont vethető fel. Egyrészt felhívtam a figyelmet arra, hogy egy "normális" országban mennyire szüskég lenne egy női vezetőre és a kialakult helyzet mutatja, hogy mennyire távol vagyunk a "normalitástól". Szóvá tettem, hogy Márki-Zay mellett az előválasztás nagy nyertese a taktikázó Karácsony, aki úgy tudott átnyergelni az "új hullámra", hogy ezzel ugyan csapást mért Gyurcsányra, de egyúttal lehtetlen helyzetbe hozta baloldali-zöld hátországát, amely egyre kibábrándult. Baloldaliként mindezt nagyon szomorú látni, hiszen a baloldali szempontoknak helye kellene, hogy legyen az Orbán-rendszer leváltásában, amely hihetetlen társadalmi katasztrófát és egyenlőtlenséget teremtett. Végül ennek kapcsán azt is megemlítettem, hogy az ellenzék eddig domináns liberális/balközép-zöld törésvonala helyett a liberális/nekonzervatív törésvonal a domináns, amely ugyancsak nem sok jót ígér a baloldalnak.

A videó itt érhető el.


2020. október 20-án a KlikkTV "Tíz" című műsorában beszélgettem nagyon hasonló témákról Bolgár Györrgyel. Többek között szóba került, hogy miért van most nehéz helyzetben a rendzserkritikus baloldal. Amellett érveltem, hogy a polgári demokrácia visszaállítása ugyan lehetőséget teremt valamiféle "normalitás" visszaállítására jobb- és baloldal számára egyaránt, de fennáll az a veszély, hogy a baloldal egy önálló pólus nélkül felemésztődik a neoliberális és neokonzervatív erők között. Szóvá tettem azt is, hogy az Orbán-rendszer leváltása korántsem lehet olyan, mint az 1989-es rendszerváltás abban az értelemben, hogy csakis alkotmányos intézményetől nem lehet várni egy új berendezkedés kialakítását.






Saturday, 16 October 2021

Kormányváltás rendszerváltás nélkül?


Bevallom, mélységesen kiábrándult vagyok, mert az elmúlt hetekben eldőlni látszik az, hogy folytatódni fog az Orbán-rendszer. Néhány hét alatt eljutottunk onnan, hogy az ellenzék számára a kormányváltás megnyithatta volna az utat a rendszerváltás felé, odáig, hogy még egy lehetséges kormányváltás esetén is minden esély megvan arra, hogy az Orbán-rendszer folytatódjon.


A Márki-Zay-jelenség ugyanis nem más, mint igénybejelentés az Orbán-rendszer folytatására, mérsékelt(ebb) neokonzervatív eszközökkel és Orbán nélkül. Az pedig régen tudott, hogy a 2010 előtti világ elutasítása miatt Gyurcsány nem alkalmas a rendszerváltásra. Álláspontom szerint csakis egy ellenzéken belüli baloldali pólus alkalmas arra, hogy a kormányváltás rendszerváltással is járjon.

2006-ban nem csak az új jobboldal született meg, hanem az a baloldal is, amelynek célja a rendszerváltás rendszerének politikai és társadalmi kudarcával való politikai és társadalmi szembenézés elősegítése és egy rendszerkritikus politikai alternatíva kidolgozása. Az „új rendszerváltás”, azaz a 2010 során bekövetkezett az autoriter fordulat abból a szempontból hasonló volt 1989-hez, hogy a baloldali gondolat háttérbe szorításával járt együtt: a rendszerváltáskor a „polgári” (liberális és konzervatív erők), 2010-ben pedig egy radikalizálódó jobboldal lehetetlenítette el egy baloldali alternatíva kibontakozását – nem véletlen, hogy a Fidesz mind a kettőben (noha alapvetően más pozícióban) kulcsszerepet játszott.

Azonban van egy nem csekély különbség a két helyzet között: amíg a rendszerváltás liberális korszellemét képviselők mind a mai napig beleragadtak az „antikommunista konszenzus” kényelmes mocsarába, addig a Fidesz rendkívül sokat tanult a baloldaltól, különösen a radikális baloldaltól: a globalizáció és a kapitalizmus kizsákmányoló jellegének, az Európai Unió bürokratizmusának kritikája valamiféle szociális populizmus. Mivel a liberális demokrácia és a globális kapitalizmus iránt ájult csodálattal adózó liberális erők személyes sértésként fogtak fel minden kapitalizmuskritikus baloldali megnyilvánulást, és rögtön érkezett a populistaként való megbélyegzés, ezért a politikailag észrevehető kapitalizmus- és globalizációkritika (hangsúlyozom: itt nem az elméleti antikapitalizmusra gondolok, mert abban „piacvezető” a félperifériás kelet-közép-európai baloldal) „beleszorult” a magyar jobboldalba.

A 2010 utáni helyzet azonban bebizonyította, amit mindig is lehetett sejteni: a nacionalista húrokat pengető Orbán a legrosszabb fajta neokonzervativizmust képviseli, és a kelet-közép-európai (fél)periféria autoriter állammal azt a thatcheri ihletettségű neoliberális politikát házasította össze, amely a közszolgáltatások leépítésén és piacosításán, valamint a munkások tőkének való, állami eszközökkel történő kiszolgáltatásán alapul. Az orbáni politika nóvuma, hogy az autoriter neoliberalizmus és állam házasságát az egykor szociálisan érzékenységét illetően jobb napokat látott Európai Unióban volt képes megvalósítani, a centrum kapitalizmusának és a jobboldali szereplőinek nem csekély támogatásával. Ehhez társított egy kulturális háborút is (utóbbiban tudatosan támaszkodott a gramsciánus politika jobboldalba építésébe).

Azt is mindennél jobban látni már, hogy a Fidesz szociális populizmusa átváltozott egy olyan perverz újraelosztássá, ahol a legszegényebbektől minden erőforrást a leggazdagabbak felé csoportosít az orbáni állam, és ezt a rendszert a gyűlöletpolitika és immáron a militarizmus tartja össze. Eközben a politikai baloldal (zömmel saját hibái, de még mindig számottevő mértékben a liberális erők és értelmiség felé irányuló félreértett túlkompenzálási szándéka miatt) sem a saját történelmével nem tudott szembenézni, sem azokat a baloldali ügyeket, technikákat nem vállalta fel, amelyekkel az Orbán-rendszer kiépítette az autoriter jobboldali hegemóniát.

Az előválasztás és 2022 tétje az a baloldal számára, hogy képes-e végre kitörni abból a politikai karanténból, ahová előbb (2010 előtt) a liberális erők, majd (2010 után) az Orbán-rendszer helyezte. A politikai baloldal nem integrálta eléggé azokaz a rendszerkritikai eszközöket (globalizáció-, tőke-, EU-kritika), amelyekkel valóban meg tudta volna szólítani a társadalmat. Az a tény azonban, hogy ezek az autoriter jobboldal eszközei lettek, még nem diszkreditálta ezeket a politikákat, hiszen a baloldal nem a kizsákmányolás fokozására, hanem éppen az ellen használná fel.

