2017. április 22., szombat

Environmental Justice in the Anthropocene

I have a lecture at Environmental Justice in the Anthropocene Symposium, April 24-25, 2017 at Colorado State University. My lecture is dealing with political theoretical implications of enviroinmental and climate justice questions in Eastern and South Europe.

Environmental and Social Justice in Eastern and South Europe: Ecopopulism and Biopower

I am dealing in this paper with the question of environmental and climate (in)justices in Eastern and South Europe (ESE). At first, I will refer the theoretical pillars of environmental justice and my statement is that there is an expanding sphere concerning environmentalism which has grounded the theory of climate justice. The environmental justice has been expanded to climate justice, because it increasingly addressed that the environmental and social conditions provide for individual and community needs and functioning and justice depends on the environmental conditions. It has been put forward here that populism could bring closer the meaning of environmental and climate related disasters to the people’s everyday lives and experience. In the next part of this paper the connection of climate justice and social problems have been analyzed. The investigation elaborated here is based on a very important initiative called Environmental Justice Organizations, Liabilities and Trade (EJOLT) and its Environmental Justice Atlas. I will focus two main environmental and climate injustice caused challenges: the first one is the situation of the Roma communities in ESE, and the second one is the emerging case of fuel or energy poverty. I will conclude this paper that we need to (re)enhance the social nature of environmental problems and this will strengthen the environmental consciousness in ESE. The relating discourse of environmental and climate justice in ESE is need to be based on environmental identities constructed on ethnical and social solidarity. Finally we should have a look on the biopolitical structure of modern State.







2017. április 18., kedd

A kivételes állapot mint a politika „normál” állapota

2017. április 21-én pénteken előadást tartok a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara, a Magyar Katonai Jogi és Hadijogi Társaság, valamint az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézete által közösen szervezett A különleges jogrend című konferencián.


Az előadásom címe:

Giorgio Agamben szerint a modern politika és állam alapvető sajátossága a kivételes állapot általánossá válása. A kivételes állapot egy olyan bizonytalan, kétségekkel teli helyzet, amely a jog és a politika határterületén helyezkedik el. Ahogyan Agamben megjegyzi a State of Exception című munkájában: a rendkívüli állapot olyan „jogi forma, aminek nincs jogi formája". Ugyanakkor Agamben úgy véli, hogy a kivételes állapot nem más, mint a modern politika normál állapota. A modern állam és a modern kormányzatok a biztonságot állítják cselekvéseik középpontjába, s emiatt nem egy-egy társadalmi-politikai jelenség (gyakran társadalmi katasztrófák) okait, hanem sokkal inkább annak következményeit próbálják meg kezelni. A modern kormányzás tehát nem az okok, sokkal inkább a „következmények kormányzása". Jelen tanulmány Agamben munkássága alapján először is meg kívánja ragadni és teoretizálni szeretné a kivételes állapot fogalmát, mint amely meghatározza a modern politikát, és új kereteket ad annak. Ezt követően a kivételes állapot elméletét és az ehhez kapcsolódó gyakorlati kérdéseket vizsgálom meg, különös tekintettel a kivételes állapot történeti kialakulására, Carl Schmitt szerepére a kivételes állapot elméletének megkonstruálásában, valamint utóbbi irányzat Agamben által adott kritikájára. Utalni fogok arra, hogy Agamben hogyan köti a kivételes állapotot a szuverenitás és a bipolitikai hatalom kérdéshez (a Homo Sacer című kötetében). Megvizsgálom azt is, hogy a kivételes állapot hogyan értelmezhető biopolitikai szempontból és a biohatalom kontextusában. Ezt követően foglalkozom azzal, hogy a kivételes állapot Agamben szerint (Az ellenőrző államtól a destituáló hatalom praxisáig) hogyan lett a modern kormányzás fő paradigmája, sőt azt is mondhatnának, hogy a kivételességből véglegesség, illetve normalitás lett. A tanulmányt azt ebből eredő veszélyek és kockázatok felvillantásával, illetve a biopolitikai hatalomkorlátozás mechanizmusára vonatkozó javaslattal zárom le.


Várok mindenkit szeretettel a konferenciára, akit érdekel a téma!

2017. április 10., hétfő

Környezeti demokrácia Magyarországon - Szeged, 2017. április 10.

2017. április 10-én a Szegedi Politológus Hallgatók Egyesületének megtisztelő meghívására Szegeden beszélgettem a doktori kutatási témámról.

Itt van a beszélgetést indító diasor:


2017. április 7., péntek

Fogva vagyok - személyes vallomás a CEU kapcsán


Fogva vagyok, mert anyukám pedagógus, apukám rokkantnyugdíjas, és ha én bármit teszek a közéletben, akkor a politikai rendszer rajtuk is bosszút állhat.

Fogva vagyok, mert férj vagyok, és amikor a feleségem biztonságra, nyugalomra, kiszámíthatóságra vágyik, nem tudom megadni neki. Fogva vagyok, mert magánéletre vágyunk, de abba újra és újra beletenyerel a politika.

Fogva vagyok, mert családapa vagyok, és azért, hogy előnyt biztosítsak a családomnak, igénybe vettük – nem kevés érzelmi és erkölcsi dilemma után – a családok otthonteremtési kedvezményt. Részesei lettünk egy rendszernek, amellyel ugyan jobb életkörülményekhez jutottunk, de ezzel ki is szolgáltattuk magunkat egy olyan politikai rendszernek, amely morálisan fogva tart bennünket. Fogva vagyok, mert egy olyan államtól kaptunk pénzt, amely kormányának sok cselekedetével nem lehet és nem is szabad egyetérteni. Fogva vagyok, mert, ha magamra tekintek, bánom az egészet, s fogva vagyok, mert ha a gyermekeimre, akkor cseppet sem.

