2017. március 24., péntek

Call for papers: Baloldali populizmusok: történelmi gyökerek és jövőbeli perspektívák

Kedves Kollégák, Barátok és Ismerősök,

Egy szekciótervet nyújtottam be a Magyar Politikatudományi Társaság XXIII. Vándorgyűlésére (Széchenyi István Egyetem, Győr, 2017. június 9-10.). Az általam kezdeményezett szekció címe: Baloldali populizmusok: történelmi gyökerek és jövőbeli perspektívák. Kérlek, ha az alábbi szekcióleírás felkeltette az érdeklődéseteket bátran küldjetek nekem absztraktokat (vagy csak elődadáscímeket) 2017. március 31-ig. Azon leszek, hogy lehetőségeimhez mérten az elhangzott előadásokat akár kötetben, akár más formában publikáljuk majd.

Állok rendelkezésre bármilyen kérdés, felvetés esetén!

Kérlek, juttassátok el jelen felhívást minden olyan személynek, intézménynek, aki/amely érdekelt lehet a témában!

Az általam kezdeményezett szekció leírása:

Ha rátekintünk a populista pártokra és mozgalmakra, akkor első ránézésre az a benyomásunk keletkezhet, hogy a populizmus egy (szélső) jobboldali lázadás a fennálló (neo)liberális demokráciával és annak intézményeivel szemben. E percepciónkat csak megerősítheti az, hogy a „populista” bélyeget igen könnyen osztogatják a (neo)liberális politikusok, s ennek lényegében az a célja, hogy kirekesszék („karanténba zárják”) az általuk populistának gondolt szereplőket. Ebben a politikai csatározásban a populista bélyeg a neoliberális gazdaságpolitikával és az európai bürokráciával szemben kritikákat megfogalmazó baloldali pártokra (pl. Sziriza, Podemos) is rátapadt. A szekció kiindulópontja az, hogy a baloldali populizmusnak igen jelentős történelmi és politikai tradíciói vannak, sőt a kortárs társadalomelméleti és társadalomkritikai (Nadia Urbinati, Chantal Mouffe, Ernesto Laclau, Slavoj Žižek, Alain Badiou) elemzések egyik legjelentősebb hívószava a populizmus, valamint a populizmus és a demokrácia közötti konfliktus. Jelen szekció interdiszciplináris keretben elemzi a baloldali populizmus múltját, politikai jelenét, társadalom- és emberképét, az általa megfogalmazott szakpolitikai javaslatokat gazdaságpolitikától kezdve egészen az ökológiai politikáig. A szekció egyik fontos kérdése, hogy mit lehet a baloldali populizmus sorsa egy olyan politikai térben, amelyet a neoliberalizmus és a (szélső)jobboldali nacionalista populizmus közötti hegemóniaharc dominál.


Várom a jelentkezéseket!

2017. február 16., csütörtök

The Political Theories, Preconditions and Dangers of the Governing Populism in Hungary

My new article has been published in Politologický časopis - Czech Journal of Political Science 2017/1. 5-20.


This study aims to explore the political theoretical background of governing populism in Hungary. It has been argued here that the political success of Viktor Orbán’s Governments are based on mixing three main political theoretical pillars: 1) the concept of the Political elaborated by Carl Schmitt; 2) the Weberian concept leader democracy; 3) and political constitutionalism. What is common in these three tendencies is the promise of repoliticisation. I will elaborate in this study that elitist populism and illiberal democracy are the two core concepts which can synchronize and converge the various (and sometimes contradictory) political theoretical backgrounds of Orbán’s regime. I also put forward here that the populist promise of political leadership is inherently false, because instead of repoliticisation, populist forces monopolize political representation and liquidate political responsibility.

2017. február 13., hétfő

Az alkotmányos környezetjog jelentősége és hatása

2017. február 16-án előadást tartok az alábbi konferencián, s minden érdeklődőt szeretettel várok!

2017. január elseje óta öt éve hatályos Magyarország Alaptörvénye, alkalmazásának előkészítése azonban már hatályba lépése előtt, 2011-ben megkezdődött. Egy új alkotmány szükségképpen hatást gyakorol a jogrendszerre. Ahogy a rendszerváltó alkotmányozás eredményei az 1990-es évek első felétől magukkal hozták a jogági alkotmányosodást („alkotmányos büntetőjog”, „alkotmányos polgári jog” stb.), úgy az Alaptörvény is változásokat idézett elő a szakjogági szabályozásban és bírói gyakorlatban. A kari kutatási program az alkotmányjogon túli változásokat és komplex hatásokat térképezni fel.

A kutatást orientáló kérdések az alábbiak:
  • A vizsgált jogterület / jogintézmény szabályozását illetően az utóbbi fél évtizedben történtek-e lényegi változások?
  • Az azonosított változás pozitív vagy negatív irányú?
  • A változás közvetlen vagy közvetett kapcsolatban áll az Alaptörvénnyel?
  • Befolyásolta-e az adott jogterület jogalkalmazói gyakorlatát akár közvetlen, akár közvetett módon (pl. alkotmánybírósági döntések hatására) az Alaptörvény?
  • Változtak-e az alkotmányos követelmények az Alaptörvény előtti követelményrendszerhez viszonyítva adott jogterületen / jogintézményt illetően?
A kutatási eredményeket 2017. február 16-án műhelykonferencián mutatjuk be, amelyre minden érdeklődőt szeretettel várunk.



Az előadásom absztraktja a következő:

Már a 2010-ben megindult alkotmányozási eljárás is rendkívül fontos és alapvető környezetvédelmi tárgyú alkotmányos rendelkezéseket érintett: felmerült, hogy az 1989-ben deklarált és az Alkotmánybíróság (AB) által továbbfejlesztett egészséges környezethez való jog (amelyet az AB nem alanyi alapjognak tekintett, hanem a jog objektív intézményvédelmi oldalát hangsúlyozta ki) államcélként kerüljön deklarálására az új Alkotmányban. Ez nem történt meg, sőt ehhez képest rendkívüli módon bővültek az Alaptörvény környezetvédelmi tárgyú rendelkezései, úgy is mondhatjuk, hogy terebélyesedett az alkotmányos környezetjog Magyarországon. A teljes képhez azonban az is hozzátartozik, hogy az AB jelentős jogkörkorlátozása, valamint az önálló jövő nemzedékek országgyűlési biztosának, továbbá az adatvédelmi biztos intézményének a kivezetése jelentős negatív hatást jelentett a hazai a környezetjogban. Előadásomban azt a rendkívül ellentmondásos helyzetet szeretném megragadni és leírni, hogy amíg az egyik oldalról igen jelentősen bővültek az alkotmányos környezetjog lehetőségei, a másik oldalon tulajdonképpen nem maradt olyan jogalkalmazó a rendszerben, amely élne az Alaptörvényben lévő alkotmányos környezetjogi potenciállal. Sőt, a helyzet még rosszabb, hiszen az Alaptörvény hatálybalépése után példa nélkül roncsolódott a környezetvédelemnek a rendszerváltás után elért szinte (gondoljunk az Aarhusi Egyezmény pilléreinek figyelmen kívül hagyására, a környezetvédelmi intézményi struktúra kormányhivatalokba integrálására, valamint a környezet- és energiajognak a gazdasági érdekek mentén történő alakítására). Előadásomban a fenti problémát abban ragadom meg, hogy az alkotmányos alapjogok érvényesüléséhez elengedhetetlen a procedurális jogok biztosítása. Végül pedig reflektálok az AB környezetvédelmi joggyakorlatának jövőbeli lehetséges alakulására.