A baloldal azért sem tudott eddig kitörni a karanténból, mert sem a liberális demokráciában, sem pedig egy autoriter rezsimben nem szereti a hatalom, hogy ha a politizálás fő célcsoportja nem a (felső)középosztály. Ugyanis
a baloldali fordulat lényege éppen az lenne (lett volna), hogy egy konzekvens és hiteles politikával szólítja meg, képviseli a baloldal a társadalom legrosszabb helyzetben lévő, legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportjait, akikről lemondott az Orbán-rendszer, hogy minden társadalom-, család- és adópolitikai eszközzel a legtehetősebbeket segítse.

Ebben a helyzetben hatott meglehetősen dermesztően az az indoklás, ahogyan Karácsony Gergely átadta a stafétabotot Márki-Zay Péternek, azzal érvelve, hogy be kell látni azt, hogy a jelenlegi helyzetben nincs többsége a baloldali-zöld politikának.

Túl azon, hogy ezt a többséget létre kell hozni, éppen azzal, hogy a baloldali politika végre kilép eddigi ideológiai komfortzónájából, és minden eddiginél jobban felvállalja az Orbán-rendszer károsultjainak védelmét, Karácsony lépése azt a politikai projektet vetette hátrébb, hogy az ellenzéki összefogás baloldali pólusán elhelyezkedők végre minden erejükkel kitörjenek az ellenzék többi szereplőjét (és persze magát az Orbán-rendszert is) meghatározó középosztály-alapú politizálásból, és kormányváltás mellett rendszerváltást is követeljenek.

A kormányzati adópolitikát támogató Márki-Zay – aki semmiképpen sem terhelné a gazdagokat plusz adóval – lényegében az Orbán-rendszer korrupciómentes folytatására jelentkezett be. Mindebben pedig az az igazán furcsa, hogy annak természetesen a politikai stratégiák szintjén lehet értelme, hogy a hódmezővásárhelyi polgármester meg tudja szólítani a Fideszből kiábrándultakat, de ha az Orbán-rendszert összetartó, dermesztő társadalompolitikát nem bontjuk le, akkor még kormányváltás esetén sem lehet rendszerváltás.

A főpolgármester lépése csapdahelyzeteket teremtett. Egyrészt azzal, hogy belesodorta a baloldalt abba a helyzetbe, hogy választania kell azok között, akik közvetlenül felelősek az Orbán-rendszer kiépüléséért, és akik egy felpuhított Orbán-rendszer folytatásában érdekeltek. Az előbbiek vezető szerepe nem biztos, hogy elegendő a kormányváltáshoz, nem is beszélve a rendszerváltásról. A jobboldali vezetésű ellenzék esetén ugyanakkor a formális ellenzéki kormányváltás ellenére lenne képes az Orbán-rendszer fennmaradni.

Az is veszélyes csapda, ha a politikai győzelmet a bizonytalanok ellenzékhez való áthúzásával várjuk, hiszen őket tudja Karácsony szerint megszólítani Márki-Zay, mivel „nyugodtabb szívvel szavaznak olyan valakire, aki kulturális értelemben közelebb van a Fideszhez”. Ez a megfogalmazás lényegében arra utal, hogy az Orbán-rendszerben csakis valamiféle kormányváltás képzelhető el, de az alapvetően szükséges rendszerváltás semmiképpen. A baloldal pedig nem asszisztálhat ahhoz, hogy fennmaradjon egy „Orbán nélküli Orbán-rendszer”, és a jobbközép bizonytalan szavazóiért folytatott harcban bizony nagyon is sérülhet az ellenzék elkötelezett baloldala. Kicsit olyannak tűnik a helyzet, mintha az előválasztással akarná az ellenzéki erők egy része megoldani a valamiféle nemzeti kiegyezéshez szükséges Fideszen belüli vezércserét egy olyan jelölt felmutatásával, aki elsősorban a jobboldalon és a bizonytalanok számára szimpatikus. Ezzel azonban az a gond, hogy túlfeszíti mind az előválasztás, mind magának az ellenzéki együttműködésnek a kereteit.
Márki-Zay Péter (és Dobrev Klára) természetesen nem alkalmas a baloldali politika képviseletére, de nem is ez a céljuk. A baloldal (ön)becsapása lenne, ha azt gondolnánk, hogy majd mások kiállnak a baloldali értékek és ügyek mellett.

Ha ez így van, akkor érdemes őszintén beszélni: ha az ellenzéki együttműködésben részt vevő pártok baloldala hatást kíván gyakorolni a kormányváltó és ezen keresztül a rendszerváltó politikára, akkor önálló pólust kell létrehoznia az ellenzéken belül, és erre igenis felhatalmazza az elért előválasztási eredmény.

Ezt a baloldali pólust segíthetné az igen gazdag rendszerkritikai közeg, amely az utóbbi években örvendetes módon kialakult, megerősödött hazánkban. Tudom, hogy számos belső feszültség terheli ezt a közeget (a Jobbikkal kötött ellenzéki szövetségtől a Márki-Zay-faktorig), de az ellenzéki együttműködés baloldala, ha képes önmagát egyértelműen meghatározni az elkövetkező választási harcban, és képes alternatívát állítani az ellenzék liberális és jobboldalával szemben, akkor joggal számíthatna a kritikai baloldal támogatására.

Jól látható, hogy az Orbán-rendszert két dolog rettenti el: az, ha a rendszerkritikus oldal összefog, és olyan politikát képvisel, amely lerántja a leplet a tőke érdekeit képviselő neoliberális Orbán-rendszerről. És az, ha kialakul egy olyan alternatíva, amely alkalmasnak látszik arra, hogy a rendszer fenntartása mellett mozdítsa el Orbánt. A baloldalra nehezedő társadalmi felelősség azt diktálja, hogy ne az utóbbi, azaz a rendszerváltással nem járó kormányváltás következzen be.

Wednesday, 13 October 2021

Orbán rendszere Orbán nélkül? (ATV, Egyenes beszéd, 2021. október 12.)