Fogva vagyok, mert jogász vagyok és Magyarországon a politika úgy uralja a jogalkotást és jogalkalmazást, hogy szinte semmilyen szakmai, állampolgári, társadalmi részvételi szempont nem érvényesülhet. Nemcsak a jogállamnak, hanem magának a jognak a gerincét is eltörték.

Fogva vagyok, mert politikatudománnyal foglalkozó egyetemi oktató vagyok, és amikor a demokrácia és alkotmányosság alapvető értékeiről van szó, mindig elszégyellem magam, ha Magyarországra gondolok. Alapvető emberi jogoktól, az állampolgárok beleszólásáról a közéletbe, toleranciáról, biztonságról, sokszínűségről, szabadságról, szolidaritásról, a hatalmi ágak elválasztásáról beszélek a hallgatóimnak, amelyek vagy egyáltalán nem, vagy pedig alig érvényesülnek az országunkban. Fogva vagyok, mert közalkalmazott vagyok, és nem vagyok benne biztos, hogy nem lesz problémám abból, ha véleményemnek vagy intézményekkel, emberekkel való szolidaritásomnak adok hangot. Fogva vagyok, mert nem merek állami forrásokra pályázni, mert félek attól, hogy további morális meghasonlást már nem bírok elviselni.

Fogva vagyok, mert baloldali vagyok és szűkös eszközeimmel azért harcolok, hogy eszmeileg és politikailag lelket leheljünk az összetört baloldalba, szembenézzünk hibáival és bűneivel, és ezzel együtt új programot adjunk a 21. században. Fogva vagyok, mert annak ellenére, hogy 1985-ben születtem, sokan rám akarják kenni a kommunizmus bűneit és azt gondolják, nincs helyem ebben az országban, ebben a nemzetben. Fogva vagyok, mert ha azt mondom, hogy alapvető kötelességünk segíteni másokon, különösen a menekülő embereken, akkor azt mondják, hogy idegenszívű vagyok.

Fogva vagyok, mert olyan civil szervezetnél dolgoztam korábban, amely a kormány által „norvég bűnözőnek” lett minősítve és most lényegében idegen hatalom kiszolgálójának van bélyegezve, most pedig olyan kutatóhelyen van mellékállásom, amely épületének és archívumának megszerzéséért harcol a kormány.

Fogva vagyok még, mert féltem a családomat a magyar egészségügytől. Fogva vagyok, mert félek gyermekeimet óvodába, iskolába adni, mert egy ideológiával átitatott rendszerbe kerülnek, s ha mást mondanak vagy gondolnak majd, mint az elvárt, akkor ők is fogva lesznek. Fogva vagyok, mert félek attól is, hogy az állam ellenünk fordítja erőszakszervezeteit és/vagy bürokráciáját. Fogva vagyok, mert félek a saját államomtól. Fogva vagyok, mert bár kifejezem anyagi és erkölcsi szolidaritásomat a nálunk sokkal, de sokkal rosszabb helyzetben lévőkkel, de annyit sohasem tudtam tenni, hogy érdemi változást érjek el.

Fogva vagyok, mert ti is fogva vagytok! S fogva vagyok azért is, mert leírtam mindezt!

Tisztában vagyok azzal, hogy ezt a fogvatartottságot részben magam okoztam önmagamnak és a családomnak! S ezzel minden pillanatban szembe is kell néznem. De fogolylétem jó része másoknak köszönhető és emiatt elkezdtem gyűlöletet érezni. Ezért önmagam démonainak a foglya is lettem.

Fogva vagyok tehát, mert életem minden szegmensében („munka, otthon, család, egészség, rend”) támadás, félelemkeltés ér. Épp azokban a szegmensekben, amelyekről a Fidesz 2010-es kormányprogramja is szólt. Vajon ki sejthette, hogy így értik?

Mindezeket nem azért írtam le, mert bárkitől – akár jobb-, akár baloldalon – sajnálatot várnék. Sőt, éppen ennek az ellenkezőjére készülök. Továbbá arra is, hogy sokan azt fogják mondani, hogy „mit siránkozik, a magyar társadalom több mint fele sokkal húsbavágóbb problémákkal, gyakran pedig az életéért küzd”. Joggal mondják majd ezt, mert ez így is van! Nem a CEU ügyét kívánom arra felhasználni, hogy saját problémáimmal traktáljam a közvéleményt. Sokkal inkább úgy érzem, hogy az én és mindazok helyzete vezetett el a CEU elleni támadásig, akik hasonlóan hozzám: fogva tartva érzik magukat.

Csupán két dolgot szeretnék jelezni. Egyrészt azt, hogy az Orbán-rendszer feldaraboló, a rendszerrel ellentétes morális és ideológiai álláspontot elsöprő jellege visszafordíthatatlan károkat okozott a középosztályban. Olyan morális kompromisszumokra kényszerít, amelyet az élet egy-egy területén még csak-csak el lehet viselni (sokan ezt tesszük hét éve), de nem az összesen! Másrészt pedig, erősen hiszem azt, hogy ez az egész azért következett be, mert nem voltunk és nem vagyunk elég szolidárisak azokkal a csoportokkal (hajléktalanoktól kezdve a menekülteken át a civilekig), akiket először ellenséggé tett, majd pedig „bedarált” a rendszer. A középosztály folyamatos kompromisszumokat vállalt – hol önzésből, hol pedig félelemből – azért, hogy megőrizze azt a morális és anyagi integritását, amely mára papírvékonyságúvá fonnyadt.

