Rasszizmus, gyűlölet és a baloldal

A cikk a Munkások Újságában jelent meg 2020. február 12-én.

Az Orbán-rendszer immáron programként és nyíltan vállalt fasisztoid jellege, továbbá a fokozódó társadalmi gyűlöletből fakadó tragédiák megmutatták, hogy sorsfordító időszak előtt állunk. Ha ebben a helyzetben a magyar baloldal továbbra is csak sodródik a kormányzati gyűlöletpolitika folyóján, akkor nagyon súlyos társadalmi katasztrófákra számíthatunk. Ahhoz, hogy cselekedjünk először magát a társadalomban újra és újra felhorgadó gyűlöletet kell megértenünk. 

Szembe kell végre néznünk azzal, hogy a magyar emberekben lévő és az Orbán-rendszer által végletekig felerősített rasszizmus, valamint az ennek nyomán a lelkeket megmérgező gyűlölet (és itt most nem csak a társadalomnak a másság iránti gyűlöletére, hanem a rendszerrel szembeni gyűlöletre is gondolok) olyan gyúelegyet alkothat, amelybe beleroppan a magyar társadalom. Ennek megakadályozása közös ügyünk, de úgy érzem, hogy a baloldalnak jelentős lehetőségei és ebből fakadó felelőssége van abban, hogy elkerüljük a katasztrófát: ez pedig amiatt van, hogy a baloldal rendelkezik azzal a társadalomkritikai apparátussal, amely megmutathatja és meg is meri mutatni a társadalmi gyűlölet valódi gyökereit. Ez a felismerés azonban nem fulladhat a magyar társadalom hibáztatásába. A baloldalnak nem abban kell gondolkodnia, hogy erkölcsi magaslatról ítéletet mondjon emberek felett, hanem hogy megértse a helyzetüket. Ugyanis, mind a kapitalizmus centrum, mind pedig (fél)perifériás országaiban a társadalmi gyűlölet valódi forrása a neoliberális kapitalizmus, amely a rasszizmus és az osztályönzés melegágya. A gyergyóditrói eset mindennél élesebben mutatott rá, hogy az ottélők dühét és gyűlöletét a neoliberális kapitalizmus és globalizáció lokális igazságtalanságai fűtötték fel, vagyis az, hogy egy nemzetállamban működő vállalkozás megteheti és meg is teszi, hogy messzi országból hozat vendégmunkásokat. Ez a kizsákmányolási módszer egyúttal korszakunk legszofisztikáltabb sztrájktörője is, hiszen azelőtt lehetetleníti el a munkások lázadását, mielőtt az bekövetkezett volna – annál is inkább, hogy mivel nincs szakszervezet, ezért elve nem létezik szervezett munkás érdekképviselet. Az Orbán-rendszer éppen úgy viselkedik, mint a ditrói vállalkozó, csak éppen egy államhatalmi apparátus áll a rendelkezésére, amelynek segítségével végletesen kiszolgálja a multinacionális tőke érdekeit (adócsökkentéstől a munkásellenes jogalkotásig). Úgy gondolom, hogy az ezekre való kőkemény figyelemfelhívás csakis a baloldal feladata lehet és örvendetes, hogy ez a folyamat ebben az esetben el is indult: a neoliberális kapitalizmusnak a kritikája végre sokféle ingerküszöböt átütött és a mi feladatunk a nálunk lévő tudományos és ideológiai megközelítések bevitele a további vitákba. 

Azonban a rasszizmus és a gyűlölet nem csak és kizárólag a neoliberális kapitalizmus miatt van jelen a magyar (és persze nem magyar) társadalomban, erre pedig ugyancsak a szóban forgó ditrói eset, valamint a Niedermüller-ügy és az annak kapcsán fellángolt viták mutattak rá. Úgy tűnik, hogy a határon inneni és sok tekintetben az erdélyi magyar társadalomban van egy esszenciális félelem, bizonytalanságérzés, idegenkedés, sokszor gyűlölet bármilyen mássággal szemben, amely igen gyakran a (romákkal, románokkal, színesbőrűekkel, muszlimokkal szemben megnyilvánuló) kultúrfölény, civilizációs fölérendeltség képében ölt testet. Az erről való nyílt beszéd sértheti a többségi társadalom érdekeit, de a baloldalnak sohasem az volt a kizárólagos feladata, hogy csakis többségi társadalom (amely egyébként a gazdasági és társadalmi kizsákmányolás egyik meghatározó szereplője) érdekeit védje. A külhoni és Magyarországon élő magyarok által érzett gyűlöletet az Orbán-rendszer szörnyűséges fegyverré kovácsolta és nagyon szomorúan tapasztalhattuk, hogy a legutóbbi időkig a baloldal ezt bénultan figyelte (lásd: „addig van kerítés, amíg félelem is van”). Ennek itt és most véget kell vetni, különben a néma cinkossá válik: a baloldalnak állást kell foglalnia a menekültek elleni gyűlöletpolitika ellen és vállalnia kell azt a feladatot, hogy ebben a kérdésben (sem) a szavazatmaximalizáló logika mentén fog dönteni, ugyanis lehet, hogy a mandátumokért „megéri” hallgatni, de a társadalmi gyűlölet pusztító hatásai beláthatatlan. 

Végül pedig néhány szó ezekről a beláthatatlanságokról: jól látható, hogy az Orbán-rendszer összegyúrta egymással ezeket a különféle gyűlölködési formákat. A multinacionális tőke kritikátlan támogatásával gerjeszti a neoliberális kapitalista rendszerből fakadó gyűlöletet, másrészt pedig politikáját a magyar társadalomba ágyazott idegenellenességnek a végletes kiélezésére építi. Ez tulajdonképen nem más, mint a történelmi fasizmus újjáéledése, amelyhez az Orbán-rendszer immáron nyíltan vállalja az eszmei közösséget az ordas eszmékkel (lásd többek között: „Antifasiszta tüntetők zavarták meg a kitörés napi megemlékezéseket”). Az Orbán-rendszer eddig is büszkén vállalata a gyűlöletpolitika fegyverét, a fasisztoid fordulat azonban minden eddigi kötöttségétől eloldhatja a rendszert. Ebben az esetben társadalmi gyűlölet olyan végső fegyverré formálódik, amelynek pusztításához csak a 20. század szörnyűségei lesznek foghatók. 

Mindebből milyen következtetéseket vonhat le a baloldal? 

1. Rá kell mutatni a gyűlölet forrására és valódi természetére! 

2. A fő forrás a globális kapitalizmus embertelensége, és ezt a végletekig fokozza az Orbán-rendszer gyűlöletpolitikája, amely egyszerre dobja oda a dolgozót a multiknak és hinti el a gyűlölet magjait az egész társadalomban! 

3. Tehát, messze nem elegendő az Orbán-rendszert megdönteni ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon, hanem foglalkozni kell a gyűlölet strukturális okaival! 

4. Korántsem ad tehát minden bajunkra választ az „összefogás”, hiszen a gyűlölet alapvető forrása az a globális kapitalista rendszer, amely egyszerre termelte ki magából az Orbán-rendszert, de azt a politikát is, amelyre a rendszer reakcióként létrejött. Ne feledjük, 2010 előtt is elsüppedtünk a gyűlöletben, noha annak extrém formáit egy önkényuralmi rendszer hozza elő legjobban! 

5. Liberális barátainkkal meg kell értetni a fentieket, mert az ő csípőből tüzelő, a magyar társadalmat kulturális alapon, elmaradottsága miatt bíráló logikája sokkal inkább olaj a tűzre, semmit a dolgok kibeszélése. A máskor a politikai korrektsége oly’ alaposan ügyelő liberálisok nagyon sokszor nyíltan „gyűlölik a gyűlölködő magyarokat”. 

6. Liberális barátainkkal azt is fel kell ismertetni, hogy a kapitalizmusnak az itt megfogalmazott alapvető sajátossága, vagyis, hogy a kizsákmányolás rendszerében bizony az emberek (globális) munkaerőpiacon, a létért folytatott küzdelme igen sokszor idegengyűlölettel jár. A rasszizmus tehát az emberekből társadalmi/gazdasági státuszokból folyó elemi önvédelmi reakció, nem pedig valamiféle végletes emberi gonoszság. Ezt elfogadni nem lehet, megérteni viszont kötelességünk és attól még nem leszünk rasszisták, ha meg akarjuk érteni az emberek problémáit! Ebből következően a baloldalt sem szabad csípőből megbélyegezni, ha harminc évvel a rendszerváltás után törekvéseket tesz a társadalom jobb megértésére. 

7. Ugyanakkor azzal is számolnunk kell, hogy a neoliberális kapitalizmus kizsákmányolásából fakadó gyűlölet mellett a magyar társadalomban (határon innen és túl) van egy alapvető idegenellenesség, amelynek egyik alapvető forrása a vélt kultúrfölény és civilizációs fölérendeltség. Az Orbán-rendszer egymásra építtette ezeket a gyűlöletformákat, amelyek sok tekintetben mára elválaszthatatlan egységet alkotnak. 

8. Éledezik a fasizmus, weimarizálódik Magyarország! Ennek megállítására valóban csak egy széleskörű összefogás lehet alkalmas! Jó lenne onnan indulni, hogy a különféle politikai erők ne egymástól és egymás vélt nézeteitől féljenek a legjobban, hanem attól, hogy a történelem megismétli önmagát!

Demokratikus szocializmust!

Megjelent a Baloldali Tömörülés vitairata, amelynek megírásában és szerkesztésében magam is közreműködtem. Az anyag 2020. február 3-án és 4-én került fel A Mi Időnkre, a Magyardiplo-ra, a Balmixre és a Munkások Újságára is. A vitairat teljes szövege alább olvasható.

Demokratikus szocializmust!

A MSZP Baloldali Tömörülés Platformjának vitairata

Szerkesztette és összeállította: Antal Attila és Hegyi Gyula

Szerzők: Antal Attila, Büttl Ferenc (2.), Hegyi Gyula, Molnár Zoltán (4.)

Alapvetés

1989-ben a Magyar Szocialista Pártot azok a bátor és elkötelezett baloldaliak hozták létre, akik hittek abban, hogy a kapitalista piacgazdaság körülményei között társadalmi küldetés a baloldali értékek és a társadalmi szolidaritás képviselete. Az MSZP elkötelezett volt a békés rendszerváltás mellett, és összekötötte magyarság és európaiság ügyét. Mindezt számos politikai sikert eredményezett. Ugyanakkor a kudarcokból és a 2010 utáni autoriter rendszer kialakulásából nyilvánvaló, hogy pártunknak sok mindent újra kell gondolnia. Baloldaliságunkat fel kell frissíteni a kapitalizmus kritikájával és a klímaváltozás elleni rendszerszerű küzdelemmel. A liberális demokrácia 2010 előtti intézményrendszere alkalmatlannak bizonyult a szociális demokrácia megvalósítására, így ahhoz nem lehet visszatérni. Korszak-és rendszerváltozásra van szükség, ökoszociális demokráciát kell teremtenünk a régi romjain. Mindennek a megalapozását tekinti elsődlegesnek a Baloldali Tömörülés.

