Saturday, 20 June 2020

Interview in Public Jurist on the Enabling Act

The Public Jurist (June 2020), which is the journal of official student community of the BSocSc; LLB Programme (GLaws) at The University of Hong Kong, made an interview with me on the emerging authoritarian Orbán regime and its Enabling Act. The interview is available from here and my Academia.edu.




Friday, 19 June 2020

A koronavírus-válság és a kivételes állapot dilemmái


A koronavírus-járvány miatt az Orbán-rendszer rendkívüli jogrendet vezetett be, hiszen sohasem látott járványügyi kihívással néz szembe az ország. Ugyanakkor bebizonyosodott az is, hogy nem kevés vitával és összeütközéssel jár, amikor a magyar társadalom immáron egy évtizede folyamatosan a politika által gyártott kivételes állapotban van és beköszönt egy valódi válsághelyzet.

Korszakunk tehát az „egymásra torlódó” válságok és kivételes állapotok időszaka. Ebben az írásban amellett érvelek, hogy éppen most van itt az ideje annak, hogy újragondoljuk a rendkívüli jogrend és kormányzás intézményét. Nem csak azért, mert úgy tűnik, hogy az Orbán-rendszer ezentúl felhatalmazás nélkül bármikor kivételes állapotot hirdethet ki, hanem amiatt is, mert a rendkívüli kormányzás meghatározza majd a 21. század mindennapjait.

Egy ideje foglalkoztatnak a kivételes állapot jogi, politikai és biopolitikai aspektusai (Antal, 2018, 2019, 2020b, 2020c), valamint az, hogy a klíma- és ökológiai válság során hogyan használható a kivételes kormányzás eszközrendszere (Antal, 2020a). 2018-ban amellett érveltem – Girogio Agamben elmélete (2016) nyomán – az Új Egyenlőség hasábjain, hogy „Az Orbán-kormány által alkalmazott permanens kivételes állapot a társadalom demokratikus immunrendszerét károsította, és csírájában fojt el minden társadalmi önvédelmi mechanizmust. Az Orbán-rendszer egyre inkább elszakad a jogtól és az önmaga által gyártott válságokat menedzseli úgy, hogy közben a lehető legnagyobb mértékben uralkodni akar az életünkön.” Sajnos az azóta eltelt két és fél évben semmivel sem lett jobb a helyzet, hiszen a békeidőben is a kivételes kormányzást bevezető Orbán-rendszer a koronavírussal fennállása eddigi legnagyobb tényleges válságával néz szembe, amire ugyancsak a rendkívüli állapot eszközeivel válaszolt és szemmel láthatóan a kormányzat egyre inkább vonzódik a korlátozások és most már a felhatalmazást sem igénylő rendkívüli kormányzáshoz. Ennek ellenére mégsem gondolom azt, hogy csakis önkényesen lehetne élni a kivételes állapot eszközrendszereivel, erről azonban azért nehéz vitát kezdeményezni, mert az autoriter Orbán-rendszer immáron több mint fél évtizede felfüggesztette a jog- és politikai rendszer normál állapotát. A koronavírus tehát egy olyan helyzetbe robbant bele, amelyet eleve a jogi és politikai kivételesség határozott meg, hiszen a 21. századra politikai, alkotmányos és társadalmi értelemben elszakadtunk attól, amit korábban „normalitásnak” gondoltunk.

A jelenség természetesen nem magyar sajátosság, hiszen a 2001. szeptember 11-ét követő terror elleni háborúban, vagy a szigorú rendőri intézkedésekkel fémjelezett „bűn elleni háborúban”, vagy éppen a menekültek és bevándorlók elleni drákói intézkedések során a politika előszeretettel veszi igénybe a rendkívüli hatalomgyakorlást vagy hivatkozik a jog felett álló végrehajtó hatalomra (Head, 2016: 1.).

Az Orbán-rendszer rendkívüli állapotot vezetett be a koronavírus járvány miatt. Ez első ránézésre – a pandémia körülményei között – „megnyugtatóan” hathat, hiszen azt sugallja, hogy a kormányzat a helyén van, teszi a dolgát és törődik az emberekkel, továbbá rendkívüli intézkedések bevezetésére is késznek mutatkozik, ha a helyzet úgy kívánja. Nagyjából ez lenne a rendkívüli jogrend lényege: fokozott veszély esetén koncentrált hatalomgyakorlás a lakosság érdekében. Ha azonban egy kicsit mélyebbre tekintünk és figyelembe vesszük azt, hogy hogyan alakult a rendkívüli kormányzás korántsem lehetünk derűlátók. Sőt, igen komoly aggodalmaink lehetnek, különösen azért, mert az Orbán-rendszer nem elégedett meg a koronaválság kapcsán egy újabb rendkívüli jogrendtípus bevezetésével. A helyzetet egyrészt felhasználta arra, hogy a korlátlan felhatalmazás keretében hozzon súlyos érdeksérelmet jelentő (kulturális foglalkoztatottak közalkalmazotti státusztának eltörlése, óriási közvagyon juttatása a rendszer oligarcháinak, a felsőoktatás további privatizálása, a nemváltoztatás ellehetetlenítése), ám a járványhoz aligha kapcsolódó intézkedéseket (Antal, 2020c), másrészt pedig a járványügyi vészhelyzet végéhez közeledve elkezdte letenni az alapjait a jövőbeli, immáron parlamenti felhatalmazás nélkül is bevezethető kivételes jogrend alapjait.

Egymásra torlódó kivételes állapotok

E sorok írásakor kétféle rendkívüli jogrend egyszerre van hatályban Magyarországon (a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet, valamint az „élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető tömeges megbetegedést okozó humánjárvány”, vagyis a koronavírus következtében elrendelt vészhelyzet) és a kormányzat készül egy új típus bevezetésére.

Ahogyan azt az említett 2018-as cikkemben megállapítottam: 2010 óta, a második és harmadik Orbán-kormányok rendszeresen élnek a kivételes állapot eszközrendszerével és kormányzástechnikájával. Mindez azonban a menekült- és bevándorlási válság kapcsán csúcsosodott ki: 2015 szeptemberétől előbb hat megyében, majd pedig 2016 márciusától országos szinten folyamatosan hatályban van (félévente meghosszabbítva) az ún. „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet”, amelynek törvényi feltételei egyáltalán nem álltak és nem is állnak fenn (Helsinki Bizottság, 2019). 2015-től az Orbán-rendszer alapvetően és önkényesen alakította át a kivételes jogrend szabályait és persze szellemiségét, hiszen az említett az új tényállások (a már említett tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet, valamint az Alaptörvénybe foglalt terrorveszélyhelyzet) a menekültekre és bevándorlókra épülő gyűlöletpolitika fenntartásának állandó eszköze.

Immáron tehát öt éve folytatja az Orbán-rendszer a menekültek és bevándorlók elleni gyűlöletkampányt, amelynek „hitelesítésére” saját maga állított elő rendkívüli helyeztet. Ez a válsághelyzet időben és a kormányzati szándékok szerint is összeért a koronaválsággal. Egyrészt a kormány a 32/2020. (III. 5.) rendelettel 2020. szeptember 7-ig hosszabbította a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet. Másrészt, a miniszterelnök a járvány kezdetén – amikor nem lehetett látni azt, hogy mennyire lesz súlyos a helyzet – még azzal is megpróbálkozott, hogy a vírust összefüggésbe hozza a gyűlöletpropagandával. Orbán Viktor 2020. március 10-én még a következőt állásponton volt: „A magyar miniszterelnök leszögezte: az illegális migráció és a koronavírus-járvány között egyértelműen kapcsolat van, hiszen számos bevándorló Iránból vagy Iránon keresztül érkezik, amely a fertőzés egyik gócpontja. Magyarország ezért megerősítette a határvédelmét, és ideiglenesen lezárta a tranzitzónákat…”.

Az Orbán-rendszer azonban váltott (legalábbis a járvány enyhüléségégi elejtette a migrációs diskurzust) és a járványhelyzetet építette fel egy új kivételes jogrenddé: az „élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető tömeges megbetegedést okozó humánjárvány” kapcsán a 40/2020. (III. 11.) Korm. rendelettel veszélyhelyzetet hirdetettek ki és elfogadták a koronavírus elleni védekezésről szóló 2020. évi XII., vagyis a „felhatalmazási” törvényt. Mindez valóban határkő, hiszen ezzel valósággá vált a rendeleti kormányzás, hiszen a kormány rendeletével felfüggesztheti egyes törvények alkalmazását, eltérhet törvényi rendelkezésektől, és egyéb rendkívüli intézkedéseket hozhat – amint azt láthattuk, az Orbán-rendszer tágan értelmezte mindezt és messze nem csak a járványhelyzet kezelésére használta fel az aránytalanul felerősített végrehajtó hatalmat. Mindez óriási vitákat váltott ki és úgy vélem, hogy ennek oka nem csak az, hogy a kormányzat túlterjeszkedett a felhatalmazáson, hanem mindenekelőtt az, hogy 2015 óta így jár el és emiatt az állampolgárok egy része még akkor sem bízik a hatalomban, amikor egyébként indokolt lehet a rendkívüli kormányzás. Ugyanis alapvető különbség van a tényleges rendkívüli helyzet (pl. egy világjárvány, természeti katasztrófa) kapcsán bevezetett rendkívüli jogrend és az Orbán-rendszer 2015 óta kreált rendkívüli kormányzása között. Az előbbi esetben a kormányzat fő célja a bizalom és a biztonság megőrzése, a megnyugtatás, az Orbán-rendszer 2015 óta lényegében azzal játszik, hogy megfélemlíti a lakosságot és védelmet ígér számára. Az Orbán-rendszer (a vörösiszap katasztrófát, illetve más értelemben a klímaválságot leszámítva) most került először szembe egy valódi vészhelyzettel és azért övezte bizalmatlanság a válságkezelést, mert a kormányzat normál helyzetben is visszaélt hatalmával, sőt azt arra használta, hogy mesterségesen állítson elő rendkívüli helyzetet. Vagyis az Orbán-rendszer már azelőtt diszkreditálta a kivételes kormányzást, mielőtt arra ténylegesen szükség lett volna.