Magam is lavíroztam, kerestem a kisebb ellenállást, igyekeztem patikamérlegen kimérni, hogy mit és hogyan csináljak. Valamikor sikerült, valamikor elbuktam. Amellett, hogy oktatóként és állampolgárként minden szolidaritásom a CEU-é, kicsit szomorú vagyok és szégyellem magam.

Egy ilyen drasztikus eseménynek kellett ahhoz bekövetkeznie, hogy felismerjem azt, hogy számos, jóval gyengébb, csekély érdekérvényesítő képességgel rendelkező társadalmi csoport feláldozása volt az az út, amely elvezetett a lex CEU-hoz.

Addig, hogy ki merjem mondani, fogva vagyok. Fogva vagyunk.

Antal Attila, jogász, egyetemi oktató

2017. március 27., hétfő

INOGOV International Spring School Governing Climate Change: Polycentricity in Action?

I am participating at INOGOV International Spring School Governing Climate Change: Polycentricity in Action? between 28–31st March 2017 in Heerlen, The Netherlands.

My reserch paper's title: Climate and Social Justice in Eastern and South Europe.

Abstract

I am dealing with the question of environmental and climate (in)justices in Eastern and South Europe (ESE) in this paper. At first, I will refer the theoretical pillars of environmental justice and my statement is that there is an expanding sphere concerning environmentalism which has grounded the theory of climate justice. The environmental justice has been expanded to climate justice, because it increasingly addressed that the environmental and social conditions provide for individual and community needs and functioning and justice depends on the environmental conditions. In the third part of this paper the connection of climate justice and social problems have been analyzed. The investigation elaborated here is based on a very important initiative called Environmental Justice Organizations, Liabilities and Trade (EJOLT) and its Environmental Justice Atlas. I will focus two main environmental and climate injustice caused challenges: the first one is the situation of the Roma communities in ESE, and the second one is the emerging case of fuel or energy poverty. I will conclude this paper that we need to (re)enhance the social nature of environmental problems and this will strengthen the environmental consciousness in ESE. The relating discourse of environmental and climate justice in ESE is need to be based on environmental identities constructed on ethnical and social solidarity.

2017. március 24., péntek

Call for papers: Baloldali populizmusok: történelmi gyökerek és jövőbeli perspektívák

Kedves Kollégák, Barátok és Ismerősök,

Egy szekciótervet nyújtottam be a Magyar Politikatudományi Társaság XXIII. Vándorgyűlésére (Széchenyi István Egyetem, Győr, 2017. június 9-10.). Az általam kezdeményezett szekció címe: Baloldali populizmusok: történelmi gyökerek és jövőbeli perspektívák. Kérlek, ha az alábbi szekcióleírás felkeltette az érdeklődéseteket bátran küldjetek nekem absztraktokat (vagy csak elődadáscímeket) 2017. március 31-ig. Azon leszek, hogy lehetőségeimhez mérten az elhangzott előadásokat akár kötetben, akár más formában publikáljuk majd.

Állok rendelkezésre bármilyen kérdés, felvetés esetén!

Kérlek, juttassátok el jelen felhívást minden olyan személynek, intézménynek, aki/amely érdekelt lehet a témában!

Az általam kezdeményezett szekció leírása:

Ha rátekintünk a populista pártokra és mozgalmakra, akkor első ránézésre az a benyomásunk keletkezhet, hogy a populizmus egy (szélső) jobboldali lázadás a fennálló (neo)liberális demokráciával és annak intézményeivel szemben. E percepciónkat csak megerősítheti az, hogy a „populista” bélyeget igen könnyen osztogatják a (neo)liberális politikusok, s ennek lényegében az a célja, hogy kirekesszék („karanténba zárják”) az általuk populistának gondolt szereplőket. Ebben a politikai csatározásban a populista bélyeg a neoliberális gazdaságpolitikával és az európai bürokráciával szemben kritikákat megfogalmazó baloldali pártokra (pl. Sziriza, Podemos) is rátapadt. A szekció kiindulópontja az, hogy a baloldali populizmusnak igen jelentős történelmi és politikai tradíciói vannak, sőt a kortárs társadalomelméleti és társadalomkritikai (Nadia Urbinati, Chantal Mouffe, Ernesto Laclau, Slavoj Žižek, Alain Badiou) elemzések egyik legjelentősebb hívószava a populizmus, valamint a populizmus és a demokrácia közötti konfliktus. Jelen szekció interdiszciplináris keretben elemzi a baloldali populizmus múltját, politikai jelenét, társadalom- és emberképét, az általa megfogalmazott szakpolitikai javaslatokat gazdaságpolitikától kezdve egészen az ökológiai politikáig. A szekció egyik fontos kérdése, hogy mit lehet a baloldali populizmus sorsa egy olyan politikai térben, amelyet a neoliberalizmus és a (szélső)jobboldali nacionalista populizmus közötti hegemóniaharc dominál.


Várom a jelentkezéseket!

2017. február 16., csütörtök

The Political Theories, Preconditions and Dangers of the Governing Populism in Hungary

My new article has been published in Politologický časopis - Czech Journal of Political Science 2017/1. 5-20.


