Friday, 16 April 2021

Authoritarian Populism and Climate Emergency in Hungary (MPSA2021)

The populist turn from an anti-climate position to an authoritarian populist green agenda in Hungry has been elaborated in this paper. First, the theoretical background of environmentalism and democracy/autocracy will be analysed. It is to say that the relationship between democracy and the environment is quite contradictory, we can say that although democracy has a demonstrable effect on the quality of the environment and sustainability, it is not worth absolutizing. That is why we should put an emphasize on the environmental approach of authoritarian regimes. From 2010, the Orbán regime elaborated a controversial attitude toward green politics, on the on hand, it can be characterized climate denialism and demolition of environmental institutions, on the other hand, a green Fundamental Law has been accepted. In the second half of 2019 and early 2020, the regime started to create a new conservative green agenda. Although, this authoritarian populist greening is far not based on the eco-authoritarian traditions. In this paper, it has been challenged that the authoritarian populist actors are hostile to environmental policies. The Orbán regime proved very adaptive in the case of climate emergency and it is about to elaborate an own climate agenda. At the same time, it also means that the regime is unable to face with the real nature of climate emergency. The crisis caused by the COVID-19 has been used by the regime to introduce an exceptional power and ruling by decree. In fact, the regime relied on exceptional governance before the COVID-19 crisis since the migration crisis of 2015. The authoritarian populist regime recognized the political opportunities of the exceptional governance long before the overlapping crisis.


Environmental Political Theory: Planetary Politics Thu, April 15, 10:40am to 12:10pm CDT (5:40 to 7:10pm CEST)

Chair: Andy Scerri*, Virginia Polytechnic Institute and State University

Attila Antal, Eotvos Lorand University: Authoritarian Populism and Climate Emergency in
Hungary

Kamran Moshref, The Graduate Center, CUNY: Towards Planetary Political Theory: Hannah Arendt’s Earth Vision

Disc.: Andrius Galisanka, Wake Forest University and Andy Scerri, Virginia Polytechnic Institute and State



Thursday, 25 March 2021

Az Európa-erőd kínzókamrái - recenzió az Új Egyenlőségen

 A cikk az Új Egyenlőségen jelent meg 2021. március 24-én.


Recenzió Jean Ziegler: Leszbosz, Európa szégyene című könyvéről (ford.: Piróth Attila, Bègles–Budapest: Théâtre le Levain és a Le Monde Diplomatique magyar kiadása, 2021).

„Az öncsonkítás egy segélykiáltás.” (122. old.)

„Az üldözött ember számára nem létezik illegális határátlépés.” (41. old.)

Jean Ziegler könyvét nem „kell” elolvasni, de ha emberek akarunk maradni az embertelenségben, akkor feltétlen ajánlott. Jean Ziegler, aki szociológiát oktatott a Genfi Egyetemen és a párizsi Sorbonne-on, alelnöke volt az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága mellett működő tanácsadó testületnek és speciális jelentéstevő is volt az élelemhez való jog kapcsán, számára ENSZ-tisztviselőként nem ismeretlenek a globális világproblémák és tragikus esetek: számos ilyen kérdéssel foglalkozott már a világélelmezéstől a bioüzemanyagok éhezést és mezőgazdasági katasztrófát kiváltó hatásaiig, felemelve a szavát az általa gyilkosságnak nyilvánított gyermekéhezés ellen.

Ziegler tehát belülről ismeri az ENSZ emberi jogi intézményrendszerének és rezsimjeinek a működését, ezért is valószínűsítem, hogy élete egyik legnehezebb vállalkozása lehetett e könyv megírása. A Leszbosz, Európa szégyene műfajában vegyes, egyszerre tekinthető személyes benyomások és elemzések fragmentumainak, valamint a mélyen érintett ember személyes stílusában megírt, a kortárs Európa egyik legbrutálisabb emberi jogi katasztrófájáról tudósító jelentésnek. Ez az ismertetés is ebben a szellemben íródott.

Európát meg kell védeni a „barbároktól”!

„Spanyolul moría annyit tesz: meg fog halni. És hát ez az, ami Moriában történik. Apránként meghalunk. Csendben. Belül.” (124. old.)

„Az egyetlen probléma, hogy a ruhák általában túl nagyok. Az európaiak többet esznek és testesebbek, mint a menekültek” – mondja Ziegler könyvében Philippa, a The Hope Project kulturális központ egyik alapítója. A menekülteknek kiosztott túlméretes ruha vagyunk. Ebben összegződik mindaz, amit és ahogyan az Európán kívüli perifériákról és az ott élőkről gondolunk. Persze, nem szabad lebecsülni a humanitárius segítségnyújtás erejét, de a könyv húsbavágóan veti fel azt, ami a katasztrófa egyik kulcskérdése: akarunk-e érdemben segíteni a menekülteknek? Egyáltalán meg akarjuk-e valójában érteni azt, hogy miért és hogyan kerültek ide? A kötetben bemutatott számos egyéni és civil példa (amelyekre még visszatérek) ellenére azt kell mondjam, hogy társadalmi és politikai szinten egyáltalán nem: az a mód, ahogy a menekültekkel bánunk Európa határainál, azt mutatja, hogy egyáltalán nem rajtuk, hanem saját magunkon akarunk segíteni. Sőt, éppen Ziegler világít rá a legborzasztóbb dologra: az európai nemzetállami és uniós politikai rendszerek éppen azokat az eszközöket (emberi jogok, uniós menekültügyi szabályok) fordították a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévők ellen, amelyek a megsegítésükre lettek kitalálva. Európa egyenlő lett önnön határaival és az Európa-erőd határainál kínzókamrák rendszere működik. Ezek nem mások, mint az Égei-tenger ún. „hotspotjai”, vagyis a menekültek érkezési befogadó állomásai (Leszboszon, Kószon, Leroszon, Számoszon és Híoszon). 

Ziegler könyvéből – amely elsősorban a leszboszi helyzettel foglalkozik – kiderül, hogy a hotspotok korántsem elsősorban a segítségnyújtás színterei, hanem valójában az elrettentés eszközei (135. old.), ahol az EU a terror stratégiáját alkalmazza (10. old.). A menekültek és bevándorlók személyes, családi, társadalmi tragédiák eredményeképpen próbálnak új életet kezdeni. Polgárháborúk, törzsi villongások, az élethez szükséges alapvető erőforrások hiánya, mindezek hátterében pedig a globális ökológiai és klímaválság hozták őket Európa határaihoz. Biztonságra, megélhetésre, egészségre, jövőre vágynak. Mi pedig, azok, akik tulajdonképpen kitalálták azt, hogy ezekhez mindenkinek joga is van, most azt mondjuk nekik, hogy ez egy hazugság, és csak annak van bármihez is joga, aki meg tudja magának engedni. Azt mondjuk a menekülőknek, hogy nincs rájuk szükség. De ha onnan, ahonnan érkeztek, elüldözték őket, Európában pedig nem fogadják be őket, akkor hol van joguk, lehetőségük lenni ezeknek az embereknek? Egyszerűen szűnjenek meg? Legyenek öngyilkosok? Tűnjenek el az univerzumból pusztán azért, hogy nekünk könnyebb legyen? Ziegler könyve kínzó őszintéséggel mutat rá, hogy Európa az EU intézményrendszerének zord személytelenségével valójában pont ezt mondja.

Felépült tehát az Európa-erőd. Nem most, hanem jóval korábban, csakhogy az erőd falai akkor bontakoznak ki a ködben, pontosabban akkor figyelünk oda rájuk, amikor különféle krízisek miatt még magasabbra emeljük azokat. Kétségbeesve reteszeljük magunkra a biztonsági ajtóinkat, közben pedig nem vesszük észre, hogy ezzel nem másokat zárunk ki, hanem éppen magunkat zárjuk be. Bezárkózunk saját elefántcsonttornyunkba, ahová – azt hisszük – már nem hallatszik el a kínzókamrákban vergődők segélykiáltása. A könyv azért lehet sokak számára kellemetlen, mert felerősíti a szenvedők hangját, arcot ad annak, amit ismeretlen tömegnek szeretnének hinni és láttatni Európa tekintélyelvű, szélsőjobboldali politikusai. A menekültekkel szembeni vak düh, amelyet a kelet-közép-európai kormányzatok, legerősebben talán az Orbán-rendszer képvisel, azt a rasszista újgyarmati magatartást jeleníti meg, amelynek szellemében a Nyugat-Európa félperifériája most elnyomó hatalomként (valamiféle viszonylagos centrumként) viselkedhet a periféria legelesettebbjeivel szemben.

Ezt Nyugat-Európában sokan perverz megelégedéssel fogadják: „lám, csak tanultak ezek is valamit és még a piszkos munkát is elvégzik”. Ziegler írása lendületes kiáltvány mindezzel szemben, ugyanakkor arra is rávilágít, hogy az Orbánhoz hasonló idegengyűlölő retorika nem biztos, hogy célt ért volna, ha az európai elit nem egyezik ki vele, és – sok szempontból – nem képviseli maga is ezt az embertelen politikát.

Ursula von der Leyen, a „Bizottság új elnöke számára az erőszakos visszafordítás alkalmazása és az egyetemes menedékjog kimondatlan megtagadása egy világosan kinyilvánított meggyőződésben gyökeredzik: meg kell védeni Európát a barbároktól!” (132–133. old.). A könyv éppenséggel arról szól, hogy éppen mi, európaiak vagyunk a „barbárok”, és mi akarjuk magunkat megvédeni, a „barbárok” akarják magukat megvédeni.

