A diákok most éppen azokkal a tiltakozási eszközökkel élnek, amelyeket a kormány a tanáraiktól el akar vonni (ATV, Egyenes beszéd 2023. május 30.)

Az ATV Egyenes beszéd műsorának vendégeként 2023. május 30-án a diákok tiltakozása kapcsán kifejtettem, hogy meg kell állítani a magyar közszolgáltatások további szétverését a kormányzat részéről. A státusztörvény pontosan annak beismerése, hogy az Orbán-rendszer nem tud és nem is akar mit tenni a közoktatási rendszer érdekében. A régen esedékes bérrendezés a jól ismert munkaalapú társadalom szlogenből eredő büntetésekkel párosítja és a pedagógusok minden autonómiája elvész: nem lesznek közalkalmazottak, nem sztrájkolhatnak és lassan már véleményük sem lehet. Tragikus, hogy a diákok gyorsított ütemben járják végig azokat a tiltakozási formákat (az alkotmánybírósági beadványtól a tüntetésig), amelyeket az ellenzék is megtett az elmúlt évtizedben és ezek az elleállások rendre falakba ütköztek. Tragikus, hogy a diákok most éppen azokkal a tiltakozási eszközökkel élnek, amelyeket a kormány a tanáraiktól el akar vonni.

Az Orbán-rendszer és az EU szembenállása kapcsán utaltam arra, hogy az Európai Parlament már régen megelégelte, hogy a Bizottság későn és korábban kellő politikai erély nélkül lépett fel a magyar kormánnyal szemben, és az elfogyott türelemből fakad a Parlament mostani kezdeményezése, mely szerint alakalmatlanná kellene nyilvánítani a magyar kormányt a soros EU-s elnökségre. Sajnos az Orbán-rendszernek az EU ellen folytatott háborújában a fő vesztes a magyar társadalom, miközben az Orbán-kormány látszólagos békepártiságot hirdet, valójában a háború és a folyamatos morális pánikkeltés életeti, s ennek rendkívül rossz társadalmi következményei lesznek.

Globális válságok és kivételes állapotok (MPTT Vándorgyűlés, 2023. május 25-26.)

2023. május 25-26. között került megrendezésre a Magyar Politikatudományi Társaság XXVIII. Vándorgyűlése, amelyre a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal Posztdoktori Kiválósági Program keretében folytatott, A rendkívüli jogrend a globális ökológiai és járványügyi válságok tükrében című (NKFIH-azonosító: 139007) kutatásom keretében szervezetem egy panelt Globális válságok és kivételes állapotok címmel.

A panelben Globális válságok, rendkívüli kormányzás és demokrácia címmel tartottam előadást.

Az előadás a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal Posztdoktori Kiválósági Program keretében folytatott, A rendkívüli jogrend a globális ökológiai és járványügyi válságok tükrében című (NKFIH-azonosító: 139007) kutatásom, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében készült.

Útikalauz klímaszorongóknak (Új Egyenlőség, 2023. május 14.)

A cikk az Új Egyenlőségen jelent meg 2023. május 14-én.

Naomi Klein – Rebecca Stefoff (2021): Hogyan változtassunk meg mindent? Útmutató fiatal állampolgároknak a bolygó és egymás védelméhez. Budapest: Napvilág Kiadó.

Vajon a klímaválság idején milyen lehetőségeink vannak az aktivizmusra? Egyáltalán maradt-e még elengedő időnk arra, hogy érdemben változtassunk a klímakatasztrófa elkerülése érdekében? Naomi Klein és szerzőtársa, Rebecca Stefoff kíméletlenül szembesítenek bennünket a klímaválság valóságával, ugyanakkor arra is ráirányítják a figyelmünket, hogy a globális kapitalizmus okozta klímakatasztrófa csakis társadalmi együttműködéssel enyhíthető. Kötetük azoknak a legfiatalabb generációknak ad reményt, akik napi szinten élik meg a klímaszorongást…

Naomi Klein és Rebecca Stefoff Hogyan változtassunk meg mindent? Útmutató fiatal állampolgároknak a bolygó és egymás védelméhez című könyve 2021-ben jelent meg. Formabontó módon, a fordító, Piróth Attila elkötelezett tevékenysége nyomán, közösségi finanszírozás keretében még ebben az évben el is jutott az olvasókhoz magyar nyelven is. Mindez egyrészt azt mutatja, hogy mennyire égetően fontos témáról van szó. Másrészt pedig azt is, hogy Kleinék legfőbb üzenete éppen az, hogy az egyéni, közösségi és társadalmi aktivizmus nélkül mindannyian a klímaválság áldozatai leszünk. A kötetet tehát minden tekintetben áthathatja az, ami talán a legfontosabb a klíma- és ökológiai válság kezeléséhez: ez pedig nem más, mint a kíméletlen őszinteség. Egyrészt abban az értelemben, hogy a szerzők az antropogén eredetű klímaváltozás magától értetődősége mellett pontosan megnevezik a kortárs világégésünk okát, a globális kapitalizmus működésmódját: „[a] világ leggazdagabb részei és leggazdagabb emberei tehetnek leginkább a bolygónk szennyezéséről.” (105.). Az őszinteség egy másik értelemben azonban legalább ennyire fontos, ez pedig az azzal való szembenézés, hogy a klímaválság elhozta a klímaszorongás korszakát is egyben. Bármilyen társadalmi cselekvés kiindulópontja ezzel a kollektív traumával való szembenézés kell, hogy legyen. A szerzők élesen mutatnak rá arra, hogy a „[f]iatal emberek nem érik be annyival, hogy elutasítják napjaink szennyezőit és politikusait. Nem fogadják el a zöldre festett ígéreteket, a propagandát, a tagadást… Míg az aktivisták korábbi nemzedékei a környezeti és éghajlati problémák tüneteire fókuszáltak, a ti generációtok pontosan azt a rendszert veszi célba, amely többre értékeli a profitot az emberek életénél és a klímánk jövőjénél.” (177.)

Felvállalt szorongás

Klein különleges kapcsolatos ápol Greta Thunberg-el, a kötet így sok szempontból a svéd klímaaktivista körül forog. Korántsem csak amiatt, mert Greta a klímaválsággal kapcsolatos társadalmi mozgalmak egyik legfontosabb alakja. Greta valójában az egyik olyan személyiség, aki elindította a pszichés szinten is jelentkező tüneteinkkel szembenézés kollektív folyamatát. Greta tekinthető az első olyan embernek, aki nyíltan vállalta fel a klímaszorongását, sőt sok szempontból éppen az ő esete vezetett el ahhoz, hogy egyáltalán szembenézzünk a klímaszorongással, klímaszorongásunkkal. Greta abban is az első volt, hogy felismerte: a klímaszorongás csakis nyilvánosan, felvállalva és kollektív eszközökkel kezelhető: „Tizenegy éves kora körül Greta mély depresszióba esett, és nem tudott szabadulni tőle… Depresszióját akkor sikerült legyőznie, amikor megtalálta a módját, hogyan tehet ellene. Ha azt akarja, hogy a nagy hatalmú politikusok úgy küzdjenek a klímaváltozás ellen, mint egy vészhelyzet ellen, akkor magának is úgy kell élnie, hogy azzal felhívja a figyelmet erre a vészhelyzetre.” (29–30.). Klein és Stefoff kötete éppen ezen az úton jár.A legfontosabb hozzáadott értéke a klímaszorongás kollektív kezeléséhez az, hogy újra és újra szembesít bennünket azzal, hogy a klímaválság legfőbb oka a globális kapitalizmus maga és a válságból semmilyen módon sem törhetünk ki a „zöldre festéssel” (greenwashing). Ez azért is fontos, mert bizony a Greta-projekt is a zöldre festés áldozatául esik igen sokszor a média és a politikai elit egy része miatt.A szerzőpáros azonban tudatosítja a klímaszorongókban: „… a vállalatok vezetői és az energiaipari cégeknek dolgozó tudósok igenis tisztában voltak az igazsággal. Ismerték a fosszilis energiahordozók, az üvegházhatású gázok kibocsátása és a klímaváltozás közötti kapcsolatot. Ma már tudjuk, hogy az energiaipari vállalatok eltitkolták az igazságot, és téves információkat terjesztettek.” (167.). Klein és Stefoff tehát kíméletlenül, de szükséges módon szembesít azzal, hogy a klímaválság társadalmi kezelése egyet jelent a „kapitalista realizmus” (Mark Fisher) meghaladásával: „A zöld színben tündöklő olajvállalatoknak továbbra is fontosabb maradt a profit, mint az emberek és a bolygó.” (169.)