This study aims to explore the political theoretical background of governing populism in Hungary. It has been argued here that the political success of Viktor Orbán’s Governments are based on mixing three main political theoretical pillars: 1) the concept of the Political elaborated by Carl Schmitt; 2) the Weberian concept leader democracy; 3) and political constitutionalism. What is common in these three tendencies is the promise of repoliticisation. I will elaborate in this study that elitist populism and illiberal democracy are the two core concepts which can synchronize and converge the various (and sometimes contradictory) political theoretical backgrounds of Orbán’s regime. I also put forward here that the populist promise of political leadership is inherently false, because instead of repoliticisation, populist forces monopolize political representation and liquidate political responsibility.

2017. február 13., hétfő

Az alkotmányos környezetjog jelentősége és hatása

2017. február 16-án előadást tartok az alábbi konferencián, s minden érdeklődőt szeretettel várok!

2017. január elseje óta öt éve hatályos Magyarország Alaptörvénye, alkalmazásának előkészítése azonban már hatályba lépése előtt, 2011-ben megkezdődött. Egy új alkotmány szükségképpen hatást gyakorol a jogrendszerre. Ahogy a rendszerváltó alkotmányozás eredményei az 1990-es évek első felétől magukkal hozták a jogági alkotmányosodást („alkotmányos büntetőjog”, „alkotmányos polgári jog” stb.), úgy az Alaptörvény is változásokat idézett elő a szakjogági szabályozásban és bírói gyakorlatban. A kari kutatási program az alkotmányjogon túli változásokat és komplex hatásokat térképezni fel.

A kutatást orientáló kérdések az alábbiak:
  • A vizsgált jogterület / jogintézmény szabályozását illetően az utóbbi fél évtizedben történtek-e lényegi változások?
  • Az azonosított változás pozitív vagy negatív irányú?
  • A változás közvetlen vagy közvetett kapcsolatban áll az Alaptörvénnyel?
  • Befolyásolta-e az adott jogterület jogalkalmazói gyakorlatát akár közvetlen, akár közvetett módon (pl. alkotmánybírósági döntések hatására) az Alaptörvény?
  • Változtak-e az alkotmányos követelmények az Alaptörvény előtti követelményrendszerhez viszonyítva adott jogterületen / jogintézményt illetően?
A kutatási eredményeket 2017. február 16-án műhelykonferencián mutatjuk be, amelyre minden érdeklődőt szeretettel várunk.



Az előadásom absztraktja a következő:

Már a 2010-ben megindult alkotmányozási eljárás is rendkívül fontos és alapvető környezetvédelmi tárgyú alkotmányos rendelkezéseket érintett: felmerült, hogy az 1989-ben deklarált és az Alkotmánybíróság (AB) által továbbfejlesztett egészséges környezethez való jog (amelyet az AB nem alanyi alapjognak tekintett, hanem a jog objektív intézményvédelmi oldalát hangsúlyozta ki) államcélként kerüljön deklarálására az új Alkotmányban. Ez nem történt meg, sőt ehhez képest rendkívüli módon bővültek az Alaptörvény környezetvédelmi tárgyú rendelkezései, úgy is mondhatjuk, hogy terebélyesedett az alkotmányos környezetjog Magyarországon. A teljes képhez azonban az is hozzátartozik, hogy az AB jelentős jogkörkorlátozása, valamint az önálló jövő nemzedékek országgyűlési biztosának, továbbá az adatvédelmi biztos intézményének a kivezetése jelentős negatív hatást jelentett a hazai a környezetjogban. Előadásomban azt a rendkívül ellentmondásos helyzetet szeretném megragadni és leírni, hogy amíg az egyik oldalról igen jelentősen bővültek az alkotmányos környezetjog lehetőségei, a másik oldalon tulajdonképpen nem maradt olyan jogalkalmazó a rendszerben, amely élne az Alaptörvényben lévő alkotmányos környezetjogi potenciállal. Sőt, a helyzet még rosszabb, hiszen az Alaptörvény hatálybalépése után példa nélkül roncsolódott a környezetvédelemnek a rendszerváltás után elért szinte (gondoljunk az Aarhusi Egyezmény pilléreinek figyelmen kívül hagyására, a környezetvédelmi intézményi struktúra kormányhivatalokba integrálására, valamint a környezet- és energiajognak a gazdasági érdekek mentén történő alakítására). Előadásomban a fenti problémát abban ragadom meg, hogy az alkotmányos alapjogok érvényesüléséhez elengedhetetlen a procedurális jogok biztosítása. Végül pedig reflektálok az AB környezetvédelmi joggyakorlatának jövőbeli lehetséges alakulására.


2017. február 8., szerda

25 éves az Európai Unió: gazdasági integráció politikai identitás nélkül?


Tegnap volt kereken huszonöt éve annak, hogy aláírták a maastrichti szerződést. Érdemes előítéletek nélkül végignézni, hogy hova jutott ez a közösség.

Az Európai Közösségek 12 tagállama 1992. február 7-én írta alá a maastrichti szerződést (Szerződés az Európai Unióról), amelyben a szerződő felek arról döntöttek, hogy az Európai Közösséget Európai Unióvá (EU) alakítják, kialakítva ezzel a ma ismert, immáron 28 tagból álló Unió gazdasági, jogi és politikai alapjait. Maga a szerződés 1993. november 1-jén lépett hatályba. A problémák azonban már az EU születése körül elkezdtek sűrűsödni: a francia népszavazáson a szerződést csak a résztvevők 51,05%-a támogatta, Dánia és Egyesült Királyság pedig magát az eredeti szerződést is elutasította. Az elutasítás így megnyitotta a lehetőséget arra, hogy ezek az országok kimaradási klauzulával (opt out) csatlakozzanak az integrációhoz, vagyis már a kezdet kezdetén sejteni lehetett, hogy az integráció bizony nem lesz zökkenőmentes, és több sebességre lehet majd számítani.