Az európai intézményrendszer „normál” működése

„A mi feladatunk nem a hajótöröttek megmentése, hanem a határok biztonságának garantálása.” (20. old.)

Számomra a kötet legmegdöbbentőbb mozzanata (a mérhetetlen szenvedés leírása mellett) az, hogy Ziegler közérthetően világít rá arra – amit persze mindig is tudtunk –, hogy a kötetben leírt szörnyűségek nem valamiféle „kivételes helyzet” szüleményei, hanem nagyon is hozzátartoznak az EU-s intézményrendszer mindennapi működéséhez. A politikai felelősséget viselőkön túl a szerző még három fontos felelőst nevez meg: az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökséget (Frontex); az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatalt (European Asylum Support Office – EASO), amelynek feladata a menedékkérelmek első elbírálása, vagyis élet és halál urai a menekültek felett; valamint az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, amely érthetetlen módon távol tartja magát a hotspotoktól.

Az EU korábban jelzett célja teljesen világos: az elrettentés. „Ma a hotspotok egy pontos stratégia szolgálatában állnak: az elrettentés és a terror szolgálatában. A cél: olyan rémületet gerjeszteni, hogy az üldözöttek letegyenek országuk elhagyásáról. A menekültek között élénk az információáramlás. Az EU sötét bürokratái remélik, hogy ez a stratégia eltántorítja a jelölteket a száműzetéstől. Mivel az üldözöttek az »európai életforma ellenségei«, vagy ahogy a lengyel miniszterelnök mondta, »fenyegetést jelentenek a kontinens etnikai tisztaságára«, jobb, ha rettegnek a Leszboszon és más hotspotokon uralkodó életkörülményektől. Azzal, hogy a hotspotokon a borzalmas emlékű koncentrációs táborokat idéző viszonyokat hagynak kialakulni, a brüsszeli gonosztevők a menekültek áradatát igyekeznek elapasztani” (135. old).

Az EU eszköztára azonban nemcsak a passzív fenyegetésre terjed ki, hanem az aktív, menekültekkel szembeni erőszakra is: „Az Égei-tengeren a NATO és a Frontex hadihajói, a görög parti őrség géppuskával felszerelt gyorsnaszádjai tovább vadásznak a menekültek lélekvesztőire: erőszakkal feltartóztatják őket, és lelkiismeret-furdalás nélkül idéznek elő hajótörést, vízbefúlást. Egy ideje új stratégiát is alkalmaznak. Ha a menekülteknek sikerül elkerülniük a visszafordítási műveletet, és partra szállniuk Leszboszon, a görög rendőrök arra kényszerítik őket, hogy szálljanak vissza gumicsónakjukba, majd erővel visszabocsátják őket a tengerre” (10. old.). Ziegler azt is leírja, hogy az EASO hivatalnokainak szemére vetik, hogy – önként vagy hanyagságból – gyakran elfelejtik megkérdezni a menekültektől, hogy státuszuk alapján rendkívül sérülékenyek-e, így lehetőségük nyílik arra, hogy kizárják őket a státusz nyújtotta védelemből.

Messzire vezet, de Ziegler kapcsán érdemes felvetni azt a kérdést is, hogy itt nem pusztán az EU intézményrendszerének tekintélyelvű működésmódjáról van szó, hanem a teljes emberi jogi nemzetközi rezsim használhatatlansága, ellentmondásos jellege merül fel. A szerző élesen veti fel a problémát: „EU: értékközösség. Alapzatát az emberi jogok alkotják. A menedékjog felszámolásával, a menekülteket megillető jogok kirívó megsértésével az EU maga rombolja le azokat az alapokat, amelyekre 1957 óta épült” (130. old.).

Ziegler több fontos álláspontot, elvi meggyőződést idéz, amelyekből világos, hogy az, ami az Európa-erőd határainál történik, szemben áll az európai alkotmányossággal. Benjamin Lewis, az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosságának jogásza szerint: „…a hotspotok valójában fogdák, amelyek sértik a szabadságot és több emberi jogot, kiváltképp az egészséghez való jogot, a megfelelő lakhatáshoz való jogot, a családhoz való jogot, a kínzás és egyéb embertelen bánásmódok tilalmát és a menedékjogot, valamint a nemzetközi közjog által biztosított minden egyéb védelmet” (133. old).

Butrosz Butrosz-Gáli, az ENSZ hajdani főtitkára szerint: „Az emberi jogok referenciakeretként az emberiség közös nyelvét alkotják, amelynek segítségével a népek egyszerre érthetik meg egymást és írhatják meg saját történetüket. Az emberi jogok, definíciószerűen, minden politika végső normái” (129. old). Ennyi jogtalanság és szenvedés láttán joggal merül fel bennünk a kétely: ami az Európa-erődben történik, az valójában nem a joggal való visszaélés, hanem maga a jog által intézményesített embertelenség.

Ziegler maga is szeretne hinni abban, hogy ami történik, jogellenes, ugyanakkor a kötetben megszólalók tehetetlensége, döbbenete, értetlensége pontosan mutatja azt, hogy mennyire bénító hatása van a joggá emelt jogtalanságnak, vagyis annak, hogy hagyunk megtörténni egy humanitárius katasztrófát és annak súlyosbodásához tevőlegesen is hozzájárulunk.

A civil összefogás mint az egyetlen lehetőség?

„A művészet fontos. Mindazok után, amit megéltek, a rájuk leselkedő reménytelenség közepette muszáj, hogy a lelkük fellélegezhessen. De talán a test méltósága is ugyanilyen fontos.” (85. old.)

„Ha a Frontex nem tartotta volna fel két órán át a csónakot a part közelében, vagy ha átengedte volna orvosunkat a menekültekhez, a csecsemő minden bizonnyal életben maradt volna.” (24. old.)

Van-e, lehet-e katarzis? Létezik-e megoldás a kötet által leírt embertelenségre? A magam részéről meglehetősen szkeptikus vagyok, ugyanis az európai értékrend annyira mélyen sérült és a jogrendszer olyannyira elembertelenedett, hogy intézményes válasz aligha várható. Ha van kiút, akkor az csakis a Ziegler által jelzett irányból érkezhet: csakis az egyéni szolidaritástól és az állami erőszakkal is szembeszálló civil kezdeményezésektől remélhető.

Ahogyan a szerző kifejti: „A jogállamiság kikényszerítésére, a brüsszeli komisszárok önkényével szemben a menedékjog és minden egyéb emberi jog betartatására, a jelenlegi gyilkos politika legyőzésére csak akkor van bármiféle esély, ha a társadalmi mozgalmak és a civil társadalom egyéb szervezeteinek aktivistái kollektíven lépnek fel” (134. old.). A kötet részletesen tárgyalja a menekülteket jogilag, egészségügyileg, kulturálisan, lelki szempontok szerint segítő kezdeményezéseket, projekteket: The Hope Project (84. old.), Nan étterem (85. old.), Refugee Support Aegean (86. old.), Lesvos Solidarity (86. old.), az Orvosok Határok Nélkül folyamatos jelenléte (94., 121. old.), valamint a leszboszi szigetlakók saját menekült felmenőik okán érzett általános szolidaritása (84–85. old.).

A segítségre pedig szükség van. Két olyan szempontra is felhívja a kötet a figyelmet, amely álláspontom szerint alkalmas lehet a szolidaritási láncolatok európai továbbszövésére. Az egyik a fizikai segítség mellett a mentális védelem, a másik pedig a gyermekek helyezte. Ziegler a begyűjtött tapasztaltok alapján rámutat arra, hogy a várakozás és a tájékoztatás szinte teljes hiánya mekkora szorongást jelent: „A menekültek többsége reményvesztett. A hosszú várakozás, a fogvatartási körülmények, a jövőt illető teljes bizonytalanság és az EASO-val szembeni tehetetlenség felőrli őket. Az ebből adódó trauma sokaknál hozzáadódik a származási országukban – a bombázások alatt, a kínzókamrákban – megélt szenvedésekhez. És ehhez jön még sok esetben a menekülés kálváriája” (121. old.).

Ennek pedig beláthatatlan következménye van, és itt bontakozik ki a menekültek igazi tragédiája, valamint az EU igazi felelőssége: hiába nyernének is egyszer csak bebocsátást ezek az emberek az EU-ba, nagy részük a táborokban elszenvedett mentális hatására végleg összeroppan.

Alessandro Barberio, az Orvosok Határok Nélkül pszichiátere kifejti: „Sokéves orvosi praxisom alatt soha nem találkoztam annyi emberrel, aki olyan súlyos mentális egészségi problémától szenvedett volna, mint jelenleg Leszbosz szigetén a menekültek. Az általam megvizsgált személyek nagy többsége pszichotikus tüneteket mutat, öngyilkossággal kapcsolatos gondolatokat fogalmaz meg – vagy meg is kísérelte az öngyilkosságot. Állapotuk nem teszi lehetővé, hogy ellássák az olyan elemi mindennapi funkciókat, mint az alvás, a normális étkezés, a test megfelelő higiéniájának fenntartása vagy a másokkal folytatott normális kommunikáció… Amikor megérkeznek Leszboszra, úgy gondolják, hányattatásuk véget ért. Aztán rájönnek, hogy a rémálom folytatódik. Moria táborában hosszú várakozásra kell berendezkedniük, és semmit sem tudnak csinálni” (123. old.).