A klímaválság mint társadalmi igazságtalanság és egyúttal lehetőség

A kötet tehát húsbavágóan és életmentően őszinte. Mindez abban is testet ölt, hogy a klímaválság drasztikus hatásait mindvégig társadalmi összefüggéseiken belül vizsgálják a szerzők és a klímaigazságtalanság elvont fogalma helyett a válságok társadalmi igazságtalanságait ragadják meg: „A klímaváltozás hatásait nem egyforma mértékben érzékeli mindenki. Az igazságtalan faji, gazdasági és éghajlati egyenlőtlenségek világában élünk, ahol egyeseknek jóval több jut, mint amire szükségük van, sokan pedig nélkülöznek.” (69.). A klímakatasztrófa tehát korántsem távoli, hanem mindennapi jelenség: „[a] klímaváltozás minden társadalmi bajunkat tovább súlyosbítja. Felgyorsítja vagy felerősíti a háború, a rasszizmus, az egyenlőtlenség, a családon belüli erőszak, az elégtelen egészségügyi ellátás káros hatásait.” (314.)

Mivel a globális kapitalizmus legfőbb sajátossága a kizsákmányolás következtében előálló társadalmi igazságtalanságok végtelen hálózata, kulcsfontosságú, hogy Klein és Stefoff szembesíti a klímaszorongó generációkat frusztrációjuk valódi okával. A katasztrófakapitalizmussal, vagyis azzal, hogy a tőkések nyerészkednek a különféle válságokon (mindezt Klein a Sokkdoktrína című könyvében fejti részletesen). Érvelésük szerint: „A Katrina megmutatta, miként tekint jelenlegi gazdasági rendszerünk a katasztrófákra és más szélsőséges eseményekre, például a háborúkra. Ez a ’katasztrófa-kapitalizmus’: amikor a gazdagok, a hatalommal rendelkezők kihasználják a fájdalmas megrázkódtatásokat, hogy növeljék a meglévő egyenlőtlenségeket ahelyett, hogy felszámolják őket. Úgy tekintenek ezekre a tragédiákra, mint lehetőségekre, hogy magukhoz ragadják az ellenőrzést, és a bankok, az ipari szektor, a hatalommal rendelkező politikusok – nem pedig a hétköznapi emberek – javát szolgáló változásokat valósítsanak meg.” (82.).

A klímaválság tehát lehetőség: a tőkésosztály számára páratlan profitszerzésre, az autoriter berendezkedések számára végtelenített rendkívüli jogrend bevezetésére. De ahogyan Klein és Stefoff kifejti, lehetőség lehet minden megváltoztatására is. A klímakatasztrófa tehát lehetőség a klímaszorongók számára a szembenézésre és hatékony társadalmi mozgalmak elindítására: „[a] katasztrófák valóban lehetőséget kínálnak a változásra, mert felborítják az élet normális menetét. Szükséghelyzetben a közönséges törvényeket és gyakorlatokat fel lehet függeszteni.” (82.). Ehhez pedig az szükséges, hogy a kezdeményezést végre azok ragadják meg, akik számára a meglévő társadalmi igazságtalanságokat a klímaválság immáron elviselhetetlenné tette: „Véget kell vetnünk annak a gyakorlatnak, hogy minden egyes válságot az üzleti érdekek szolgálatába állítunk – amelyek nemegyszer maguk is erőteljesen hozzájárulnak azok kiváltó okaihoz.” (83.). A klímaválság tehát utakat nyit meg, fordulhatnak autoriter vagy éppen demokratikus irányba, s Klein és Stefoff útikalauzának célja éppen az, hogy elméleti és tapasztalati muníciót adjon a klímaszorongók társadalmi mozgalma számára. Mint írják, ugyanis, „[a]z irányíthatatlanná váló gazdaság gépezetét a legjobb eséllyel egy ellenállási mozgalommal lehet lassítani… csak a társadalmi mozgalmak fordíthatják meg a klímaváltozás folyamatát.” (180–181.).

"A fiatalok jól látják, az Orbán-rendszer lemondott róluk" (Hírklikk, 2023. május 5.)

Az interjú a Hírklikk-en jelent meg 2023. május 5-én.

Nem mindenki érzi át, hogy az Orbán-rendszer leszalámizza a magyar társadalmat, a szolidaritást pedig nem hagyja kibontakozni. Ráadásul a „mézesmadzag-ostor” stratégiával tudatosan választja el egymástól a különböző társadalmi csoportokat – mondja Antal Attila. A politológus szerint ugyanakkor a fiatalok jól látják, ez a rendszer lemondott róluk, ahogy arról is, hogy Magyarországon jóléti rendszer működjön. Orbán most veszíti el azt a generációt, amelynek egészen biztosan szüksége lenne egy új politikai rendszer létrehozására, felépítésére.

Több mint egy éve tart a pedagógusok sztrájkkal, polgári engedetlenséggel, felmondások letétbe helyezésével, aláírásgyűjtéssel, fórumokkal, tudásmenettel, fáklyás felvonulásokkal és még sok más formával kiegészített ellenállás az oktatásban. A kisebb engedmények ellenére, mindez jórészt eredménytelen. De miért?

Abban a tekintetben nem eredménytelen az ellenállás, hogy a szakszervezetek és a kollégák között kialakult egy bizonyos szolidaritás. Az biztos, hogy sokan érzik azt a közös nyomást, amit a kormány az egész pedagógustársadalomra gyakorol, és látják azt a konokságot, „megátalkodottságot”, amit az Orbán-rendszer képvisel ezekben a kérdésekben. Az viszont tény, hogy azok az eredmények, amikre itt sokan gondoltak, vagy az a típusú társadalmi szolidaritás, hogy különböző csoportok megmozdulnak, elmaradt. Szerintem nagy probléma, és egyben hiány is, hogy a felsőoktatás nem foglalkozik a közoktatás kérdéseivel, pedig nyilvánvalóan ez a szféra szenvedi meg azt a helyzetet, hogy a diákok a közoktatás malomkövei között felőrlődnek. Ebből a szempontból valóban van egyfajta eredménytelenség.

Mi ennek az oka?

A fő oka, hogy nem mindenki érzi át azt, hogy az Orbán-rendszer tulajdonképpen leszalámizza ezt a társadalmat, és egész egyszerűen nem hagyja kibontakozni a szolidaritást. A „mézesmadzag-ostor” stratégiával tudatosan választja el egymástól a különböző társadalmi csoportokat. Ezzel tulajdonképpen egy olyan játékteret hoz létre, hogy ne tudjon kialakulni egy nagyobb, mindent elsöprő megmozdulás, vagy éppen sztrájk. Másrészről pedig ott vannak azok a látens dolgok, hogy a tankerületeken, igazgatókon keresztül jelentős mértékben megfélemlíti a pedagógusokat. Ez hasonlít a közmunka-polgármester kérdéshez. Ezeket a neofeudális viszonyokat tulajdonképpen a saját csatornáin keresztül működteti. A tankerületen belül a vezetésnek óriási jutalmakat osztanak, az igazgatóknak az utasítások le vannak adva. Ez pedig pont az antiszolidáris közeget táplálja és építi.