Ezek fényében az MSZP alapvető politikai arculatán és így az Alapszabályon is több ponton módosítani szükséges, ugyanakkor nem érdemes azt gondolni, hogy politikai kihívásokra elégséges válasz lehet pusztán egy Alapszabály-módosítás. Az MSZP-t alapjaiban kell átalakítani és a baloldali fordulat elkerülhetetlen, hiszen sorsunk és küldetésünk az, hogy a magyar baloldalt képviseljük a közéletben. A 2010 után kialakult önkényuralmi rendszer csak egy széles körű összefogás keretében váltható le. Ehhez azonban arra van szükség, hogy az MSZP által megjelenített baloldali értékek kőkeményen képviselve legyenek az új koalícióban, hiszen ezt rajtunk kívül más politikai erő nem tartja fontosnak. Az MSZP az egyetlen olyan baloldali politikai erő, amely átmentheti a baloldali politikát az Orbán-rendszer bukása utáni világba. Ezt a történelmi felelősséget már csak azért is vállalnunk kell, mert Magyarországon a liberális demokraták önmagukban, egy erős baloldal nélkül sohasem győzhetnek a nacionalista jobboldallal szemben. Ezért együtt kell működni az összefogás nem baloldali szereplőivel, de egyúttal politikai erőt is kell fel kell mutatni velük szemben: mert csak így tudjuk képviselni azoknak a millióknak az érdekeit, akik a piacgazdaság és a klíma- és ökológiai katasztrófa vesztesei.

Ennek fényében állítottuk össze ezt a vitairatot, amely tartalmazza a Baloldali Tömörülés (BT) Szocialista Kiáltvány című anyagát, és ezen kívül hat olyan témával foglalkozik, amelyeket megkerülhetetlennek tekintünk a hazai baloldali politika újraalapozása során. Ezek: a rendszer- és kapitalizmuskritika fontossága; a demokratikus szocialista megközelítés politikai gazdaságtani alapjai; a klíma- és ökológiai válság, klímavészhelyzet; az oktatás, tudomány, egészségügyi rendszerek válsága; a baloldali külpolitikai programja; a demokratikus szocialista emlékezetpolitika. Az anyagot pedig egy olyan aktuálpolitikai elemzés zárja, amely irányt akar mutatni, hogy egy önmagát demokratikus szocialista alapokon meghatározó MSZP-nek milyen szerepe kellene, hogy legyen a választási összefogásban.

Szocialista Kiáltvány

Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a globális kapitalizmus nem képes érdemben javítani sem a szegényebb társadalmi rétegek, sem a szegényebb országok helyzetén. A Nyugat-Európához való felzárkózásunk ebben a gazdasági rendszerben reménytelen kísérlet. A gátlástalan profitérdek büntetlenül kihasználja a természetet, szennyezi a környezetet, és ha nem állítjuk meg, akkor klímakatasztrófába rántja az egész emberiséget. A globális tőke diktátumainak engedve az Európai Unió jelen formájában nem tudja betölteni igazi hivatását, az európai ráció és szolidaritás érvényesítését. Magyarország lakóinak száma a rendszerváltás óta egymillióval csökkent, miközben egyre nő a mélyszegénységben élők, a kirekesztettek, az úgynevezett roncstársadalomhoz tartozók száma. A világ lakosságának jómódú kisebbsége és nyomorgó, kizsigerelt és reménytelen helyzetben lévő többsége között egyre hatalmasabbra nő a szakadék. Demokratikus szocialista fordulat nélkül a széthullás, vagy egy súlyos társadalmi robbanás felé tartunk.

Mit jelent demokratikus szocialistának lenni a 21. században? A szocializmus azt jelenti számunkra, hogy a társadalmi és gazdasági döntések során, az életünket meghatározó szabályok és működési elvek megalkotásakor nem a profitelv az elsődleges, hanem a társadalmi jólét, a javak igazságos elosztása, a fenntarthatóság, a szabadság, az egészség és a következő generációk helyzetének figyelembevétele. A 21. század demokratikus szocialistái ezért globálisan gondolkodnak, mert a jelenlegi problémák csak globálisan oldhatók meg és politikai harcainkat elsősorban nemzetközi szinten kell megvívni.

Ma sokat beszélnek a liberális demokráciák válságáról. Mi, magyar demokratikus szocialisták nem liberális, hanem szocialista demokráciát akarunk. Mi is valljuk és vállaljuk azokat a liberális alapjogokat, amelyek garantálják minden ember méltóságát és szabadságát. De megteremtjük az ehhez szükséges anyagi feltételeket is az egyenlő teherviselés, a közösségi termelés támogatása, az ingyenes oktatás és egészségügy révén. A kizsákmányolás, a korlátlan profitszerzés nem szabadságjog, hanem milliók jogfosztása és végeredményben a társadalmi béke aláaknázása. Ezért a magyar jogállamiságot nem csak helyre állítjuk, hanem szociálisan kibővített formájában újra teremtjük. Vagyis meg kell teremteni a politikai értelemben vett demokrácia gazdasági és társadalmi alapjait. Ezt a feladatot 1989 után sajnos elhanyagoltuk.

A 21. század demokratikus szocialistái kritikusak a létező szocializmus korábbi kísérleteivel szemben, de egyben elismerik azok eredményeit. Véleményünk szerint hazánk negyven éven át egy olyan rendszerben élt, amely szociális téren megújította az országot, de a szabadság súlyos korlátozásával aláásta a szocializmus hitelét. Három dolgot megtanultunk ennek a korszaknak a tapasztalataiból. Először is: demokratikus társadalom nem létezik szociális biztonság nélkül. Másodszor: szocialista társadalom nem létezhet demokrácia nélkül. Harmadszor: demokrácia nem létezhet szabadság nélkül. A szocializmus, a demokrácia és a szabadság csak egyszerre valósítható meg. A 21. század demokratikus szocialistái azonban megértették, hogy a globális kapitalizmus körülményei között szintén nem valósítható meg a szabadság és a demokrácia célkitűzése.

Kétféle zsarnokság létezik. A politikai elnyomás és a gazdasági kizsákmányolás. Az egyik a szabadságjogain, a másik egzisztenciális helyzetén keresztül korlátozza és nyomorítja meg az embert. A rendszerváltással politikailag szabadok lettünk, de ehhez a tömeges munkanélküliségen, szegénységen, a több milliós „roncstársadalmon” keresztül vezetett az út. 2010 után aztán olyan rendszerbe zuhantunk, amely egyesíti magában a politikai elnyomást és a gazdasági kizsákmányolást. A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra a multinacionális tőkével és a hazai oligarchákkal összefogva egyszerre nyomja el politikailag és zsákmányolja ki gazdaságilag a magyar társadalmat. A kapitalizmus és a politikai diktatúra ötvözete minden rendszer legrosszabbja, lényegében a fasizmus előszobája. Baloldali szemmel a nyugati kapitalizmus egyetlen erénye az, hogy keretei között küzdeni lehet a rendszer megváltoztatásáért. Erre Magyarországon egyre kevesebb az esély, a politikai elnyomás egyértelműen a vadkapitalizmust és az önkényuralmat szolgálja.

A hazai ellenzék egy része a polgári szabadságjogok helyreállításáért küzd, ami nemes és támogatandó cél. De eközben lebecsüli, felesleges ballasztnak tekinti a politikai baloldalt és a szakszervezeti mozgalmat. Megszabadulna a szocialisták pártjától és elavultnak gondolja a dolgozói érdekvédelmet. Mi is demokráciát akarunk, de olyat, amelyben fokozatosan, a társadalmi többség meggyőzésével és egyetértésével a szociális igazságosságot is elérhetjük. A demokrácia nem merülhet ki csupán intézményekben, társadalmi és gazdasági lábazat nélkül nincs demokrácia.

A modern Magyarország történelme azt mutatja, hogy a liberális erők egy erős szocialista mozgalommal való szövetség nélkül soha nem képesek legyőzni a jobboldali nacionalizmust. Ezt ismerték fel a polgári demokratikus erők az első világháború előtt, a fasizmussal szembeni küzdelemben, az 1945-ös újrakezdésnél, az 1956-os forradalomban és az 1990-es rendszerváltozás után is. Ha utódaik ma azt képzelik, hogy a demokratikus szocialisták és a szakszervezetek nélkül győzhetnek a jobboldali nacionalizmussal, a szociális demagógia és az etnikai gyűlölködés szennyével szemben, akkor biztos bukásra vannak ítélve. És bukásukkal együtt elszáll a magyar demokrácia helyreállításának a reménye is. Ezért parancsoló szükség az összes demokratikus erő összefogása a politikai diktatúra ellen, s ezért lenne önpusztító ostobaság a szocialista-szociáldemokrata mozgalom további meggyengítése.

A magyar demokratikus szocialisták távlatos célja természetesen a demokratikus szocializmus megteremtése hazánkban. Ehhez a jogállamiság helyreállításán, az egyenlő teherviselésen, a közösségi termelés elsőbbségén és a szociális Európán keresztül vezet az út.

1. Rendszer- és kapitalizmuskritika

A demokratikus szocialista program alapja a rendszer- és kapitalizmuskritika. Magyarországon már jóval a rendszerváltás előtt bekövetkezett a nyugati kapitalizmus átvétele, amely lényegében ahhoz vezetett, hogy a rendszerváltás veszteseit, a bérből és fizetésből élőket végletekig kizsákmányolja a nemzetközi nagytőke és hazai kiszolgálóik. Az Orbán-rendszer azon alapul a kelet kormányok sem, amelynek fő oka a kapitalista igényekhez végletesen igazodó elhibázott liberális logika volt, amely folyamatosan háborút viselt minden szociális megfontolás ellen. Emiatt ábrándult ki a hazai, egyébként is szétporladó munkásosztály a baloldalból és keresi újabban a helyét a szélsőjobboldalon (előbb a Jobbiknál, majd pedig a kormányzati pozícióból szélsőjobboldalivá váló Fidesznél).