2017. február 8., szerda

25 éves az Európai Unió: gazdasági integráció politikai identitás nélkül?


Tegnap volt kereken huszonöt éve annak, hogy aláírták a maastrichti szerződést. Érdemes előítéletek nélkül végignézni, hogy hova jutott ez a közösség.

Az Európai Közösségek 12 tagállama 1992. február 7-én írta alá a maastrichti szerződést (Szerződés az Európai Unióról), amelyben a szerződő felek arról döntöttek, hogy az Európai Közösséget Európai Unióvá (EU) alakítják, kialakítva ezzel a ma ismert, immáron 28 tagból álló Unió gazdasági, jogi és politikai alapjait. Maga a szerződés 1993. november 1-jén lépett hatályba. A problémák azonban már az EU születése körül elkezdtek sűrűsödni: a francia népszavazáson a szerződést csak a résztvevők 51,05%-a támogatta, Dánia és Egyesült Királyság pedig magát az eredeti szerződést is elutasította. Az elutasítás így megnyitotta a lehetőséget arra, hogy ezek az országok kimaradási klauzulával (opt out) csatlakozzanak az integrációhoz, vagyis már a kezdet kezdetén sejteni lehetett, hogy az integráció bizony nem lesz zökkenőmentes, és több sebességre lehet majd számítani.

Ha meghalljuk azt, hogy maastrichti szerződést, akkor bizonyára rögtön azok a híres „kritériumok” (inflációs, államháztartási hiányra vonatkozó, bruttó államadósság, nemzeti valuta árfolyam stabilitási, hosszú távú kamatszintcél) jutnak az eszünkbe. Persze a feleknek komoly célkitűzése volt abban a tekintetben is, hogy egymás kultúrájának és hagyományainak tiszteletben tartása mellett egymáshoz közelítsék intézményrendszerüket, jogrendszerüket, de azért egyértelműen ki lehet jelenteni: Maastricht bizony a gazdasági és monetáris egységesedésről, és a leendő közös valutáról, az euróról szólt. Mindezek alapján joggal állíthatjuk azt, hogy az EU a neoliberális gazdasági és politikai célkitűzések intézményesedéseként fogható fel. Ez a folyamat fel is pörgött az 1990-es években: az Európai Gazdasági és Monetáris Unió felállítása, az Európai Központi Bank, a Központi Bankok Európai Rendszerének létrehozása. A szerződés hatálybalépése után tehát megkezdődött egy olyan folyamat, amelyhez foghatót még nem látott ez a kontinens: elkezdett kialakulni egy olyan liberalizált gazdasági és politikai tér, amelyben a négy gazdasági szabadság (áru, tőke, szolgáltatás, személyek) szabadon áramolhatott, és a célkitűzések szerint mindenhol alapjaiban hasonló szabályozási struktúrával és bánásmóddal kellett találkoznia. Létrejött egy neoliberális alapokon álló gazdasági integráció úgy, hogy a nemzetállamok meg kívánták őrizni (noha különböző mértékben) szuverenitásuk jelentős részét. Ebből a rendszerből azok az országok tudtak profitálni, akiket nem viselt meg ez a szuverenitástranszfer, és gazdaságuk kellően erős volt ahhoz, hogy a közös piac előnyeit élvezze, és a hátrányait a közösségre s azon keresztül a gyengébbekre hárítsa.

Melyek voltak a maastrichti szerződés utáni gazdasági és politikai integrációnak a legfontosabb történései? A felálló neoliberális integrációs modellbe négy alkalommal kerültek új tagállamok: 1995-ben (Ausztria, Finnország és Svédország), 2004-ben (Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia), 2007-ben (Bulgária és Románia) és 2013-ban (Horvátország). 2005-ben a francia és holland népszavazások elutasították az európai alkotmányos szerződést. 2007-ben aláírásra került a lisszaboni szerződés, amelynek célja a demokratikus legitimitás erősítése és az EU hatékonyságának növelése. 2008-ban kitört a gazdasági és pénzügyi válság, amely katasztrofális hatást gyakorolt mind a gazdasági, mind pedig a politikai integrációra. 2016-ban megtörtént az, amire senki sem számított: az Egyesült Királyság népszavazással kinyilvánította akaratát az EU-ból való kilépésre (bár a jogi és a politikai folyamat még korántsem ért véget). 2017-ben az eurózónának 19 tagországa van.

Ha a rövid, leegyszerűsített mérleg mögé tekintünk, akkor ma egy rendkívül széttagolt és rosszkedvű uniót látunk, amely még helyre sem jött a világválság sokkjából, de máris egy olyan menekültválsággal találta magát szemben, amelyet nemhogy kezelni nem tudott, de annak megoldására még egy középtávú közös javaslattal sem tudott előállni. Növekszik az EU-szkepticizmus és az EU-ellenesség, amit az európai szélsőjobboldal megerősödése fűt fel. Az eurózóna integrálta magába a gazdasági különbségekből fakadó igazságtalanságokat, amelynek egyik oldalán a nyertes Németország, a másikon pedig Spanyolország és Görögország foglal helyet. A nem eurózóna tagok pedig egyáltalán nem igyekeznek euróval fizetni, vagyis megbukni látszik Maastricht egyik legfőbb célkitűzése.

Talán elsőre nem látszik, de az említett problémák és válságok mögött egy nagyon jelentős közös pont húzódik meg, s ez éppen a maastrichti szerződés neoliberális koncepciójában keresendő. 2017-ben, 25 évvel Maastricht után érdemes végre kimondani, hogy a neoliberális gazdasági integrációra alapított EU megbukott. A megszorításon és a fiskális szigoron alapuló gazdaságpolitika lényegében felszámolta a szociális és szolidáris Európa vízióját, és olyan politikai erőket hozott helyzetbe, amelyek egyáltalán nem érdekeltek az integráció átalakításában. 2017-ben minden eddiginél nagyobb a valószínűsége annak, hogy az európai projekt a nemzetállami önzőségek martalékává válik, holott az európai integrációnak sem világpolitikai, sem társadalmi szolidaritási, sem emancipációs szempontból nincs igazi komoly alternatívája.