A tüntetések és egyéb megmozdulások ellenére, miért nem sikerül áttörni a falat, a tanárok többsége miért várja birkaként, néma csendben a „végzetet”? Miért nem értik meg azt, ha egyszerre mind – de legalább 60 százalékban – mozdulnának, nem lehetne egyenként levadászni őket?

Önmagában már az borzasztó dolog, hogy egyrészt a közalkalmazotti státusz megszüntetésével, másrészt ezzel párhuzamosan – már a hatálybalépés előtt előre belengetve, hogy a pedagógus nem bírálhatja az oktatási viszonyokat – előrehozza ezeket a félelmi mechanizmusokat. Az Orbán-rendszer tudatosan „játszik” ezekkel a dolgokkal, a már meglévő hálózatát, networkjét működteti az oktatási rendszeren belül. A pedagógusok pedig eleve azokhoz a dolgokhoz igazodnak, amik a státusztörvényben le vannak írva. Nagyon depresszív hangulatot kelt ez, például azt mondják, úgysem lesz a tiltakozásnak eredménye. Pedig szerintem lenne mozgástér. Most lenne mozgástér. Szerintem azok a fiatalok és ellenzéki politikusok, akik látják ezt a helyzetet, pontosan tudják, hogy az Orbán-rendszer olyan, hogy elmegy a falig, és ha ott nem találkozik valamilyen ellenállással, akkor átüti a falat, és továbbmegy. Viszont, ha találkozik ellenállással – és ennek a „rándulásait” látjuk most – akkor ott szerintem van még mozgástér, még van lehetőség a változtatásra. Az Orbán-rendszer folyó módjára arra folyik, amerre kevesebb ellenállást talál. Természetesen ezeket az előbb említett ellenállásokat nagyon nemtelen eszközökkel az Orbán-rendszer maga is bomlasztja belülről. A pedagógustársadalmat ez a rendszer tönkretette, demoralizálta, szétszedte. Úgyhogy örülhetünk annak, hogy vannak még – ilyen formában is – megmozdulások. Azok, akik arccal, névvel, sorssal vállalták, hogy kirúgják, és nemtelen módon teljesen ellehetetlenítsék őket, azért sokaknak erőt adnak. A rendszer a kirúgásukat nyilván statuálásnak szánta, de nem akar mártírokat gyártani. Ugyanakkor szerintem egész biztosan lesz hatása a pedagógustársadalom és a diákok ilyen morális felelősségvállalásának. Lehet, hogy nem most, lehet, hogy nem a következő hónapban, de ezek azért biztosan jelentenek egyfajta „lassú mérget” az Orbán-rendszer számára. Mondjuk ki végre, hogy elveszít egy egész generációt. Most veszíti el azt a generációt, amelynek egészen biztosan szüksége lenne egy új politikai rendszer létrehozására, felépítésére. Nyugdíj tekintetében például megpróbálja a maximumot teljesíteni, hogy ne legyen társadalmi elégedetlenség, és a szavazói törzsbázis azt lássa, van mozgástere. Közben az unokákat, a gyerekeket, a pedagógusokat totálisan ellehetetleníti, és még nem biztos, hogy minden részletét látjuk, mennyire káros ez a magatartás.

Vajon a szülők sokasága miért nem érti meg még mindig, hogy XXI. századi oktatásra lenne szükség az iskolákban? Mindegyiküknek ott kéne állnia az iskolák előtt, és ezt követelni…

Ez így van. De nagyon összetett dolog, nyilván szociológiai mélyfúrás kellene ennek a megértéséhez. Az biztos, hogy a magyar társadalomban általános a kiábrándultság, általános a napi küzdelem. Tulajdonképpen az Orbán-rendszer egy szociál-darwinista módszert képvisel. Nyilvánvalóan minden család el van foglalva azzal, hogy így-úgy működik a rendszer, lehet, hogy kap még egészségügyi ellátást, lehet, hogy a gyereket megőrzés jelleggel még be tudja adni az oktatási rendszerbe. De Orbán rendszere nem tud többet. Feladta a jóléti államot, feladta a jóléti állam minimumát, azt az alapgondolatát, hogy egy társadalom szolidaritási közösség, és az államnak az a feladata, hogy ezeket a közszolgáltatásokat biztosítsa. Ezt pedig a társadalom jelenleg még nem, vagy igen lassan fogja föl. Akik ebben dolgoznak – az egészségügytől az oktatásig – nyilván látják, hogy teljesen szét van csúszva a rendszer, de ez a tapasztalat nagyon lassan csorog le a társadalomba. Pedig betegként, fogyasztóként, tanulóként, szülőként mindannyian ott vagyunk ebben a rendszerben, csak van még az az imázs, hogy mintha még működne. Ezt a „mintha működési módot” megszokta a társadalom, mint egy posztszocialista maradványt, és azt is, hogy lehet benne lavírozni. Csakhogy az Orbán-rendszer elveszi a lavírozás lehetőségeit is. Például nemrég azt mondta az egészségügyi államtitkár, hogy az üzleti szempontoknak az állami egészségügyben nem akarnak teret adni. De azt látjuk, hogy leromlott az állami egészségügy, mindenki menne a magánegészségügybe, de már ott is várólisták vannak. Vagyis azt látjuk, hogy az Orbán-rendszer elveszi a kibontakozás, a mozgástér lehetőségét, a jóléti rendszerek maradványaiból elszívja a levegőt. Az pedig biztos, hogy ez előbb-utóbb katasztrófához fog vezetni. Az Orbán-rendszer egyszerűen egy válságmenedzselő rendszerré alakult, és az utolsó utáni húrokat is elpattintja.

De miért nincs ellenállás ezzel szemben?

Az a helyzet, hogy időközben lezajlott egy óriási centralizáció, megerősítették, hogy a végrehajtó hatalom rendeleti úton kormányozhat. Pedig az, hogy tavaly a kormányalakítással a jóléti rendszerek maradványai a Belügyminisztériumhoz kerültek, már előre mutatta, hogy azokat komisszárius, rendeleti, közvetlenül irányított belügyminisztériumi szemlélettel fogják kezelni, és ez nyilvánvalóan rendszeridegen. Pintér a széteső jóléti rendszer válságmenedzsere, akinek nincsen plusz erőforrása, viszont a jelenlegi erőforrásokból rendet kell tartania. Neki ez a feladata. És renddel, rendtartással oktatást és egészségügyet nem lehet csinálni.

Új fejezet az ellenállásban az oktatási kérdésekről tartandó népszavazás kezdeményezése, korábban a PSZ két alelnöke, most kedden hét magánszemély, köztük Solymoss Miklós Marcell, az Eötvös József Gimnázium tanára, Szilágyi Kitty Barbara óvodapedagógus és az Egységes Diákfront öt tagja: Gajzágó József, Ádám Domonkos, Mihalics Lili, Bodor András Péter és Perlaki-Borsos Noel adta be a kérdéseit. Mondjuk, hogy törvényes úton próbálnak ellenállni. Ön szerint mi az esélye annak, hogy ezeket elfogadják? Mi lesz a vége?

A vége szerintem az, hogy azt a „szamárlétrát”, amit az ellenzék is megpróbált végigjárni – a parlamentáris keretrendszert belakjuk, bíróságtól az Alkotmánybíróságig próbálunk az Orbán-rendszerrel szemben fellépni –, ezt a civil kezdeményezéseknek, mozgalmaknak, ellenállásoknak, diákoknak, orvosoknak is sok szempontból végig kell járni. Azért az ember alapvetően jó, és nem hiszi el a gonoszságot, a rosszat, amíg nem találkozik vele szemtől-szembe. A gonosz banalitása – ahogy Hannah Arendt mondja Eichmann kapcsán –, amíg nem nézünk bele a szemébe, addig nem hisszük el, hogy ő valóban ilyen. Gondolom, hogy a népszavazási kérdések nem fognak átmenni, de, ha egy-kettő át is megy, azok nyilván politikai menedzselési célt szolgálnak majd: „tessék, adtunk nektek valamit, tudtok aláírásokat gyűjteni”. Közben pedig a válság ugyanúgy tovább fog tartani, és semmit nem oldunk meg. Vagyis lehet egy időhúzó jellege is. De ezt a „szamárlétrát” végig kell járni ahhoz, hogy társadalmi felismerés legyen abból: ez a rendszer lemondott egy generációról, lemondott arról, hogy a magyar társadalom egészségügyileg valamelyest stabilizálódjon. Holott a rendszer irányítói is mindent tudnak, tudják, milyen rossz állapotban van a magyar társadalom egészségügye, tudják, hogy a magyar oktatási rendszer egyszerűen nem tudja kitermelni azt a generációt, amely az országot tulajdonképpen tudja működtetni. Látják a kivándorlást, hogy kapálódzik a fiatalság.