A magyar társdalom a 2010-es évekre belefáradt mindebbe és gyakorlatilag úgy érezte, hogy a kapitalizmust a végletekig kiszolgáló liberalizmus gyakorlatilag a társadalom ellenségévé vált. Ebben a helyzetben következett be az Orbán-rendszer autoriter fordulata, hiszen a magyar társadalom menedéket keresett egy olyan rendszerben, amelytől alapvető érdekeinek védelmét remélte. Orbán megérzete azt, hogy a kelet-közép-európai félperifériás kapitalizmusmodell a 2008-as válság után csakis autoriter eszközökkel tartható fenn. Azoknak tehát, akik széleskörű társadalmi védelemben reménykedtek csalódnunk kellett: a rendszerváltást követően nem volt olyan kormányzat, amely ennyire szemérmetlenül és embertelenül szolgálta volna ki a globális kapitalista érdekeket, és ezt egy olyan nacionalista mázba bújtatta, amely csak a magyar társadalom végletes megosztásával, a mindennapok gyűlöletpolitikájával lett fenntartható. De csak ideig-óráig, hiszen látszanak az Orbán-rendszer alapvető fenntarthatatlanságának jelei: a magyar társadalom végletesen szétszakadt és kialakult egy olyan felső réteg, amely inkább elfogadja az autoriter politikát, semmint, hogy engedjen a legszegényebb emberek kárára elért társadalmi státuszából. A magyar társadalom döntő többsége pedig egyszerre szenved az egyre zsarnokibb állami hatalomtól és a rendszer által gyártott oligarchák önkényétől, valamint az államtól lényegében szabad kezet kapott multinacionális vállalatok munkásnyúzó gyakorlatától.

Ebben a helyzetben változásra van szükség, különben a zsarnoki kapitalizmus és az orbáni állam önkénye fel fogja őrölni a magyar társadalmat, de semmiképpen sem térhetünk vissza a 2010 előtti világhoz. Az Orbán-rendszert csakis úgy lehet leváltani, ha nem csak az állam, de a piac önkényével szemben is fellépünk. Nem szabad elfogadni azt a szerepet, amelyet a kapitalista centrum osztott ki Magyarország számára és a rendszerváltás utáni kormányok azon versenyeztek, hogy hogyan lehet legjobban eljátszani ezt. Bár egy antikapitalista fordulat csak világszinten lehetséges, de a klímaválság új lehetőséget jelent egy kapitalizmuskritikus alternatíva nemzetállami megvalósítására. Az Orbán-rendszer lényegében beletörődött abba, hogy sok százezer magyar honfitársunk sohasem látott mértékben fogja megszenvedni a klímaválság példátlan hatásait. Ebben a helyzetben csakis az államhatalom megszerzésével biztosíthatunk védőernyőt a magyar nép számára. Az államot olyan helyzetbe kell hozni, hogy a legkevésbé legyen kiszolgáltatott a kapitalista szereplők számára: ez egyszerre jelenti az állami tulajdon megerősítését; a közösségi és szövetkezeti tulajdon elsődlegességének kimondását; valamint egy olyan jogrendszer felépítését, amely a tőke és a magánérdekek helyett a társadalom érdekinek rendelődik alá. A magyar társadalmat meg kell védeni a nemzeti és multinacionális oligarcháktól, az államot képessé kell tenni arra, hogy a tőke helyett a munkások érdekeit képviselje, ki kell mondani, hogy az állam minden szervének elsődleges kötelessége a munkások érdekinek képviselete és védelme.

2. A jövő politikai gazdaságtana: a munka és a természet felszabadítása

Nehéz feladat összefoglalni, hogy milyen lehet (milyennek kéne lennie) a 21. századi „baloldali mainstream” politikai gazdaságtannak – nevezzük az egyszerűség kedvéért a demokratikus szocializmus politikai gazdaságtanának. Nehéz helyzetben, hiszen olyan elementáris és akár a jelen emberi civilizáció letűnését előrevetítő változások közepette, mint a klímakatasztrófa vagy a legújabb ipari forradalom (mesterséges intelligencia), ki tudja, hogy milyen lehet a jövő? Ugyanakkor könnyű helyzetben is van a XXI. századi demokratikus szocializmus politikai gazdaságtanát felvázolni szándékozó gondolkodás, mert a múlt ideái és a történelmi tapasztalat szilárd támaszul szolgál számára.

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a 21. század szocialista politikai gazdaságtana nem lehet pusztán az Orbán-rendszer antitézise, hiszen nekünk magának a kapitalizmusnak a kritikájából kell kiindulnunk, amelynek az Orbán-rendszer egy kelet-közép-európai autoriter változata. A demokratikus szocializmusnak szükségképpen tovább kell vinnie az ember felszabadulásának programját. Programjának a francia forradalom szabadság – egyenlőség – testvériség jelszavainak tartalmi elmélyítésén és kiterjesztésén kell nyugodnia. A cél nem lehet más, mint az emberi szabadság kiteljesítése, amely nem tűri a más általi elnyomó diktátumot, beleértve a tőke általi kizsákmányolást, de nem azonos a más szabadságára fittyet hányó szabadossággal sem. A szabadságot korlátozó szabadságoknak pedig elválaszthatatlan része a többi élőlény, az állatok, a növények, a bolygó teljes élővilágának a szabadsága és joga az élethez, ami nem jelent mást, mint hogy amikor a baloldal a kizsákmányolás elleni küzdelmet tűzi zászlajára, akkor az a természet, a bolygó kizsákmányolása elleni küzdelmet is jelenti. A tőke ugyanis nem csak az emberi, de a természeti szabadságot (létet) is lábbal tiporja, ha a profitérdek úgy kívánja. Általában úgy kívánja. A demokratikus szocializmus politikai gazdaságtanának alappillére a munka és a természet felszabadítása a tőke uralma alól.

A demokratikus szocializmus a politikát a gazdaság fölé helyezi: a demokrácia a cél, a piac csupán eszköz. Mi a szükségletek kielégítésére helyezzük a hangsúlyt, nem pedig a mesterséges jólét növelésére. A demokratikus szocializmus programja a demokrácia megerősítésének, a tőke logika, a tőke érdek korlátozásának, a piacok szabályozásának, a társadalmi szolidaritás megerősítésének, a közösségek újjáépítésének a programja. A közelmúlt baloldali ideológiai és gyakorlati politikai innovációi világszerte ebbe az irányba mutatnak. Elizabeth Warren javaslatai vagy Bernie Sanders programja éppúgy, mint Jeremy Corbin féle Munkáspárt 2019-es választási programja. A Green New Deal és annak európai megfelelője a Green New Deal for Europe. A finn Szociáldemokrata Párt éppúgy része ennek a megújulásnak, mint a portugál Left Bloc.

Lássuk, hogy főbb irányokat fogalmazhatunk meg a fentiek alapján!

1) A jelenlegi gazdaságot át kell alakítanunk zöld, ökoszociális gazdasággá: a tiszta, megújuló energia, a CO₂-kibocsátás csökkentése, a körkörös gazdasági folyamatok, a helyi gazdaság erősítése, az újrahasznosítás előírása és mindazon elemek ide tartoznak, amelyek a természet felszabadításának eszközei a tőke uralma alól. A nagy szennyezőket társadalmasítanunk kell és működésüket a közösség hosszú távú érdekeire való tekintettel drasztikusan át kell alakítani, amennyiben ez nem lehetséges, akkor be kell zárnunk őket.

2) A tőke működését demokratizálnunk kell: a vállalatok – különösen a nemzeti és a globális nagyvállalatok – ma a tulajdonosok érdekei szerint működnek, a profitérdek vezérli tevékenységüket. Az állami szabályok (reguláció), mint külső korlát nem elég, vállalatok vezetésében, az igazgatótanácsokban, a tulajdonosi testületekben meg kell hogy jelenjen a munkavállalói érdek, a helyi lakosok érdeke, az össztársadalmi érdek és minden egyéb, a vállalat működése által érintett fél érdeke (pl. fogyasztói érdek) is. Az érintett közösségek (stakeholders) érdekei belsővé kell, hogy váljanak annak érdekében, hogy a vállalati működés valóban a köz és ne csupán a tulajdonosok érdekeit szolgálja.

3) Létre kell hoznunk a szolidáris közösségek hálózatát, a szolidáris gazdaságot: a közösségi szolidaritás alapja a mások szükségleteinek, helyzetének megértése, a másokról való gondoskodás. A gondoskodás a gyermekekről, a betegekről, az elesettekről, az idősekről, a bajba jutottakról és mindenkiről – beleértve a természetet is –, aki állandó vagy átmeneti jelleggel nem, vagy csak korlátozottan képes önmagáról gondoskodni. Az egymással és a természettel való törődés elismerése – a társadalmi jövedelemből részesedő –, valós szükségletet kielégítő munkaként. Az új technológiákat a szolidáris gazdaság szolgálatába kell állítanunk.

4) Az egyenlőség megteremtése: az egyéni szükségletek közösségi kielégítése. A magas minőségű közszolgáltatások és közjavak biztosítása, a feltétel nélküli (pénzbeli vagy természetbeni) alapjövedelem, vagy az egyéni innováció, vállalkozás közösségi támogatása mind-mind arról szól, hogy az egyén a közösség megbecsült része és ekként részesedés illeti meg a közösség javaiból (a közösségi jövedelemből). A tudás, az egészség, a tiszta természeti környezet, a kultúra, az életesély nem lehet piaci áru, a politikai közösségnek biztosítania a hozzáférés ezekhez a javakhoz minden tagja számára.

5) A demokratikus szocializmus nemzetközi politikai gazdaságtana a globalizáció humanizációja. A népek, nemzetek közötti együttműködés a kulturális különbségek elismerésén, a valós szükségleteken alapuló kölcsönösen előnyös gazdasági kooperáción és a nemzetközi viszonyok egyenlőtlenségeinek felszámolásán kell, hogy létrejöjjön. Hosszú távon nincs centrum és periféria, hosszú távon egy Föld van, ahol mindnyájunknak élnünk kell, és amelyet meg kell őriznünk a jövő generációi számára. A nemzetközi kapcsolatok, a világrend alapja a hosszú távú környezeti fenntarthatóság és a klímavédelem, azaz a természet és az ember kizsákmányolásának megszüntetése kell, hogy legyen.

A demokratikus szocializmus, azaz reményeink szerint a jövő, politikai gazdaságtanát nem nehéz megragadni, ha szem előtt tarjuk a baloldal százévesnél is régebbi alapértékeit, küldetését. A demokratikus szocializmus zöld és a gondoskodáson alapuló szolidáris gazdaság létrehozását tűzi ki célul, ahol mindenki valóban a közösség tagjának érezheti magát, mivel ő is részesedhet a közösség javaiból, illetve részt kap a tőke (a vállalatok) irányításában, egyenrangú és elismert félként a hazai és a nemzetközi rendszerben egyaránt.