Újabban azok a tagállamok, amelyek mindenért az EU bürokráciáját teszik meg bűnbakká, önnön igazolásukra bevezették azt a gondolatot, hogy a nemzetállami alkotmányok identitását mint védendő értéket az európai integrációnak, így a közös szerződéseknek és intézményeknek is tiszteletben kell tartani. Ezzel önmagában nem lenne semmilyen probléma. A baj ott kezdődik, hogy ugyanezek a tagállamok nem érdekeltek abban, hogy végre kijavításra kerüljön a maastrichti szerződés legnagyobb hibája, és a neoliberális gazdaságpolitika helyett a közös európai identitás, a szolidaritás, az emberi jogok érvényesítése, vagyis összességében egy politikai identitás legyen az integráció középpontjában. A nacionalista húrokat pengetők egyre inkább az európai (alkotmányos) identitással szemben értelmezik saját nemzeti identitásukat, és ez a fentiekhez képest még veszélyesebb folyamatokat indíthat el. Az európai integráció jövője azon múlhat, hogy az EU hogyan tudja megoldani a gazdasági integráció szülte igazságtalanságokat, hogyan tudja a neoliberális gazdasági modell helyett a politikai integrációt középpontba állítani, és hogyan tudja a nemzetállami (alkotmányos) identitásokat összeegyeztetni az európaival.

2017. február 4., szombat

Európai és nemzeti alkotmányos identitás

EURÓPAI ÉS NEMZETI ALKOTMÁNYOS IDENTITÁS


BESZÉLGETÉS A POLITIKATÖRTÉNETI ALAPÍTVÁNY ÉS

A POLITIKATÖRTÉNETI INTÉZET TÁRSADALOMELMÉLETI MŰHELYÉNEK (TEM) SZERVEZÉSÉBEN


Az Európai Unió válságok sorát élte meg az utóbbi időben (gazdasági-, euró- és menekült-válság). Egy mélyebb válságról azonban kevesebbet beszélünk, ez pedig az identitásválság. Vajon mit jelent az európai identitás? Létezik-e európai alkotmányos identitás?
Az kétségtelen, hogy nemzetállami (alkotmányos) identitás létezik, s napjainkban számos tagállam ezt helyezi szembe Brüsszellel, illetve ennek alapján ragaszkodik szuverenitásához. Hogyan békíthető ki a nemzeti (alkotmányos) identitás az európaival? Veszélyezteti-e az EU-t a felpezsgő nemzeti identitások kavalkádja? Hogyan egyeztethető össze a nemzeti identitás a szuverenitás egy részének feladásával?

Meghívottak:

KOVÁCS KRISZTA (ELTE TáTK Európai Tanulmányok Tanszék)
UITZ RENÁTA (CEU Comparative Constitutional Law Program)
MAJTÉNYI BALÁZS (ELTE TáTK Európai Tanulmányok Tanszék)
VARJU MÁRTON (MTA TK Jogtudományi Intézet)
A beszélgetést vezeti: ANTAL ATTILA, a TEM koordinátora


IDŐPONT: 2017. február 15. (szerda) 16 óra

HELYSZÍN: a Politikatörténeti Intézet I. emeleti konferenciaterme (1054 Bp., Alkotmány u. 2.)


Részvételi szándékát kérjük, az info@phistory.hu email címen vagy a 06-1-301-4920-as telefonszámon jelezze. Köszönjük!

2017. január 17., kedd

A civileket ért támadásokról és a baloldal felelősségéről

A kormány háborút indított a civil szervezetek ellen, amelyek arra hivatottak, hogy ellenőrizzék és korlátozzák a kormányzatot. Ez a támadás nagyon veszélyes és a civil társadalmat károsító lehet, amely ellen érdemes megszólalnia a baloldalnak. Nem elsősorban azért, mert a civil szervezetek után akár a pártok is a kormányzat célkeresztjébe kerülhetnek, hanem azért is mert a politikai oldalak közös érdeke (kellene, hogy legyen) egy erős, öntudatos civil társadalom. Aki pedig a civilek megfélemlítéséért, elbizonytalanításáért, kormányzati függésbe taszításárt dolgozik az maga a demokrácia ellen lép fel, hiszen sok tekintetben nem (csak) az intézmények, hanem elsősorban az öntudatos civilek tudnak demokráciát építeni!

Minderről az elmúlt napokban volt alkalmam megszólalni:


2017. január 15., vasárnap

A baloldal nem paktálhat le sem a jobboldali populizmussal, sem a neoliberalizmussal


A jobboldali-nacionalista populizmus azt ígéri, hogy fellép a globális nagytőke ellen és a nemzet védőernyőjét akarja ennek érdekében mozgósítani. Valójában úgy áll a helyzet, hogy a jobboldali-nacionalista populizmus akar a globalizált kapitalizmus új hegemón ideológiájává válni és ennek érdekében mind a neoliberalizmust, mind a baloldalt be akarja darálni. Ezekkel szemben a baloldal internacionalista és antikapitalista gyökereinek újragondolásával védekezhet.

A baloldal hosszú ideje válságban van és ennek a válságnak csupán egyik eleme a jobboldali-nacionalista populizmus kézzel tapintható megerősödése: a válság sokkalta mélyebb és merő leegyszerűsítés lenne azt gondolni, hogy a baloldal pusztán Trump, Orbán vagy éppen Le Pen miatt éli az utóbbi évtizedek legrosszabb napjait.

Kezdjük onnan, hogy a baloldal kiszáradt ideológiai szempontból és elvesztette párbajképességét: a globalizáció és a kapitalizmus hegemón ideológiájává a (neo)liberalizmus vált és ebben a helyzetben a baloldal (vagy nevezhetnénk szociáldemokráciának, de az egyszerűség kedvéért most baloldalról beszélek) kiegyezett a liberálisokkal, s egyfajta „másodhegedűs” ideológiai pozícióba került. Ennek ára az volt, hogy a baloldal lemondott két kulcsfontosságú, kohézióját adó ideológiai pilléréről: az internacionalizmusról (amely felfogásom szerint egy minőségileg más mederben tartott globalizációt jelent) és a kapitalizmusellenességről (amely annak az ígérete, hogy a kapitalizmuson kívül is létezik gazdaság- és társadalomszervezési logika). Persze ez a folyamat párhuzamosan bontakozott ki a kommunizmus meggyengülésével, majd pedig bukásával: a kommunizmus kudarca végképp kiábrándította a baloldalt a kapitalizmusellenes internacionalizmusból.

