Lehet-e szocializmus barbárság helyett?

A cikk a Magyardiplo-n jelent meg 2020. január 20-án.

Útelágazásához érkezett mind a nemzetközi, mind pedig a hazai baloldal: vagy képes egy antikapitalista, rendszerkritikai alternatíva mellett elkötelezni magát, vagy pedig felőrlik a barbárság (neoliberális, fasiszta) erői. Ezekről a dilemmákról szól a Krausz Tamás történésszel készített interjúkat tartalmazó és Bartha Eszter által összeállított kötet az Eszmélet Zsebkönyvtár sorozatban.*

Az interjúk – amelyek keretezik és meghatározzák Krausz Tamás életművét – olyan csomópontok körül sűrűsödnek, amelyek egyúttal a címben jelzett kérdésre adható válaszok főbb hangsúlyait is körvonalazzák. A történész munkásságának az a legfőbb, Lukács György és Mészáros István munkásságára visszavezethető alapkérdése, hogy miként lehet elméletben körvonalazni és a gyakorlatban kivitelezni egy radikális baloldali, rendszerkritikai alternatívát. Ha ránézünk a hazai politikai helyzetre, akkor mielőtt csípőből rávágnánk erre azt, hogy a radikális baloldal megmaradt csupán szellemi közegekben működő zárványként és nem vált valódi politikaformáló tényezővé, idézzük fel a kötet és az életmű egyik legfontosabb gondolatát: ha lemondunk a rendszerkritikai alternatíváról, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy létrejönnek a kapitalizmusnak és a fasizálódó politikai rendszereknek azok – az Eszmélet által már a ’90-es években előre jelzett – a szélsőségei, amelyek a rendszerváltás utáni helyzetet meghatározták. Krausz szerint mindez nem egyedi jelenség Kelet-Európában, sem időben, sem pedig térben, hiszen itt a demokrácia címkejelzés alatt épültek/épülnek ki tekintélyuralmi rendszerek. Mindennek fő oka – és erre majd még visszatérek – az, hogy a politikai/jogi, gazdasági és szociális értelemben vett demokrácia programjai elváltak egymástól. Ennek fényében kerülnek megfogalmazásra az interjúkban azok a főbb üzeneteket, amelyek bármilyen (alakuló) baloldali párt, mozgalom, szellemi műhely számára megfontolandók. A következőkben ezeket rekonstruálom és a legfontosabb üzeneteket szó szerint is idézem.

A baloldal önazonosság- és identitás-hiánya és az ebből fakadó kriminalizálás

Az interjúkon átívelő egyik legfontosabb gondolat számomra az, hogy addig ne is várjunk Magyarországon baloldali politikát, ameddig önmagunkat liberális mércékkel mérjük: egyrészt úgysem tudunk megfelelni ezeknek; másrészt pedig nem is lehet célunk a megfelelés, mert alapvető gondjaink vannak a liberális etalonnal. A rendszerváltás után a radikális baloldali gondolat szellemi műhelyekben élt tovább (ilyen fáklyahordozónak tekinthető maga az Eszmélet is, de örvendetes módon az utóbbi évtizedben is fontos kritikai műhelyek jöttek létre), amin nem is csodálkozhatunk, mert a politikai baloldal önmagát a mindenkori liberális erők struktúráiban határozta meg: az volt a fontos, hogy mit gondolnak, mit írnak a liberálisok, ebből pedig az következett, hogy minden ami ebben a pártokon kívüli radikális mozgalmi-műhely szférában került megfogalmazásra az nem érte le a politikai baloldal ingerküszöbét, mégpedig azért mert nem ment át a liberális szűrökön. Pontosabban szólva a politikai baloldalt beoltották a liberális vakcinával, amely ugyan ideig-óráig kellemes lábvízszerű meleget adott, de elmaradt mindenféle szembenézés, ami megtisztíthatta volna a baloldalt és érzékennyé tette volna arra a társadalmi dühre, kiábrándulásra, amelyből végül is a jobboldal profitált egy autoriter berendezkedés létrehozásával. Krausz Tamás szerint: „A magát baloldalnak tartó csoportosulások, társadalmi erők nem tudtak kilépni a liberalizmus szorításból, nem tudtak önálló politikai erőként megszerveződni. Rettegnek minden, valóban baloldali programtól, mind ördög a tömjénfüsttől. A parlamenten kívüli baloldal nálunk... igen gyenge, kis csoportokra széteső, felemelkedésének feltételei egyelőre nem látszanak.” (56.). Ennek a baloldali önsorsrontásnak az egyik legjelentősebb szimptómája az, hogy a Magyar Szocialista Párt képtelen volt kitörni a liberálisok és konzervatívok nagykoalíciója által rá aggatott „kommunista” bélyeg bűvköréből, ez egyúttal determinálta azt is, hogy a párt nem tudott saját múltjáról, benne a rendszerváltásról, sem pedig a globalizált kapitalizmusról egy önálló narratívát kialakítani. Ahogyan azt a történész megjegyzi: „… a rendszerváltás szociális és politikai következményei erősen megfélemlítik a lakosságot, a munkavállalók egy részét. Egy részét megfélemlíti, más részét prostituálja, lekenyerezi, lefizeti a regnáló hatalom. Kriminalizál mindent, ami szovjet, ami szocialista, ami baloldali, szociáldemokrata vagy kommunista. Hogyan merjenek az emberek a baloldali történelem és hagyomány ilyen erejű kriminalizálásával szembehelyezkedni?” (38.). Elkövetésre került ezentúl még egy történelmi mulasztás is, ugyanis amíg a politikai baloldalt porba sújtotta a saját „antikommunista” démonjaival való szükségtelen viaskodás és a liberálisok felé való perverz megfelelései kényszer, addig a radikális baloldal szellemi köreiben számos ígéretes politikai projekt ideológiai alapjai sejlettek fel, amelyre az MSZP totálisan érzéketlen maradt. Többek között ezért is állítja Krausz Tamás azt, hogy a magyar politika „jobbra nyitott, balra zárt”. A politikai baloldalt egyszerre kriminalizálták és kriminalizálta saját magát – ha ez áldozathibáztatás, akkor vállalom.

A jó kapitalizmus illúziója és a fasizmus

Ennek a szellemi és politikai bénultságnak van egy másik, még szomorúbb jele az, hogy a politikai baloldal kritikátlanul fogadta be a „jó kapitalizmus” illúzióját, illetve a kapitalizmus alternatívnélküliségét. A történész indoklása szerint: „Azt papolták, hogy előbb felépítik a »jó« kapitalizmust, aztán majd harcolnak ellene. Nos, felépítették az oligarchikus kapitalizmus rémes épületét és nem akarnak ellene harcolni, jól megélnek a politikából.” (72. o.). A centrum kapitalizmusához való felzárkózás programja annyira áthatotta a rendszerváltás utáni politikai baloldalt, hogy kritikátlanul viszonyult a liberalizmushoz és a liberális elit határozta meg azokat a gazdasági kereteket, amelyeken belül még kifejthető volt egy minimumra szorított szociális program. Ahogyan azt már említettem, ez a liberális dogmához való már-már tragikomikus igazodás vezetett oda, hogy a baloldal nem tudott mit kezdeni azzal a társadalmi dühhel, ami aztán 2010-re elsöpörte őket. Ugyanakkor a politikai baloldal elmulasztott még egy fontos dolgot és ennek máig ható, alapvető következményei lettek, a baloldal figyelmen kívül hagyta József Attila intését („Tőke és Fasizmus jegyesek…”) és nem nézett szembe azzal, hogy a globális kapitalizmus alapelemeinek kritikátlan átvétele utat nyithat a fasizálódás felé. Krausz Tamás szavaival: „Noha, a fasizmus, a nácizmus gazdasági gyökerei, a fasiszta mozgalom és a hatalom finanszírozásának kapitalista alapjai világosak és egyértelműek, hangsúlyozni kell, hogy a világgazdasági rendszeren belül is összefonódott a polgári demokrácia a fasizmussal.” (44.). Illetve: „… itt a kapitalizmus félperifériás struktúraformái szilárdulhattak meg, és minden kísérlet, amely a nemzeti burzsoázia állami segédlettel való létrehozására irányul, előbb-utóbb autoriter rendszerek kialakulásához vezet.” (97.). Éppenséggel az Orbán-rendszer bizonyította azt be, hogy egy autoriter berendezkedés a végletekig képes kiszolgálni a kapitalizmust: „… a fasizmus mint tömegmozgalom eleve a tőkeuralom, a politikai értelemben gyenge burzsoázia védelmében szerveződött meg azzal a céllal, hogy megszabaduljon a kapitalizmus mindenféle polgári törvényességétől egészen a totális diktatúra megvalósításáig, ami a profittermelés számára kedvező perspektívákat nyújtott…” (43.). A liberális demokrácia joguralmát szétmállasztotta az orbáni politika és úgy rakott össze egy alkotmányos diktatúrát, hogy az a nemzeti és nemzetközi burzsoázia érdekeit szolgálja ki.

