Eltelt pár hét az önkormányzati választás óta, és talán most már nem minősül „ünneprontásnak” néhány kritikus kérdés felvetése, hiszen az ellenzéki összefogás pusztán taktikai szempontból realizálta azt a potenciált, amely a mostani széttöredezett ellenzéki politikai térben benne van.
Ez persze nem kevés eredmény, és nem is szabad lebecsülni, de sem ideológiai, sem választási szempontból nem elégséges az Orbán-rendszer megdöntéséhez. Persze az látható, hogy formálódik a stratégiai tömb, egy ellenzéki liberális gyűjtőpárt, amely vállalkozna a rendszerváltásra, és ebben a baloldalnak nem szívesen akarnak lapot osztani, pedig ez korántsem szükségszerű. A baloldalnak helye van az Orbán-rendszer leváltásában és egy új világ felépítésében!
A választás óta több körben heves vitát folytattam a saját véleménybuborékomban, főként liberális ismerőseim hányták rendre a szememre, hogy miért vagyok kritikus az önkormányzati választáson elért sikerek ellenére. Túl azon, hogy én mindig is meg voltam arról győződve, hogy pusztán választással nem lehet és nem is érdemes megdönteni az Orbán-rendszert, azt kétségkívül el kell ismerni, hogy a választási eredményeknek kulcsfontosságú lélektani, anyagi hatásai vannak az ellenzéki politikára, így legfőképpen a szavazókra és a pártpolitizálásból élőkre.
Nem vitatom azt, hogy az Orbán-rendszer leváltásához a lehető légszélesebb körű politikai és társadalmi koalícióra van szükség, ugyanakkor az számomra korántsem magától értetődő, hogy ennek alapja a korábbi szélsőjobboldali nézeteit levetkőzni óhajtó Jobbik és a régi és új (neo)liberális erők, azaz a Demokratikus Koalíció és a Momentum kell, hogy legyen. Azt az utat végképp problémásnak látom, hogy a liberális elit legújabb jelszava az, hogy mivel létrejött az „ellenzéki szavazó”, ezért az ellenzéki együttműködés tulajdonképpen a leendő koalíciós kormányzás főpróbája.
Ezen a ponton sütik rám a bélyeget általában, hogy az összefogás-kritikus nézeteim valójában az Orbán-rendszer hatalomban maradásához járulnak hozzá. Csakhogy a politika és a kormányzás nem működhet ideológiai-kulturális hegemónia nélkül. Ezt tanulta meg és formálta autokráciává a Fidesz, és ebben vétettek a korábbi balliberális kormányzatok. Ez utóbbiak egyrészt megpróbálták összevarrni azt, amit lehetetlen (neoliberális, megszorítás-alapú gazdaságpolitika és szociális érzékenység), másrészt érzéketlenek voltak arra, hogy a liberalizmus világpolitikai szinten defenzívába szorult.
A hazai liberális elit – természetesen tanulva az orbáni politikából – most úgy véli, hogy – visszahozva a baloldallal szemben 1994-től alkalmazott stratégiát – itt az ideje egy új liberális hegemóniának, erre pedig az eddig elért politikai sikerei (pártalapítások, EP- és önkormányzati választások) predesztinálják. Ebben az írásban szeretném kiélezni azt, amit Scheiring Gábor a baloldal előtt álló kihívásként írt le, és azzal érvelt, hogy nem lehet pusztán az ellenzéki politikának a rendszerváltás nyerteseire, az urbánus középosztályra építeni. Nagyon valószínű, hogy az Orbán utáni rendszerben koalíciós kormányzásra lesz szükség, de ha a 2022-re összeálló ellenzéki alakulatot a (neo)liberális hegemónia fogja meghatározni, akkor visszajutunk ahhoz, ami az Orbán-rendszert létrehozta.
Egyúttal elveszítjük az orbáni neoliberális politikával szembeni kritikai lehetőségeket, végül pedig az egyébként sem kevés morális dilemmát okozó Jobbik szavazói is lemorzsolódnak, hiszen nem csak a Fidesz, de a Jobbik is a 2010 előtt rendszer radikális tagadásából profitált. A liberális elit egyértelmű és minden kétség nélküli támogatást vár el a baloldaltól az Orbán-rendszer autoriter tendenciái ellenében. Ezt meg is kapták.
Az azonban mégsem járja, hogy ha az antikapitalista baloldal elkezdi tárgyalni saját emlékezetpolitikai és ideológiai pilléreit, tőke és EU-kritikus hangot üt meg, akkor egyszerre kerül rá a kommunista és az „orbánista” bélyeg, vagy ami még rosszabb az „összefogás-ellenességé”. Mindezek alapján azt állítom, hogy nem kevesebb, vagy a liberálisok számára még éppen elviselhető baloldaliságra van szükség, hanem éppen most életbevágó egy radikális baloldali alternatíva ideológiai, mozgalmi és pártpolitikai kimunkálása. A továbbiakban ehhez szeretnék néhány kiindulópontot leszögezni.