A miniszterelnök azonban tovább feszíti a húrt és a járványhelyzet lehetséges súlyosbodása előtt igyekszik annak a lehetőségét megteremteni, hogy a parlamentet kiküszöbölje a rendkívüli kormányzásból: amíg a koronavírus-veszélyhelyzet kapcsán a kormányzat felett valamelyest megmaradt a törvényhozás látszólagos kontrollja, addig veszélyhelyzet hatályon kívül helyezésével bevezetésre kerülhet a módosított ún. „egészségügyi válsághelyzet”, ami öt év alatt a harmadik rendkívüli jogrendtípus. Ebben az esetben nem egy új kivételes állapotot jönne létre, hanem a kormányzat új jogkört kap arra, hogy az országos tisztifőorvos javaslatára, a miniszter előterjesztése alapján rendelettel ilyen válsághelyzetet rendelhessen el legfeljebb hat hónapra, amelynek során a kormányzat igen széles körben folytathat rendeleti kormányzást.

Ezek alapján látható, hogy nem a koronaválság hozta el a kivételes állapot korszakát hazánkba, de jelentősen fokozta azokat a dilemmákat, amelyek a rendkívüli mértékben megerősödött végrehajtó hatalomhoz kötődnek.

Mit tehetünk a velünk élő kivételes állapottal? Véget vet-e a rendkívüli jogrend a demokráciának? [1]

Itt van tehát az idő arra, hogy alaposan végig gondoljuk a rendkívüli kormányzás intézményét, mert sem a kormányzatok igénye annak alkalmazására, sem az azt kiváltó rendkívüli társadalmi, ökológiai, gazdasági, egészségügyi események nem múlnak el korszakunkban. Különösen a globális ökológiai- és klímaválság kapcsán állnak elő olyan kihívások, amelyek rendkívüli válaszlépéseket igényelnek. A következőkben néhány olyan csomópontokra utalnék, amelyek lehetővé tehetik azt, hogy a rendkívüli jogendet a jövőben ne valamiféle „hatalompótlékként”, a korlátlan végrehajtó hatalom legfőbb eszközeként, hanem a társadalmi kihívások egyfajta lehetséges eszközeként használjuk fel.

Az Orbán-rendszer példája mutatja azt, hogy amennyire csak lehet, szét kell választani a rendkívüli és normál jogrendet, és garantálni kell azt, hogy a kivételes állapot intézményét csak a tényleges vészhelyzetek esetében lehet alkalmazni. Garantálni kell azt, hogy a rendkívüli eszközök az általános társadalmi, politikai viszonyok közepette ne legyenek felhasználhatók mesterséges káoszok, félelemkeltések, gyűlölethullámok elindítására. Csakis így lehet hatékony a tényleges kivételes helyzetekben a kormányzati cselekvés, csakis így maradhat meg a végrehajtó hatalomba vetett bizalom.

A kivételes állapot arra is rámutat, hogy jelenlegi életformánk a neoliberális kapitalizmus keretrendszerében egyre jobban kizsákmányol bennünket és kiszolgáltat a gazdasági/politikai hatalmasságoknak. A kormányzatok a valódi és az általuk kreált válságokat próbálják meg rendkívüli eszközökkel kezelni, ennek keretében pedig egyre nagyobb befolyásra és ellenőrzésre tesznek szert saját társadalmaik felett.

A kivételes állapotban a társadalom tehát egyszerre van gyakorlatilag korlátlanul kiszolgáltatva nem csak az államhatalomnak, de a piacnak is (lásd a magánegészségügyi szempontok érvényesítése a járványügyi védekezésben).

Az állandósult kivételes állapothoz köthető legfontosabb általános dilemma, hogy – alapvetően nem demokratikus jellege ellenére – valamilyen módon „demokratizálható-e/demokratizálandó-e a kivételes állapot. Ugyanis a kivételes hatalomgyakorlás nem tekinthető a képviseleti demokrácia paradigmája szerint demokratikusnak, de nem is szükségképpen autokratikus: ez azt jelenti, hogy mind a normál, mind pedig a rendkívüli helyzetben a társadalom érdekei és nem a hatalmat gyakorló kormányzat politikai szempontjai az elsődlegesek. Agamben (2020) maga is a koronaválság kezdetén azzal érvelt, hogy még a járványügyi helyzetben is legyünk óvatosak a kormányzat rendkívüli hatalmával. Többen amellett érvelnek (Schubert, 2020 és Sotiris, 2020), hogy igenis lehetséges a kivételes kormányzás demokratizálása is. Ennek lényege a társadalmi mozgalmak, a deliberáció és önszerveződés növekvő szerepe járványveszély, egyéb egészségügyi és természeti katasztrófák idején, amikor a közösségi összefogás (ahogyan a koronavírus kapcsán látjuk maszkkészítés, a leginkább érintett csoportokat segítő önkéntesek megszerveződése) alternatívát kínál az egyéni túlélési pánikreakciókkal szemben (Sotiris, 2020). Kivételes állapot idején továbbá a hatalmi ágak elválasztásának és hatalommegosztásnak az elvei nem közvetlenül és nem azonnal érvényesülnek éppen ezért lenne nagyon fontos, hogy a kivételes hatalomgyakorlás ellenőrzésének rendszerét kialakítsuk: vajon miért gondoljuk azt, hogy a törvényhozás normál jogrendben sem képes ellenőrizni a megnövekedett hatalmú végrehajtást, akkor majd képes lesz erre egy gyakorlatilag korlát nélküli kormányzattal szemben? Meg kell teremteni a rendkívüli jogrend hatalom feletti tényleges ellenőrzés lehetőségét. Akárhogy is, a koronavírus járvány és még inkább az annak nyomán fellépő gazdasági válság alapvetően fogja átkódolni a demokráciáról való gondolkodásunkat.

Ennek kapcsán érdemes megint hangsúlyozni, már a járvány előtt is hajlamosak voltak a kormányzatok a kivételes állapot eszközrendszerét alkalmazni az azt előidéző feltételek hiányában is, ugyanakkor most előállt a világtörténelem első olyan kollektív válsághelyzete, amit a társadalmak és a kormányzatok ekként is élnek meg. Nem tekinthetjük törvényszerűnek azt, hogy a folyamatos válságok ellenére a kivételes állapot állandósulása magával a 21. századi diktatúrának a megszilárdulásával fog együtt járni. Mivel a kivételes kormányzás a vélt/valós biztonságérzetről szól, ezért arra kell megnyugtató választ adni, hogy ez hogyan elégíthető ki demokratikus módon.

Felhasznált irodalom

Agamben, Giorgio (2016): Az ellenőrző államtól a destituáló hatalom praxisáig. Ford.: Dobrai Zsolt Levente. A Szem, 2016. március 27., http://aszem.info/2016/03/giorgio-agamben-az-ellenorzo- allamtol-a-destitualo-hatalom-praxisaig/

Agamben, G. 2020. The Invention of an Epidemic. Quodlibet, 26 February 2020. English version: https://www.journal-psychoanalysis.eu/coronavirus-and-philosophers/

Antal Attila (2018): Kivételes állapotban. Új Egyenlőség, 2018. január 21. http://ujegyenloseg.hu/kiveteles-allapotban/

Antal Attila (2019): Kivételes állapotban. A modern politikai rendszerek biopolitikája. Budapest Napvilág Kiadó.

Antal Attila (2020a): Mi értelme (lehet) a klímavészhelyzetnek? Másfél fok, 2020. január 10. https://masfelfok.hu/2020/01/10/mi-ertelme-lehet-a-klimaveszhelyzetnek/

Antal Attila (2020b): Kormányzás rendkívüli állapotban. A Mi Időnk, 2020. március 12. http://www.amiidonk.hu/elemzes/antal-attila-kormanyzas-rendkivuli-allapotban/

Antal Attila (2020c): Orbán’s Enabling Act: Ruling the Post-Pandemic World. Rosa-Luxemburg-Stiftung, Brussels Office, Trademark Belfast. In historical thunder and lightning blog. 2020. április 7. https://www.brexitblog-rosalux.eu/2020/04/07/orbans-enabling-act-ruling-the-post-pandemic-world/

Head, M. 2016: Emergency Powers in Theory and Practice. The Long Shadow of Carl Schmitt. London and New York: Routledge Taylor & Francis.