Ha meghalljuk azt, hogy maastrichti szerződést, akkor bizonyára rögtön azok a híres „kritériumok” (inflációs, államháztartási hiányra vonatkozó, bruttó államadósság, nemzeti valuta árfolyam stabilitási, hosszú távú kamatszintcél) jutnak az eszünkbe. Persze a feleknek komoly célkitűzése volt abban a tekintetben is, hogy egymás kultúrájának és hagyományainak tiszteletben tartása mellett egymáshoz közelítsék intézményrendszerüket, jogrendszerüket, de azért egyértelműen ki lehet jelenteni: Maastricht bizony a gazdasági és monetáris egységesedésről, és a leendő közös valutáról, az euróról szólt. Mindezek alapján joggal állíthatjuk azt, hogy az EU a neoliberális gazdasági és politikai célkitűzések intézményesedéseként fogható fel. Ez a folyamat fel is pörgött az 1990-es években: az Európai Gazdasági és Monetáris Unió felállítása, az Európai Központi Bank, a Központi Bankok Európai Rendszerének létrehozása. A szerződés hatálybalépése után tehát megkezdődött egy olyan folyamat, amelyhez foghatót még nem látott ez a kontinens: elkezdett kialakulni egy olyan liberalizált gazdasági és politikai tér, amelyben a négy gazdasági szabadság (áru, tőke, szolgáltatás, személyek) szabadon áramolhatott, és a célkitűzések szerint mindenhol alapjaiban hasonló szabályozási struktúrával és bánásmóddal kellett találkoznia. Létrejött egy neoliberális alapokon álló gazdasági integráció úgy, hogy a nemzetállamok meg kívánták őrizni (noha különböző mértékben) szuverenitásuk jelentős részét. Ebből a rendszerből azok az országok tudtak profitálni, akiket nem viselt meg ez a szuverenitástranszfer, és gazdaságuk kellően erős volt ahhoz, hogy a közös piac előnyeit élvezze, és a hátrányait a közösségre s azon keresztül a gyengébbekre hárítsa.

Melyek voltak a maastrichti szerződés utáni gazdasági és politikai integrációnak a legfontosabb történései? A felálló neoliberális integrációs modellbe négy alkalommal kerültek új tagállamok: 1995-ben (Ausztria, Finnország és Svédország), 2004-ben (Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia), 2007-ben (Bulgária és Románia) és 2013-ban (Horvátország). 2005-ben a francia és holland népszavazások elutasították az európai alkotmányos szerződést. 2007-ben aláírásra került a lisszaboni szerződés, amelynek célja a demokratikus legitimitás erősítése és az EU hatékonyságának növelése. 2008-ban kitört a gazdasági és pénzügyi válság, amely katasztrofális hatást gyakorolt mind a gazdasági, mind pedig a politikai integrációra. 2016-ban megtörtént az, amire senki sem számított: az Egyesült Királyság népszavazással kinyilvánította akaratát az EU-ból való kilépésre (bár a jogi és a politikai folyamat még korántsem ért véget). 2017-ben az eurózónának 19 tagországa van.

Ha a rövid, leegyszerűsített mérleg mögé tekintünk, akkor ma egy rendkívül széttagolt és rosszkedvű uniót látunk, amely még helyre sem jött a világválság sokkjából, de máris egy olyan menekültválsággal találta magát szemben, amelyet nemhogy kezelni nem tudott, de annak megoldására még egy középtávú közös javaslattal sem tudott előállni. Növekszik az EU-szkepticizmus és az EU-ellenesség, amit az európai szélsőjobboldal megerősödése fűt fel. Az eurózóna integrálta magába a gazdasági különbségekből fakadó igazságtalanságokat, amelynek egyik oldalán a nyertes Németország, a másikon pedig Spanyolország és Görögország foglal helyet. A nem eurózóna tagok pedig egyáltalán nem igyekeznek euróval fizetni, vagyis megbukni látszik Maastricht egyik legfőbb célkitűzése.

Talán elsőre nem látszik, de az említett problémák és válságok mögött egy nagyon jelentős közös pont húzódik meg, s ez éppen a maastrichti szerződés neoliberális koncepciójában keresendő. 2017-ben, 25 évvel Maastricht után érdemes végre kimondani, hogy a neoliberális gazdasági integrációra alapított EU megbukott. A megszorításon és a fiskális szigoron alapuló gazdaságpolitika lényegében felszámolta a szociális és szolidáris Európa vízióját, és olyan politikai erőket hozott helyzetbe, amelyek egyáltalán nem érdekeltek az integráció átalakításában. 2017-ben minden eddiginél nagyobb a valószínűsége annak, hogy az európai projekt a nemzetállami önzőségek martalékává válik, holott az európai integrációnak sem világpolitikai, sem társadalmi szolidaritási, sem emancipációs szempontból nincs igazi komoly alternatívája.