Akkor mégis, mi ennek a célja?

Az, hogy erőszakkal egy olyan generációt neveljen ki az Orbán-rendszer, ami betagozódik ebbe az orbáni államkapitalizmusba, ahol az állam megtalálja majd azokat a helyeket, piaci réseket, ahová be tudja rakni az edukálatlan, klasszikus műveltséggel, társadalomkritikai gondolkodással nem rendelkező munkavállalókat. Ez egy klasszikus, államkapitalista autoriter megközelítés, ebben gondolkodik az Orbán-rendszer. Itt a kritikának, a kritikai gondolkodásnak nincs tere és lehetősége. Sajnos azt látjuk – és ez a dühítő és tragikus –, hogy a rendvédelmi dolgozókat lényegében kihasználják, felhasználják ezeknek a célkitűzéseknek az elérésére, és összeugrasztják őket a diákokkal. Tulajdonképpen az Orbán-rendszer egy olyan törést hajt végre, aminek tényleg beláthatatlanok a hatásai. Ezek a fiatalok – ha egyáltalán itt maradnak az országban –, az államban, a rendőrségben nyilvánvalóan nem fognak bízni. Olyan generációs élményük lesz, hogy a magyar állam cserben hagyta őket. Ez pedig azért nagyon furcsa, mert az Orbán-rendszer a kordonoktól jutott el a kordonokig. Csak korábban bontotta azokat, most pedig bezárkózik mögéjük. Azt az orbáni politikai rendszert, politikai berendezkedést, amely – képletesen – 2006-ban született, most autoriter, totális keretben működteti. Abból emel várat, katedrálist, amit Gyurcsány szakmai problémákkal félelemből, hülyeségből megcsinált. A Karmelita ennek egy nagyon tragikus metaforája. Azt a szabadságvágyat, ami ebben a társadalomban ’89-ben volt, az Orbán-rendszer kiölte. A célja az, hogy mindenféle társadalmi ellenállást legyűrjön. Az a belügyminiszteri „erőszakkal rendet tartok, és a társadalmi hatások totálisan érdektelenek” típusú szemlélet a dolog durva része, hiszen pontosan tudja, hogy milyen társadalmi hatásokkal jár az egészségügyi ügyeleti rendszer átalakításától kezdve a pedagógusok közalkalmazotti státuszának a megszüntetéséig. Csakhogy ezekkel tudatosan nem foglalkozik. Ugyanakkor ezeket a negatív társadalmi hatásokat tudatosan gerjeszti. Ennek csak katasztrófa lehet a vége.

Kunhalmi Ágnes, az MSZP társelnöke szerint a pedagógusok státusztörvénye a Mussolini-féle fasiszta állam berendezkedésére jellemző, amelyben a társadalmat hivatásrendekre osztják, és a tanároknak kizárólag az állam politikai-hatalmi céljainak megfelelően kell viselkedniük. Igaza van ebben?

Abban az értelemben egészen biztosan igaza van, hogy a fasizmus arról szól: az állami erőforrásokat hogyan egyeztessük össze a kapitalizmussal. És az Orbán-rendszer nem egy antikapitalista rendszer, a piacról él, a piacnak dolgozik. A jóléti állam feladata pontosan az lett volna, az lenne, hogy a piaci körülményeket amennyire lehet, humanizálja. A jóléti rendszernek a kivéreztetésével, utolsó maradványainak tudatos felszámolásával lényegében ezt az autoriter állami és piaci kombinációját szabadítja a magyar társadalomra, miközben az ellenállási hullámot próbálja demoralizálni, az ellenállásnak a szellemét akarja megölni. Az Orbán-rendszer a társadalomtól önmagához szív el forrásokat, és ez megbocsáthatatlan. Ezért nagyon tragikus a helyzet. Remélem, hogy ez nem fog menni, hiszen itt vannak a fiatalok, és jól látják, hogy ez a rendszer lemondott róluk, ahogy arról is, hogy itt egy ilyen félperifériás helyzetben Magyarországon egy jóléti rendszer valamelyest tudjon működni.

Miért nem hallja meg a kormány a társadalom segélykiáltásait? (ATV, Egyenes beszéd 2023. május 3.)

Az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendégeként 2023. május 3-án arról beszélgettünk, hogy a pedagógus- és diáktüntetések (éppen a beszélgetés alatt is folyamatban volt) egy komplex válságot jeleznek: az Orbán-rendszer lényegében fel akarja szántani a jóléti rendszerek maradványait és azt hiszi, hogy egészségügytől oktatásig egyfajta belügyminisztériumi kaszárnyamentalitással és poltikai erővel kezeli tudja az ebből következő társadalmi tragédiákat. Az orvosok, a pedagógusok és a diákok 8akikkel felsőokttási dolgozóként maximálisan szolidáris vagyok és fájdalmas, hogy a felsőoktatás nem mozdult meg a közoktatás védelmére) számos segélykiáltást intéztek az elmúlt időszakban a kormányzat felé, de ezeket a rendszer nem akarta meghallani. Mindebből egy igen súlyos társadalmi válság képe rajzolódik ki. Utaltam arra is, hogy a közmunkarendszer nagyon fontos lehetne és a társadalom érdekeit szolgálhatná, de helyett az Orbán-rendszer neofeudális működésmódját képezi le és tele van embertelenséggel. Az Orbán-rendszer csak fokozta a társadalomra rakódó terheket és válságokat, és minden szakmai kezdeményezést politikai támadásnak állít be, amely tarthatatlan és igen káros magatartás. 

A kivételes jogrend és demokrácia (ELTE ÁJK PTI Műhelyvita, 2023. május 11. 18.00)

A kézirat Antal Attila (adjunktus, ELTE ÁJK Politikatudományi Intézet) Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal Posztdoktori Kiválósági Program keretében folytatott, A rendkívüli jogrend a globális ökológiai és járványügyi válságok tükrében című (NKFIH-azonosító: 139007) kutatása, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében készült.

Felemelő dolog lehet vég nélkül nemzetállamról szónokolni, és közben mindent elkövetni, hogy a nemzet legalább kétfelé szakadjon (Népszava, 2023. április 24.)

Az interjú a Népszavában jelent meg 2023. április 24-én és a kapcsolódó videóinterjú pedig a mobil Nápszavában látható.

A politikusok előszeretettel célozgatnak arra, kik a nemzet része és kik nem, vagy éppen ki a hazaáruló, Akárhogy is, a nemzeti ünnepeink már hosszú ideje nem az összetartozásról szólnak, hanem a széttagoltságot szimbolizálják. Hogyan jutottunk idáig? Mennyi ebben a társadalom és a politikai szféra felelőssége? Mekkora az esély a hidak kiépítésére, amire egyre szélesebb a társadalmi igény? Mikor lesznek végre derűs, békés nemzeti ünnepeink? A kérdéskörről Antal Attila politológussal készítettünk videóinterjút a Nemzeti Múzeumnál.

Hogyan vesztettük el a nemzeti ünnepeinket? Mi volt az a folyamat, amelyben szép lassan a politikai ellenségeskedés fórumává váltak?

