Tuesday, 19 November 2019

Merjünk radikális baloldaliak lenni!


Eltelt pár hét az önkormányzati választás óta, és talán most már nem minősül „ünneprontásnak” néhány kritikus kérdés felvetése, hiszen az ellenzéki összefogás pusztán taktikai szempontból realizálta azt a potenciált, amely a mostani széttöredezett ellenzéki politikai térben benne van.
Ez persze nem kevés eredmény, és nem is szabad lebecsülni, de sem ideológiai, sem választási szempontból nem elégséges az Orbán-rendszer megdöntéséhez. Persze az látható, hogy formálódik a stratégiai tömb, egy ellenzéki liberális gyűjtőpárt, amely vállalkozna a rendszerváltásra, és ebben a baloldalnak nem szívesen akarnak lapot osztani, pedig ez korántsem szükségszerű. A baloldalnak helye van az Orbán-rendszer leváltásában és egy új világ felépítésében!
A választás óta több körben heves vitát folytattam a saját véleménybuborékomban, főként liberális ismerőseim hányták rendre a szememre, hogy miért vagyok kritikus az önkormányzati választáson elért sikerek ellenére. Túl azon, hogy én mindig is meg voltam arról győződve, hogy pusztán választással nem lehet és nem is érdemes megdönteni az Orbán-rendszert, azt kétségkívül el kell ismerni, hogy a választási eredményeknek kulcsfontosságú lélektani, anyagi hatásai vannak az ellenzéki politikára, így legfőképpen a szavazókra és a pártpolitizálásból élőkre.
Nem vitatom azt, hogy az Orbán-rendszer leváltásához a lehető légszélesebb körű politikai és társadalmi koalícióra van szükség, ugyanakkor az számomra korántsem magától értetődő, hogy ennek alapja a korábbi szélsőjobboldali nézeteit levetkőzni óhajtó Jobbik és a régi és új (neo)liberális erők, azaz a Demokratikus Koalíció és a Momentum kell, hogy legyen. Azt az utat végképp problémásnak látom, hogy a liberális elit legújabb jelszava az, hogy mivel létrejött az „ellenzéki szavazó”, ezért az ellenzéki együttműködés tulajdonképpen a leendő koalíciós kormányzás főpróbája.
Ezen a ponton sütik rám a bélyeget általában, hogy az összefogás-kritikus nézeteim valójában az Orbán-rendszer hatalomban maradásához járulnak hozzá. Csakhogy a politika és a kormányzás nem működhet ideológiai-kulturális hegemónia nélkül. Ezt tanulta meg és formálta autokráciává a Fidesz, és ebben vétettek a korábbi balliberális kormányzatok. Ez utóbbiak egyrészt megpróbálták összevarrni azt, amit lehetetlen (neoliberális, megszorítás-alapú gazdaságpolitika és szociális érzékenység), másrészt érzéketlenek voltak arra, hogy a liberalizmus világpolitikai szinten defenzívába szorult.
A hazai liberális elit – természetesen tanulva az orbáni politikából – most úgy véli, hogy – visszahozva a baloldallal szemben 1994-től alkalmazott stratégiát – itt az ideje egy új liberális hegemóniának, erre pedig az eddig elért politikai sikerei (pártalapítások, EP- és önkormányzati választások) predesztinálják. Ebben az írásban szeretném kiélezni azt, amit Scheiring Gábor a baloldal előtt álló kihívásként írt le, és azzal érvelt, hogy nem lehet pusztán az ellenzéki politikának a rendszerváltás nyerteseire, az urbánus középosztályra építeni. Nagyon valószínű, hogy az Orbán utáni rendszerben koalíciós kormányzásra lesz szükség, de ha a 2022-re összeálló ellenzéki alakulatot a (neo)liberális hegemónia fogja meghatározni, akkor visszajutunk ahhoz, ami az Orbán-rendszert létrehozta.
Egyúttal elveszítjük az orbáni neoliberális politikával szembeni kritikai lehetőségeket, végül pedig az egyébként sem kevés morális dilemmát okozó Jobbik szavazói is lemorzsolódnak, hiszen nem csak a Fidesz, de a Jobbik is a 2010 előtt rendszer radikális tagadásából profitált. A liberális elit egyértelmű és minden kétség nélküli támogatást vár el a baloldaltól az Orbán-rendszer autoriter tendenciái ellenében. Ezt meg is kapták.
Az azonban mégsem járja, hogy ha az antikapitalista baloldal elkezdi tárgyalni saját emlékezetpolitikai és ideológiai pilléreit, tőke és EU-kritikus hangot üt meg, akkor egyszerre kerül rá a kommunista és az „orbánista” bélyeg, vagy ami még rosszabb az „összefogás-ellenességé”. Mindezek alapján azt állítom, hogy nem kevesebb, vagy a liberálisok számára még éppen elviselhető baloldaliságra van szükség, hanem éppen most életbevágó egy radikális baloldali alternatíva ideológiai, mozgalmi és pártpolitikai kimunkálása. A továbbiakban ehhez szeretnék néhány kiindulópontot leszögezni.

Antikapitalizmus és osztálypolitika

Több, mint 15 évvel ezelőtt fogalmazta meg Gyurcsány Ferenc azt, hogy „Merjünk baloldaliak lenni!”. Bevallom, ez hatott rám, hiszen elemi erővel erősítette meg bennem mindazt, amit addig is tudtam: a kizsákmányoláson alapuló világrendbe nem szabad beletörődni, szükség van radikális rendszer-alternatívára.
Kár, hogy akkor nem sejtettem, hogy Gyurcsány „baloldal” alatt valójában neoliberalizmust értett – és ért ma is. A radikális baloldal nem adhatja fel antikapitalista alapjait, és az ebből fakadó kapitalizmuskritikus stratégiát, vagyis minden kompromisszumot és kiegyezést a liberális és konzervatív erőket azon a mérlegen kell megmérni, hogy mennyire gyengíti-e az antikapitalista baloldalt.
És igen, ebben benne van az is, hogy a baloldal által képviselni szándékozott kizsákmányolt társadalmi csoportok érdekében meg kell ragadni az államhatalom lehetséges megszerzése által biztosított lehetőségeket! A mai világrendszerben óriási (de nem legyőzhetetlen) nehézségek árán lehet antikapitalista módon kormányozni, csakis politikai hatalommal tudjuk enyhíteni a kizsákmányoltak szenvedését és kiharcolni az antikapitalista alternatívát.
Pontosan tudom, hogy ez korántsem elég a radikális baloldal „kemény magjának”, és már ez is sok a kapitalizmuspárti erőknek, de azt be kell látni, hogy a neoliberális erőkkel kiegyező autoriter államhatalom, amely immáron nemzetközi szinten is az agresszió mellé állt, mindenkire óriási veszélyt jelent.
Nem beszélve arról, hogy az Orbán-rendszer elleni küzdelemmel valójában a globális kapitalizmus ellen is harcolunk, s ezt a végletesen EU-párti „demokratának” is be kell látnia: az EU-t és az óriáscégeket óriási felelősség terheli az Orbán-rendszer finanszírozásában és gazdasági fenntartásában.
Ahhoz azonban, hogy mindehhez legyen elegendő morális tőkéje a radikális baloldalnak, és ne pusztán azzal nyugtassuk meg a lelkiismeretünket, hogy vállalható paktumot kötöttünk az „emberarcú” tőkével, mindenképpen szükség van egy új osztálypolitikára. Onnan is sejthettem volna, hogy Gyurcsány számára a baloldaliság csakis egy „politikai termék”, hogy az említett cikkben tudatosan az osztálypolitika ellen beszélt, és az identitáspolitikát választotta.
Szerinte ugyanis: „Átalakultak a hajdan volt társadalmi törésvonalak, a tulajdon birtoklásával, illetve hiányával jellemzett osztályok határai elmosódtak, az osztályküzdelmet az intézményesült politika világában felváltotta, de legalábbis eltakarta a sokdimenziós rétegstruktúrába tagolt társadalmi csoportok bonyolult versenye és együttműködése.