Antikapitalizmus és osztálypolitika
Több, mint 15 évvel ezelőtt fogalmazta meg Gyurcsány Ferenc azt, hogy „Merjünk baloldaliak lenni!”. Bevallom, ez hatott rám, hiszen elemi erővel erősítette meg bennem mindazt, amit addig is tudtam: a kizsákmányoláson alapuló világrendbe nem szabad beletörődni, szükség van radikális rendszer-alternatívára.
Kár, hogy akkor nem sejtettem, hogy Gyurcsány „baloldal” alatt valójában neoliberalizmust értett – és ért ma is. A radikális baloldal nem adhatja fel antikapitalista alapjait, és az ebből fakadó kapitalizmuskritikus stratégiát, vagyis minden kompromisszumot és kiegyezést a liberális és konzervatív erőket azon a mérlegen kell megmérni, hogy mennyire gyengíti-e az antikapitalista baloldalt.
És igen, ebben benne van az is, hogy a baloldal által képviselni szándékozott kizsákmányolt társadalmi csoportok érdekében meg kell ragadni az államhatalom lehetséges megszerzése által biztosított lehetőségeket! A mai világrendszerben óriási (de nem legyőzhetetlen) nehézségek árán lehet antikapitalista módon kormányozni, csakis politikai hatalommal tudjuk enyhíteni a kizsákmányoltak szenvedését és kiharcolni az antikapitalista alternatívát.
Pontosan tudom, hogy ez korántsem elég a radikális baloldal „kemény magjának”, és már ez is sok a kapitalizmuspárti erőknek, de azt be kell látni, hogy a neoliberális erőkkel kiegyező autoriter államhatalom, amely immáron nemzetközi szinten is az agresszió mellé állt, mindenkire óriási veszélyt jelent.
Nem beszélve arról, hogy az Orbán-rendszer elleni küzdelemmel valójában a globális kapitalizmus ellen is harcolunk, s ezt a végletesen EU-párti „demokratának” is be kell látnia: az EU-t és az óriáscégeket óriási felelősség terheli az Orbán-rendszer finanszírozásában és gazdasági fenntartásában.
Ahhoz azonban, hogy mindehhez legyen elegendő morális tőkéje a radikális baloldalnak, és ne pusztán azzal nyugtassuk meg a lelkiismeretünket, hogy vállalható paktumot kötöttünk az „emberarcú” tőkével, mindenképpen szükség van egy új osztálypolitikára. Onnan is sejthettem volna, hogy Gyurcsány számára a baloldaliság csakis egy „politikai termék”, hogy az említett cikkben tudatosan az osztálypolitika ellen beszélt, és az identitáspolitikát választotta.
Szerinte ugyanis: „Átalakultak a hajdan volt társadalmi törésvonalak, a tulajdon birtoklásával, illetve hiányával jellemzett osztályok határai elmosódtak, az osztályküzdelmet az intézményesült politika világában felváltotta, de legalábbis eltakarta a sokdimenziós rétegstruktúrába tagolt társadalmi csoportok bonyolult versenye és együttműködése.”
Éppen a munkások szavazataiból rendszert építő Orbán és a leszakadó munkásrétegek dühét a baloldal helyett becsatornázó Jobbik mutatta azt meg, hogy a baloldal halálra van ítélve, ha nem a kizsákmányolt társadalmi osztályokra támaszkodik.
Éppen a munkások szavazataiból rendszert építő Orbán és a leszakadó munkásrétegek dühét a baloldal helyett becsatornázó Jobbik mutatta azt meg, hogy a baloldal halálra van ítélve, ha nem a kizsákmányolt társadalmi osztályokra támaszkodik.
Természetesen nem a klasszikus, 19-20. század eleji osztályokról beszélek, hanem arról, hogy a munka/tőke konfliktusnak minden lesznek vesztesei és ők sohasem azok, akik tőkejövedelemből vagy a legalacsonyabb bérjövedelemből élnek.
Az a neoliberális irányvonal, amelyet Blair, Schröder és Gyurcsány is képviselni próbált, feladta a szocialista, de még a szociáldemokrata politika évszázados alapkövetelményeit is, hiszen bármit is gondoljunk is baloldalon a kapitalizmus meghaladhatóságáról, ahhoz kétség sem férhet, hogy a tőkével nem kötünk olyan kompromisszumot, amely ellehetetleníti a bérmunkások és a legelesettebbek képviseletét.
Ez jóval többet jelent, mint a polgári társadalommal és pártokkal való kiegyezés, hiszen ezzel a baloldal éppen azokat a társadalmi csoportokat árulta el, akik a legjobban számítottak rá, és később a jobboldali populista ellenhullám során meg is büntettek bennünket. Ha a most formálódó ellenzéki együttműködésben nem lesz képviselve ez a markáns baloldaliság, akkor a hazai baloldalt joggal küldik a választók a történelem szemétdombjára. Nem maradhat tehát alternatíva nélkül a kapitalizmus és a magántulajdon elsőbbségéré épülő liberális demokrácia, hiszen akkor elfogadnánk azt, hogy a szélsőjobboldal és a piaci fundamentalizmus időről-időre bekövetkező hegemóniája egyfajta szükségszerűség.