Ennek nyilván sok oka van. Fölvázolható azért egy történeti kontextus. A rendszerváltó helyzet megterhelte a közép-kelet-európai társadalmakat, s benne a miénket is. A rendszerváltáskor jó remény lehetett, hogy ez a politikai közösség, amelyet a huszadik század nagyon sokfelé széttört, sokféle személyes, családi, közösségi, ideológiai hordalékkal terhelt meg, valamilyen formában egy politikai legkisebb közös többszörös köré szerveződjön. Azt szokták mondani, a nemzet összeabroncsozza a politikai közösséget. És bármilyen furcsa, magának a Kádár-rendszernek is volt olyan kontextusa, amely politikai, szocializációs, nemzetállami elvek, struktúrák tiszteletben tartásán alapult. A rendszerváltó periódusban látható egy felfelé ívelése ennek a történetnek. Aztán ahogy a rendszerváltás lezajlott, elindult a politikai adok-kapok, hogy ki és milyen formában része a nemzetnek, jött a klasszikus népi-urbánus vita meg hasonlók, és mindez elkezdett lerakódni.

A liberális oldalnak ezek a nemzeti ünnepek túlságosan nemzetiek, a jobboldal ünnepe, mutogatják a piros-fehér-zöldet, és megfordítva: ha 1956-ot a baloldal a szociális kérdések felől akarja megközelíteni, azt kapja meg, hogy nemzetietlen.

Azért ha 2006 után nézzük a liberális-progresszív oldalt, látunk pozitív törekvéseket is. Mind az intézményes, mind a társadalmi baloldal megpróbál gesztusokat elfogadni, és maga is gyakorolni, és a nemzet részeként igyekszik magát aposztrofálni. Ez fontos dolog. A nemzeti tematikáról szerintem a baloldal nem mondhat le, még ha alapvetően egy nemzetközi kontextusban próbálta-próbálja is magát mindig elhelyezni. Nem lehet beletörődni, hogy itt egy kiszorítósdi van. A szociális tematika kérdése, ami az előbb elhangzott, szerintem kulcsfontosságú. A szabadság üzenete akár 1956, akár 1848 vonatkozásában nyilván elkerülhetetlen, de nincs egyéni vagy társadalmi szabadság szociális biztonság nélkül. Ebben a tekintetben a liberális álláspont és a most kormányzó jobboldalnak az álláspontja között kell hogy legyen egy baloldali megközelítés is. A baloldaliságnak, a baloldali tartalmaknak az újraelfogadása, a nemzet társadalmi-szociális közösségként való aposztrofálása. Hogy nemcsak az emberi jogok vannak, mint liberális aspektus, és nem csak egyfajta hagyományréteg van, ahogy a konzervatívok mondják, hanem létezik egy nagyon erős társadalmi kohézió is. Vagy kellene, hogy létezzen. Ez szintén inkább közelítene, mint távolítana.

Ugyanakkor most már a legutóbbi nem is tudom, hány évben mintha ezek a nem egységes nemzeti ünnepek kifejeznének valami mozgalmi kényelmességet is. Mikor is tüntessünk? Mikor fejezzük ki az elégedetlenségünket? Mikor tudjuk a saját híveinket kivinni az utcára? Hát amikor úgyis ünnepnap van, játsszuk el az egészet március 15-én vagy október 23-án. Hiszen úgysem sikerülne szerveznünk egy rendes tüntetést mondjuk november másodikára.

Valóban meg lehetne fogalmazni, hogy van egy alibiző jellege ezeknek a nemzeti ünnepeknek. Letudjuk. Van egy társadalmi bázisunk, illeszkedünk a polarizációs tendenciákba, és így tulajdonképpen megmarad a káposzta is. Van nemzeti narratívánk, és demonstráltuk azt is, hogy tömegek állnak mögöttünk. Ez valóban veszélyes játék, és kontraproduktív is lehet.

Kattintson és regisztráljon a videó megnézéséhez és a teljes cikk elolvasásához a mobil Népszaván! Egy hétig szabad a betekintés.

Miért rombolja a társadalmat, amit az Orbán-kormány művel?

Hogyan lehetne megszervezni azt a március 15-i ünnepet, amelyet mindenki magáénak érez?

Miért van szükség most egy jó értelemben vett nemzetközpontúságra?

– derül ki cikkünkből még.

(Állam)kapitalista realizmus? ǀ TGM! (Mérce, 2023. április 19.)

Az írás a Mérvén a TGM!-sorozat keretében jelent meg 2023. április 19-én.

Tamás Gáspár Miklós egész munkássága a globális kapitalizmus fundamentális kritikája köré összpontosul és ugyanez a szenvedélyes kritika hatja át a „létezett szocializmusról” szóló írásait. TGM az államszocialista rendszereket „államkapitalistának” nevezi, s ez több szempontból sem csak eszmei meggyőződés: mutatja a filozófus mélységes kiábrándulását a globális kapitalizmus nyomasztó hegemóniája kapcsán. TGM-et azonban önnön következetessége és önkritikája egyszerre viszi közelebb az államszocializmus egy „megértőbb” olvasatához és marad meg munkáiban a kapitalista realizmus keserű kicsengése.

Tamás Gáspár Miklós ideológiai útkeresése során számos esetben képes volt túllépni önmaga árnyékán és a rá jellemző következetes önkritikát segítségül hívva „élve boncolta” önmaga belső ideológiai dilemmáit, amelyek egyúttal a nagy politikai ideológiák fundamentális kérdései is egyben. Filozófusként nyilvánosan kommentálta a benne dúló ideológiai harcokat, munkásságának különös érdeme, hogy ezeket a gyakran feloldhatatlan ellentmondások nem csupán elvontan, hanem a félperifériás kapitalizmus kilátástalanságai és a terhelt múlt átoksúlyai alatt vívódó ember nagyon is mindennapi szempontjaiból volt képes bemutatni. Ezt adta publicisztikája valódi erejét, ez tette széles körben ismertté és elismertté, még azok számára is, akik nem értettek Vele mindenben (vagy éppen semmiben) egyet.

Azok számára, akik a kritikai baloldal perspektíváján keresztül követték TGM útkeresését (így jómagam is) az egyik legtöbb vitát, önmarcangolást, ideológiai tanácstalanságot kiváltó kérdés a rendszeralternatíva problémája: vagyis az, hogy TGM a „létezett szocializmust” (annak eszmeiségét, valamint társadalmi-gazdasági formaváltozatát) a globális kapitalizmus részeként vizsgálta azzal, hogy „államkapitalizmusnak” nevezete. Azok, akik (szüleim és nagyszüleim generációjából) személyesen működtek közre az államszocializmus építésében és hittek is annak létjogosultságában, ha komolyan veszik TGM-et, az államkapitalista-bélyeg miatt úgy érezhetik, hogy hiába éltek; generációm azon tagjai pedig, akik hisznek a globális kapitalizmus meghaladásában, valamint abban, hogy az államszocializmus történelmi tapasztalatai hozzásegíthetnek ehhez, úgy érezhetik, hogy nincs már miért élniük utópiák nélkül. Nekem mindez olyan ellentmondást jelentett mindig is, amellyel nem voltam hajlandó együttélni. De TGM ebben is segített, anélkül, hogy önmagával meghasonlott volna: pontosan azzal, hogy vitára hív, átgondolásra kényszerít és állandóan frissen tartja az ideológiai és morális iránytűnket.

