Monday, 25 March 2019

Orbán bárkája az Új Egyenlőségen


Az Orbán-rendszer lemondott a magyar társadalom döntő többségéről, hogy egy rendkívül szűk elit jólétét és túlélését biztosítsa. Ezért az autoriter populista rendszerrel való szakítás és vele szemben egy átfogó baloldali alternatíva kidolgozása elkerülhetetlen.

Ebben a szellemben írtam meg az Orbán bárkája. Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége (Noran Libro Kiadó, Progress könyvek, 2019) című kötetemet. A könyvet a „rendszerváltóknak” ajánlottam. Azoknak, akik részt vettek az 1989-es rendszer kialakításában, hogy lássák mivé torzultak a rendszerváltó álmok és ebben milyen felelősségük van. Azoknak is, akik le akarják váltani az Orbán-rendszert. 

Manapság nehéz helyzetben vagyunk, ha a globalizáció által jelentett kihívásokat az európai baloldal szempontjából próbáljuk meg vita tárgyává tenni, hát még akkor, amikor a globalizáció neoliberális formáját és intézményeit bíráljuk. Korszakunk újnacionalista és populista korszelleme háttérbe szorította a baloldalt, különösen a kelet-közép-európait: a globalizáció és a globális kapitalizmus kritikusaiként a populista (szélső)jobboldali erők léptek fel, válaszuk pedig az új köntösbe öltöztetett, de jól ismert nacionalizmus volt. Az utóbbi években a jobboldal ideológiai, politikai térfoglalása sikeresnek bizonyult, és ehhez látszólag sikerrel használták fel az elméleti baloldal érveit.

A kötetben két dolog mellett érvelek. Egyrészt mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy a jobboldal globalizáció- és kapitalizmus-kritikája hazugság, és a most sikeres nacionalisták nem kevesebb, hanem más típusú kizsákmányolást akarnak. Minderre jó példa Orbán Viktor, aki kiegyezett a multinacionális (főleg német, orosz és amerikai) nagyvállalatokkal, és közben kiépítette a nagytőkébe kőkeményen beleintegrált nemzeti tőkés rendszerét. Ez nem más, mint a kizsákmányoltak újabb átverése, tulajdonképp Magyarország újra-feudalizálása, amelyet egy menekültek elleni „civilizációs háború” narratívájába helyeztek, és elneveztek a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER). A recept tehát egyszerű: hitesd el magadról, hogy nemzetvédő vagy, közben pedig add el a saját népedet, legalábbis annak legszegényebb részét.

A könyv másik fő üzente az abban való, ugyancsak mélységes meggyőződés, hogy mindennek nem kell szükségképpen így lennie: a baloldal válságának fő oka abban keresendő, hogy túl sokáig és túl nagy meggyőződéssel köteleződött el a neoliberális globalizáció mellett, szisztematikusan leépítve saját antikapitalista immunrendszerét. Egyszóval úgy simult bele a neoliberális agendába, hogy elfelejtett 21. századi gondolatokat kialakítani a demokráciáról, a nemzetállamról és a globalizációról. Elveszítette a „nagy narratívát”, ebből következően pedig ideológiai és politikai hegemóniáját. Egészen pontosan már a (neo)liberalizmus társutasaként elveszítette ezt a hegemóniát, s jelenlegi állapotában meglehetősen rosszul viseli, hogy a neoliberális kapitalizmus globális erői igencsak simulékonyan és hatékonyan tudnak együttműködni nacionalista-jobboldali autokratákkal.

Az Orbán-rendszer: az autoriter neoliberalizmussal való kiegyezés

Gyakran hisszük, hogy Magyarországon a 2010 utáni Orbán-rezsim „nem gondol a holnappal”, és mivel egyáltalán nem folyik a globális veszélyek nagy részéről diskurzus, ezért azokkal nem is foglalkozik a hatalom. Azt gondolom, hogy egészen biztosan nincs így: a valóság még ennél is ijesztőbb. Orbán Viktor és rendszerének elitje leginkább az úgynevezett „készülődőkhöz” hasonlítható, amely egy USA-ból indult mozgalom, és fő célja a társadalmi, környezeti, politikai katasztrófák túlélése. Ezért erőforrásokat halmoznak fel jól védhető helyeken (jellemzően pincékben, bunkerekben), illetve az általuk szükségesnek ítélet módokon (pl. harcművészetek és lőfegyverhasználat elsajátítása) még a katasztrófa bekövetkezte előtt. A NER is elkezdte építeni a saját posztmodern bárkáját, Orbán Viktor azonban egy hazug Noé: nem Isten kiválasztottja, hanem csak egy önjelölt, sértett és kegyetlen „próféta”. Projektjének célja korántsem az, hogy az életet átmentse az új világba, hanem az, hogy önmagát és egy hozzá a végletekig lojális, szűk közösséget megvédjen egy potenciálisan bekövetkező globális és/vagy lokális gazdasági, társadalmi, politikai vagy éppen környezeti katasztrófától. Ehhez felhasználja a nemzetállam összes, jelenben rendelkezésre álló erőforrását, és a kizsákmányolást a jövő lehetőséginek felélésére is kiterjeszti.

Rendszerének anyagi, materiális alapját a kapitalizmus csúcsszereplőivel való kiegyezés biztosítja (az EU-forrásoktól kezdve a gazdaságot pörgető multinacionális vállalatokig). Orbán Viktor abban különbözik a neoliberális kapitalizmus csúcsragadozóitól, hogy amíg a globális kapitalizmus szereplői transznacionális szinten működtetik a kizsákmányoló struktúrákat, Orbán egy nemzetállam vezérigazgatójává nevezte ki magát. Ebben a kizsákmányoló rendszerben a nacionalizmus csakis porhintés, hazugság, másként megfogalmazva a termék sikerességéhez hozzájáruló „brand” egyik eleme lehet. Dani Rodrik A globalizáció paradoxona. Demokrácia és a világgazdaság jövője (Corvina Kiadó, 2014) című könyvében kimutatta, hogy a nemzetállami kontrollt vesztett neoliberális globalizáció antidemokratikus, én pedig amellett érvelek, hogy legalább ekkora veszélyt jelent a csakis a saját túlélésére törekvő újnacionalista elit. Mindkét veszélynek hasonló gyökerei vannak, hiszen ahol meggyengül a parlamentarizmus, a demokratikus politikai képviselet, ott vagy a piaci, vagy az állam felől érkező zsarnoki tendenciák uralkodnak el. Esetünkben ezek az erők összekapcsolódtak: Orbán bárkájának tervei részben itthon készültek, magát a hajót is hazai alvállalkozók építik fel, viszont külföldi alapanyagból, és az üzemanyag is elsősorban külföldről érkezik.

Orbán bárkájára kevesen fognak felférni, még az Orbánnal elvi-ideológiai szövetséget kötő percemberkék közül sem sokan, hát még a miniszterelnökkel szembeforduló jobb- és baloldaliak közül. Mindenki arra van kárhoztatva, hogy az orbáni elit túléléséhez asszisztáljon, ezt szolgálja a félelem ostora, amelynek a segítéségével a primer módon kizsákmányoltak (romák, közmunkások, a vidéki és/vagy városi kilátástalanságba belekeseredett leszakadók) önmaguk jól felfogott érdekével szemben a hatalom túlélését segítik. Ez a rendszer a kizsákmányoláson és az önkizsákmányoláson alapul. Mint minden autoriter rendszer, a NER is a retorziók miatti állandó megfélemlítésen (erre szolgál a rendőrállam) és az attól való páni félelmen nyugszik, hogy még rosszabb lehet a helyzetünk, és csakis az önkényúr az, aki a status quo-t megőrizheti. Ezért fordul a rendszer a legszerencsétlenebbek ellen, ezért kelt gyűlöletet a menekültekkel, bevándorlókkal szemben, akik úgy vannak beállítva, hogy még azt a keveset is elvennék tőlünk, amit Orbánék meghagytak. Eközben pedig az ellenzéki oldalon nem látunk olyan politikai alternatívát, amely a legszegényebbek érdekeit helyezné előtérbe, de még csak azt sem látni, hogy az Orbán-rendszernek a szegényeket feláldozó sajátosságára rendszerszinten mutatnának rá.

Rendszer a társadalom ellen

Az Orbán-rendszer a bárkaépítés lázában elkezdte felélni a magyar társadalom minden maradék erőforrását. Óriási a válság az egészségügyi, az alap- és felsőfokú oktatási, a szociális és a nyugdíjrendszerekben. Kétségtelen, hogy 2010 után az Orbán-rendszer mennyiségi és minőségi változást hozott: egyrészt óriási pénzt szivattyúzott ki ezekből a társadalmi ellátó- és szolgáltató rendszerekből, vagy legalábbis a lehetőségekhez mérve nem pumpált beléjük elég erőforrást, másrészt elindított több olyan folyamatot, amely pontosan illeszkedtek a neoliberális autokráciával kötött kompromisszumba. Orbánék tudják, hogy az elvont és be nem tett források miatt az elkövetkezőévekben óriási társadalmi feszültségek keletkeznek majd, ezért megkezdték az egészségügyi és oktatási rendszer privatizálását. Az a politikai erő, amely a 2008-as szociális népszavazással biztosította be leendő kormányzati pozícióját, és lándzsát tört amellett, hogy a nagy ellátórendszerek nem működhetnek piaci alapon, most lényegében privatizálja azokat.