Helsinki Bizottság (2019): Álsághelyzet ez, nem válsághelyzet: Saját törvényét is megsérti a kormány. 2019. szeptember 5. https://www.helsinki.hu/alsaghelyzet-ez-nem-valsaghelyzet-sajat-torvenyet-is-megserti-a-kormany/

Schubert, Karsten (2020): Crying for Repression: Populist and Democratic Biopolitics in Times of COVID-19. Cirical Legal Thinking, 2020. április 1. https://criticallegalthinking.com/2020/04/01/crying-for-repression-populist-and-democratic-biopolitics-in-times-of-covid-19/

Sotiris, Panagiotis (2020): Against Agamben: Is a Democratic Biopolitics Possible? Cirical Legal Thinking, 2020. március 14. https://criticallegalthinking.com/2020/03/14/against-agamben-is-a-democratic-biopolitics-possible/

[1] Ehhez a részhez felhasználtam a következő írásomat: Antal, 2020b.

Wednesday, 17 June 2020

Visszaélésszerűen gyakorolt kivételes állapot - Új Egyenlőség podcast

Az Új Egyenlőség podcast-jában 2020. június 17-én a kivételes jogrend állandósulásáról beszéltem, a beszélgetést a Népszava is átvette.

Az egymásra torlódott kivételes állapotokról, a hatalomtechnikai célokra felhasznált koronaválságról és a normál ügymenetté váló válságkormányzásról beszélgetett Antal Attila politológussal Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője. 

Ha a rendszerváltás utáni bő másfél évtizedet a magyar politika normál állapotának tekintjük, akkor elmondható, hogy 2010 igazi fordulópontot hozott. Antal Attila politológus, az ELTE ÁJK oktatója és az Eszmélet főszerkesztője szerint a Fidesz rájött, hogy a modern kormányzást folyamatos válságmenedzselésként is fel lehet fogni, ami ráadásul könnyebbé teszi az ellenségképekre alapozott politizálást is. Orbán Viktor várkapitányi szerepe, a Fidesz ostromlott várként való megjelenítése olyan pozíciók, amelyek segítik a kormánypárti tábor egyben tartását, ami 2010 óta a Fidesz legfontosabb politikai motivációja.

Az elmúlt évtizedben egymásra rakódtak a különböző válsághelyzetek, melyek egy része mesterségesen kreált volt. Jellemző példa, hogy a migrációval kapcsolatos válsághelyzet máig hatályban van, de a koronaválság alatt egy pillanat alatt bekerült a téma a kamrába, ahonnan aztán a járvány enyhülésével ismét kezdik előszedni. Egymást időben is átfedő kivételes állapotok rakódnak tehát egymásra, és számítani lehet arra, hogy ezek a továbbiakban is párhuzamosan léteznek majd, akár majd az új egészségügyi válsághelyzettel is.

A politikai csapdapozícióval együtt is úgy véli Antal Attila, hogy az ellenzék nem szavazhatta meg a felhatalmazási törvényt abban a formájában, amiben előterjesztették. Az ellenzék próbált ugyan gesztusokat tenni, és egy ideig úgy tűnt, hogy a kormány is nyitott lehet az együttműködésre, de a miniszterelnök mégis úgy döntött, hogy zár az ellenzék felé. Így végül a magyar politika még válsághelyzetben sem tudott elmozdulni a normalitás irányába. Mára tisztán látszik, hogy a felhatalmazási törvényre a járvány primer kezeléséhez nem is volt szükség, viszont jól jött ahhoz, hogy a kormány olyan dolgokat nyomjon keresztül, amelyek máskor biztosan nagyobb visszhangot váltottak volna ki. Ilyen lépések voltak többek között az oligarchák további feltőkésítése, az információszabadság további rontása, a felsőoktatás egy részének privatizálása, vagy az ellenzéki pártok és az önkormányzatok pénzügyi sanyargatása is.

A kormány a tavaly őszi önkormányzati csorbát nyilvánvalóan ki akarta küszöbölni, és vélhetően mindenképpen tett volna lépéseket ebbe az irányba a járvány nélkül is, de a válsághelyzet lehetővé tette, hogy még talán a vártnál is brutálisabban lépjen fel. A felhatalmazási törvény a saját, fideszes önkormányzati háttérnek is üzenet volt, megakadályozandó, hogy a későbbiekben akár csak a lehetősége is meglegyen a belső kritikának (lásd az iskolabezárás esetét).

Az egészségügyi válsághelyzet lehetőségének bevezetésével a kormány prolongálni akarja a válsághelyzetet, úgy, hogy a továbbiakban ahhoz felhatalmazási törvény se kelljen. Öt éve játszik már a kivételes helyzetekkel Orbán, az a kérdés, hogy van-e hová még kivételesebb helyzetbe helyezni az országot. A válság előtt is lehetett látni, hogy egyre autoriterebb irányba halad a kormányfő gondolkodása, a válságmenedzselési attitűdök pedig intő jelek a jövőre nézve. Antal Attila veszélyesnek látja az Orbán-kormány kezében a rendkívüli állapot eszközét, amelyet egyre inkább úgy tűnik, hogy normál ügymenetté is igyekszik alakítani a kormányfő. Azt kell felismertetni a magyar társadalommal, hogy a rendkívüli állapotokat visszaélésszerűen használják, a legutóbbit nyilvánvalóan arra, hogy lépésről lépésre szipolyozzák ki az ellenzék maradék erőforrását. Antal Attila szerint nem magával a kivételes állapot lehetőségével van a gond, hanem azzal, ahogy azt autoriter módon az Orbán-kormány működteti.

Az ellenzéknek politikai lehetőséget jelenthet, hogy az Orbán-kormány válságkezelése rányomja a válság következményeit az emberekre, a vállalatokat és a saját oligarcháit menti, nem az embereket. A rendkívüli kormányzást veszélyhelyzetekben arra találták ki, hogy az embereket megvédje, de a kormány pont ezt a funkcióját nem látja el a válságkezelés során. Ez az, amit az ellenzéknek minden eszközzel meg kell világítani a választók felé. Az ellenzékre nézve is igaz, hogy a kivételes helyzetek kivételes válaszokat igényelnek.

Tuesday, 26 May 2020

A baloldal radikális lesz, vagy nem lesz


Miközben az Orbán-rendszer elindította a (valójában csak csírájában létező) radikális baloldal elleni legújabb ideológiai háborúját, addig az ellenzéki oldal liberálisai még mindig rettegnek bármiféle komolyabb kapitalizmuskritikától. A koronavírusra hivatkozva bevezetett rendkívüli hatalomgyakorlás azonban rámutat arra, hogy a liberális demokrácia paneljeivel sohasem tudjuk leváltani az autoriter államot a piaci fundamentalizmussal ötvöző Orbán-rendszert.

Még március elején fogalmaztam meg a Népszava hasábjain azt, hogy az Orbán-rendszer leváltásának kulcsa, hogy az ellenzéken belül szét lehet-e törni az „antikommunista koalíciót”, ami lehetőséget ad egy radikálisabb baloldali ideológia megfogalmazására. Az írás nem titkolt célja az volt, hogy hogyan lehet meghaladni azt a gondolatot, hogy a NER elleni összefogás alapvetően liberális irányultságú legyen. Időközben az Orbán-rendszer szintet lépett, az elmúlt időszak bemutatta, hogy a korlátlan felhatalmazást mire is használja a kormányfő: a nemzeti burzsoázia és nemzetközi nagytőke támogatására és magyar emberek sanyargatására az egészségügytől a munka világáig. Mindezek lehetőséget adhatnak egy karakterében sokkal radikálisabb baloldal létrejöttére, hiszen az új típusú Orbán-rendszerre nehéz mit mondani a megszokott liberális pozícióból, hacsak annyit nem, amit Székely Tamás – korábbi egészségügyi miniszter – mondott: „Első megközelítésben riasztónak tűnhet, hogy több mint 30 ezer ágyat fel kell szabadítani… de ha elkezdünk a számok mögé nézni, akkor ez azért annyira nem borzasztó.”

Pedig borzasztó – nagyon is! Dermesztő továbbá, hogy az Orbán-rendszer a járvány elleni védekezés árnyékában folytatta és felpörgette brutális neoliberális és embertelen megszorító politikáját: az állami egészségügyi rendszer további amortizálása az állami fenntartású ágyszámok „várva várt” csökkentésével; drasztikus megszorítás a felsőoktatásban (miközben rekord alacsony a jelentkező diákok száma); a magyar munkavállalók végletes kiszolgáltatása a túlmunkakeret parttalanná tételével a munkaadók számára, valamint Európa legrosszabb bérkiegészítési rendszerének bevezetése; a nemzeti burzsoázia a szükséghelyzetben is virágzik, miközben életek és családi egzisztenciák mennek tönkre; a tragikus méretű munkanélküliséget állami bérrabszolgasággal (értsd: közmunka) tervezik enyhíteni; az állami vagyon mértéktelen, bűnös és teljességgel indokolatlan privatizálása (balatoni ingatlanoktól közraktárakig); a közalkalmazotti jogviszony sárba tiprása. 

A válság, a bizonytalanság, a kilátástalanság tehát az Orbán-rendszer érdekeit szolgálja, és biztosak lehetünk benne, hogy a kormányzat addig fogja fenntartani a rendkívüli állapotokat (akár a formális jogi keretek nélkül is), amíg politikai céljait el nem éri: ez pedig a nemzeti burzsoázia és a felső középosztály szövetségén, valamint a társadalom egy része gyűlölettel való feltüzelésén alapuló hegemónia. Orbán régen megértette azt is, hogy az autoriter állama és a tőke igényeinek parttalan kiszolgálása akkora terheket ró a magyar társadalom döntő többségére, hogy ez a kizsákmányolás normál körülmények között fenntarthatatlan. Az Orbán-rendszer tehát a gyakorlatban mutatja be, hogy a félperiférián mennyire autoriter formában működik a kapitalizmus. Mindezt kimondani csak erősen kapitalizmuskritikus pozícióból lehet, és fellépni ez ellen csak egy radikális baloldal tud.