TGM képes volt eljutni az államkapitalizmus-tézistől Kádár személyének, idegtépő dilemmáinak, tragédiáinak egy árnyaltabb értelmezéséhez. TGM az Egyszerű és nagyszerű kapitalizmus című 2007-ben az Eszméletben megjelent, majd a TGM70-sorozat keretében a Mércén is újraközölt írásában fejti ki az egyik legmarkánsabb államszocializmus-bírálatát, továbbá azt, hogy miért is voltak a „létezett szocializmusok” szerinte „államkapitalizmusok”. Kritikája metsző, olyannyira, hogy amire elér az életmű az említett árnyaltabb Kádár-értelmezésig maga TGM is „megretten” önnön kritikája elsöprő erejétől és attól, amitől minden utópista elköteleződésű lélek összerezzen: a bírálat saját ideológiájának elméleti, hitbeli alapjait zúzza össze. TGM mintegy vádbeszédként kifejti, hogy a szovjet típusú berendezkedések valójában osztálytársadalmak voltak, amelyekben küzdelem folyt „…az osztályharc minden politikai megnyilvánulása (sztrájk, munkástanácsok stb.) ellen, ezt jobban és [ezt az ilyen berendezkedés – szerk. megj.] alaposabban végezte el, mint a nyíltan tőkés államok legtöbb változata (a náci Harmadik Birodalmat természetesen kivéve). Itt pedig éppen a forradalmat kirobbantó és vezető értelmiségi-proletár élcsapat ellenállását kellett leküzdenie…”

TGM kritikájának másik éles iránya a proletariátus „kollektív tulajdonosként” való megjelenésének hiányára vonatkozott és érvelése szerint az államszocializmusban ugyanolyan viszonyok működtek, mint a tőkés kapitalista rendszerben: „[u]gyanez érvényes az ún. ’szocialista’, azaz államkapitalista rezsimekre: a munkás által előállított értéktöbblet nem alakulhat át a munkás tulajdonává. Az egyenlőséget bizonyos mértékig lehetett fokozni, s fokozták is, de a nagyobb egyenlőség nem jelentett társult tulajdonlást…” TGM tehát úgy érvelt az Egyszerű és nagyszerű kapitalizmusban, hogy az államszocializmus (mint „államkapitalizmus”) integráns része a globális kapitalizmusnak, mint „magántulajdon és a kizsákmányolás e két modern rendszere”, a különbséget pedig abban látja, hogy a kapitalizmusban a „piacok elsőbbsége és túlsúlya” érvényesül. Talán a legkeserűbb összevetés a következő: „A piaci kapitalizmus (a ’liberális demokrácia’) még ideológiailag is a kiválóságról alkotott, félig-meddig képmutató eszméivel a társadalmi konformitásért vigaszul nyújt némi megbecsülést, és így egyszerre többé-kevésbé egalitáriusabb is, meg nem is, mint a leninista-sztálinista államkapitalizmus volt.”

TGM leírását (alapos és sok szempontból helytálló kritikája ellenére) mindig is kiábrándítónak, „varázstalantónak” tartottam. Ha a rendszeralternatíva-kísérlet jellegét is elvitatjuk az államszocializmustól, akkor a 21. századra semmi sem marad a 20. század nagy utópiáiból és akkor tényleg a véglegesen belefulladunk a Mark Fisher által leírt kapitalista realizmusba. Úgy vélem, az államszocialista rendszereket valóban kritikusan kell vizsgálni, azok hibáiból, a munkássággal és a társadalmakkal szemben elkövetett tragédiáiból tanulni kell, de

mivel a globális kapitalizmus hegemóniája nem kevésbé tragikus körülményeket teremtett ezen a bolygón, ezért az államszocializmusból mint félresiklott utópiából tanulnunk is kell, mert e nélkül valóban nincs rendszeralternatíva.

Az államszocializmus „államkapitalizmusként” bélyegzése (számomra legalábbis) véglegessé és kilátástalanná tette az antikapitalizmus ügyét napjainkban. Sőt, ha lemondunk az árnyaltabb elemzésről, akkor azt sem vesszük észre, hogy a 20. század második felének neoliberalizmus mennyit tanult az állami tervezésből, a vegyesgazdasági tapasztalatokból (különösen a Kádár-rendszertől) és ezt hogyan használta fel a globális kapitalizmus rezilienciája érdekében. Ha az államszocializmus „államkapitalizmus” lett volna, akkor a neoliberalizmus elitje nem tekintette volna fontosnak, hogy ne csak gazdasági, hanem ideológiai értelemben hegemóniára törekedjenek. A történet tehát nem érhetett itt véget.

2019-re, Kádár János halálának harmincadik évfordulójára időzített, Kádár János. Komolyan című írásában TGM számot vetett sokmindennel. Természetesen nem adta fel „államkapitalista” tézisét, de kijelentette: „…ahogy lenni szokott, az egykori dogmatikus hipotéziseim közül nem mindegyik tartható”. Épp úgy vívódik TGM, mint maga Kádár János tette, hiszen a filozófus nem kevesebbet tűz ki célul, hogy a korábban összezúzott utópiákból valamit mégis megőrizzen, átmentesen, hiszen fő kérdése azt, hogy „…vajon mi az Kádár igazolhatatlan, menthetetlen, megbocsáthatatlan és pokoli cselekedeteiben, amit józan ésszel egyáltalán meg lehet érteni anélkül, hogy föladnánk a lezárt, érvényes történeti és erkölcsi ítélet hatályát.”

TGM nem az államszocializmust akarta rehabilitálni (amely szerint nem szocialista, hanem kizsákmányoló, árutermelő és bérmunkarendszer volt), nem is tehette volna ezt meg hitelesen, hanem azt tette, amit legjobb szándékkal megtehetett: az államszocializmus tragédiáinak keretében Kádár példáján keresztül, megértően mutatta be a kommunisták egyéni, ideológiai kiábrándulását, s ennek a személyes és ideológiai jelentőségét. Ki is mondja: „Egyetlen pillanatig ne tévesszük szem elől a kommunista csalódás és kiábrándulás történelmi jelentőségű világeseményét.” Ennek keretében ugyancsak jelentős és persze vitára sarkalló megállapításokat tett, amelyeket együtt érdemes olvasni az „államkapitalizmus” fenti leírásával. TGM kelet-európai kommunista pártok történelmi feladatának azt tekintette, hogy bár a kapitalizmust nem győzték le, de felszámolták a polgári korszak előtti, félfeudális maradványokat: „A ’félperifériás’, kelet-európai polgárhelyettesítő ’szocialista’ fejlődés – bár a szó történetfilozófiai értelmében, ahogy mondtam, semmi köze nem volt a marxi kommunizmusgondolathoz, nem is lehetett – csakugyan ’leváltotta’ a régi uralkodó osztályt, amely már a Monarchia idején elvesztette létjogosultságát, és az egyik legelnyomóbb és legzüllöttebb oligarchia volt Európában…”

Az államszocializmus vezető osztályát (amely a pártapparátus, a technokrácia és az értelmiség hármasságából épült fel szerinte) „polgárhelyettesítőnek” nevezi, amelynek igenis van társadalmi egalitárius és modernizációs küldetése, s amelyről TGM a Kádár-rendszer vonatkozásában állítja, feltalálták „a nyugat-európai jóléti állam kelet-európai változatát”. Ennek irányába termesztésen TGM nem érzett semmiféle nosztalgiát, mert úgy vélte, hogy Kádár mindezzel „megvesztegette”, „konzervatívvá”, „fogyasztás-centrikussá” tette, hovatovább „kapitalizálta” a magyar társadalmat: „A növekvő jólét és társadalmi mobilitás nem kiegészítette, hanem helyettesítette a szocializmust, amely a formális-jogi ’magántulajdon’ és a szabad piac intézményén kívül a kapitalizmus egyetlen fontos tulajdonságát se számolta föl.” Vagyis TGM értelmezésében a rendszer továbbra is „államszocializmus”, de ennek fő okaként Kádár tragédiáit, a szocializmusból való folyamatos kiábrándulását, a munkásosztály elvesztését jelöli meg: „De Kádár ezt jobban tudta. A maga puritán bolsevik mozgalmár jellemével és proletár puritán alkatával azt művelte, amit ’kompromisszumnak’ nevezett, de amit szemlátomást lekenyerezésnek, mocskos alkunak, baksisnak érzett, amikor ’szocializmus’ helyett a köznyugalom, a társadalmi összhang, a szilárd belső rend, a biztonság, a közmegegyezés és kiegyezés stb. konzervatív, mélyen polgári civilizációját építette, s lett – akarata, szándéka, hite ellenére – minden idők legsikeresebb magyar államférfia.”