Az ATV Egyenes beszéd vendégeként 2021. oktüóber 12-én felvetettem azt, hogy a Márki-Zay-jelenség veszélyes lehet ugyan az Orbán-rendszerre, mivel a jobboldali retorikával megszólíthatók a Fideszből kiábránduló, bizonytalan szavazók, de egyúttal (az eddigiek alapján legalábbis) az Orbán-rendszer fenntartását ígéri Orbán nélkül. Ez pedig semmiképpen sem lehet az ellenzék célja. Kifejtettem, hogy elhibázott az a politika, amely előtérbe állítja a bizonytalanok megszerzésének szempontját, de közben lemond a törzsszavazókról és arról, hogy érdemben megszólítja azokat a "hangtalan" embereket, akik ugyan nem rendelkeznek jelentős társadalmi érdekérvényesítési lehetőséggel, de az Orbán-rendszer károsultjai. Úgy vélem, hogy az ellenzéknek szakítania kell az Orbán-rendszer azon politikájával, amelynek legfőbb célja a (felső)középosztály megerősítése. Kifejtettem, hogy nagyon kényelmes azt mondani, hogy a baloldali-zöld politikának nincs társadalmi többsége, de az igazi cél az lenne, hogy ezt megteremtsük. Végül ennek kapcsán utatalm rá, hogy Karácsony lemondásával még mindig esély kínálkozik az ellenzéken belüli baloldali pólus felépítésére.


Wednesday, 6 October 2021

Az előválasztás arról szól, hogy kinek van esélye a rendszerváltásra (ATV, Csatt 2021. október 4.)

Az ATV Csatt című műsorában arról beszéltem, hogy az előválasztás tuljadonképpen azért folytatott verseny, hogy a eldöntsük azt, hogy kinek van esélye a rendszerváltásra, ugyanis az Orbán-rendszert kormányváltással nem lehet leváltani. Az már most is látszik, hogy egy DK-vezetésű koalíció kormányváltásra lehet, hogy alkalmas, de rendszerváltásra nem. Most dől tehát el, hogy az ellenzéknek sikerül-e egy rendszerváltá-képes konstellációt kialakítania. Arról is beszéltem, hogy az Orbán-rendszer érzi azt, hogy a korábbi választásokon megszokott "normál" üzenetek (családpolitika, menekültellenes gyűlölet) immáron kevés és erre vezethető vissza a hihetetlenül veszélyes militarizálódás és az, hogy a folyamatosan radikalizálódó Fidesz magához akarja vonzani a Jobbik radikálisabb szavazóit.

A műsor első része itt, a második része pedig itt nézhető meg.

Wednesday, 29 September 2021

2021 APSA Annual Meeting: Neoliberalization from the Monarchy to the COVID-19 Crisis in Hungary


Wed, September 29, 6:00 to 7:30am PDT (3:00 to 4:30pm CEST)

Papers:

Electoral Effects of COVID-19 on Incumbents at Local and National levels (Olga Onuch, Henry E. Hale, Gwendolyn Sasse)

Subnational Response to the COVID Pandemic in Argentina (Jacqueline Behrend, Ximena Simpson)

COVID-19 and Political Support in Russia: Evidence from an Online Panel Survey (Margarita Zavadskaya)


This paper seeks to explore the historical and political theoretical origins of neoliberalization in Hungary. Such an oversimplification has been debated here which argues that the starting point of the neoliberalism is the regime change period of the late 1980s and early 1990s. In fact, the neoliberalism is an embedded phenomenon in Hungary with a long and tragic history. This explains the fact that the contemporary authoritarian Orbán regime has easily found the way of wrapping neoliberalism in a nationalist framework. The neoliberalization of the higher education and health system has started before the COVID-19 crisis and has been accelerated during the pandemic. What I am trying to do here is the deep political theoretical reconstruction of never ending neoliberalization.

It has been argued here there were five main eras of neoliberalization in Hungary in the 20th and 21st century. (1) First, I am put an emphasize on the early theoretical origins and antecedents of neoliberalism in the framework of Austro-Hungarian Empire. The Habsburg Empire was one of the main cradles of neoliberalism, as Quinn Slobodian argues: “It traces neoliberal globalism as an intellectual project that began in the ashes of the Habsburg Empire…” (2018: 13.). The main players in this field were Friedrich A. Hayek, moreover Ludwig von Mises, who belonged to the Vienna Circle and maintained the neoliberal ideas. It is to say that the views of neoliberalism on globalization also rooted in the Central European perspective, because after the fall of Austro-Hungarian Empire “it was Central European neoliberals who most consistently looked at the world as a whole” (Slobodian, 2018: 9.). (2) The next chapter is about the neoliberalization during the Communist era. Adam Fabry argues and proves in his book convincingly that “the origins of Hungary’s neoliberal transformation preceded the formal transition to a market economy and parliamentary democracy in 1989–1990 and need to be understood as part of a wider restructuring of the capitalist world economy from the early 1970s onwards. As such, neoliberal ideas and practices were not simply imported ‘from the West’ after the ‘regime change’ but emerged ‘organically’ in Hungarian society” (Fabry, 2017: 3.). As Johanna Bockman and Gil Eyal argues very sharply, there was an exchange of ideas on neoliberalism: “the roots of this rapid and strong embrace of neoliberalism reside in a transnational network composed of both American and East European economists” (Bockman – Eyal, 2002: 311). (3) During the Eastern European regime changes what has been evolved is the “unconditional neoliberalization”, which has been called by Dorothee Bohle & Béla Greskovits as “embedded neoliberalism. This means that the “social protection has increasingly lost its former purpose and institutional underpinnings and become ‘subordinated to the overriding objective of neoliberal competitiveness’” (Bohle – Greskovits, 2007: 445.). (4) During the 1990s and early 2000s the Hungarian economic and political system has constantly been integrated to the new neoliberal world order and the liberal and conservative elite made a compromise upon the case of the semi-peripherical Hungarian integration into the European Union. (5) This agreement has been crashed first by the economic and financial crisis of 2008/2009 and then the authoritarian turn of the Orbán regime by 2010. The authoritarian populism set the history of Hungarian neoliberalization on a new level (Antal, 2019). The authoritarian nature of neoliberalism has been strengthened to an unprecedent extent due to the parallel authoritarianization of the Hungarian state. The COVID-19 crisis has unfolded in this situation and the politics of permanent state of exception has become the main tool of Hungarian authoritarian neoliberalism.

References:
Antal, Attila (2019): The Rise of Hungarian Populism: State Autocracy and the Orbán Regime. Emerald Publishing.
Bohle, Dorothee – Greskovits, Béla (2007) Neoliberalism, embedded neoliberalism and neocorporatism: Towards transnational capitalism in Central-Eastern Europe. West European Politics, 30:3, 443-466,
Bockman, Johanna, and Gil Eyal (2002): Eastern Europe as a Laboratory for Economic Knowledge: The Transnational Roots of Neoliberalism. American Journal of Sociology 108, no. 2 (2002): 310-352.
Fabry, Adam (2019): The Political Economy of Hungary: From State Capitalism to Authoritarian Neoliberalism. Palgrave.
Slobodian, Quinn (2018). Globalists: The end of empire and the birth of neoliberalism. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Wednesday, 22 September 2021

Az ellenzéknek nem szabad követnie a dehumanizálásban a kormányzatot - ATV, Egyenes beszéd 2021.09.21.