3. Klíma- és ökológiai válság, klímavészhelyzet

Kisértet járja be a Földet, a klímakatasztrófa kísértete… Bár Marx szerint az emberiség története az osztályharcok története és a társadalmi egyenlőtlenségek ma is elfogadhatatlanok, de az első ipari forradalom óta nemcsak az ember ember általi kizsákmányolása okoz társadalmi feszültségeket, hanem egyre jobban kimerítjük a természeti erőforrásokat, elszennyezzük a környezetet, csökkentjük a biodiverzitást, a több százmillió év alatt keletkezett fosszilis energiahordozókat néhány száz év alatt elégetjük. A fosszilis energiahordozók elégetésével olyan mértékben megnövekedett a légtér CO₂-koncentrációja, hogy üvegházhatása globálisan jelentkezik a klímaváltozásban. Egyre több kánikulai nap van nyáron, enyhébbek a telek, egyre több rendkívüli időjárási jelenség van, olvadnak a gleccserek, fogyatkoznak a sarki jégsapkák. Az időjárás változás következtében változnak a mezőgazdasági termelés feltételei. A sarki jégsapkák olvadásával növekszik a világtengerek szintje, víz alá kerülnek az alacsonyabban fekvő tengerparti települések.  A változások soha nem látott migrációs hullámot indíthatnak be. Globális katasztrófa-állapot alakult ki. A 2015-ös párizsi klímaegyezmény 1,5-2,0ﹾ C alatt javasolta korlátozni a globális felmelegedést és az ehhez szükséges intézkedéseket a résztvevő 156 ország kormányára bízta. A 2019. november 28.-án kibocsátott ENSZ jelentés szerint az eredmény nulla, sőt növekedett a CO₂ kibocsátás. A szabad piacgazdaság(kapitalizmus) működése nem teszi lehetővé a globális célok megvalósítását.

Beléptünk tehát a klímaválság korába. Mi vagyunk az első olyan generáció, akinek az életében radikális változásokat fog hozni az az emberi eredetű klímaváltozás, amelynek okozója a mi és az előttünk járók felelőtlensége, pontosabban a nyugati ember fenntarthatatlan életformája, amely a globális kapitalizmussal tulajdonképpen általánossá vált. Azok a politikai rendszerek, amelyek nem néznek mindezzel szembe korszakunk legnagyobb (és talán utolsó) hibáját követik el. Kormányzati és parlamenti hatáskörben ki kell hirdetni Magyarországon az országos klímavészhelyzetet, de ennek természetesen korántsem szabad megmaradni politikai deklaráció, kommunikációs fogás szintjén. Ezt az garantálná, hogy ha kialakítanánk annak jogi/politikai/gazdaság/társadalmi hátterét, hogy tulajdonképpen mit is jelent a klímavészhelyzet.

A klímavészhelyzet egy olyan rendkívüli jogrendtípus, amely az ember által okozta ökológiai- és klímaválságra hatására rendkívüli hatalommal ruházza fel a kormányzatot a törvényhozás folyamatos és érdemi kontrollja mellett, illetve a lakosság legszélesebb tájékoztatásával. Ugyanakkor ez egy valós kivételes állapot abban az értelemben, hogy a politikai vezetés rendkívüli hatalommal van felruházva. Ennek kerete: alapvető változások életbe léptetése a magán- és köztulajdon szabályozását illetően; államosítás lehetősége környezetvédelmi, energetikai szempontból kiemelet fontosságú gazdasági társaságok tekintetében; rendkívüli intézkedések bevezetése a lakossággal, a gazdasággal kapcsolatban. Ezzel párhuzamosan nyílt tájékoztatási kampányt kell szervezni a klímapánik kezelése érdekében: egyszerre kell normalizálni a lakosság hangulatát, másrészt azt tudatostani, hogy a klímaválság életünk legkomolyabb veszélye. Fel kell állítani a klímavédelmi hatóságot, amely a törvényhozással együtt részt vesz a klímavészhelyzet működtetésében.

Ahogyan arra utaltunk korábban, ökoszociális piacgazdaságot kell működtetnünk, hogy a tőke vadhajtásait vissza tudjuk vágni, a megtermelt értéktöbblet igazságosabb elosztására és ökologikus működésére tudjuk kényszeríteni azt. Azonban a társadalom működését is újra kell gondolnunk! A jóléti társadalmat újra kell értelmeznünk! Minden embernek át kell alakítani az életmódját! Kevesebb húst, több lokálisan termelt élelmiszert kell fogyasztanunk! Lehetőleg lakóhelyünk közelében dolgozzunk! Munkahelyünket közösségi közlekedéssel közelítsük meg! Lakóhelyünk legyen energiatakarékos! Hulladékainkat szelektáljuk! A gazdaság ökologikus működéséhez önálló környezetvédelmi minisztérium és hatóságok kellenek! Zöld költségvetés, zöld adózás, a klímakatasztrófa megelőzését szolgáló támogatási- és hitelrendszer kell!  Az EU-s támogatásokból nagyobb arányban kell részesíteni a klímavédelmi beruházásokat! A mezőgazdasági támogatások zöldítésének tényleg a klímavédelmi célokat kell szolgálnia!

4. Az oktatási, tudományos és egészségügyi rendszerek válsága

Az Orbán-rendszer a magyar társadalom három legfontosabb alrendszerét (oktatás, tudomány, egészségügy) olyannyira megrendítette, hogy az átlagemberek félnek kapcsolatba lépni ezekkel a rendszerekkel. Félünk gyermekünket oktatási intézménybe vinni, aggódunk családunkért, ha egészségügyi intézménybe látogat hozzátartozónk. Ezzel együtt virágzik a magán oktatási és egészségügyi intézmények világa, amelyek szolgáltatásait csakis a legtehetősebbek engedhetik meg magunknak. Magyar családok ezrei lettek foglyai ennek a rendszernek és adóforintjaiért csak szegregációt, bizonytalanságot, kirekesztést, lenézést, további betegségeket, szégyenérzetet kapnak.

Ma Magyarországon oktatás és kutatás tekintetében válság van, nem beszélve a természettudományos oktatás soha nem látott mélyrepüléséről, amely a 21. századi infokommunikációs és fejlett műszaki kultúrában felfoghatatlan. Folyamatosan csökkennek a természettudományos óraszámok, látni olyan tendenciákat, elképzeléseket, hogy a különböző reáltárgyakat összevonják egy úgynevezett komplex tantárgy keretébe, ami az utolsó szög lehet a természettudományos oktatás koporsóján. Reál tárgyakat lehet oktatni integrált tantárgyként például alsó tagozatban, de ezeknek az önálló diszciplínáknak a későbbiekben el kell különülniük szaktantárgyakká, hiszen csakis így biztosítható egy adott természettudományos tantárgy belső logikai rendszerének alaposabb megismerése.

A mai magyar természettudományos és műszaki felsőoktatásba bekerülő hallgatók többsége olyan természettudományos hiányoságokkal küzd, ami alapjaiban kérdőjelezi meg későbbi szakmai alkalmasságukat. Nem ritka ma már az egyetemeken, főiskolákon, hogy a felvett hallgatóknak olyan jellegű alapozó kurzusokat kell elvégezniük, amiket tulajdonképpen a középfokú oktatás keretein belül kellett volna elsajátítaniuk.

Tehát hatalmas és megkérdőjelezhetetlen problémával kell szembenéznünk. Sorra hagyják el a legkiválóbb és legelhivatottabb tanárok is a pedagógusi pályát, amely a mai oktatási rendszerben semmilyen jövőképet nem ad nekik. Világszínvonalú kutatók költöznek külföldre a jobb kutatási feltételek, a fejlettebb technológiai színvonal, a szabad tudományos gondolkodás, valamint a magasabb bérek miatt is. Válságban vannak a még pályán maradt pedagógusok, oktatók, kutatók a cenzúrázott tankönyvekből tanuló gyerekek, az oktatási intézmények, illetve maga az oktatás és a kutatás szabadsága.

Az orbáni dilettantizmusnak sikerült szétrombolni egy viszonylag jól működő közokoktatási rendszert, a tankötelezettséget lecsökkentették, a szakmunkás képzést szétverték, a megmaradt szakképző iskolák (szakközépiskolák) a legszegényebb és legtöbb tanulási problémával küzdő gyermekek felszívó bázisává vált, ezen intézményeknek már nem érdeke a magas színvonalú oktatás, amit ha szeretne sem tudna elvégezni a felvázolt problémák miatt, hanem a cél, hogy minél több gyereket tartson bent a rendszerben, hiszen ez az egyetlen lehetősége az oktatási intézmény fennmaradásának, fenntartásának. Ezzel a kormányzat elérte azt, hogy akármilyen áron is, de a gyerek az iskola tanulója maradjon, a követelmények, főleg a szakmai vizsgák hihetetlenül alacsony színvonala miatt a diák végül bizonyítvánnyal a kezében fog távozni, az már más kérdés, hogy alkalmazhatatlan tudás nélkül, hiszen a papír mögül hiányzik a szakértelem.

A mai világban olyan szinten van a technikai civilizáció, hogy egy szakmunkásnak elkerülhetetlen feltétele kellene, hogy legyen a műszaki és természettudományos műveltség, hiszen egy egyszerűbb készülék megjavításához is már komoly informatikai és műszaki tudással kell(ene) rendelkezniük. A piac nyilván „kilöki” magából a nem megfelelő tudással, ám bizonyítvánnyal rendelkező embereket, és csak azok a szakemberek tudnak érvényesülni, akik még rendelkeznek megfelelő szaktudással. Sajnos, belőlük egyre kevesebb van, és a szakemberhiány olyan gazdasági folyamatokat generált, amely ma már odáig vezetett, hogy egy-egy szolgáltatás igénybevétele az átlagember számára szinte megfizethetetlen.

A mai oktatási rendszerben is megfigyelhető az egyre nagyobb szegregáció, mégpedig kiváló képzést nyújtó, ámbár csak a felső tízezer számára megfizethető elit gimnáziumokra és egyetemekre, illetve alacsonyabb minőségű képzést nyújtó oktatási intézményekre. Az oktatás szegregációja kéz a kézben jár a társadalmi szegregációval is, melynek következtében a társadalmi rétegek közötti szakadék egyre mélyül. Az oktatási válságból csak egyetlen út vezethet ki, egy demokratikus szocialista elveken nyugvó oktatási rendszer kidolgozása és bevezetése. Nem hagyhatjuk, hogy a jelenlegi oktatási rendszer gondolkodni képtelen, valamint, önálló, felelősségteljes döntések meghozatalára is alkalmatlan „biorobotokat” neveljen ki!