TGM, aki egyszerre foglalta magába az (intellektuális) forradalom és végletes következetesség nyomasztó antagonizmusát tehát elment a falig és az államszocializmus történelmi tragédiájának vizsgálatát a vezető kommunista politikus ideológiai és személyes tragédiáin keresztül mutatta be. Némi reményt adott így arra, hogy nem minden utópiánk olvadt bele a „kapitalista realizmusba”. Annál is inkább, mert TGM nem a „létezett államszocializmust” rehabilitálta, hanem a meg nem valósult szocializmus érvényességét bizonyította: „De az, ami miatt Kádár mozgalmi nemzedéke kommunista lett az 1930-as években, ma hiánytalanul itt van.”

Democratic Threats and Opportunities of the Exceptional Governance (MPSA Conference, 13-16 April, 2023, Chicago, IL)

I am participating at 80th Annual Midwest Political Science Association (MPSA) Conference April 13-16, 2023 in Chicago. I am chairing the panel "At the Boundaries of Liberal Democracy". I present a sub-topic of my postdoctoral research on "The State of Emergency in the Era of Global Ecological and Pandemic Crisis". I speak about Democratic Threats and Opportunities of the Exceptional Governance.

The authoritarian populist right-wing has rapidly reborn in the field of authoritarian state and emergency governance, moreover the COVID-19 crisis gave a new rise this phenomenon mainly at the expense of civil society. The failures of liberal democracy opened the way of authoritarian populist right-wing populism in Central and Eastern Europe (CEE), which on the one hand remained integrated into the neoliberal capitalism and on the other hand dismantled the legal basis of liberal constitutionalism. Investigating the CEE authoritarian populist regimes (especially Hungary), it has been argued that Hungarian authoritarian populism and its regional followers established this politics from the migration crisis of 2015 on the permanent state of exception. The COVID-19 crisis offered a new opportunity to maintain and extend the emergency measures. Viktor Orbán, Prime Minister found the way to capitalize the pandemic crisis and introduced the overlapping exceptional measures. Relying on the political theoretical concept of exceptional governance, it has been argued and analysed in this paper that the new forms of authoritarianism in CEE are based on the extraordinary measures. Civil society is basically the victim of exceptional governance and has no control over it. At the same time, the European Union (EU) has not been able to counteract the authoritarian instruments of exceptional governance in the various waves of the pandemic. This highlights the fact that the EU has almost no control over the exceptional legal regimes of the Member States. The crises of recent years have shown that the EU finds it difficult to enforce the rule of law even in the normal legal order, and that there are no European standards for state of exception and other forms of extraordinary governance measures. Yet it was the COVID-19 that showed how important it would be, both regionally and at EU level, if Member States could harmonise their different types of exceptional legal order. According to Carl Schmitt, it is the sovereign who rules over the exceptional legal order. Based on an examination of the extraordinary measures of governance introduced by authoritarian populists during the pandemic, it has been argued in this paper that the EU could address many sovereignty problems much better if it took steps towards developing a framework of “European state of exception”. The various forms of global ecological and climate crisis we are facing make this all the more urgent. This study explores the ways in which civil society can control and constrain exceptional situations at national and EU level.

The Political Economy of Emergency Governance in Hungary (transform! conference, 3-4 April, 2023)

I am participating at “100 Shades of the EU: The Political Economy of the EU Peripheries between Pandemic and War” conference organised by transform! 3-4t April, 2023 in Trieste (Italy). I will present a sub-topic of my postdoctoral research on "The State of Emergency in the Era of Global Ecological and Pandemic Crisis". I will speak about The Political Economy of Emergency Governance in Hungary. 

The authoritarian populist right-wing has rapidly reborn in the field of authoritarian state and emergency governance, moreover the COVID-19 crisis gave a new rise this phenomenon. The failures of liberal democracy opened the way of authoritarian populist right-wing populism in semi-peripheral Central and Eastern Europe (CEE), which on the one hand remained integrated into the neoliberal capitalism and on the other hand dismantled the legal basis of liberal constitutionalism. Investigating the CEE authoritarian populist regimes (especially Hungary), it has been argued that Hungarian authoritarian populism and its regional followers established this politics from the migration crisis of 2015 on the permanent state of exception and extraordinary governance measures. The COVID-19 crisis offered a new opportunity to maintain and extend the emergency measures. Viktor Orbán, Prime Minister found the way to capitalize the pandemic crisis and introduced the overlapping exceptional measures. Relying on the political theoretical concept of exceptional governance, it has been argued and analysed in this paper that the new forms of authoritarianism in CEE are based on the extraordinary measures. Even before the COVID-19 crisis, the dependence of the semi-peripheral CEE economic and political regimes on the European capitalist centre was already very significant. In this paper, I will examine the political economy concept of governance by exceptional measures in the Orbán regime. I argue that the semi-peripheral Orbán regime, serving global capitalism, has made Hungarian society even more vulnerable by extraordinary measures to the global and national capitalist class than before (for instance the new Labour Code, de facto abolition of the possibility of legal strikes).

The program of the event can be found here.

Az Orbán-rendszer neoliberalizmusa lerombolja a közszolgáltatásokat

Az ATV Egyenes beszéd című műsorában 2023. március 23-án kifejtettem, hogy az Orbán-rendszer neoliberális abban az értelemben, hogy saját nemzeti nagytőkés rendszerét, valamint hazai vállalatain keresztül a nemzetközi tőkét támogatja, közben pedig a munkásérdekeket figyelmen kívül hagyja és a súlyosan rombolja a közszolgáltatásokat. Nem véletlen, hogy az Orbánék a legnagyobb társadalmi válság közepette egyszerre estek neki az egészségügynek, az oktatásnak. Utaltam arra is, hogy egyszer végre a jobboldallal közösen kellene a neoliberalizmus-vitát lefolytatni, hiszen az orbáni neoliberális megközelítés a 2010 előtti gyurcsányi neoliberalizmusban gyökeredzik, noha természetesen vannak különbségek. Felháborodásomat fejezem ki azért, mert Orbánék most azokat az orvosokat fenyegetik, csuklóztatják, akiknek az alapellátás múlik ebben az országban. Megemlítettem azt is, hogy a vízügytől a katasztrófavédelemig azok szakemberek tartják össze az országot, akik szakértelmét semmibe veszi az Orbán-rendszer és hihetetlen nyomás alá helyezi. Ennek legdurvább példája az erőltetett akkumulátorüzemek: klímaválság idején hihetetlenül vízigényes iparágat erőltetni, ráadásul ehhez gázüzemű erőművet tervezi, több mint felelőtlenség. Kifejtettem azt is, hogy álláspontom szerint a NATO meg kell, hogy maradjon mindig egy védelmi szervezetnek, ugyanakkor a svéd és a finn tagság blokkolása rámutatott arra, hogy a kommunikáció szintjén békét követelő Orbán-rendszer valójában geopolitikai játéktérnek tekinti a háborústragédiát.

A globális válságok társadalmi és politikai hatásai (workshop, ELTE ÁJK, 2023. március 23.)

2023. március 23-án kerül megrendezésre az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán a "A globális válságok társadalmi és politikai hatásai" című workshop.

 

A workshop Antal Attila (adjunktus, ELTE ÁJK Politikatudományi Intézet) Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal Posztdoktori Kiválósági Program keretében folytatott, A rendkívüli jogrend a globális ökológiai és járványügyi válságok tükrében című (NKFIH-azonosító: 139007) kutatása, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében kerül megrendezésre.

Projekt-honlap: http://www.stateofemergency.hu/

Miért folytatja az Orbán-rendszer az egészségügyben a gyurcsányi neoliberális politikát? (ATV, Egyenes beszéd, 2023. február 28.)