Furcsának tűnhet, de valójában nagyon is logikus, hogy az Orbán-rendszer ezt jobban látja, mint az ellenzék maga: ezért is indult meg egy, a Századvégből eredő (és a kormányzati propagandában összehangoltan megjelenő) gyűlölet-kampány a „radikális baloldal” ellen. Mindez természetesen nem a kormányzat találmánya (egyik fő referenciájuk a köreikben közkedvelt Roger Scruton), de abban az Orbán-rendszer lehet a világ egyik legsikeresebb autoriter jobboldali populista rezsimje, hogy a nemzetiszocialista rendszerek és a radikális baloldal egymással való azonosításával megakadályoz mindenféle baloldali kibontakozási lehetőséget. Mindez persze tele van önellentmondással, hiszen a hazai rezsim szellemi előzménye a nemzeti szocializmussal bensőséges viszonyt ápoló Horthy-rendszer, de ez senkit sem érdekel akkor, ha a baloldalt elnyomja az éledező fasizmus, és radikális baloldalinak lenni „ellenérzést kelt” a potenciális szövetségesekben.

A baloldal szövetségeseinek esetleges fenntartásai azonban másodlagosak, hiszen nem az összefogást, hanem a magyar társadalom állam és piac által kizsákmányolt osztályait kell megmenteni. Emiatt különösen érthetetlen számomra Lendvai Ildikó azon javaslata (2020. május 2.), hogy immár nincs idő „saját profil élesítésére”, mert a NER-rel szemben „egyetlen világos alternatívát kell állítani”. Mindannyian pontosan tudjuk, hogy ha más nem, akkor majd az elkövetkező két évben sohasem látott mértékben felpörgő kormányzati gyűlölet biztosít afelől, hogy ha az Orbán-rendszer egy olyan határhelyzetet, mint a koronavírus világjárvány, ilyen brutálisan a saját túlélése érdekében használ fel (durván becsapva a járvány során békejobbot nyújtó ellenzéket), akkor nincs olyan dolog, amit ne tenne meg a hatalomban maradás érdekében. Fel kellene ismerni, hogy nem elég választással leváltani a fasizálódó, az emberi szenvedés enyhítésére teljesen érzéketlen, a rendkívüli jogrendet a végtelenségig feszítő rezsimeket, hanem – ahogy Hegyi Gyula írta (2020. április 28.) – egy új világmagyarázatra van szükség. Ennek a változásnak csakis világlátásában radikális, humánus, kapitalizmuskritikus, szocialista baloldal lehet az elindítója.

A szerző jogász, politológus, az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjának tagja

Tuesday, 5 May 2020

Megjelent az Eszmélet 125. száma (2020. tavasz)


A koronavírus-járvány és a nyomában előálló társadalmi katasztrófa új távlatba helyezi az elméleti és gyakorlati vitákat arról, hogy a hazai és nemzetközi baloldal hogyan válaszol(jon) mindarra, ami ezután következik. Hiszen látható, a tőke reakciója már jóval a világjárvány kitörése előtt elkezdett formálódni: a neoliberális autokrácia és a szélsőjobboldal szövetségével (ahogyan ezt előző számunkban bemutattuk); a menekült- és bevándorlás-ellenesség fasiszta „franchise-rendszerével”; a globális ökológiai és klímaválság tudatos felpörgetésével; a kizsákmányolás végletekig fokozásával. E számunkat is főként e kihívás jegyében állítottuk össze. Ahogy Göran Therborn fogalmaz: a baloldal előtt „megnyílt lehetőségeket” keressük, a járványhoz kapcsolódva és tőle függetlenül is. Külön blokkban foglalkozunk a szocialista szellemű közösségiség kérdésével és a kapitalista világrendszer alternatíváival. Körkérdéssel fordultunk hazai és külhoni elvtársainkhoz a radikális baloldal előtt álló lehetőségekről – most a válaszok első körét adjuk közre. Interjúk és elemzések keretében elevenítjük fel David Harvey, Polányi Károly és Immanuel Wallerstein munkásságát, és rámutatunk a történelem célzatos meghamisításának két minősített esetére.
Tartalomjegyzék
Antal Attila: A koronavírus és az Orbán-rendszer osztálypolitikája
A fasizálódás veszélyét nem a koronavírus hozta el Magyarországon, hiszen ezek a folyamatok már korábban elindultak. A vírus által közvetlenül és közvetve okozott egészségügyi – és a nyomában járó gazdasági – válság, a munkásosztály tömegeinek ellehetetlenülésével együtt járó társadalmi katasztrófa, valamint az erre adott neoliberális, tőkevédő intézkedések azonban minden eddiginél jobban kedveznek egy autoriter rendszer mögötti osztálypolitikának
Szocializmus
Göran Therborn: A baloldal előtt álló kihívások – megnyílt egy lehetőség
A cikk a baloldal egy adekvát, transzformatív politikájának kidolgozására tesz javaslatot, rámutatva, hogy a világban meglévő elégedetlenségek – legalábbis résnyire – kinyitottak egy új ajtót. A legfontosabb társadalmi mozgalmak, egyrészt, a társadalmi egyenlőtlenségek, másrészt a globális Északon meghatározó élménnyé vált klímaprobléma körül szerveződnek, ugyanakkor a demokrácia bejáratott csatornáin keresztüli politizálás esélye egyre halványabb. A transzformatív politizálásnak ehelyett inkább a népi tiltakozások epizodikusan kialakuló mozgalmaira kell(ene) támaszkodnia, megnyitva a társadalmi változás bedugult csatornáit
Tütő László: Az emberiség legnagyobb mozgalma
A személyiség egyediségének kibontakoztatására, illetve védelmezésére való igény olyan társadalmi berendezkedéseken átívelő gyakorlat és szellemi irányzat, amely spontán mozgalomnak is tekinthető. Az egyéni elzárkózásnál átfogóbb, ezért hatékonyabb forma a többiekkel való összefogás: a közösségi önvédelem. Az önkormányzó társadalom (kommunizmus) hipotézise viszi végig legkövetkezetesebben a személyes autonómiára törekvő egyének érdekeltségét
Stefan Meretz: A közösségi gazdálkodás strukturális közösségisége
A szerző együtt tárgyalja a közösségi és a piaci gazdálkodás jellemzőit. Az előbbi kiindulópontja az egyén konkrét egyedisége, ami a különféle individuumok együttműködésére, megállapodásaira épül – amiből a következményekért való felelősségvállalás következik. Ezzel szemben a piaci gazdálkodás érzéketlen a személyek konkrét egyedisége iránt; sajátossága a strukturális felelőtlenség
Friederike Habermann: Nem születünk önzőnek
Kísérletek bizonyítják, hogy a gyermekek eredetileg ösztönösen segítőkészek, míg a tárgyi jutalmazás erről le nem neveli őket. Felnőttek körében végzett vizsgálatok megmutatják, hogy együttműködési hajlamukat hogyan szorítja háttérbe az önérdekre, versengésre nevelő társadalmi gyakorlat. A szerző a jelenlegi rendszer meghaladásának lehetőségeit keresi
Asztal körül
A radikális baloldal helyzete és perspektívái itthon és a világban
Szerkesztőségünk körkérdéssel fordult a hazai és nemzetközi társadalomtudomány tőkerendszer-kritikus képviselőihez: fejtsék ki véleményüket a radikális baloldal magyarországi, európai és globális helyzetéről, kibontakozásának lehetőségeiről és az általuk helyesnek tartott cselekvés irányairól, módszereiről.
E számunkban a beérkezett válaszokból hatot adunk közre:
Barát Endre: A radikális baloldal perspektíváiról
Florin Poenaru: A globális baloldal esélyei
Artner Annamária: A radikális baloldal kibontakozási lehetőségei és a szocializmus perspektívái napjainkban
Alexandr Buzgalin: Válasz a kérdésekre
Szigeti Péter: …amikor az alul lévők már nem akarnak a régi módon élni, a transznacionális burzsoázia pedig…
Kiss Viktor: Baloldal a posztmodern kapitalizmusban
Bruno De Conti – Patricia Villen: A radikális baloldal és a szocializmus perspektívái Brazíliában és Latin-Amerikába
Asszociációk
Slavoj Žižek: Koronavírus-járvány és kommunizmus
A szlovén filozófus írásában bemutatja, hogy a koronavírus-járvány a globális kapitalista rendszer elleni halálos csapássá válhat. A kialakult veszélyhelyzetek és a kapitalista animizmus visszatérésének kritikája mellett felvázolja, hogy egy „egészségügyi háború” hogyan kényszerítheti ki egy új, globális szerveződés létrejöttét. Végül kifejti, hogy a mai kommunisták a diplomás liberálisok, pont fordítva, mint ahogy azt a magyar miniszterelnök mondta
Olvasójel
Szigeti Péter: Ennyire gördült? Bozóki András: Gördülő rendszerváltás. Az értelmiség politikai szerepe Magyarországon (1977–1994). Budapest, L’Harmatttan Kiadó – Uránia Ismeretterjesztő Alapítvány, 2019
Dokumentum
Krausz Tamás: Az MSZP 1998 nagy vesztese. Magyar Hírlap, 1998. augusztus 22.
Interjú
A hegemóniáért folytatott harc politikai gazdaságtana. Imperializmusok csatája? Haris Golemis interjúja David W. Harvey-vel
Formálni A nagy átalakulást. Michael Burawoy és Kari Polanyi Levitt beszélgetése
Arcok
Immanuel Wallerstein: A társadalomtudományok világrendszer-szemléletben
A nemrég elhunyt Immanuel Wallerstein e korai munkája – mások mellett – általa is megalapított világrendszer-elemzés egyik első, programadó szövege. Ebben ismerteti a XIX. században kialakult társadalomtudományok és a világrendszer-szemlélet különbségét, az általa javasolt elemzési mód alapfogalmait, és röviden rámutat a tőkés világgazdaság formáját öltő modern világrendszer válságának főbb okaira is. Nehezen elérhető, korábbi magyar kiadása után most új fordításban tesszük közzé
Éber Márk Áron: Wallersteint olvasni kell!
Az Afrika-kutatóból lett világrendszerelemző tudós életművének főbb irányairól Immanuel Wallerstein halála ismét lehetőséget kínál arra, hogy áttekintsük életművét, szerteágazó munkásságát, intellektuális és politikai pozícióját. E számvetés röviden felvázolja az Afrika-kutatóból lett világrendszer-elemző, történész, szociológus és aktivista munkásságának főbb irányait. Az írás és részletes irodalomjegyzéke azok számára is segít eligazodni e gazdag életműben, akik most ismerkednek Wallersteinnel, és kezdik olvasni a nemrég elhunyt klasszikust
Tényről tényre
Alabán Péter: Társadalmi folyamatok
Ózdon a rendszerváltozás után A nemzetközi összevetés európai példái jó alapot szolgáltatnak arra, hogy párhuzamba állítsuk a kelet-közép-európai rendszerváltozás társadalmi hatásait, rámutatva olyan folyamatokra, mint a privatizáció hibái, a marginalizálódás, a munkanélküliség, az elszigetelődés, a leépülés, illetve a gazdasági és társadalmi stigmatizáció. Mindezek megjelennek a tanulmányban vizsgált térség és az egykori iparváros, Ózd kapcsán is, ahol a társadalom többségét alkotó volt ipari munkásság esetében nem beszélhetünk valódi kontinuitásról a rendszerváltozást követőn, vagyis e társadalmi csoportnak nem lettek igazi „örökösei”, miközben a gazdasági verseny legnagyobb vesztesei egyértelműen a romák voltak. Az egykori acélgyári kolónián lakók közös identitástudattal rendelkező, jól meghatározható lokális közösségei felbomlottak, s megindult e városrészek, az egykori bányász- és munkáskolóniák pusztulása
Tromf
Daniel Lazare: Timothy Snyder hazugságai. Timothy Snyder: Véres övezet. Európa Hitler és Sztálin szorításában. Budapest, Park Könyvkiadó, 2010
A szerző feltárja, hogy az új szélsőjobboldal „sztár” történésze hogyan, milyen (geo)politikai okok következtében  képes rá, hogy behálózza  a holokauszt és általában a II. világháború emlékezetének európai „piacát”. Snyder történeti „felfedezései” a mitizált „véres övezet” világára vonatkoznak. A tanulmány a modern szovjetofóbia és  ruszofóbia  bírálatának fontos darabja
Kabai Domokos Lajos: Csernobil a propagandaháborúban
2019 derekán világszerte nagy nézettséget ért el a Csernobil című brit–amerikai film(sorozat). A cikk a csernobili atomerőműben 1986-ban bekövetkezett robbanáshoz kapcsolódó, korabeli és mai propagandatevékenységet tekinti át. A szerző, a hasonló nyugati eseteket is felidézve, arra a megállapításra jut, hogy a kormányok, a társadalmi-gazdasági és politikai viszonyoktól függetlenül, általában igyekeznek szőnyeg alá söpörni a katasztrófák általánosabb okait, kisebbíteni jelentőségüket.