A demokrácia társadalmi alapja és a liberálisok ősbűne

Bármilyen, demokráciát ténylegesen kiépíteni kívánó baloldali kezdeményezésnek szembesülnie kell azzal, hogy az 1989-től létrehozott liberális demokrácia összeomlásának legfontosabb oka a társadalmi alapok hiánya volt. A liberális demokráciát felépítő politikai elit a demokráciára úgy tekintett, mint amelynek elsődleges a jogi/politikai tartalma és ily módon az alkotmányos demokráciaként került létrehozásra. Pedig a demokrácia működésképtelen társadalmi és gazdasági talapzat nélkül és ennek igen mély alapjai vannak a baloldali elméletben és gyakorlatban: „… Lenin számára általában elméletileg a demokrácia mint fogalom, gazdasági, szociális és politikai-jogi fogalom volt egyidejűleg. Demokrácia ott van valójában, ha az a gazdaságban, a termelési folyamatokban is érvényesül, vagyis létrejön a termelők demokráciája.” (61-62.). A hazai félperifériás demokrácia kiépítésének legnagyobb hazugsága éppen a nyugati minták erőltetett utolérése volt, valamint az, hogy ez társadalmi/gazdasági alap nélkül menni fog: „… a félperiférián a demokratikus polgárságnak és egyáltalán a polgári demokrácia társadalmi és politikai feltételeinek hiánya megpecsételi a centrumkapitalizmus importját, a nyugat-európai »értékek« meghonosítását, az »utolérés« egész »projektumát« mint a liberálisok leghőbb vágyát.” (158.). A kudarc végzetesnek bizonyult és olyan mély társadalmi kiábrándultsághoz vezetett 2006-tól, amelynek során egyrészt példátlanul megerősödött a szélsőjobboldal, majd pedig bekövetkezett a 2010-es autoriter rendszerváltás, amelynek során a kormányzó Fidesznek 10 év alatt sikerült a hegemón szélsőjobboldali párttá válnia. A liberális elit eközben nem nézett szembe a kialakult helyzetért viselt felelősségével és mind a mai napig úgy akarják leváltani az Orbán-rendszert, hogy az a 2010 előtti világ visszahozását jelentse: „A liberális álláspont érthető, hiszen az autoriter rendszer »előkészítésében« játszott szerepüket kívánják elleplezni, éppen úgy, mint ahogyan semmilyen önkritikát nem gyakoroltak a rendszerváltás emberellenes következményeiért…” (96.)

* * *

Krausz Tamás és az Eszmélet elkötelezett abban, hogy a neoliberális kapitalizmusnak és a fasizmusnak van – Marx, Lenin, Gramsci, Rosa Luxemburg, Lukács György és Mészáros István munkásságára alapított – rendszerszintű alternatívája. Reménységük egy olyan baloldal létrehozása, amely közreműködik korszakunk munkássága új osztálytudatának kialakításában és ezen keresztül a társadalmi önvédelem megszervezésében: „A társadalmi önszerveződés, a munkavállalói szándék és akarat felkeltése, e tekintetben egy antikapitalista baloldali »pártnak«, organizációnak a legalapvetőbb feladata lenne.” (182.). Egy rendszerkritikai baloldal számára azonban alapvető fontosságú az, hogy a fenti kulcsfontosságú üzenetek (fellépés saját kriminalizálása ellen; leszámolás a jó kapitalizmus illúziójával; a demokrácia gazdasági és társadalmi lábazatának fontossága) mentén kezdje el magát megszervezni és csakis ez lehet az alapja bármilyen politikai összefogásnak az önkényuralmi rendszerek ellen: „… a rendszerkritikai baloldal számára az egyik tanulság bizonyosan az, hogy a liberálisokkal való bármiféle együttműködés feltétele a baloldal antikapitalista arculatának megtartása, a fennálló oligarchikus rend kíméletlen, gazdasági alapú társadalomkritikája.” (163.). Csakis így lehet a barbárságnak alternatívája!

*Bartha Eszter: "A népírtástól a történelemhamisításig - Rendszerkritikai megközelítések Krausz Tamással" Eszmélet zsebkönyvtár, 2019.

Mi értelme (lehet) a klímavészhelyzetnek?

A cikk a Másfél fok oldalon jelent meg 2020. január 10-én.

2016 óta egyre több kormányzat, parlament, város hirdetett ki klímavészhelyzetet (climate emergency). 2019. november 5-én a Fővárosi Önkormányzat, majd november végén maga az Európai Parlament is erre az útra lépett. De mit is jelent a klímavészhelyzet? Retorikai fogás-e vagy pedig a klímaválság kezelésének egy lehetséges eszköze? Antal Attila vendégcikke.

A klímavészhelyzet bevezetése egy olyan ponton került be a klímaváltozásról való diskurzusba, amikor az alapvetően változott meg. Mondhatnánk azt is, hogy a rendkívüli állapot éppen a klímaváltozásról való közbeszéd átalakulásával kezdődött, ugyanis véget ért az a korábbi, „normálállapotnak” tekintett helyzet, amelyben a klímaváltozás és annak pusztító hatásai valamiféle jövőbeni, a jövő generációkat terhelő problémaként került körülírásra. A klíma- és ökológiai válság valósága durván és szinte egyszerre csapódott bele a világ társadalmainak életébe. Persze, valójában ez már igen régóta tartó folyamat, hiszen a tengerszint emelkedése, a rendkívüli időjárási események már igen régóta veszélyeztetnek közösségeket, vesznek el életeket, az ember már régóta felelős fajok eltűnéséért, de az utóbbi években érezhető változás következett be a válságról való kommunikációban. Úgy vélem, hogy a klímavészhelyzetről, mint lehetséges eszközrendszerről való gondolkodás ebbe a változásba ágyazódik bele és egyúttal ez a megváltozott környezet határozza meg majd azt is, hogy mit lehet ettől az eszköztől várni.

Alapvető változás klímaváltozásról való közbeszédben: válságdiskurzus és a cselekvés kikényszerítése

2019-ben a klímasztrájk és a klímaválság lettek az év szavai, ami mutatja, hogy alapvető változás következett be az ökológiai- és klímaválsággal kapcsolatos diskurzusban, amit az az apró, de fontos dolog is jelez, hogy a Házi Patika oldalon megjelent egy rövid címszó a „klímaszorongásról”. A fordulat lényege pedig az, hogy amióta minden eddiginél jobban kézzelfoghatóvá váltak a klímaváltozás mindennapi (tehát nem csak és elsősorban a jövő generációkat érintő) hatásai, azóta világszinten is felerősödött az, hogy a klímaváltozásra korunk legjelentősebb globális, mindent és mindenkit veszélyeztető válságaként tekintünk. Ennek a változásnak nagyon is kézzelfogható oka van: egyrészt a klímaváltozás által felerősített, életünk mindennapjait meghatározó extrém időjárási viszonyok és azok hatásai (hőhullámok, sohasem látott mennyiségű hirtelen lezúduló csapadék, bozóttüzek, az emberi infrastruktúrák megroppanása); másrészt az, hogy a klímaváltozást és annak következményeit kutató közösség világszerte egyre aktívabban és erősebben áll ki azért, hogy végre társadalmi, politikai következménye legyen annak, hogy a klímaváltozás miatt „kimondhatatlan emberi szenvedésekkel” nézünk szembe.

Ebben az eleve alakuló környezetben jöttek létre a legújabb klímamozgalmak (mindenek előtt a Fridays for Future és az Extinction Rebellion), valamint az egész Greta Thunberg-jelenség, amelyek önálló és meghatározó alakítói lettek a klímaváltozásról való diskurzusnak. Amikor a legfiatalabbak kezdenek el drasztikusan és végletes akciók keretében aggódni a saját és a bolygónk jelenéért, akkor logikus, hogy mind a nyelvi eszközrendszerekben, mind pedig az eddigi hozzáállásokban változásra kell számítani: a klímaváltozásról való beszédet felváltotta az ökológiai- és klímaválság. A dolog példa nélküliségét az adja, hogy a legfiatalabb generációk néznek most szembe azzal, hogy immáron bizonyos fokig visszafordíthatatlan a klímaváltozás és egyre hangsúlyosabb kérdés most már inkább az, hogy lehet-e és ha igen, akkor hogyan alkalmazkodni az egyre súlyosbodó válsághoz. S mindez előttünk, a digitális és mozgalmi szférákban zajlik. Ez a lehetetlen helyzet, valamint az azzal való szembenézés ihlette a klímavészhelyzetet, hogy immáron elértünk egy olyan pontra, ami után semmi sem folytatható úgy, ahogyan eddig. Alapvető változásokra van szükség.

Mit várhatunk a klímavészhelyzettől?

Vajon a klímavészhelyzet a már-már társadalmi patológiaként működő klímaszorongásra adott egyfajta felületi kezelés? Tehát egyfajta retorikai fogás – ahogyan mondják; vagy pedig magára a klímaválságra adható valódi globális és lokális reakció? Ezt még nem lehet tudni. Az azonban szerintem már most is biztosan állítható, hogy ha csupán „retorikai fogás”, akkor is nagyon sokat várhatunk tőle, hiszen minden eddiginél nagyobb figyelem középpontjába állíthatja a globális ökológiai- és klímaválságot. Így vagy úgy, de a klímavészhelyzet biztosítja, hogy ne keressük a korábbi „normalitásokhoz” való visszatérés lehetőségeit, mert azok nincsenek és az ebbéli erőfeszítésinket inkább a válsághelyzettel előálló roppant katasztrófa enyhítésére használjuk fel.