Ennek egyrészt az lesz a hatása, hogy a nemzeti oligarcharendszer mindebből tovább gazdagodik, másrészt az újfeudális függési rendszer kedvezményezetti rétegéig terjed csak az a kör, amely megfelelő szolgáltatásokat igénybe tud venni. A folyamatosan szétbomló középosztály alsóbb rétegeinek és a legrosszabb helyzetben lévőknek alig van lehetőségük lakhatáshoz és egészségügyi ellátáshoz jutni, és a magánoktatást sem engedhetik meg maguknak. Kicsit leegyszerűsítve olyan lesz a helyzet, mint az USA esetében, ahol lényegében „vadnyugati” viszonyok érvényesülnek a piacosított nagy rendszerekben. A különbség mindössze annyi, hogy nálunk „vadkeleti” viszonyokat a piac közreműködésével a zsarnoki állam fogja megteremtetni. Ez lesz lényegében a jóléti, szociális Európa utolsó hazai szívdobbanása. Ehhez hozzájárul az igazságszolgáltatási rendszer totális lerombolása, politikai függésbe taszítása, amelynek nem csak az a lényege, hogy az újnacionalizmus erői könnyen „ítéletet tudjanak rendelni”, hanem főként az, hogy a társadalom ne juthasson semmiféle intézményes orvosláshoz az itt leírt emberi jogi és társadalmi katasztrófa esetén.

Eközben a düh, a gyűlölet és a kilátástalanság egyre fokozódni fog, a gyűlöletlabirintus határkerítései pedig nemcsak fizikai értelemben, az országhatáron, hanem lelki értelemben, a társadalmon belül is felhúzásra kerülnek. Az Orbán-rendszer kegyetlenül üldözi a leggyengébbeket, aminek talán az egyik legkegyetlenebb megnyilvánulása a hajléktalanok elleni büntetőállami szigor. Eközben az autoriter nacionalizmus egyre erősebben dörgöli a társadalom orra alá azt, hogy aki ebben a rendszerben nem képes boldogulni, annak bizony ennyi „jár”. Ehhez jön a 2018 tavaszától meghirdetett, kora nyáron elindított és őszre sohasem látott méreteket öltött „kultúrharc”, amelynek célpontja és immáron áldozata a CEU, a felsőoktatási és kutatói szféra, s velük együtt a Magyar Tudományos Akadémia. A kormány nem válogat a fegyverekben: a listázások, a politikailag centralizált médiabirodalom segítségével bonyolított gyűlöletkampányok és nyilvános meghurcolások után a rendszer eljutott oda, hogy militarizálni akarja a magyar társadalmat a „másként” gondolkodók ellen (többek között oktatóik feljelentésére buzdítja az egyetemi hallgatókat).

Az Orbán-rendszer politikája jobb gazdasági helyzetbe juttatta a felsőközéposztályt (benne természetesen sok olyan szereplőt, akik látják a rendszer zsarnoki jellegét), 2018 végére a „rabszolgatörvény” néven elhíresült túlóratörvény erőszakos, társadalmi egyeztetés nélküli elfogadásával tovább növelte a dolgozók kiszolgáltatottságát, és szintén 2018-ra jött el a pillanat arra, hogy elkezdjen ideológiai szempontok szerint is szelektálni. Ez az igény félelmetesen találkozik a rendszerben anyagi számításaikat megtalálók dermesztő hallgatásával. Mindez túlmegy a középosztályt bemozgató jóléti sovénizmuson: ez a különféleképp gondolkodó társadalmi csoportok egymás ellen való kijátszását jelenti azért, hogy csak végső esetben kerüljön sor az állami erőszak alkalmazására, addig pedig az önigazodás, a szolidaritáshiány, az anyagi és szellemi ellehetetlenítés, a mások feljelentése fogja megtörni a társadalom még ellenálló csoportjait.

Az Orbán-rendszer tehát a társadalom ellen fordult, ezt a könyvet viszont éppen abban a hitben írtam, hogy ezen lehet még változtatni, és közösen egy olyan politikai struktúrát tudunk építeni, amely nem az elit túlélését, hanem a társadalom egészét szolgálja: ehhez pedig egyszerre kell lebontani a piaci és állami autokráciát.

Mit építsünk bárka helyett?

Nekünk, akik nem bárkákban gondolkodunk (nem azért, mert kiszorultunk az Orbán-félék túlélési projektjéből, hanem azért, mert eleve mindenki túlélése és méltó körülményei mellett köteleztük el magunkat) minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a globális veszélyek özönvizének kolosszális következményeit kezelni tudjuk. Ez roppant nehéz feladat, mert mind a neoliberális kapitalizmus, mind pedig az újnacionalista autokrácia bárkaépítői a katasztrófára játszanak. Ehhez a küzdelemhez kínálok néhány szempontot, könyvemet tehát a bárkából kirekesztettek számára írtam. Mélyen hiszek ugyanis abban, hogy a globalizáció demokratizálható, vagyis a globalizációnak nem csak egyféle, a neoliberális kapitalista logikája képzelhető el. Továbbá vallom azt is, hogy a globális veszélyek és kihívások miatt a 21. század demokráciája nem lehet pusztán nemzetállam-alapú. Mind a hiperglobalizáció, mind a nacionalista autokrácia a felső 1% bárkáinak felépítéséhez vezet, amelyek ára, hogy az alsó 99% megfullad. Ezt nem engedhetjük!

Könyvem legnagyobb része korszakunk diagnózisát tartalmazza. Arról szól, hogy a globális kapitalizmus hogyan kormányozta válságba világunkat, és hogy az ezzel együtt járó özönvizet mind az neoliberalizmus csúcsszereplői, mind a jobboldali, zsarnoki újnacionalista rezsimek bárkaépítéssel kívánják túlélni – utóbbiak természetesen kisebb és az előbbiekhez odaláncolt konstrukciókban gondolkodnak. Mindez számomra mind morálisan, mind ideológiailag elfogadhatatlan, és úgy gondolom, hogy ellenkezik alapvető túlélési ösztönünkkel is: gondolkodjunk el azon, hogy mi vagy a családunk felférünk-e ezekre a bárkákra. Vagyis nem hihetünk sem az autoriter piac, sem az autoriter állam „prófétáinak”.

A kötetben megkísérlek néhány olyan ügyet, kérdést felvetni, amelyeket ugyan megoldásnak semmiképpen sem neveznék, de talán alkalmasak arra, hogy elindítsák a gondolkodást, a vitát, amely a bárkaépítés alternatívájához vezethet. Célom elsősorban politikai, ideológiai hátországom, a baloldal inspirálása. Régóta hiszek abban, hogy a baloldalnak alapjaiban kell újraértelmeznie önmagát és ideológiájának régi/új sarokköveit. Ehhez pedig nem dogmatizmusra van szükség, hanem arra, hogy ne elsősorban más ideológiákhoz (főként a liberalizmushoz) mérje önmagát. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ha túljutunk ezeken a belső vitákon, akkor a nemzetállam kontra transznacionalizmus ügyében termékeny párbeszédet folytathatunk liberális és konzervatív barátainkkal. Ezt a kötetet tehát a baloldali identitás újrakonstruálásának és közös ügyeinek megbeszélésének szolgálatába szeretném állítani. Azt javaslom, hogy szabadítsuk fel magunkat a több évtized alatt felhalmozódott megfelelési kényszerektől, és tekintsük át, hogy a baloldal hogyan tud szembenézni a globalizációs kihívásokkal.

Megerősödött bennem az a megközelítés, amely már jó ideje ott munkált minden közéleti, tudományos megnyilvánulásomban: vállalni kell a politikai létezés fáradalmait és kockázatait. Az egymásra rakodó autokráciák átoksúlya olyan mértékben terheli meg és nyomja el a magyar társadalmat, amelyre minden felelős megszólalónak nem csak a leírás, hanem a kritika és a változtatás igényével kell reflektálnia. Óriási a felelősségünk! Ezzel persze nem a neoliberalizmus klasszikus szakértő-fetisizmusára utalok, vagyis arra, hogy majd az értelmiség meg fogja mutatni a követendő utat. Nem fogja! Viszont lehetőség van a diskurzusok elindítására, a rendszer folyamatos megkérdőjelezésére, valamint tanulhatunk a korábbi hibákból, amikor a „reformértelmiség” felvilágosult abszolutizmusában azt hitette el a magyar társadalommal, hogy csakis a globális kapitalizmus és az abból következő liberális demokrácia útja az egyedül járható. Ebből támadt aztán 2010-ben az Orbán-rendszer, amely még átfogóbb kiegyezés a kapitalizmussal.