A film oroszországi és nemzetközi fogadtatása jelzi, hogy a mai információs háborúban miként éled újjá az Oroszországról mint a gonosz régi-új birodalmáról formált toposz

Thursday, 30 April 2020

The rise of the far-right in Hungary: How Orbán ended democracy

On 1 May 2020 I will participate at Marxist Left Review and Socialist Alternative - Red Flag's live-stream. The topic is: The rise of the far-right in Hungary: How Orbán ended democracy. Before the stream the Red Flag cited my position on the current situation in Hungary.

"Featuring special guest Attila Antal author of “The Rise of Hungarian Populism: State Autocracy and the Orbán Regime", and editor of Hungarian Marxist journal, Eszmélet (Consciousness). Attila will be providing an account of the rise of Orbán and the far right in Hungary as well as the grassroots resistance. It's been hard to miss the rise of far right politics in Hungary, where racist, misogynistic, anti-worker and anti-democratic rhetoric and policies have become totally mainstream. This has been driven by Viktor Orbán, a far right politician who has positioned himself as a fighter against European elites. Even before this crisis, there were huge dangers as a result of far-right consolidation. In elections in 2018, Orbán's far right party won 49% of the vote, on top of which the only fascist Jobbik got 1 million votes, or 20%. This year Orbán has moved to use the panic created by the pandemic to essentially suspend parliamentary democracy, giving himself enormous executive power while criminalising dissent. He's also continued and extend hardline neoliberal measures, including emptying 50% of public hospital beds under the guise of preparing for the pandemic."



Happy May Day!