Érzésem szerint ugyanakkor ennél jóval több lehetőség rejlik a klímavészhelyzetben. Régi (ugyanakkor korántsem veszélytelen) tradíció, hogy rendkívüli válságokra, kivételes állapotokra rendkívüli eszközökkel reagál egy közösség. A Római Köztársaság szenátusa katonai vészhelyzet esetében kivételes, ám időben korlátozott (hat hónapra szóló) hatalommal rendelkező diktátort választott, akit ugyanakkor ellenőriztek a köztársasági hivatalok. A modern alkotmányos demokráciák is átvették ezt az ún. rendkívüli jogrend különféle megoldásainak formájában, amikor is valamilyen (természeti, politikai, háborús) válsághelyzetben a végrehajtó hatalom kap kivételes felhatalmazást időlegesen, szigorú elszámolással tartozva a törvényhozásnak.

Az ökológiai- és klímaválság mind a nemzetállamokra, mind a világ egészére leselkedő legnagyobb válsághelyzet. Ilyenformán nagyon is érthető az a logika, ahogyan a társadalmak a válsághelyzet egy újraértelmezett eszközéhez kívánnak nyúlni. A valódi kérdés az, hogy képesek vagyunk-e önmagunkat meghaladni, ugyanis a klímavészhelyzetet formálisan ugyanazon lokális vagy központi kormányzatok hirdetik ki, akik közvetlenül maguk is felelősek a klímaválságért, illetve közvetett módon erőtlennek bizonyultak a globális kapitalizmus szennyező erőinek megregulázásában.

Ha megvizsgáljuk az eddig kihirdetett klímavészhelyzeteket (akár a budapestit, akár az Európai Parlament által elfogadottat), akkor azt látjuk, hogy azok nagyon fontos célokat és elvárásokat fogalmaznak meg a karbonsemlegesség, a Párizsi Megállapodásban meghatározott klímacélok, a közintézmények kibocsátásokkal kapcsolatos adatnyilvánossága, valamint az extrém időjárási körülményekre való felkészülés (és még nagyon sok fontos egyéb kérdés) kapcsán. Ezek természetesen kulcsfontosságú kérdések a klímaválságra való politikai, társadalmi és gazdasági reagálás szempontjából, ugyanakkor egyelőre nem nagyon látjuk azt, hogy a klímavészhelyzet illeszkedik-e, és ha igen, akkor miként a rendkívüli hatalomgyakorlás több évszázados tendenciáiba, vagyis van-e mögötte politikai és társadalmi akarat, hogy létrejöjjön az első, klímaváltozásra reagáló rendkívüli jogrendtípus.

Úgy vélem, hogy ez még nyitott kérdés és óriási a bizonytalanság mind a politikai döntéshozókban, mind a klímaaktivistákban. Túl sok idő azonban nincs, ugyanis, ha valódi eszközként szeretnénk felhasználni a klímavészhelyzetet, akkor ezeket a döntéseket hamar meg kell hozni. Valódi formabontó megoldás az lenne – és álláspontom szerint ez tenné a legjobbat a klímaválság hatásaival való küzdelemnek –, ha létrejöhetne a világtörténelemben először a nemzetállami kereteket meghaladó, akár az egész bolygóra kiterjedő a jogrendszerek által elismert új rendkívüli állapot, vagyis a globális klímavészhelyzet.

Kellemetlen igazság - Gondolatok a Rendszerváltoztatás Fekete Füzetéről

Az írás a Magyardiplo-n jelent meg 2020. január 2-án.

Bevallom, hogy e sorokat egyáltalán nem valamiféle független-elemző pozícióból írom. Nem csak azért, mert szerintem eleve nincs ilyen szerep, hanem azért is, mert a Politikatörténeti Intézetben – ahol a Társadalomelméleti Műhely munkáját koordinálom – tartottuk a Rendszerváltoztatás Fekete Füzetéről sajtóbemutatóját.

Szóval elköteleződtem az „ügy” iránt. S hogy mi ez az ügy, arról szeretnék néhány dolgot összefoglalni. Nem lehet véletlen, hogy a Farkas Péter által összeállított, a Rendszerváltoztatás Fekete Füzete (a továbbiakban: Fekete Füzet) című anyag jelentős ellenérzéseket és dühöt váltott ki a hazai liberális közegben, de még sokszor a baloldalon sem tudtak mit kezdeni a Kádár-rendszer és a globális kapitalizmus magyar perifériájának összevetésével. Pedig harminc évvel a rendszerváltás után éppen itt lenne az ideje kitörni azokból a dogmákból, amelyek a „történelem végeként” igyekeztek ránk erőszakolni a liberális demokráciát.

A Fekete Füzet pontosan azt bizonyítja, hogy a liberális demokrácia Magyarországon – és a kelet-közép-európai régióban máshol is – nem volt más csupán, mint a globális kapitalizmus „vivőanyaga”, amely szabadságot, emberi jogokat, az államtól való integritást ígért, de közben (olykor erőtlenségből és bátortalanságból, máskor kapzsiságból és szánt szándékkal) kiszolgáltatta a társadalmat a piaci önkénynek. Bizonyára az a gondolat dühített fel sokakat, hogy a „szocializmusban jobb volt”, pedig az egy „diktatúra” volt (hangzik a válasz), amelyben nem lehetett jobb, mert nem volt szabadság.

Ez a zsigeri reakció éppolyan zavarba ejtő, mint az a tény, hogy a szabadság rendszere, a liberális demokrácia akkora szociális katasztrófát okozott, mint amelyre a Fekete Füzet rávilágít. A katasztrófa főbb elemei: a dolgozók, illetve a „gazdaságilag aktív népesség” radikális csökkenése; ezen belül is a romák munkaerőpiaci jelenlétének összeomlása a rendszerváltás után; a brutális jövedelmi különbségek; nem elégséges hozzáférés alapvető élelmiszerekhez, tömeges alultápláltság és éhezés; lakhatási válság és a lakásszegénység legszélsőségesebb formája, a hajléktalanság; a hárommillió létminimum alatt élő ember nyomora, különösen a gyermekeké; az évről-évre lakásaikban és közterületen fagyhalált szenvedők százai; az alapvető kulturális szolgáltatásokhoz hozzá nem férők tragédiája.

Hol van tehát az igazság? Mi a jobb egy nem demokratikus, de szociálisan érzékeny vagy egy önmagát demokratikusnak hazudó, de szociális katasztrófát előidéző rendszer? Nem kell szocialistának vagy kommunistának lenni ahhoz, hogy felismerjük a „nem létezett” szocializmus és az ugyancsak „nem létező” demokrácia közötti roppant feszültséget! Szerintem joggal várhatjuk el liberális barátainktól, hogy végre közösen nézzünk szembe ezzel a kellemetlen igazsággal és ne legyen eretnek gondolat a közelmúlt társadalmi tragédiájának elismerése.

Félreértés ne essék, nem maga a liberális demokrácia intézményi rendszere okozta a katasztrófát, hanem a globális kapitalizmus: ilyenformán maga a magyar Fekete Füzet valójában a Kapitalizmus Fekete Füzetének hazai alfejezete. Ugyanakkor az intézményesült liberális demokrácia korántsem tudta és/vagy akarta megakadályozni a tőke szabad rablását, a társadalmak és a környezet végletes kizsákmányolását. A fő ok az, hogy a liberális demokrácia jogi, politikai, kulturális rendszere végletesen kapitalizmuspárti, a globális kapitalizmus működtetésére rendezkedett be: ugyan megpróbálja azt humanizálni, de rendre elbukik abban!

Ilyenformán és történelmileg társtettesé válik az ordas eszmék felemelkedésében (lásd Weimari Köztársaságot és a korszakunk jobboldali populista autokráciáit). Liberális barátaink a radikális baloldaltól való pszichotikus félelmükben mindig meglepődnek azon, hogy időről-időre elérkezik egy olyan autoriter rendszer, amely náluk is hatékonyabban együtt tud működni a globális kapitalizmussal.

A Fekete Füzet és általában a kritikai baloldal tevékenysége talán kiindulópontokat adhat ahhoz, hogy hogyan szálljunk szembe az ordas eszmékkel. A következő lépés azonban sokkal nehezebb, hiszen mindebből immáron politikát kell csinálni!

Két kötettel a Mérce 2019-es listáján

A Mérce idén is összegyűjtötte 2019 baloldali szempontból fontos könyveit. A Társadalomelméleti Műhely Napvilág Kiadónál megjelenő sorozatának két legújabb darabja (Scheiring Gábor: Egy demokrácia halála. Az autoriter kapitalizmus és a felhalmozó állam felemelkedése Magyarországon; Sebők Miklós: Paradigmák fogságában. Elitek és ideológiák a magyar pénzügyi kapitalizmusban) is helyet kapott ebben. Külön öröm és megtiszteltetés, hogy az én Kivételes állapotban. A modern politikai rendszerek biopolitikája (Napvilág Kiadó, 2019) című kötetem és az általam szerkesztett Neoliberális hegemónia Magyarországon. Elemzés és kritika (Noran Libro Kiadó, 2019) is helyet kapott ugyanitt. Az előbbiről Kustán Magyari Attila, az utóbbiról Benedek István írt ismertetést. Köszönet Nekik és a Mércének!