Mindeközben a globalizáció és a kapitalizmus fogaskerekei kérlelhetetlenül felszántották a világot és egybeforrtak egy globalizált ideológiával, a neoliberalizmussal (pontosabban a liberalizmus és a kapitalizmus szövetsége tette lehetővé a hiper-globalizációt). A baloldal ereje egy alternatív világrend felépítése helyett arra korlátozódott, hogy megpróbálja „emberarcúvá” alakítani a kapitalizmust (a szociális és jóléti állam koncepciója vagy pedig a kapitalizmus északi modellje segítségével) – azért azt érdemes hozzátenni, hogy ez sem kevés és lebecsülendő.

A (neo)liberalizmus is elkezdte érezni és elszenvedni a globális kapitalizmus vadhajtásait (globális ökológiai válság, a társadalmakat szétfeszítő igazságossági problémák, gazdasági-pénzügyi világválságok), s ezekre megpróbált egy nemzetek feletti intézmény- és szerződésrendszerrel válaszolni (az emberi jogok nemzetközi rendszere, adóztatási és kereskedelmi egyezmények, környezetvédelemmel kapcsolatos nemzetközi szerződés, sőt bizonyos tekintetben maga az Európai Unió is ilyennel tekinthető). Ezeknek az intézkedéseknek mind a mai napig nincsenek alternatívái, vagyis a neoliberális globalizmus csúcsteljesítményeinek kell őket tekinteni.

Ezek az események felgyorsított videoklipként pörögtek le a baloldal szeme előtt és mindig örült annak, hogy ha bele tudott csempészni egy-egy szociális elemet ezekbe a nemzetközi, bürokratizált és instrumentalizált rendszerekbe. Bár a baloldal a globális kapitalizmus kizsákmányoló, ökológiai és szociális válsághoz vezető jellegén mintsem tudott változtatni, de végig ott tartotta kezében a társadalmi és ökológiai igazságosság fénylő fáklyáját, amely nem lehetett össztársadalmi realitás, de fontos hivatkozási pontot jelentett és alap adott a reményre.

S ekkor történt valami (természetesen a szociális és jóléti állam határainak elérésével): nagyjából a 21. század kezdetétől egyre inkább megélénkültek azok a mozgalmak, társadalmi kezdeményezések, amelyek elégedetlensége a neoliberális globalizmus ellen emberek millióit tudta becsatornázni. Ezt a mozgolódást ma populizmusnak nevezzük és van belőle jobb- és baloldali is. A baloldali populizmus sikerei ellenére a jobboldal értette meg először az „idők szavát” és transzformálta át magát az új századba: jobboldali-nacionalista populizmusként és a leszakadó középosztály megmentőjeként, amely leszámol a liberális politikai korrektséggel, megküzd a globális pénztőkével és a tisztes embereken élősködő bevándorlókkal. Érdemes ugyanakkor észrevenni azt is, hogy a jobboldali-nacionalista populizmusnak cseppet sem derogál a globális kapitalizmus: mind Trump, mind Orbán, mind Le Pen élvezi annak hasznait és igyekszik azt kihasználni (persze ez nem jelenti azt, hogy a jövőben ne változna maga a kapitalizmus is, s ne alakulhatna át pl. a hiper-globalizált formája államkapitalizmusok sűrűn szövött hálójává).

Hogyan magyarázható akkor tehát ezen új jobboldali, globális tőke- és elitellenes ideológia sikere? Szerintem úgy, hogy a globális kapitalizmus főszereplői (a nemzetállami szuverenitásra fittyet hányó globális pénztőke intézményei és szervezetei) ráébredtek az általuk építgetett rendszer kőkemény korlátaira és az ebből folyó ökológiai és társadalmi veszélyek robbanással fenyegető erejére, vagyis arra, hogy minden téren kezdjük elérni a Föld és a társadalmak teljesítőképességének határait. Ebben a helyzetben radikális lépésre van szükség: vagy bekövetkezik a neoliberalizmus belső önkorrekciója (erre láttunk nyomokban utaló jeleket a 2008-tól kezdve kibontakozó gazdasági-pénzügyi világválság hatásainak lecsapódásában vagy éppen a klímaváltozás elleni küzdelemben), vagy pedig feléled a kapitalizmusellenes internacionalizmus (erre is láttunk példát a tiltakozásokkal milliós tömegeket megmozgató, majd utóbb kifulladó baloldali mozgalmak esetében).

Mindazonáltal van egy harmadik lehetőség, aminek sikerességéhez minden eddiginél közelebb kerültünk az utóbbi években: ez pedig nem más, mint az, hogy a globalizált kapitalizmus olyan új ideológiai talapzatot talál, amely képes az emberekről, emberi jogokról, morális imperatívuszokról, ökológiai felelősségről lemondani – mindezt úgy, hogy megőrzi a demokratikus rendszer eljárásrengetegének paravánjait. A jobboldali-nacionalista populizmus tökéletes erre a szerepre, hiszen a nemzet sáncai közé visszavonulva eleve nem gondolkodik olyan kérdéseken, hogy a klímaváltozás és a klímamenekültek kapcsán milyen felelősségünk lehet. S van egy másik fontos előnye is (ezt talán legjobban Orbán Viktor értette meg): a felsőközéposztály jóléte érdekében le kell mondani a leszakadó társadalmi csoportokról nemzeten belül és (még inkább) nemzeten kívül.

Persze mindeközben a „tömegnek” minden eddiginél vehemensebben kell megígérni a letűnt korok nemzeti nagyságát, s ezt egy olyan populista keretbe kell foglalni, ahol a tömegmédia segítségével állandó ellenségképek (globális nagytőke, Európai Unió, menekültek, NGO-k) segítéségével pörgetik száz százalékra az identitáspolitikai küzdelmeket. A jobboldali-nacionalista populizmus rájött arra, hogy egy új (nemzetinek hazudott) politikai elitet kell képeznie és kizsákmányoló gépezetét ezen elit „jóllakatásának” szolgálatába kell állítania, s nem szabad megrettennie a neoliberalizmust korábban gúzsba kötő kényszerkompromisszumok (a jóléti állam intézményeihez és szolgáltatásihoz való egyenlő hozzáférésre való törekvés) durva felmondásától. Eközben a jobboldali-nacionalista populizmus vindikálja magának azt a jogot is, hogy megmondja, ki tartozhat bele az új elitbe, ki tekinthető a nemzet tagjának és mindenki mást előszeretettel dob ki a politikai közösségből.

A baloldal tehát ennek a globális kapitalizmus kegyeiért folytatott, ideológiai harcnak a kellős közepén foglal most helyet, ahol a meggyengült neoliberalizmus még őrzi hegemón pozícióját, de a jobboldali-nacionalista populizmus minden eddiginél erősebb. A baloldal tehát kapott egy globalizált, kapitalizmuspárti, nacionalista és idegengyűlölő ellenfelet (a sors fintora, hogy ezek mind olyan jelenségek, amelyek ellen a baloldal egész életében küzdött), amely a populizmusa segítségével mindezek ellenkezőjét képes magáról elhitetni. Ez a rendkívül ellentmondásos helyzet okozta azt, hogy azok a leszakadó csoportok, akik társadalmi státuszuknál fogva a baloldal hagyományos bázisai voltak (lehettek volna), most mind a jobboldali-nacionalista populizmus légvárait kergetik.