Éppen a munkások szavazataiból rendszert építő Orbán és a leszakadó munkásrétegek dühét a baloldal helyett becsatornázó Jobbik mutatta azt meg, hogy a baloldal halálra van ítélve, ha nem a kizsákmányolt társadalmi osztályokra támaszkodik.
Természetesen nem a klasszikus, 19-20. század eleji osztályokról beszélek, hanem arról, hogy a munka/tőke konfliktusnak minden lesznek vesztesei és ők sohasem azok, akik tőkejövedelemből vagy a legalacsonyabb bérjövedelemből élnek.
Az a neoliberális irányvonal, amelyet Blair, Schröder és Gyurcsány is képviselni próbált, feladta a szocialista, de még a szociáldemokrata politika évszázados alapkövetelményeit is, hiszen bármit is gondoljunk is baloldalon a kapitalizmus meghaladhatóságáról, ahhoz kétség sem férhet, hogy a tőkével nem kötünk olyan kompromisszumot, amely ellehetetleníti a bérmunkások és a legelesettebbek képviseletét.
Ez jóval többet jelent, mint a polgári társadalommal és pártokkal való kiegyezés, hiszen ezzel a baloldal éppen azokat a társadalmi csoportokat árulta el, akik a legjobban számítottak rá, és később a jobboldali populista ellenhullám során meg is büntettek bennünket. Ha a most formálódó ellenzéki együttműködésben nem lesz képviselve ez a markáns baloldaliság, akkor a hazai baloldalt joggal küldik a választók a történelem szemétdombjára. Nem maradhat tehát alternatíva nélkül a kapitalizmus és a magántulajdon elsőbbségéré épülő liberális demokrácia, hiszen akkor elfogadnánk azt, hogy a szélsőjobboldal és a piaci fundamentalizmus időről-időre bekövetkező hegemóniája egyfajta szükségszerűség.

Globalizáció- és EU-kritika, radikális klímapolitika

Az 1990-es évektől a politikai baloldal és a liberálisok olyan véd- és dacszövetséget hoztak létre, amely alkalmatlan volt arra, hogy szembenézzünk azzal, hogy mit és hogyan rontottunk el a rendszerváltás előtt/alatt/után, hogyan integrálódtunk egy olyan neoliberális kapitalista világrendszerbe, amely olyannyira meggyengítette a liberális demokráciát, hogy az alkalmatlanná vált a polgárok megvédésére.
A rendszerváltás egyszerre roppantott meg és emelt fel társadalmi csoportokat, és nagyon rosszul járunk el, ha még ma is totális sikerként értékeljük. A balliberálisok struccpolitikája miatt a globalizáció és az Európai Unió teljesen jogos kritikája jobboldalra sodródott, eközben a politikai baloldal a liberálisok árgus tekintetétől övezve nem mert semmilyen globalizáció- és EU-kritikus hangot megütni (esetleg még radikálisabb húrokat pengetni), mert az rögtön a „fasisztákkal” való lepaktálást jelentette volna – hiába tették meg mindezt a radikális baloldal szellemi műhelyei, ezt a politikai baloldal szinte teljesen ignorálta.
Ha belekényszerítjük magunkat ugyanebbe a történelmi csapdába, akkor ideológiailag párbajképtelenek leszünk. Nyilvánvaló, hogy nem mindenről a liberálisok tehetnek, de azt hiszem, egy egész társdalom és generációk jártak volna másként, ha a baloldal politikájának középpontjába tudja állítani azoknak a kritikus megközelítéseknek legalább egy részét – amelyek értelmezni tudták azt a dühöt, amely megalapozta a Jobbik és Fidesz felemelkedését.
A hiba, ha van ilyen, természetesen döntően a baloldalé: nem volt képes ideológiailag tisztább profilt, mozgalmat, bizalmat, végső soron egy középpártot kialakítani, amelynek generációsan megújult politikusai hitelesen képesek tőkekritikus, a munkásosztályt képviselő és védelmező politikai irányvonalat vinni. A radikális baloldali értelmiség pedig (jogos) sértődéssel fordult el a pártpolitikától. Ezen kell most változtatni.
Ha lemondunk a fenti radikális baloldali ideológiáról, akkor esélyünk sem lesz arra, hogy radikális válaszokat fogalmazzunk meg a klímaválságra, amelyre a globális kapitalizmus rendszerén belül nincs olyan megoldás, amelyet a baloldal nyugodt szívvel választhat. Hiszen nem lehet közünk olyan „megoldásokhoz”, amelyek piacosítani akarják magát a klímakatasztrófát és az erre adandó lehetséges válaszokat (ennek ugyanis az az eredménye, hogy a túlélés az anyagi helyzettől függ). De olyanokhoz sem , amelyek nyíltan vállalják azt, hogy lemondanak a társadalmak szerencsétlen sorsú tagjairól azért, hogy a tehetősek túléljenek – tulajdonképpen ezt teszi az Orbán-rendszer.
* * *
A liberális politika megijedt, hogy mennyire működőképes elegyet alkot az, hogy az Orbán-rendszer szavakban igen gyakran baloldali populista (a társadalom védelme a tőkével szemben, a globális struktúrák kritikája) és tettekben a lehető legneoliberálisabb (a nemzeti és a globális tőke igényeinek kiszolgálása, privatizáció és az állami közszolgáltatások leépítése).
Ezzel párhuzamosan megjelent a radikális baloldaltól és annak tőkekritikájától való félelem (ezt neveztem korábban a kommunista Ernst Thälmann után, aki nem működött együtt a szociáldemokratákkal Hitler hatalomra jutásának megakadályozásában, Thälmann-effektusnak).
Ahhoz, hogy a 2022-re kialakítandó ellenzéki együttműködésnek ne az a neoliberális ideológia legyen a fő habarcsa, amely ránk hozta azt az Orbán-rendszer, amely mindennél jobban kiegyezett a neoliberális és nemzeti nagytőkével – ideje lenne egyébként befejezni Orbán bujtatott csodálatát emiatt, mert ez nem érdem, hanem az orbáni autokrácia egyik fő forrása -, és ne azok legyenek a fő arcai, akik személyükben is felelősek azért, hogy a magyar demokrácia már jóval 2010 előtt megroppant, arra lenne szükség, hogy kialakuljon egy radikális baloldali alternatíva.
Ehhez pedig mindenek előtt az szükséges, hogy végre merjük vállalni baloldaliságunkat és az abból fakadó társadalmi felelősséget és konfliktusokat!