2021. szeptember 21-én arról beszélgettem az ATV Egyenes beszéd című műsorában Böcskei Balázzsal és Rónai Egonnal, hogy egy lehetséges kormány- és rendszerváltás esetén nem lehet számonkérni az 1989-ben létrejött liberális demokrácia minden szabályát magán az új rendszerváltó folyamaton. Meglehetősen furcsa, hogy sokan nagyítóval keresik az ellenzéki rendszerváltó koncepciókban az államcsíny terveit, holott azt maga a mostani kormányzat hajtotta végre, többek között alkotmányellenes tartalmaknak az Alaptörvénybe betonozásával. Szóba került továbbá az is, hogy az Orbán-rendszer 2015 óra előbb a menekültválság kapcsán, majd pedig az ellenzék vonatkozásában kinyitotta a dehumanizálás eszközrendszereit és az ellenzéknek nem szabad rálépnie ugyanerre az útra.

Monday, 20 September 2021

Bolyai-ösztöndíj és NKFIH posztdoktori kiválósági program (Bolyai Research Fellowship and NKFIH Postdoctoral Excellence Programme)

Örömmel közlöm, hogy "A rendkívüli jogrend a globális ökológiai és járványügyi válságok tükrében" című kutatási programommal elnyertem 2021-2023 között a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíját.

Továbbá vezető kutatóként folytatok ebben a témában a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal Posztdoktori Kiválósági Programja keretében 2021-2024 között (NKFIH-azonosító: 139007). Mind a két projektet az Eötvös loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara fogadta be.

A projekttel kapcsolatos minden hírt, publikációt mind itt, mind pedig az esetlegesen létrehozandó külön oldalon közzé fogok tenni.


I am pleased to announce that I have been awarded Bolyai János Research Fellowship of the Hungarian Academy of Sciences for my research project "The State of Emergency in the Era of Global Ecological and Pandemic Crisis" between 2021 and 2023.
I will be a senior researcher on this topic within the Postdoctoral Excellence Programme of the National Research, Development and Innovation Office between 2021-2024 (NKFIH ID-number: 139007). Both projects have been accepted by the Eötvös Loránd University Faculty of Law.

I will publish all news and publications related to the project both here and on a separate page that will be created.

Thursday, 16 September 2021

Neoliberal and Populist Constitutionalism on the Eastern Semi-Periphery at CEE Forum Conference

I will participate at 13th CEE Forum Conference, Prague, 16-17 September 2021. The topic of the conference is "Political Imagination and Utopian Energies in Central and Eastern Europe". The program can be available from here.

My lecture is about Neoliberal and Populist Constitutionalism on the Eastern Semi-Periphery


Friday, 10 September 2021

Antal Attila a Fête de l'Humanité fesztiválon a magyar szélsőjobboldalról beszél (Attila Antal on the Hungarian Far-Right at Fête de l'Humanité)

2021. szeptember 12-én a l'Humanité újság meghívására, az Eszmélet szerkesztőkjeként szólalok fel a la fête de l'Humanité zenei és közéleti fesztiválon Párizs közelében. A panelben (amely a transform! közreműködésével valósul meg) Maud Chirio-val és Bruna Lobiundo-val beszélgetünk az olasz, a brazil és a magyar szélsőjobboldalról. A panelt Gaël De Santis, a l'Humanité újságírója moderálja.

On 12 September 2021, at the generous invitation of l'Humanité magazine, I will be speaking as editor of Eszmélet (Conciousness) at the music and public affairs festival la fête de l'Humanité near Paris. In the panel (in collaboration with transform!), we will talk with Maud Chirio and Bruna Lobiundo about the Italian, Brazilian and Hungarian far-right. The panel will be moderated by Gaël De Santis, journalist at l'Humanité.


Monday, 6 September 2021

"Gyurcsány tönkretette a baloldalt, Orbán pedig a jobboldalt!" - ATV, Csatt 2021. augusztus 30.

Tudom, hogy nem szerecsés az előválasztás során az ellenzéken belüli belső feszültségeket feltépni, de hiszem azt, hogy ha nem sikerül az ellenzéken belül tisztázni a viszonyokat, akkor annak súlyos következményei lesznek a jövő évi választásokra. Éppen ezért fogalmaztam meg azt az ATV Csatt című műsorában, hogy számot kell vetni azzal, hogy a volt miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor közötti párviadal a saját politikai hátországok felemésztésével járt és az "egy a tábor, egy a zászló" elv reálpolitikai érvényesítése nem alkalmazgató az ellenzéki oldalon. Ebből csakis vesztes választás, vagy ami még rosszabb kormányzásképtelenség fog következni.

Ezek nem új dolgok, korábban (persze sikertelenül) így írt erről az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjának "Demokratikus szocializmust!" című kiáltványa: "Végre véget kell vetni a magyar politika évtizedes fátumának: az Orbán-Gyurcsány párviadalnak, amely kisemmizte, lerongyolta ezt az országot és mára az összeomló ellátórendszerek miatt naponta emberhalálban mérhető károkat okoz! Gyurcsány ugyanazt akarja, amit a szocialista párton belül korábban nem tudott megvalósítani: maga alá rendezni egy liberális, 'egy a tábor egy zászló' alatt haladó ellenzéki konglomerátumot Orbán ellen. Túl azon, hogy nem térhetünk vissza a 2010 előtti világhoz, ez a szembenállás azért is hihetetlenül veszélyes, mert már eddig is ahhoz vezetett, hogy nincs szembenézés, felelősségre vonás a magyar politikában. Ez vonatkozik éppúgy Gyurcsányra, mint egy lehetséges kormányváltás esetén Orbánra és körére, hiszen nagyon is elképzelhető, hogy a tőke érdekeit kiszolgáló egyik frakció ismét menlevelet ad a másiknak."

A videó elérhető itt


A beszélgetés első része pedig itt.

Tuesday, 17 August 2021

Elindult a pti.merce.hu

Több hónapos előkészítés után végre elindult a Politikatörténeti Intézet társoldala a Mércén: https://pti.merce.hu/ Az oldalon - amelynek egyik szerkesztője vagyok - a PTI emlékezetpolitikai, a Társadalelméleti Műhely társadalomkritikai és Napvilág Kiadó könyveihez kapcsolódó írásai és podcast-jai fognak megjelenni rendszeresen. A társoldalt beharangozó cikk elérhető a Mércén.


Az egyik új cikkben Mark Fisher könyve, a Kapitalista realizmus kapcsán készült podcast-ról írtam.