Mindez ezerszeresen igaz a kiszolgáltatottak legrosszabb helyzetű csoportjára, a (gyakran minden családtagjukat elvesztett, kísérő nélküli) gyermekekre. Ziegler utal rá, hogy 2019-ben az Égei-tenger öt hotspotján fogva tartott menekültek több mint 35%-a volt gyermek, akik számára nem biztosított a hozzáférés az oktatáshoz vagy a sokat emlegetett „koruknak megfelelő tevékenységekhez” (105. old.).

Hozzáteszi: „Moriában sok olyan ember – szírek, irakiak, afgánok, irániak stb. – beszámolóját jegyeztem fel, akik gyakran rettenetes viszontagságokon mentek keresztül. Legtöbbjük számára a menekülés hosszú kálvária volt: kínzás, kényszerítés, kifosztás, embertelen körülmények közötti önkényes fogva tartás, amelyeket az útjuk folyamán átszelt országok katonáitól, vámosaitól, rendőreitől, szervezett bűnözői csoportjaitól szenvedtek el – majd az átkelés az Égei-tengeren, ahol a széljárástól és az évszaktól függően gyakoriak a hajótörések. Ez a kálvária néha két-három évig is eltart. A hajótörések megtizedelik a családokat. A szárazföldön nem ritka, hogy a rendőri intézkedés elszakítja egymástól a családtagokat. Brutális módon előfordul, hogy egy gyerek magára marad, szüleitől de facto elkülönítve, és sosem látja viszont őket. A kísérő nélküli gyermekek száma az égei-tengeri hotspotokon szakadatlanul nő” (106. old.).

Ziegler joggal mutat tehát rá arra, hogy Európa cserben hagyja ezeket a gyermekeket (105. old.). Ennél azonban jóval több is történik: Európában és Európán kívül született gyermekek generációi tanulják most meg, hogy „kinek hol a helye”, és milyen szereposztással működik az Európa-erőd. Vagyis a generációs örökségünk maga az embertelenség lesz. Ismét.

Monday, 15 March 2021

Challenging the Legal Theory of Authoritarian Populism - Lecture at PSA21

I will have a lecture at Political Studies Association Annual International Conference 2021 with title "Challenging the Legal Theory of Authoritarian Populism". Our panel (Panel 512 Populist Challenges to the Liberal Order) will be between 9:30am - 11:00am (GMT time zone) Tuesday, 30 March 2021. The structure of the panel is available from here, and the interesting program can be seen under this link.

Abstract

There is a misunderstanding in conjunction with the contemporary authoritarian populist regimes, which are characterized with anti-legal sentiments and considered political structure without legal theory. In fact, these kinds of regimes do have a specific legal and constitutional theory and the crisis of liberal democracy brought forward the clash of leader-based and legal-based political regimes. The rise of liberal democracy depoliticised the post-war political structures, which resulted, on the one hand, in a loss of control over neoliberal autocracy, and, on the other hand, in the break-through of right-wing authoritarian populism. By the crisis of liberal democracy, its main concern on rule of law over politics has also lost its hegemony. It is a new hegemonic struggle between law and politics, but the charismatic populist leaders are not about to crash legal systems and constitutionalism. That is why we can speak about populist constitutionalism and constitutional dictatorship, which have been analysed in this paper in the framework of the contemporary Hungarian Orbán regime. Authoritarian populist regimes are based on rule by law, moreover they are trying to constitutionalise this approach. So, what is to come is nothing other than the total reconfiguration of post-war legal/political order in an unprecedented war between law and politics.



Monday, 22 February 2021

Ágnes Kövér, Attila Antal and Izabella Deák: Civil Society and COVID-19 in Hungary: The Complete Annexation of Civil Space


Please cite in this way: Kövér, Ágnes, Antal, Attila and Deák, Izabella. "Civil Society and COVID-19 in Hungary: The Complete Annexation of Civil Space" Nonprofit Policy Forum, vol. , no. , 2021. https://doi.org/10.1515/npf-2020-0060

The paper examines the CSOs – government relations during the COVID-19 pandemic, first introducing how the pandemic affected the already authoritarian regime in Hungary and how this regime utilized the epidemic to extend and fortify its power. Then the paper presents the antecedents of the relationship between civil society and government in the frame of the National System of Cooperation (NSC). This relationship is unilaterally dominated by the government, and it may appear as a “4C strategy”: Cooptation, Coercion, Crowding out, Creation (the creation of a new, loyal civil society). Exploring the civil society and government relations during the pandemic, the study will conclude that there was no government attempt to coordinate the activities of CSOs or to try to harmonize sectoral cooperation from a broader perspective. The occurrences demonstrated the explosion of solidarity and the carnival of solidarity. These forms of solidarity, however, remain informal and leave deepening structural problems untouched. The paper presents the results of an empirical research which was conducted between March and September of 2020. The nodal points of the research include the resilience and flexibility of the organizations, their efforts to assist during the emergency and lockdown, as well as the issues of networking and the nature of their relations with the national and local authorities.

Friday, 12 February 2021

A megfertőzött ország

A cikk a Népszava 2021. február 12-i számában jelent meg.

A magyar társadalom belefáradt a korlátozásokba: a járvány eleve különféle megítélései és az olykor aránytalan korlátozások miatti társadalmi kilátástalanság egymásnak ugrasztotta az embereket. Holott nem lenne szabad elfelejteni azt, hogy nem elsősorban a „normális életet” érintő korlátozások vernek éket emberek, családok és gondolkodásmódok közé, hanem az Orbán-rendszer. Orbán nem közegészségügyi és életvédelmi rendelkezésekként tekint a lezárásra. Számára a járvány egyfajta „előrehozott választás”, ahol versenytársak nélkül tud mindent leuralni.

A kép forrása: workers.org
A kép forrása: workers.org
Az Orbán-rendszer már jóval a világjárvány előtt is erősen polarizálta a magyar társadalmat. A történelmi múlt megítélése, az Európai Unióhoz való viszony, a globális ökológiai és klímaválság ténye és következményei, a menekült és bevándorlási válság mind-mind hitvitává vált, és a törzsies jellegű konfliktusok már egy jó ideje nem pusztán közéleti, hanem magánéleti relevanciával rendelkeznek. A véleménykülönbség természetes velejárója a politikai viszonyoknak, és korántsem minden szekértáborharc bontakozott ki 2010 után. Ugyanakkor az Orbán-rendszer két ponton mégis dermesztő újdonságot hozott. Egyrészt minden konfliktus háborús keretben bontakozik ki, ahol jó és rossz harcol egymás ellen, és a cél egyáltalán nem a másik megsemmisítése, hanem a folyamatos harc (a háború tehát öncélú). Másrészt a közéleti vitáknak magánéletre vonatkozó konzekvenciáik vannak, vagyis könnyen megüthetjük a bokánkat, ha nyíltan szembemegyünk a rendszerrel. Az Orbán-rendszer tehát már jóval a koronaválság előtt megfertőzte a magyar társadalom mentálhigiénés állapotát, vitakultúráját, és ebbe a helyzetbe robbant bele a sohasem látott közegészségügyi, társadalmi, gazdasági és persze pszichológiai válságtömeg.

Kialakult egy fájdalmas törésvonal a potenciális ellenzéki szavazói oldalon az Orbán-rendszer válságkezelését illetően. Gyakori a jelenség, hogy a rendszerrel egyébként szembenállók egy része keservesen követeli vissza a „régi életét”, tagadja a korlátozások szükségességét, de legalábbis bírálja azok aránytalanságait, szélsőséges esetben pedig erősen szkeptikus magával a járvánnyal kapcsolatban is. Az Orbán-rendszerrel szemben állók másik része pedig annak ellenére, hogy tisztában van azzal, hogy a korlátozások jó része nem végiggondolt, aránytalan és egy részük valóban szükségtelen, mégis kiáll a lezárások mellett, sőt a járvány kitörése óta több ponton is (pl. a tavaszi és őszi korlátozások hamarabb való bevezetése, a nyár hónapok sokkal szigorúbb kezelése) nagyobb szigorúságot várt volna el. Ezzel ha kelletlenül is, de – nyilván közegészségügyi okokból, illetve a saját egészségük védelmében – elfogadják, hogy egy autoriter rendszer tovább korlátozza az életüket.

Az előbbi csoport „karanténfüggőnek” titulálja az utóbbiakat, akik pedig nem kevés indulattal vágnak vissza a „járványszkeptikusnak” bélyegzetteknek. Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Az életünk és a közösség védelme érdekében el kell fogadni, hogy adott esetben szükségtelen, aránytalan, csakis az Orbán-rendszer fenntartása érdekében bevezetett korlátozások tárgyai legyünk? Drámai dilemma, a „hamis realisták” és a „túlfeszített lényeglátók” közötti klasszikus, bibói konfliktus. Joggal tarthatunk attól, hogy ez a szembenállás rányomja a bélyegét nemcsak az előttünk álló politikai küzdelmekre, de arra is, hogy hogyan gondolkodunk a koronaválság tágabb kontextusáról, a globális ökológiai és klímaválságról. Ennek fényében éppen itt van az ideje annak, hogy megpróbáljuk egymáshoz közelíteni az álláspontokat, hiszen a mostani járvánnyal éppen csak beléptünk az előttünk álló válságok sorozatába.
  