A bomba azonban robbanni fog: az a globális kapitalista világrend, amelyet a neoliberalizmus nem tudott összetartani, a jobboldali-nacionalista populizmus csak erőszak és a társadalmi igazságtalanságok masszív és eddig sosem látott kiélesítésével lesz képes (ideig-óráig) fenntartani. Nem tudom megítélni, hogy a neoliberalizmus vagy a jobboldali-nacionalista populizmus a veszélyesebb. Egy azonban biztos, a baloldal halálra ítéli magát, ha bármelyikkel is lepaktál azért, hogy a másikat legyőzze és ebben az esetben jó sokáig elvész a globalizált kapitalizmussal szembeni alternatíva esélye. Vagyis a baloldalnak nem szabad megkötnie ismét az alkut a kapitalizmus különféle megközelítésével, mert csakis így fog tudni a kapitalizmus rendszerén túli alternatívát adni, s csakis így tud keretet adni az internacionalizmusnak a 21. században.

2016. december 29., csütörtök

Meghívó Antal Attila doktori disszertációjának nyilvános vitájára

Ha van kedvetek/időtök megtiszteltetés lenne, ha ott lennétek az alábbi eseményen:

Az ELTE ÁJK Politikatudományi Doktori Iskola
szeretettel meghívja Önt


Antal Attila


Környezeti Demokrácia Magyarországon
Elmélet és intézményesülés, gyakorlat, speciális részterület


című doktori disszertációjának nyilvános vitájára.


A védés ideje:                                          2017. január 5. (csütörtök) 14.00 óra


Helye:                                                           ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Kari Tanács terem
Budapest, Egyetem tér 1-3. földszint 1.

A jelölt témavezetője:
Dr. Bihari Mihály professor emeritus, ELTE ÁJK


A Bíráló Bizottság tagjai:
Dr. Szabó Máté egyetemi tanár, ELTE ÁJK
Dr. Bayer József egyetemi tanár, ZSKE
Dr. Boda Zsolt habilitált egyetemi docens, ELTE ÁJK

A disszertáció hivatalos bírálói:
Dr. Fodor László egyetemi tanár, DE ÁJK
Dr. Pánovics Attila adjunktus, PTE ÁJK





                             
                                                                                                                                                 

                                                                                                                  

2016. november 23., szerda

A civilek hatalma: a politikai tér visszafoglalása

Meghívó
Antal Attila szerkesztésében, a Noran Libro Kiadó gondozásában megjelenő
A civilek hatalma: a politikai tér visszafoglalása
című kötet bemutatójára
2016. november 30-án, szerdán 17.30 óra
Örkény István Könyvesbolt
1137, Budapest, Szent István krt. 26.
A kötetet, amely a Progress Alapítvány „Civilek hatalma” című projektje keretében született meg a szerkesztő közreműködésével
Gerő Márton mutatja be.
A kötetben tizennégy szerző írásait közöljük:
Ágh Attila, Antal Attila, Sebestény István, Kerényi Szabina, Bíró Endre, Nagy Ádám, Oross Dániel, Péterfi Ferenc, Tóth Fruzsina, Lehotai Orsolya, Varga Áron, Zsolt Péter, Torma Judit, Kuti Éva
Kérjük, jelezze vissza részvételét az agnes.laszlo@kossuth.hu címre
A bemutatóra mindenkit szeretettel várunk!

2016. október 30., vasárnap

The Political Theory and Paradoxes of the Governing Populism in Hungary

I am going to have a lecture at Northeastern Political Science Association’s 48th Annual Meeting on November 10 - 12, 2016, Boston, Panel: CPT-3 Foucault, Anarchy, and Biopolitics.


Abstract

After the regime change the Hungarian politics can be characterized by emerging populist tendencies. Before 2010 the populist forces were opposition parties, the post-2010 period is the era of governing populism in Hungary and at the same time the biggest opposition party (the far-right Jobbik) is populist too.

It will be argued in my lecture that the (populist) political theory of the governing party alliance (Fidesz-KDNP) is based on three main pillars. (1) The first one is the concept of the Political and massive anti-liberalism elaborated by Carl Schmitt. Schmitt describes the depoliticisation tendencies caused by liberalism, he also argues that the bureaucratic nature of liberalism promotes law instead of politics. (2) The second pillar is the Weberian concept of leader democracy, which argues that the political leader, who is creative and charismatic, has a strong political responsibility. (3) The third pillar is political constitutionalism, which is a counter-theory of legal or liberal constitutionalism and points out that the political institutions (parliaments and governments) cannot be restricted by legal institutions, first of all judges or constitutional courts.

Which is common in these three theories is the repoliticisation. The populist governing parties accused the opposition and the European Union that their politics is anti-politics and bureaucratic, they cannot make political decision, thereby endanger the (Hungarian and European) political community. On one hand it can be a very successful political strategy, on the other hand making constantly enemies can destroy the political community.

According to my hypothesis the populist promise of political leadership is inherently false, because instead of repoliticisation, the populist forces are monopolizing the political representation and liquidating the political responsibility. My second hypothesis is dealing with the paradox nature of the current Hungarian governing populism: while the governing parties promise more Political and emerging influence of people on political decisions, it could be confusing that the Hungarian government excludes certain groups from politics (preventing the holding of referendums; starting political wars against NGOs). This is the paradox nature of the Hungarian governing populism: the governing parties would like to be seen as populist forces, but they are acting as elites. Furthermore this elitist populist approach is upheld by the pure political realism which is one of the main driving forces of the regime.

Keywords

Hungary, Populism, Elitism, Viktor Orbán, the Political, Leader Democracy, Liberal and Legal Constitutionalism, Repoliticisation


2016. szeptember 24., szombat

Miról szól 2018?

2016. szeptember 24-én jelent meg a Miről szól 2018? című cikkem az Élet és Irodalomban, amely a baloldal morális helyzetével, a népszavazással és a 2018-as választással foglalkozik.

A cikk olvasható az ÉS oldalán, pdf-formátumban itt és persze alább is.