Az Egyenes beszédben: a lehallgatási botrányról, az EU-ból való kilépés lehetőségéről

Az elmúlt hetekben két alkalommal beszélgettem, vitatkoztam az ATV Egyenes beszéd című műsorban. Szót váltottunk a lehallgatási botrányról, amelynek kapcsán kifejtettem, hogy az Orbán-rendszer saját állampolgárai ellen fordult és eleve olyan jogszabályi környeztet hozott létre, amely ugyan "törvényesíti" az elfogadhatatlan leghallgatásokat, de attól az még a politikai célú megfigyelés elfogadhatatlan támadás az emberek ellen. Továbbá amellett érveltem, hogy a Brexithez hasonló magyar kilépés elképzelhetetlen. A tőkés érdekeket képviselő Orbán-rendszernek egyébként sem lenne érdeke az EU elhagyása, ugyanakkor az mindenképpen figyelemre méltó, hogy a neoliberális alapokon létrejött EU-nak is sok az a mód, ahogyan az orbáni politikai kiszolgálja a multinacionális cégek érdekeit. Itt van tehát az ideje annak, hogy újragondoljuk azokat az értékeket, amelyek meghatározzák az európai integrciót.

A 2021. augusztus 16-i adás itt érhető el:


A 2021. július 20-i adás itt érhető el:

Tuesday, 13 July 2021

Az Orbán-rendszer a klímaválságban: rendkívüli kormányzás és militarizálódás


„Erre előjött egy vörös ló. Aki rajta ült, hatalmat kapott, hogy megbontsa a földön a békét, hadd gyilkolják egymást az emberek. Hosszú kardot adtak neki.”
(Jel, 6:4)

A globális ökológiai és klímaválság olyannyira jelenvalóvá és mindennapivá vált, hogy a „reálpolitikára” kiélezett Orbán-rendszer ingerküszöbét is átütötte. Nagyjából a járvány kezdetétől próbáltak egy „zöld konzervatív” – valójában inkább álságosan „klímapopulista” – politikát kialakítani. A kormányzat által alkalmazott gyűlöletpolitikának, a rendkívüli eszközökön alapuló kormányzásnak, valamint a militarizációnak azonban szörnyű következményei lesznek. Ugyanis az Orbán-rendszer célja nem a globális válságok enyhítése és a magyar társadalom felkészítése, hanem olyan háborúba és fegyveres konfliktusba akarja belevinni az országot és Európát, amelyet csakis elveszíteni lehet…

A globális ökológiai és klímaválság sohasem látott módon és mértékben sújtja a világot és benne immáron magát a Kárpát-medencét is: az amerikai kontinensen (legbrutálisabban Nyugat-Kanadában) tapasztalható, példátlan hőhullám, amely közvetlenül emberek halálát okozta; halak tömeges halálozása oxigénhiány miatt a Velencei-tóban; a Budapest környéki agglomerációban tapasztalható vízhiány; az egyre gyakoribbá váló extrém időjárási körülmények régiónkban. Az előrejelzések szerint a válság hatásai fokozódnak: Európára, különösen annak déli részére a felperzselődés, az árvizek, valamint a trópusi járványok korszaka köszöntött.

Nem állíthatjuk azt, hogy a környezeti válság csak úgy „ránk rúgta” az ajtót, hiszen a globális északot elérő menekülthullámok, valamint a koronavírus tágabb kontextusa már régóta jelezte, hogy igen komoly baj van. Minderre az Orbán-rendszer is reagált, és a kezdeti „klímaszkeptikus” megközelítését egyre inkább egyfajta álságos „klímapopulizmus” váltotta fel. Ez azonban csakis akkor következett be, amikor Orbán is kényszerült szembenézni azzal, hogy immáron a mindennapok mennyire a klímaválság hatásai alá kerültek, és ami még fontosabb. Orbán akkor és úgy karolta fel a klímaügyet, amikor megtalálta benne a politikai megosztás, ellenségképzés, a militarizálódás lehetőségeit.

Lényegében pontosan ez történt a koronavírus okozta pandémiával is: Orbán csak akkor kezdte komolyan venni a dolgot 2020-ban, amikor meglátta benne a politikai kényszert és lehetőséget. Az Orbán-rendszer tehát, ahogyan eddig minden válságban, úgy most is a társadalmi gyűlölet kiélezésével, rendkívüli kormányzati eszközökkel, diszkurzív és immáron tényleges militarizálódással próbálja meg „kezelni” a környezeti válságot. Rendkívül aggasztó, hogy amíg a világ több pontján (így Budapesten is) bevezetésre kerül a klímavészhelyzet, addig a rendkívüli jogrendben rejlő politikai és kormányzati lehetőségeket (amelyek akár alkalmasak lehetnének arra is, hogy radikális válaszokat adjunk a klíma- és ökológiai válságra) az autoriter populista kormányzatok használják ki.

Ezek a tendenciák azonban a globális ökológiai és klímaválság korában háborúhoz és fegyveres konfliktushoz fognak vezetni: polgárháborúhoz az országon belül, hiszen az Orbán-rendszernek nem célja az, hogy a társadalom egésze felkészüljön az előttünk álló példa nélküli helyzetekre. Valamint európai fegyveres konfliktushoz (másként: emberek lemészárláshoz) az életkörülményeik ellehetetlenülése miatt ide érkezőkkel (ez a folyamat lényegében meg is indult Európa déli határainál). Én hiszek abban, hogy nem szükségszerű az, hogy mindez bekövetkezzen, ehhez azonban cselekednünk kell!


A klímaszkepticizmustól a zöld konzervativizmusig és „klímapopulizmusig”

A Fidesz 2010 utáni ökológiai álláspontja éppen olyan ellentmondásosan alakult, mint maga az egész kormányzás, az azonban állandónak mutatkozik, hogy a párt politikája (bármilyen kommunikációs panelekben is jelenjen meg) a hatalom és a tőke szolgálatában áll, így a látszólag zöld célkitűzések mögött a gazdasági érdekek kiszolgálása rejlik. Utóbbit jól jelzi az a mostani témánk szempontjából is beszédes irány, ahogyan a kialakuló Orbán-rendszer a zöld értékeket kezelte az új Alaptörvényben, amelybe számos ökológiai, fenntarthatósági alapvetést helyezett el, de közben szisztematikusan megszüntette az azok érvényesítését végző közjogi intézményrendszert – az önálló környezetvédelmi minisztériumtól kezdve, a jövő nemzedékek önálló biztosán át egészen a környezetvédelmi hatósági rendszer szétveréséig, demoralizálásáig.

Hasonlóan ellentmondásos utat járt be a klímaváltozás tekintetében, hiszen pár éve még aktívan meghazudtolták az antropogén eredetű klímaváltozást, és kampányt hirdettek az klímaválság veszélyeire figyelmeztető nyugat-európai zöldek ellen. Valószínűleg korábban maga a miniszterelnök sem tulajdonított különösebb fontosságot az emberi eredetű klímaváltozásnak, feltehetőleg azért, mert ekkor még nem látta benne a politikai és társadalmi megosztásra irányuló potenciált. Ugyanakkor Orbán mindig ügyelt arra, hogy ezeket a kétségeit ne ossza meg a nyilvánossággal, és a klímaszkeptikus propagandát kiszervezte.