Wednesday, 29 April 2020

A koronavírus és az Orbán-rendszer osztálypolitikája

A cikk az Eszmélet 125. (2020. tavasz) számában jelenik meg és 2020. április 28-án került fel az Eszmélet online cikkei közé és a cikket a Balmix is közölte, továbbá átvette a Mérce is.
Nem a koronavírus hozta el a fasizálódást veszélyét Magyarországon, hiszen ezek a folyamatok már korábban elindultak. A koronavírus által közvetlenül és közvetve okozott egészségügyi katasztrófa, s különösen a nyomában járó gazdasági válság, a munkásosztály tömegeinek ellehetetlenülésével együtt járó társadalmi katasztrófa, és a rá adott neoliberális, tőkevédő intézkedések azonban minden eddiginél jobban kedveznek egy autoriter rendszer mögötti osztálypolitikának. Mindezt súlyosbítja, hogy az Orbán-rendszer a válságban is saját osztálypolitikájának rabja marad, vagyis tudatosan nem a leginkább rászorulókat, hanem a felső középosztályt kívánja megmenteni, és a hatalmi rendszer által kinevezett nemzeti tőkések érdekvédelmén dolgozik. A felhatalmazási törvénnyel pedig immár rendelkezésre áll az eszköz is, amellyel uralni lehet a járvány utáni világot.
A történelmi fasizmus osztálypolitikája
Ahhoz, hogy a koronavírus kapcsán előálló társadalmi válsághelyzet hatásait megvizsgáljuk és rávilágítsunk arra, hogy ez hogyan járulhat hozzá az Orbán-rendszerben egyébként is benne rejlő, fasisztoid tendenciák felerősödéséhez (amelyek nem abban az értelemben nyilvánulnak meg, hogy a rendszer nyílt, represszív diktatúraként jelenne meg, hanem abban, hogy az államhatalmat szándékosan a társadalom rászoruló tagjaival szemben működteti), először is érdemes röviden utalni ama osztályviszonyokra, amelyek történelmi korokon átívelő módon mutatnak rá a fasizmus(ok) alapvető sajátosságára. Nicos Poulantzas Fasizmus és diktatúra című könyvében a két világháború közötti olasz és német politikai rendszerek fasizálódását vizsgálta, különös tekintettel azokra az osztályviszonyokra, amelyek e rezsimeket létrehozták. Poulantzas (aki szerint a fasiszta állam kivételes kapitalista állam) abból indul ki, hogy egy működő kapitalista államban olyan – gramsci-i értelemben vett – hatalmi blokk működik, amely által a tőkésosztály vagy annak valamely frakciója hegemóniát gyakorol. A fasiszta berendezkedéseknek – mutat rá – egyrészt a domináns német és olasz osztályok politikai szétesése ágyazott meg (vagyis az a tény, hogy sem a termelőeszközöket birtokló burzsoáziának, sem pedig a munkásosztálynak nem sikerült a társadalomban hegemóniára szert tennie; illetve hogy e hegemónia megbomlott), továbbá az a körülmény, hogy munkásosztály forradalmi áttörése elmaradt: a burzsoáziát nem sikerült még a fasiszta hatalomátvétel előtt legyőznie. Ez a kettős kudarc szabadította fel a kistermelőket, kereskedőket és fizetett alkalmazottakat, a petty bourgeoisie-t, azaz a kispolgárságot, hogy autonóm társadalmi erőként működjenek a fasiszta pártokban (Poulantzas, 2018, 237–268). Poulantzas számára tehát a fasizmus a kispolgárság politikai megszerveződése, amely végtére is visszaállítja a monopoltőke hegemóniáját – több fázisban: az első periódusban a fasiszta erők laza szövetséget kötnek a domináns osztályok egyes tagjaival; ezután következik be kispolgárság és a monopoltőke szövetsége; majd pedig a hatalomba került fasiszta erők keretében a kispolgárság válik meghatározó osztállyá, miközben a valódi hatalom a monopoltőke kezébe kerül, amely végül a társadalom uralkodó osztályává válik (Poulantzas, 2018, 87.). Poulantzas szerint tehát a fasiszta párt válik a kispolgárság szervezeti eszközévé (innen kerül ki a párt személyi apparátusának nagy része), hiszen az első világháborút követőn kiábrándulnak a korábban támogatott szociáldemokráciából, amely nem képviselte hatékonyan érdekeiket. Ahogyan a kispolgárság fokozatosan leválik a munkásosztályról, egyre inkább elkezd közeledni a nagytőkések felé. Így lesz Poulantzas elemzésében a „fasizmus történelmi szerepe, hogy eléri a nagytőke és a kispolgárság szövetségét” (Poulantzas, 2018, 250.). Végül érdemes rámutatni a fasizmus és a kispolgárság közötti, meglehetősen ellentmondásos gazdasági kapcsolatra, hiszen egyrészt, a nagytőke érdekinek elmozdításával a fasizmus valódi károkat okoz a kispolgárságnak, másrészt vishzont a fasiszta állam a foglalkoztatás bővítésével ellensúlyozza a tőkekoncentráció jelentette nyomást (Poulantzas, 2018, 257.).
Az Orbán-rendszer osztálykompromisszuma
Az Orbán-rendszerben rejlő lehetséges fasizálódási veszély fokozatosan bontakozott ki, és ez – ahogyan erre az Eszmélet 2012. januári műhelykonferenciája rámutatott (Szigeti et al., 2012) – a 2010-es tekintélyuralmi fordulatba ágyazódott. A rendszer mögött a Poulantzas által leírtakhoz kísértetiesen hasonló, részint társadalmilag kialakult, részint politikailag kialakított/kikényszerített osztálykompromisszumok húzódnak meg. Ezek vizsgálata előtt vizsgáljuk meg röviden, hogy milyen társadalomfilozófia húzódik meg az Orbán-rendszer osztálypolitikája mögött.
Az Orbán-rendszer társadalompolitikájának (adópolitika, családpolitika, családtámogatási rendszerek, rezsicsökkentés) alapja a közjavak példátlan mértékű átcsoportosítása a társadalom középső és legfelső csoportjai javára, a legszegényebbek kárára (Antal, 2017, 249.). Az Orbán-rendszer tehát egy olyan társadalmi „Taigetoszt” működtet, amelynek lényegét Bogár László kertelés nélkül a magyar társadalom harmadáról való lemondásként fogalmazta meg 2013-ban: „…a társadalomnak legalább harmada végképp elveszett, már nem lehet visszahozni a nyomorúságból. Ezen azzal sem lehetne változtatni, ha az állam talicskával tolná a pénzt a felzárkóztató programokba… Nem tudnak, de nem is akarnak dolgozni, és a munkaerőpiac sem kér belőlük, vagyis marad az élősdilét. És ezeknek az embereknek is mondani kell valamit. Orbán Viktor látja ezt a csapdát, csak nem beszélhet őszintén a valóságról. Nem derülhet ki, hogy, hacsak valami csoda nem történik, a még eséllyel rendelkezők megmaradása érdekében kegyetlen jövő vár rájuk.” (Illisz, 2013) Ez a megközelítés tehát igen komoly osztálypolitikát rejt, amelyet a rendszer másik ideológiai konstruktőre, Tellér Gyula a következőképpen írt le: „A politikai vezetésnek, amely az újraelosztási súlypont áthelyezésével a teljesítménynyújtók javára létrehozza a szokásosnál erőteljesebb »honorálás-teljesítmény-honorálás« ciklust, s ezt sikerrel alkalmazva folyamatosan növeli a teljesítménynyújtó társadalomrészt, egyszersmind védelmeznie is kell az újraelosztásnak ezt a »másképpen igazságos« módját…” (Tellér, 2014, 360.). Vagyis az Orbán-rendszer politikai és társadalmi lojalitást vár el a támogatott osztályoktól.
Az Orbán-rendszer osztálypolitikájának vizsgálatai (Éber et al., 2019; Scheiring, 2019) egymást megerősítve mutatták ki, hogy az Orbán-rendszer (tőke)felhalmozó állama mögött a Poulantzas által a nagytőke és a kispolgárság szövetségéhez hasonló társadalmi konglomerátum helyezkedik el, ezt pedig nem más, mint a „nemzeti nagytőke” frakciójának és a középosztály felső szegmenseinek szövetsége. Ezt Bartha Eszter már igen korán felismerte: „A magyar munkások körében tehát erős kételyek fogalmazódtak meg mind a rendszerváltással, mind pedig az új demokráciával kapcsolatban. Ezek a kételyek azonban nem egy általános rendszerkritika irányába mutattak, hanem inkább egy sajátos magyar út preferálásába, ahol az állam valamiféle kiegyensúlyozó szerepet játszik, egyfelől a multinacionális vállalatok és a hazai termelők, másfelől pedig a munkásság és a tőkések érdekei között… A munkásosztály látványos kirekesztődése a politikából, és az érdekvédelem gyengesége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a többség csak az államban reménykedett, amely hitük (vagy reményeik) szerint osztályok felett áll, és mint ilyen, tesz valamit a »kisemberekért«” (Szigeti et al., 2012, 57.). Éber Márk és szerzőtársai a Fordulat 26. számában pedig a következőképpen fogalmaznak: „A kormány a kiépítendő tőkefelhalmozási rezsim mentén alakította át a magyarországi osztályviszonyokat. Az új társadalmi szerkezet alapja, hogy a rendszerváltás gazdasági átmenetében… meggyengült nemzeti tőkefrakciókat a gazdaság meghatározott területein célzott szabályozással és újraelosztással, a tulajdonosi és vagyoni kapcsolatok átrendezésével igyekeztek újra helyzetbe hozni…” (Éber et al., 2019, 47–48.).
Ez a „szentségtelen” szövetség nem jöhetett volna létre a folyamatosan liberalizálódó baloldal nélkül, amely egyre inkább elveszítette a munkásság támogatását. Nem véletlen, hogy Poulantzas is erősen bírálja a két világháború közötti baloldalt, különösen a Harmadik Internacionálét, amiérat a fasizmust tragikusan félreértelmezték és átmenti epizódként, a burzsoázia meggyengülésekének pozitív jelenként, vagy éppen a szocializmus felé való szükséges lépésként interpretálták (Poulantzas, 2018, 49–50.). A hazai politikai baloldal – éppen liberális és neoliberális irányultsága és patologikus megfelelési kényszerei miatt – nem képviselte a munkásság érdekeit, és munkásság a 2000-es évek második felétől a (szélső)jobboldal felé kezdett orientálódni. Erről Scheiring Gábor így ír: „Baloldali világmagyarázatok hiányában így lehetőség nyílt arra, hogy az országos és helyi politikai vállalkozók a történelmileg már előkészített kulturális toposzok stratégiai alkalmazásával becsatornázzák a munkásosztály tagjainak frusztrációját, félelmét a jövőtől, lecsúszástól… A jobboldal számára így lehetőség nyílt arra, hogy politikailag mobilizálja a baloldal által magára hagyott munkásosztály félelmeit, s a szűkös anyagi erőforrások okozta frusztrációt szimbolikus erőforrásokkal kompenzálja.” (Scheiring, 2019, 269–270.). Azt azonban érdemes rögtön tisztázni, hogy a munkásság korántsem az autoriter fordulathoz adta meg a felhatalmazást, végső kétségbeesésében; az autoriter kapitalizmus (Antal, 2019a) működtetése a nemzeti tőkésosztály állami kinevezésével és meghódításával függ össze. Az „újfeudális” nemzeti tőkésosztály egyáltalán nem érdekelt a munka világának demokratizálásában, ehelyett „a munkaintenzív vagy technológiát nem igénylő termelésben részt vevő cégek olyan intézményi konstrukciókban érdekeltek, amelyek fokozzák a munkaerő kiszolgáltatottságát, illetve csökkentik az adóterhelést, mivel nem igényelnek képzett munkaerőt, és nem alkalmaznak bonyolultabb technológiákat.” (Scheiring, 2019, 274.).
Az Orbán-rendszer fasizálódásának veszélye tehát abban ragadható meg, hogy óriási társadalmi erőforrásokat csoportosított át a nemzeti nagytőke és a vele szövetséges felső középosztály javára, miközben ezek az erőforrások a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportoktól kerültek elvonásra, akikről szó szerint, lemondott a rendszer. Ezek mellett a kormányzat kiegyezett a nemzetközi tőkével és pénzügyi szférával, amelynek ugyancsak óriási támogatásokat biztosított a magyar társadalom kárára (Antal, 2019, 56–80.). Ebben a tekintetben az Orbán-rendszer mindenképpen túllépet a szélsőjobboldalt meghatározó korábbi szemléleten, amelyet Szabó Miklós így jellemzett már az első Orbán-kormány idején: „Az a gazdasági romantika viszont, amely a (hazai) termelő szférát, amelyet ma reálszférának szokás nevezni, szembeállítja a világgazdaság tőkemozgását bonyolító pénzszférával, nagy szélsőjobboldali múltra tekint vissza. A náci párt gazdaságteoretikusa, Gottfried Feder különböztette meg az »alkotó tőkét« (schaffendes Kapital) a »harácsoló tőkétől« (raffendes Kapital). A gondolat a rendszerváltás kezdetétől meghatározó szemlélete volt a Magyar Fórumnak, a jelenlegi kormány pedig hivatalos ideológiájába emelte át.” (Szabó, 2000).
Tehát már a járvány kirobbanása előtti jelentősen előrehaladt a középosztály alsó és az alatta lévő társadalmi csoportokat megnyomorítása. A 2010 utáni Orbán-rendszer valójában azon a kettős felismerésen nyugszik, hogy – egyfelől – a globális kapitalizmus kelet-európai formaváltozata autoriter rendszerként működtethető, másfelől pedig ehhez a centrum tőkés rendszere hozzá fog járulni. Orbán koncepciója a társadalom elleni legsúlyosabb merényletként fogható fel, hiszen az embereket egyszerre zsákmányolja ki a nemzeti burzsoázia és globális nagytőke, mindezt felső középosztály öntudatosan legitimálja, a megnyomorított társadalmi csoportokat pedig a rendszer intézményes gyűlöletkeltéssel igyekszik pacifikálni. A nemzeti tőkésosztály helyzetbe hozásával és természetesen a nemzetközi tőke kiszolgálásával függ össze az Orbán-rendszer által a munkás érdekérvényesítésre, a szakszervezetekre, a sztrájkjogra mért végső csapás, továbbá a munkáltatók érdekeit végletekig kiszolgáló új Munka Törvénykönyve (Antal, 2019a, 64–69.). Ezt fogalmazta meg az Eszmélet 124. számában megjelent szerkesztőségi állásfoglalás: „Az új szélsőjobboldal lényege társadalmilag mindenütt hasonló: a hagyományos antikapitalista baloldali irányzatok helyét a globális nagytőkével konkuráló s egyszersmind neki alárendelődő, de a »nemzeti tőkét« is védelmező erők foglalták el, jórészt a »nemzeti ellenállás« jegyében. Ezek bevallott célja, hogy szavazóbázisukat a hatalom megtartása-megszerzése érdekében kiszélesítsék, megszólítva azokat a rétegeket is, amelyek a második világháborút követőn, hagyományosan, a baloldal társadalmi bázisát alkották. (183–184.).