Wednesday, 6 November 2019

Solidarity and Nationalism after the Hungarian Transition at CBEES Conference Stockholm

I am participating at CBEES Annual Conference 2019: "Central and Eastern Europe 1989-2019: Orders and Freedoms", 7-8 November 2019, Södertörn University. I will hold a lecture with the title


It seems to be that Hungary under the Orbán-era has become one of the main fighters for sovereignty after the Hungarian regime change. In this paper I am trying to challenge this over-simplification and show the many faces of the system. According to my hypothesis under the populist-nationalist surface of the Orbán-regime there is disappointing compromise between the government and the globalized capitalism. The most state direct (subsidies, tax benefits) and indirect (labour law against the employees) aids have been given by the “nationalist Orbán’s governments” since the regime change. In this sense I put an emphasize on the investigation this new from of post-modern nationalism which is based on discursive fight for sovereignty, but at the same time sacrifice it in the context of neoliberal capitalism. In this sense, I will analyse the pact between the Orbán’s governments and neoliberal (especially German) companies. The other face of Orbán’s nationalism is much more brutal and relating to the hate campaign against refugees and migrants which has destroyed the traditionally weak Hungarian solidarity networks after 1989. I am convinced because of the mentioned pact with neoliberal capitalism which damaged the state and national sovereignty, the regime has found a way to over-emphasize the fight for sovereignty. That is why the Hungarian nationalism has been articulated in the last few years in the framework of civilizationism. Emphasizing and analysing this embarrassing phenomenon, the abdication of sovereignty and the brutal fight for it, are the main goals of this paper. 


The program of the event is here and the abstracts are available from here.

Friday, 18 October 2019

Az autokrácia nem lehet sem legitim, sem pedig legális

Megjelent a Fundamentum 2019/1-2. számában a a jogállami gondolkodás csapdájáról szóló Fórumban egy cikkem Az autokrácia nem lehet sem legitim, sem pedig legális címmel. A teljesen rovat innen tölthető le és a korábbi rovat (Joguralom autokráciában) pedig innen.

Monday, 14 October 2019

A jog elleni lázadás korszaka


Zinn, Howard (2019): Engedetlenség és demokrácia: Kilenc téveszme a törvényről és a rendről. Fordította: Piróth Attila. Budapest: Napvilág Kiadó.

Howard Zinn kötete rendkívül nyugtalanító olvasmány. Azt a felettébb aktuális kérdést feszegeti, amelynek elhallgatása vagy meg nem válaszolása az embereket megnyomorító hatalmi rendszerek alapja: fellázadhatunk-e a nyilvánvalóan erkölcstelen jogszabályok ellen? Howard Zinn eredetileg 1968-ban megjelent kötete nem kerülhetne aktuálisabb pillanatban a magyar olvasókhoz. Majdnem egy évtizede élünk egy olyan rezsimben, amely olyan jogrendszert alakított ki, amelyet − bár a társadalom döntő része számára elveszítette minden erkölcsi legitimációját − egy tehetetlenségi erő kőkeményen összetart. Ez az erő pedig a Zinn által is vizsgált hamis tudat, vagyis az, hogy a „törvényeket be kell tartani, azok erkölcsi megítélésétől függetlenül”. De vajon mit lehet kezdeni azzal a felismeréssel, hogy a jog és a joguralom mindig is a hatalom érdekeit szolgálta? Antidemokratikusnak tekinthető-e az olyan jogszabályok be nem tartása, amelyek nélkülöznek minden erkölcsi minimumot? A demokrácia ellenségei vagyunk-e akkor, amikor fellázadunk a tekintélyelvű hatalom jogrendszere ellen? Ilyen és ehhez hasonló kérdések nyomasztják a szerzőt.

A kötet illeszkedik abba legutóbbi pár évben örvendetes módon kibontakozó hagyományba (érdemes megemlíteni a következő köteteket: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma?), amely tudományos és mozgalmi perspektívából kezdett el foglalkozni a polgári engedetlenséggel. Zinn esszéje a békés polgári engedetlenség intézménye és gyakorlata melletti védőbeszéd, amely egyúttal Abe Fortas korábbi amerikai legfelsőbb bírósági bíró Concerning Dissent and Civil Disobedience című, 1968-as könyve elleni vádirat. Fortas bíró azt járta körbe, hogy milyen esetekben és feltételekkel elfogadható a békés polgári engedetlenség. Ez pedig nem más, mint a törvényességnek, a jog uralmának feltétlen tiszteltben tartása. Zinn munkájának középpontjában ennek kritikája áll. Nem lehet véletlen, hogy a jogrendszer és a joguralom egyfajta társadalmi fétisként kezelésétől már az ókori rómaiak is óvtak a „summum ius summa iniuria” (vagyis: a legteljesebb mértékben érvényre juttatott jog vezet a legnagyobb mértékű jogtalansághoz) ősi jogelvével. Zinn ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A törvények uralmának az abszolútum magaslatára emelése a totalitarizmus jele, és a totalitárius rendszerek légkörét meg lehet teremteni a demokrácia számos jellegzetességét mutató társadalmakban is” (Zinn, 2019: 106). Zinn kíméletlen éleslátással és logikus érveléssel mutat rá a Fortas gondolkodásában rejlő következetlenségekre. Fortas ugyanis egyszerre kívánja a törvényesség kalodájába zárni a polgári engedetlenséget, miközben azokra az esetekre tartja alkalmazhatónak, amikor érvénytelen, alkotmányellenes vagy mélyen erkölcstelen törvények ellen kívánunk fellépni. Zinn szembesít bennünket azzal, hogy ha ezt a megszorító értelmezést valljuk, akkor valójában sohasem tudunk a polgári engedetlenség eszközével élni. Ez esetben ugyanis a hatalom kezében mindig ott lesznek olyan végső morális és jogi ütőkártyák, amelyek semlegesíthetik az ellenállást. Éppen ezért a kötet kilenc – a Fortas-féle gondolkodásból eredő – téveszmét boncolgat, e béklyók alól kíván bennünket felszabadítani. E téveszmék kiindulópontja ugyanaz: a joguralom szentségén alapuló liberális demokrácia és ennek legszélesebben értett gazdasági/társadalmi háttere a kapitalizmus. A modern jogrendszerek kialakítása elválaszthatatlan a kapitalizmus globális kizsákmányoló rendszerének létrejöttétől, és mint ilyen, a kizsákmányolási gépezet összetartására, működtetésére és legitimálására szolgál (gondoljunk például a globális vállalatok azon elvárására, hogy ugyanolyan jogi keretek között működjenek a világ bármely pontján). Vagyis amikor Zinn Fortas érvelését és a polgári engedetlenség leszűkítő értelmezését kritizálja, valójában azt a liberális jogrendet bírálja, amely a törvényesség, jogállamiság és joguralom értékeit a globális kizsákmányolás fenntarthatósága érdekében alkalmazza, hiszen éppen a polgári engedetlenség lehetne a leszakadó társadalmi csoportok, a kisebbségek, a rabszolgaként kezelt munkavállalók, a bevándorlók, a nők és gyermekmunkások által alkalmazott eszköz, ha nem ütközne annak tényleges alkalmazása a jogrendszer által felállított roppant akadályokba.