Újabban azok a tagállamok, amelyek mindenért az EU bürokráciáját teszik meg bűnbakká, önnön igazolásukra bevezették azt a gondolatot, hogy a nemzetállami alkotmányok identitását mint védendő értéket az európai integrációnak, így a közös szerződéseknek és intézményeknek is tiszteletben kell tartani. Ezzel önmagában nem lenne semmilyen probléma. A baj ott kezdődik, hogy ugyanezek a tagállamok nem érdekeltek abban, hogy végre kijavításra kerüljön a maastrichti szerződés legnagyobb hibája, és a neoliberális gazdaságpolitika helyett a közös európai identitás, a szolidaritás, az emberi jogok érvényesítése, vagyis összességében egy politikai identitás legyen az integráció középpontjában. A nacionalista húrokat pengetők egyre inkább az európai (alkotmányos) identitással szemben értelmezik saját nemzeti identitásukat, és ez a fentiekhez képest még veszélyesebb folyamatokat indíthat el. Az európai integráció jövője azon múlhat, hogy az EU hogyan tudja megoldani a gazdasági integráció szülte igazságtalanságokat, hogyan tudja a neoliberális gazdasági modell helyett a politikai integrációt középpontba állítani, és hogyan tudja a nemzetállami (alkotmányos) identitásokat összeegyeztetni az európaival.

2017. február 4., szombat

Európai és nemzeti alkotmányos identitás

EURÓPAI ÉS NEMZETI ALKOTMÁNYOS IDENTITÁS


BESZÉLGETÉS A POLITIKATÖRTÉNETI ALAPÍTVÁNY ÉS

A POLITIKATÖRTÉNETI INTÉZET TÁRSADALOMELMÉLETI MŰHELYÉNEK (TEM) SZERVEZÉSÉBEN


Az Európai Unió válságok sorát élte meg az utóbbi időben (gazdasági-, euró- és menekült-válság). Egy mélyebb válságról azonban kevesebbet beszélünk, ez pedig az identitásválság. Vajon mit jelent az európai identitás? Létezik-e európai alkotmányos identitás?
Az kétségtelen, hogy nemzetállami (alkotmányos) identitás létezik, s napjainkban számos tagállam ezt helyezi szembe Brüsszellel, illetve ennek alapján ragaszkodik szuverenitásához. Hogyan békíthető ki a nemzeti (alkotmányos) identitás az európaival? Veszélyezteti-e az EU-t a felpezsgő nemzeti identitások kavalkádja? Hogyan egyeztethető össze a nemzeti identitás a szuverenitás egy részének feladásával?

Meghívottak:

KOVÁCS KRISZTA (ELTE TáTK Európai Tanulmányok Tanszék)
UITZ RENÁTA (CEU Comparative Constitutional Law Program)
MAJTÉNYI BALÁZS (ELTE TáTK Európai Tanulmányok Tanszék)
VARJU MÁRTON (MTA TK Jogtudományi Intézet)
A beszélgetést vezeti: ANTAL ATTILA, a TEM koordinátora


IDŐPONT: 2017. február 15. (szerda) 16 óra

HELYSZÍN: a Politikatörténeti Intézet I. emeleti konferenciaterme (1054 Bp., Alkotmány u. 2.)


Részvételi szándékát kérjük, az info@phistory.hu email címen vagy a 06-1-301-4920-as telefonszámon jelezze. Köszönjük!

2017. január 17., kedd

A civileket ért támadásokról és a baloldal felelősségéről

A kormány háborút indított a civil szervezetek ellen, amelyek arra hivatottak, hogy ellenőrizzék és korlátozzák a kormányzatot. Ez a támadás nagyon veszélyes és a civil társadalmat károsító lehet, amely ellen érdemes megszólalnia a baloldalnak. Nem elsősorban azért, mert a civil szervezetek után akár a pártok is a kormányzat célkeresztjébe kerülhetnek, hanem azért is mert a politikai oldalak közös érdeke (kellene, hogy legyen) egy erős, öntudatos civil társadalom. Aki pedig a civilek megfélemlítéséért, elbizonytalanításáért, kormányzati függésbe taszításárt dolgozik az maga a demokrácia ellen lép fel, hiszen sok tekintetben nem (csak) az intézmények, hanem elsősorban az öntudatos civilek tudnak demokráciát építeni!

Minderről az elmúlt napokban volt alkalmam megszólalni:


2017. január 15., vasárnap

A baloldal nem paktálhat le sem a jobboldali populizmussal, sem a neoliberalizmussal


A jobboldali-nacionalista populizmus azt ígéri, hogy fellép a globális nagytőke ellen és a nemzet védőernyőjét akarja ennek érdekében mozgósítani. Valójában úgy áll a helyzet, hogy a jobboldali-nacionalista populizmus akar a globalizált kapitalizmus új hegemón ideológiájává válni és ennek érdekében mind a neoliberalizmust, mind a baloldalt be akarja darálni. Ezekkel szemben a baloldal internacionalista és antikapitalista gyökereinek újragondolásával védekezhet.

A baloldal hosszú ideje válságban van és ennek a válságnak csupán egyik eleme a jobboldali-nacionalista populizmus kézzel tapintható megerősödése: a válság sokkalta mélyebb és merő leegyszerűsítés lenne azt gondolni, hogy a baloldal pusztán Trump, Orbán vagy éppen Le Pen miatt éli az utóbbi évtizedek legrosszabb napjait.

Kezdjük onnan, hogy a baloldal kiszáradt ideológiai szempontból és elvesztette párbajképességét: a globalizáció és a kapitalizmus hegemón ideológiájává a (neo)liberalizmus vált és ebben a helyzetben a baloldal (vagy nevezhetnénk szociáldemokráciának, de az egyszerűség kedvéért most baloldalról beszélek) kiegyezett a liberálisokkal, s egyfajta „másodhegedűs” ideológiai pozícióba került. Ennek ára az volt, hogy a baloldal lemondott két kulcsfontosságú, kohézióját adó ideológiai pilléréről: az internacionalizmusról (amely felfogásom szerint egy minőségileg más mederben tartott globalizációt jelent) és a kapitalizmusellenességről (amely annak az ígérete, hogy a kapitalizmuson kívül is létezik gazdaság- és társadalomszervezési logika). Persze ez a folyamat párhuzamosan bontakozott ki a kommunizmus meggyengülésével, majd pedig bukásával: a kommunizmus kudarca végképp kiábrándította a baloldalt a kapitalizmusellenes internacionalizmusból.