Ebben a szellemben fogalmazok meg és bocsátok vitára néhány pozíciót, amelyek vitathatók lehetnek, és az előbb jelzett baloldali identitásépítéshez hozzájárulhatnak. Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy a könyvben jelzett globális kihívásokra és a többrétegű autokráciára, kizsákmányolásra elképzelhető egy radikális baloldali megoldás. Mostanság kérdésessé vált, hogy a baloldalnak egyáltalán kell-e a foglalkoznia politikai (kormányzati) hatalommal, vagy válassza-e inkább a belső száműzetést, a visszavonulást. Úgy gondolom, csak akkor nyílik lehetőség egyáltalán a globális kihívások baloldali kezelésére és az embereket sújtó elnyomással szembeni égetően szükséges fellépésre, ha ehhez állami eszközöket is rendelünk: vagyis a baloldalnak nem szabad lemondania sem a nemzetállamról, sem a nemzetállamban testet öltő politikai hatalomról. Ugyanakkor kezdettől fogva a transznacionális perspektívákat kell szem előtt tartani, s pont az Orbán-rendszerhez hasonló rezsimek mutatják meg, hogy nem elegendő csak a nemzetállami szinten működtetett kizsákmányoló rendszereket legyőzni.

A neoliberális globalizációból fakadó kizsákmányolás elleni harc pedig nemzetállami szinten kezdődik. A baloldal kapitalizmuskritikája és kapitalizmusellenessége nélkül sem a nemzetállami, sem a globális autokráciát nem lehet legyőzni. Újra kell alkotni a nemzetállamot a 21. században, a nemzetállami szuverenitás korábban jelzett elolvadása és a neoliberális globalizáció miatt új politikai lehetőségeket kell teremteni a nemzetállami és transznacionális szintér között, vagyis újra kell gondolni a globalizációt szervező logikákat.

Éppen azért javaslom, hogy ezen újragondolás kiinduló szintje az Európai Unió kell, hogy legyen számunkra. Ki kell mondani, hogy az EU jelenlegi állapotában egy olyan hierarchikus szerveződés, amely a magállamok (mindenekelőtt Németország) és a velük összefonódott neoliberális szereplők érdekeit szolgálja, és pontosan az mutatta meg ennek a visszásságait, az EU mindmáig nem tudott mit kezdeni azzal, hogy saját maga finanszírozza az orbáni autokráciát.

Végül pedig a legkényesebb problémára fókuszálok: baloldaliként elkötelezett vagyok minden ember (így a menekültek, bevándorlók, a rettentő körülmények között szenvedők) emberi jogai és esélyegyenlősége tekintetében. Nem gondolom azt, hogy csakis a nyugati társadalmaknak jár a fejlődés, a nyugalmas élet megteremtésének lehetősége. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy nagyon nehéz feloldani azt, amit „itt és most” problémának nevezek a kötetben, hiszen nemzetállami politikai rendszerekbe vagyunk beágyazódva, és a „távolinak” tűnő problémák felvetése minimum „ünneprontásként”, durvább esetben „nemzetárulásként” van elkönyvelve. Amellett érvelek, hogy ez ne blokkoljon bennünket a továbbiakban.

Friday, 22 March 2019

The Populism of the Empire and the Multitude


This theoretical study aims to contribute to the literature dealing with populism from a transnational perspective. I will apply the post-structuralist concept of Empire and Multitude developed by Michael Hardt and Antonio Negri to theorize transnational populism. This is not the usual way of thinking about populism, because there are several internal debates and tensions between Hardt/Negri and Laclau/Mouffe (Hardt, Negri: 2017). Although there are very important trends (Kioupkiolis, Katsambekis: 2014; Kioupkiolis: 2014) in the critical literature to reconcile the populist and post-hegemonic tendencies as the hegemony of the multitude. This study relies on these tendencies. In the first part I am investigating the nature of the neoliberal world order as the Empire in the context of hegemony and populism. As it has been analysed in the first part of this paper, with the crisis of liberal democracy we have entered the era of populist democracy and there is a fierce struggle between the left and the right to define and maintain the core nature of democracy. It will be argued in the third part that right-wing nationalist populism can be seen as a manifestation of populism in the context of the Empire. I will emphasize the multitude as a counter-populist concept compared to the Empire. In the fourth part I put forward that the multitude as an empty signifier can achieve some reconciliation between Laclau/Mouffe and Hard/Negri. I will also argue that transnational populism needs to have its transnational political subject which should be based on the multitude reinterpreted in populist context

Tuesday, 19 March 2019

Helena Sheehan: The Syriza Wave: Surging and Crashing with the Greek Left Reviewed by Attila Antal


‘So many wanted to believe that the left could win, that the left could govern.’ (107-8)

The book by the philosopher, Helena Sheehan follows by and large the typical structure of Greek tragedy. Sheehan analyses the five key years (from 2012 to 2016) and faces of Syriza from the period of counter-hegemonic movement showing Syriza preparing to catch power and giving voice to a society of anger. She depicts the enthusiastic, but underdog governing party which failed the deathmatch against the neoliberal European troika and the agonizing left party which went to the right, crashing the wave and hopes of the radical left. Our sympathy perhaps goes with the “tragic hero” (as David, Sisyphus), however, its moral capitulation has become a fact, and has had several devastating social consequences. The inconvenient truth is that the real “tragic hero” in this book is not primarily Syriza, but the author and each person on the left who desperately trusted and endured to the end including ‘the international left [and] many people who looked to Greece for a breakthrough’ (185). In this sense, this book is a very personal diary and analysis on how ‘the spirit of the left’ (126) in Greece and around the world has been broken. At its heart, Sheehan’s book is about moral struggle with cognitive dissonance caused by Syriza, which was ‘a horizon of hope’ (185). Sheehan catches this very carefully when she describes the situation after the referendum of 2015. The imperialist intervention planned by the creditors and the troika had been rejected by the Greek people, while at the same time Tsipras made a deal and betrayed the will of the people. Sheehan gives us a glimpse into her deep internal struggle when she states, ‘I could not defend their proposal, but I argued that it was a matter of defeat and not betrayal’ (123).

While The Syriza Wave can be read as some kind of “therapeutic writing project,” which I totally understand and appreciate, it also raises important theoretical and practical aspects in conjunction with contemporary left. First of all, it addresses the agenda of neoliberal EU and Eurozone (European Monetary Union, EMU) as one of the most challenging problems facing the European left. Sheehan argues according to the forced deal: ‘No one would ever see the EU in the same way again. For so long, it had hidden its brutalizing class interests behind a mask of liberal technocratic discourse and seemingly bland legalities.’ (123). This phenomenon, what we can call the autocratic neoliberalism of the EU, has become debated in the last few years in the critical literature. Peter Bloom calls it ‘a tradition of market driven political authoritarianism’ (Bloom, 2015) by Germany, while Wolfgang Streeck argues even more sharply: ‘The international relations embedded in the EMU consolidation state are highly asymmetrical. Economically weak countries, while in the majority, face a small number of economically strong countries in a position effectively to dictate to them […] Germany […] governs the EMU as a German economic empire.’ (Streeck 2016: 131). These thoughts are very similar the assumptions elaborated by pan-European leftists who argue that ‘the euro had become the tool of oligarchic dominance, necessitating a break from the Europe of the current treaties.’ (200). Accordingly, Sheehan questions democracy in the Eurozone and the EU itself, as the EU is defined and constrained by the ‘hegemony of there-is-no-alternative’ (TINA) (129). The task for the left is also to work against not just the EU or EMU (189) but also against capitalism. This is because it is hard to defeat austerity, the expropriation, massive alienation, the anger with the global system within the current capitalist framework of the existing monetary union (190).

For Sheehan and others (including myself) Syriza was a project that offered ‘hope for the left’ and a chance for a democratic anti-capitalist agenda. She reveals that the defeat caused by Syriza is so significant, because it stands as an affirmation of neoliberal TINA and raises the dilemma ‘whether there can be a left government within’ the Eurozone or the global capitalism (185). In other terms, this book emphasises the most significant challenge of the contemporary left: how can we deal with our leftist utopia in neoliberal capitalism of our time? Struggling with this contradiction has significantly maintained Sheehan’s thoughts. In her distinction of ‘campaign in poetry’ versus ‘govern in prose’ (113) she described how Aristides Baltas, the minister of education between 2015-2016, tried to justify the agreement and analysed the tension between ‘ethic of conviction’ and ‘ethic of possibility and responsibility’ (127). She asks, is left politics in the 21st century about fighting for our utopia? Or, as Baltas argued, it is necessary ‘to sacrifice principles for the sake of the nation’ (127).