Globalizáció- és EU-kritika, radikális klímapolitika
Az 1990-es évektől a politikai baloldal és a liberálisok olyan véd- és dacszövetséget hoztak létre, amely alkalmatlan volt arra, hogy szembenézzünk azzal, hogy mit és hogyan rontottunk el a rendszerváltás előtt/alatt/után, hogyan integrálódtunk egy olyan neoliberális kapitalista világrendszerbe, amely olyannyira meggyengítette a liberális demokráciát, hogy az alkalmatlanná vált a polgárok megvédésére.
A rendszerváltás egyszerre roppantott meg és emelt fel társadalmi csoportokat, és nagyon rosszul járunk el, ha még ma is totális sikerként értékeljük. A balliberálisok struccpolitikája miatt a globalizáció és az Európai Unió teljesen jogos kritikája jobboldalra sodródott, eközben a politikai baloldal a liberálisok árgus tekintetétől övezve nem mert semmilyen globalizáció- és EU-kritikus hangot megütni (esetleg még radikálisabb húrokat pengetni), mert az rögtön a „fasisztákkal” való lepaktálást jelentette volna – hiába tették meg mindezt a radikális baloldal szellemi műhelyei, ezt a politikai baloldal szinte teljesen ignorálta.
Ha belekényszerítjük magunkat ugyanebbe a történelmi csapdába, akkor ideológiailag párbajképtelenek leszünk. Nyilvánvaló, hogy nem mindenről a liberálisok tehetnek, de azt hiszem, egy egész társdalom és generációk jártak volna másként, ha a baloldal politikájának középpontjába tudja állítani azoknak a kritikus megközelítéseknek legalább egy részét – amelyek értelmezni tudták azt a dühöt, amely megalapozta a Jobbik és Fidesz felemelkedését.
A hiba, ha van ilyen, természetesen döntően a baloldalé: nem volt képes ideológiailag tisztább profilt, mozgalmat, bizalmat, végső soron egy középpártot kialakítani, amelynek generációsan megújult politikusai hitelesen képesek tőkekritikus, a munkásosztályt képviselő és védelmező politikai irányvonalat vinni. A radikális baloldali értelmiség pedig (jogos) sértődéssel fordult el a pártpolitikától. Ezen kell most változtatni.
Ha lemondunk a fenti radikális baloldali ideológiáról, akkor esélyünk sem lesz arra, hogy radikális válaszokat fogalmazzunk meg a klímaválságra, amelyre a globális kapitalizmus rendszerén belül nincs olyan megoldás, amelyet a baloldal nyugodt szívvel választhat. Hiszen nem lehet közünk olyan „megoldásokhoz”, amelyek piacosítani akarják magát a klímakatasztrófát és az erre adandó lehetséges válaszokat (ennek ugyanis az az eredménye, hogy a túlélés az anyagi helyzettől függ). De olyanokhoz sem , amelyek nyíltan vállalják azt, hogy lemondanak a társadalmak szerencsétlen sorsú tagjairól azért, hogy a tehetősek túléljenek – tulajdonképpen ezt teszi az Orbán-rendszer.
* * *
A liberális politika megijedt, hogy mennyire működőképes elegyet alkot az, hogy az Orbán-rendszer szavakban igen gyakran baloldali populista (a társadalom védelme a tőkével szemben, a globális struktúrák kritikája) és tettekben a lehető legneoliberálisabb (a nemzeti és a globális tőke igényeinek kiszolgálása, privatizáció és az állami közszolgáltatások leépítése).
Ezzel párhuzamosan megjelent a radikális baloldaltól és annak tőkekritikájától való félelem (ezt neveztem korábban a kommunista Ernst Thälmann után, aki nem működött együtt a szociáldemokratákkal Hitler hatalomra jutásának megakadályozásában, Thälmann-effektusnak).
Ahhoz, hogy a 2022-re kialakítandó ellenzéki együttműködésnek ne az a neoliberális ideológia legyen a fő habarcsa, amely ránk hozta azt az Orbán-rendszer, amely mindennél jobban kiegyezett a neoliberális és nemzeti nagytőkével – ideje lenne egyébként befejezni Orbán bujtatott csodálatát emiatt, mert ez nem érdem, hanem az orbáni autokrácia egyik fő forrása -, és ne azok legyenek a fő arcai, akik személyükben is felelősek azért, hogy a magyar demokrácia már jóval 2010 előtt megroppant, arra lenne szükség, hogy kialakuljon egy radikális baloldali alternatíva.
Ehhez pedig mindenek előtt az szükséges, hogy végre merjük vállalni baloldaliságunkat és az abból fakadó társadalmi felelősséget és konfliktusokat!