Mindeközben a globalizáció és a kapitalizmus fogaskerekei kérlelhetetlenül felszántották a világot és egybeforrtak egy globalizált ideológiával, a neoliberalizmussal (pontosabban a liberalizmus és a kapitalizmus szövetsége tette lehetővé a hiper-globalizációt). A baloldal ereje egy alternatív világrend felépítése helyett arra korlátozódott, hogy megpróbálja „emberarcúvá” alakítani a kapitalizmust (a szociális és jóléti állam koncepciója vagy pedig a kapitalizmus északi modellje segítségével) – azért azt érdemes hozzátenni, hogy ez sem kevés és lebecsülendő.

A (neo)liberalizmus is elkezdte érezni és elszenvedni a globális kapitalizmus vadhajtásait (globális ökológiai válság, a társadalmakat szétfeszítő igazságossági problémák, gazdasági-pénzügyi világválságok), s ezekre megpróbált egy nemzetek feletti intézmény- és szerződésrendszerrel válaszolni (az emberi jogok nemzetközi rendszere, adóztatási és kereskedelmi egyezmények, környezetvédelemmel kapcsolatos nemzetközi szerződés, sőt bizonyos tekintetben maga az Európai Unió is ilyennel tekinthető). Ezeknek az intézkedéseknek mind a mai napig nincsenek alternatívái, vagyis a neoliberális globalizmus csúcsteljesítményeinek kell őket tekinteni.

Ezek az események felgyorsított videoklipként pörögtek le a baloldal szeme előtt és mindig örült annak, hogy ha bele tudott csempészni egy-egy szociális elemet ezekbe a nemzetközi, bürokratizált és instrumentalizált rendszerekbe. Bár a baloldal a globális kapitalizmus kizsákmányoló, ökológiai és szociális válsághoz vezető jellegén mintsem tudott változtatni, de végig ott tartotta kezében a társadalmi és ökológiai igazságosság fénylő fáklyáját, amely nem lehetett össztársadalmi realitás, de fontos hivatkozási pontot jelentett és alap adott a reményre.

S ekkor történt valami (természetesen a szociális és jóléti állam határainak elérésével): nagyjából a 21. század kezdetétől egyre inkább megélénkültek azok a mozgalmak, társadalmi kezdeményezések, amelyek elégedetlensége a neoliberális globalizmus ellen emberek millióit tudta becsatornázni. Ezt a mozgolódást ma populizmusnak nevezzük és van belőle jobb- és baloldali is. A baloldali populizmus sikerei ellenére a jobboldal értette meg először az „idők szavát” és transzformálta át magát az új századba: jobboldali-nacionalista populizmusként és a leszakadó középosztály megmentőjeként, amely leszámol a liberális politikai korrektséggel, megküzd a globális pénztőkével és a tisztes embereken élősködő bevándorlókkal. Érdemes ugyanakkor észrevenni azt is, hogy a jobboldali-nacionalista populizmusnak cseppet sem derogál a globális kapitalizmus: mind Trump, mind Orbán, mind Le Pen élvezi annak hasznait és igyekszik azt kihasználni (persze ez nem jelenti azt, hogy a jövőben ne változna maga a kapitalizmus is, s ne alakulhatna át pl. a hiper-globalizált formája államkapitalizmusok sűrűn szövött hálójává).

Hogyan magyarázható akkor tehát ezen új jobboldali, globális tőke- és elitellenes ideológia sikere? Szerintem úgy, hogy a globális kapitalizmus főszereplői (a nemzetállami szuverenitásra fittyet hányó globális pénztőke intézményei és szervezetei) ráébredtek az általuk építgetett rendszer kőkemény korlátaira és az ebből folyó ökológiai és társadalmi veszélyek robbanással fenyegető erejére, vagyis arra, hogy minden téren kezdjük elérni a Föld és a társadalmak teljesítőképességének határait. Ebben a helyzetben radikális lépésre van szükség: vagy bekövetkezik a neoliberalizmus belső önkorrekciója (erre láttunk nyomokban utaló jeleket a 2008-tól kezdve kibontakozó gazdasági-pénzügyi világválság hatásainak lecsapódásában vagy éppen a klímaváltozás elleni küzdelemben), vagy pedig feléled a kapitalizmusellenes internacionalizmus (erre is láttunk példát a tiltakozásokkal milliós tömegeket megmozgató, majd utóbb kifulladó baloldali mozgalmak esetében).

Mindazonáltal van egy harmadik lehetőség, aminek sikerességéhez minden eddiginél közelebb kerültünk az utóbbi években: ez pedig nem más, mint az, hogy a globalizált kapitalizmus olyan új ideológiai talapzatot talál, amely képes az emberekről, emberi jogokról, morális imperatívuszokról, ökológiai felelősségről lemondani – mindezt úgy, hogy megőrzi a demokratikus rendszer eljárásrengetegének paravánjait. A jobboldali-nacionalista populizmus tökéletes erre a szerepre, hiszen a nemzet sáncai közé visszavonulva eleve nem gondolkodik olyan kérdéseken, hogy a klímaváltozás és a klímamenekültek kapcsán milyen felelősségünk lehet. S van egy másik fontos előnye is (ezt talán legjobban Orbán Viktor értette meg): a felsőközéposztály jóléte érdekében le kell mondani a leszakadó társadalmi csoportokról nemzeten belül és (még inkább) nemzeten kívül.