Először is a járvány során bevezetett korlátozások csak áttételesen szolgálják a közegészségügyi célokat. A valódi cél a társadalom említett megosztása, a káosz és bizonytalanság fokozása. Ebben a helyzetben a magam részéről nem tudom elítélni azokat, akik a járványügyi szabályokat közegészségügyi céllal tartják be, tulajdonképpen a kormányzat helyett és annak mulasztásait pótolva. A helyzet tisztázását azzal érdemes kezdeni, hogy rámutatunk: a magyar társadalomban előállt félelem, a bizonytalanság, a törzsiesedés tovább fokozódása csak részben következik magából a pandémiából. Valójában az Orbán-rendszer érdekelt abban, hogy ez a helyzet (folyamatos kivételes állapot, irányított káosz) – amíg lehet – fennmaradjon, és ennek érdekében Orbán képes feláldozni egész társadalmi csoportokat. Képes volt aránytalan korlátozásokat bevezetni a társadalom megosztása érdekében, és nem a munkásoknak segített elsősorban, hanem a rendszerének és a tőkés csoportoknak. Orbán tehát korántsem társadalmi tragédiának tekinti a járványt, hanem lehetőségnek hatalma megerősítésére és megtartására.
 
Ehhez legalább három stratégiát alkalmaz.

Ahhoz, hogy az Orbán-rendszerrel szemben fel tudjunk lépni, be kell látni, hogy a társadalom döntő része nemcsak a pandémia során (ott főleg), de a mindennapokban általában a munkájából adódó kényszereket az élete és testi épsége elé kell hogy helyezze. Ezt nem belátni felelőtlenség lenne a járványügyi szabályokat az Orbán-rendszer „helyett” is betartók részéről. Ez a mindennapok „létért folytatott küzdelme”, ahol tömegek nem tudnak home office-ban dolgozni, nem rendelkeznek megtakarításokkal egy a mostaninál szigorúbb karantén esetére.

Éppen ennek felismerése az orbáni politikai leggonoszabb része, hiszen a miniszterelnök szándékosan nem a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévőket, a munkásokat, a zárlat által legjobban sújtott kisvállalkozásokat segítette. Ezzel osztotta meg lényegében a társadalmat, és erre vezethető vissza az, hogy egyre többen nyitást követelnek, hiszen a szó szerinti éhhalál és családi szenvedés közvetlenebb veszély, mint a fertőzés lehetősége. Azoknak, akik alá tudnak merülni a karanténban, minderre figyelemmel kell lenniük. 

Végül egy fontos közös pont lehet a kormányzati járványkezelés által szembeállított csoportok között az, hogy Orbán nemcsak aránytalan és igazságtalan korlátozásokat vezetett be, nemcsak szándékosan hagyta az út szélén a legkiszolgáltatottabbakat, hanem a folyamatosan hosszabbított rendkívüli jogrendben lényegében elkezdte privatizálni és követlen kormányzati kontroll alá venni a felsőoktatást; a munkajogi szabályokat még inkább a multik érdekeihez alakította, elképzelhetetlen erőforrásokat adott a mélyállami érdekeket szolgáló oligarcha és politikai megbízotti köröknek. Orbán tehát egyfajta előrehozott választásnak tekinti a járványt, amelyen ha nyer, akkor lényegében mindegy, hogyan alakul 2022.
  
Úgy vélem, ha ezek mentén el tudunk indulni, egymás szempontjait meg tudjuk érteni, akkor az elkövetkezőkben képesek lehetünk kidolgozni egy olyan „vakcinát”, amely alkalmas lehet annak a társadalomnak a kezelésére, amely már jóval a járvány előtt is beteg volt.

Wednesday, 3 February 2021

Populism: From the Left to the Right; from the South to the East

Next Friday from PM 12.30 Óscar García Agustín and me will have an online talk on Left- and Right-wing populism promoting our books at Emerald Publishing's Emerald Points Series. Please, join us and discuss the state of contemporary populist tendencies, the impact of COVID-19 crisis on populism and many other interesting topics.

Passcode: 968513


In this conversation, Óscar García Agustín (Aalborg University) and Attila Antal (Eötvös Loránd University) will talk about the different meanings of populism and its manifestations both ideologically (left or right) and geographically (South, East, North). The discussion will take as its starting point the books Left-Wing Populism and The Rise of Hungarian Populism, both from 2020.

Saturday, 23 January 2021

The COVID-19 Crisis and the Fascist Class Politics in Hungary




The COVID-19 Crisis and the Fascist Class Politics in Hungary 
by Attila Antal [1]

There is a misunderstanding about Hungarian government which says the novel coronavirus outbreak created a new dictatorship in Europe. In fact, the coronavirus crisis did not bring on or finalise the authoritarian turn in Hungary. Rather the conditions for authoritarian rule preceded the crisis and were certain to define how the government would respond to the crisis. It is beyond question that by introducing the so-called Enabling Act, which grants absolute power to the Prime Minister, the Orbán government has become an authoritarian political system. Nevertheless, the unholy use of the coronavirus situation is just the latest stage of exceptional government in Hungary. The main social and political outcome of this permanent state of exception is the subjection of society to the forces of neoliberalism. Along with the new Enabling Law the neoliberalization of public services also put the Hungarian society in an incredibly difficult position to handle the threat of the epidemic. Moreover, the main cause behind the emerging Fascism is the class politics of the political system, which is based on the compromise of the upper middle-class and national bourgeoisie. I propose here that the main aim of Orbán is to maintain the post-pandemic world by the unnecessary extension of state of exception. [2]

According to Giorgio Agamben there is a seminal transformation in conjunction with the idea of government, “which overturns the traditional hierarchical relation between causes and effects. Since governing the causes is difficult and expensive, it is safer and more useful to try to govern the effects.”. [3] Authoritarian populist regimes have started to manage the effects of the crisis made by them and this is a considerable change not just in the concept of government, but in penal politics. The emergency measures in normal circumstances are far not unknown in Hungary. The government during this biopolitical hate campaign against refugees and migrants introduced and prolonged the formal state of exception. The Orbán regime is constantly using the extraordinary measures since 2015 to maintain its political power. This puts the current Enabling Law upon the pandemic case into a different light, because the real danger, in my view, is not just the indefinite power of Orbán and the rule by decree, granted by the new regulation, but the fact that he gained nearly half a decade of experience in exceptional governance. Which is worrisome in this situation, on the one hand the dangerous way how the regime handles the epidemic crisis and made a political crisis from it, on the other the neoliberal measures applying before and during the crisis.

Fascist Class Politics in Historical Scales

To examine the effects of the social crisis on the coronavirus and how this could contribute to the intensification of the Fascist tendencies inherent in the Orbán administration (which do not manifest themselves in repressive dictatorship, rather in deliberately operating state power against the poorest members of society), it is worth first referring to the class relations that point to the fundamental peculiarity of Fascism(s) throughout history. In his book, Fascism and Dictatorship, Nicos Poulantzas examined the emergence of Fascism in Italy and Germany between the two World Wars, with reference to the class relations that created these systems. [4] Poulantzas, who argues that the Fascist state is an exceptional capitalist state, assumes that there is a bloc of power in the functioning capitalist state, in Gramscian sense, by which the capitalist class or a faction thereof exercises hegemony. Fascist regimes are embedded in the political disintegration of the dominant German and Italian classes (i.e. neither the bourgeoisie, in possession of the means of production, nor the working-class have succeeded in gaining hegemony in society, and thus this hegemony has disintegrated) and the fact that a revolutionary breakthrough of the working-class has failed, the bourgeoisie had not been defeated before the Fascist takeover. This double failure liberated smallholders, traders, and paid employees, that is the petty bourgeoisie, to function as an autonomous social force in Fascist parties. [5] For Poulantzas, then, Fascism is the political organization of petty bourgeoisie that restores the hegemony of monopoly capital — in several phases: in the first period, Fascist forces form loose alliances with individual members of dominant classes; then comes the alliance of petty bourgeoisie and monopoly capital; and then, under the Fascist forces that come to power, petty bourgeoisie becomes the dominant class, while real power falls into the hands of monopoly capital, which eventually becomes the ruling class of society. [6] Thus, according to Poulantzas, the Fascist party becomes the organizational tool of petty bourgeoisie (from which much of the party’s personal apparatus comes from) as they become disillusioned with the previously supported social democracy after World War I, which did not represent their interests effectively. As petty bourgeoisie gradually separates from the working class, it begins to approach the big capitalists more and more. Thus, in Poulantzas’s analysis, “the historical role of fascism was to achieve an alliance between big capital and petty bourgeoisie” [7]

Emerging Fascism and the Regime’s Class Politics in Hungary

The potential Fascist threat inherent in the Orbán system has unfolded gradually, and this, as is was pointed out in the January 2012 workshop of Eszmélet [Consciousness], was embedded in the 2010 authoritarian turn. [8] Behind the administration there is a socially formed and politically coerced class compromise, like those described by Poulantzas. Before analysing this, let me briefly examine the social philosophy behind the class politics of the Orbán system. The social policy of the administration (tax policy, family policy, family support systems, reduction) is based on an unprecedented redistribution of public goods in favour of the middle-class and upper middle-class, to the detriment of the poorest. Nor could this be changed... They can’t, but they don’t want to work, and the job market doesn’t ask for them either.... And for these people we also have something to say. Viktor Orbán sees this trap, he just can’t talk honestly about reality. It cannot be revealed that, unless a miracle happens, a cruel future awaits them in order to keep those who still have a chance.” [9] This approach thus conceals a very serious class politics, which was described by another ideological constructor of the system, Gyula Tellér: “The political leadership, which (by shifting focus of the redistribution) creates stronger-than-usual remuneration-performance-remuneration cycle and by successfully applying this continuously increases the part of the performing society, must protect this otherwise fair way of redistribution...” [10] The Orbán administration expects unconditional political and social loyalty from supported classes.