Zinn tehát elementáris erővel világít rá arra, hogy a modern jog a neoliberális kapitalizmus legfőbb hatalmi struktúrájává és a sérülékeny társadalmi csoportok kizsákmányolásának egyik legnagyobb fenntartójává vált. Ennek legszembetűnőbb példája az Egyesült Államok. Zinn ki is nyilvánítja, hogy a törvények Fortas általi felmagasztalása már kudarcot vallott az amerikai történelem két legnagyobb válsága (a függetlenségi háború és a rabszolgaság eltörlése) során: „E két válságot a nemzet látszólagos békés és sikeres fejlődése követte, mert az amerikai liberalizmus gyorsan elhantolta a holttesteket (az indiánokét, a feketékét, a háborúba küldött fiatalokét), az igazságtalanságokat (a rasszizmus, az iparosítás, az urbanizáció emberi roncsait) pedig bezárta a nemzet alagsorába, ahol milliók éltek csendben és láthatatlanul. Azokat, akik a felszínre verekedték magukat, hogy megtörjék a csendet, az elnyomás és reform pontosan kimért elegye fogadta az ország belső nyugalmának helyreállítása érdekében… Így az amerikai társadalmat lehetett sikeresnek mondani; bár gépezetét sokak nyomorúsága olajozta, mások – a dagadó és elégedett középosztály – számára »működött«” (Zinn, 2019: 9–10). Vagyis korszakunk liberális jogrendje és a demokrácia logikus, ám beláthatatlan következményekkel járó osztálypolitikán nyugszik: az uralkodó osztály és a középosztály változó tartalmú és összetételű szövetségén, amelynek célja a középosztály anyagi pacifikálása és az alávetett osztályok burkolt, máskor egészen nyílt és brutális elnyomása. (Lásd a Zinn által is elemezett vietnámi háború elleni, illetve polgárjogi mozgalmakat.) E jól berendezett világba nem fér bele a polgári engedetlenség. Ám a cél korántsem a nyílt elnyomás, hanem valami sokkal brutálisabb. Teljes nemzedékeket arra nevelnek, hogy a törvényességre való álságos hivatkozás előtt minden, az igazságosságra hivatkozó morális megközelítésnek meg kell hajolnia. Zinn szerint a polgári engedetlenség valamilyen erkölcstelen, emberi szellemet, alapvető jogokat sértő törvény ellen irányulhat egy létfontosságú társadalmi cél érdekében. Előttünk áll tehát a liberális demokráciák és neoliberális kapitalizmus legnagyobb morális ellentmondása, amely abban ragadható meg, hogy a felvilágosodástól kezdve felépített, kifinomult, a jogrend biztosította egyéni és közösségi védelem is anyagi státuszhoz köti és ennek elfogadását olyan morális kötelezettségként írja elő, amely minden állampolgárnak „elsőrendű kötelezettsége”.

Itt érkezünk el egy olyan alapfelismeréshez, amely meghatározhatja korszakunkat: a római jogtól kezdve, különösen a francia felvilágosodáson, az angol parlamentáris fejlődésen át, egészen az amerikai és európai alkotmányozásokig mélyen hittek abban, hogy a jog és a joguralom minden polgárként elfogadott ember (s ebbe korántsem tartozott bele mindenki, pl. nők, afroamerikaiak) védelmét szolgálja. Mindig is úgy volt, és napjainkban sincs ez másként – és e keserű felismerés alapjaiban határozza meg Zinn érvelését –, hogy a jog a hatalom és a hatalmasok alapvető biztosítéka, és korszakunk (különösen annak populista korszelleme) felfogható a jog elleni legújabb lázadásnak. Mindez azért lehet különösen fájó és kiábrándító a nyugati centrum és részben félperiféria országaiban, mert az átlagember mára azzal szembesül (hitel- és klímaválságtól kezdve, fogyasztóvédelmen át egészen az egészségügyig), hogy éppen az őt védeni hivatott jogrendszer szolgáltatja ki a hatalmasoknak, politikusoknak és bürokratáknak éppúgy, mint a globális vállalatoknak. Álláspontom szerint e mindig is létező védtelenség, a hatalom előtti meztelenség és eszköztelenség felismerése okozza korszakunk egyik legnagyobb frusztrációját. Tulajdonképpen a „fejlett nyugat” átlagpolgárai szembesülnek azzal, ami általános tapasztalat volt mindig is a periférián: az emberek a végletekig ki vannak szolgáltatva a hatalomnak.

Úgy vélem, hogy éppen ez a nyugtalanság és kiábrándultság hozta el korszakunk új tekintélyelvű politikai rendszereinek felemelkedését (gondoljunk Trump Amerikájára vagy az Orbán-rendszerre). Zinn elősorban nem a polgári engedetlenség és a tekintélyelvű rendszerek kapcsolatának kérdéskörével foglalkozik, ugyanakkor a modern önkényuralmak jogrendszereiben éleződik ki leginkább az, hogy milyen feszítő problémát jelent az igazságtalan, erkölcstelen jog. Bármilyen furcsának tűnik is, az új típusú, populista, tekintélyelvű rendszerek és a polgári engedetlenség közös tőről fakadnak abban az értelemben, hogy – legalábbis első ránézésre – mind a kettő a liberális jogrend elleni lázadásnak tekinthető. A liberális demokráciák elemi erővel kezdték el magukat védeni a huszadik század második felében a kibontakozó polgári engedetlenségektől, de mindenekelőtt az azokban megfogalmazódó dühtől, amely fakadhat az állami rasszizmus elleni lázadásból, a kapitalista rendszer kilátástalanságainak felismeréséből vagy éppen a korábban jelzett szomorú ráeszmélésből: az ún. emberi jogok korántsem egyetemesek és az állam egyáltalán nem akarja minden polgárát megvédeni.