2023. február 28-án az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendége voltam és a fő téma a kormányzatnak a Magyar Orvosi Kamara (MOK) elleni háborúja, a kamarai kötelező tagság megszüntetése volt. Ennek kapcsán felhívtam a figyelmet, hogy 2006-ban, amikor a Gyurcsány-kormány tett hasonló lépéseket, akkor a Fidesz a MOK elleni lépéseket "nyílt politikai támadásnak", "a szavukat felemelő hivatásrendek elleni bosszúnak", "az egészségügyi kormányzat rombolásának" nevezték. Mára az Orbán-rendszer alaposan távol került ezektől az álláspontoktól. Felvetettem mindazt, hogy 2010-ben a kormányzat a "jó állam", a "jó kormányzás" koncepciójával érkezett, amely lehetőséget adott volna a gyurcsányi neoliberális megközelítéstől való eltávolodásra: nagyon nem ez történt, az Orbán-rendszer a neoliberális, tőkepárti, antihumánus tendenciák kiteljesedése. A koronaválság utáni periódusban különösen is aggasztó, hogy így bánik egy olyan társadalmi alrendszerrel, amely igen komoly válságban van, hiszen a kilátástalanságot az egészségügyi ellátórendszer minden egyes szintjén (orvosoktól az egyéb egészségügyi dolgozókig) érzékelni lehet. Az Orbán-rendszer a MOK-elnök, Kincses Gyula által megfogalmazott ellátásbizonság helyett a bizonytalnaságban, a káoszban, a gyűlöletkeltésben érdekelt - mindez óriási felelősségi kérdéseket vet fel. Orbán rendpárti mentalitása az oktatásban és az egészségügyben bebizonyította, hogy a kormányzáshoz nem elég a hatalomhoz érteni, hanem az emberekhez is kell. Orbán hazai ámokfutása mutatja, hogy többé már nem tud és nem akar különbséget tenni hatalomtechnika és kormányzás között (pl. a Magyar Végrehajtói Kamara elnöke továbbra is Schadl György, de a MOK ellen két nap alatt fel tudott lépni a kormányzat). Be kell látni: nem lehet rendpárti, belügyminisztériumi eszközökkel és miniszterelnöki hatalomtechnikával kezelni az oktatási és egészségügyi rendszer mostani hatalmas válságát. Az Orbán-rendszer hatalmi és tőke érdekek szerint gondolkodik és nem képesek szakmai és humánus szempontokat figyelembe venni. Hangot adtam annak is, hogy úgy vélem: Orbán-rendszer felégetett minden hidat a társadalomhoz, hiszen korábban erősen támogatta a hazai orvostársadalmat, most háborúzik ellene; ugyancsak ellenségnek titulálja az önszerveződő és sztrájkoló pedagógusokat. Ezek nagyon veszélyes folyamatok és a társadalom előbb-utóbb ebben összeroppanhat.

Miért nem számol el a miniszterelnök a rendkívüli kormányzással? (ATV, maiTéma 2023. február 20.)

Az ATV maiTéma című műsorának vendégeként (az első rész itt, a második rész pedig itt érhető el) 2023. február 20-án Orbán Viktor miniszterelnöki évértékelőjéről beszélgettünk, amelynek kapcsán felhívtam a figyelmet arra, hogy a kormányfő semmilyen módon sem értékelte, számolt el azzal, hogy 2015 óta a különféle válságok miatt (menekült- és bevándorlási, COVID-19, majd pedig a háború helyzet) folyamatos kivételes állapot van, most pedig lényegében rendeleti kormányzás. Mindez különösen abban a kontextusban nagyon furcsa, hogy bár az Orbán-rendszer szemmel láthatóan készül a klímaválság okozta hatásokra, ugyanakkor félő, hogy ez a válsághalmaz is leginkább rászorulókat érinti legrosszabbul, hiszen a kormányzat semmilyen szociális érzékenységről sem tett tanubizonyságot. A miniszterelnöki beszéd ugyan az orosz agresszió kapcsán egyértelműbben fogalmazott, de az amerikai és nyugat-európai szövetségeseknek küldött üzenetek egyértelműek: Orbán tart a külföldi befolyástól és számít arra, s továbbra is meg kívánja őrizni nyitottságát az orosz felé a putyini háború ellenére. Kifejtettem, hogy a háború és egyéb válsághelyzeteket rendre a maga javára kihasználó Orbán sohasem lehet hitelesen a béke embere, sőt sokkal inkább a háborús konfliktusé, hiszen a 2023-as beszédet is a belpolitikai polarizálás, gyűlöletkeltés jellemezte. Ennek kapcsán egyértelművé tettem, hogy igen komoly baj van ott, ahol 2023-ban egy felelős politikus a magyar egészségügyi és oktatási rendszer kapcsán nem azok tragédiáit, nehézségeit emeli ki, hanem úgy véli, hogy az ország egyik legnagyobb problémája az LMBTQ-propaganda. Az ellenzék kapcsán pedig felhívtam a figyelmet arra, hogy az Orbán-Gyurcsány függőségről és nenek hihetetelnül káros hatásairól érdemes lenne komoly vitát folytatni az ellenzéki térfélen.

A túlélést nem lehet megvenni – Mi az Orbán-rendszer válasza a klíma átalakulására? (Népszava Podcast, 2023. február 4.)

Az Eddig minden rendben, a Népszava zöldkritikus podcastműsorának a vendégeként 2023. február 4-én alapvetően arról beszélgettünk, hogy milyen a globális kapitalizmus természete, annak milyen kapcsolata van a globális ökológiai- és klímaválsággal. A sokféle témát érintő beszélgetésben többek között kifejtettem, hogy mennyire nem érdemes hibáztatni és kinevetni a klímaszorongástól szenvedő legfiatalabb generációkat: azért sem, mert egyrészt az előző generációk okozták a kortárs válsághalmazt, meg azért sem, mert ez a generáció a klímvészhelyzet keretében már keményen veti azt fel, hogy semmilyen értelemben sem mehet tovább úgy a világ folyása, ahogyan eddig. Beszéltem arról is, hogy én a globális kapitalizmus tekintetében megértőbb vagyok a túlfogyasztó "tömeggel" kapcsolatban, mert bár valóban a világ társadalmainak őrült ütemű és minőségű fogyasztása okozza a katasztrófákat, de mindennek strukturális oka van, ez pedig nem más, mint a globális kapitalizmus (lásd: a nagy szennyzők, a fosszilis ipar már a 20. században tudta, hogy folytatólagosan elkövetett öko- és genocídiumot csinál). Hozzátettem azt, hogy pont emiatt, vagyis, hogy Mark Fisher alapján könnyebben tudjuk elgondolni a világ végét, mint a kapitalizmusét, minden erőnket a globális kapitalizmus globális és lokális alternatíváinak keresésére, megvalósítására kell fordítanunk és ebben szembe kell néznünk az államszocializmus tapasztalainak felhasználásával is. Etatista baloldaliként meg vagyok győződve arról, hogy az állam lehet a társadalmak mentsvára, az állam az a bárka, amelyre támaszkodhatunk a globális válságokban. Sajnos ezt az autoriter jobboldal is felismerte és az Orbán-rendszert olyan "készölődő" autoriter rezsimként írtam le, amelynek éppen az a szerepe, hogy nemeztközi tőkés rendszert kiszolgálva, saját nemzeti tőkéseit juttassa a társadalom kárára egyfajta mentőcsónakhoz: ugyanakkor az ilyen társadalomellenes rendszerek is szembesülni fognak azzal, hogy túlélést nem lehet megvenni a klímaválság időszakéban. A mély pesszimizmusom ellenére tehát családapaként óvatos optimmizmussal zártam a beszélgetést, hiszen meg vagyok győződve arról, hogy a humanista, társadalomvédő politika "sikerre van ítélve".