Ahhoz, hogy megértsük, miről is szól a következő választás a baloldal szempontjából, először azt kell tisztázni, miről is szól a 2016. októberi (gyűlölet-) népszavazás. Álláspontom szerint október 2-a a legkevésbé sem Brüsszelről vagy az állami szuverenitásról szól, de még az illegális bevándorlóknak hazudott menekültekről sem. Bármilyen furcsa is, a népszavazás rólunk, magukat magyaroknak vallókról szól. Arról, hogy inkább gyűlölködünk, vagy megpróbálunk egyenes gerinccel szembenézni a bennünket ért roppant kihívásokkal. Ebben a tekintetben a meccs akár lefutottnak is tűnhet, és igencsak fájó a baloldal teljesítménye (illetve annak hiánya). Mondjuk ki nyíltan: a menekültválságban a baloldal sohasem tudott morálisan védhető pozíciót kialakítani, hiszen túlságosan félt a politikai többség (vélt vagy valós – ezt mindenkinek a saját megítélésére bízom) ítéletétől. Pedig éppen a szociálliberális kormányzások bizonyították be, hogy a többségnek koránt sincs mindig igaza, s 2010 óta azt is tudjuk, hogy a kisebbségből igen könnyen lehet bivalyerős többség. Sajnos az elmúlt negyedszázadban a baloldal azt „tanulta” meg, hogy a látszólagos nagy trendekkel szembemenni nem érdemes, holott a baloldal évszázados története azt mutatja, hogy így érdemes igazán. Ma a baloldalnak nincs semmilyen morális pozíciója, hacsak az nem, hogy „ha otthon maradsz, akkor Európában maradsz”. Ezzel a következő a baj: Európa már nem nagyon akar „otthon lenni” nálunk, valamint a baloldal lemondott arról, hogy kifejtse álláspontját a migráció­ról. Ezeken túl pedig az a legbosszantóbb, hogy a baloldal eszmei-morális tohonyaságában minimális kíséreltet sem tesz a kormány gyűlöletkampányának megakadályozására. Nem a teljes befogadás és a totális kirekesztés közül kellene a baloldalnak választania, hanem felvenni a kesztyűt azzal, hogy Orbánék a büntető törvénykönyv közösség elleni uszítás tényállását kimerítő, minden ténybeli alapot nélkülöző és hamis összefüggésen alapuló kampányt csinálnak, amivel immáron második éve kíván Orbán és köre emberek szenvedéséből politikai tőkét kovácsolni. A reálpolitikának is van határa, és a baloldalnak kellene kimondania, hogy immáron többszörösen is elérkeztünk ide. Arról nem is beszélve, hogy a kormányzat 2017 végén egyszerűen „újrahasznosíthatja” a kék plakátokat a menekülteket baloldalra cserélve. (Ezt bármilyen baloldali pozíció esetében megteheti Orbán, s ha így van, egyáltalán nem mindegy, hogy pozíciónk morálisan megalapozott vagy védhetetlen.)

Ha a baloldalnak 2016-ban nincs morálisan védhető pozíciója, ha erkölcsileg és politikailag mindig a könnyebb utat választja, akkor joggal tehetjük fel a kérdést: mit várhatunk 2018-tól? Nos, nem sok jót! Én úgy látom most, hogy a baloldal egy (jelenleg formálisan vezető pozíció­ban lévő) része úgy véli, hogy a baloldal még jó ideig nem tud egyedül választásokat nyerni, ezért ha ez az erő pozícióban (és a pénzénél) akar maradni, akkor ki kell egyeznie a Fidesszel és/vagy a Jobbikkal egy esetleg csekély többségű jobboldali formáció támogatásáról, vagy őfelsége ellenzékeként egy megszilárduló jobboldali rendszerben kell eljátszania az ellenzéki szerepet. Megy tehát a verseny a koalíciós képességért, a kérdés immáron az, hogy a jobboldal melyik részével: a szélsőségessel vagy magával Orbánnal. A dolgok jelenlegi állása szerint utóbbinak van nagyobb esélye, és elindult a baloldal egzisztenciájukat féltő vezetői egy részének Orbánék által történő pacifikálása (a jelenség egyáltalán nem új, ez folyik 2010 óta – sőt a gyökerei bőven 2010 előtt helyi és országos paktumokra vezethetőek vissza –, csak most már rendszerszinten van jelen). Ennek a helyezkedésnek az az ára, hogy a baloldal olyan politikai vállalkozók szorításában van, akiknek nem érdekük morális pozíciók felvállalása. A baloldal egy másik része pedig olyan akut Orbán-fóbiá­tól szenved, hogy nem mer egy tisztességes morális pozíciót felvállalni, mert attól fél, hogy túlságosan szembemegy a magyar társadalom akaratával.

Ha a Fidesz nem roppan össze (bár ezt az olyan történelmi tehertételek, mint az embertelen gyűlöletkampány, lassan, de biztosan előmozdítják, ám erre jelenleg kevés az esély), akkor 2018 a baloldal számára arról szól, hogy meg tud-e szabadulni az említett, „másodlagos frissességű” politikai vállalkozóktól. Vagyis 2018 – még mindig – a baloldalon belüli csatározásokról szól, nagyjából arról, amiről 2014-nek kellett volna szólnia. Ez nem is lenne akkora probléma, hogyha lenne a baloldalon végre olyan erő, amely egyenes gerinccel és morális pozíciók felvállalásával (a menekültválság kitárgyalása ilyen lehetett volna) képes lenne legyőzni azokat a politikai vállalkozókat, akik előbb-utóbb ki fogják szolgáltatni a baloldal maradékait Orbánéknak. Mindezek miatt lenne oly’ fontos menekültügyben nem lapítani, hanem morálisan védhető pozíciót felvállalni, mert ha ilyen nem lesz, akkor a baloldal annyira demoralizálódni fog és etikai immunrendszere annyira meggyengül, hogy nem lesz képes megállítani azt a gyűlöletet, amelynek október 2-a pusztán csak előszele, s korántsem a végpontja. Szilárd morális pozíciókra (nemcsak menekültügyben, hanem például a baloldal múltját és önértékelését illetően is) azért is szükség lenne, mert valóban időszerű egy kiegyezés a jobboldallal, de az nem lehet a szélsőjobb és legalább ennyire nem lehet Orbán. A baloldal csakis egy önmagával szembenéző és Orbántól megszabadult jobboldallal egyezhet ki a közösen működtetni kívánt társadalmi, gazdasági és politikai berendezkedés alapjairól. Persze a cél a jobboldal – politikai ellenfélként és nem ellenségként való – legyőzése és egy baloldali politikához egy társadalmi-politikai többség létrehozása, mindezt azonban olyan közös játéktérben, amelynek írott és íratlan szabályait az ellenfelek közösen elfogadják, és az sem árt, ha még tisztelik is egymást.

Ezek tehát 2018 valódi tétjei a baloldal számára: vagy a politikai kufárok kerekednek felül, vagy azok az erők, amelyek a megtisztult jobboldallal lerakják a jövő Magyarországának alapjait. Ehhez pedig nem kell más, mint az, hogy az új baloldal szembenézzen önmagával, és politikailag legyőzze a régi baloldalt. Sajnos eddig erre se szándéka, se képessége nem volt – többek között ezért sincs a baloldalnak morálisan védhető pozíciója a menekültválság kapcsán.