Így 2019-ben (Kövér László és Nógrádi György mellett) Bayer Zsoltra jutott a szerep, hogy megnyilvánuljon a „klímakatasztrófáról szóló médiaőrjöngés” kapcsán: „Ahogyan az előre jelzett jégkorszak sem köszöntött be, úgy a jövőben megsülni sem fogunk”. A kormányzati menekült- és bevándorlásellenes gyűlöletkeltő politikának megfelelően Bayer össze is kötötte a klímaválságért való aggódást azzal, hogy emögött valójában az európai „bennszülött” viszonyok átrajzolásának mesterterve van: „A mesterterv az európai népesség pótlása, majd lecserélése migránsokkal.” 2019 fordulópontnak bizonyult: egyrészt a globális klímakrízis minden addiginál jobban éreztette hatását (Magyarországon megdőltek az azt megelőző több mint száz év hőmérsékletrekordjai); ezzel is összefügg, hogy a Fridays for Future (FFF) és az Extinction Rebellion (ER) hazai szervezeteinek köszönhetően a társadalmi figyelem középpontjába került a klímaválság. Ezt leginkább a 2019. szeptember 27-én megrendezett klímasztrájk jelezte, amely jelentős számú érdeklődőt vitt utcára Budapesten is. Végül ezt a folyamatot tetőzte be azt, hogy az önkormányzati választáson elért ellenzéki sikerek nyomán a budapesti közgyűlés 2019. november 5-én kihirdette a klímavészhelyzetet.

Ezeknek az eseményeknek a hatására a hatalom megértette, hogy lépnie kell: a klímasztrájk kapcsán a kormányzat még kitartott klímaszkeptikus álláspontja mellett, de a klímavészhelyzet kapcsán Orbán még fellengzősen, de azt nyilatkozta, hogy: „Én arról kaptam tájékoztatást, hogy bevezetik a fővárosban, ez rendben van, legalább megértjük, mit is kell csinálni. Én a magam részéről kifejezetten támogatom, várom a közgyűlés döntését, hogy megértsem, mit lehet tenni a fővárosban, hogy csökkentsük a vészhelyzetet.” Mindez jelezte, hogy az Orbán-rendszerben megérett a fordulópont egy újabb konzervatív zöldpolitikai irány kialakítására. A „zöld konzervativizmus” szempontjainak kidolgozása 2019 második felében kezdődött meg, ideológiai alapjait a 2020 januárjában meghalt Roger Scruton munkássága szolgáltatta. A filozófussal egyébként is élő kapcsolata volta az orbáni hálózatnak, Áder János a Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetésben részesítette, amelyet maga Orbán adott át 2019. december 3-án. Akkor így méltatta Scrutont: „nem támogatta elvakult módon a nyílt társadalmak ideáját sem, mivel látta ennek hibáit, és felhívta a figyelmet veszélyeire. Emellett előre meglátta az illegális migráció jelentette fenyegetést és Magyarország védelmére kelt igazságtalan bírálóival szemben.”

2019 augusztusában Orbán Balázs, a Miniszterelnökség miniszterhelyettese és parlamenti és stratégiai államtitkára már nyíltan amellett érvelt, hogy el kell venni a környezetvédelmet ügyét a baloldaltól, amely egyébként sem kínál valódi válaszokat a klímaváltozás problémájára. Az államtitkár szerint a konzervatív zöldpolitika nem klímaszkeptikus, és tényként kell kezelni az antropogén klímaváltozást, amelyre globális válaszok helyett a lokális megoldásokat kell keresni. Ezt követően, 2020 elejétől köszöntött be a járvány időszaka, és Orbán elindított egy újabb játszmát, amelynek célja az volt, hogy ezen területen is politikai, ideológiai előnyre tegyen szert. Egyszerre indult meg kormányzati szinten egy zöld konzervatív irányvonal kidolgozása, valamint a klímaügyi együttműködést Orbán egyfajta zsarolási potenciálként is igyekezett kijátszani az Európai Unió intézményeivel szemben.

Ha lehet hinni a sajtóban kiszivárgó híreknek, Orbánnak többféle ellenérzését kellett legyőznie a klímaválsággal kapcsolatban: egyrészt nem hitt benne, vagy nem tartotta jelentősnek az antropogén klímaváltozást; úgy vélte, hogy a globális klímacélokat azért találták ki, hogy az USA vezetésével háttérbe szorítsák Oroszországot. Valamint a környezetvédelmi célokat felesleges akadálynak látta az iparosítás és egyéb gazdasági célok tekintetében. A legfőbb probléma azonban az volt, hogy a klímaválság problémája a kormánypárti szavazóknak is fontos, így nehéz politikai törésvonalakat, megosztottságokat felépíteni rá.

Amíg az Orbán-rendszer meg nem találta ezekre a problémákra a politikai megoldást, addig kettős játékot játszott: részben visszavett a klímaszkeptikus politikából, de egyúttal fegyverként is tekintett a zöld ügyre. Utóbbinak fontos állomása volt 2019. június 20., amikor Orbán a lengyel, a cseh és az észt miniszterelnökökkel együtt blokkolta a karbonsemlegesség 2050-es eléréséről szóló uniós megállapodás elfogadását. A magyar vétó azonban sokkal inkább arról szólt, hogy a lehető legtöbb pénzhez férjen hozzá a kormányzat a kohéziós alapokból (a klímarendeletet azóta 2021. június 24-én az Európai Parlament is jóváhagyta). A 2019-es klímasztrájk és a klímavészhelyzet ismertette fel Orbánnal azt, hogy az ökológiai kérdéseknek igen komoly rendszerkritikai jellege lehet. Belátva, hogy ezeket a folyamatokat nem tudja megállítani, megpróbált az élükre állni. Ezt a célt szolgálták a 2020-tól egyre inkább kormányzati politika szintjére emelt zöld konzervatív és klímapopulista koncepciók, ugyanis Orbán azt is felismerte, hogy a klímaügyben sokkal több lehet, mint EU-s zsarolási potenciál.

