Tuesday, 26 May 2020

A baloldal radikális lesz, vagy nem lesz


Miközben az Orbán-rendszer elindította a (valójában csak csírájában létező) radikális baloldal elleni legújabb ideológiai háborúját, addig az ellenzéki oldal liberálisai még mindig rettegnek bármiféle komolyabb kapitalizmuskritikától. A koronavírusra hivatkozva bevezetett rendkívüli hatalomgyakorlás azonban rámutat arra, hogy a liberális demokrácia paneljeivel sohasem tudjuk leváltani az autoriter államot a piaci fundamentalizmussal ötvöző Orbán-rendszert.

Még március elején fogalmaztam meg a Népszava hasábjain azt, hogy az Orbán-rendszer leváltásának kulcsa, hogy az ellenzéken belül szét lehet-e törni az „antikommunista koalíciót”, ami lehetőséget ad egy radikálisabb baloldali ideológia megfogalmazására. Az írás nem titkolt célja az volt, hogy hogyan lehet meghaladni azt a gondolatot, hogy a NER elleni összefogás alapvetően liberális irányultságú legyen. Időközben az Orbán-rendszer szintet lépett, az elmúlt időszak bemutatta, hogy a korlátlan felhatalmazást mire is használja a kormányfő: a nemzeti burzsoázia és nemzetközi nagytőke támogatására és magyar emberek sanyargatására az egészségügytől a munka világáig. Mindezek lehetőséget adhatnak egy karakterében sokkal radikálisabb baloldal létrejöttére, hiszen az új típusú Orbán-rendszerre nehéz mit mondani a megszokott liberális pozícióból, hacsak annyit nem, amit Székely Tamás – korábbi egészségügyi miniszter – mondott: „Első megközelítésben riasztónak tűnhet, hogy több mint 30 ezer ágyat fel kell szabadítani… de ha elkezdünk a számok mögé nézni, akkor ez azért annyira nem borzasztó.”

Pedig borzasztó – nagyon is! Dermesztő továbbá, hogy az Orbán-rendszer a járvány elleni védekezés árnyékában folytatta és felpörgette brutális neoliberális és embertelen megszorító politikáját: az állami egészségügyi rendszer további amortizálása az állami fenntartású ágyszámok „várva várt” csökkentésével; drasztikus megszorítás a felsőoktatásban (miközben rekord alacsony a jelentkező diákok száma); a magyar munkavállalók végletes kiszolgáltatása a túlmunkakeret parttalanná tételével a munkaadók számára, valamint Európa legrosszabb bérkiegészítési rendszerének bevezetése; a nemzeti burzsoázia a szükséghelyzetben is virágzik, miközben életek és családi egzisztenciák mennek tönkre; a tragikus méretű munkanélküliséget állami bérrabszolgasággal (értsd: közmunka) tervezik enyhíteni; az állami vagyon mértéktelen, bűnös és teljességgel indokolatlan privatizálása (balatoni ingatlanoktól közraktárakig); a közalkalmazotti jogviszony sárba tiprása. 

A válság, a bizonytalanság, a kilátástalanság tehát az Orbán-rendszer érdekeit szolgálja, és biztosak lehetünk benne, hogy a kormányzat addig fogja fenntartani a rendkívüli állapotokat (akár a formális jogi keretek nélkül is), amíg politikai céljait el nem éri: ez pedig a nemzeti burzsoázia és a felső középosztály szövetségén, valamint a társadalom egy része gyűlölettel való feltüzelésén alapuló hegemónia. Orbán régen megértette azt is, hogy az autoriter állama és a tőke igényeinek parttalan kiszolgálása akkora terheket ró a magyar társadalom döntő többségére, hogy ez a kizsákmányolás normál körülmények között fenntarthatatlan. Az Orbán-rendszer tehát a gyakorlatban mutatja be, hogy a félperiférián mennyire autoriter formában működik a kapitalizmus. Mindezt kimondani csak erősen kapitalizmuskritikus pozícióból lehet, és fellépni ez ellen csak egy radikális baloldal tud.

Furcsának tűnhet, de valójában nagyon is logikus, hogy az Orbán-rendszer ezt jobban látja, mint az ellenzék maga: ezért is indult meg egy, a Századvégből eredő (és a kormányzati propagandában összehangoltan megjelenő) gyűlölet-kampány a „radikális baloldal” ellen. Mindez természetesen nem a kormányzat találmánya (egyik fő referenciájuk a köreikben közkedvelt Roger Scruton), de abban az Orbán-rendszer lehet a világ egyik legsikeresebb autoriter jobboldali populista rezsimje, hogy a nemzetiszocialista rendszerek és a radikális baloldal egymással való azonosításával megakadályoz mindenféle baloldali kibontakozási lehetőséget. Mindez persze tele van önellentmondással, hiszen a hazai rezsim szellemi előzménye a nemzeti szocializmussal bensőséges viszonyt ápoló Horthy-rendszer, de ez senkit sem érdekel akkor, ha a baloldalt elnyomja az éledező fasizmus, és radikális baloldalinak lenni „ellenérzést kelt” a potenciális szövetségesekben.

A baloldal szövetségeseinek esetleges fenntartásai azonban másodlagosak, hiszen nem az összefogást, hanem a magyar társadalom állam és piac által kizsákmányolt osztályait kell megmenteni. Emiatt különösen érthetetlen számomra Lendvai Ildikó azon javaslata (2020. május 2.), hogy immár nincs idő „saját profil élesítésére”, mert a NER-rel szemben „egyetlen világos alternatívát kell állítani”. Mindannyian pontosan tudjuk, hogy ha más nem, akkor majd az elkövetkező két évben sohasem látott mértékben felpörgő kormányzati gyűlölet biztosít afelől, hogy ha az Orbán-rendszer egy olyan határhelyzetet, mint a koronavírus világjárvány, ilyen brutálisan a saját túlélése érdekében használ fel (durván becsapva a járvány során békejobbot nyújtó ellenzéket), akkor nincs olyan dolog, amit ne tenne meg a hatalomban maradás érdekében. Fel kellene ismerni, hogy nem elég választással leváltani a fasizálódó, az emberi szenvedés enyhítésére teljesen érzéketlen, a rendkívüli jogrendet a végtelenségig feszítő rezsimeket, hanem – ahogy Hegyi Gyula írta (2020. április 28.) – egy új világmagyarázatra van szükség. Ennek a változásnak csakis világlátásában radikális, humánus, kapitalizmuskritikus, szocialista baloldal lehet az elindítója.