A kortárs tekintélyelvű populista rendszerek éppen e kiábrándultságot és kilátástalanságot használják ki. Ám céljuk korántsem az, hogy a liberális demokráciák hipokrita megközelítése helyett közelebb vigyék a jogszerűséget és igazságosságot egymáshoz (pedig sokszor éppen ezt ígérik), hanem kimondják az eddig kimondhatatlant: az emberi jogok, az egyenlő bánásmód, a joguralom, a jogvédelem nem jár mindenkinek, azokból politikai és gazdasági érdekek mentén részesülhetnek csak az emberek. E szempontból mondhatnánk azt, hogy a tekintélyelvű populista rendszerek legalább őszinték. Ezzel azonban nem sokra megyünk, hiszen mindez a zsarnokság nyílt felvállalása. Ezek a tekintélyelvű rendszerek azonban ennél is többet tesznek, és ezért állítottam azt, hogy Zinn könyve nem is jelenhetett volna meg aktuálisabb pillanatban hazánkban: a tekintélyelvű populista berendezkedések elkezdték felépíteni saját alkotmányos rendszereiket (ezért nem állíthatjuk azt, hogy teljességgel a jog elleni lázadásból táplálkoznak), amelyek törvényesíteni hivatottak e rendszerek gonoszságát. Mindezt joggal nevezhetjük alkotmányos diktatúrának, amely minden eddiginél jobban kiélezi az erkölcstelen és igazságtalan jogrend elleni lázadás dilemmáit. Úgy hiszem – és ezzel talán Zinn is egyetértene –, hogy a tekintélyelvű rendszerek (legyenek azok liberálisok vagy éppen populisták) joga elleni lázadásnál kevés demokratikusabb tett képzelhető el.

A jog elleni lázadás új korszaka áll előttünk…

Wednesday, 9 October 2019

Romokban a jogállamiság (VIDEÓ)

A Progress Alapítvány projektindító konferenciája
2019. október 10, 15.00-18.00 óra 
Mozsár Bisztró (Nagymező u. 21, 1065) 

A Progress Alapítvány 2019 őszén új projektet indít a demokráciakutatásban, egyfelől konferenciák szervezése és tanulmánykötetek kiadása, másfelől a Demokrácia Figyelő honlap elindítása révén. Ez a projektindító konferencia a projekt bemutatását a jogállamiság válsága felől kezdi meg Fleck Zoltán vitavezetésével és egyben körvonalazza a projekt további törekvéseit is. 

15.00-16.45 Előadások 
Fleck Zoltán: A jogállamiság hanyatlása 
Vörös Imre: Az Alkotmánybíróság és a jogállamiság 
Antal Attila: A kivételes állapot és a jogállamiság újabb koncepciója 
Ágh Attila: Konfliktus az EU-val a jogállamiság ügyében 

16.45-17.00 Kávészünet 

17.00-18.00 Az előadások vitája

Tuesday, 1 October 2019

Baloldali válaszok napja

Az utóbbi évtizedben háttérbe szorult az értékelvű politizálás. Ennek a folyamatnak legnagyobb vesztese az a baloldal, amely ilyen körülmények között képtelen arra, hogy megmutassa saját politikai értékrendszeréből fakadó, a társadalmi szolidaritáson alapuló, az átlag embereket képviselő alternatíváját. 

Konferenciánkon leginkább baloldali közszereplők közreműködésével értékeljük a hazai és nemzetközi folyamatok tükrében az önkormányzati választásokat.

Ideje: 2019. október 5. szombat, 10.00-15.00 
Helye: Vasas Szakszervezeti székház 


PROGRAM

9.00 Regisztráció (az esemény nem regisztrációhoz kötött, de az első két sort fenntartjuk azoknak, akik részvételi szándékukat előre jelzik és 9.45 percig megérkeznek.


10.00 Megnyitó - Székely Sándor Magyar Szolidaritás mozgalom elnöke, független országgyűlési képviselő


10:05 -10.50
I. panel - Változások kora? - Választás és politika vidéken


Bevezető – Holoda Attila, Hajdúszoboszló, független polgármesterjelöltje


Hozzászólók:
Sértő-Radics István (Uszka polgármestere), Dr. Czeglédy Csaba (Szombathely, képviselőjelölt), Holoda Attila (Hajdúszoboszló ellenzéki polgármesterjelöltje)


11.00 -11-45
II. Panel - Hiteles alternatívával és rengeteg munkával bárhol győzni tudunk - Budapestet újra fel kell szabadítani


Bevezető: Németh Angéla, XV. kerület polgármestere


Hozzászólok:
Soproni Tamás (Momentum, VI. kerület ellenzéki polgármesterjelöltje), Németh Angéla (XV. kerület polgármestere, ellenzéki polgármesterjelölt) Baranyi Kriszta (IX. kerület ellenzéki polgármesterjelöltje), Őrsi Gergely (MSZP, II. kerület ellenzéki polgármesterjelölt)


11.45 – 12:45 Ebédszünet valamint tortavágás a Szolidaritás 8. születésnapja alkalmából


13.00-14.00
III. Panel - Felborulhat a NER kényes egyensúlya az októberi választáson – Baloldal nélkül nincs Orbán utáni Magyarország


Bevezető: Antal Attila – politológus, Eötvös Loránd Tudományegyetem


Hozzászólok:
Majtényi László (Eötvös Károly Közpolitikai Intézet elnöke), Antal Attila (politológus, az ELTE Politika Tudományi Intézet munkatársa), Karácsony Gergely (közös ellenzéki főpolgármester-jelölt), Kordás László (MASZSZ elnöke), Székely Sándor (független országgyűlési képviselő, Szolidaritás elnöke)


14.05.-14.50
IV. panel - Szociális kihívások, esélyegyenlőség, baloldali válaszok,


Bevezető: Krémer Balázs, szociológus, egyetemi docens Debreceni Egyetem


Hozzászólok:
Kalmár Szilárd (MUON főszerkesztője), Krémer Balázs (szociológus, a Debreceni Egyetem Szociológia és Szociálpolitika Tanszék egyetemi docense), Kállai Szilvia (pedagógus, romaügyi referens) Takácsné Lencsés Márta ( HELP tagja)


14.50-15.00
Zárszó – Kalmár Szilárd MUON

Szükség van arra, hogy a változásért küzdő és azért tenni is akaró baloldaliak folyamatosan megvitassák, hogy a mai gazdasági, politikai és társadalmi kihívásokra milyen válaszok adhatóak. 

Az előttünk álló önkormányzati választásokon a legtöbb helyen széleskörű demokratikus összefogásnak köszönhetően komoly esély nyílik arra, hogy sok helyen kiszorítsák a hatalomból a kormánypártot. A politikai együttműködéseknek köszönhetően sok helyen olyan baloldali politikusok indulnak, akik aktívan tesznek azért, hogy a magyar baloldal megerősödjön és valódi erőt felmutatni képes kihívója legyen Orbán Viktornak és a mögötte álló politikai- és gazdasági érdekközösségnek.


A büféebéd regisztrációhoz kötött, kérjük hogy adja meg nevét és email-címét itt. https://forms.gle/4ZePpT7pgp28Z1rY8

Monday, 30 September 2019

A baloldal rendszerváltása

Konferencia a KRITIKAI HÉT eseménysorozat keretében, a Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelye (PTI TEM) szervezésében.

Az esemény regisztrációhoz kötött! Részvételi szándékát kérjük, az info@phistory.hu emailcímen jelezze. Köszönjük!