Sheehan seems to be committed to the position that the left needs to engage with Marxism as its ideological character. The book can be read as a Marxist statement for socialism, which at the same time seeks to incorporate the new movements and assumptions of the left. She argues, ‘retreat from class analysis […] is retreat from reality, there is no classless people, there is no real democracy in class society’ (133). In this way, Sheehan shows sympathy towards the post-Marxist tendencies, which are fed up with the strategy of left parties participating in multiparty elections (135). Reflecting the main common standpoint between the Marxist and post-Marxist left, critique of political power, she argues convincingly for ‘government not power’ (228). For Sheehan, what is indispensable for the contemporary left is much more than the mobilization of the electoral arena since public institutions are dominated by capitalist and personal interests. An analysis that speaks to the cases of Syriza, Podemos, Corbin and Sanders and their importance for advancing a comprehensive critique of capital, needs to be elaborated ‘to convince the ever more disaffected masses’ (228).

Besides these ideological and anti-capitalist issues, I found it very interesting that Sheehan put an emphasis on the controversial relationship between leftist public intellectuals and the political left. It is to say that this problematic affair is one of the decisive motifs of the book as well as contemporary left projects. From a Gramscian perspective, Sheehan’s approach is understandable: ‘Like most leftists, I think that my job is to address the nature of the system and to struggle to change it, but sometimes I feel a loss as to help the suffering humanity, who cross our path one by one.’ (44). The role of organic intellectuals has changed since the 20th century and this can be justified in the case of Syriza, itself a synthesis of old and new left (21). Sheehan proposes very carefully that her generation (of ’68) was young when several opportunities were open to the left. In contrast, the new generation within the contemporary left has faced several unprecedented challenges as ‘everything seemed closed. It was the loss of dreams that led them revolt. whereas my generation dreams, but also a habit of defeat – although some of them […] were still working incredibly hard to realize such dreams in the new circumstances’ (36). With the collapse of the East-West dual superpower world order, a new opportunity is yet to occur for the realization of socialism. Nevertheless, after the neoliberalization of social democracy, the rise of new leftist movements and parties has offered an anti-capitalist alternative. A seminal change has happened in conjunction with these actors, the new generation of organic intellectuals attempted to create counter-hegemonic projects based on social and critical theory. Following Sheehan, Syriza and Podemos can be seen as political realizations of radical intellectual projects and the forerunners of a new political cycle (Agustín and Briziarelli, 2018). International left intellectuals (Leo Panitch, Chantal Mouffe, Etienne Balibar, Paul Mason, and Slavoj Žižek) have supported these radical projects across Europe that can be seen exceedance of social democracy. As Sheehan teaches us, the moral collapse of Syriza is not just a political, but an intellectual breakdown of radical generation in the face of the present danger of authoritarian right-wing populism.

19 March 2019

References
  • Agustín, Óscar García and Briziarelli, Marco (eds) 2018 Podemos and the New Political Cycle: Left-Wing Populism and Anti-Establishment Politics London: Palgrave Macmillan
  • Bloom, Peter 2015 Authoritarian capitalism in modern times: when economic discipline really means political disciplining Open Democracyhttps://www.opendemocracy.net/en/can-europe-make-it/authoritarian-capitalism-in-modern-times-when-economic-discipline-rea/
  • Streeck, Wolfgang 2016 How Will Capitalism End? Essays on a Failing System London: Verso

Tuesday, 12 March 2019

Elhagyatva? Rendszerváltás, pártok és társadalom

A Politikatörténeti Intézet és annak Társadalomelméleti Műhelye 2019-ben egy rendszerváltásról szóló évadot szervez, amelynek nyitó rendezvénye – az MSZMP Központi Bizottságának a többpártrendszerre vonatkozó határozata évfordulójához időzítve – a rendszerváltás utáni magyar pártokkal, pártrendszerrel és politika kultúra kérdéseivel foglalkozik 2019. március 19-én 17.30-tól.


Résztvevők: ANTAL ATTILA, BOZÓKI ANDRÁS, SZABÓ ANDREA
Moderátor: EGRY GÁBOR
A kerekasztal-beszélgetés az alábbi kérdéseket járja körül:

Miért olyan pártrendszer alakult ki, amilyen? Ez milyen társadalmi elvárásoknak és igényeknek felelt meg, és milyen hiányérzetet keltett később? Mennyiben jelenítette meg a társadalmi érdekeket, értékeket és érzületet? Milyen viszony alakult ki a képviseleti és közvetlen demokrácia között? Hogyan hatottak a pártok a politikai kultúrára, és ez végül mennyiben segítette a 2010-ben bekövetkező fordulatot? Eleve elrendelt volt-e a populista (nacionalista) fordulat a rendszerváltás sajátosságai miatt?

Thursday, 7 March 2019

The "Rule of Law" under Autocratic Populism

I am praticipating at Media Freedom and Populism in the Context of the Rule of Law workshop on 7 March 2019 at Central European University.

My lecture:The "Rule of Law" under Autocratic Populism

This short contribution puts an emphasize on the main challenge raised by autocratic populist regimes, this is the legalization of autocracy. Analysing the Orbán’s regime we can easily say that it is an undemocratic system: most of the media outlets have been centralized, the voting system serves the interests of the governing parties, the state administration has totally been politicized. Which is really frightening that these instruments are constitutionalized and the ethos of rule of law has been corrupted and destroyed. Several constitutional amendments adopted in Hungary after 2010 are unconstitutional and the whole legal systems has been drenched with this poisoning phenomenon. In my views, we have to face with the fact that Hungarian is not a democracy and there is no such a thing “rule of law under autocratic regime”. Of course, there is functioning legal system, but it is governed by the authoritarian politics. That is why we should distinguish between rule of law and rule by law. The rule by law is a way how the political sphere (the Political) overrules the legal system.



The paper is availabel on my Academia.edu


The programme of the event
A global revival of populism can be observed in the recent years. Is the governments' populist rhetoric in necessary correlation with a backslide in rule of law? Populism is often coupled with official state propaganda, which entails suppression of media freedom and pluralism. The new media environment offers new tools to manipulate the audience with disinformation, targeted political advertising, and aggressive dissemination techniques. How do these impact the democratic process and the rule of law?The conference is the closing event of the CEPS Engage Fellowship Program 2019, which takes a rule of law approach to the policy domains of Rights, Security and Economics, connects academic, civil society and think tank actors from Central and Eastern European and Western Balkans countries with EU-level policy debates, and is run by CEPS and OSI for Europe (OSIFE).

14.30-14.55 Keynote Speech: “Beyond Populism: The Politics of Unscrupulousness, Hypocrisy, and Cynicism” András Bozóki, Professor of Political Science at CEU 

14.55-15.05 Introduction of the Engage Fellowship Roberto Cortinovis, Researcher at CEPS Justice and Home Affairs

15.05-16.35 Media Freedom: Populistic Rhetoric and Propaganda 
Moderator: András László Pap, Head of Research Department for the Study of Constitutionalism and the Rule of Law 
Participants:
Miklós Haraszti, OSCE Representative on Freedom of the Media from 2004 to 2010, author, professor and human rights promoter, Fellow at CMDS
Miklós Sükösd, Associate Professor at University of Copenhagen, Dept. of Media, Cognition and Communication
Benjamin De Cleen, Assistant Professor at the Vrije Universiteit Brussel Communication Studies Department, Fellow at CMDS 
Péter Bajomi-Lázár, Associate Professor of Media and Communications, Budapest Business School 
Judit Bayer, Associate Professor of Media Law, Budapest Business School 


16.35-16.50 Coffee break

16.50-18.30 The Rule of Law in the EU, in the Eastern Neighbourhood and the Western Balkans 
Moderator:Maria Repko, Deputy Executive Director at Center for Economic Strategy
Participants: 
Petra Bárd, Associate Professor at ELTE Law School, Budapest, CEU
Attila Antal, Associate Professor at ELTE Law School, Budapest: The "Rule of Law" under Autocratic Populism 
Naim Rashiti, Executive Director, Balkans Policy Research Group 
Thaqi Berat, Policy Analyst at The Institute for Advanced Studies GAP 
Denis Cenusa, Institut für Politikwissenschaft, Justus-Liebig-Universität, Giessen

Sunday, 3 March 2019

Miért vagyok radikális?

Bizonyára sokan nem értik ismerőseim, barátaim közül, hogy miért vagyok egyre radikálisabb mostanság. Úgy érzem némi magyarázattal tartozom. Ezért leírok egy-két szempontot és utalok arra, hogy hogyan képzelem a továbbiakat!