Ahogyan Poulantzas a kispolgárság kapcsán leírta, a fasiszta rendszerek csakis a nagytőke érdekei mentén szerveződhetnek és maradhatnak fenn. Ennek meagfelelően, az orbáni modell is a munkások elárulásán és végletes kizsákmányolásán alapul, hiszen „… bár hatalmát a munkásosztály lázadásának köszönheti, Orbán Viktor kormánya a gazdasági elit és a felső 10-20 % vagyonosodását segíti a társadalom súlyos kettészakadása árán.” (Scheiring, 2019, 276.). A járvány és a nyomában járó gazdasági/társadalmi válság azonban robbanásveszélyes helyzetet fog teremteni, minthogy az Orbán-rendszer egyszerűen nem tagadhatja meg önnön osztálypolitikáját.
A járvány következménye: az osztálykompromisszum kényszere miatt a rendszer csakis egyre autoriterebb eszközökkel tartható fenn
Orbán Viktor a koronavírus járvány kitörése óta sokkal inkább a válság gazdasági következményei, „munkaalapú” (értsd: tőkealapú és munkást kizsákmányoló) berendezkedésének összeomlása miatt aggódik, mintsem a járványügyi következmények és a társadalmi katasztrófa miatt. Jellemző megnyilvánulása a 2010-es évek eleje gazdasági szabadságharcos retorikájának járványhelyzetre való hangszerelése: „Úgy küzdjünk meg ezzel a válsággal, hogy ne adjuk fel a céljainkat, ne adjuk fel azt, amit elértünk, ne adjuk fel Magyarország függetlenségét […], a munkaalapú gazdaságot és a büszke élet lehetőségét sem!”[1] Az eddigiek alapján azonban joggal állíthatjuk, hogy amikor Orbán a válság járványügyi hatásainál súlyosabb gazdasági következmények miatt aggódik, attól fél, hogy összeomlik a rendszere mögötti, egy évtizedig építgetett osztálykompromisszum. Az Orbán-rendszer, saját politikai céljai mentén, a rendszerváltás utáni legmarkánsabb módon alakította át a hazai osztályviszonyokat és hozta létre (legalábbis időlegesen) a nemzeti tőkésosztály és a felső középosztály szövetségét, amelynek egyfajta „külső”, hallgatólagos támogatója a hazai munkásosztály, legfőbb elszenvedői pedig azok a társadalmi csoportok, amelyekről az Orbán-rendszer eleve lemondott. A járvány felfutásával párhuzamosan meghozott intézkedésekből látható, hogy a rendszer fasizálódásának veszélye sejlik fel, hiszen a kormányzat eltökélt a tőke és a legtehetősebb társadalmi csoportok segítésében, illetve abban, hogy a válság költségeit lényegben a munkavállalókon hajtsa be. Ennek oka, hogy Orbán rendszere nem tud és nem akar elmozdulni a tőkés-felső középosztály kompromisszumától, mert ha így járna el, akkor feladná rendszere alapját. Emiatt a kormányzat embertelen intézkedéseket vállal fel, számos életmentő döntést pedig nem hoz meg. Tulajdonképpen semmi sem drága a rendszer társadalmi, tőkés alapjainak megőrzése érdekében.
A koronavírus-járvány kibontakozásától kezdve érezhető, hogy a rendszer ugyan meghozta az elengedhetetlen intézkedéseket (kijárási korlátozások, a felső- és közoktatási intézmények bezárása és online oktatás bevezetése), ám ezeket a közhangulat és saját politikai hátországa nyomására vezették be. A rendszer számára egyáltalán nem fontos a, hogy a társadalom, különösen a leginkább érintett csoportok (időskorúak, akik nem tudnak otthonról dolgozni, egészségügyi és szociális dolgozók) fel legyenek készítve az egészségügyi és szociális krízisre. Ezt támasztja alá az ellentmondásos hozzáállás a maszkviseléshez, az általános tesztelés elutasítása és a világviszonylatban is kirívóan alacsony tesztelések száma, vagy a hatékony védőfelszerelés hiánya a frontvonalban helyt álló egészségügyi és szociális dolgozók esetében, az átláthatatlan kommunikáció, illetve legkirívóbb esetként az, hogy a rendszer bevetette a jól ismert gyűlöletpropagandát részint az pedagógusok[2] és az egészségügyi dolgozók[3], részint pedig mindazok azok ellen, akik általános tesztelési gyakorlatra tettek tudományos javaslatokat. Az Orbán-rendszer, úgy tűnik, a védekezés kockázatait áttolta a magyar társadalomra, és ismét azok a társadalmi csoportok kerülnek a legkilátástalanabb helyzetbe, akikről a rendszer amúgy is lemondott. Ennek legembertelenebb példái a következők: a kormányzat nem biztosította a tesztelés lehetőségét és a védőfelszerelést az időseket ellátó szociális intézményekben, s emiatt Budapesten tragédia következett be, amelyért a felelősséget az Orbán-rendszer azonnal áthárította a városvezetésre;[4] a kormányzat mintegy 36 ezer ágy felszabadítására kötelezte a kórházakat, amelynek eredményeként súlyos állapotban lévő, krónikus, állandó ellátásra szoruló, zömmel idős és szerencsétlen sorsú betegeket kell hazaküldeni, ami jelentősen növeli a koronavírushoz közvetve kötődő áldozatok számát.[5]
Az Orbán-rendszer mélységesen emberellenes intézkedései mutatják azt, hogy egy egyre diktatórikusabb rendszerben szolidaritásnak, együttérzésnek nincs helye. Ezt támasztotta alá a rendszer egyik tőkés támasza, Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke is, aki nyugtázta, hogy az Orbán-rendszer saját politikai víziói szerint biztosít segítséget vagy utasítja el azt, de egyébként is – jelentette ki –, „annyi ember ment tönkre az elmúlt napokban, és most is megy tönkre, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni”.[6] Az előbb jelzett járványügyi, egészségügyi és szociális rombolás mutatja a rendszer mind autoriterebb jellegét, ugyanakkor legalább ennyire tragikus az a gazdasági válságkezelései program, amelyet az Orbán-rendszer összeállított. Ennek lényege egy olyan neoliberális politika, amelynek fő célja a tőke és a nagyvállalatok közvetlen megsegítése, miközben az állam munkásoknak csakis a legvégső esetben juttat közvetlen segítséget. Emögött az a meglehetősen álságos, vadkapitalista orbáni kijelentés visszhangzik, hogy „nincs visszaút a segélyalapú gazdasághoz”. A tőke érdekeit szolgáló autoriter berendezkedésben tehát a munkásosztálynak tett minden engedmény csakis a tőkések szűrőjén juthat el a dolgozókhoz. Ezt példázza a 2020. április 7-én bejelentett, a rövidített munkavégzéshez kapcsolódó 70 százalékos munkabér-támogatás is. hiszen a rendszer már nem odázhatta el, hogy valamit ígérjen a hazai munkavállalóknak (ezt a lépést lényegében mindenhol meglépték már Európában), ám ez az intézkedés a teljes bérköltségre nézve csupán mintegy 10–35 százalék állami bértámogatást jelent.[7] „Cserébe” az Orbán-rendszer a járványügyi vészhelyzetben bevezette a rabszolgatörvényt a munkáltatók számára szabadon elrendelhető 24 havi munkaidőkeret biztosításával (ami azt jelenti, hogy bárki, bármikor, távmunkában is túlórára kötelezhető).[8] Tovább erősödnek tehát minden területen a neoliberális tendenciák: a munka világában a termelést fokozatosan visszaállító német autógyárak jelentősen profitálnak az új rabszolgatörvényből, sőt a járványhelyeztet a rendszer még arra is kihasználta, hogy tovább folytassa az állami felsőoktatás amortizálását, illetve a kulturális köfoglalkoztattak közalkalmazotti státuszának megvonását.
Nem a koronavírus hozta el tehát a fasizálódás veszélyeit Magyarországon; azt az Orbán-rendszer alapvető, 2010 óta jelen lévő tekintélyuralmi jellemvonásai (Szigeti et al., 2012) „csupán” fölerősítették. Ezek csomópontjában pedig nem áll más, mint a rendszer bemutatott osztálypolitikája. Hogy a tekintélyuralmi rendszer átalakul-e nyílt diktatúrává, még nyitott kérdés, ami nagyban függ a nemzetközi helyzettől, az EU reagálásától és attól, hogy kialakul-e egy minden eddiginél erősebb mozgalmi ellenállás a rendszerrel szemben. Vagyis azt itt vizsgált veszélyek bekövetkezése nem valamiféle történelmi szükségszerűség, sajátos magyar vagy kelet-európai „fátum”, hanem az Orbán-rendszer által igénybe vehető/vett politikai eszköz.
Ugyanakkor nem lehetünk túlzottan optimisták, hiszen a rendszer olyan útra tévedt, ahonnan aligha van visszaút: a dermesztő orbáni osztályviszonyok (azaz végtére is maga a rendszer) mind a járvány alatt, mind pedig egy járvány utáni világban immáron csakis a kivételes jogrend állandósításával őrizhetők meg, amivel a miniszterelnök tisztában van. Ezért került elfogadásra a 2020. évi XII., vagyis „felhatalmazási törvény”:nincs olyan járványügyi, egészségügyi, rendvédelmi, gazdasági intézkedés, amit e nélkül nem lehetett volna elfogadni és végrehajtani. Nem is emiatt volt erre szükség, hanem az Orbán-rendszer legfőbb pillérének, a nemzeti burzsoázia és a felső-középosztály privilégiumainak bebetonozása érdekében. Orbán azért választotta ezt az eszközt, mert az osztálykompromisszum még normál állapotban is a társadalom megroppanásával fenyegetett, hiszen minden alárendelt társadalmi csoportnak az uralkodó osztályokat kellett szolgálnia. Egy rendkívüli járványügyi és gazdasági helyzetben, munkanélküliek tízezrei, a kibontakozó szociális katasztrófa árnyékában ezzel az eszközzel próbálja meg hatalmát és rendszerét bebiztosítani.
A rendszer tehát túllépett saját alkotmányán, de ami még aggasztóbb (és ez az itt leírt járványügyi és gazdasági intézkedések igazi tragédiája) egyúttal minden morális béklyótól is eloldotta önmagát. Orbán a járvány utáni világra készül (Antal, 2020), méghozzá úgy, hogy a válság során alakítja ki azokat az ideiglenesnek mondott eszközöket, amelyek a járvány enyhülésével állandósulnak majd, és még brutálisabb formában termelik majd újra az orbáni osztálykompromisszumot. Akkor beszélhetünk nyílt diktatúráról, ha a rendszer végletesen és visszavonhatatlanul tönkretesz minden olyan struktúrát (jogszabályokat, szakszervezeteket, civil és szakmai szervezeteket, politikai ellenzéket), amely megnehezíti, korlátozza a társadalom közvetlen kizsákmányolását a nemzeti burzsoázia és a felső-középosztály által. Ezen túl pedig további aggodalomra ad okot, hogy a rendszer elindult egy korporatív irányba, hiszen a kivételes állapot csak fokozta, hogy a gyengéket kizsákmányoló, erős állam élén immár csak Orbán és legszűkebb köre áll, tehát a rendszer elkezdett leválni magukról a kormányzó pártoktól is, sőt joggal állíthatjuk, hogy a felhatalmazási törvényre is elsősorban saját táborának féken tartása miatt volt szüksége. A fideszes politikusok ugyanis, választóikon keresztül, első kézből tapasztalhatják meg a kormányzat járványügyi és gazdasági intézkedéseinek embertelenségét és az emiatti fokozódó társadalmi felháborodást, kétségbeesést és dühöt.
Jegyzetek
[2] Jól mutatja a rendszer hozzáállását, hogy 2020. március 13-án reggel a miniszterelnök még arról beszélt, hogy nem lehet az iskolákat bezárni, mert akkor gyakorlatilag vége lenne az iskolai évnek és a tanároknak el kell menniük fizetés nélküli szabadságra. Orbán érzékelve a társadalmi dühöt és a saját tábor elégedetlenségét még aznap olyan döntést hozott, hogy a következő héttől online oktatásra áll át a közoktatási rendszer is. Forrás: Grád-Kovács Márta: Orbán: Bezárnak az iskolák, digitális oktatás jön. 24.hu, 2020. március 13. https://24.hu/belfold/2020/03/13/koronavirus-iskolak-bezarasa-tanitas-felfuggesztese/
[3] Kezdettől fogva óriási a feszültség Orbán-rendszer és az egészségügyi dolgozók, különösen a Magyar Orvosi Kamara között. Az egyik legjelentősebb probléma a hatékony védőfelszerelések hiánya, aminek következtében 2020 áprilisának első napjaira minden 8. fertőzött egészségügyi dolgozó volt. A Magyar Orvosi Kamara nem vehetett részt a kormányzat által felállított Operatív Törzs munkájában, és amikor javaslatokat fogalmazott meg, az Orbán-rendszer politikai motivációkkal vádolta meg.
[4] Karácsony Gergely borított: dokumentumokat hozott nyilvánosságra. Népszava, 2020. április 10. https://nepszava.hu/3074184_karacsony-gergely-boritott-dokumentumokat-hozott-nyilvanossagra
[5] Danó Anna: Koronavírus: nyolc nap alatt mintegy 36 ezer ágyat kell kiüríteniük a kórházaknak. Népszava, 2020. április 9. https://nepszava.hu/3074040_koronavirus-nyolc-nap-alatt-mintegy-36-ezer-agyat-kell-kiuriteniuk-a-korhazaknak
[6] Parragh mindezt 2020. április 7-én az ATV Egyenes beszéd című műsorában mondta: http://www.atv.hu/videok/video-20200407-eredmenyes-lesz-a-gazdasagvedelmi-csomag
[7] Tamásné Szabó Zsuzsanna és Vitéz F. Ibolya: A 70 százalékos állami bértámogatás valójában 10 és 35 százalék közötti lehet. 24. hu, 2020. április 8. https://24.hu/fn/gazdasag/2020/04/08/bertamogatas-koronavirus-palkovics-laszlo/
[8] Magyar Szakszervezeti Szövetség: Tiltakozunk a 24 hónapos munkaidőkeret ellen! 2020. április 14. https://www.szakszervezet.net/hu/2014-04-03-13-35-01/1417-tiltakozunk-a-24-honapos-munkaidokeret-ellen