Ahhoz, hogy ez a fordulat bekövetkezhessen, a baloldalnak számtalan kérdést fel kell vetnie, s még több tabut le kell döntenie. Megemlítek néhányat! Vajon mi lehet a baloldali pozíció abban a helyzetben, amelyben a liberális demokrácia nyilvánvaló és káros túlbürokratizáltsága nem tud mit kezdeni a populista berendezkedések személyközpontú politikájával? Hogyan lehet a XXI. században összeegyeztetni az intézményeket és az azokat megzabolázni kívánó, uralkodni vágyó populistákat? (Ezt azért is fontos lenne megválaszolni, mert az ebbéli kompromisszum lehet az előbb említett kiegyezés fő területe.) Mit kezd a baloldal a reál- és erőpolitika új reneszánszával? Lehet-e terepe a morális politizálásnak és az utópiáknak korszakunkban? Milyen állítása van a baloldalnak a nyilvánvalóan kudarcos multikulturális politikáról egy olyan világban, ahol a globalizáció miatt a migráció elkerülhetetlen? Elhiszi-e a baloldal, hogy a klímaváltozással és a Nyugaton kívüli világ folyamatos kizsákmányolásával összefüggő migrációra a bezárkózás a megoldás? Vagy leporolja és a globalizáció korában újraértelmezi internacionalista gyökereit? A baloldalnak kellene a tempót diktálnia abban a vitában is, hogy a XXI. században a nemzetállam lesz‑e a politizálás fő kerete, vagy a nemzetállam mellett (esetleg helyett) az az alatti és feletti szerveződéseké a jövő? Vajon a baloldal képes-e újat mondani ebben a vitában, amikor a globalizáció szétfeszíti a nemzetgazdasági kereteket, ugyanakkor a nemzetállam továbbra is jelentős kategória? Milyen felelőssége és szolidaritási kötelezettsége van a klímaváltozás kapcsán a Nyugatnak? Hazánk kapcsán a baloldalnak kellene rávilágítania arra a paradoxonra, hogy a magyaroknak csak addig fontos a kisebbségvédelem és az autonómia, amíg magyar kisebbségekről van szó. Ilyen és ehhez hasonló problémákra kell választ találnia a baloldalnak, de ahhoz, hogy ezekkel foglalkozhassunk, világosan kell érteni 2018 valódi tétjét.

2016. augusztus 14., vasárnap

Politikatudományi Tanulmányok 2016

Megjelent a Politikatudományi Tanulmányok legújabb száma a szerkesztésemben, amely a 2016. június 10-i ELTE ÁJK Doktorandusz Konferencia Politikatudományi Szekciójában elhangzott előadások egy részét tartalmazza.


2016. június 4., szombat

A kivételes – mindennapos


Nagy felháborodást váltott ki, hogy az Orbán-kormány a migránsválságot kihasználva próbál kivételes jogköröket gyakorolni, s ehhez hatodszorra is módosítaná az alaptörvényt. A helyzet valóban aggasztó, de a szomorú valóság az, hogy legalább 2010 óta folyamatosan kivételes állapot (State of Exception) van a magyar politikában. Sőt, Giorgo Agamben nyomán még ki is terjeszthetjük ezt a megállapítást: a modern politika és állam alapvető sajátossága a kivételes állapot általánossá válása. De ez vajon felmenti az Orbán-rendszert? S a miniszterelnök végletes hatalomcentralizációja kapcsán beérhetjük-e annak konstatálásával, hogy az ő politikai sikere abban áll, hogy jelenleg ő tud legjobban rendkívüli helyzeteket menedzselni?

Orbán Viktor és szellemi holdudvara köztudomásúan vonzódik a kivételes állapotokhoz, hiszen ilyenkor a bürokratikus és technokratikus jogrendszer hibernálható, és a politika ideje (és uralma) jön el. A 2010 utáni politikai rendszerben ez a felfogás először az alkotmányozás kapcsán ütközött ki, hiszen az alkotmányozó kormánypártok – egyébként a konzervatív alkotmányfelfogásnak megfelelően – az alkotmány megalkotását kivételes állapotnak fogták fel („fülkeforradalom"), amelyből egy új jogi és politikai rend sarjad ki. Lánczi Andrásnak – az orbáni rendszer egyik fő szellemi támaszának – a gondolata azonban előre jelezte, hogy a Fidesz nem elégszik meg az alaptörvény megalkotásának rendkívüli időszakával, és hosszabb távú projektnek tekinti a kivételes állapotot: „Meddő vita, az alkotmány félreértése, ha valaki azt hiszi, hogy az alkotmányozás a jogtudomány fennhatósága alá tartozik. Minden írott alkotmány a politika terméke, a jog csupán eszköze."

A kivételes állapot legjelentősebb teoretikusa Carl Schmitt, akinek tézisei bizonyára rabul ejtették az orbáni rendszer megalapozóit, hiszen Schmitt a Politikai teológiában összekapcsolja a rendkívüli állapot kérdését a szuverenitással. Szerinte az a szuverén (tehát azé a legfőbb hatalom), aki a kivételes állapotról dönt.

Schmitt szerint a kivételes állapot tisztázza a valódi erőviszonyokat az állam és a jog között, természetesen az előbbi javára: „Az állam léte ebben az esetben minden kétséget kizáró bizonyítéka annak, hogy a jogi normák érvényessége fölött fölényben van... Ilyenkor válik el ugyanis a döntés a jogi normától, és ilyenkor válik paradox módon világossá az, hogy az autoritás számára a jog létrehozásához nincs szükség jogra."

Ebből tehát az következik, hogy a politikát a kivételes állapotok lendítik mozgásba, hiszen a politika „normál" állapotában döntésképtelen, kicsinyes vitákba süllyed. (Orbán 2009-ben éppen így láttatta a rendszerváltás utáni politikát.) Az Orbán-kormányok tehát 2010 óta folyamatosan kivételes állapotban tartják az országot (állandó ellen­ségképzés, küzdelem az EU ellen, a külföldi pénzügyi körök ellen, akik összejátszanak az ellenzékkel és a civilekkel, s most az európai civilizáció megvédése a migrációval szemben). Ezt válaszreakcióként kommunikálják arra hivatkozva, hogy a liberális demokrácia nem tud válságokat kezelni.