A szerző jogász, politológus, az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjának tagja

Tuesday, 5 May 2020

Megjelent az Eszmélet 125. száma (2020. tavasz)


A koronavírus-járvány és a nyomában előálló társadalmi katasztrófa új távlatba helyezi az elméleti és gyakorlati vitákat arról, hogy a hazai és nemzetközi baloldal hogyan válaszol(jon) mindarra, ami ezután következik. Hiszen látható, a tőke reakciója már jóval a világjárvány kitörése előtt elkezdett formálódni: a neoliberális autokrácia és a szélsőjobboldal szövetségével (ahogyan ezt előző számunkban bemutattuk); a menekült- és bevándorlás-ellenesség fasiszta „franchise-rendszerével”; a globális ökológiai és klímaválság tudatos felpörgetésével; a kizsákmányolás végletekig fokozásával. E számunkat is főként e kihívás jegyében állítottuk össze. Ahogy Göran Therborn fogalmaz: a baloldal előtt „megnyílt lehetőségeket” keressük, a járványhoz kapcsolódva és tőle függetlenül is. Külön blokkban foglalkozunk a szocialista szellemű közösségiség kérdésével és a kapitalista világrendszer alternatíváival. Körkérdéssel fordultunk hazai és külhoni elvtársainkhoz a radikális baloldal előtt álló lehetőségekről – most a válaszok első körét adjuk közre. Interjúk és elemzések keretében elevenítjük fel David Harvey, Polányi Károly és Immanuel Wallerstein munkásságát, és rámutatunk a történelem célzatos meghamisításának két minősített esetére.
Tartalomjegyzék
Antal Attila: A koronavírus és az Orbán-rendszer osztálypolitikája
A fasizálódás veszélyét nem a koronavírus hozta el Magyarországon, hiszen ezek a folyamatok már korábban elindultak. A vírus által közvetlenül és közvetve okozott egészségügyi – és a nyomában járó gazdasági – válság, a munkásosztály tömegeinek ellehetetlenülésével együtt járó társadalmi katasztrófa, valamint az erre adott neoliberális, tőkevédő intézkedések azonban minden eddiginél jobban kedveznek egy autoriter rendszer mögötti osztálypolitikának
Szocializmus
Göran Therborn: A baloldal előtt álló kihívások – megnyílt egy lehetőség
A cikk a baloldal egy adekvát, transzformatív politikájának kidolgozására tesz javaslatot, rámutatva, hogy a világban meglévő elégedetlenségek – legalábbis résnyire – kinyitottak egy új ajtót. A legfontosabb társadalmi mozgalmak, egyrészt, a társadalmi egyenlőtlenségek, másrészt a globális Északon meghatározó élménnyé vált klímaprobléma körül szerveződnek, ugyanakkor a demokrácia bejáratott csatornáin keresztüli politizálás esélye egyre halványabb. A transzformatív politizálásnak ehelyett inkább a népi tiltakozások epizodikusan kialakuló mozgalmaira kell(ene) támaszkodnia, megnyitva a társadalmi változás bedugult csatornáit
Tütő László: Az emberiség legnagyobb mozgalma
A személyiség egyediségének kibontakoztatására, illetve védelmezésére való igény olyan társadalmi berendezkedéseken átívelő gyakorlat és szellemi irányzat, amely spontán mozgalomnak is tekinthető. Az egyéni elzárkózásnál átfogóbb, ezért hatékonyabb forma a többiekkel való összefogás: a közösségi önvédelem. Az önkormányzó társadalom (kommunizmus) hipotézise viszi végig legkövetkezetesebben a személyes autonómiára törekvő egyének érdekeltségét
Stefan Meretz: A közösségi gazdálkodás strukturális közösségisége
A szerző együtt tárgyalja a közösségi és a piaci gazdálkodás jellemzőit. Az előbbi kiindulópontja az egyén konkrét egyedisége, ami a különféle individuumok együttműködésére, megállapodásaira épül – amiből a következményekért való felelősségvállalás következik. Ezzel szemben a piaci gazdálkodás érzéketlen a személyek konkrét egyedisége iránt; sajátossága a strukturális felelőtlenség
Friederike Habermann: Nem születünk önzőnek
Kísérletek bizonyítják, hogy a gyermekek eredetileg ösztönösen segítőkészek, míg a tárgyi jutalmazás erről le nem neveli őket. Felnőttek körében végzett vizsgálatok megmutatják, hogy együttműködési hajlamukat hogyan szorítja háttérbe az önérdekre, versengésre nevelő társadalmi gyakorlat. A szerző a jelenlegi rendszer meghaladásának lehetőségeit keresi
Asztal körül
A radikális baloldal helyzete és perspektívái itthon és a világban
Szerkesztőségünk körkérdéssel fordult a hazai és nemzetközi társadalomtudomány tőkerendszer-kritikus képviselőihez: fejtsék ki véleményüket a radikális baloldal magyarországi, európai és globális helyzetéről, kibontakozásának lehetőségeiről és az általuk helyesnek tartott cselekvés irányairól, módszereiről.
E számunkban a beérkezett válaszokból hatot adunk közre:
Barát Endre: A radikális baloldal perspektíváiról
Florin Poenaru: A globális baloldal esélyei
Artner Annamária: A radikális baloldal kibontakozási lehetőségei és a szocializmus perspektívái napjainkban
Alexandr Buzgalin: Válasz a kérdésekre
Szigeti Péter: …amikor az alul lévők már nem akarnak a régi módon élni, a transznacionális burzsoázia pedig…
Kiss Viktor: Baloldal a posztmodern kapitalizmusban
Bruno De Conti – Patricia Villen: A radikális baloldal és a szocializmus perspektívái Brazíliában és Latin-Amerikába
Asszociációk
Slavoj Žižek: Koronavírus-járvány és kommunizmus
A szlovén filozófus írásában bemutatja, hogy a koronavírus-járvány a globális kapitalista rendszer elleni halálos csapássá válhat. A kialakult veszélyhelyzetek és a kapitalista animizmus visszatérésének kritikája mellett felvázolja, hogy egy „egészségügyi háború” hogyan kényszerítheti ki egy új, globális szerveződés létrejöttét. Végül kifejti, hogy a mai kommunisták a diplomás liberálisok, pont fordítva, mint ahogy azt a magyar miniszterelnök mondta
Olvasójel
Szigeti Péter: Ennyire gördült? Bozóki András: Gördülő rendszerváltás. Az értelmiség politikai szerepe Magyarországon (1977–1994). Budapest, L’Harmatttan Kiadó – Uránia Ismeretterjesztő Alapítvány, 2019
Dokumentum
Krausz Tamás: Az MSZP 1998 nagy vesztese. Magyar Hírlap, 1998. augusztus 22.
Interjú
A hegemóniáért folytatott harc politikai gazdaságtana. Imperializmusok csatája? Haris Golemis interjúja David W. Harvey-vel
Formálni A nagy átalakulást. Michael Burawoy és Kari Polanyi Levitt beszélgetése
Arcok
Immanuel Wallerstein: A társadalomtudományok világrendszer-szemléletben
A nemrég elhunyt Immanuel Wallerstein e korai munkája – mások mellett – általa is megalapított világrendszer-elemzés egyik első, programadó szövege. Ebben ismerteti a XIX. században kialakult társadalomtudományok és a világrendszer-szemlélet különbségét, az általa javasolt elemzési mód alapfogalmait, és röviden rámutat a tőkés világgazdaság formáját öltő modern világrendszer válságának főbb okaira is. Nehezen elérhető, korábbi magyar kiadása után most új fordításban tesszük közzé
Éber Márk Áron: Wallersteint olvasni kell!
Az Afrika-kutatóból lett világrendszerelemző tudós életművének főbb irányairól Immanuel Wallerstein halála ismét lehetőséget kínál arra, hogy áttekintsük életművét, szerteágazó munkásságát, intellektuális és politikai pozícióját. E számvetés röviden felvázolja az Afrika-kutatóból lett világrendszer-elemző, történész, szociológus és aktivista munkásságának főbb irányait. Az írás és részletes irodalomjegyzéke azok számára is segít eligazodni e gazdag életműben, akik most ismerkednek Wallersteinnel, és kezdik olvasni a nemrég elhunyt klasszikust
Tényről tényre
Alabán Péter: Társadalmi folyamatok
Ózdon a rendszerváltozás után A nemzetközi összevetés európai példái jó alapot szolgáltatnak arra, hogy párhuzamba állítsuk a kelet-közép-európai rendszerváltozás társadalmi hatásait, rámutatva olyan folyamatokra, mint a privatizáció hibái, a marginalizálódás, a munkanélküliség, az elszigetelődés, a leépülés, illetve a gazdasági és társadalmi stigmatizáció. Mindezek megjelennek a tanulmányban vizsgált térség és az egykori iparváros, Ózd kapcsán is, ahol a társadalom többségét alkotó volt ipari munkásság esetében nem beszélhetünk valódi kontinuitásról a rendszerváltozást követőn, vagyis e társadalmi csoportnak nem lettek igazi „örökösei”, miközben a gazdasági verseny legnagyobb vesztesei egyértelműen a romák voltak. Az egykori acélgyári kolónián lakók közös identitástudattal rendelkező, jól meghatározható lokális közösségei felbomlottak, s megindult e városrészek, az egykori bányász- és munkáskolóniák pusztulása
Tromf
Daniel Lazare: Timothy Snyder hazugságai. Timothy Snyder: Véres övezet. Európa Hitler és Sztálin szorításában. Budapest, Park Könyvkiadó, 2010
A szerző feltárja, hogy az új szélsőjobboldal „sztár” történésze hogyan, milyen (geo)politikai okok következtében  képes rá, hogy behálózza  a holokauszt és általában a II. világháború emlékezetének európai „piacát”. Snyder történeti „felfedezései” a mitizált „véres övezet” világára vonatkoznak. A tanulmány a modern szovjetofóbia és  ruszofóbia  bírálatának fontos darabja
Kabai Domokos Lajos: Csernobil a propagandaháborúban
2019 derekán világszerte nagy nézettséget ért el a Csernobil című brit–amerikai film(sorozat). A cikk a csernobili atomerőműben 1986-ban bekövetkezett robbanáshoz kapcsolódó, korabeli és mai propagandatevékenységet tekinti át. A szerző, a hasonló nyugati eseteket is felidézve, arra a megállapításra jut, hogy a kormányok, a társadalmi-gazdasági és politikai viszonyoktól függetlenül, általában igyekeznek szőnyeg alá söpörni a katasztrófák általánosabb okait, kisebbíteni jelentőségüket.