Újra létre kell hozni egy szakmai alapokon nyugvó, az oktatás minden szintjét felölelő tanfelügyeleti intézményrendszert, mely biztosítaná az oktatás szabadságát, bizonyos keretek között felügyelné és kiszűrné a nem megfelelő (pl. szélsőséges, gyűlöletkeltő, hibás stb.) oktatási modelleket, illetve szakmailag segítené, tanácsokkal látná el a pedagógusokat, oktatókat, intézményeket.

Az oktatás válságával párhuzamosan a tudományos élet elképzelhetetlen küzdelmének lehetünk szemtanúi. Elszomorító tény, hogy a méltán világhíres Magyar Tudományos Akadémia az 1825-ös alapítása óta legnagyobb válságát éli napjainkban az Orbán-rendszer elvadult kormányzásának köszönhetően. A tudomány államosításával sérül a tudomány szabadsága, szabad tudomány nélkül pedig nincs szabad gondolkodás. Mint ismeretes, a kormány az Akadémiát szó szerint amputálta. Ingatlanjaira rátette a kezét, hivatalosan is elvették a kutatóhálózatát, mely az Akadémia legfontosabb intézményrendszere volt, így egy jól működő kutatóbázist vettek ki alóla, amely során az összes kutatóintézetéből létrehoztak egy állami, úgynevezett Eötvös Loránd Kutatási Hálózatot, amelynek 13 fős irányító testületébe hat tagot a kormány, hatot pedig az Akadémia delegál. Igaz, hogy az elnököt végső soron a miniszterelnök nevezi ki az Akadémia és a felelős miniszter javaslatára, de akárhogy is szépítjük a dolgot, az Akadémiát egy funkció nélküli tudósegyletté fokozták le. A kormány ezzel az ügyes trükkel rátette a tudományra is a kezét, így kontrollálva a tudomány és gondolkodás szabadságát. Sajnos elképzelhető, hogy ezután csak kormányzati érdekek mentén lesznek a kutatóintézetek, valamint a kutatási projektek finanszírozva, illetve ezzel az aljas eljárással egy olyan komoly függőségi viszonyt sikerült létrehozni, amelyben a kormányközeli kutatók nyilván jobban tudják majd érdeküket érvényesíteni. Ennek beláthatatlan következménye lesz, mely leszivárog majd mind a felsőoktatásba, mind a közoktatásba egyaránt. Elkeserítő, ahogy a maffiaszerű diktatúra folyamatosan és egyre látványosabban építi ki önmagát. A szemünk előtt folyik a tudomány szabadságának a megcsonkítása, nem csak a szólás- de lassan a gondolatszabadság is korlátozva lesz az orbáni rezsimben.

A hazai egészségügy gyakorlatilag romokban van és nem túlzás egészségügyi szükséghelyzetről beszélni, hiszen – ahogyan az oktatási és tudomány rendszerek esetében – a szakemberállomány meghatározó része Nyugat-Európába távozott, az itt maradtak pedig a vésőkig elcsigázottan, a mindennapok hősies küzdelmei között, hadakozva a bürokráciával és a brutálisan leromlott épület- és eszközállomány által létrehozott kényszerekkel kénytelelenek végezni a hivatásukat. A magyar egészségügy az egészségügyi dolgozókon kívül még egy szereplőre jelent mindennapi életveszélyt: ezt pedig a magyar beteg. Az orvosok közül, akik csak tehetik magánpraxist működtetnek, amely összefonódva működik az állami rendszerekkel. Itt is elindult a szegregáció, vagyis jószerével csak azok élhetik túl saját egészségügyi krízisüket, akik meg tudják fizetni a magánegészségügyi szolgáltatásokat. Az Orbán-rendszer a végletekig elkezdte szétfeszíteni a magyar társadalmat és a piaci logika primer módon emberéletek, sorsok felett rendelkezik. Bekövetkezett a magyar egészségügyi rendszer neoliberalizációja, amelynek súlya alatt megroppant a magyar társadalom. Az egyik legbrutálisabb lépés az emberek nyílt kitaszítása volt a társadalombiztosításból: innentől kezdve gyakorlatilag jelentésnélkülivé és tartalmatlanná vált a társadalombiztosítás. Demokratikus szocialistaként minden módon szembe kell menni ezekkel a durva szegregációkkal és mindenki számára, alanyi jogon biztosítani kell az élethez és emberi egészséghez/méltósághoz fakadó jogból eredő összes egészségügyi szolgáltatást. Az ember élete és egészsége nem múlhat azon, hogy elegendő pénzzel rendelkezik. Át kell alakítani az egészségügyi finanszírozás egész rendszerét és minden kapitalista szempontot ki kell venni az egészségügyi alapszolgáltatások közül. Magánegészségügyi szolgáltatást csakis úgy lehet biztosítani, ha azzal nem hozunk előnytelenebb helyzetbe másokat. Éppen ezért az államnak meghatározó szereplőként kell az egészségügyi rendszerben fellépni és szigorúan őrködnie a felett, hogy a kapitalista szempontok semmilyen módon ne legyenek meghatározók a demokratikus szocialista egészségügyi rendszerben.

5. Baloldali külpolitika az EU-n belül és kívül

A hazai külpolitikai irányvonalakat mindez idáig a liberálisoknak való megfelelési kényszer határozta meg. Éppen itt van ideje egy autonóm baloldali külpolitikának. Egy baloldali külpolitika legfontosabb célja a béke megőrzése, minden baloldali mozgalomnak alapvetően békepártinak kell lennie. Hiszen a háborúk áldozatai és vesztesei mindig a kisemberek, akiket egymás ellen uszítanak a háborús nyerészkedők. Ez nem jelent korlátlan pacifizmust, kivételes történelmi helyzetekben igenis szükséges fegyveresen ellenállni egy szélsőségesen emberellenes és veszélyes hatalomnak. A XX. század történelmének egyik legfényesebb pillanata a Szovjetunió és a nyugati demokráciák győzelme volt a nácizmus felett. Sajnos a közös diadal után a kölcsönös bizalmatlanság a hidegháborúhoz vezetett, de a békét hetvenöt esztendőn át sikerült megőrizni legalább Európában.

Korunkban szerencsére nincsen olyan hatalom, amely a hitleri Németországhoz hasonló súlyú és jellegű fenyegetést jelentene a világ, és benne hazánk számára. Ez annak ellenére igaz, hogy a média időnként egyes országokat nyilvánvaló túlzással a „Gonosz Birodalmának” címkéz. Ezért a fegyverkezési hajsza felesleges, csak a szociális és klímavédelmi beruházások elől vonja el a pénzt. Hazánk földrajzi helyzetében különösen pénzpocséklás fegyverkezési versenybe kezdeni. Ha a teljes nukleáris leszerelés egyelőre vágyálom is, a Föld sokszoros elpusztítására elegendő kapacitás további növelése ellentétes a józan ésszel. Fokozatos csökkentése viszont erőforrásokat szabadíthat fel fontos ökoszociális célokra.

Magyarország külpolitikai kötődéseit sok évszázada a nyílt vagy burkolt kényszer határozta meg. A legutóbbi impériumváltáskor a NATO és az Európai Unió tagjai lettünk, s ezt egy baloldali külpolitikának is realitásként kell elfogadni. De a NATO-t nevének megfelelően védelmi szerződésnek tekintjük. Fegyverzetének sok ezer milliárd forintnyi bővítése helyett békés jellegének megerősítésére van szükség. Helyre kell állítani a NATO és Oroszország partneri viszonyát, és le kell állítani a szervezet további, keleti irányú bővítését. Ha a Nyugat a legnehezebb időkben is együtt tudott működni a hatalmas sztálini birodalommal, akkor a mai, szerényebb és békésebb Oroszországgal is kialakítható egy normális viszony. Rendezni kell az elmérgesedett viszonyt Törökországgal is, amely a NATO második legerősebb hadseregét adja, és minden belpolitikai torzulása ellenére az európai gazdasági és civilizációs tér része.

Hazánk számára nincs alternatívája az uniós tagságunknak. De ezt az Európai Uniót egyelőre nem a kölcsönös szolidaritás, hanem elsősorban a fejlett nyugati bankok és nagyvállalatok féktelen profitvágya vezérli. Ilyen formában, így elutasítjuk az „Európai Egyesült Államok” koncepcióját. Az EU-n belül meg kell teremteni a szegény sorsú, kizsákmányolt társadalmi osztályok és a másodosztályú, kizsákmányolt tagállamok szövetségét a szociális Európa megteremtésére. A baloldal feladata a progresszív pártok, a szakszervezetek, a civil és környezetvédő mozgalmak egyesítése a nagytőke ellenében egy új, innovatív politikai modell keretében. Az EU-nak meg kell szabadulnia az Egyesült Államok katonai, gazdasági és pénzügyi befolyásától, zsarolásától is. A további bővítés erőltetése helyett olyan újfajta partneri-együttműködési formát kell kialakítani, amelynek kellő reformok után Oroszország, Törökország és Izrael is része lehet. Európa, ahogy egyre többen felismerik, Lisszabontól Vlagyivosztokig tart, s ezt az EU külkapcsolataiban is érvényesíteni kell. Ehhez békepárti, de határozott és önálló uniós külpolitikára lenne szükség.

Gazdaságát tekintve az Európai Unió a világ első hatalma lehetne, de politikailag egyelőre törpe az USA és Kína párharcában. Az „amerikai világrend” korszaka véget ért, de ha Washington utóvédharcot folytat, akkor az rengeteg áldozattal és felesleges konfliktusokkal járhat. Európának a lehetőség szerint távol kell maradnia ezektől a konfliktusoktól, mert sem az USA teljes meggyengülése, sem korábbi túlhatalmának a visszaszerzése nem lehet érdekünk. Kínával kapcsolatban a nyugati média sokáig azt terjesztette, hogy ízig-vérig kapitalista ország, amelyben csak idejétmúlt kacat a „kommunista” jelző. Kína elképesztő gazdasági sikereit, katonai potenciáljának növekedését és digitális forradalmát látva az ellenkező végletbe csaptak át, és mostanában veszélyes kommunista diktatúraként ijesztgetnek vele. Valójában a Kínai Népköztársaság egy jól menedzselt vegyes gazdaságot üzemeltet, s imponáló sebességgel számolja fel a szegénységet és a környezetszennyezés okait. A jólét hosszabb távon persze keveset ér a dolgozói jogok biztosítása nélkül. Az országban kibontakozó óriási társadalmi kísérlet megítéléséhez még rövid az idő, de ennek értékelésére nem a korábbi gyarmattartók a legilletékesebbek. Gazdasági értelemben valóban Kína az Európai Unió legveszélyesebb versenytársa és kihívója. De növekvő térnyerése ellen nem ideológiai lózungokkal, hanem az európai egység erősítésével és a kínai sikerek okainak megismerésével kell védekezni. A versennyel párhuzamosan értelmes megállapodásra is törekedni kell az EU és Kína között. És ebben, ha még nem késő, Oroszországot az európai oldalra kell hívni és állítani.