Az Orbán-rendszer ki akarja véreztetni az értelmiséget egy olyan csatában, amelynek a kimenetele – jelen állás szerint legalábbis – az ország elhagyása vagy a behódolás lehet részünkről. A rendszer ördögi stratégiája az, hogy úgy fogja bármilyen jelen vagy jövőbeni ellenzéki (jobb-, baloldali, vagy liberális) politikai szerveződés létrejöttét megakadályozni, hogy elpusztít minden értelmiségi ellenállást és szolidaritást. A végére pedig csak politikai és emberi porhüvelyek maradnak. Én nem akarok egyik sem lenni! Az Orbán-rendszerrel kritikus értelmiség kivéreztetését szolgálta a CEU elüldözése, a listázások, az MTA elleni boszorkányüldözés. Az egyik következő célpont pedig szűkebb környezetem: a felsőoktatás. Rendkívül rosszul éltem meg azt, hogy az egyetemi közegben szervezett szolidaritási kísérleteim rendre kudarcba fulladtak: szűkebb egyetemi légköröm abszolút és szándékosan szolidaritáshiányos volt mindegyik említett esetben (tisztelet az egyéni és intézményes kivételeknek)! Sokan félnek, mások nem is érzik át a helyzet súlyát, de a legtöbben igazodni próbálnak és illeszkedni valamilyen formában a kegyetlen rendszerhez.

Ezt elfogadni és csendben maradni nem lehet!

Nemrég megjelent egy cikkem a Mércén A rendszer ellen címmel[1], amely az emigráció és a behódolás közötti politikai, közéleti lehetőségeket feszegette. Ez pedig nem más, mint a rendszerellenzékiség. Őszintén szólva nagyon sötéten látom a helyzetet. Ahogyan a politikai rendszer autoriterré formálása és a rendszernek a társadalom ellen fordítása egy folyamat volt, úgy saját radikalizálódásom is az volt. Ez az, ami előtt sokan értetlenül állhatnak családi-, baráti- és ismerősi köreimben és túlzónak, egyoldalúnak találhatják írásaimat és közéleti megnyilvánulásaimat. Ezeket a kritikákat természetesen egyrészt meghallgatom és amennyire tudom beépítem, de abból egy cseppet sem tudok engedni, hogy magamat radikálisan a rendszerrel szemben határozom meg! Egész életemben próbáltam úgy élni (nagyon sokszor bizonyos durva kudarcokkal), hogy magam határozom meg azokat a szigorú morális mércéket, amelyek között bármilyen közéleti tevékenységet kifejtek. Sajnos mára csakis ezek a morális mércék őrzik integritásomat és szellemi épségemet az autoriter hatalommal szemben. Ezeket, amíg tudom nem fogom feladni!

Mivel a behódolást a Családomat fenyegető közvetlen életveszély esetére tartom fenn, ezért az előbb említett másik két lehetőség közötti választásra kényszerülök: vagyis vagy elfogunk menni ebből az országból, vagy pedig belefogok egy rendszerellenzéki politikai projektbe. Az elmúlt éveket annak szenteltem, hogy a hazai baloldalon kiépítsünk egy olyan ideológiai és intellektuális kapacitást, amely alkalmas lehet arra, hogy programot, elveket, jövőt adjon a baloldalnak. Nem állítom, hogy ez totális kudarc lenne, s lehet, hogy mindennek a gyümölcsei pár év múlva beérnének, de a rendszer nyilván ezt nem „várja be”. Igazuk van azoknak, akik ebben a helyzetben nem szavakat, hanem tetteket várnak el. Én mindig úgy gondoltam, hogy egy baloldali kibontakozáshoz először ideológiai hátországot kell építeni. S most úgy tűnik, hogy erre nem lesz idő. Ezért csak remélni tudom, hogy eddig elég szellemi muníciót és morális tőkét halmoztam, halmoztunk fel, ahhoz, ami most fog következni.

Sajnos úgy látom, hogy recseg-ropog minden, amit az elmúlt években építgettem: a felsőoktatási pályámtól egészen a hazai közéleti tevékenységemig. A rendszer szét fogja szedni az ELTÉ-t is különféle módokon (morálisan és bürokratikusan is) és még erősebben csapott le a Politikatörténeti Intézetre.

Mindezek okán most úgy érzem, hogy amíg lehet tartom az egyetemi és egyéb tudományos pozícióimat, azzal együtt, ahol és amíg erre lehetőség van fellépek a rendszer ellen! Tehát mindebben vagy egy jó adag önzés, de mivel sohasem csak értelmezni akartam a politikát, ezért érzem a közéleti felelősségvállalás fontosságát is!

Látom tehát, hogy tovább kell tudni lépni – bár azt igen nehéz feldolgozni, hogy összedől egy tudományos pálya, s ezért is vagyok a végsőkig szolidáris az MTA dolgozóival. Már egy ideje dolgozom azon, hogy megalapozzak egy olyan baloldali politikai projektet, amely hitem szerint – és másokkal együtt – alkalmas lehet a rendszer lebontására és egy új Magyarország felépítésére. Legutóbbi könyvemet, az Orbán bárkáját[2], már ebben a szellemben írtam meg. A „fekete autók” tehát jönni fognak, de nem akarom őket felkészületlenül várni, ezért itt az ideje cselekedni!

Az Orbán-rendszert nyilván különféleképpen ítéljük meg, de egy picit talán érdemes elgondolkodni azokon a dolgokon, amelyek a fenti sorok megírására késztettek!

Max Weber szerint „[a] politika kemény deszkák erőteljes és lassú átfúrása, szenvedéllyel és szemmértékkel”. Vegyétek úgy, hogy asztalosnak álltam!

2019 márciusa

Attila

Saturday, 2 March 2019

Wednesday, 27 February 2019

A rendszer ellen


Az ellenzék az utóbbi időben többször is belengette a rendszerellenzékiséget. Most pedig előválasztást tartott és készül az európai, de még inkább az önkormányzati választásokra. De mi értelme egy autoriter rendszerben a választásnak és a pártok létének, amelyek állami bürokratikus eszközökkel ellehetetleníthetők? A szakszervezetek és az MTA-dolgozók keservesen próbáltak és próbálnak meg fellépni az igazukért. De vajon megakadályozható-e a rabszolgatörvény vagy az MTA-kutatóhálózatának szétverése? S vajon részsikerek esetén fog-e változni a rendszer? Ebben az írásban amellett érvelek, hogy az autoriter Orbán-rendszert csakis mint rendszert lehet megbuktatni és ehhez rendszerellenzékként kell viselkedni.


A hibrid-diskurzus vége

Az utóbbi időben érezhetően felpörgött az Orbán-rendszer természetéről, annak hibrid jellegéről szóló vita. Ez abból a szempontból nagyon is pozitív, hogy végre nyíltan tudunk beszélni arról, hogy az Orbán-rendszer nem demokratikus. Másrészt viszont nagyon is elkényelmesített bennünket, hiszen igen kevéssé foglalkoztunk mindeddig azzal, hogy mi következik a demokráciahiányból, valamint megpróbáltuk úgy szemlélni a politikai rendszer hibrid jellegét, hogy a „demokratikus maradványokra” koncentráltunk – amelyek ugyan tényleg léteznek a civil szervezetek, helyi közösségek és mozgalmak, valamint a mindennapokban egyre inkább szorongatott jogállami intézmények (pl. bíróságok) képében, de éppenséggel a rendszerrel szemben és nem a jóváhagyásával. Vagyis a maradék demokratikus zárványok léte korántsem a rendszer „érdeme” és Orbánék érezhetően elkezdtek öles lépteket tenni azok felszámolására. Ezek miatt én azt állítom, hogy érdemes felhagyni a rendszer-kategorizálásokkal, és azzal kell inkább foglalkozni, hogy mit kell és lehet tenni egy saját társadalma ellen fordult autoriter rendszer ellen.

Rendszer a társadalom ellen

A 2018-as választás utáni időszak a maga brutális valóságában mutatta be és bizonyította a rendszer autoriter jellegét. Az Orbán-rendszer a magyar társadalom ellen fordult, legalábbis célul tűzte ki azt, hogy végső csapást mér azokra, akik valamilyen oknál fogva nem illeszkednek a rendszerbe. Mondhatnánk, hogy a rendszernek nincs „mesterterve”, de ha van, akkor az az állandó félelemkeltés, elbizonytalanítás. Ennek fő eszköze a jognak, a jogbiztonságnak az olyan példátlan „cseppfolyósítása”, amely oda vezetett, hogy az autoriter rendszer fegyverként használja a társadalom ellen a jogszabályokat. Értelmét vesztette tehát minden olyasfajta érvelés, hogy ez vagy az a jogszabály „alkotmányellenes”, hiszen maga az alaptörvény a legnagyobb bizonytalanság forrása. Öt fő társadalmi csoport ellen pörgött fel a már a korábbi ciklusokban megindított támadás: a munkások; az értelmiségiek; a politikai ellenzék; bíróságok és államigazgatás; végül a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévők. A rabszolgatörvény minden eddiginél nyilvánvalóbbá tette, hogy az Orbán-rendszer eladta a magyar munkásokat a neoliberális tőkének – ráadásul mindezt büszkén vállalja. Az élesedő kultúrharc keretében először listázni kezdték, majd pedig nyíltan megfenyegették nem csak a rendszerkritikus értelmiséget, hanem válogatás nélkül mindenkit, aki olyan humántudományi témákkal foglalkozik, amelyek ellenszenvesek a kormányzat számára. Az értelmiség elleni nyílt polgárháború brutális állomása a CEU ellehetetlenítése, valamint aktuálisan a MTA kutatóhálózatának szétverése, amelynek célja a tudományra szánt közpénzek privatizálása és a kutatók megfélemlítése. Eközben az ellenzéki pártokat bármikor a megszűnés határáig sarcolhatja az Orbán-rendszer az Állami Számvevőszékkel és az állami apparátus teljes erejét (rendőrségtől egészen az ügyészségig) veti be a kibontakozó tiltakozások, mozgalmak ellen. Azonban nem szabad elfelejteni egy percig sem, hogy az államigazgatás maga is áldozat, bár az előbb említett ügyekben politikai „bunkósbot” szerepet töltenek be, de ebbe szakmailag és morálisan tönkre is mennek a különféle szervezetek. Az Orbán-rendszer úgy próbál mentesülni mindenféle felelősségre vonástól, hogy az ügyészség után a bírósági szervezetrendszernek is megpróbálja végleg eltörni a gerincét és felállította a kormány teljhatalma alatt működő közigazgatási bíróságot. Végül a magyar államhatalom teljes szigorával sújtott le a legrosszabb helyzetben lévő emberekre: előbb alkotmányos szinten „tiltották be” a hajléktalanságot, majd pedig megalkották ennek embertelen végrehajtási szabályait. Ezzel tehát bezárult a kör, a társadalom a legszélesebb körben tapasztalhatja meg az állami szigort, az öncélú rendpártiságot, továbbá azt, hogy a jog nem a társadalmat, hanem a hatalom gyakorlóit védi.