Helyszín: Politikatörténeti Intézet (1054 Budapest, Alkotmány u. 2.)

A konferencia a politikatörténeti és a politikaelméleti nézőpont összekapcsolása mentén vizsgálja a rendszerváltás és a baloldal viszonyát. A program első részében arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi volt a baloldal helyiértéke a rendszerváltás folyamatában. Ahhoz, hogy megválaszolhassuk a kérdést, arra van szükség, hogy tisztázzuk, miről is beszélünk, amikor a rendszerváltásról van szó. Vagyis megközelítésünkben a baloldalnak az átmenetben betöltött szerepének az értékelése csak úgy lehetséges, ha feltárjuk azokat a diszkurzív és elméleti kereteket, amelyekben maguk a szereplők, illetve a mai elemzők beszélnek az átmenet folyamatáról.

A konferencia második felében arra vállalkozunk, hogy az egyes baloldali szereplők előtt álló kihívásokat és dilemmákat mutassuk be. A sikerek és kudarcok megítélése, az utólag már világosan látszó lehetőségek és korlátok számbavétele közelebb vihet a történések megismeréséhez.

A rendezvény során a politikatörténeti rekonstrukción túl igyekszünk érvényesíteni azt a szempontot is, hogy az eltelt három évtized fejleményei és az azóta megszerzett tudásunk mentén valamiképpen értékeljük az akkori „önmagunkat”. Felvetve talán egyik legfontosabb mai problémánkat: a jobboldali hegemónia és az autoriter „illiberális demokrácia” időszakában a mai baloldal mennyiben kell és lehet folytatója az átmenet baloldalának.

PROGRAM

14.00
Megnyitó: Egry Gábor

1. blokk
14.15-17.00

SZEREPLŐK ÉS TRENDEK. A BALOLDAL RENDSZERVÁLTÁSA

14.15-15.15
Hubai László: A Baloldali Tömörülés platform útja és dilemmái
Ágh Attila: A második rendszerváltás és a 21. század reformkörei
Farkas Péter: Politikai törekvések a Marxista-Leninista Egységplatformban

15.15 – Kávészünet

15.30
Pásztóy András: Rendszerváltás és szakszervezetek: meghatározó és elmulasztott döntések
Vajnai Attila: Baloldali, munkáspárti népszavazási kísérletek a rendszerváltás folyamatában

16.15-16.45
Vita az 1. blokkról

16.45 – Kávészünet


2. blokk
17.00-19.45

ELMÉLETEK ÉS DISKURZUSOK.  A BALOLDAL A RENDSZERVÁLTÁSBAN – DE MELYIKBEN?

17.00
Éber Márk: Rendszerváltás globális összefüggésben
Artner Annamária: Milyen baloldal?
Merényi Miklós: A képviselet politikuma: képviseleti igények a rendszerváltás idején

18.00 – Kávészünet

18.15
Feró Dalma – Kiss Viktor: A rendszerváltás és a liberális hegemónia kiépítése
Földes György: Két elmaradt modellváltás – és tanulságai
Tamás Gáspár Miklós: Kelet-európai baloldal 2000 után

19.15-19.45
Vita a 2. blokkról
Zárszó: Antal Attila

Friday, 27 September 2019

A neoliberális hegemónián túl


2019 szeptemberében jelent meg a Neoliberális hegemónia Magyarországon (Noran Libro Kiadó) című kötet, amelynek célja az, hogy itthon is elinduljon a neoliberalizmus káros hatásaival való szembenézés és az ideológiai, valamint politikai alternatívák keresése.

A kötetben számos megközelítés található a neoliberalizmus mibenlétéről, sajátosságairól, a (gazdasági és politikai) liberalizmushoz való viszonyáról. Ezek a nézetek természetesen nem függetlenek attól, hogy az egyes szerzők hogyan viszonyulnak a (jóléti) kapitalizmushoz: azt egy szabályozandó rendszernek, egyfajta szükséges rossznak vagy éppen egy autoriter struktúrának tekintik. Ugyanakkor abban egészen biztos nincs vita közöttünk, hogy számunkra az 1970-es évek óta hegemón gazdasági és politikai pozícióba jutó neoliberalizmus nem valamiféle szalmabáb, amelybe belecsomagoljuk gyűlöletünk tárgyát, hanem olyan gazdasági, politikai és kulturális ideológiai komplexum, amellyel szemben kőkemény kritikákat fogalmazunk meg és azt reméljük, hogy mindez szempontokat adhat ahhoz, hogy miként kecmereghetünk ki jelen válságainkból.

A könyv célja a baloldali politika elméleti újraalapozása. Ugyanakkor ezzel a témával, a neoliberalizmus kritikájával a rendszerváltás utáni baloldal egészen sokáig nem tudott és nem is akart kezdeni semmit. Ezen kívánunk változtatni: a tanulmányok a legjelentősebb és legszélesebb körű nemzetközi szakirodalmat vonultatják fel annak érdekében, hogy behozzák Magyarországra azokat a kritikai hangokat, amelyek régóta a baloldali megújulás fő pillérének tekintik a neoliberalizmus és a neoliberális globalizáció alapvető kritikáját. A kötetet két szempont alapján állítottuk össze: egyrészt meg akarjuk ismertetni a hazai közönséggel a neoliberalizmus kritikájával foglalkozó alapvető irodalmat, másrészt a neoliberalizmus keretrendszerében szeretnénk bemutatni a késő Kádár-rendszertől kezdve egészen az Orbán-rendszerig a hazai politikai, gazdasági és társadalmi változásokat.