Authors on the class politics of the Orbán government have confirmed that behind the system’s capital accumulating state there is a social conglomerate like the alliance of big capital and petty bourgeoisie described by Poulantzas. [11] This is nothing more than an alliance between the “national big capital” faction and the upper middle class. Eszter Bartha recognized this very early: “Thus, strong doubts were expressed among Hungarian workers about both the regime change and the new democracy. However, these doubts did not point in the direction of a general critique, but rather in favour of a specific Hungarian path, where the state plays a kind of balancing role between, between the multinational companies and domestic producers on the one hand and the interests of the working-class and capitalists on the other. The spectacular exclusion of the working-class from politics and the weakness of advocacy may also have contributed to the majority hoping only for a state...” [12]

The Hungarian political left, because of its liberal and neoliberal orientations and pathological compliance constraints, did not represent the interests of working-class, and from the second half of the 2000s, workers began to orient towards the (far)right. Gábor Scheiring is arguing that due to the absence of a left-wing political project it was possible for national and local political entrepreneurs to channel the frustration, fear of the future and slippage of the working-class people through the strategic application of historically prepared cultural narratives. This gave the political right the opportunity to mobilize the fears of the working-class abandoned by the left. [13] It is worth clarifying that the workers did not at all legitimize the authoritarian turn in their ultimate despair; the operation of authoritarian capitalism relates to the state appointment and conquest of the national capitalist class. The ‘neo-feudal’ class of national capital has no interest in democratizing the work, instead “[c]ompanies participating in labour-intensive production, or production that does not require technology, have a vested interest in an institutional structure that enhances the vulnerability of the labour force and decreases the tax burden, as they do not require skilled labour, nor do they use complicated technology.” [14] The danger of Fascism emerging under the Orbán administration can be seen in the reallocation of enormous social resources in favour of national big capital and its allied upper middle class, while these resources were taken away from the most vulnerable social groups, whom the system literally abandoned. In addition, the government made a pact with the international capital and financial sphere, which also provided huge subsidies to the expense of Hungarian society.

So even before the outbreak of the epidemic, significant progress had been destroying the lower middle-class and other social groups lagging behind. The Orbán governments after 2010 is, in fact, based on the dual recognition that, on the one hand, the Eastern European semi- peripheral form of global capitalism can be operated in an authoritarian way, and on the other hand, the capitalist system of the centre will contribute to this. Orbán’s concept can be seen as the most serious assassination of society, as people are simultaneously exploited by the national bourgeoisie and global big capital, while all of this is legitimized by the upper middle class, and the system seeks to pacify abandoned social groups with institutional hatred. The destruction of workers’ interests, trade unions, the right to strike, and the new Labour Code, which serves the interests of employers, are related to the positioning of the national capital class and the international capital. This was argued in the editorial resolution in Eszmélet [Consciousness] 124: “The essence of the new far-right is socially similar everywhere: traditional anti-capitalist leftist tendencies have been replaced by forces competing with and subordinate to global big capital, but also protecting ‘national capital’, in the name of ‘national resistance’. Their declared goal is to broaden their voting base in order to retain and gain power, also addressing those social groups that, after World War II, traditionally formed the social base of the left.” [15] Basically, we can say that the Fidesz took over the far-right political position of Jobbik.
As Poulantzas described in connection with petty bourgeoisie, Fascist regimes can only be organized and survive in the interest sphere of big business. Accordingly, the Orbán model is also based on the betrayal and extreme exploitation of workers, as “Viktor Orbán came to power in 2010 in the wake of the countermovement of the working class, yet the measures of the accumulative state alienated much of the working class and poorer segments of society while benefiting the economic elite and big business. [16]

The Embedded Neoliberal Nature of Epidemic Crisis Management

It is to say that the direct help of working people is not the priority of the Orbán government at all. The main explanation behind this are the mentioned workfare concept and the neoliberalization of public services of the past years. This neoliberalization goes hand in hand with the ultimate political power, because the emergency power is required to maintain the neoliberal agenda which characterizes the Orbán system. As it has been argued here, the government has always been much more afraid of the economic consequences of the crisis than of its epidemiological ones. The neoliberal and state-capitalist approach have always been decisive after 2010: strengthening the private health sector, a significant withdrawal of funds from public health, downsizing the epidemiological administration (a large number of Hungarian doctors and nurses work abroad), in addition, the system began to dismantle the universal insurance system and expelled the poorest from the healthcare services. These are well-known phenomena and reveal how neoliberalism intensifies deep social-economic problems.

This “embedded” neoliberal atmosphere remained essential from the outbreak of the coronavirus crisis and most of the government’s economic measures are to save the employers and capital, instead of protecting the workers. States are helping with wage subsidies to avoid mass unemployment across Europe, except Hungary. In most countries, at least half of the wages are taken over by the state, in many places 80 percent or more is paid. It seems that the Orbán’ administration waits till the last minute to help people (health workers will receive a one-time wage supplement so far). This attitude has already sparked significant social tensions and contributed to the hopelessness of people who lost their jobs due to the virus. The tax exemption for small businesses [17] and the moratorium on loans will hardly be enough to save the hundreds of thousands of Hungarian workers who became unemployed and have no savings. [18] While this rigor may be surprising, it fits exactly into the system’s neoliberal workfare concept, which has been introduced by Orbán in 2014 as a counter-concept of social-welfare systems, and it seems to be that the epidemic crisis is an excellent opportunity to eliminate the remnants of the welfare state. [19]

Epidemiological, health and social destruction shows the increasingly authoritarian nature of the system, but the economic crisis management program put together by the Orbán government is just as tragic. The essence of this is a neoliberal policy with the main goal of directly helping capital and large corporations, while the state provides direct help to workers only as a last resort. Behind this is the rather hypocritical, wild capitalist statement of Orbán that “there is no going back to a social aid-based economy”. Thus, in an authoritarian system serving the interests of capital, any help for working-class can only reach workers through the filter of capitalists. This is exemplified by the 70 per cent wage support for part-time work announced on 7 April 2020, [20] but this measure represents only about 10 to 35 per cent of public wage subsidies in terms of total wage costs. “In return”, the Orbán system introduced the Slave Act in the event of an epidemiological emergency by providing employers with a freely ordered 24-hour working time frame (meaning that anyone can be required to work overtime in telework at any time). Thus, neoliberal tendencies continue to strengthen in all areas.

Conclusion: Ruling of Post-Epidemic World

The main arguments here are the following, because of the permanent state of exception the authoritarian moment is not the Enabling Act in Hungary, moreover, the “embedded” neoliberal character of the regime unfolding in the last years strongly maintain how the Orbán regime deals with the pandemic situation. This does not mean that the Enabling Law is not a fundamental turning point, it is in three senses. Let’s make it clear, Orbán has always governed alone, so the law was not needed to ensure this, but to intimidate his uncertain political fractions. Secondly, the Enabling Act put the Hungarian society into a political quarantine. The situation is extremely paradox, because every social uprising can weaken the epidemic control, but without a strong protest movement the permanent Enabling Law will define the post-epidemic situation. This is the greatest danger of the situation, by the Enabling Act Orbán is able to maintain the state of emergency even when it is no longer required. Finally, Orbán has found a way to accomplish all its political aspirations that do not serve to tackle the epidemic, but to build a post-epidemic world. That is why the regime started to implement its political agenda amid epidemiological measures: strip powers from mayors (which was eventually withdrawn); forcing the continuation of a debated construction investment project in Budapest; as part of the ongoing cultural war the government occupies the theatres; classify public data about a Chinese-funded railway for a decade (in which Orbán’s most important oligarch, Lőrincz Mészáros got involved); continue to place state universities to foundations; financially plundering the opposition parties and municipalities in a rather hypocritical way; denying state recognition of gender transition. None of these measures relates to the management of the epidemic, moreover the regime detected remarkable few coronavirus cases with one of the lowest test rates in the European Union. It is to say, Orbán is trying to rule the epidemic crisis politically, because his aim is to get comparative advantage evolving the post-epidemic world in which the state of exception remains the most important equipment of the government. The epidemic crisis, of course, is not made by Orbán, but he has made a political crisis from it with the aim of being able to dominate.