A film oroszországi és nemzetközi fogadtatása jelzi, hogy a mai információs háborúban miként éled újjá az Oroszországról mint a gonosz régi-új birodalmáról formált toposz

Thursday, 30 April 2020

The rise of the far-right in Hungary: How Orbán ended democracy

On 1 May 2020 I will participate at Marxist Left Review and Socialist Alternative - Red Flag's live-stream. The topic is: The rise of the far-right in Hungary: How Orbán ended democracy. Before the stream the Red Flag cited my position on the current situation in Hungary.

"Featuring special guest Attila Antal author of “The Rise of Hungarian Populism: State Autocracy and the Orbán Regime", and editor of Hungarian Marxist journal, Eszmélet (Consciousness). Attila will be providing an account of the rise of Orbán and the far right in Hungary as well as the grassroots resistance. It's been hard to miss the rise of far right politics in Hungary, where racist, misogynistic, anti-worker and anti-democratic rhetoric and policies have become totally mainstream. This has been driven by Viktor Orbán, a far right politician who has positioned himself as a fighter against European elites. Even before this crisis, there were huge dangers as a result of far-right consolidation. In elections in 2018, Orbán's far right party won 49% of the vote, on top of which the only fascist Jobbik got 1 million votes, or 20%. This year Orbán has moved to use the panic created by the pandemic to essentially suspend parliamentary democracy, giving himself enormous executive power while criminalising dissent. He's also continued and extend hardline neoliberal measures, including emptying 50% of public hospital beds under the guise of preparing for the pandemic."



Happy May Day!