A kibontakozó populista-jobboldali irány pedig csak válságban tud létezni. A válság és a kivételes állapot megszüntetése tulajdonképpen az orbáni politika végét jelentené. Normál állapotban a népszuverenitás és a politikai felelősség (érvényesítése) az úr, a kivételes állapotban az állami szuverenitás válik főszabállyá, és nemigen kéri számon a politikai közösség a felelősséget és a népszuverenitással való visszaélést akkor, amikor a (vélt) biztonságáról van szó. Érdemes mindehhez azt is megjegyezni, hogy a kivételes állapothoz való vonzódás korántsem csak a jobboldalon jelentkezik: Habermas vagy Chantal Mouffe szerint a politikai közösség (akár európai szinten is) egy kivételes állapoton, egy alkotmányozási folyamaton keresztül szerveződik meg.

A kivételes állapot tehát egy bizonytalan, kétségekkel teli helyzet a jog és a politika határterületén, természetesen sokkal közelebb az utóbbihoz, hiszen – ahogyan Agamben megjegyzi a State of Exception című munkájában – a rendkívüli állapot olyan „jogi forma, aminek nincs jogi formája". Ugyanakkor Agamben úgy véli, hogy amit az előbb kivételes állapotként és a 2010 utáni politikai egyik legfontosabb jellemvonásaként írtam le, nem más, mint a modern politika normál állapota. A modern állam és a modern kormányzatok a biztonságot állítják cselekvéseik középpontjába, s emiatt nem egy-egy társadalmi-politikai jelenség okait, hanem sokkal inkább annak következményeit próbálják meg kezelni. A modern kormányzás nem az okok, sokkal inkább a „következmények kormányzása".

Ezt olvassuk Agamben szerint From the State of Control to a Praxis of Destituent Power című művében: „Formális rendkívüli állapot kihirdetésére nem kerül sor, ehelyett homályos nem jogi fogalmak – mint például a »biztonsági okok« – kerülnek forgalomba azért, hogy egy olyan lopakodó és koholt vészhelyzet általános állapotát iktassák be, amely híján van bármely tisztán azonosítható veszélyforrásnak." Tehát a modern kormányzat a folytonos kivételes állapot, a folytonos „államcsíny" állapotában van: maga gyártotta és önmaga által passzívan eltűrt válságokat menedzsel. Vagyis „a biztonság jele alá helyezvén magát, a modern állam elhagyta a politikai övezetet és belépett a senki földjére, melynek földrajza és határai még mindig ismeretlenek". Ezzel párhuzamosan pedig kibontakozik egy olyan jelenség is, amely még inkább fokozza korunk veszélyeit: az állampolgárok depolitizálódnak, s az állampolgári lét egyre inkább elveszíti jelentését, passzív jogi státusszá degradálódik, s megindult a köz- és magánszféra összemosása. Az állam és a kormányzat tehát a biztonság ígéretével kampányolva folyamatosan kivételes állapotokat generál, az állampolgár pedig a közszférából ki- és visszaszorulva kétségbeesetten próbálja védeni a magánszféráját.

Látszólag sikeres az orbáni válsággeneráló politika, s ennyiben illeszkedik a schmitti és agambeni megközelítésbe – még akkor is, ha a miniszterelnök saját maga és köre gazdagítására, valamint politikai ellenfeleinek megsemmisítésére használja a kimerevített kivételes állapotokat. Orbán ugyanakkor nem számol a kivételes állapotban rejlő legnagyobb ellentmondással: a kivételes állapot az egyik oldalról valóban a politika győzelme a jogkorlátok felett, a másik oldalról viszont az állampolgárok (Agamben által leírt) depolitizálásával, a hatalomtól való rendszerszintű elidegenítésével felszámolja önnön hatalmi bázisát. Eljöhet ugyanis az idő, amikor a magyar választó már nem a kormányzat által generált ellenségképekben látja a legnagyobb biztonsági kockázatot, hanem az összeomló oktatási, egészségügyi és nyugdíjrendszerben, valamint a közbeszerzési korrupcióval a jövőt felélő politikusokban. Mindezt csak súlyosbítja, hogy Orbánék az állami szuverenitás bűvöletében élnek és azt akarják a végsőkig fokozni, ugyanakkor az állam 2010 utáni „kitüremkedése" minden eddiginél jobban láttatja azt, hogy milyen rossz bőrben is van a magyar állam, melynek egyes rendszereit már csak a tehetetlenségi erők tartják össze.

Orbán tehát korántsem „hozta vissza" a politikát az 1989 és 2010 közötti liberális demokrácia bürokratikus, technokratikus, állampolgárokat bevonó rendszerének ellenhatásaként. Orbán és köre épphogy „zsebre vágta" a politikát, és a saját tábor anyagi és szellemi kiszolgálásán túl egészen egyszerűen lemondott a politikai közösség többi tagjáról vagy pedig ki akarja őket rekeszteni. Ezen a helyzeten már valóban csak a politikának az „újraalapítása" segíthet – megjegyzem, Orbán valójában erre tett ígéretet.

2016. május 30., hétfő

Elidegenedés és emancipáció

Megjelent egy tanulmányom (Marx, marxizmus, ökopolitika) az alábbi kötetben:


2014 novemberében a Társadalomelméleti Kollégium tagjai konferenciát szerveztek a Budapesti Corvinus Egyetemen Karl Marx 170 éve íródott műve, a Gazdasági-filozófiai kéziratok kapcsán. Az előadások egy része – a konferencia irányadó témájához szorosan kapcsolódva – a Kéziratok közeli értelmezését, kritikáját és kiegészítését kínálták, míg más előadók a tágabb kontextus, a távolabbi összefüggések rekonstrukciójával és elemzésével is foglalkoztak.

A Társadalomelméleti Kollégium generációi évről–évre olvassák Marx műveit, munkásságát megkerülhetetlennek tartják a társadalmi kérdésekről való elméleti és gyakorlatorientált gondolkodásban egyaránt. A kötet szövegei fontos kiegészítést adhatnak mindenki számára, aki kritikusan szemléli a világot, és ebből a kritikai beállítódásból szeretne közeledni Marxhoz is.

A kötet szerzői, Marx nyomán, végső soron azokra a kérdésekre keresik a választ, hogy mit jelent az elidegenedés, melyek e jelenség kiváltó okai, és milyen módon képzelhető el az elidegenedés meghaladása – az elidegenedés alóli emancipáció.

A kötetben megjelent szövegek szerzői:
Ágh Attila, Amelie Lanier, Antal Attila, Balázs Gábor, Losoncz Márk, Bene Adrián, Berkovits Balázs, Böcskei Balázs, Czétány György, Farkas Henrik, Heller Ágnes, Horváth Péter, Kalous Antal, Karikó Sándor, Kis János, Kiss Csaba, Kiss Endre, Marosán Bence Péter, Marosán György, Miklós Tamás, Nagy Dániel Gergely, Ropolyi László, Sebők Miklós, Szalai Miklós, Szigeti Péter, Szitás Pál, Székely László, Tamás Gáspár Miklós és Weiss János