"Antal Attila: Kivételes állapotban. A modern politikai rendszerek biopolitikája

Budapest, Napvilág Kiadó, 172 oldal

Kustán Magyari Attila

Beléptünk a kivételes állapot korszakába, amelyben már nem a joguralom, hanem a politika uralma alatt élünk – olyan világban, ahol a jog mint olyan politikai eszközzé vált – írja Antal Attila politológus, az ELTE Állam – és Jogtudományi Kar adjunktusa és a Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelyének koordinátora. Könyvében előbb a biopolitika elméleti megközelítéseit összegezve – Foucault, Agamben, Hardt és Negri mentén –, majd a kivételes állapot elméleti hátterét vizsgálva jut el annak az autoriter neoliberális és populista megnyilvánulásaiig, amelyekkel ma találkozunk. Rámutat arra is, hogy a kivételes állapot mint politikai eszköz nemcsak az Orbán-rendszerre érvényes, és nem is csak totalitárius rendszerekre jellemző, hanem a modern hatalomra.

Antal dilemmája, hogy ha nem térhetünk vissza a korábbi világrendhez – szerinte nincs erre lehetőség –, akkor újra kell értékelnünk a viszonyunkat ezzel az állapottal. A klímaválság fényében a könyv különösen fontos támpontokat nyújt azokkal a „középről” hangoztatott szemben, amelyek egyoldalú kritikát nyújtanak a populista mozgalmakról, és a demokrácia-totalitarizmus dichotómia mentén gondolkodnak, de nem veszik figyelembe a neoliberalizmus színeváltozásait, amelyek képessé teszik arra, hogy tovább éljen autoriter politikai klímában is."

"Antal Attila (szerk.): Neoliberális hegemónia Magyarországon. Elemzés és kritika

Budapest, Noran Libro Kiadó, 200 oldal

Benedek István

Ez a tanulmánykötet egyszerre számvetés és vitaindító a neoliberalizmus hazai hegemóniájáról. Számvetés, hiszen összegzi és globális viszonyrendszerbe ágyazva próbálja elemezni az elmúlt évtizedek hazai politikai-gazdasági folyamatait – azaz a magyarországi autoriter neoliberális hibrid két szakaszát. Az első, „puha neoliberális hibridet” – amely a rendszerváltástól a 2000-es évek végéig tartott – a „függő piacgazdaság és a kaotikus demokrácia spontán összekapcsolódása jellemezte”.

Ezzel szemben a „kemény neoliberális hibrid” – amely a világgazdasági válságot követő 2010-es évek korszaka – a „két szférát már egységes belső rendszerré szervezte, és olyan autoriter politikai szerkezetet alakított ki, amelynek külső rendszere a multikkal való tudatos kiegyezésen alapult” (156–157. o.). A fenti felosztásból is látszik, hogy a kötet szerzői nem csupán az autoriter neoliberalizmusként értelmezett 2010-es évek jelenét vizsgálják, hanem annak előzményeit is, tehát a rendszerváltást követő demokratizálódás, európaizálás és gyors felzárkózás könnyű álmát ígérő narratíva időszakát is kritikai elemzésnek vetik alá.

A fenti célok érdekében a kötet egyfelől meg szeretné ismertetni a hazai közönséggel a neoliberalizmus kritikájával foglalkozó alapvető szakirodalmat, másfelől a neoliberalizmus keretrendszerében bemutatni a késő Kádár-rendszertől kezdve egészen az Orbán-rendszerig a hazai politikai, gazdasági és társadalmi változásokat.

A kötet indító szövegében Ágh Attila a lehető legszélesebb irodalmi bázist felvonultatva vizsgálja meg a neoliberalizmus korszakait, aranykorát és válságát. Pogátsa Zoltán írása politikai gazdaságtani keretben vizsgálja a neoliberalizmust mint a jóléti kapitalizmust visszaszorítását célul kitűző irányzatot. Kapelner Zsolt politikafilozófiai tanulmányában amellett érvel, hogy a neoliberalizmus társadalma egy szükségszerűen szabadságellenes társadalom. Antal Attila a neoliberalizmus autoriter jellegével és az általa okozott kivételes állapotokkal foglalkozik. Bár a felsorolt szövegekben is vissza-visszatérő referenciapont a magyar helyzet, de Éber Márk Áron írásától – amely a neoliberalizmus államszocialista gyökereit elemzi – kezdve a kötet fókuszpontja a neoliberalizmus magyarországi pusztítása. Pásztóy András a munka világának neoliberális vonásait vizsgálja az Orbán-rendszerben. Végül Ágh Attila második írása a 2010 utáni berendezkedést autoriter és neoliberális hibridként elemzi.

A könyv egyúttal vitaindító is, hiszen egyszerre jelzi és ösztönzi a szociális demokrácia új narratíváját és a hozzá kapcsolódó vitákat, amellyel az új narratíva kialakításával küszködő baloldali közgondolkodás és politika elméleti újraalapozásához is szeretne hozzájárulni. Ennek érdekében pedig hatalmas nemzetközi szakirodalmat vonultatnak fel a szerzők, amellyel igyekeznek behozni Magyarországra azokat a kritikai hangokat, amelyek régóta a baloldali megújulás fő pillérének tekintik a neoliberalizmus és a neoliberális globalizáció alapvető kritikáját. Ezáltal a kötet több kíván lenni, mint a neoliberalizmus kritikájával foglalkozó széles körű irodalom hazai recepciója, hiszen mivel a szerzők szerint a neoliberális kapitalizmus válságban van, illetve egyre égetőbbé válik az emberiségre gyakorolt káros hatásaival való őszinte szembenézés, ezért létfontosságú a társadalmi-politikai alternatívákról szóló gondolkodást inspirálni és vitákat lefolytatni."

A baloldal esélye és társadalmi felelőssége

Az alábbi nyílt levelet 2019. december 16-án közölte az A Mi Időnk, december 17-én a Munkások Újsága és december 18-án a Magyardiplo is. 

Antal Attila

Nyílt levél a Magyar Szocialista Párt Baloldali Tömörülés Platformjának

A baloldal esélye és társadalmi felelőssége

Válaszúthoz érkezik a baloldal Magyarországon: az autoriter Orbán-rendszer és a felerősödő liberalizmus kettős szorításában vagy atomizált formában fogja tovább vinni az ellenállás, a forradalom lángját (ami, valljuk be nem kevés) vagy pedig létrehozza végre saját mozgalmát és pártját. Én azt gondolom, hogy az autoriter kapitalizmus (amelynek a két frakcióját jelenti az Orbán-rendszer és a liberálisok) a magyar társadalmat minden eddiginél jobban szétmorzsoló hatása és az ebből fakadó társadalmi felelősségünk miatt politikai alternatívát kell, hogy kialakítsunk! Ezek miatt ajánlom a Magyar Szocialista Párt Baloldali Tömörülés Platformja figyelmébe az alábbi sorokat.

A dolog úgy áll, hogy mind az Orbán-rendszer, mind pedig az európai és önkormányzati választások után megerősödött liberális világ úgy fél a radikális baloldali alternatívától, mint a tűztől. Az orbáni autokrácia három dolog miatt: egyrészt azért, mert csak a baloldal akar és mer rámutatni az Orbán-rendszer és a neoliberális kapitalizmus szentségtelen házasságára és arra, hogy Orbánék gátlástalanul kiszolgálják a nemzetközi nagytőkét cserébe azért, hogy felépítsék az állami burokban született nemzeti arisztokráciájukat; csak a baloldal akar és mer kérlelhetetlenül szembe menni azzal, hogy az Orbán-rendszer lett a – korábbi szociálliberális kormányzatok által meggyengített – szociális-, oktatási-, egészségügyi-, környezetvédelmi- és nyugdíjrendszerek hiénája és csődgondnoka, amelynek az az eredménye, hogy a végletekig kizsákmányolt magyar munkásokat minden reménység nélkül hagyta cserben a magyar állam; végül mindezeket az Orbán-rendszer fejére olvasva csakis a baloldal tud politikai alternatívát teremteni és ezt támogatást, szavazatokat begyűjtő társadalmi mozgalommá szervezni. A liberális oldal pedig bűnös történelmi reflexei miatt (a felszínen a „vörös veszélytől” félnek) ódzkodik a baloldaltól, de éppen itt az ideje kimondani azt, hogy valójában ugyanannak a kapitalizmusnak a helytartója, amivel az Orbán-rendszer is kiegyezett. Éppen emiatt nem lehet meglepő, hogy a hazai liberálisok egy része félelemmel vegyes csodálattal tekint az Orbán-rendszer legbrutálisabb neoliberális intézkedéseire: a közszolgáltatások privatizálása, a multik igényeinek végletes kiszolgálása különösen a vissza nem térítendő állami támogatásokkal és a rabszolgatörvénnyel, de akár még a társadalombiztosítási rendszerből való kitaszítás embertelenségére is. A liberálisok sokkal jobban féltik a kapitalizmust, mint amennyire az autoriter államtól félnek.