Wednesday, 29 April 2020

A koronavírus és az Orbán-rendszer osztálypolitikája

A cikk az Eszmélet 125. (2020. tavasz) számában jelenik meg és 2020. április 28-án került fel az Eszmélet online cikkei közé és a cikket a Balmix is közölte, továbbá átvette a Mérce is.
Nem a koronavírus hozta el a fasizálódást veszélyét Magyarországon, hiszen ezek a folyamatok már korábban elindultak. A koronavírus által közvetlenül és közvetve okozott egészségügyi katasztrófa, s különösen a nyomában járó gazdasági válság, a munkásosztály tömegeinek ellehetetlenülésével együtt járó társadalmi katasztrófa, és a rá adott neoliberális, tőkevédő intézkedések azonban minden eddiginél jobban kedveznek egy autoriter rendszer mögötti osztálypolitikának. Mindezt súlyosbítja, hogy az Orbán-rendszer a válságban is saját osztálypolitikájának rabja marad, vagyis tudatosan nem a leginkább rászorulókat, hanem a felső középosztályt kívánja megmenteni, és a hatalmi rendszer által kinevezett nemzeti tőkések érdekvédelmén dolgozik. A felhatalmazási törvénnyel pedig immár rendelkezésre áll az eszköz is, amellyel uralni lehet a járvány utáni világot.
A történelmi fasizmus osztálypolitikája
Ahhoz, hogy a koronavírus kapcsán előálló társadalmi válsághelyzet hatásait megvizsgáljuk és rávilágítsunk arra, hogy ez hogyan járulhat hozzá az Orbán-rendszerben egyébként is benne rejlő, fasisztoid tendenciák felerősödéséhez (amelyek nem abban az értelemben nyilvánulnak meg, hogy a rendszer nyílt, represszív diktatúraként jelenne meg, hanem abban, hogy az államhatalmat szándékosan a társadalom rászoruló tagjaival szemben működteti), először is érdemes röviden utalni ama osztályviszonyokra, amelyek történelmi korokon átívelő módon mutatnak rá a fasizmus(ok) alapvető sajátosságára. Nicos Poulantzas Fasizmus és diktatúra című könyvében a két világháború közötti olasz és német politikai rendszerek fasizálódását vizsgálta, különös tekintettel azokra az osztályviszonyokra, amelyek e rezsimeket létrehozták. Poulantzas (aki szerint a fasiszta állam kivételes kapitalista állam) abból indul ki, hogy egy működő kapitalista államban olyan – gramsci-i értelemben vett – hatalmi blokk működik, amely által a tőkésosztály vagy annak valamely frakciója hegemóniát gyakorol. A fasiszta berendezkedéseknek – mutat rá – egyrészt a domináns német és olasz osztályok politikai szétesése ágyazott meg (vagyis az a tény, hogy sem a termelőeszközöket birtokló burzsoáziának, sem pedig a munkásosztálynak nem sikerült a társadalomban hegemóniára szert tennie; illetve hogy e hegemónia megbomlott), továbbá az a körülmény, hogy munkásosztály forradalmi áttörése elmaradt: a burzsoáziát nem sikerült még a fasiszta hatalomátvétel előtt legyőznie. Ez a kettős kudarc szabadította fel a kistermelőket, kereskedőket és fizetett alkalmazottakat, a petty bourgeoisie-t, azaz a kispolgárságot, hogy autonóm társadalmi erőként működjenek a fasiszta pártokban (Poulantzas, 2018, 237–268). Poulantzas számára tehát a fasizmus a kispolgárság politikai megszerveződése, amely végtére is visszaállítja a monopoltőke hegemóniáját – több fázisban: az első periódusban a fasiszta erők laza szövetséget kötnek a domináns osztályok egyes tagjaival; ezután következik be kispolgárság és a monopoltőke szövetsége; majd pedig a hatalomba került fasiszta erők keretében a kispolgárság válik meghatározó osztállyá, miközben a valódi hatalom a monopoltőke kezébe kerül, amely végül a társadalom uralkodó osztályává válik (Poulantzas, 2018, 87.). Poulantzas szerint tehát a fasiszta párt válik a kispolgárság szervezeti eszközévé (innen kerül ki a párt személyi apparátusának nagy része), hiszen az első világháborút követőn kiábrándulnak a korábban támogatott szociáldemokráciából, amely nem képviselte hatékonyan érdekeiket. Ahogyan a kispolgárság fokozatosan leválik a munkásosztályról, egyre inkább elkezd közeledni a nagytőkések felé. Így lesz Poulantzas elemzésében a „fasizmus történelmi szerepe, hogy eléri a nagytőke és a kispolgárság szövetségét” (Poulantzas, 2018, 250.). Végül érdemes rámutatni a fasizmus és a kispolgárság közötti, meglehetősen ellentmondásos gazdasági kapcsolatra, hiszen egyrészt, a nagytőke érdekinek elmozdításával a fasizmus valódi károkat okoz a kispolgárságnak, másrészt vishzont a fasiszta állam a foglalkoztatás bővítésével ellensúlyozza a tőkekoncentráció jelentette nyomást (Poulantzas, 2018, 257.).
Az Orbán-rendszer osztálykompromisszuma
Az Orbán-rendszerben rejlő lehetséges fasizálódási veszély fokozatosan bontakozott ki, és ez – ahogyan erre az Eszmélet 2012. januári műhelykonferenciája rámutatott (Szigeti et al., 2012) – a 2010-es tekintélyuralmi fordulatba ágyazódott. A rendszer mögött a Poulantzas által leírtakhoz kísértetiesen hasonló, részint társadalmilag kialakult, részint politikailag kialakított/kikényszerített osztálykompromisszumok húzódnak meg. Ezek vizsgálata előtt vizsgáljuk meg röviden, hogy milyen társadalomfilozófia húzódik meg az Orbán-rendszer osztálypolitikája mögött.
Az Orbán-rendszer társadalompolitikájának (adópolitika, családpolitika, családtámogatási rendszerek, rezsicsökkentés) alapja a közjavak példátlan mértékű átcsoportosítása a társadalom középső és legfelső csoportjai javára, a legszegényebbek kárára (Antal, 2017, 249.). Az Orbán-rendszer tehát egy olyan társadalmi „Taigetoszt” működtet, amelynek lényegét Bogár László kertelés nélkül a magyar társadalom harmadáról való lemondásként fogalmazta meg 2013-ban: „…a társadalomnak legalább harmada végképp elveszett, már nem lehet visszahozni a nyomorúságból. Ezen azzal sem lehetne változtatni, ha az állam talicskával tolná a pénzt a felzárkóztató programokba… Nem tudnak, de nem is akarnak dolgozni, és a munkaerőpiac sem kér belőlük, vagyis marad az élősdilét. És ezeknek az embereknek is mondani kell valamit. Orbán Viktor látja ezt a csapdát, csak nem beszélhet őszintén a valóságról. Nem derülhet ki, hogy, hacsak valami csoda nem történik, a még eséllyel rendelkezők megmaradása érdekében kegyetlen jövő vár rájuk.” (Illisz, 2013) Ez a megközelítés tehát igen komoly osztálypolitikát rejt, amelyet a rendszer másik ideológiai konstruktőre, Tellér Gyula a következőképpen írt le: „A politikai vezetésnek, amely az újraelosztási súlypont áthelyezésével a teljesítménynyújtók javára létrehozza a szokásosnál erőteljesebb »honorálás-teljesítmény-honorálás« ciklust, s ezt sikerrel alkalmazva folyamatosan növeli a teljesítménynyújtó társadalomrészt, egyszersmind védelmeznie is kell az újraelosztásnak ezt a »másképpen igazságos« módját…” (Tellér, 2014, 360.). Vagyis az Orbán-rendszer politikai és társadalmi lojalitást vár el a támogatott osztályoktól.
Az Orbán-rendszer osztálypolitikájának vizsgálatai (Éber et al., 2019; Scheiring, 2019) egymást megerősítve mutatták ki, hogy az Orbán-rendszer (tőke)felhalmozó állama mögött a Poulantzas által a nagytőke és a kispolgárság szövetségéhez hasonló társadalmi konglomerátum helyezkedik el, ezt pedig nem más, mint a „nemzeti nagytőke” frakciójának és a középosztály felső szegmenseinek szövetsége. Ezt Bartha Eszter már igen korán felismerte: „A magyar munkások körében tehát erős kételyek fogalmazódtak meg mind a rendszerváltással, mind pedig az új demokráciával kapcsolatban. Ezek a kételyek azonban nem egy általános rendszerkritika irányába mutattak, hanem inkább egy sajátos magyar út preferálásába, ahol az állam valamiféle kiegyensúlyozó szerepet játszik, egyfelől a multinacionális vállalatok és a hazai termelők, másfelől pedig a munkásság és a tőkések érdekei között… A munkásosztály látványos kirekesztődése a politikából, és az érdekvédelem gyengesége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a többség csak az államban reménykedett, amely hitük (vagy reményeik) szerint osztályok felett áll, és mint ilyen, tesz valamit a »kisemberekért«” (Szigeti et al., 2012, 57.). Éber Márk és szerzőtársai a Fordulat 26. számában pedig a következőképpen fogalmaznak: „A kormány a kiépítendő tőkefelhalmozási rezsim mentén alakította át a magyarországi osztályviszonyokat. Az új társadalmi szerkezet alapja, hogy a rendszerváltás gazdasági átmenetében… meggyengült nemzeti tőkefrakciókat a gazdaság meghatározott területein célzott szabályozással és újraelosztással, a tulajdonosi és vagyoni kapcsolatok átrendezésével igyekeztek újra helyzetbe hozni…” (Éber et al., 2019, 47–48.).