[1] Attila Antal (1985) is holding a PhD in political science. He is a senior lecturer at Eötvös Loránd University Faculty of Law Institute of Political Science [in Budapest]. He is a coordinator at the Social Theory Research Group at Institute of Political History. He is editor-in-chief at Hungarian Marxist journal Eszmélet (Consciousness). He is doing his contemporary research in political theory of populism, social and critical theory, theory of democracy, green political thought, ecological Marxism, constitutionalism, political history. Email: antal.attila[at]ajk.elte.hu Web: http://www.antalattila.hu/

[2] This paper is an actualized and edited version of two previous paper of the author: Attila Antal. “Orbán’s Enabling Act: Ruling the Post-Pandemic World,” accessed November 4, 2020, https://www.brexitblog-rosalux.eu/2020/04/07/orbans-enabling-act-ruling-the-post-pandemic-world/ and Attila Antal. “The Orbán Administration’s Class Politics and the Spread of COVID-19,” Berlin Journal of Critical Theory (BJCT) 5(1) 2021. 131-149. http://www.bjct.de/files/Issues%20of%20the%20BJCT/BJCT_1-2021.pdf. Moreover, I relied on my previous book on the Orbán regime: Attila Antal. The Rise of Hungarian Populism: State Autocracy and the Orbán Regime (United Kingdom, North America, Japan, India, Malaysia, China: Emerald Publishing, 2019c).

[3] Giorgio Agamben. “From the state of control to a praxis of destituent power,” ROAR Magazine accessed November 4, 2020, https://roarmag.org/essays/agamben-destituent-power-democracy

[4] Nicos Poulantzas. Fascism and Dictatorship. The Third International and the Problem of Fascism (London, New York: Verso, 2018).

[5] Poulantzas (2018), 237-268.

[6] Poulantzas (2018), 87.

[7] Poulantzas (2018), 250.

[8] Péter Szigeti and Tamás Krausz and György Wiener and Eszter Bartha and György Földes and Gábor R. Kállai. “A társadalmi, gazdasági és politikai rendszer jellege a 2010 utáni Magyarországon — Műhelykonferencia,” [“The Nature of the Social, Economic and Political System in Post-2010 Hungary — Workshop conference,”]. Eszmélet [Consciousness] 93 (2012) 53-83. https://epa.oszk.hu/01700/01739/00079/pdf/EPA01739_eszmelet_2012_93_tavasz_053-083.pdf

[9] László L. Illisz. “Túlfosztott világ. Interjú Bogár Lászlóval,” [“Over-pillaged World. Interview with László Bogár,”] Heti Válasz accessed November 4, 2020, http://valasz.hu/itthon/tulfosztott-vilag-59207

[10] Gyula Tellér. “Született-e »Orbán-rendszer« 2010 és 2014 között?” [Was the »Orbán System« Born Between 2010 and 2014?”] Nagyvilág 2014, 346-367

[11] Márk Áron Éber and Ágnes Gagyi and Tamás Gerőcs and Csaba Jelinek. “2008—2018: Válság és hegemónia Magyarországon,” [“2008—2018: Crisis and Hegemony in Hungary,”] Fordulat 26 (2019) 28-75. Gábor Scheiring. The Retreat of Liberal Democracy Authoritarian Capitalism and the Accumulative State in Hungary (Cham, Switzerland: Palgrave Macmillan, 2020).

[12] Szigeti et al. (2012), 57.

[13] Scheiring (2020), 187-216.

[14] Scheiring (2020), 327.

[15] A Fidesz — az új szélsőjobb. [The Fidesz is the New Far-Right.] Eszmélet [Consciousness] 124. sz. (2019) 183-184)

[16] Scheiring (2020), 294.

[17] Viktor Orbán. “We have organised containment effort on four fronts; further small businesses granted tax exemption,” March 23, 2020g. accessed November 4, 2020, https://www.kormany.hu/en/the-prime-minister/news/we-have-organised-containment-effort-on-four-fronts-further-small-businesses-granted-tax-exemption

[18] Mihály Varga. “Further relief measures for debtors,” March 25, 2020. accessed November 4, 2020, https://www.kormany.hu/en/ministry-for-national-economy/news/further-relief-measures-for-debtors

[19] Viktor Orbán. “The era of the work-based state is approaching,”. July 29, 2014. accessed November 4, 2020, https://www.kormany.hu/en/the-prime-minister/news/the-era-of-the-work-based-state-is-approaching)

[20] Source: “Main points of the economy protection action plan,” accessed November 4, 2020, https://www.kormany.hu/en/news/main-points-of-the-economy-protection-action-plan

Wednesday, 13 January 2021

The Orbán Administration's Class Politics and the Spread of COVID-19 in BJCT

This is my new paper on Hungarian authoritarian populism and its class politics upon the case of Covid-19 crisis. It has been published in Berlin Journal of Critical Theory (BJCT) Volume 5, Number 1 (January, 2021). 

It can be downloaded from BJCT's site or my Academia.edu as an open access paper. 

Abstract

It has been investigated in this article that contrary to the assessment of other commentators, the outbreak of the coronavirus crisis did not bring on or finalise the authoritarian turn in Hungary. Rather the conditions for authoritarian rule preceded the crisis and were certain to define how the government would respond to the crisis. It is beyond question that by introducing the so-called Enabling Act, which grants absolute power to the Prime Minister, the Orbán government has become an authoritarian political system. Evidently this represents a substantial danger to the European Union, one that has existed for some time but became heightened in the context of a fresh eurozone crisis. Nevertheless, the unholy use of the coronavirus situation is just the latest stage of exceptional government in Hungary. The main social and political outcome of this permanent state of exception is the subjection of society to the forces of neoliberalism. Along with the new Enabling Law the neoliberalization of public services also put the Hungarian society in an incredibly difficult position to handle the threat of the epidemic. Moreover, the main cause behind the emerging Fascism is the class politics of the political system, which is based on the compromise of the upper middle-class and national bourgeoisie. I propose here that the main aim of Orbán is to maintain the post-pandemic world by the unnecessary extension of state of exception. During the epidemic crisis Orbán has achieved all the neoliberal goals that have always defined his authoritarian policy. So, a new period of the system is in the making and Orbán is interested in the deepening of the crisis

Wednesday, 16 December 2020

Egy orbánista EU-ban nincs helye a baloldalnak


A magyar és a lengyel kormányfő végül feladta a vétóját és zöld utat kapott az EU-költségvetés, valamint a válságkezelési program. Látszólag mindenki örül: nyert a német vezetés, az Európai Tanács és nyert Orbán is. Egy valaki veszített, mégpedig a magyar társadalom. Magától értetődik, hogy az Orbán-rendszert nem az EU-nak, hanem a társadalomnak kell leváltani. Ugyanakkor fájdalmas kijózanodás, hogy az európai politika elkezdte aktívan akadályozni Orbán elmozdítását. Vagyis, minden látszattal ellentétben, a magyar miniszterelnök éppen az a politikus, akit a nyugati politikai és üzleti körök szívesen látnak a továbbiakban is a hatalomban. A vétó-üggyel tehát Orbán valójában azt a projektet folytatja, ami a 2019-es EP-választással veszni látszott: egy konzervatív-rasszista EU kiépítését. Mindez pedig rámutat arra, hogy minden eddiginél időszerűbb lenne elgondolkodni azon, hogy baloldali szemszögből milyen Európai Uniót szeretnénk. Ugyanis, ha Orbánnak és elvbarátainak sikerült átformálnia az EU-t „Európa-erőddé”, akkor abban nem lesz helye a baloldalnak.

A magyar-lengyel vétó nyomán két dologra szeretném felhívni a figyelmet: az egyik az, hogy az Orbán-rendszernek igenis van európai politikája, amelynek korántsem elsődleges célja az EU-ból (mint a rendszer fő anyagi donorjából) való kilépés, hanem a jogi-bürokratikus rendszer politikai réseinek megtalálása és az egész EU karakterének átrajzolása a megerősített nemzetállami sáncok mögül – egy markáns zsarolási potenciállal. A másik szempont, amit jó lenne végre felvetni a baloldalon, az az, hogy milyen Európai Unióban gondolkodunk.

Vajon Orbán tényleg rendszeridegen az EU-ban?

Sokszor gondoljuk azt, hogy Orbán egy rebellis nacionalista az Európai Unióban, aki feltűrt ingujjal szügyig szeret gázolni az általa keltett botrányokban. Ez természetesen igaz is, ugyanakkor ebből nem szabad azt a téves következtetést levonni, hogy Orbán nem érti az EU működését, vagy hogy óhatatlanul ki akar az EU-ból lépni. Valójában a mostani eset és az egész orbáni EU-politika mutatja azt, hogy a miniszterelnök milyen pontosan érti és érzi az EU működési sajátosságait és mennyire ki tudja ezeket használni. Erről a baloldalon azért nem „illett” eddig beszélni, mert akkor végre vállalni kellene egy EU-kritikus álláspontot és ez igen nehéz abban a helyzetben, amíg egyes ellenzéki és értelmiségi csoportok az EU-tól várják, hogy megbuktatja Orbánt.

Az a furcsa helyzet, hogy Orbánt egy EU-ellenes politikusnak látjuk és láttatjuk sokszor, ugyanakkor valójában az a helyzet, hogy Orbán alkalmazkodott leginkább a hazai politikában az európai játékszabályokhoz és Orbán nem rendszeridegen az európai politikán belül, hanem egészen egyszerűen olyan az európai politika, mint amilyet Orbán megtestesít. Vagyis éppen ideje leszámolni azokkal a hagymázas EU-víziókkal, hogy az „európai értékközösség nem engedheti sokáig tombolni az Orbán-rendszert, mert az ellentétes a jogállamisággal és az európai értékekkel”. A vétó talán most már mindenki számára megmutatja, hogy ez egészen egyszerűen nincs így. Tudatosítsuk magunkban, hogy Orbán Viktor az a politikus, akit az európai üzleti és politikai elit (nagy része) szívesen lát egy félperifériás autoriter rendszer élén.