2020 úgy indult, hogy a miniszterelnök évindító nemzetközi sajtótájékoztatójának kulcstémája volt a klímavédelem és a klímasemlegesség, sőt, azt is kijelentette: „… politikai értelemben annyit szeretnék mondani, hogy megállapítottuk, hogy nem szükségszerű, hogy bármilyen összeomlás bekövetkezzen a Kárpát-medencében.” Mindez azt jelezte, hogy Orbán tisztában van a klíma- és ökológiai vészhelyzet súlyosságával. Ennek megnyilvánulása azért volt különösen lényeges, mert a kormányzat éppen ekkor fogadta el a Nemzeti Energiastratégia 2030 és Nemzeti Energia- és Klímaterv című anyagokat, ahol fontos célként jelent meg a 2050-re elérendő klímasemlegesség. Ezekből az anyagokból és azok kormányzati tálalásából nyilvánvalóvá vált a kormányzati „klímapopulizmus”, amelynek pilléreit a miniszterelnök ezen a 2020 év eleji sajtótájékoztatón bontotta ki: „Az első, hogy a klímarongálókkal kell első helyen megfizettetni a klímasemleges gazdaságnak a költségeit, ezek a nagy szennyező országok és a nagyvállalatok, tehát a teher nem eshet a kicsik vállára. A második, hogy úgy kell végrehajtani ezt a politikát, hogy ne emelkedjen a családok által fizetett energia és élelmiszer ára se. A harmadik, hogy nem a szegényebb országoktól kell elvenni a pénzt. Ez pedig azt jelenti, hogy az Európai Unió következő költségvetésében nem fogadható el, hogy a kohéziós alapokból vegyük el a pénzeket, és tegyük át klímavédelmi célokra, mert ez azt jelentené, hogy a szegényektől vesszük el a klímaváltozás elleni harchoz szükséges forrásokat.” Vagyis Orbán olyan „klímaharcosnak” állította be magát, mint aki megvédi az embereket a klímapolitika, a klímasemlegesség okozta költségektől. Ez a „konzervatív-keresztény zöldpolitikának” nevezett irány gördült végig az Orbán-rendszeren, amely a „zöld liberalizmussal” szemben (ahogyan Varga Judit igazságügy-miniszter fogalmazott) nem nehezítheti meg az emberek mindennapi életét. A járvány során a kormányfő többször beszélt a klímaváltozás kérdésről, és a fő üzenet mindig kettős volt: a klímakérdés migrációval való összekötése, továbbá az, hogy a magyar emberekre nem terhelhetik a klímavédelem költségeit.

Kormányzás rendkívüli eszközökkel és militarizálódás

Ebből az összefoglalásból jól látható, hogy az Orbán-rendszer nem ökológiai és abból következő társadalmi tragédiaként tekint a klímaválságra, hanem egy olyan (ezúttal „zöld konzervativizmusként” keretezett) projektként, amelynek révén újfajta módon, de a gyűlöletpolitika régi eszközrendszerében tudja folytatni a politikai szakadékok szélesítését, az ellenségképzést. Nem a magyar társadalmat akarja felkészíteni és megmenteni, hanem saját maga és politikai rendszere túlélése számára épített „bárkát” és így lehetőséget arra, hogy kihasználja folyamatosan bekövetkező katasztrófákat. Ez természetesen morálisan és politikailag elfogadhatatlan, de ezen túl felmérhetetlen veszélyeket is hordoz. Ugyanis Orbán „klímapopulizmusa” nemcsak elaltatja az emberek minden felelősség- és veszélyérzetét, de párosult még két tendenciával: a rendkívüli eszközökkel való kormányzás állandósításával, valamint a rendszerszintű militarizálódással. Én ez utóbbiakban látom az orbáni politika legveszélyesebb irányát.

Amíg az utóbbi évek nemzetközi és hazai klíma- és ökológiai mozgalmai tisztességes, ám hiábavaló harcot vívtak a klímavészhelyzet bevezetéséért, addig az Orbán-rendszer immáron több mint fél évtizede folyamatosan a rendkívüli jogrend eszközeivel kormányoz. 2015-ben került bevezetésre a „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet” (2015. szeptember 15-től helyi, majd 2016. március 9-től országos szinten), amely mind a mai napig kilencszer került meghosszabbításra, a pandémia eddigi hullámai alatt végig hatályban volt, és lesz is 2021 szeptemberéig (nagy tétekben lehet rá fogadni, hogy utána is). A menekült- és bevándorlásellenes gyűlöletpolitika hatására bővült a kormányzat alkotmányos lehetősége a kivételes állapot bevezetésére és az Alaptörvénybe került az ún. „terrorveszélyhelyzet”. A koronavírus kapcsán az Orbán-rendszer három felhatalmazási törvénnyel (2020. évi XII., 2020. évi CIX., valamint 2021. évi I. törvények) háromszor vezetett be rendkívüli jogrendet rendeleti úton [40/2020. (III. 11.), 478/2020. (XI. 3.), 27/2021. (I. 29.) Korm. rendeletek]. Ehhez jön az, hogy 2020-ban egy rövid ideig (2020. június 18. és december 18. között) hatályban volt egy teljesen új, ún. egészségügyi válsághelyzet is, amelyet szintén rendeleti úton [283/2020. (VI. 17.) Korm. rendelet] vezettek be.

Orbán tehát azoknak a rendkívüli kormányzati eszközrendszereknek az alkalmazásában szerzett gyakorlatot, amelyre sokan (többek között e sorok szerzője is) a globális ökológiai- és klímaválság jogi, politikai, gazdasági és társadalmi kezelésének egyik lehetséges megoldási módjaként tekintett. A miniszterelnök ezeket az eszközöket azonban nem a társadalom akár radikális módon való megmentésére, hanem hatalma autoriter formában való konzerválására használta fel. Előre menekült, és a jogi, valamint politikai rendszert már azelőtt rendkívüli módba állította, mielőtt a kivételes kormányzás eszközeivel egyáltalán megpróbálhattunk volna radikális válaszokat adni a klíma- és ökológiai vészhelyzet immáron mindennapos (a cikk elején felsorolt) problémáira. 

Azonban van ennél egy nagyobb probléma is, mégpedig az Orbán-rendszer militarizálódása. A kormányzat jól láthatóan (szóban és tettekben) elkezdett valamiféle háborúra készülődni. Egyrészt az utóbbi hónapokban a miniszterelnök részéről szintet lépett a „szokásos” háborús diskurzus. 2021. június 5-én a Magyar Honvédség a Magyar Honvédség parancsnoki beosztásának átadás-átvételi ünnepségén azt mondta Orbán, hogy „A mi feladatunk egy olyan modern, erős hadsereg felépítése, hogy Magyarországot megtámadni véletlenül se jusson eszébe senkinek. Se másik államnak, se terrorszervezetnek, se ránk zúdított migránsinváziónak. A magyar hadseregnek elrettentő erővel kell bírnia.” Sajnos a menekültek- és bevándorlók kapcsán rendre előfordul, hogy a hazai erőszakszervezetek jogsértő és kegyetlen módon lépnek fel, azonban itt a miniszterelnök sokkal tovább megy, amikor az amerikai „terror elleni háborúból” jól ismert „megelőző csapás” (neoliberális) doktrínájához hasonló „elrettentésről” beszélt. Az is félelmetes, hogy a kormányfő 2021. június 14-én a NATO-tagországok egynapos brüsszeli csúcstalálkozóján ugyanebben a háborús retorikában olvasztotta össze a járványok és a „tömeges migráció” jelenségét, mintha ezek a konfliktusok csakis erővel és fegyverrel lennének megoldhatók. Ha ezeket a kijelentéseket összevetjük az elmúlt évek fegyverkezési és a háborúban üzletet látó tendenciáival, akkor korántsem lehetünk nyugodtak: már az is elgondolkoztató, hogy az innovációs és technológiai miniszter (Palkovics László) lett felelős a „magyar hadiipar újjáélesztéséért”; 2019-ben brit-osztrák fegyvergyárat vásárolt a magyar állam; az Orbán-rendszer sorra köt hadiipari együttműködéseket német és brit cégekkel; a hazai oligarchák is meglátták már az üzleti lehetőséget a gazdasági prioritássá emelet hadiiparban; és a számos új hadiipari üzem létesítésével lényegében vezető gazdasági ágazattá akarják fejleszteni az elkövetkező évtizedben a hadiipart.