Vitathatatlan, hogy az Orbán-rendszert egy széleskörű politikai és társadalmi koalíció kell, hogy leváltsa, ugyanakkor az is vitathatatlan, hogy ha nem lesz ebben a koalícióban baloldali szerveződés, akkor ugyanahhoz jutunk majd, mint ami létrehozta magát az Orbán-rendszert. A liberális erők semmit sem tanultak a neoliberális piaci fundamentalizmus által világszinten és Magyarországon elszabadított szörnyűségekből és meglepődve vették tudomásul, hogy a nemzetközi piacok, a multinacionális vállaltok és az EU neoliberális rendszere – formális zsörtölődésektől eltekintve – minden gond és lelkiismeretfurdalás nélkül együtt tud működni egy autoriter rendszerrel. Mindezt sértődve vette tudomásul az „európai ellenzék” és éppen emiatt nagyon kevés esély mutatkozik arra, hogy egy Orbán utáni világban ne a neoliberális gazdaságpolitika, a tőke igényeit minden szinten és módon kiszolgáló, a munkásokat megnyomorító politika legyen a fő irány. Éppen ezért óriási a baloldal felelőssége ebben a helyzetben: nincsen más olyan politikai erő, amely össze akarná egyeztetni a magyar társadalom munkából élő osztályainak megmentését és a globális ökológiai- és klímaválságból eredő nemzetközi kötelezettségeket!

Válaszúthoz érkezik a baloldal, mert az önkormányzati választásra létrejött ellenzéki összefogás pusztán taktikai szempontból realizálta azt a potenciált, amely a mostani széttöredezett ellenzéki politikai térben benne van. Ez egyrészt jelentős politikai siker, másrészt olyan politikai kockázat, amely a baloldal maradékainak felszámolásához vezethet. Az önkormányzati választást követő kíméletlen pozícióharc megmutatta, hogy az összefogás többi pártjainak csak a baloldal maradék emberi és szervezeti erőforrásaira van szüksége saját politikai sikerük építgetése érdekében. Azért meg- és fennmaradni, hogy a liberális pártok „táplálkozni tudjanak” a baloldalból nem politikai siker, aki ezzel házal, a baloldalt dobja oda az Orbán-rendszernek. Ha megnézzük az utóbbi hónapok médiatérbeli és politikai humánerőforrásbeli változásait, akkor szemmel látható, hogy a Demokratikus Koalíció óriási befektetéseket hajtott végre. Ezek a mozgások a Fidesz tudtával és közvetett engedélyével zajlanak, hiszen az Orbán-rendszernek szüksége van a Gyurcsány-faktorra és ezt kihasználva próbálja meg a volt miniszterelnök megvalósítani azt a tervet, amit mindig is akart: hegemón pozícióba kerülni az ellenzéki térfélen. Számára nem fontos, vagy éppen nem akarja belátni azt, amit Orbán mindig is tudott: ez önmagában nem lesz elegendő a rendszer leváltására (Gyurcsány természetesen abban reménykedik, hogy egyéb tényezőket kihasználva Orbán ütemet téveszthet és akkor fog majd lecsapni). Én meg vagyok arról győződve, hogy erre nem vezethet a baloldal útja, mert ez nemcsak a baloldal, hanem az egész ország számára járhatatlan! Végre véget kell vetni a magyar politika évtizedes fátumának: az Orbán-Gyurcsány párviadalnak, amely kisemmizte, lerongyolta ezt az országot és mára az összeomló ellátórendszerek miatt naponta emberhalálban mérhető károkat okoz! Gyurcsány ugyanazt akarja, amit a szocialista párton belül korábban nem tudott megvalósítani: maga alá rendezni egy liberális, „egy a tábor egy zászló” alatt haladó ellenzéki konglomerátumot Orbán ellen. Túl azon, hogy nem térhetünk vissza a 2010 előtti világhoz, ez a szembenállás azért is hihetetlenül veszélyes, mert már eddig is ahhoz vezetett, hogy nincs szembenézés, felelősségre vonás a magyar politikában. Ez vonatkozik éppúgy Gyurcsányra, mint egy lehetséges kormányváltás esetén Orbánra és körére, hiszen nagyon is elképzelhető, hogy a tőke érdekeit kiszolgáló egyik frakció ismét menlevelet ad a másiknak.

Mindezt csakis egy olyan baloldal tudja megakadályozni, amely végre szembe mer és tud nézni több mint egy évszázados történelmi örökségével és tehertételivel; lezárja múltját, de táplálkozik is abból; zászlajára tűzi azt, amit történelmi vétek volt onnan lekaparni: a tőke által kizsákmányolt osztályok védelmét; továbbá szembenéz azzal, hogy a globális klíma- és ökológiai válsággal csakis a kapitalizmus mostani formájának szétzúzásával, a demokratikus szocializmus értékeinek vállalásával és képviseletével nézhetünk szembe; végül mindezek alapján identitásában megerősödve, büszkén és nem szemlesütve néz szembe a liberális, konzervatív erőkkel! Csakis így kerülhetjük el azt, hogy az állami és piaci autokrácia militarizmusa ismét lángra lobbantsa világunkat! A hazai baloldalnak be kell kapcsolódnia a nemzetközi antikapitalista, kapitalizmuskritikus baloldal mozgalmaiba (USA-tól kezdve, az Egyesült Királyságon, Spanyolországon és Portugálián át, Latin-Amerikáig), ugyanakkor tanulnia kell azokból a hibákból is, amelyek oly sokszor a baloldal sikertelenségéhez vezettek.

Új baloldalt kell tehát építeni, amelynek kiindulópontjai a Baloldali Tömörülés, a Magyar Szocialista Párt csatlakozó további platformjai, politikusai, és mindenek előtt a szakszervezetek (akik segítségével lehetőség nyílhat a munkásság megszervezésére), továbbá mindazon radikális baloldali politikai csoportosulások, szellemi műhelyek, amelyek egységesen úgy gondolják, hogy a társadalom előtti felelősségük tudatában végre nyilvánosság előtt elköteleződnek egy baloldali alternatíva mellett, mert jóidőre ez lehet a baloldal előtt álló egyik legfontosabb lehetőség!

Merjünk radikális baloldaliak lenni!

A cikk a Mércén jelent meg 2019. november 19-én.

Eltelt pár hét az önkormányzati választás óta, és talán most már nem minősül „ünneprontásnak” néhány kritikus kérdés felvetése, hiszen az ellenzéki összefogás pusztán taktikai szempontból realizálta azt a potenciált, amely a mostani széttöredezett ellenzéki politikai térben benne van.

Ez persze nem kevés eredmény, és nem is szabad lebecsülni, de sem ideológiai, sem választási szempontból nem elégséges az Orbán-rendszer megdöntéséhez. Persze az látható, hogy formálódik a stratégiai tömb, egy ellenzéki liberális gyűjtőpárt, amely vállalkozna a rendszerváltásra, és ebben a baloldalnak nem szívesen akarnak lapot osztani, pedig ez korántsem szükségszerű. A baloldalnak helye van az Orbán-rendszer leváltásában és egy új világ felépítésében!

A választás óta több körben heves vitát folytattam a saját véleménybuborékomban, főként liberális ismerőseim hányták rendre a szememre, hogy miért vagyok kritikus az önkormányzati választáson elért sikerek ellenére. Túl azon, hogy én mindig is meg voltam arról győződve, hogy pusztán választással nem lehet és nem is érdemes megdönteni az Orbán-rendszert, azt kétségkívül el kell ismerni, hogy a választási eredményeknek kulcsfontosságú lélektani, anyagi hatásai vannak az ellenzéki politikára, így legfőképpen a szavazókra és a pártpolitizálásból élőkre.

Nem vitatom azt, hogy az Orbán-rendszer leváltásához a lehető légszélesebb körű politikai és társadalmi koalícióra van szükség, ugyanakkor az számomra korántsem magától értetődő, hogy ennek alapja a korábbi szélsőjobboldali nézeteit levetkőzni óhajtó Jobbik és a régi és új (neo)liberális erők, azaz a Demokratikus Koalíció és a Momentum kell, hogy legyen. Azt az utat végképp problémásnak látom, hogy a liberális elit legújabb jelszava az, hogy mivel létrejött az „ellenzéki szavazó”, ezért az ellenzéki együttműködés tulajdonképpen a leendő koalíciós kormányzás főpróbája.

Ezen a ponton sütik rám a bélyeget általában, hogy az összefogás-kritikus nézeteim valójában az Orbán-rendszer hatalomban maradásához járulnak hozzá. Csakhogy a politika és a kormányzás nem működhet ideológiai-kulturális hegemónia nélkül. Ezt tanulta meg és formálta autokráciává a Fidesz, és ebben vétettek a korábbi balliberális kormányzatok. Ez utóbbiak egyrészt megpróbálták összevarrni azt, amit lehetetlen (neoliberális, megszorítás-alapú gazdaságpolitika és szociális érzékenység), másrészt érzéketlenek voltak arra, hogy a liberalizmus világpolitikai szinten defenzívába szorult.