A Közel- és Közép-Kelet sok évtizede háborús tűzfészek. Európa és benne hazánk egyszerre kötelezte el magát Izrael állami léte és a palesztinok jogai mellett, s ezt helyesnek tartjuk. Az iszlám a zsidó és a keresztény vallásból nőtt ki, a dzsihád nem azonos a teljes iszlámmal. Segíteni kell az arab országok modernizációját, a női jogok érvényesítését, az iszlám szélsőségek elleni harcot. A Nyugat súlyos hibát követett el Irakban és Líbiában a világi rezsimek elpusztításával, aminek következtében milliónyi ember pusztult el és még több kényszerült elmenekülni szülőföldjéről. Szíriában ezért el kell ismerni a központi kormányzat győzelmét, s az ország újjáépítését egy általános amnesztia és a kurd autonómia feltételei mellett a Nyugatnak meg kell finanszíroznia.

Irán, a több ezer éves perzsa nemzet a térség legígéretesebb országa lehet a maga komoly szellemi és anyagi potenciáljával, de a Nyugat egyik legveszélyesebb ellensége is válhat belőle. A háborús veszélyt csak józansággal lehet elkerülni, és az Európai Unió megmaradt külpolitikai tekintélyét a háború elkerülésére kell felhasználni. A világ többi részén akkor segíthetünk a legtöbbet, ha hagyjuk, hogy megszabaduljanak a multinacionális vállalatbirodalmak kizsákmányolásától.

A növekvő társadalmi egyenlőtlenség valamilyen szinten minden országban pusztít, az ökológiai és klímaválság pedig az egész bolygónkat fenyegeti. A kettő oka ugyanaz: a kapitalista termelési mód mohósága, a féktelen profitéhség és a szolgáltatások piacosítása. A Föld globális elpusztítását csak globális összefogással, erős ökoszociális politikával lehet elkerülni. A neoliberális világrend egész civilizációnkat a szakadék felé löki: megfékezését csak akkor remélhetjük, ha a különböző hagyományt, vallást, politikai modellt követő népek összefognak egy értelmes jövőért. Ehhez a kollektív racionalitáson, a gazdasági viszonyok demokratizálásán és a nem-piaci jellegű, globális együttműködésen keresztül vezethet az út. Ha ezt az utat nem sikerül megtalálnunk, akkor előbb-utóbb bizonyosan pusztító világháború vár ránk és utódainkra.

6. Emlékezetpolitika

Az MSZP már igen régóta saját múltjának rabja: nem tudott és nem is akart elszámolni rendszerváltás előtti szerepével és a (poszt)kommunista bélyeg ráégett. Ami fontos, hogy nem pusztán ráégett, hanem ráégették és ebben óriási, elévülhetetlen felelőssége van nem pusztán az orbáni politikának, hanem a hazai liberálisoknak is. Az MSZP mind a régi, mind pedig az új liberálisok számára az a „szükséges rossz”, amelynek ugyan kommunista múltja van, de „befogott orral”, a reménybeli politikai sikerek érdekében el kell viselni a vele való együttműködést. Ahogyan a múlt miatti önmarcangolást, úgy ennek az elvtelen politikai opportunizmusnak az aktív/passzív kiszolgálását is be kell fejezni! Az MSZP egy olyan radikális szocialista párt kell, hogy legyen, amely támogatja a demokráciát, de tisztában van saját múltjával és nem szégyelli, s legfőképpen nem tagadja meg azt! Ez nem jelenti a rendszerváltás előtti hagyományok kritikátlan átvételét, de jelenti az 1919 és 1945 utáni történésekkel való kőkemény szembenézést.

Az MSZP-nek olyan emlékezetpolitikát kell képviselni, amely egyszerre válaszol az Orbán-rendszer nemzeti mítoszokban gondolkodó, kirekesztő és a nemzeti traumákra rátelepedő és rájátszó emlékezetpolitikájára, büszkén épít a munkásmozgalmi hagyományokra, túlmutat a traumákon, és bátran integrálja a baloldal radikális és emancipációs hagyományait, amelyek alapjaiban határozták meg a 20. századot. Mutassuk meg azt, hogy mennyit kapott ez az ország a Kádár-rendszertől, milyen volt 1956 munkásdemokrácián alapuló hagyománya és milyen baloldali olvasata van a rendszerváltásnak. Nem engedhetjük el baloldali hőseinket, még ha történelmi szerepük sokszor ellentmondásos is. A baloldali emlékezetpolitika abban is különbözik a jobboldalétól, hogy beismerjük és szembenézünk hibáinkkal, felelősségünkkel, hősinket nem túlmitizált héroszokként festjük le, hanem olyanként, amilyenek voltak: emberek, akik sokszor hibáztak, de mindig egy igazságosabb ország vízióját tartották szem előtt. A baloldali emlékezet nem csak jelentős politikusokról, hanem a magyar társadalomról, a magyar munkásokról szól elsősorban, akik emancipációs küzdelme a baloldal legfőbb narratívája.

Az MSZP helyzete és helye az összefogásban

Válaszúthoz érkezik a baloldal Magyarországon: az autoriter Orbán-rendszer és a felerősödő liberalizmus kettős szorításában vagy atomizált formában fogja tovább vinni az ellenállás, a forradalom lángját (ami, valljuk be nem kevés), vagy pedig létrehozza végre saját önálló pólusát. Vitathatatlan, hogy az Orbán-rendszert egy széleskörű politikai és társadalmi koalíció kell, hogy leváltsa, ugyanakkor az is vitathatatlan, hogy ha nem lesz ebben a koalícióban baloldali erő, akkor ugyanahhoz jutunk majd, mint ami létrehozta magát az Orbán-rendszert. A liberális erők semmit sem tanultak a neoliberális piaci fundamentalizmus által világszinten és Magyarországon elszabadított szörnyűségekből és meglepődve vették tudomásul, hogy a nemzetközi piacok, a multinacionális vállaltok és az EU neoliberális rendszere – formális zsörtölődésektől eltekintve – minden gond és lelkiismertfurdalás nélkül együtt tud működni egy autoriter rendszerrel. Mindezt sértődve vette tudomásul az „európai ellenzék” és éppen emiatt nagyon kevés esély mutatkozik arra, hogy egy Orbán utáni világban ne a neoliberális gazdaságpolitika, a tőke igényeit minden szinten és módon kiszolgáló, a munkásokat megnyomorító politika legyen a fő irány. Éppen ezért óriási a baloldal felelőssége ebben a helyzetben: nincsen más olyan politikai erő, amely össze akarná egyeztetni a magyar társadalom munkából élő osztályainak megmentését és a globális ökológiai- és klímaválságból eredő nemzetközi kötelezettségeket!

Válaszúthoz érkezik tehát a baloldal, mert az önkormányzati választásra létrejött ellenzéki összefogás pusztán taktikai szempontból realizálta azt a potenciált, amely a mostani széttöredezett ellenzéki politikai térben benne van. Ez egyrészt jelentős politikai siker, másrészt olyan politikai kockázat, amely a baloldal maradékainak felszámolásához vezethet. Az önkormányzati választást követő kíméletlen pozícióharc megmutatta, hogy az összefogás többi pártjainak csak a baloldal maradék emberi és szervezeti erőforrásaira van szüksége saját politikai sikerük építgetése érdekében. Azért meg- és fennmaradni, hogy a liberális pártok „hasznot hajtsanak” a baloldalból nem politikai siker, aki ezzel házal, az a baloldalt dobja oda az Orbán-rendszernek. Ha megnézzük az utóbbi hónapok médiatérbeli és politikai humánerőforrásbeli változásait, akkor szemmel látható, hogy a Demokratikus Koalíció óriási befektetéseket hajtott végre. Ezek a mozgások a Fidesz tudtával és közvetett engedélyével zajlanak, hiszen az Orbán-rendszernek szüksége van a Gyurcsány-faktorra és ezt kihasználva próbálja meg a volt miniszterelnök megvalósítani azt a tervet, amit mindig is akart: hegemón pozícióba kerülni az ellenzéki térfélen. Számára nem fontos, vagy éppen nem akarja belátni azt, amit Orbán mindig is tudott: ez önmagában nem lesz elegendő a rendszer leváltására. Erre nem vezethet a baloldal útja, mert ez nemcsak a baloldal, hanem az egész ország számára járhatatlan! Végre véget kell vetni a magyar politika évtizedes fátumának: az Orbán-Gyurcsány párviadalnak, amely kisemmizte, lerongyolta ezt az országot és mára az összeomló ellátórendszerek miatt naponta emberhalálban mérhető károkat okoz! Gyurcsány ugyanazt akarja, amit a szocialista párton belül korábban nem tudott megvalósítani: maga alá rendezni egy liberális, „egy a tábor egy zászló” alatt haladó ellenzéki konglomerátumot Orbán ellen. Túl azon, hogy nem térhetünk vissza a 2010 előtti világhoz, ez a szembenállás azért is hihetetlenül veszélyes, mert már eddig is ahhoz vezetett, hogy nincs szembenézés, felelősségre vonás a magyar politikában. Ez vonatkozik éppúgy Gyurcsányra, mint egy lehetséges kormányváltás esetén Orbánra és körére, hiszen nagyon is elképzelhető, hogy a tőke érdekeit kiszolgáló egyik frakció ismét menlevelet ad a másiknak.

Mindezt csakis egy olyan baloldal tudja megakadályozni, amely végre szembe mer és tud nézni több mint egy évszázados történelmi örökségével és tehertételivel; lezárja múltját, de táplálkozik is abból; zászlajára tűzi azt, amit történelmi vétek volt onnan lekaparni: a tőke által kizsákmányolt osztályok védelmét; továbbá szembenéz azzal, hogy a globális klíma- és ökológiai válsággal csakis a kapitalizmus mostani formájának szétzúzásával, a demokratikus szocializmus értékeinek vállalásával és képviseletével nézhetünk szembe; végül mindezek alapján identitásában megerősödve, büszkén és nem szemlesütve néz szembe a liberális, konzervatív erőkkel! Csakis így kerülhetjük el azt, hogy az állami és piaci autokrácia militarizmusa ismét lángra lobbantsa világunkat! A hazai baloldalnak be kell kapcsolódnia a nemzetközi antikapitalista, kapitalizmuskritikus baloldal mozgalmaiba (USA-tól kezdve, az Egyesült Királyságon, Spanyolországon és Portugálián át, Latin-Amerikáig), ugyanakkor tanulnia kell azokból a hibákból is, amelyek oly sokszor a baloldal sikertelenségéhez vezettek.