Érdemes mindehhez azt is hozzátenni, hogy az Orbán-rendszer ezt az üzleti alapú militarizációt (ahogyan szinte mindent) jogszabályi keretbe próbálja bebetonozni. Magyarország Nemzeti Katonai Stratégiája [1393/2021. (VI. 24.) Korm. határozat] ugyanis előrevetíti, hogy a költségvetés garantálni fogja a védelmi kiadásoknak a GDP 2%-os részarányra történő emelését legkésőbb 2024-től. Másrészt utal arra is, hogy a rendvédelmi szerveket túl fogja terhelni az „illegális tömeges migráció”, ezért be fog avatkozni a Magyar Honvédség is. Vagyis az Orbán-rendszer megpróbálja a NATO-kötelezettségebe ágyazni legújabb gazdasági-politikai projektjét, és egyúttal új szintre is emeli a 2015 óta tartó társadalmi militarizációt azzal, hogy kimondja: a válságok kezelésében „növekvő szerepet kap a katonai erő egyre gyakoribb agresszív alkalmazása”.

Akkor most Orbán „az ökológiai Apokalipszis lovasa”?

Az Orbán-rendszer a globális ökológiai- és klímaválság kapcsán jelentős mértékben átalakította a kezdeti klímaszkeptikus álláspontját. Azonban a meghirdetett „zöld konzervativizmus” nem tekinthető többnek álságos „klímapopulizmusnál”, hiszen a kormányzat korántsem a válsághalmaz okait, a klímaválság által szétszakított társadalom bajait és az ebből következő elviselhetetlen társadalmi katasztrófát akarja kezelni. Hanem a 2015-ös menekültválság, valamint a 2020-tól kibontakozó pandémia után megtalálta azt az újabb válságot, amelyre önmagát ráépítheti. Ez nem egy válságmegoldó, hanem egy válsággeneráló rezsim, amelyet az éltet, hogy miként tud politikai, gazdasági hasznot húzni egy válságból. Orbán tehát a globális ökológiai- és klímaválság kapcsán háborúra készül: belföldön és európai kontextusban egyaránt. Hiszen, ha nem készítjük fel a társadalmat, ez a válság elviselhetetlen sokként éri majd azokat, akik eleve a mindennapi megélhetésért küzdenek, és a klímamenekültek kapcsán az EU előbb-utóbb fegyvert fog alkalmazni.

A miniszterelnök ezúttal azonban rosszul méri fel a helyzetet: az eddigi menekültválság és a mostani pandémia csak előszele annak, ami ezután fog következni. Orbán és köre bizonyára azt hiszi, hogy a militarizálódással fel lehet készülni erre a sohasem látott helyzetre és ennek ráadásul dupla haszna is van, hiszen a dolog üzletileg is nyereséges, plusz olyan muníciót kap a gyűlöletpolitika és a félelem, amely politikai hatalomban lesz mérhető. Gyűlölettel, itthon és külföldön gyártott fegyverekkel nem csak nem akadályozható meg az ökológiai és társadalmi összeomlás, hanem ráadásul bezárjuk magunkat egy olyan Európa-erődbe, amely minden tekintetben megakadályozza azt, hogy egyáltalán az esélyét megadjuk annak, hogy társadalmainkat felkészítsük az ökológiai- és klímaválság előttünk álló kihívásaira. És végre radikálisan szembenézzünk azzal, hogy a globális kapitalizmusnak a működésmódja vezetett el ide.

Azok az emberek, akik klímamenekültként Európa határaihoz fognak érkezni, valamint azok is, akik Európa határain belül „nem engedhetik meg maguknak a túlélést” egyaránt a mi életmódunk, felelőtlenségünk, hanyagságunk áldozatai. Orbán nem az „Apokalipszis lovasa”, hanem hatalommal kereskedő és könnyű álmot ígérő politikai kufár, túlbecsülni nem kell, alábecsülni viszont nem szabad, legalábbis fő „árucikkét”, a társadalmi gyűlöletet. Orbán politikai „előnye” mindig is az volt, hogy szándékosan vak az égető társadalmi igazságtalanságokra, számára érdektelen a magyar társadalom zömének nyomora, amíg ki tud keverni egy olyan koktélt, amelyben a felsőbb osztályok gazdaságilag érdekeltek a hatalmában (és függenek attól), az alsóbb osztályokkal pedig elhiteti, hogy ő jelenti a „biztonságot”.

Orbán tudja, hogy történelmileg bizonyított: mindig kényelmesebb a tőkét támogatni. A globális ökológiai- és klímaválság ezt az osztálykompromisszumot fogja felborítani, hiszen tömegesen annyi ember válik érintetté, hogy az Orbán-rendszer képtelen lesz fenntartani az elmúlt évtized kényszeregyensúlyát. Illetve lesz egy legutolsó eszköze: ez pedig a militarizáció. Orbán azt látta be, hogy az ökológiai- és klímaválság hatásai közvetlen társadalmi következményekként fognak jelentkezni, amelyekre reagálnia kell: nem akar kiegyenlíteni, az alsó társadalmi osztályok túlélését biztosítani (ekkor ugyanis „felül” kellene megszorítani). Marad a militarizálódás. Orbánt látszólag sokan gyűlölik az európai politikában, azonban az kétségtelen, hogy a menekültválság kapcsán végül is az európai vezetők kimondva-kimondatlanul az embertelen orbáni megoldást vették át. Ha ugyanez fog megtörténni a klíma- és ökológiai válság a mostaninál is erősebb begyűrűzésével, akkor Európai határainál állandó fegyveres összecsapások lesznek: a mostani „passzív mészárlást” (menekültek hajóinak visszaszorítását, kikötésük megtiltását, menekültek vízbe fulladásnak végignézését) aktív embertelenség fogja felváltani.

A következő hónapok, évek legfontosabb feladata ennek megakadályozása, hiszen ez a kulcsa a klíma- és ökológiai vészhelyzet kezelésének – legalábbis akkor, ha az orbáninál igazságosabb, szolidárisabb, humánusabb válasz szeretnénk adni!

A kép forrása: https://theconversation.com/