A hazai liberális elit – természetesen tanulva az orbáni politikából – most úgy véli, hogy – visszahozva a baloldallal szemben 1994-től alkalmazott stratégiát – itt az ideje egy új liberális hegemóniának, erre pedig az eddig elért politikai sikerei (pártalapítások, EP- és önkormányzati választások) predesztinálják. Ebben az írásban szeretném kiélezni azt, amit Scheiring Gábor a baloldal előtt álló kihívásként írt le, és azzal érvelt, hogy nem lehet pusztán az ellenzéki politikának a rendszerváltás nyerteseire, az urbánus középosztályra építeni. Nagyon valószínű, hogy az Orbán utáni rendszerben koalíciós kormányzásra lesz szükség, de ha a 2022-re összeálló ellenzéki alakulatot a (neo)liberális hegemónia fogja meghatározni, akkor visszajutunk ahhoz, ami az Orbán-rendszert létrehozta.

Egyúttal elveszítjük az orbáni neoliberális politikával szembeni kritikai lehetőségeket, végül pedig az egyébként sem kevés morális dilemmát okozó Jobbik szavazói is lemorzsolódnak, hiszen nem csak a Fidesz, de a Jobbik is a 2010 előtt rendszer radikális tagadásából profitált. A liberális elit egyértelmű és minden kétség nélküli támogatást vár el a baloldaltól az Orbán-rendszer autoriter tendenciái ellenében. Ezt meg is kapták.

Az azonban mégsem járja, hogy ha az antikapitalista baloldal elkezdi tárgyalni saját emlékezetpolitikai és ideológiai pilléreit, tőke és EU-kritikus hangot üt meg, akkor egyszerre kerül rá a kommunista és az „orbánista” bélyeg, vagy ami még rosszabb az „összefogás-ellenességé”. Mindezek alapján azt állítom, hogy nem kevesebb, vagy a liberálisok számára még éppen elviselhető baloldaliságra van szükség, hanem éppen most életbevágó egy radikális baloldali alternatíva ideológiai, mozgalmi és pártpolitikai kimunkálása. A továbbiakban ehhez szeretnék néhány kiindulópontot leszögezni.

Antikapitalizmus és osztálypolitika

Több, mint 15 évvel ezelőtt fogalmazta meg Gyurcsány Ferenc azt, hogy „Merjünk baloldaliak lenni!”. Bevallom, ez hatott rám, hiszen elemi erővel erősítette meg bennem mindazt, amit addig is tudtam: a kizsákmányoláson alapuló világrendbe nem szabad beletörődni, szükség van radikális rendszer-alternatívára.

Kár, hogy akkor nem sejtettem, hogy Gyurcsány „baloldal” alatt valójában neoliberalizmust értett – és ért ma is. A radikális baloldal nem adhatja fel antikapitalista alapjait, és az ebből fakadó kapitalizmuskritikus stratégiát, vagyis minden kompromisszumot és kiegyezést a liberális és konzervatív erőket azon a mérlegen kell megmérni, hogy mennyire gyengíti-e az antikapitalista baloldalt.

És igen, ebben benne van az is, hogy a baloldal által képviselni szándékozott kizsákmányolt társadalmi csoportok érdekében meg kell ragadni az államhatalom lehetséges megszerzése által biztosított lehetőségeket! A mai világrendszerben óriási (de nem legyőzhetetlen) nehézségek árán lehet antikapitalista módon kormányozni, csakis politikai hatalommal tudjuk enyhíteni a kizsákmányoltak szenvedését és kiharcolni az antikapitalista alternatívát.

Pontosan tudom, hogy ez korántsem elég a radikális baloldal „kemény magjának”, és már ez is sok a kapitalizmuspárti erőknek, de azt be kell látni, hogy a neoliberális erőkkel kiegyező autoriter államhatalom, amely immáron nemzetközi szinten is az agresszió mellé állt, mindenkire óriási veszélyt jelent.

Nem beszélve arról, hogy az Orbán-rendszer elleni küzdelemmel valójában a globális kapitalizmus ellen is harcolunk, s ezt a végletesen EU-párti „demokratának” is be kell látnia: az EU-t és az óriáscégeket óriási felelősség terheli az Orbán-rendszer finanszírozásában és gazdasági fenntartásában.

Ahhoz azonban, hogy mindehhez legyen elegendő morális tőkéje a radikális baloldalnak, és ne pusztán azzal nyugtassuk meg a lelkiismeretünket, hogy vállalható paktumot kötöttünk az „emberarcú” tőkével, mindenképpen szükség van egy új osztálypolitikára. Onnan is sejthettem volna, hogy Gyurcsány számára a baloldaliság csakis egy „politikai termék”, hogy az említett cikkben tudatosan az osztálypolitika ellen beszélt, és az identitáspolitikát választotta.

Szerinte ugyanis: „Átalakultak a hajdan volt társadalmi törésvonalak, a tulajdon birtoklásával, illetve hiányával jellemzett osztályok határai elmosódtak, az osztályküzdelmet az intézményesült politika világában felváltotta, de legalábbis eltakarta a sokdimenziós rétegstruktúrába tagolt társadalmi csoportok bonyolult versenye és együttműködése.”

Éppen a munkások szavazataiból rendszert építő Orbán és a leszakadó munkásrétegek dühét a baloldal helyett becsatornázó Jobbik mutatta azt meg, hogy a baloldal halálra van ítélve, ha nem a kizsákmányolt társadalmi osztályokra támaszkodik.

Természetesen nem a klasszikus, 19-20. század eleji osztályokról beszélek, hanem arról, hogy a munka/tőke konfliktusnak minden lesznek vesztesei és ők sohasem azok, akik tőkejövedelemből vagy a legalacsonyabb bérjövedelemből élnek.

Az a neoliberális irányvonal, amelyet Blair, Schröder és Gyurcsány is képviselni próbált, feladta a szocialista, de még a szociáldemokrata politika évszázados alapkövetelményeit is, hiszen bármit is gondoljunk is baloldalon a kapitalizmus meghaladhatóságáról, ahhoz kétség sem férhet, hogy a tőkével nem kötünk olyan kompromisszumot, amely ellehetetleníti a bérmunkások és a legelesettebbek képviseletét.

Ez jóval többet jelent, mint a polgári társadalommal és pártokkal való kiegyezés, hiszen ezzel a baloldal éppen azokat a társadalmi csoportokat árulta el, akik a legjobban számítottak rá, és később a jobboldali populista ellenhullám során meg is büntettek bennünket. Ha a most formálódó ellenzéki együttműködésben nem lesz képviselve ez a markáns baloldaliság, akkor a hazai baloldalt joggal küldik a választók a történelem szemétdombjára. Nem maradhat tehát alternatíva nélkül a kapitalizmus és a magántulajdon elsőbbségéré épülő liberális demokrácia, hiszen akkor elfogadnánk azt, hogy a szélsőjobboldal és a piaci fundamentalizmus időről-időre bekövetkező hegemóniája egyfajta szükségszerűség.

Globalizáció- és EU-kritika, radikális klímapolitika

Az 1990-es évektől a politikai baloldal és a liberálisok olyan véd- és dacszövetséget hoztak létre, amely alkalmatlan volt arra, hogy szembenézzünk azzal, hogy mit és hogyan rontottunk el a rendszerváltás előtt/alatt/után, hogyan integrálódtunk egy olyan neoliberális kapitalista világrendszerbe, amely olyannyira meggyengítette a liberális demokráciát, hogy az alkalmatlanná vált a polgárok megvédésére.

A rendszerváltás egyszerre roppantott meg és emelt fel társadalmi csoportokat, és nagyon rosszul járunk el, ha még ma is totális sikerként értékeljük. A balliberálisok struccpolitikája miatt a globalizáció és az Európai Unió teljesen jogos kritikája jobboldalra sodródott, eközben a politikai baloldal a liberálisok árgus tekintetétől övezve nem mert semmilyen globalizáció- és EU-kritikus hangot megütni (esetleg még radikálisabb húrokat pengetni), mert az rögtön a „fasisztákkal” való lepaktálást jelentette volna – hiába tették meg mindezt a radikális baloldal szellemi műhelyei, ezt a politikai baloldal szinte teljesen ignorálta.

Ha belekényszerítjük magunkat ugyanebbe a történelmi csapdába, akkor ideológiailag párbajképtelenek leszünk. Nyilvánvaló, hogy nem mindenről a liberálisok tehetnek, de azt hiszem, egy egész társdalom és generációk jártak volna másként, ha a baloldal politikájának középpontjába tudja állítani azoknak a kritikus megközelítéseknek legalább egy részét – amelyek értelmezni tudták azt a dühöt, amely megalapozta a Jobbik és Fidesz felemelkedését.

A hiba, ha van ilyen, természetesen döntően a baloldalé: nem volt képes ideológiailag tisztább profilt, mozgalmat, bizalmat, végső soron egy középpártot kialakítani, amelynek generációsan megújult politikusai hitelesen képesek tőkekritikus, a munkásosztályt képviselő és védelmező politikai irányvonalat vinni. A radikális baloldali értelmiség pedig (jogos) sértődéssel fordult el a pártpolitikától. Ezen kell most változtatni.