Új baloldalt kell tehát építeni, amelynek kiindulópontjai a Baloldali Tömörülés, a Magyar Szocialista Párt csatlakozó további platformjai, politikusai, és mindenek előtt a szakszervezetek (akik segítségével lehetőség nyílhat a munkásság megszervezésére), továbbá mindazon radikális baloldali politikai csoportosulások, szellemi műhelyek, amelyek egységesen úgy gondolják, hogy a társadalom előtti felelősségük tudatában végre nyilvánosság előtt elköteleződnek egy baloldali alternatíva mellett, mert jóidőre ez lehet a baloldal előtt álló egyik legfontosabb lehetőség!

A zöld vörös

A cikk A Mi Időnkön jelent meg 2020. január 27-én.

Átalakulás előtt áll az ellenzéki politikai térkép. Formálódóban van egy zöld és egy liberális pólus. Az, hogy lesz-e a 2022-es ellenzéki összefogásban baloldali szereplő többek között azon fog múlni, hogy képviselni tudjuk-e azt, hogy a klímaválság korszakában az ökopolitika csakis baloldali lehet.

Gyakran hangoznak el olyan érvek, hogy a környezetvédelem nem ideológiák kérdése, nincs jobb- vagy baloldali ökopolitika. Én azonban úgy vélem – és ezt korszakunk ökológiai- és klímaválsága nagymértékben igazolta –, hogy kulcsszerepe van az ideológiáknak abban, hogy milyen ökológiai politikát csinálunk. Éppen itt van tehát az ideje annak, hogy leszámoljunk a korábbi környezetvédelmi paradigmáinkkal, amelyek nem voltak képesek megragadni a probléma valódi gyökerét, vagyis a globális kapitalizmus alapvető működési módját. Ugyanis, korszakunk neoliberális tőkés rendszere a végletekig kizsákmányolja mind az embert, mind pedig a természetet és áruvá tette nem csak a környeztet, hanem magát a környezetvédelmet is (gondoljunk itt arra, hogy a világ legnagyobb szennyezői számára a „bezöldülés” elsődleges marketingszemponttá vált). Marx iránymutatása kulcsfontosságú ma is: a munkás nem csupán önnön munkájától, de a természettől is elidegenedik, mindez az alapja a kizsákmányolás rendszerének.

Nem túlzás tehát idézni azt a szkeptikus megközelítést, mely szerint „könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét”: a globális ökológiai- és klímaválsággal megkezdődött az az „elnyújtott világvége”, amelyet a tőkés csoportok beemeltek a portfóliójukba. Az olyan ökopolitika, amely a klímavészhelyzet előtti eszközendszerrel közelít (és azon az előfeltevésen alapul, hogy pusztán jogi szabályozással, a szennyezők megregulázásával, zöldítéssel megoldhatók korszakunk problémái) súlyosan téved. Új és kivételes helyzet van tehát és éppen itt van az ideje annak, hogy a problémát a nevén nevezzük: az antropogén eredetű ökológiai- és klímaválságért a globális kapitalizmus működésmódja és annak nyertesei tehetők felelőssé. Ez természetesen megköveteli azt is, hogy szembenézzünk az átlagember felelősségével, de még inkább azzal, hogy a tőkésosztályok működtetik a bolygónkat kizsákmányoló és pusztító rendszereket. Furcsa módon minderre a radikális jobboldal hamarabb ráérzett, mint a zöldek és a liberálisok és tudatosan beállt az ökológiai- és klímakatasztrófa felelősei mögé: egyrészt előre menekülve, „klímahisztinek” nevezik a válságról szóló diskurzust, másrészt pedig elkezdték kidolgozni azokat a stratégiákat, hogy hogyan lehet hibernálni a klímaválság nyomán forrongó társadalmakat (mindennek legjobb példája az Orbán-rendszer, amelynek „klímapopulizmusa” szerint mi semmiért sem vagyunk felelősek, ezért nem nekünk kell állni a cechet). Érdekesnek találom, hogy a világszerte megszerveződő klímamozgalmak nem csak a radikális jobboldalt, hanem a liberálisok egy részét is félelemmel tölti el a neoliberalizmus éleződő kritikája és már „zöld kommunizmussal” riogatnak.

Mindezzel nem az ökopolitika valamiféle kisajátítása mellett próbáltam érvelni, hanem az azzal való szembenézésre hívtam fel figyelmet, hogy a klímavészhelyzet korában immáron nem szabad attól a rendszertől (a globális kapitalizmustól) válaszokat várni, amelynek működésmódja (ami nem más, mint az emberi önzés intézményesítése) a válság fő okozója. Ennek belátása pedig új tartalmat és lehetőséget adhat a hazai baloldali politikának, amely egyúttal óriási kihívások előtt is áll. A politikai baloldal ugyanis ez idáig – mivel érthetetlenül és kritikátlanul odaforrasztotta magát a liberálisokhoz – alapvetően elhanyagolta nem csak a baloldali, hanem az ökopolitikát, és most pedig együtt kellene képviselnie a vörös alapon zöld programot. Ehhez mindenek előtt az szükséges, hogy táplálkozni tudjon az antikapitalista és kapitalizmuskritikus gyökereiből és ne kigyomlálni akarja azokat, ez lehet az alapja egy új ökopolitikának. Ezt ugyanis az említett, formálódó új zöld pólus nem tudja és nem is akarja meglépni és a klímaválságot a kapitalista világrendszeren belül, ám remélhetőleg kapitalizmuskritikus módon próbálnák meg kezelni. Azt gondolom, hogy ezzel a politikával lehetséges együttműködés, azonban ugyanez nem képzelhető el azokkal a liberális erőkkel, akik – a már jelzett módon – bármilyen radikális ökológiai gondolat kapcsán előhívják a totalitárius kártyát.

Ahhoz, hogy a formálódó és az Orbán-rendszerrel szemben álló ellenzéki együttműködésben létrejöjjön egy erős baloldali pólus, ahhoz megkerülhetetlennek látom a következőket: szembenézés azzal, hogy a klíma- és ökológiai válságot a globális kapitalizmus működési módja, mindenek előtt a neoliberalizmus okozta; annak belátása, hogy a klímaválság kezelése csakis a kapitalista rendszer eddigi működésmódjának és logikájának drasztikus megtörésével lehetséges; megoldást kell találni klímaválság kezelésével együttjáró kötelezettségek okozta társadalmi feszültségekre (pl. a fosszilis energiatermelés megszüntetésével előálló munkanélküliség); a klímaválság következményeit állami eszközökkel és mindenkire kiterjedő módon kell enyhíteni és nem elfogadható az az elv, hogy csak azok kapnak túlélési lehetőséget, akik „megengedhetik maguknak”; az állami tulajdon szerepének megerősítése az energetikai/közmű szektorban és „zöld akadálymentesítés” (a megújuló energia közösségi termelésének megkönnyítése, amihez kiindulópont a közintézmények épületállománya); a klímavészhelyzet rendkívüli jogrendjének kialakítása, bevezetése és annak kivizsgálása, hogy a magántulajdon milyen szerepet játszott az ökológiai- és klímaválság bekövetkeztében; a klímaválság globális menekültválságot generál, amelyre nem lehet válasz a gyűlöletpolitika. Mindezek nem utópiák, hanem a magyar valóság legfontosabb problémái, amelyekre egy klasszikus zöldpolitika nem képes válaszokat adni, az autoriter jobboldal pedig egyenesen ki akarja élezni ezeket a feszültségeket. Ezért a vörös-zöld pólus létrehozása nem csupán politikai lehetőség, hanem társadalmi kötelezettség is.

Lehet-e szocializmus barbárság helyett?

A cikk a Magyardiplo-n jelent meg 2020. január 20-án.

Útelágazásához érkezett mind a nemzetközi, mind pedig a hazai baloldal: vagy képes egy antikapitalista, rendszerkritikai alternatíva mellett elkötelezni magát, vagy pedig felőrlik a barbárság (neoliberális, fasiszta) erői. Ezekről a dilemmákról szól a Krausz Tamás történésszel készített interjúkat tartalmazó és Bartha Eszter által összeállított kötet az Eszmélet Zsebkönyvtár sorozatban.*

Az interjúk – amelyek keretezik és meghatározzák Krausz Tamás életművét – olyan csomópontok körül sűrűsödnek, amelyek egyúttal a címben jelzett kérdésre adható válaszok főbb hangsúlyait is körvonalazzák. A történész munkásságának az a legfőbb, Lukács György és Mészáros István munkásságára visszavezethető alapkérdése, hogy miként lehet elméletben körvonalazni és a gyakorlatban kivitelezni egy radikális baloldali, rendszerkritikai alternatívát. Ha ránézünk a hazai politikai helyzetre, akkor mielőtt csípőből rávágnánk erre azt, hogy a radikális baloldal megmaradt csupán szellemi közegekben működő zárványként és nem vált valódi politikaformáló tényezővé, idézzük fel a kötet és az életmű egyik legfontosabb gondolatát: ha lemondunk a rendszerkritikai alternatíváról, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy létrejönnek a kapitalizmusnak és a fasizálódó politikai rendszereknek azok – az Eszmélet által már a ’90-es években előre jelzett – a szélsőségei, amelyek a rendszerváltás utáni helyzetet meghatározták. Krausz szerint mindez nem egyedi jelenség Kelet-Európában, sem időben, sem pedig térben, hiszen itt a demokrácia címkejelzés alatt épültek/épülnek ki tekintélyuralmi rendszerek. Mindennek fő oka – és erre majd még visszatérek – az, hogy a politikai/jogi, gazdasági és szociális értelemben vett demokrácia programjai elváltak egymástól. Ennek fényében kerülnek megfogalmazásra az interjúkban azok a főbb üzeneteket, amelyek bármilyen (alakuló) baloldali párt, mozgalom, szellemi műhely számára megfontolandók. A következőkben ezeket rekonstruálom és a legfontosabb üzeneteket szó szerint is idézem.