Ez a „szentségtelen” szövetség nem jöhetett volna létre a folyamatosan liberalizálódó baloldal nélkül, amely egyre inkább elveszítette a munkásság támogatását. Nem véletlen, hogy Poulantzas is erősen bírálja a két világháború közötti baloldalt, különösen a Harmadik Internacionálét, amiérat a fasizmust tragikusan félreértelmezték és átmenti epizódként, a burzsoázia meggyengülésekének pozitív jelenként, vagy éppen a szocializmus felé való szükséges lépésként interpretálták (Poulantzas, 2018, 49–50.). A hazai politikai baloldal – éppen liberális és neoliberális irányultsága és patologikus megfelelési kényszerei miatt – nem képviselte a munkásság érdekeit, és munkásság a 2000-es évek második felétől a (szélső)jobboldal felé kezdett orientálódni. Erről Scheiring Gábor így ír: „Baloldali világmagyarázatok hiányában így lehetőség nyílt arra, hogy az országos és helyi politikai vállalkozók a történelmileg már előkészített kulturális toposzok stratégiai alkalmazásával becsatornázzák a munkásosztály tagjainak frusztrációját, félelmét a jövőtől, lecsúszástól… A jobboldal számára így lehetőség nyílt arra, hogy politikailag mobilizálja a baloldal által magára hagyott munkásosztály félelmeit, s a szűkös anyagi erőforrások okozta frusztrációt szimbolikus erőforrásokkal kompenzálja.” (Scheiring, 2019, 269–270.). Azt azonban érdemes rögtön tisztázni, hogy a munkásság korántsem az autoriter fordulathoz adta meg a felhatalmazást, végső kétségbeesésében; az autoriter kapitalizmus (Antal, 2019a) működtetése a nemzeti tőkésosztály állami kinevezésével és meghódításával függ össze. Az „újfeudális” nemzeti tőkésosztály egyáltalán nem érdekelt a munka világának demokratizálásában, ehelyett „a munkaintenzív vagy technológiát nem igénylő termelésben részt vevő cégek olyan intézményi konstrukciókban érdekeltek, amelyek fokozzák a munkaerő kiszolgáltatottságát, illetve csökkentik az adóterhelést, mivel nem igényelnek képzett munkaerőt, és nem alkalmaznak bonyolultabb technológiákat.” (Scheiring, 2019, 274.).
Az Orbán-rendszer fasizálódásának veszélye tehát abban ragadható meg, hogy óriási társadalmi erőforrásokat csoportosított át a nemzeti nagytőke és a vele szövetséges felső középosztály javára, miközben ezek az erőforrások a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportoktól kerültek elvonásra, akikről szó szerint, lemondott a rendszer. Ezek mellett a kormányzat kiegyezett a nemzetközi tőkével és pénzügyi szférával, amelynek ugyancsak óriási támogatásokat biztosított a magyar társadalom kárára (Antal, 2019, 56–80.). Ebben a tekintetben az Orbán-rendszer mindenképpen túllépet a szélsőjobboldalt meghatározó korábbi szemléleten, amelyet Szabó Miklós így jellemzett már az első Orbán-kormány idején: „Az a gazdasági romantika viszont, amely a (hazai) termelő szférát, amelyet ma reálszférának szokás nevezni, szembeállítja a világgazdaság tőkemozgását bonyolító pénzszférával, nagy szélsőjobboldali múltra tekint vissza. A náci párt gazdaságteoretikusa, Gottfried Feder különböztette meg az »alkotó tőkét« (schaffendes Kapital) a »harácsoló tőkétől« (raffendes Kapital). A gondolat a rendszerváltás kezdetétől meghatározó szemlélete volt a Magyar Fórumnak, a jelenlegi kormány pedig hivatalos ideológiájába emelte át.” (Szabó, 2000).
Tehát már a járvány kirobbanása előtti jelentősen előrehaladt a középosztály alsó és az alatta lévő társadalmi csoportokat megnyomorítása. A 2010 utáni Orbán-rendszer valójában azon a kettős felismerésen nyugszik, hogy – egyfelől – a globális kapitalizmus kelet-európai formaváltozata autoriter rendszerként működtethető, másfelől pedig ehhez a centrum tőkés rendszere hozzá fog járulni. Orbán koncepciója a társadalom elleni legsúlyosabb merényletként fogható fel, hiszen az embereket egyszerre zsákmányolja ki a nemzeti burzsoázia és globális nagytőke, mindezt felső középosztály öntudatosan legitimálja, a megnyomorított társadalmi csoportokat pedig a rendszer intézményes gyűlöletkeltéssel igyekszik pacifikálni. A nemzeti tőkésosztály helyzetbe hozásával és természetesen a nemzetközi tőke kiszolgálásával függ össze az Orbán-rendszer által a munkás érdekérvényesítésre, a szakszervezetekre, a sztrájkjogra mért végső csapás, továbbá a munkáltatók érdekeit végletekig kiszolgáló új Munka Törvénykönyve (Antal, 2019a, 64–69.). Ezt fogalmazta meg az Eszmélet 124. számában megjelent szerkesztőségi állásfoglalás: „Az új szélsőjobboldal lényege társadalmilag mindenütt hasonló: a hagyományos antikapitalista baloldali irányzatok helyét a globális nagytőkével konkuráló s egyszersmind neki alárendelődő, de a »nemzeti tőkét« is védelmező erők foglalták el, jórészt a »nemzeti ellenállás« jegyében. Ezek bevallott célja, hogy szavazóbázisukat a hatalom megtartása-megszerzése érdekében kiszélesítsék, megszólítva azokat a rétegeket is, amelyek a második világháborút követőn, hagyományosan, a baloldal társadalmi bázisát alkották. (183–184.).
Ahogyan Poulantzas a kispolgárság kapcsán leírta, a fasiszta rendszerek csakis a nagytőke érdekei mentén szerveződhetnek és maradhatnak fenn. Ennek meagfelelően, az orbáni modell is a munkások elárulásán és végletes kizsákmányolásán alapul, hiszen „… bár hatalmát a munkásosztály lázadásának köszönheti, Orbán Viktor kormánya a gazdasági elit és a felső 10-20 % vagyonosodását segíti a társadalom súlyos kettészakadása árán.” (Scheiring, 2019, 276.). A járvány és a nyomában járó gazdasági/társadalmi válság azonban robbanásveszélyes helyzetet fog teremteni, minthogy az Orbán-rendszer egyszerűen nem tagadhatja meg önnön osztálypolitikáját.
A járvány következménye: az osztálykompromisszum kényszere miatt a rendszer csakis egyre autoriterebb eszközökkel tartható fenn
Orbán Viktor a koronavírus járvány kitörése óta sokkal inkább a válság gazdasági következményei, „munkaalapú” (értsd: tőkealapú és munkást kizsákmányoló) berendezkedésének összeomlása miatt aggódik, mintsem a járványügyi következmények és a társadalmi katasztrófa miatt. Jellemző megnyilvánulása a 2010-es évek eleje gazdasági szabadságharcos retorikájának járványhelyzetre való hangszerelése: „Úgy küzdjünk meg ezzel a válsággal, hogy ne adjuk fel a céljainkat, ne adjuk fel azt, amit elértünk, ne adjuk fel Magyarország függetlenségét […], a munkaalapú gazdaságot és a büszke élet lehetőségét sem!”[1] Az eddigiek alapján azonban joggal állíthatjuk, hogy amikor Orbán a válság járványügyi hatásainál súlyosabb gazdasági következmények miatt aggódik, attól fél, hogy összeomlik a rendszere mögötti, egy évtizedig építgetett osztálykompromisszum. Az Orbán-rendszer, saját politikai céljai mentén, a rendszerváltás utáni legmarkánsabb módon alakította át a hazai osztályviszonyokat és hozta létre (legalábbis időlegesen) a nemzeti tőkésosztály és a felső középosztály szövetségét, amelynek egyfajta „külső”, hallgatólagos támogatója a hazai munkásosztály, legfőbb elszenvedői pedig azok a társadalmi csoportok, amelyekről az Orbán-rendszer eleve lemondott. A járvány felfutásával párhuzamosan meghozott intézkedésekből látható, hogy a rendszer fasizálódásának veszélye sejlik fel, hiszen a kormányzat eltökélt a tőke és a legtehetősebb társadalmi csoportok segítésében, illetve abban, hogy a válság költségeit lényegben a munkavállalókon hajtsa be. Ennek oka, hogy Orbán rendszere nem tud és nem akar elmozdulni a tőkés-felső középosztály kompromisszumától, mert ha így járna el, akkor feladná rendszere alapját. Emiatt a kormányzat embertelen intézkedéseket vállal fel, számos életmentő döntést pedig nem hoz meg. Tulajdonképpen semmi sem drága a rendszer társadalmi, tőkés alapjainak megőrzése érdekében.
A koronavírus-járvány kibontakozásától kezdve érezhető, hogy a rendszer ugyan meghozta az elengedhetetlen intézkedéseket (kijárási korlátozások, a felső- és közoktatási intézmények bezárása és online oktatás bevezetése), ám ezeket a közhangulat és saját politikai hátországa nyomására vezették be. A rendszer számára egyáltalán nem fontos a, hogy a társadalom, különösen a leginkább érintett csoportok (időskorúak, akik nem tudnak otthonról dolgozni, egészségügyi és szociális dolgozók) fel legyenek készítve az egészségügyi és szociális krízisre. Ezt támasztja alá az ellentmondásos hozzáállás a maszkviseléshez, az általános tesztelés elutasítása és a világviszonylatban is kirívóan alacsony tesztelések száma, vagy a hatékony védőfelszerelés hiánya a frontvonalban helyt álló egészségügyi és szociális dolgozók esetében, az átláthatatlan kommunikáció, illetve legkirívóbb esetként az, hogy a rendszer bevetette a jól ismert gyűlöletpropagandát részint az pedagógusok[2] és az egészségügyi dolgozók[3], részint pedig mindazok azok ellen, akik általános tesztelési gyakorlatra tettek tudományos javaslatokat. Az Orbán-rendszer, úgy tűnik, a védekezés kockázatait áttolta a magyar társadalomra, és ismét azok a társadalmi csoportok kerülnek a legkilátástalanabb helyzetbe, akikről a rendszer amúgy is lemondott. Ennek legembertelenebb példái a következők: a kormányzat nem biztosította a tesztelés lehetőségét és a védőfelszerelést az időseket ellátó szociális intézményekben, s emiatt Budapesten tragédia következett be, amelyért a felelősséget az Orbán-rendszer azonnal áthárította a városvezetésre;[4] a kormányzat mintegy 36 ezer ágy felszabadítására kötelezte a kórházakat, amelynek eredményeként súlyos állapotban lévő, krónikus, állandó ellátásra szoruló, zömmel idős és szerencsétlen sorsú betegeket kell hazaküldeni, ami jelentősen növeli a koronavírushoz közvetve kötődő áldozatok számát.[5]