Ha lemondunk a fenti radikális baloldali ideológiáról, akkor esélyünk sem lesz arra, hogy radikális válaszokat fogalmazzunk meg a klímaválságra, amelyre a globális kapitalizmus rendszerén belül nincs olyan megoldás, amelyet a baloldal nyugodt szívvel választhat. Hiszen nem lehet közünk olyan „megoldásokhoz”, amelyek piacosítani akarják magát a klímakatasztrófát és az erre adandó lehetséges válaszokat (ennek ugyanis az az eredménye, hogy a túlélés az anyagi helyzettől függ). De olyanokhoz sem , amelyek nyíltan vállalják azt, hogy lemondanak a társadalmak szerencsétlen sorsú tagjairól azért, hogy a tehetősek túléljenek – tulajdonképpen ezt teszi az Orbán-rendszer.

* * *

A liberális politika megijedt, hogy mennyire működőképes elegyet alkot az, hogy az Orbán-rendszer szavakban igen gyakran baloldali populista (a társadalom védelme a tőkével szemben, a globális struktúrák kritikája) és tettekben a lehető legneoliberálisabb (a nemzeti és a globális tőke igényeinek kiszolgálása, privatizáció és az állami közszolgáltatások leépítése).

Ezzel párhuzamosan megjelent a radikális baloldaltól és annak tőkekritikájától való félelem (ezt neveztem korábban a kommunista Ernst Thälmann után, aki nem működött együtt a szociáldemokratákkal Hitler hatalomra jutásának megakadályozásában, Thälmann-effektusnak).

Ahhoz, hogy a 2022-re kialakítandó ellenzéki együttműködésnek ne az a neoliberális ideológia legyen a fő habarcsa, amely ránk hozta azt az Orbán-rendszer, amely mindennél jobban kiegyezett a neoliberális és nemzeti nagytőkével – ideje lenne egyébként befejezni Orbán bujtatott csodálatát emiatt, mert ez nem érdem, hanem az orbáni autokrácia egyik fő forrása -, és ne azok legyenek a fő arcai, akik személyükben is felelősek azért, hogy a magyar demokrácia már jóval 2010 előtt megroppant, arra lenne szükség, hogy kialakuljon egy radikális baloldali alternatíva.

Ehhez pedig mindenek előtt az szükséges, hogy végre merjük vállalni baloldaliságunkat és az abból fakadó társadalmi felelősséget és konfliktusokat!

Neoliberalization and democratization? Economic and political transition in Hungary - ENRS Conference Bucharest

I have a lecture at  1989 – Annus Mirabilis. Three decades after: desires, achievements, future  international conference organized in Bucharest, 19-20 November 2019.

My lecture: Neoliberalization and Democratization? Economic and Political Transition in Hungary.

Solidarity and Nationalism after the Hungarian Transition at CBEES Conference Stockholm

I am participating at CBEES Annual Conference 2019: "Central and Eastern Europe 1989-2019: Orders and Freedoms", 7-8 November 2019, Södertörn University. I will hold a lecture with the title

Solidarity and Nationalism after the Hungarian Transition: From Liberal Democracy to Authoritarian Populism

It seems to be that Hungary under the Orbán-era has become one of the main fighters for sovereignty after the Hungarian regime change. In this paper I am trying to challenge this over-simplification and show the many faces of the system. According to my hypothesis under the populist-nationalist surface of the Orbán-regime there is disappointing compromise between the government and the globalized capitalism. The most state direct (subsidies, tax benefits) and indirect (labour law against the employees) aids have been given by the “nationalist Orbán’s governments” since the regime change. In this sense I put an emphasize on the investigation this new from of post-modern nationalism which is based on discursive fight for sovereignty, but at the same time sacrifice it in the context of neoliberal capitalism. In this sense, I will analyse the pact between the Orbán’s governments and neoliberal (especially German) companies. The other face of Orbán’s nationalism is much more brutal and relating to the hate campaign against refugees and migrants which has destroyed the traditionally weak Hungarian solidarity networks after 1989. I am convinced because of the mentioned pact with neoliberal capitalism which damaged the state and national sovereignty, the regime has found a way to over-emphasize the fight for sovereignty. That is why the Hungarian nationalism has been articulated in the last few years in the framework of civilizationism. Emphasizing and analysing this embarrassing phenomenon, the abdication of sovereignty and the brutal fight for it, are the main goals of this paper. 

The program of the event is here and the abstracts are available from here.

Az autokrácia nem lehet sem legitim, sem pedig legális

Megjelent a Fundamentum 2019/1-2. számában a a jogállami gondolkodás csapdájáról szóló Fórumban egy cikkem Az autokrácia nem lehet sem legitim, sem pedig legális címmel. A teljesen rovat innen tölthető le és a korábbi rovat (Joguralom autokráciában) pedig innen.

A jog elleni lázadás korszaka

A recenzió az Új Egyenlőségen jelent meg 2019. október 14-én:

Zinn, Howard (2019): Engedetlenség és demokrácia: Kilenc téveszme a törvényről és a rendről. Fordította: Piróth Attila. Budapest: Napvilág Kiadó.

Howard Zinn kötete rendkívül nyugtalanító olvasmány. Azt a felettébb aktuális kérdést feszegeti, amelynek elhallgatása vagy meg nem válaszolása az embereket megnyomorító hatalmi rendszerek alapja: fellázadhatunk-e a nyilvánvalóan erkölcstelen jogszabályok ellen? Howard Zinn eredetileg 1968-ban megjelent kötete nem kerülhetne aktuálisabb pillanatban a magyar olvasókhoz. Majdnem egy évtizede élünk egy olyan rezsimben, amely olyan jogrendszert alakított ki, amelyet − bár a társadalom döntő része számára elveszítette minden erkölcsi legitimációját − egy tehetetlenségi erő kőkeményen összetart. Ez az erő pedig a Zinn által is vizsgált hamis tudat, vagyis az, hogy a „törvényeket be kell tartani, azok erkölcsi megítélésétől függetlenül”. De vajon mit lehet kezdeni azzal a felismeréssel, hogy a jog és a joguralom mindig is a hatalom érdekeit szolgálta? Antidemokratikusnak tekinthető-e az olyan jogszabályok be nem tartása, amelyek nélkülöznek minden erkölcsi minimumot? A demokrácia ellenségei vagyunk-e akkor, amikor fellázadunk a tekintélyelvű hatalom jogrendszere ellen? Ilyen és ehhez hasonló kérdések nyomasztják a szerzőt.

A kötet illeszkedik abba legutóbbi pár évben örvendetes módon kibontakozó hagyományba (érdemes megemlíteni a következő köteteket: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma?), amely tudományos és mozgalmi perspektívából kezdett el foglalkozni a polgári engedetlenséggel. Zinn esszéje a békés polgári engedetlenség intézménye és gyakorlata melletti védőbeszéd, amely egyúttal Abe Fortas korábbi amerikai legfelsőbb bírósági bíró Concerning Dissent and Civil Disobedience című, 1968-as könyve elleni vádirat. Fortas bíró azt járta körbe, hogy milyen esetekben és feltételekkel elfogadható a békés polgári engedetlenség. Ez pedig nem más, mint a törvényességnek, a jog uralmának feltétlen tiszteltben tartása. Zinn munkájának középpontjában ennek kritikája áll. Nem lehet véletlen, hogy a jogrendszer és a joguralom egyfajta társadalmi fétisként kezelésétől már az ókori rómaiak is óvtak a „summum ius summa iniuria” (vagyis: a legteljesebb mértékben érvényre juttatott jog vezet a legnagyobb mértékű jogtalansághoz) ősi jogelvével. Zinn ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A törvények uralmának az abszolútum magaslatára emelése a totalitarizmus jele, és a totalitárius rendszerek légkörét meg lehet teremteni a demokrácia számos jellegzetességét mutató társadalmakban is” (Zinn, 2019: 106). Zinn kíméletlen éleslátással és logikus érveléssel mutat rá a Fortas gondolkodásában rejlő következetlenségekre. Fortas ugyanis egyszerre kívánja a törvényesség kalodájába zárni a polgári engedetlenséget, miközben azokra az esetekre tartja alkalmazhatónak, amikor érvénytelen, alkotmányellenes vagy mélyen erkölcstelen törvények ellen kívánunk fellépni. Zinn szembesít bennünket azzal, hogy ha ezt a megszorító értelmezést valljuk, akkor valójában sohasem tudunk a polgári engedetlenség eszközével élni. Ez esetben ugyanis a hatalom kezében mindig ott lesznek olyan végső morális és jogi ütőkártyák, amelyek semlegesíthetik az ellenállást. Éppen ezért a kötet kilenc – a Fortas-féle gondolkodásból eredő – téveszmét boncolgat, e béklyók alól kíván bennünket felszabadítani. E téveszmék kiindulópontja ugyanaz: a joguralom szentségén alapuló liberális demokrácia és ennek legszélesebben értett gazdasági/társadalmi háttere a kapitalizmus. A modern jogrendszerek kialakítása elválaszthatatlan a kapitalizmus globális kizsákmányoló rendszerének létrejöttétől, és mint ilyen, a kizsákmányolási gépezet összetartására, működtetésére és legitimálására szolgál (gondoljunk például a globális vállalatok azon elvárására, hogy ugyanolyan jogi keretek között működjenek a világ bármely pontján). Vagyis amikor Zinn Fortas érvelését és a polgári engedetlenség leszűkítő értelmezését kritizálja, valójában azt a liberális jogrendet bírálja, amely a törvényesség, jogállamiság és joguralom értékeit a globális kizsákmányolás fenntarthatósága érdekében alkalmazza, hiszen éppen a polgári engedetlenség lehetne a leszakadó társadalmi csoportok, a kisebbségek, a rabszolgaként kezelt munkavállalók, a bevándorlók, a nők és gyermekmunkások által alkalmazott eszköz, ha nem ütközne annak tényleges alkalmazása a jogrendszer által felállított roppant akadályokba.