* * *

Mindezek alapján érdemes néhány következtetést levonni, amelyek talán felhasználhatók egy rendszerellenzéki alternatíva kialakításához:

(1) Bármilyen parlamentáris eszköz elfogadása magát a rendszert támogatja!

Ki kell mondani, hogy az Orbán-rendszer autokrácia, nem annak 20. századi formája, de nem is egy olyan hibrid, amelyben a demokrácia és az autokrácia keveredik, hiszen minden maradék demokratizmus rendszerellenes. Ha a parlamentben részt vevő ellenzéki pártok egyik pillanatban a rendszer ellenzékénék kiáltják ki magukat, máskor pedig visszatérnek a Tisztelt Ház normális működéséhez, akkor sohasem lesznek hiteles politikai szereplők. A rendszerellenzékiség egyirányú utca! Csakis egy ilyenfajta, egyenes gerincű kiállás adhat erőt a sérülékeny helyzetben lévő civileknek, a sztrájkolni akaró munkásoknak.

(2) Ki kell lépni a jogállami diskurzusból!

Talán a fenti leírásból nyilvánvalóvá válhatott: az Orbán-rendszerben nincs jogállamiság. Ezért, aki úgy próbál (egyébként morálisan nagyon is tiszteletre méltó módon) fellépni a rendszer ellen, hogy adatigénylésekkel, bírósági eljárások indításával, alkotmánybírósághoz való fordulással próbálkozik, rendre csalódni fog. Természetesen maradt bőven olyan szakember az államigazgatásban, aki nem áll be a sorba, de egy-egy sikeres akció valójában – és abszurd módon – a rendszert erősíti és hivatkozási alap a hatalomnak arra, hogy itt bizony érvényesül a jogállamiság (ezért visz félre a hibrid rendszerről szóló diskurzus is). Az a rendszer, amely „nyomokban jogállamiságot” is tartalmaz, az nem jogállam! Az Orbán-rendszer olyan játékszabályként tekint a jogra, amit bármikor a saját kénye-kedve szerint módosíthat, úgy pedig nagyon nehéz fellépni a rendszer ellen, ha a szabályok csak ránk kötelezőek.

(3) A rendszerellenzékiség demokratikus!

Mivel az Orbán-rendszer brutálisan megtámadta a magyar társadalom különféle csoportjait, éppen itt van az ideje, hogy tudatosítsuk magunkban: nem csak a parlamentáris, választásos megoldások demokratikusak, sőt éppenséggel jelen helyzetben nem ezek jelentenek rendszeralternatívát! Sajnos a magyar értelmiség elitdiskurzusai nagyban felelősek azért, hogy az a tévképzet alakult manapság, hogy csakis a választás demokratikus (az Orbán-rendszerben pont nem az) és olyan lehetőségek, mint a polgári engedetlenség, az általános sztrájk demokratikus legitimációja folyamatosan megkérdőjeleződik. Sok mindent elmond a jelenlegi „ellenzéki értelmiség” logikájáról a Policy Solutions 2018 őszi kutatása, amely arra kérdezett rá, hogy az Orbán-kormány leváltható-e „demokratikus választással”. A megkérdezettek fele (49%) szerint „már nem”. Bár a kutatás kérdésfeltevése mást sugall, de szerintem ezek az emberek korántsem gondolkodnak antidemokratikusan. Higgyünk abban, hogy a rendszerellenzékiség igenis lehet demokratikus!

(4) Mit kezdünk a rendszer tömegtámogatottságával?

Az előbb azzal érveltem, hogy az Orbán-rendszer rátámadt a társadalomra, azonban azt is figyelembe kell venni, hogy nagyon sokan ezt nem támadásnak érzik. A rendszernek tehát igenis van tömegtámogatása, ugyanakkor ezt messze nem jelenthet legitimációt arra, hogy a kormányzat társadalmi csoportokat üldözzön és tönkre tegye azok életét, egzisztenciáját, egészségét. Az Orbán-rendszer egyik legnagyobb bűne, hogy végletesen egymásnak ugrasztotta a magyar társadalom különféle szegmenseit, amelyek így képtelenek megérteni és átérezni egymás látásmódját. Gondoljunk arra, hogy azokkal, akik ma a rendszer tömegbázisát adják, az Orbán utáni világban is együtt kell tudni élni. Ez bármilyen rendszerváltás egyik legnagyobb kihívása: nem lehet kollektíven bűnösnek tekinteni társadalmi csoportokat!

(5) A rendszer keménymagja.

A kollektív bűnösség elítélése azonban nem jelenti azt, hogy a bűnösök felelősségre vonásáról lemondhatnánk. Roppant mennyiségű közpénz került át az Orbán-rendszer oligarcháihoz. Ez hatalmas erőforrás, de egyúttal egy olyan kényszerítő erő is, amely a hatalomhoz való abnormális ragaszkodást alakított ki: ezek az emberek félnek attól, hogy ha borul a rendszer, akkor mindent el fognak veszíteni. Teszem hozzá: joggal! Ugyanakkor ez félelmetes beidegződéseket alakított ki. Többek között a társadalomtudósok listázástól a Nagy Blanka-ügyig számos eset megmutatta: az Orbán-rendszer nem csak állami erőszakra képes, hanem előszeretettel „szervezi azt ki” a politikai hátországnak. Kialakult egy olyan politikai propagandistáktól biztonsági emberekig terjedő, bármikor aktivizálható „keménymag”, amely gyakorlatilag kormányzati legitimációval és egyúttal menlevéllel rendelkezik bárki tönkretételére. Ez mutatja, hogy mennyire félnek a rendszer hatalmasai, s ennek következményei beláthatatlanok.

(6) Orbánék elkezdték az autoriter rendszerük nyílt legitimálását!

Sajnos túl sokszor gondoltuk azt (hittünk abban), hogy a rendszer nem dönt le különféle tabukat. Ezek mindannyiszor vágyálomnak bizonyultak, éppen ezért ideje felébredni:
az Orbán-rendszer előtt nincsenek tabuk és csakis azokat a lépéseket nem meri meglépni, ahol jelentős és kitartó társadalmi ellenállással találkozik. Joggal számíthatunk arra a következő években, hogy a rendszer kísérletet tesz majd önnön autoriter jellegének legitimálására. Az MTA megroppantása és az ellenzék állami eszközökkel való ellehetetlenítése után gyakorlatilag bármi elképzelhető.

(7) Nincsenek részsikerek, magát a rendszert kell megdönteni!

Mindezek alapján tehát azt állítom, hogy a rendszert sem az EP-, sem pedig az önkormányzati választáson való sikeres szerepléssel nem lehet megroppantani. Az Orbán-rendszer nem 2010-ben, hanem a 2006-os önkormányzati választás megnyerésével és az azt követő ellenzékből való „kormányzással” jött létre. Ismerik tehát a modellt és biztosak lehetünk benne, hogy nem hagyják alkalmazni. Számításba kell venni azt, hogy amíg a választások menetrendjével babrál az ellenzék a korábban említett társadalmi csoportokat megtöri a kormányzat. Az elmúlt évek legnagyobb és legfájóbb tanulsága az, hogy sem a politikai ellenzék, sem a civil társadalom, sem pedig a társadalmi csoportok érdekképviselői nem érhetnek el külön-külön sikereket az Orbán-rendszer ellen: csakis együtt lehet megroppantani azt, s nem különféle részcélok mentén, hanem mint rendszert!