Az Orbán-rendszer mélységesen emberellenes intézkedései mutatják azt, hogy egy egyre diktatórikusabb rendszerben szolidaritásnak, együttérzésnek nincs helye. Ezt támasztotta alá a rendszer egyik tőkés támasza, Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke is, aki nyugtázta, hogy az Orbán-rendszer saját politikai víziói szerint biztosít segítséget vagy utasítja el azt, de egyébként is – jelentette ki –, „annyi ember ment tönkre az elmúlt napokban, és most is megy tönkre, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni”.[6] Az előbb jelzett járványügyi, egészségügyi és szociális rombolás mutatja a rendszer mind autoriterebb jellegét, ugyanakkor legalább ennyire tragikus az a gazdasági válságkezelései program, amelyet az Orbán-rendszer összeállított. Ennek lényege egy olyan neoliberális politika, amelynek fő célja a tőke és a nagyvállalatok közvetlen megsegítése, miközben az állam munkásoknak csakis a legvégső esetben juttat közvetlen segítséget. Emögött az a meglehetősen álságos, vadkapitalista orbáni kijelentés visszhangzik, hogy „nincs visszaút a segélyalapú gazdasághoz”. A tőke érdekeit szolgáló autoriter berendezkedésben tehát a munkásosztálynak tett minden engedmény csakis a tőkések szűrőjén juthat el a dolgozókhoz. Ezt példázza a 2020. április 7-én bejelentett, a rövidített munkavégzéshez kapcsolódó 70 százalékos munkabér-támogatás is. hiszen a rendszer már nem odázhatta el, hogy valamit ígérjen a hazai munkavállalóknak (ezt a lépést lényegében mindenhol meglépték már Európában), ám ez az intézkedés a teljes bérköltségre nézve csupán mintegy 10–35 százalék állami bértámogatást jelent.[7] „Cserébe” az Orbán-rendszer a járványügyi vészhelyzetben bevezette a rabszolgatörvényt a munkáltatók számára szabadon elrendelhető 24 havi munkaidőkeret biztosításával (ami azt jelenti, hogy bárki, bármikor, távmunkában is túlórára kötelezhető).[8] Tovább erősödnek tehát minden területen a neoliberális tendenciák: a munka világában a termelést fokozatosan visszaállító német autógyárak jelentősen profitálnak az új rabszolgatörvényből, sőt a járványhelyeztet a rendszer még arra is kihasználta, hogy tovább folytassa az állami felsőoktatás amortizálását, illetve a kulturális köfoglalkoztattak közalkalmazotti státuszának megvonását.
Nem a koronavírus hozta el tehát a fasizálódás veszélyeit Magyarországon; azt az Orbán-rendszer alapvető, 2010 óta jelen lévő tekintélyuralmi jellemvonásai (Szigeti et al., 2012) „csupán” fölerősítették. Ezek csomópontjában pedig nem áll más, mint a rendszer bemutatott osztálypolitikája. Hogy a tekintélyuralmi rendszer átalakul-e nyílt diktatúrává, még nyitott kérdés, ami nagyban függ a nemzetközi helyzettől, az EU reagálásától és attól, hogy kialakul-e egy minden eddiginél erősebb mozgalmi ellenállás a rendszerrel szemben. Vagyis azt itt vizsgált veszélyek bekövetkezése nem valamiféle történelmi szükségszerűség, sajátos magyar vagy kelet-európai „fátum”, hanem az Orbán-rendszer által igénybe vehető/vett politikai eszköz.
Ugyanakkor nem lehetünk túlzottan optimisták, hiszen a rendszer olyan útra tévedt, ahonnan aligha van visszaút: a dermesztő orbáni osztályviszonyok (azaz végtére is maga a rendszer) mind a járvány alatt, mind pedig egy járvány utáni világban immáron csakis a kivételes jogrend állandósításával őrizhetők meg, amivel a miniszterelnök tisztában van. Ezért került elfogadásra a 2020. évi XII., vagyis „felhatalmazási törvény”:nincs olyan járványügyi, egészségügyi, rendvédelmi, gazdasági intézkedés, amit e nélkül nem lehetett volna elfogadni és végrehajtani. Nem is emiatt volt erre szükség, hanem az Orbán-rendszer legfőbb pillérének, a nemzeti burzsoázia és a felső-középosztály privilégiumainak bebetonozása érdekében. Orbán azért választotta ezt az eszközt, mert az osztálykompromisszum még normál állapotban is a társadalom megroppanásával fenyegetett, hiszen minden alárendelt társadalmi csoportnak az uralkodó osztályokat kellett szolgálnia. Egy rendkívüli járványügyi és gazdasági helyzetben, munkanélküliek tízezrei, a kibontakozó szociális katasztrófa árnyékában ezzel az eszközzel próbálja meg hatalmát és rendszerét bebiztosítani.
A rendszer tehát túllépett saját alkotmányán, de ami még aggasztóbb (és ez az itt leírt járványügyi és gazdasági intézkedések igazi tragédiája) egyúttal minden morális béklyótól is eloldotta önmagát. Orbán a járvány utáni világra készül (Antal, 2020), méghozzá úgy, hogy a válság során alakítja ki azokat az ideiglenesnek mondott eszközöket, amelyek a járvány enyhülésével állandósulnak majd, és még brutálisabb formában termelik majd újra az orbáni osztálykompromisszumot. Akkor beszélhetünk nyílt diktatúráról, ha a rendszer végletesen és visszavonhatatlanul tönkretesz minden olyan struktúrát (jogszabályokat, szakszervezeteket, civil és szakmai szervezeteket, politikai ellenzéket), amely megnehezíti, korlátozza a társadalom közvetlen kizsákmányolását a nemzeti burzsoázia és a felső-középosztály által. Ezen túl pedig további aggodalomra ad okot, hogy a rendszer elindult egy korporatív irányba, hiszen a kivételes állapot csak fokozta, hogy a gyengéket kizsákmányoló, erős állam élén immár csak Orbán és legszűkebb köre áll, tehát a rendszer elkezdett leválni magukról a kormányzó pártoktól is, sőt joggal állíthatjuk, hogy a felhatalmazási törvényre is elsősorban saját táborának féken tartása miatt volt szüksége. A fideszes politikusok ugyanis, választóikon keresztül, első kézből tapasztalhatják meg a kormányzat járványügyi és gazdasági intézkedéseinek embertelenségét és az emiatti fokozódó társadalmi felháborodást, kétségbeesést és dühöt.
Jegyzetek
[2] Jól mutatja a rendszer hozzáállását, hogy 2020. március 13-án reggel a miniszterelnök még arról beszélt, hogy nem lehet az iskolákat bezárni, mert akkor gyakorlatilag vége lenne az iskolai évnek és a tanároknak el kell menniük fizetés nélküli szabadságra. Orbán érzékelve a társadalmi dühöt és a saját tábor elégedetlenségét még aznap olyan döntést hozott, hogy a következő héttől online oktatásra áll át a közoktatási rendszer is. Forrás: Grád-Kovács Márta: Orbán: Bezárnak az iskolák, digitális oktatás jön. 24.hu, 2020. március 13. https://24.hu/belfold/2020/03/13/koronavirus-iskolak-bezarasa-tanitas-felfuggesztese/
[3] Kezdettől fogva óriási a feszültség Orbán-rendszer és az egészségügyi dolgozók, különösen a Magyar Orvosi Kamara között. Az egyik legjelentősebb probléma a hatékony védőfelszerelések hiánya, aminek következtében 2020 áprilisának első napjaira minden 8. fertőzött egészségügyi dolgozó volt. A Magyar Orvosi Kamara nem vehetett részt a kormányzat által felállított Operatív Törzs munkájában, és amikor javaslatokat fogalmazott meg, az Orbán-rendszer politikai motivációkkal vádolta meg.
[4] Karácsony Gergely borított: dokumentumokat hozott nyilvánosságra. Népszava, 2020. április 10. https://nepszava.hu/3074184_karacsony-gergely-boritott-dokumentumokat-hozott-nyilvanossagra
[5] Danó Anna: Koronavírus: nyolc nap alatt mintegy 36 ezer ágyat kell kiüríteniük a kórházaknak. Népszava, 2020. április 9. https://nepszava.hu/3074040_koronavirus-nyolc-nap-alatt-mintegy-36-ezer-agyat-kell-kiuriteniuk-a-korhazaknak
[6] Parragh mindezt 2020. április 7-én az ATV Egyenes beszéd című műsorában mondta: http://www.atv.hu/videok/video-20200407-eredmenyes-lesz-a-gazdasagvedelmi-csomag
[7] Tamásné Szabó Zsuzsanna és Vitéz F. Ibolya: A 70 százalékos állami bértámogatás valójában 10 és 35 százalék közötti lehet. 24. hu, 2020. április 8. https://24.hu/fn/gazdasag/2020/04/08/bertamogatas-koronavirus-palkovics-laszlo/
[8] Magyar Szakszervezeti Szövetség: Tiltakozunk a 24 hónapos munkaidőkeret ellen! 2020. április 14. https://www.szakszervezet.net/hu/2014-04-03-13-35-01/1417-tiltakozunk-a-24-honapos-munkaidokeret-ellen