Zinn tehát elementáris erővel világít rá arra, hogy a modern jog a neoliberális kapitalizmus legfőbb hatalmi struktúrájává és a sérülékeny társadalmi csoportok kizsákmányolásának egyik legnagyobb fenntartójává vált. Ennek legszembetűnőbb példája az Egyesült Államok. Zinn ki is nyilvánítja, hogy a törvények Fortas általi felmagasztalása már kudarcot vallott az amerikai történelem két legnagyobb válsága (a függetlenségi háború és a rabszolgaság eltörlése) során: „E két válságot a nemzet látszólagos békés és sikeres fejlődése követte, mert az amerikai liberalizmus gyorsan elhantolta a holttesteket (az indiánokét, a feketékét, a háborúba küldött fiatalokét), az igazságtalanságokat (a rasszizmus, az iparosítás, az urbanizáció emberi roncsait) pedig bezárta a nemzet alagsorába, ahol milliók éltek csendben és láthatatlanul. Azokat, akik a felszínre verekedték magukat, hogy megtörjék a csendet, az elnyomás és reform pontosan kimért elegye fogadta az ország belső nyugalmának helyreállítása érdekében… Így az amerikai társadalmat lehetett sikeresnek mondani; bár gépezetét sokak nyomorúsága olajozta, mások – a dagadó és elégedett középosztály – számára »működött«” (Zinn, 2019: 9–10). Vagyis korszakunk liberális jogrendje és a demokrácia logikus, ám beláthatatlan következményekkel járó osztálypolitikán nyugszik: az uralkodó osztály és a középosztály változó tartalmú és összetételű szövetségén, amelynek célja a középosztály anyagi pacifikálása és az alávetett osztályok burkolt, máskor egészen nyílt és brutális elnyomása. (Lásd a Zinn által is elemezett vietnámi háború elleni, illetve polgárjogi mozgalmakat.) E jól berendezett világba nem fér bele a polgári engedetlenség. Ám a cél korántsem a nyílt elnyomás, hanem valami sokkal brutálisabb. Teljes nemzedékeket arra nevelnek, hogy a törvényességre való álságos hivatkozás előtt minden, az igazságosságra hivatkozó morális megközelítésnek meg kell hajolnia. Zinn szerint a polgári engedetlenség valamilyen erkölcstelen, emberi szellemet, alapvető jogokat sértő törvény ellen irányulhat egy létfontosságú társadalmi cél érdekében. Előttünk áll tehát a liberális demokráciák és neoliberális kapitalizmus legnagyobb morális ellentmondása, amely abban ragadható meg, hogy a felvilágosodástól kezdve felépített, kifinomult, a jogrend biztosította egyéni és közösségi védelem is anyagi státuszhoz köti és ennek elfogadását olyan morális kötelezettségként írja elő, amely minden állampolgárnak „elsőrendű kötelezettsége”.

Itt érkezünk el egy olyan alapfelismeréshez, amely meghatározhatja korszakunkat: a római jogtól kezdve, különösen a francia felvilágosodáson, az angol parlamentáris fejlődésen át, egészen az amerikai és európai alkotmányozásokig mélyen hittek abban, hogy a jog és a joguralom minden polgárként elfogadott ember (s ebbe korántsem tartozott bele mindenki, pl. nők, afroamerikaiak) védelmét szolgálja. Mindig is úgy volt, és napjainkban sincs ez másként – és e keserű felismerés alapjaiban határozza meg Zinn érvelését –, hogy a jog a hatalom és a hatalmasok alapvető biztosítéka, és korszakunk (különösen annak populista korszelleme) felfogható a jog elleni legújabb lázadásnak. Mindez azért lehet különösen fájó és kiábrándító a nyugati centrum és részben félperiféria országaiban, mert az átlagember mára azzal szembesül (hitel- és klímaválságtól kezdve, fogyasztóvédelmen át egészen az egészségügyig), hogy éppen az őt védeni hivatott jogrendszer szolgáltatja ki a hatalmasoknak, politikusoknak és bürokratáknak éppúgy, mint a globális vállalatoknak. Álláspontom szerint e mindig is létező védtelenség, a hatalom előtti meztelenség és eszköztelenség felismerése okozza korszakunk egyik legnagyobb frusztrációját. Tulajdonképpen a „fejlett nyugat” átlagpolgárai szembesülnek azzal, ami általános tapasztalat volt mindig is a periférián: az emberek a végletekig ki vannak szolgáltatva a hatalomnak.

Úgy vélem, hogy éppen ez a nyugtalanság és kiábrándultság hozta el korszakunk új tekintélyelvű politikai rendszereinek felemelkedését (gondoljunk Trump Amerikájára vagy az Orbán-rendszerre). Zinn elősorban nem a polgári engedetlenség és a tekintélyelvű rendszerek kapcsolatának kérdéskörével foglalkozik, ugyanakkor a modern önkényuralmak jogrendszereiben éleződik ki leginkább az, hogy milyen feszítő problémát jelent az igazságtalan, erkölcstelen jog. Bármilyen furcsának tűnik is, az új típusú, populista, tekintélyelvű rendszerek és a polgári engedetlenség közös tőről fakadnak abban az értelemben, hogy – legalábbis első ránézésre – mind a kettő a liberális jogrend elleni lázadásnak tekinthető. A liberális demokráciák elemi erővel kezdték el magukat védeni a huszadik század második felében a kibontakozó polgári engedetlenségektől, de mindenekelőtt az azokban megfogalmazódó dühtől, amely fakadhat az állami rasszizmus elleni lázadásból, a kapitalista rendszer kilátástalanságainak felismeréséből vagy éppen a korábban jelzett szomorú ráeszmélésből: az ún. emberi jogok korántsem egyetemesek és az állam egyáltalán nem akarja minden polgárát megvédeni.

A kortárs tekintélyelvű populista rendszerek éppen e kiábrándultságot és kilátástalanságot használják ki. Ám céljuk korántsem az, hogy a liberális demokráciák hipokrita megközelítése helyett közelebb vigyék a jogszerűséget és igazságosságot egymáshoz (pedig sokszor éppen ezt ígérik), hanem kimondják az eddig kimondhatatlant: az emberi jogok, az egyenlő bánásmód, a joguralom, a jogvédelem nem jár mindenkinek, azokból politikai és gazdasági érdekek mentén részesülhetnek csak az emberek. E szempontból mondhatnánk azt, hogy a tekintélyelvű populista rendszerek legalább őszinték. Ezzel azonban nem sokra megyünk, hiszen mindez a zsarnokság nyílt felvállalása. Ezek a tekintélyelvű rendszerek azonban ennél is többet tesznek, és ezért állítottam azt, hogy Zinn könyve nem is jelenhetett volna meg aktuálisabb pillanatban hazánkban: a tekintélyelvű populista berendezkedések elkezdték felépíteni saját alkotmányos rendszereiket (ezért nem állíthatjuk azt, hogy teljességgel a jog elleni lázadásból táplálkoznak), amelyek törvényesíteni hivatottak e rendszerek gonoszságát. Mindezt joggal nevezhetjük alkotmányos diktatúrának, amely minden eddiginél jobban kiélezi az erkölcstelen és igazságtalan jogrend elleni lázadás dilemmáit. Úgy hiszem – és ezzel talán Zinn is egyetértene –, hogy a tekintélyelvű rendszerek (legyenek azok liberálisok vagy éppen populisták) joga elleni lázadásnál kevés demokratikusabb tett képzelhető el.

A jog elleni lázadás új korszaka áll előttünk…

Romokban a jogállamiság (VIDEÓ)

A Progress Alapítvány projektindító konferenciája

2019. október 10, 15.00-18.00 óra 

Mozsár Bisztró (Nagymező u. 21, 1065) 

A Progress Alapítvány 2019 őszén új projektet indít a demokráciakutatásban, egyfelől konferenciák szervezése és tanulmánykötetek kiadása, másfelől a Demokrácia Figyelő honlap elindítása révén. Ez a projektindító konferencia a projekt bemutatását a jogállamiság válsága felől kezdi meg Fleck Zoltán vitavezetésével és egyben körvonalazza a projekt további törekvéseit is. 

15.00-16.45 Előadások 

Fleck Zoltán: A jogállamiság hanyatlása 

Vörös Imre: Az Alkotmánybíróság és a jogállamiság 

Antal Attila: A kivételes állapot és a jogállamiság újabb koncepciója 

Ágh Attila: Konfliktus az EU-val a jogállamiság ügyében 

16.45-17.00 Kávészünet 

17.00-18.00 Az előadások vitája

Facebook