Amit most Orbán csinált, az nem más, mint hazai és európai túlélésének biztosítása volt. Egyrészt garantálta azt, hogy rendszere működik 2022-ig: vagyis Orbán időt nyert magának és a zöld utat kapott a választási felkészülésre. Másrészt pedig lépéseket tett az európai szinten vesztes 2019-es európai parlamenti vereség visszafordítására és elkezdte azt a politikai konglomerátumot létrehozni, amely alkalmas lehet a jövőben az Európai Néppárton belül és/vagy azon kívül kialakulva az egész EU átalakítására.

Miért nincs a baloldalnak gondolata Európáról?

Az a tény, hogy az EU eddig és eztán is finanszírozza az orbáni autokráciát végre elgondolkodásra kellene késztesse a hazai baloldalt, hogy az az alapvetően liberális Európa-kép, amelyben immáron három évtizede gondolkodik, helyes-e és ehhez képest milyen lehet egy baloldali elképzelés az EU-ról. Ugyanis az utóbbi években erőteljesen felfutást mutat az EU baloldali kritikája és ehhez képest alternatívák kidolgozása. Azonban a hazai helyzetet nehezíti, hogy az EU-ról való kritikus gondolkodást a jobboldal kisajátította és a liberális közvélekedés minden EU-kritikát azonnal az EU-ellenesség skatulyájába helyez. Ez azzal járt, hogy a csatlakozás után a hazai baloldalon nem fogalmazódott meg sem jogos kritika, sem pedig alternatív megközelítés európai kérdésekben. Ok és lehetőség pedig bőven lenne és éppen itt az ideje annak, hogy az EU-kritika (és nem az EU-ellenesség!) jobboldali hitbizományát megtörjük.

Costas Lapavitsas többek között azt vizsgálja a The Left Case Against the EU (Wiley, 2018) című könyvében, hogy a trojka (Európai Bizottság, Európai Központi Bank, Nemzetközi Valutaalap) miként bánt el Görögországgal és a görög társadalommal a 2008/2009-es gazdasági és pénzügyi összeomlást követő katasztrófa idején. A szerző kifejti, hogy az Európai Unió nem más, mint nemzetállamok hierarchikus szövetsége, amely megteremtette az egységes piac intézményi feltételeit a neoliberális gazdaságpolitika könyörtelen elmozdítása érdekében. Mindennek legfőbb nyertese a német tőke. Wolfgang Streeck német gazdaságszociológus pedig a következőképpen vélekedik az Európai Monetáris Unió (EMU) feletti német hegemóniáról: „Az EMU konszolidációs állapotába ágyazott nemzetközi kapcsolatok nagyon aszimmetrikusak. A gazdaságilag gyenge országok, valójában az országok többsége, néhány gazdaságilag erős országgal találja magát szemben, akik hatékonyan tudnak úgy diktálni, hogy közben pénzügyi támogatások visszatartásával fenyegetnek. Németország 2008 után – visszanyerve gazdasági erejét – az EMU legnagyobb haszonélvezője lett, köszönhetően exporterejének és az alacsony kamatoknak, gyakorlatilag úgy kormányozva az EMU-t, mint egy német gazdasági birodalmat.”

Vagyis, amikor a baloldal EU-kritikában gondolkodik, annak fő iránya az EU neoliberális intézmény- és pénzügyi rendszere és az ebből következő társadalmi megszorítás-ellenesség kell, hogy legyen. Az a rendszer, amivel az Orbán-féle populizmus valójában mindig is együttműködött. Orbánnak nem az EU neoliberális karakterével van a gondja, hanem úgy kíván ebből hasznot húzni, hogy megerősíti a nemzetállami mozgásteret. Gondoljunk csak arra, hogy a német (óriási részben autóipari) nagytőke és az Orbán-rendszer között mennyire bensőséges viszony van: 2010-2018 között a német nagyvállalatok több mint 100 milliárd forint állami támogatást kaptak Orbánéktól, az új munkajogi- és sztrájkszabályok pedig egyértelműen a tőkének kedveznek a munkával szemben. Nem beszélve arról, hogy Orbán „(rabszolga)munka alapú társadalmában” még járvány idején sem a munkás, hanem a cégek kerülnek megsegítésre.

Óriási problémával állunk tehát szemben: amíg a baloldal elfogadta azt, hogy az EU egy „progresszív projekt”, addig lemondott saját politikai és politikai gazdaságtani radikalizmusáról. Ez pedig egy rendkívül ellentmondásos helyzetet eredményezett. Az igen komoly szociális és jóléti vívmányokkal felvértezett EU mára egy neoliberális, a tőkét és az autoriter vezetőket támogató konstrukcióvá vált, amelynek működését Orbán nem csak, hogy megértette, de hazai viszonyok között eddig ő tudott belőle leginkább profitálni: ennek ára a politikai korrupció, a mérhetetlen klientúraépítés, a magyar társadalom legszegényebb millióiról való tudatos lemondás. Az EU részéről pedig az „úgynevezett európai értékek” totális szembe köpése. Az EU legitimációja nem csak azzal roggyant meg, amikor Erdoğan-nak szervezte ki a menekültek Európán kívül tartását, hanem azzal is, amikor az orbáni politikát a nagyvállalati érdekek mentén, a rendszer autoriter vonása ellenére finanszírozza. Ez mutatja, hogy az EU nyugati centruma nem hisz (eléggé) abban, hogy a közép-kelet-európai régióban egyszerre működtethető egy demokratikus gazdasági és politikai berendezkedés. Ezért azt a megoldását választották, hogy a félperifériára egyfajta „gazdasági gyarmatként” tekintenek és szedik annak hasznait, de közben politikailag lemondanak róla (jelen esetben a „helytartó”, azaz Orbán javára). A hazai baloldal súlyos hibája, hogy nem vette észre, hogy az orbáni politika mennyire főáramúvá vált az EU-ban és a liberális dogmák nyomán, abban a hitben élt, hogy az EU egy ponton megálljt parancsol a miniszterelnöknek. A vétó esete végérvényesen megmutatta, hogy ez mekkora tévedés.

De talán még nincs túl késő és van még visszaút, amelynek első lépése az kell legyen, hogy sürgősen újragondoljuk, hogy baloldali szempontból milyen EU-t akarunk. Ez azért is fontos, mert a „progresszív európai projekt” tévútja azzal a brutális mellékhatással is járt, hogy a baloldal (itthon is és egész Európában) nem tudta megvédeni azokat a legszerencsétlenebb sorsú társadalmi csoportokat, amelyeket a soha véget nem érő megszorítások politikája, a globális pénzügyi és gazdasági válság, a globalizáció miatti egzisztenciális és mentális ellehetetlenülés, most pedig a koronaválság a leginkább sújtott és végső elkeseredésükben (amint ezt a Brexit, Trump, Orbán példája is mutatja) a radikális jobboldal halálos ölelésében találták magukat. A baloldalnak történelmi szavazótábora (munkások, legszegényebbek) felé nemzeti és európai szinten is végre felelősséget kell vállalnia! Mégpedig mihamarabb, mert az orbánista Európai-erődben a kapitalizmus károsultjai egy újfeudális, szolgai életmódra lesznek kárhoztatva.

Saturday, 5 December 2020

On The Barricade - Podcast 6th December 2020


"They say there are two types of conservatives: the ones that have been caught in very compromising sexual situations, and the ones that are going to get caught. The Hungarian MEP Jozsef Szajer belongs to the first category of conservatives. His past week night adventures caught the attention of the whole world. 



Join us Sunday on The Barricades, our weekly podcast to discuss this very hot topic! We have two special guests: Antal Attila, coordinator at the Social Theory Research Group at Institute of Political History and Stefano Bottoni, who currently works as a Senior Lecturer at the Department of History at the University of Florence. We shall try to analyse what is probably one of the most humorous and, at the same time, alarming events in recent history. 

The unbelievable level of hypocrisy of the Hungarian top conservative politicians was revealed this week when Jozsef Szajer, an MEP of the Victor Orban party, was caught climbing out of the first floor of a building in Brussels, fleeing along the gutter, in order to escape a private party when police stormed the premises. The police were called because of a complaint about a nighttime disturbance. Drugs were found in Mr. Szajer's pocket. Now, the problem of him getting arrested wouldn’t have caught the media’s attention. But the private party was actually a gay orgy, and Mr. Jozsef Szajer, who fronted conservative Hungarian party Fidesz in the European parliament, helped rewrite Hungary's constitution to add, "Protect the institution of marriage as the union of a man and a woman"!
You can’t make these things up. It is a clear situation where reality beats fantasy. And yet, there is a dramatic side to this very humorous story that we are about to unravel on Sunday!"

Wednesday, 2 December 2020

Járványügyi vádirat

 A cikk a Hírklikk-en jelent meg 2020. december 2-án.

A koronavírus megmutatta az Orbán-rendszer igazi természetét: ez az emberellenes politikai rendszer egészen egyszerűen odalökte a magyar társadalmat a járvány elé azért, hogy a rendszer elitje és a külföldi tőke pénzénél maradjon. De a pandémia társadalomellenes kezelése és az Orbán-rendszer totális morális megsemmisülése arra is rámutatott, hogy égetően szükséges az, hogy levonjuk mindennek a társadalmi és politikai konzekvenciáit.