Felhasznált irodalom
A Fidesz – az új szélsőjobb. Eszmélet 124. sz. (2019. tél) 183–187.
Antal Attila 2017: A populista demokrácia természete. Realizmus és utópia határán. Napvilág Kiadó.
Antal Attila 2019a: Orbán-bárkája. Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége. Noran Libri Kiadó.
Antal Attila 2019b: Kivételes állapotban. A modern politikai rendszerek biopolitikája. Napvilág Kiadó.
Antal Attila 2020: Orbán’s Enabling Act: Ruling the Post-Pandemic World. Rosa-Luxemburg-Stiftung, Brussels Office, Trademark Belfast. In historical thunder and lightning blog. 2020. április 7. https://www.brexitblog-rosalux.eu/2020/04/07/orbans-enabling-act-ruling-the-post-pandemic-world/
Éber Márk Áron, Gagyi Ágnes, Gerőcs Tamás és Jelinek Csaba 2019: 2008–2018: Válság és hegemónia Magyarországon. Fordulat 26. 28–75. pp http://fordulat.net/pdf/26/FORDULAT26_EBER_GAGYI_GEROCS_JELINEK_2008_2018_VALSAG_ES_HEGEMONIA_MAGYARORSZAGON.pdf
Illisz R. László 2013: Túlfosztott világ. Interjú Bogár Lászlóval. Heti Válasz, XIII. évfolyam, 1. szám. (2013. január 10.) 40.
Poulantzas, Nicos 2018 (1970): Fascism and Dictatorship. The Third International and the Problem of Fascism. London, New York: Verso.
Scheiring Gábor 2019: Egy demokrácia halála. Az autorier kapitalizmus és a felhalmozó állam felemelkedése Magyarországon. Napvilág Kiadó.
Szigeti Péter, Krausz Tamás, Wiener György, Bartha Eszter, Földes György és Kállai R. Gábor 2012: A társadalmi, gazdasági és politikai rendszer jellege a 2010 utáni Magyarországon – Műhelykonferencia. Eszmélet, 93. szám (2012. tavasz) 53–83. https://epa.oszk.hu/01700/01739/00079/pdf/EPA01739_eszmelet_2012_93_tavasz_053-083.pdf
Szabó Miklós 2000: Az antifasizmus revíziója. Mozgó Világ, 2000/1. 26. évfolyam. https://epa.oszk.hu/01300/01326/00001/januar9.htm
Tellér Gyula 2014: Született-e „Orbán-rendszer” 2010 és 2014 között? Nagyvilág, 2014. március 346–367.