Friday, 15 February 2019

Orbán bárkája - könyvbemutató 2019. február 27.




Folytatódik a Progress Alapítvány támogatásával, a Noran Libro Kiadónál megjelenő
Progress könyvsorozat.



2019. február 27-én, szerdán 17.00 órakor
Az Örkény István Könyvesboltban
(1137 Budapest, Szent István krt. 26.)

két könyvet mutatunk be a szerzők közreműködésével:

Antal Attila Orbán bárkája című könyvét
Gulyás Márton
politikai aktivista mutatja be

Bod Péter Ákos Megint utat tévesztünk? című könyvét
Mellár Tamás
közgazdász ismerteti

Moderátor:
Szarka Károly, szerkesztő


Saturday, 9 February 2019

Raoul Peck: Az ifjú Karl Marx - Filmklub 2019. február 13. 17.30

A Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelye 2017 óta két magyar nyelvű és egy angol nyelvű konferencia, egy szerkesztett kötet, számos közéleti beszélgetés és rádióműsor keretében foglalkozott Marxszal és évfordulóival. Bár most lezárjuk “A tőke 150″-et és a “Marx 200″-at, de a jövőben is kiemelten foglalkozunk ezekkel a témákkal. Reméljük, hogy a hazai baloldali közönségnek számos fontos pillanatot tudtunk szerezni és sikerült olyan vitákat elindítanunk, amelynek mentén tovább gondolkodhatunk. Külön öröm, hogy a Friderich Ebert Stiftunggal való együttműködés keretében csatlakozni tudtunk a nemzetközi Marx 200-as eseményekhez.

Az eseménysorozat lezárásaként a Marx Károly Társasággal közösen ingyenes filmvetítésre invitáljuk Önöket

2019. február 13-án (szerdán) 17.30-tól

a Politikatörténeti Intézetbe (1054 Bp., Alkotmány u. 2.).

Az ifjú Karl Marx
(belga-német-francia életrajzi dráma, történelmi film, 112 perc, 2017)

A filmet magyar felirattal vetítjük, amelyet a Marx Károly Társaság,
a film kizárólagos nonprofit forgalmazója készített.


1844-et írunk. A 26 éves Karl Marx notorikusan eladósodva él feleségével, Jennyvel a párizsi emigrációban. Friedrich Engels iránt, aki egy gyáros fia, csak megvetést érez. Engels azonban éppen saját élményei alapján adta közre tanulmányát az angol proletariátus nyomorúságáról, és régen eltávolodott saját osztályától. Barátokká válnak, gondolkodásukban ösztönzően hatnak egymásra, és közösen írják elméleti-politikai cikkeiket. Nem csak értelmezni, hanem gyökeresen megváltoztatni akarják a világot.

A vetítést követően az alkotásról Antal Attila, a TEM koordinátora beszélget
Farkas Péterrel (Marx Károly Társaság) és Kiss Viktorral (Politikatörténeti Intézet).



Saturday, 2 February 2019

Szerezzük vissza Gramscit!

A cikk a Mércén jelent meg 2019. február 2-án.

„ÍE: Kulcsszerepe van a hegemóniáért, valamint a nemzeti identifikációért folytatott küzdelemnek. Egy másik fontos pont annak megértése, hogy a szélsőjobboldalnak, amely nem osztályalapú politikát folytat – ez azt jelenti, hogy nem társadalmi osztályokra alapítja szakpolitikáját – sikerült sokrétű és széleskörű társadalmi csoportokkal együttműködnie és lehetőség szerint tágabb nemzeti-populáris blokkokat kiépítenie.
CM: Ők az igazi gramsciánusok!
ÍE: Jobboldali gramsciánusok.
CM: Igen, mindenképp. Sajnos jobban megértették Gramscit, mint a baloldal legtöbb szegmense…”

Azért nem tudott sikeres politikai párttá és/vagy mozgalommá szerveződni a hazai újbaloldal, mert az ehhez szükség intellektuális-ideológiai elméleteket a hazai jobboldal valósította meg politikai proj
Forrás: Flickr
ektként. Ezzel a rendszer vagy hibernálta a baloldal organikus értelmiségi rétegeit, vagy pedig valamilyen kiegyezésre kényszerítette. Amíg ezzel nem vagyunk képesek szembenézni, addig nem tudunk fellépni az Orbán-rendszer ellen. 
Fontosnak tartom, hogy elindult az a vita a Mércén, hogy „Mi a teendő?” az újbaloldal számára. Ez az írás reflektálni kíván a vita egyik kulcskérdésére, vagyis arra, hogy milyen intézményes forma lenne kívánatos a baloldal számára, azonban mindenekelőtt arra szeretném a baloldali közösségek figyelmét ráirányítani, hogy ezt a kérdésfeltevést meg kell, hogy előzze egy fontos problémával való szembenézés: hogyan kíván a hazai baloldal új politikai projektbe fogni, ha elveszíteni látszik az ahhoz vezetői ideológiai alapvetéseket? Ilyenformán ez az írás a korábbi Populizmus-sorozatot is folytatja.
Január 22-én volt Antonio Gramsci születésének 128. évfordulója, amely alkalmat adhat arra, hogy elővegyük ismét a baloldal és a hegemónia problémáját. Ez az a kulcskérdés, amely közvetve-közvetlenül szervezi az újbalos eszmecseréket a párt/mozgalomszervezés dilemmáiban. Az aktuális, Mi a teendő? forduló előtt 2018 elején azzal érveltem, hogy az újbaloldal nem mondhat le a politikai hatalomra törekvésről, méghozzá az Orbán-rendszer kibontakozó autoriter jellege és a baloldal számára oly’ fontos leszakadó társadalmi csoportok védelme miatt, akik a legnagyobb vesztesei a rendszernek (ezt később a populizmusból adódó aktuális felelősségnek neveztem). Többen már ekkor is az újbalos „alámerülési” stratégia mellett érveltek, bár ebben a 2018 végétől bekövetkező utcai megmozdulások és az ellenzék aktivizálódása hozott némi elbizonytalanodást. A lényeget tekintve azonban nincs változás, s 2019 elején Tamás Gáspár Miklós azt írta, hogy a „valódi magyar baloldal” azt teheti, hogy „udvariasan és csöndben elfogadja”, hogy az ellenzéki pártok támogatják a sztrájkot kezdeményező szakszervezeteket „közben pedig teszi a maga (sajátos) kötelességét, anélkül, hogy beleártaná magát a polgári pártoknak a későbbi választási sikereket célzó törekvéseibe. Az évszázada elavult parlamentarizmus még fönnáll egy darabig… de nekünk egyszerűen hátat kell fordítanunk a választási politiká(k)nak, bár nyilván nagyon fogunk örülni, ha a Fidesz-KDNP netán megbukik a következő néhány választáson.” A Mércén is többen érveltek amellett, hogy az újbaloldalnak szüksége van valamilyen politikai projektre, mozgalmi és/vagy pártpolitikai szerveződésre. Én egyértelműen ezekkel az irányokkal értek egyet, azonban ahhoz, hogy közelebb kerüljünk ennek megvalósításához, azt kell szerintem megérteni, hogy az Orbán-rendszer nem pusztán adminisztratív, a nyilvánossághoz és a választási rendszerhez kapcsolódó szempontból nehezítette meg egy baloldali alternatíva megszerveződését. Hanem – és én ezt érzem a legjelentősebb kihívásnak – elkezdte elvonni, kontrollálni azokat a kulturális és ideológiai kiindulópontokat, amelyeken keresztül az újbaloldal megszerveződhetne. Röviden: a kortárs jobboldali hegemónia és ideológiai állóháború Gramsci (és még számos más baloldali teoretikus) kisajátításán alapul.