A baloldal önazonosság- és identitás-hiánya és az ebből fakadó kriminalizálás

Az interjúkon átívelő egyik legfontosabb gondolat számomra az, hogy addig ne is várjunk Magyarországon baloldali politikát, ameddig önmagunkat liberális mércékkel mérjük: egyrészt úgysem tudunk megfelelni ezeknek; másrészt pedig nem is lehet célunk a megfelelés, mert alapvető gondjaink vannak a liberális etalonnal. A rendszerváltás után a radikális baloldali gondolat szellemi műhelyekben élt tovább (ilyen fáklyahordozónak tekinthető maga az Eszmélet is, de örvendetes módon az utóbbi évtizedben is fontos kritikai műhelyek jöttek létre), amin nem is csodálkozhatunk, mert a politikai baloldal önmagát a mindenkori liberális erők struktúráiban határozta meg: az volt a fontos, hogy mit gondolnak, mit írnak a liberálisok, ebből pedig az következett, hogy minden ami ebben a pártokon kívüli radikális mozgalmi-műhely szférában került megfogalmazásra az nem érte le a politikai baloldal ingerküszöbét, mégpedig azért mert nem ment át a liberális szűrökön. Pontosabban szólva a politikai baloldalt beoltották a liberális vakcinával, amely ugyan ideig-óráig kellemes lábvízszerű meleget adott, de elmaradt mindenféle szembenézés, ami megtisztíthatta volna a baloldalt és érzékennyé tette volna arra a társadalmi dühre, kiábrándulásra, amelyből végül is a jobboldal profitált egy autoriter berendezkedés létrehozásával. Krausz Tamás szerint: „A magát baloldalnak tartó csoportosulások, társadalmi erők nem tudtak kilépni a liberalizmus szorításból, nem tudtak önálló politikai erőként megszerveződni. Rettegnek minden, valóban baloldali programtól, mind ördög a tömjénfüsttől. A parlamenten kívüli baloldal nálunk... igen gyenge, kis csoportokra széteső, felemelkedésének feltételei egyelőre nem látszanak.” (56.). Ennek a baloldali önsorsrontásnak az egyik legjelentősebb szimptómája az, hogy a Magyar Szocialista Párt képtelen volt kitörni a liberálisok és konzervatívok nagykoalíciója által rá aggatott „kommunista” bélyeg bűvköréből, ez egyúttal determinálta azt is, hogy a párt nem tudott saját múltjáról, benne a rendszerváltásról, sem pedig a globalizált kapitalizmusról egy önálló narratívát kialakítani. Ahogyan azt a történész megjegyzi: „… a rendszerváltás szociális és politikai következményei erősen megfélemlítik a lakosságot, a munkavállalók egy részét. Egy részét megfélemlíti, más részét prostituálja, lekenyerezi, lefizeti a regnáló hatalom. Kriminalizál mindent, ami szovjet, ami szocialista, ami baloldali, szociáldemokrata vagy kommunista. Hogyan merjenek az emberek a baloldali történelem és hagyomány ilyen erejű kriminalizálásával szembehelyezkedni?” (38.). Elkövetésre került ezentúl még egy történelmi mulasztás is, ugyanis amíg a politikai baloldalt porba sújtotta a saját „antikommunista” démonjaival való szükségtelen viaskodás és a liberálisok felé való perverz megfelelései kényszer, addig a radikális baloldal szellemi köreiben számos ígéretes politikai projekt ideológiai alapjai sejlettek fel, amelyre az MSZP totálisan érzéketlen maradt. Többek között ezért is állítja Krausz Tamás azt, hogy a magyar politika „jobbra nyitott, balra zárt”. A politikai baloldalt egyszerre kriminalizálták és kriminalizálta saját magát – ha ez áldozathibáztatás, akkor vállalom.

A jó kapitalizmus illúziója és a fasizmus

Ennek a szellemi és politikai bénultságnak van egy másik, még szomorúbb jele az, hogy a politikai baloldal kritikátlanul fogadta be a „jó kapitalizmus” illúzióját, illetve a kapitalizmus alternatívnélküliségét. A történész indoklása szerint: „Azt papolták, hogy előbb felépítik a »jó« kapitalizmust, aztán majd harcolnak ellene. Nos, felépítették az oligarchikus kapitalizmus rémes épületét és nem akarnak ellene harcolni, jól megélnek a politikából.” (72. o.). A centrum kapitalizmusához való felzárkózás programja annyira áthatotta a rendszerváltás utáni politikai baloldalt, hogy kritikátlanul viszonyult a liberalizmushoz és a liberális elit határozta meg azokat a gazdasági kereteket, amelyeken belül még kifejthető volt egy minimumra szorított szociális program. Ahogyan azt már említettem, ez a liberális dogmához való már-már tragikomikus igazodás vezetett oda, hogy a baloldal nem tudott mit kezdeni azzal a társadalmi dühhel, ami aztán 2010-re elsöpörte őket. Ugyanakkor a politikai baloldal elmulasztott még egy fontos dolgot és ennek máig ható, alapvető következményei lettek, a baloldal figyelmen kívül hagyta József Attila intését („Tőke és Fasizmus jegyesek…”) és nem nézett szembe azzal, hogy a globális kapitalizmus alapelemeinek kritikátlan átvétele utat nyithat a fasizálódás felé. Krausz Tamás szavaival: „Noha, a fasizmus, a nácizmus gazdasági gyökerei, a fasiszta mozgalom és a hatalom finanszírozásának kapitalista alapjai világosak és egyértelműek, hangsúlyozni kell, hogy a világgazdasági rendszeren belül is összefonódott a polgári demokrácia a fasizmussal.” (44.). Illetve: „… itt a kapitalizmus félperifériás struktúraformái szilárdulhattak meg, és minden kísérlet, amely a nemzeti burzsoázia állami segédlettel való létrehozására irányul, előbb-utóbb autoriter rendszerek kialakulásához vezet.” (97.). Éppenséggel az Orbán-rendszer bizonyította azt be, hogy egy autoriter berendezkedés a végletekig képes kiszolgálni a kapitalizmust: „… a fasizmus mint tömegmozgalom eleve a tőkeuralom, a politikai értelemben gyenge burzsoázia védelmében szerveződött meg azzal a céllal, hogy megszabaduljon a kapitalizmus mindenféle polgári törvényességétől egészen a totális diktatúra megvalósításáig, ami a profittermelés számára kedvező perspektívákat nyújtott…” (43.). A liberális demokrácia joguralmát szétmállasztotta az orbáni politika és úgy rakott össze egy alkotmányos diktatúrát, hogy az a nemzeti és nemzetközi burzsoázia érdekeit szolgálja ki.

A demokrácia társadalmi alapja és a liberálisok ősbűne

Bármilyen, demokráciát ténylegesen kiépíteni kívánó baloldali kezdeményezésnek szembesülnie kell azzal, hogy az 1989-től létrehozott liberális demokrácia összeomlásának legfontosabb oka a társadalmi alapok hiánya volt. A liberális demokráciát felépítő politikai elit a demokráciára úgy tekintett, mint amelynek elsődleges a jogi/politikai tartalma és ily módon az alkotmányos demokráciaként került létrehozásra. Pedig a demokrácia működésképtelen társadalmi és gazdasági talapzat nélkül és ennek igen mély alapjai vannak a baloldali elméletben és gyakorlatban: „… Lenin számára általában elméletileg a demokrácia mint fogalom, gazdasági, szociális és politikai-jogi fogalom volt egyidejűleg. Demokrácia ott van valójában, ha az a gazdaságban, a termelési folyamatokban is érvényesül, vagyis létrejön a termelők demokráciája.” (61-62.). A hazai félperifériás demokrácia kiépítésének legnagyobb hazugsága éppen a nyugati minták erőltetett utolérése volt, valamint az, hogy ez társadalmi/gazdasági alap nélkül menni fog: „… a félperiférián a demokratikus polgárságnak és egyáltalán a polgári demokrácia társadalmi és politikai feltételeinek hiánya megpecsételi a centrumkapitalizmus importját, a nyugat-európai »értékek« meghonosítását, az »utolérés« egész »projektumát« mint a liberálisok leghőbb vágyát.” (158.). A kudarc végzetesnek bizonyult és olyan mély társadalmi kiábrándultsághoz vezetett 2006-tól, amelynek során egyrészt példátlanul megerősödött a szélsőjobboldal, majd pedig bekövetkezett a 2010-es autoriter rendszerváltás, amelynek során a kormányzó Fidesznek 10 év alatt sikerült a hegemón szélsőjobboldali párttá válnia. A liberális elit eközben nem nézett szembe a kialakult helyzetért viselt felelősségével és mind a mai napig úgy akarják leváltani az Orbán-rendszert, hogy az a 2010 előtti világ visszahozását jelentse: „A liberális álláspont érthető, hiszen az autoriter rendszer »előkészítésében« játszott szerepüket kívánják elleplezni, éppen úgy, mint ahogyan semmilyen önkritikát nem gyakoroltak a rendszerváltás emberellenes következményeiért…” (96.)

* * *

Krausz Tamás és az Eszmélet elkötelezett abban, hogy a neoliberális kapitalizmusnak és a fasizmusnak van – Marx, Lenin, Gramsci, Rosa Luxemburg, Lukács György és Mészáros István munkásságára alapított – rendszerszintű alternatívája. Reménységük egy olyan baloldal létrehozása, amely közreműködik korszakunk munkássága új osztálytudatának kialakításában és ezen keresztül a társadalmi önvédelem megszervezésében: „A társadalmi önszerveződés, a munkavállalói szándék és akarat felkeltése, e tekintetben egy antikapitalista baloldali »pártnak«, organizációnak a legalapvetőbb feladata lenne.” (182.). Egy rendszerkritikai baloldal számára azonban alapvető fontosságú az, hogy a fenti kulcsfontosságú üzenetek (fellépés saját kriminalizálása ellen; leszámolás a jó kapitalizmus illúziójával; a demokrácia gazdasági és társadalmi lábazatának fontossága) mentén kezdje el magát megszervezni és csakis ez lehet az alapja bármilyen politikai összefogásnak az önkényuralmi rendszerek ellen: „… a rendszerkritikai baloldal számára az egyik tanulság bizonyosan az, hogy a liberálisokkal való bármiféle együttműködés feltétele a baloldal antikapitalista arculatának megtartása, a fennálló oligarchikus rend kíméletlen, gazdasági alapú társadalomkritikája.” (163.). Csakis így lehet a barbárságnak alternatívája!

*Bartha Eszter: "A népírtástól a történelemhamisításig - Rendszerkritikai megközelítések Krausz Tamással" Eszmélet zsebkönyvtár, 2019.