A kötetben számot vetünk a neoliberalizmus általános sajátosságaival. Pogátsa Zoltán amellett érvel, hogy a neoliberalizmus „az a politikai irányzat, amely a kapitalizmus jóléti modelljének visszaszorítását tűzi ki célul annak érdekében, hogy a társadalom felső része (a tőkejövedelmekből és a legmagasabb bérekből élők) az erőforrások nagyobb szeletéhez jussanak hozzá, mint a jóléti korszakban, az alul lévők kárára.” (50. o.). Ezzel pedig rá is világít a neoliberalizmus legnagyobb hazugságára, vagyis arra, hogy amíg a felszínen a piaci hatékonyságot védelmezi, addig valójában a kapitalizmus elitcsoportjainak biztosít előnyöket globális és nemzetállami szinten. Ágh Attila veti fel azt a hazai közegben kibeszéletlen problémahalmazt, hogy a neoliberalizmus és a liberalizmus viszonya nagyon is tisztázásra szorul: „a neoliberalizmus gyökerei a klasszikus liberalizmusra vezethetők vissza, annak is a gyakran »gazdasági liberalizmusként« emlegetett változatához. De az új irányzat kezdeti törekvései egyre inkább szembefordulnak az eredeti felfogással, míg végül a ’70‑es években kibontakozó neoliberalizmusban – ahogy fokozatosan rendszerként épül ki – már teljes a fordulat az ellentétes irányba. A 2010‑es években viszont már nyilvánvalóvá vált a neoliberalizmus válsága, véget ért domináns korszaka és megkérdőjeleződött a hegemóniája a nagy társadalmi alrendszerekben… Rendkívül zavaró azonban, hogy a neoliberalizmus válsága és rendszerének felbomlása a klasszikus liberalizmus bizonyos – alapjogi és jogállami – területeit is súlyosan érintette, ezért az ellene irányuló mozgalmak sokszor a liberalizmus teljes spektrumát is támadták. Így újra… erősen összegabalyodott a két, érdemben ellentétes irányzat és elméleti felfogás jelentése.” (27. o.). Kapelner Zsolt szerint a neoliberalizmus – amely szerinte piacpárti radikalizmus – lényegileg szabadásellenes és e megközelítését Friedrich Hayek téziseinek bírálatán keresztül fejti ki: „Hayek és a neoliberalizmus ideálja a spontán társadalmi rend. Ám ez az ideál – szerzői szándékával ellentétben – lényegileg szabadságellenes: csupán az egyénnek az egyén fölötti uralmát cseréli le a spontán társadalmi rend uralmára” (106. o.). Ez a neoliberalizmus uralmi formája – amely Kapelner szerint napjainkban talán az emberi szabadságra leselkedő legkomolyabb fenyegetés – „nem az egyén egyén feletti közvetlen despotikus uralma, hanem a társadalmi rend egyén fölött gyakorolt imperszonális, strukturális uralma” (106. o.). Saját tanulmányom részben kilóg magából a kötetből, részben pedig összekapcsolja a többi írást. Írásom radikális pozíciót foglal el abban a tekintetben, hogy a liberalizmus és a neoliberalizmus autoriter vonásaival foglalkozik, s amellett érvelek, hogy a „neoliberalizmus elhozta a kormányzás új formáját, amely nem más, mint a válságok menedzselése és korántsem a közösség ügyeinek intézése a közérdek mentén. A neoliberális politikai rend hibernálja a normál jogrendet, a joguralmon alapuló berendezkedéseket, és létrehoz egy olyan köztességet, egy jogi és politikai »senkiföldjét«, ahová bárkit (szociális vagy éppen politikai devianciái miatt) képes belökni.” (111. o.). Ugyanakkor abból a szempontból mégiscsak igyekszem összefűzni a kötet tanulmányait, hogy a neoliberalizmus 2010 utáni hazai hegemóniáját azzal jellemzem, hogy míg az Orbán-rendszer önmagát az emberi jogi liberalizmussal szemben határozza meg, addig minden szinten kiegyezett a neoliberális kapitalizmussal és annak csúcsszereplőivel.

A kötet másik fontos vonulata a neoliberalizmus hazai megvalósulásával való számvetés. Éber Márk Áron rávilágít arra, hogy a neoliberalizmus virágkorát és hanyatlását egyaránt a globális kapitalizmus válságai indították el és részletesen bemutatja azt, hogy a kapitalista világgazdaság félperifériáján lévő Magyarországon „a neoliberalizmus hordozócsoportjává a nyolcvanas években mindinkább a késő kádári technokrácia vált, az a javarészt közgazdászokból álló csoportosulás, amely meghatározó szerepet játszott a globális neoliberális hegemónia kiterjesztésében Kelet-Közép-Európára és Magyarországra, vagyis a lokális neoliberális hegemónia kiépítésében” (143-144. o.). Ágh Attila másik írása lényegében ott folytatja a neoliberalizmus hazai történetét, ahol Éber Márk Áron abbahagyta. A rendszerváltás utáni berendezkedést egy „neoliberális hibridként” írja le, amely a „magyar politikai elit és a multinacionális vállalatok érdekházasságának” feleltethető meg és két szakaszra bontható: „A neoliberális hibrid, mint egy újonnan szerveződő demokrácia és egy neoliberális jegyekkel megterhelt gazdaság vegyes rendszere már a rendszerváltás történelmi pillanatában kialakult a perverz privatizációval. Annak első, a 2010‑es fordulatig tartó szakaszát azonban még áthatotta a felzárkózás, a nyugati út megismétlésének optimizmusa. A rádöbbenés erre a súlyos teherre csak akkor következett be, amikor a neoliberális hibrid második szakaszában belépett az »állami« neoliberalizmus egy markánsan autoriter politikai rendszerrel kombinálva. Csak a 2010‑es évek végére kezdett világossá válni, hogy már az első két évtizedben súlyos úttévesztés történt, ami a második szakaszban a korai demokratikus rendszer összeomlásához, az állam teljes foglyul ejtéséhez vezetett.” (150. o.). Pásztóy András írása a munka neoliberális világát elemzi ebben a második szakaszban, azaz az Orbán-rendszerben: „Magyarországon azonban 2010 óta a munka világát érintő változások egyértelműen azt mutatják, hogy a neoliberális sajátosságok erősítése zajlik, és a kormányzat karakterét tekintve valójában egy neoliberális, munkaalapú gazdaságot és társadalmat akar felépíteni.” (76. o.).

Talán az eddigiekből is látható, hogy ez a kötet több kíván lenni, mint a neoliberalizmus kritikájával foglalkozó széles körű irodalom hazai recepciója, ugyanis a neoliberális kapitalizmus válságban van, amit a kortárs ökológiai és klímaválság mutat a legjobban. Fredric Jameson szerint manapság a világvégét könnyebb elképzelni, mint a kapitalizmus végét. A kötet azt a gondolkodást és vitát szeretné inspirálni, amely szakít az ilyen útfüggőségekkel, és társadalmi, politikai alternatívákban gondolkodik.

Neoliberális hegemónia Magyarországon - Könyvbemutató (VIDEÓ)

M E G H Í V Ó

a Progress Alapítvány és a Noran Libro Kiadó közös kiadásában megjelenő
NEOLIBERÁLIS HEGEMÓNIA MAGYARORSZÁGON
című könyv bemutatójára



2019. szeptember 25., szerda, 17.00 óra
Örkény István Könyvesbolt
(1137 Budapest, Szent István krt. 26.)

A kötet szerzői:
Ágh Attila, Antal Attila, Kapelner Zsolt, Éber Márk Áron, Pásztóy András, Pogátsa Zoltán
A beszélgetésen a kötet szerkesztője, Antal Attila, valamint a könyv szakmai lektora, Ágh Attila mellett több szerző is részt vesz.

Moderátor:
Szarka Károly, a Noran Libro Kiadó szerkesztője.



Tuesday, 3 September 2019

Kritikai hét - 2019. szeptember 21. és október 2. között



A Kritikai hét egy gyedülálló programsorozat 8 szervezet együttműködésében, melynek célja a hazai és Magyarországgal foglalkozó társadalomelméleti és társadalomkritikai témákkal, kérdésekkel foglalkozó kutatók, aktivisták, közéleti szereplők közös gondolkodásra késztetése.



Ebben az egy hétben hét önálló eseményre kerül sor vidéken és Budapesten, köztük folyóirat- és kötetbemutatókra, egy angol nyelvű beszélgetésre és egy konferenciára is. Szeretnénk megmutatni azt, hogy a kritikai látásmódnak igencsak fontos helye van a társadalomtudományokban és a közéleti vitákban.