Baloldali kritikai elmélet a jobboldalon

Sem a hazai baloldal intellektuális hátországa, sem pedig a politikai baloldal maradékai (akik egyébként sem túlságosan nyitottak a politikai elméleti megalapozása iránt) nem vették észre időben, vagy ha észrevették, nem tulajdonítottak annak különösebb jelentőséget, hogy az Orbán-rendszer eszmei alapjai között jelentős kritikai gondolatok jelentek meg. Mindenki csak a hatásokkal szembesül: a gondolkodók azt érzik, hogy komoly problémák vannak a baloldali elméletekkel, a politikusok meg válságról válságra evickélnek. Ezek miatt nem tudtam sohasem azonosulni azzal az optikai csalódással, amely túlértékeli az egyébként ténylegesen emberfeletti teljesítményektől működő újbaloldali intézményi- és közösségi hálózatokokat, műhelyeket: kétségtelen, hogy vannak nagyon pozitív eredmények az elmúlt években, de az Orbán-rendszer üvegbúrája alatt. A 2018-as választási győzelem után aztán az Orbán-rendszer egyik „ideológiai verőlegényévé” előlép(tet)ett jobboldali gramsciánus, Békés Márton cikket írt Gramsci jobbról címmel, amelynek üzenete egyszerű és kétségbevonhatatlan: „Gramsci a miénk – olvassuk, értelmezzük, használjuk!”. A cikk nem az Orbán-rendszer politikusainak kínál újfajta politikai receptet, hanem összefoglalja a széles közvéleménynek, hogy milyen is a rendszer ideológiai alapja, és hogyan épült ki az orbáni hegemónia. Az írás tehát éppenséggel tájékoztatás a vájtfülű politikai hátországnak a „dolgok állásáról” és persze fricska az újbaloldal felé. Kicsit olyan a szöveg – persze más stílusban, és tartalmát tekintve sokkal fontosabb –, mint amikor G. Fodor Gábor megíratja a 888.hu oldalon korábbi alma matere kapcsán, hogy „GFG az ELTE-n: sivalkodjatok”. Az előbbi intellektuális jelzés, az utóbbi egy személyes leszámolási projekt része, de az üzenet közös: „odaszartunk a küszöbötökre, és ez csak a kezdet”. Mindezek miatt találom felettébb furcsának Böcskei Balázs azon – mintegy mellékesen odavetett – „elemzői” megállapítását, mely szerint „a magyarországi és európai újjobboldal szintúgy Gramsci hegemónia-elméletére támaszkodva… konstruálja politikáját és többségét”. Elemi felháborodás nélkül ugyanis nem lesz újbaloldali ellen-hegemónia.
A helyzet természetesen nem új, hiszen a jobboldal már hosszú ideje érzékenynek mutatkozik a kritikai baloldal elméleti munkássága iránt, a nyugati kritikai gondolkodók igazából évtizedek óta nem tudnak mit kezdeni a „jobboldali gramsciánusokkal” (ez a tanácstalanság érződik az írás elején idézett, Íñigo Errejón és Chantal Mouffe közötti „beszélgető-könyvből” is), illetve a jobboldal felől érkező általános „ideológiai agyelszívással” (így használja fel és ki a jobboldal Laclau és Mouffe gondolatait). E szellemi-ideológiai kihívás rekonstruálása már idehaza is beindult (ajánlom ehhez: Kiss Lajos Andrásnak a Ligetben megjelent, Kultúrharc és hegemónia – A keresztfrontok kora című írását). Érdemes kiemelni, hogy a francia Új Jobboldal (Nouvelle Droite mozgalom) kiemelkedő alakja, Alain DeBenoist már a ’60 és ’70-es évektől igen erősen támaszkodik Gramscira és igaz ez a belga Vlaams Bloktól a német Afd-ig számos (szélső)jobboldali szerveződésre. Ennek kapcsán két dologra hívnám fel a figyelmet, amelyekre, hogy ha nem reflektál az újbaloldal, akkor Gramsci visszavonhatatlanul a jobboldali kánonba fog kövülni. A jobboldal mindig is a cezarizmus, manapság pedig a nyíltan autoriter rendszerek kialakítására és legitimálására használta fel Gramscit, amelyek középpontjában a karizmatikus vezér mindent elsöprő hatalma áll. Másrészt a jobboldal – ennek a finomra hangolása éppen most folyik az Orbán-rendszer kultúrharcának keretében – élesen ráérzett arra, hogy a politikai hegemónia a kulturális/szellemi/ideológiai hegemóniában gyökeredzik, utóbbihoz pedig be kell hatolni a társadalom mélyrétegeibe (civil szervezetek, egyházak, szakszervezetek) és radikálisan át kell azokat formálni.

Baloldali értelmiségi hátország és a baloldali szavazók a jobboldalon

Ezek után elérkeztünk a legfontosabb kérdéshez: hogyan lehetne sikeres újbaloldali politikai projektet építeni abból, ami ideológiailag meg van lékelve? A tragikus helyzet illusztrálására a populizmus rendszerváltás utáni hazai története a legjobb példa: álláspontom szerint a jobboldali populizmus azért és úgy tudott ennyire sikeres lenni a 2000-es évektől, mert ezer szállal kötődik a baloldali populizmus elméleti keretrendszeréhez. Természetesen jogos Kiss Viktornak azon észrevétele, hogy a hazai baloldal „lekéste a populizmus vonatát”, szerintem azonban az a kiábrándító helyzet, hogy csak a jobboldal váltott rá jegyet, és ebben nagyon jelentős ok a baloldal fent jelzett ideológiai párbajképtelensége. Vagyis, ami jobboldali populizmus címszó alatt történt Magyarországon abban igen jelentős újbalos tartalom volt (globalizáció- és EU-kritika, a nemzetközi pénzügyi intézmények kritikája, a társadalom védelme a globális kapitalizmussal szemben). Mára – az autoriter Orbán-rendszer kibontakozásával – mindez természetesen a visszájára fordult, és a populizmus csakis annak takargatására szolgál, hogy az állami autokrácia kiegyezett az autoriter neoliberalizmussal.
A helyzet azonban még ennél is rosszabb, és ezt az előbb jelzett Békés-féle, immáron nyíltan vállalt jobboldali gramsciánus magatartás mutatja: érezhető érdeklődés mutatkozik a baloldali kritikai társadalomelméleti gondolkodás és pozíciók iránt, azonban politikai kibontakozási lehetőség nélkül ezek előtt három lehetőség kínálkozik. a) Megmaradnak az Orbán-rendszeren kívül, és megpróbálják a korábban „alámerülésnek” nevezett (morális szempontból nagyon is méltánylandó) projektet csinálni és mozgalmi hátországot építeni. Ezek azok a csoportok, akik lemondanak a hegemonisztikus gondolkodásról, a politikai hatalmat egy anti-emancipációs projektnek tekintik és magának a globális kapitalista rendszernek a megdöntésével kötik össze az Orbán-rendszer elleni küzdelmet. b) Főként egzisztenciális okból (amit én semmiképpen sem szeretnék sem itt, sem máshol elítélni) betagozódnak a polgári társadalmat egyre inkább felzabáló Orbán-rendszerbe, ahol az újbaloldali gondolat akadémiai és felsőoktatási szamizdat formájában létezik. c) Végül létezik egy köztes (politikusok és értelmiségiek által alkotott) zóna, amely – látva a gramsciánus jobboldal elméleti és gyakorlati sikereit – az Orbán-rendszer politikai társadalmába tagozódik be, és (direkt vagy indirekt módon vállalt) küldetése az, hogy blokkoljon bármiféle újbalos hegemónia-kísérletet.
Nincsen tehát egységes baloldali organikus értelmiség és ennek a megosztottságnak igen komoly hatása van mozgalmi és szavazói hátország tekintetében. Természetesen nagyon sok oka van annak a globális tendenciának, hogy a neoliberalizmussal megfertőződött szociáldemokrata baloldal korábbi klasszikus bázisa már igen régóta (radikális/szélsőséges) jobboldali pártokra szavazIde tartozik a munkásosztály és a munka világának radikális átalakulása; a baloldal önfeladása és a neoliberalizmus hegemóniája; a globális kapitalizmus permanens válságai és ezek kezelésére képtelen (és sokszor arra szándékkal sem rendelkező) nemzetállami politika. Szerintem azonban az egyik legfőbb ok Gramsci átengedése a jobboldalnak. Így tehát az a zavarba ejtő helyzet alakult ki, hogy a hazai újbalos projektet egyszerre blokkolják a jó szándékú anti-gramsciánusok és az Orbán-rendszerrel kiegyezett ízig-vérig gramsciánusok (utóbbiak a médiától kezdve, a civil szervezeteken és politikai elemzéseken át egészen a pártokig  gátját jelentik mindenféle radikális baloldali kezdeményezésnek). Vagyis az Orbán-rendszer ideológiai hadviselésének célja a baloldali organikus értelmiség végletes megosztása: ezzel tulajdonképpen már azelőtt meglékelnek bármiféle politikai hegemóniára törekvő projektet, mielőtt az identifikálódni és megszerveződni tudna. Ez a lényege az Orbán-rendszer kulturális és politikai hegemóniájának.
* * *
Magam és mások is az újbalos közbeszédben a baloldal ideológiai újraalapozását a populista keretrendszerben képzeljük el. Természetesen nem lehetünk abban biztosak, hogy ez lesz/lehet a kitörési pont az újbaloldal számára. Lehet, hogy tévedünk. Sőt, többen úgy vélik, hogy a baloldali populizmus teoretikusi (Laclau, Mouffe) nem is igazán baloldaliak. Én a helyzetet éppenséggel fordítva látom: Laclau és Mouffe teóriáját sokszor jobboldali populista szerveződések ültették át a gyakorlatba, de az attól még nem lett használhatatlan a baloldal számára. Talán nem véletlen, hogy éppen e házaspár próbálta meg a baloldal figyelmét Gramsci hegemónia-elméletére ráirányítani. Ettől azonban még korántsem kell, hogy az újbaloldal populista legyen. De ahhoz, hogy egyáltalán bármilyen politikai projektről meginduljon a gondolkodás nélkülözhetetlen lesz Gramsci visszaszerzése a jobboldaltól!