Persze mindeközben a „tömegnek” minden eddiginél vehemensebben kell megígérni a letűnt korok nemzeti nagyságát, s ezt egy olyan populista keretbe kell foglalni, ahol a tömegmédia segítségével állandó ellenségképek (globális nagytőke, Európai Unió, menekültek, NGO-k) segítéségével pörgetik száz százalékra az identitáspolitikai küzdelmeket. A jobboldali-nacionalista populizmus rájött arra, hogy egy új (nemzetinek hazudott) politikai elitet kell képeznie és kizsákmányoló gépezetét ezen elit „jóllakatásának” szolgálatába kell állítania, s nem szabad megrettennie a neoliberalizmust korábban gúzsba kötő kényszerkompromisszumok (a jóléti állam intézményeihez és szolgáltatásihoz való egyenlő hozzáférésre való törekvés) durva felmondásától. Eközben a jobboldali-nacionalista populizmus vindikálja magának azt a jogot is, hogy megmondja, ki tartozhat bele az új elitbe, ki tekinthető a nemzet tagjának és mindenki mást előszeretettel dob ki a politikai közösségből.

A baloldal tehát ennek a globális kapitalizmus kegyeiért folytatott, ideológiai harcnak a kellős közepén foglal most helyet, ahol a meggyengült neoliberalizmus még őrzi hegemón pozícióját, de a jobboldali-nacionalista populizmus minden eddiginél erősebb. A baloldal tehát kapott egy globalizált, kapitalizmuspárti, nacionalista és idegengyűlölő ellenfelet (a sors fintora, hogy ezek mind olyan jelenségek, amelyek ellen a baloldal egész életében küzdött), amely a populizmusa segítségével mindezek ellenkezőjét képes magáról elhitetni. Ez a rendkívül ellentmondásos helyzet okozta azt, hogy azok a leszakadó csoportok, akik társadalmi státuszuknál fogva a baloldal hagyományos bázisai voltak (lehettek volna), most mind a jobboldali-nacionalista populizmus légvárait kergetik.

A bomba azonban robbanni fog: az a globális kapitalista világrend, amelyet a neoliberalizmus nem tudott összetartani, a jobboldali-nacionalista populizmus csak erőszak és a társadalmi igazságtalanságok masszív és eddig sosem látott kiélesítésével lesz képes (ideig-óráig) fenntartani. Nem tudom megítélni, hogy a neoliberalizmus vagy a jobboldali-nacionalista populizmus a veszélyesebb. Egy azonban biztos, a baloldal halálra ítéli magát, ha bármelyikkel is lepaktál azért, hogy a másikat legyőzze és ebben az esetben jó sokáig elvész a globalizált kapitalizmussal szembeni alternatíva esélye. Vagyis a baloldalnak nem szabad megkötnie ismét az alkut a kapitalizmus különféle megközelítésével, mert csakis így fog tudni a kapitalizmus rendszerén túli alternatívát adni, s csakis így tud keretet adni az internacionalizmusnak a 21. században.

2016. december 29., csütörtök

Meghívó Antal Attila doktori disszertációjának nyilvános vitájára

Ha van kedvetek/időtök megtiszteltetés lenne, ha ott lennétek az alábbi eseményen:

Az ELTE ÁJK Politikatudományi Doktori Iskola
szeretettel meghívja Önt


Antal Attila


Környezeti Demokrácia Magyarországon
Elmélet és intézményesülés, gyakorlat, speciális részterület


című doktori disszertációjának nyilvános vitájára.


A védés ideje:                                          2017. január 5. (csütörtök) 14.00 óra


Helye:                                                           ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Kari Tanács terem
Budapest, Egyetem tér 1-3. földszint 1.

A jelölt témavezetője:
Dr. Bihari Mihály professor emeritus, ELTE ÁJK


A Bíráló Bizottság tagjai:
Dr. Szabó Máté egyetemi tanár, ELTE ÁJK
Dr. Bayer József egyetemi tanár, ZSKE
Dr. Boda Zsolt habilitált egyetemi docens, ELTE ÁJK

A disszertáció hivatalos bírálói:
Dr. Fodor László egyetemi tanár, DE ÁJK
Dr. Pánovics Attila adjunktus, PTE ÁJK





                             
                                                                                                                                                 

                                                                                                                  

2016. november 23., szerda

A civilek hatalma: a politikai tér visszafoglalása

Meghívó
Antal Attila szerkesztésében, a Noran Libro Kiadó gondozásában megjelenő
A civilek hatalma: a politikai tér visszafoglalása
című kötet bemutatójára
2016. november 30-án, szerdán 17.30 óra
Örkény István Könyvesbolt
1137, Budapest, Szent István krt. 26.
A kötetet, amely a Progress Alapítvány „Civilek hatalma” című projektje keretében született meg a szerkesztő közreműködésével
Gerő Márton mutatja be.
A kötetben tizennégy szerző írásait közöljük:
Ágh Attila, Antal Attila, Sebestény István, Kerényi Szabina, Bíró Endre, Nagy Ádám, Oross Dániel, Péterfi Ferenc, Tóth Fruzsina, Lehotai Orsolya, Varga Áron, Zsolt Péter, Torma Judit, Kuti Éva
Kérjük, jelezze vissza részvételét az agnes.laszlo@kossuth.hu címre
A bemutatóra mindenkit szeretettel várunk!