Együttműködő partnerek:

Fordulat folyóirat
Helyzet Műhely
Kellék folyóirat
Mérce
Polányi Center
Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelye (PTI TEM)
Progress Alapítvány
Új Egyenlőség


ESEMÉNYEK

2019.09.21. (szombat) 17.30–19.00
Fordulat folyóirat(7621 Pécs, Király utca 23-25.)
KLÍMAVÁLTOZÁS ÉS KAPITALIZMUS – A FORDULAT 25 PÉCSI BEMUTATÓJA
Résztvevők: Sidó Zoltán és Domschitz Mátyás, a Fordulat folyóirat szerkesztői

2019.09.23. (hétfő) 19.00–21.00
Karl Polanyi Research Center of Global Social Studies(1093 Budapest, Közraktár utca 4-6. )
POLÁNYI CENTER KÖNYVBEMUTATÓJA:
Chris Hann: Repatriating Polanyi. Market Society in the Visegrád States 
(CEU Press, 2019)
Résztvevők: Joanna Mroczkowska, Pulay Gergő, Sárkány Mihály, Szelényi Iván

2019.09.24. (kedd) 17:00–19:00
Politikatörténeti Intézet(1054 Budapest, Alkotmány u. 2.)
KELLÉK FOLYÓIRAT LAPSZÁM-BEMUTATÓJA:
„Populizmus(ok)” – Elméletek, viták (61. szám)
Résztvevők: a jelen lévő szerzőkkel Bakcsi Botond beszélget

2019.09.25. (szerda) 17:00–19:00
Örkény István Könyvesbolt(1137 Budapest, Szent István krt. 26.)

2019.09.30. (hétfő) 16.00–17.30
Politikatörténeti Intézet
(1054 Budapest, Alkotmány u. 2.)
PTI TEM ÉS A FEPS KEREKASZTAL-BESZÉLGETÉSE:
Two Elecions in Southern Europe
Résztvevők: Egry Gábor, Andor László (Secretary General, FEPS), David Rinaldi (Director of Studies and Policies, FEPS), Maria Freitas (Senior Policy Advisor, FEPS), Pogátsa Zoltán (Új Egyenlőség), Bíró-Nagy András (Strategy, Policy Solutions)

Facebook-esemény

2019. október 1. (kedd) 14.00–20.00
Politikatörténeti Intézet
(1054 Budapest, Alkotmány u. 2.)
PTI TEM KONFERENCIÁJA:
A baloldal rendszerváltása
Tervezett előadók: Artner Annamária, Ágh Attila, Éber Márk Áron, Farkas Péter, Feró Dalma, Földes György, Hubai László, Kiss Viktor, Merényi Miklós, Pásztóy András, Tamás Gáspár Miklós, Vajnai Attila

Facebook-esemény

2019. október 2. (szerda) 16.00–18.00
Politikatörténeti Intézet
(1054 Budapest, Alkotmány u. 2.)
CHINA VERSUS ITALY: SUCCESS VERSUS FAILURE
Beszélgetés Grillo, Francesco; Nanetti, Raffaella: Democracy and Growth in the Twenty-first Century The Diverging Cases of China and Italy (Palgrave Macmillan, 2018) című könyve alapján.
Résztvevők:  Francesco Grillo és Pogátsa Zoltán


Sunday, 1 September 2019

Kivételes állapotban - könyvbemutató az Új Gólyában (VIDEÓ)

Szeretettel hívok mindenkit új könyvem bemutatójára:
2019. szeptember 12. 18.00-19.30

Új Gólya  (1089 Budapest, Orczy út 46-48.)

A kötet kapcsán 
MINKÓ MIHÁLLYAL, az Extinction Rebellion Magyarország aktivistájával
és
TAKÁCS ÁDÁMMAL, az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék egyetemi adjunktusával
beszélgetek.

A beszélgetés főbb témái: Mit jelent a biopolitika? Miért szükséges korunk politikájának megértéséhez? Hogyan elemezhető a modern állam, a szélsőségesség biopolitikai keretrendszerrel? Hogyan kapcsolódik a menekültválság, a rasszizmus, a klímaválság a biopolitikához? Mit jelent a kivételes állapot a klímaválság korában? Megoldás lehet-e a kivételes állapot az ökológiai- és klímakatasztrófára?

REGISZTRÁCIÓ: https://forms.gle/3DMMpTQudUE6Fsh19
A regisztrációra technikai okokból van szükség, természetesen senkit nem kívánunk kizárni a részvételi lehetőségből.

Friday, 30 August 2019

Constitutionalized Dictatorship: A New Hegemony of Authoritarian Populism and Authoritarian Neoliberalism in Hungary - APSA 2019

It is my honor having a lecture at 115th American Political Science Association’s Annual Meeting & Exhibition August 29 September 1, 2019 Washington, DC, USA. My lecture's title is: Constitutionalized Dictatorship: A New Hegemony of Authoritarian Populism and Authoritarian Neoliberalism in Hungary.


The contemporary democracies are facing their deepest crisis and biggest challenge ever. Although several factors have changed, the core challenge remained: the oppression of authoritarian structures. In the second half of the 20th century the capitalism entered to its authoritarian neoliberal phase. At the beginning of the 21st century the authoritarian right has rapidly reborn in the field of authoritarian state, which can be called post-fascism. According to my concern, these two tendencies have tightly coupled in the framework of authoritarian right-wing populist regimes. Rosa Luxemburg showed that imperialism and imperialist war could not be overcome within the framework of capitalism. The rule of law based liberal democracy and liberal constitutionalism tried to put this militarist nature of capitalism into legal/constitutional frameworks. The failure of liberal democracy opened the contemporary way of authoritarian right-wing populism, which on the one hand remined integrated into neoliberal capitalism and on the other hand dismantled the legal basis of liberal constitutionalism (human rights, rule of law). A new hegemonic structure has been created in the USA under the Trump’s administration, in Putin’s and Erdoğan’s systems as well, and it is most striking in Eastern Europe especially in the post-fascist Hungarian Orbán’s regime. 

This paper is based on my forthcoming book The Rise of Hungarian Populism: State Autocracy and the Orbán Regime (Emerald Publishing, 2019) which, analysing the Hungarian case, investigates how the authoritarian neoliberalism cooperates with authoritarian state ruled by the populist right. On this basis, I argue here that the authoritarian turn of our time is based on the common tyrannical nature of capitalism and post-fascist right-wing politics. My other main thought here is that the liberal democracy was undermined by not just the state autocracies, but the neoliberal autocracy. The authoritarian populism cannot be seen as an extreme form of freedom speech, nor the neoliberalism be considered as a form of economic freedom. Authoritarian populism and authoritarian neoliberalism are against freedom, justice, equality and democracy. The main challenges of our time how can we fight back against these constitutionalized dictatorships, because it is to say that authoritarian populism and neoliberalism are about to constitutionalize themselves.