Felhasznált irodalom
A Fidesz – az új szélsőjobb. Eszmélet 124. sz. (2019. tél) 183–187.
Antal Attila 2017: A populista demokrácia természete. Realizmus és utópia határán. Napvilág Kiadó.
Antal Attila 2019a: Orbán-bárkája. Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége. Noran Libri Kiadó.
Antal Attila 2019b: Kivételes állapotban. A modern politikai rendszerek biopolitikája. Napvilág Kiadó.
Antal Attila 2020: Orbán’s Enabling Act: Ruling the Post-Pandemic World. Rosa-Luxemburg-Stiftung, Brussels Office, Trademark Belfast. In historical thunder and lightning blog. 2020. április 7. https://www.brexitblog-rosalux.eu/2020/04/07/orbans-enabling-act-ruling-the-post-pandemic-world/
Éber Márk Áron, Gagyi Ágnes, Gerőcs Tamás és Jelinek Csaba 2019: 2008–2018: Válság és hegemónia Magyarországon. Fordulat 26. 28–75. pp http://fordulat.net/pdf/26/FORDULAT26_EBER_GAGYI_GEROCS_JELINEK_2008_2018_VALSAG_ES_HEGEMONIA_MAGYARORSZAGON.pdf
Illisz R. László 2013: Túlfosztott világ. Interjú Bogár Lászlóval. Heti Válasz, XIII. évfolyam, 1. szám. (2013. január 10.) 40.
Poulantzas, Nicos 2018 (1970): Fascism and Dictatorship. The Third International and the Problem of Fascism. London, New York: Verso.
Scheiring Gábor 2019: Egy demokrácia halála. Az autorier kapitalizmus és a felhalmozó állam felemelkedése Magyarországon. Napvilág Kiadó.
Szigeti Péter, Krausz Tamás, Wiener György, Bartha Eszter, Földes György és Kállai R. Gábor 2012: A társadalmi, gazdasági és politikai rendszer jellege a 2010 utáni Magyarországon – Műhelykonferencia. Eszmélet, 93. szám (2012. tavasz) 53–83. https://epa.oszk.hu/01700/01739/00079/pdf/EPA01739_eszmelet_2012_93_tavasz_053-083.pdf
Szabó Miklós 2000: Az antifasizmus revíziója. Mozgó Világ, 2000/1. 26. évfolyam. https://epa.oszk.hu/01300/01326/00001/januar9.htm
Tellér Gyula 2014: Született-e „Orbán-rendszer” 2010 és 2014 között? Nagyvilág, 2014. március 346–367.