Az Orbán-rendszer számára a koronavírus járvány kirobbanásától fogva sokkal fontosabb szempontot képviselt az emberi élet- és egészségvédelemnél az, hogy a járványnak a politikai rendszerre való káros gazdasági hatásait mérsékeljék. Még azt sem állíthatjuk, hogy a magyar kormányzat inkább gazdasági válságként és nem pandémiaként fogja fel a történéseket, hiszen bármilyen gazdasági válságkezelésnek érzékenynek kellene lennie a társadalmi szempontok iránt, ugyanis végső soron a gazdasági teljesítmény nagyban függ a dolgozók egészségi állapotától. Az Orbán-rendszert azonban csakis az érdekelte és érdekli, hogy a politikai rendszert, az azt fenntartó nemzeti oligarchákat és az egész orbáni projektet biztosító nemzetközi tőkét mentse meg a járvány kellemetlen hatásaitól. Erre vezethetők vissza a következők: a tavaszi első hullám során az utolsó utáni pillanatig való hezitálás az iskolák bezárása kapcsán; az, hogy a Orbán-rendszer alig és igen nehezített terepen akar segíteni a munkájukat elvesztett dolgozóknak, viszont a tőkének jelentős mentőövet dobott; a magyar kormány a felkészülés szempontjából elengedte a nyarat és a nyaralások ösztönzésével a fogyasztás felé kívánta mozdítani az embereket, akik a legkevésbé sem voltak elővigyázatosak; a második hullám során – immár tanulva a korábbiakból – a kormányfő a legvégsőkig kivárt az érdemi szigorításokkal és az általános iskolák/óvodák általános bezárást pedig az itt dolgozók (persze nem általános) tesztelésével próbálta meg elodázni. Az Orbán-rendszer elleni járványügyi vádiratnak három fő pontját emelném ki: (1) az orbáni kapitalizmus puszta eldobható erőforrásként kezeli az embereket; (2) akiktől egyúttal elvárja az életük/egészségügy feláldozását az elit érdekében, de eközben még hibáztatja is az áldozatokat; (3) végül pedig a rendszer válasza a társadalom terrorizálása és militarizálása, elterelve a figyelmet a tragédiákról.

Orbán kapitalista rendszerében a munkás élete és egészsége nem számít 

Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az Orbán-rendszer odalökte a magyar társadalmat a járvány elé. Hogyan is lehetne egyébként magyarázni, hogy a kormányzat szándékosan elmulasztotta kiépíteni annak anyagi és kommunikációs hátterét, hogy támogassa a magán és állami munkáltatókat az otthondolgozás feltételrendszerének megteremtésében, továbbá a nyáron semmilyen érdemi lépések nem történetek a magyar oktatási intézmények online oktatásra való felkészítése terén. Ehelyett Orbánék háborúba kezdtek az orvostársadalommal, az egészségügyi dolgozókkal és azok érdekképviseleti szerveivel, a végletekig elcsigázva és demoralizálva azokat az embereket, akik kezében az életünk és egészségünk van. Ezek a lépések látszólag nélkülözik a logikát, hiszen ki az az épeszű politikus, aki járvány idején úgy gondolja, hogy „minél rosszabb, annál jobb”. Azonban nagyon is végiggondolt lépések mentén cselekedett a kormányzat és ennek fő mozgatórugóját a miniszterelnök el is árulta még 2020 tavaszán: „Úgy küzdjünk meg ezzel a válsággal, hogy ne adjuk fel a céljainkat, ne adjuk fel azt, amit elértünk, ne adjuk fel Magyarország függetlenségét [...], a munkaalapú gazdaságot és a büszke élet lehetőségét sem!” Ez pedig a korábbi évekből jól ismert „munkaalapú társadalom” gondolta, amely nem más, mint a neoliberális „nincs ingyenebéd” megközelítés autoriter jobboldali változata. E kettő lényege ugyanaz: a társadalom széles (és persze leginkább rászoruló) tömegeit nem szabad állami közszolgáltatásokkal ellátni, ehelyett egy szűk gazdasági/politikai elitnek és a társadalom felső réteginek kell minden állami segítséget megadni. Azt is mondhatnánk, hogy Orbán „munkaalapú társadalma” arra épül, hogy a nép dolgozik, az elit pedig lefölöz minden hasznot. Az Orbán-rendszer a járvány során bebizonyította, hogy számára mind a gazdaság normál működése során, mind pedig szükséghelyzetben a munkás (és persze annak családja) nem más, mint pótolható erőforrás, akinek élete és egészsége csak kozmetikázható statisztikai adatként fontos.

Áldozd fel az életed, de úgyis te leszel a hibás!

Az, ami elsőre kormányzati hanyagságnak és az emberekkel szembeni kalandorságnak tűnik, nagyon is tudatos lépés volt és azt eredményezte, hogy ember százezrei kerültek kényszerű válaszút elé saját és családtagjaik élete/egészsége, valamint egyéni és családi megélhetésük között, mivel az Orbán-rendszer sem a munkavállalókat, sem a munkanélkülieket érdemben nem támogatja a válság során. Ez vezetett el az olyan kétségbeejtő helyzetekhez, amely mind egyéni, mind pedig járványügyi szempontból tragédiákhoz vezetett el és emberek tömegei vélekednek úgy, hogy „inkább betegen is visszamenne dolgozni, mert annyira kevés táppénzt kap”. Ez korántsem emberi önzés vagy járványügyi felelőtlenség az emberek részéről, hanem éppenséggel egészséges életösztön. Csakhogy egy kormányzatnak nem az lenne a feladata, hogy rátolja a védekezés lelki, anyagi és társadalmi terhei az emberekre, hanem éppen az, hogy ezekből átvállaljon! És itt érkezünk el a legnagyobb tragédiához: miközben a rendszer a családi megélhetés és a társadalmi szinten felelős járványügyi magatartás csakis kormányzati eszközökkel feloldható ellentmondásaiból eredő elviselhetetlen felelősségével terhelte meg az embereket, egyúttal el is kezdte őket hibáztatni. Még hosszú évekig visszhangoznak majd a szakmailag és morálisan is alkalmatlanná vált egészségügyi miniszter szavai a „felelőtlen emberekről” és a vírust behurcoló nyaralókról – holott éppen az ő miniszterelnöke lamentált arról, hogy ha nem látjuk évente a tengert, akkor „börtönben érezzük magunkat”.

A „megoldás”: a társadalom militarizálása

Az Orbán-rendszer a helyzet kezelésére egy régi, jól ismert megoldáshoz nyúlt: ez pedig nem más, mint a társadalom folyamatos militarizálása, szalmabáb-szerű ellenségképekkel szembeni mozgósítása. Ebben nagy gyakorlata van a kormányzatnak, hiszen 2015-től kezdve folyamatosan hosszabbítja a csak a politikai gyűlöletkampány szintjén létező „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet” – Orbánéknak a járvány alatt még arra is akadt gondjuk, hogy 2021 tavaszáig gondosan meghosszabbítsák ezt, nyilvánvalóan a járvány és a bevándorlás összemosásának állandó lehetőségeként. A rendszer azonban itt nem állt meg és folyamatosan ellenségeket keres: a menkültválság gyűlöletkampányából áthozott Soros György, a kultúrharc legújabb fejezetében a színművészetis oktatók és hallgatók, az LMBTQ-közösségek és az azonos nemű párok örökbefogadása, valamint (megint) az Európai Unió. Az Orbán-rendszer szorult helyzetben érzi magát, hiszen egyszerre vonultatja fel az elmúlt 10 esztendő összes identitásküzdelmét és ebből eredő ellenségképeit. Orbán abban reménykedik, hogy a járvány egészségügyi és gazdasági következményeitől terhelt társadalom nem őt és rendszerét, hanem a kivetített ellenségképeket fogja hibáztatni. A miniszterelnök sarokba szorítva érzi magát, hiszen a rendszere egyik legfőbb anyagi támaszát jelentő EU-forrásokat is kockáztatja ebben a helyzetben. Arról nem is beszélve, hogy a helyreállítási alap tekintetében olyan emberek kaphatnának segítséget, akiken egyébként (a fentiek alapján) a magyar kormányzat egyébként sem segítene. A társadalmi szintű militartizálódásnak csakis az lehet a következménye, az emberek a leggyengébb társadalmi csoportok ellen fordulnak és a kormányzat éppen ezt az önzést szeretné a végletekig fokozni, és az ebből eredő gyűlölethullámokon szörfözni.

* * *

Az orbánista Fidesz tehát túszul ejtette a magyar társadalmat és azok a jegyek (önzés és kegyetlenség, áldozathibáztatás, az erőszakosság végletekig fokozása), amelyeket itt vizsgáltunk kísértetiesen hasonlítanak arra, ahogyan a családon belüli erőszaktevő viselkedik, aki nem mellesleg morális fölényt hazudik önmagáról. A Demeter- és Szájer-ügyek pedig minden eddiginél kézzelfoghatóbbá tették, az Orbán-rendszer végtelen cinizmusát, önhittségét és azt, hogy valójában semmilyen olyan erkölcsi mércét nem vesznek ezek az emberek komolyan, amelyekkel egyébként megpróbálják zsarolni a magyar társadalmat. A választások előtt másfél évvel és koronaválság során kiderült, hogy az Orbán-rendszernek nemhogy morális fölénye nincs, de morálisan megsemmisült. A mi dolgunk pedig az, hogy nem beletörődve ebbe, levonjuk mindennek a társadalmi és politikai konzekvenciáját.