Tuesday, 7 April 2020

Orbán’s Enabling Act: Ruling the Post-Pandemic World


The recent introduction of the Enabling Act in Hungary has been interpreted by some as a sudden authoritarian turn, designed to meet the unique challenges of the coronavirus outbreak. But, argues Attila Antal, Victor Orbán’s government has merely used the crisis as an opportunity to build on an existing project of neoliberal autocracy, with a view towards the consolidation of power in the post-pandemic world.

The Orbán regime has found a way to capitalise on the pandemic situation. Contrary to the assessment of other commentators, the coronavirus did not bring about or even finalise the authoritarian turn. Rather the conditions of authoritarian rule pre-existed the crisis and were certain to define how the government would respond to the crisis.

There is no question that by enacting the Enabling Law, which grants absolute power to the Prime Minister, the Orbán regime has irretrievably become an authoritarian political system. Of course, this represents a massive danger to the European Union, one that has existed for some time but has become heightened in the context of a fresh eurozone crisis. But the unholy use of the coronavirus situation is just the latest stage of exceptional government in Hungary.

The main social and political outcome of this permanent state of exception is the subjection of society to the forces of neoliberalism. I am arguing here that not just the new Enabling Law, but also the neoliberalisation of public services puts Hungarian society in an incredibly difficult position for dealing with the threat of an epidemic.

The state of exception a long-lasting reality

According to Giorgio Agamben there has been a fundamental transformation in the idea and practice of government in Europe, ‘which overturns the traditional hierarchical relation between causes and effects. Since governing the causes is difficult and expensive, it is safer and more useful to try to govern the effects.’ Authoritarian populist regimes have typically sought to manage the effects of crises caused by them and this is a considerable shift not just in the concept of government, but towards penal politics.

The use of emergency measures in normal circumstances is not a new practice in Hungary. Since 2015 the Orbán regime has constantly been using extraordinary measures to maintain its political power, for instance during a prolonged biopolitical hate campaign against refugees and migrants. This reality puts the new Enabling Law into a different light, because the real danger, in my view, is not just the untrammelled power of Orbán and rule by decree, granted by the new regulation, but the fact that this form of exceptional governance has existed for nearly half a decade and promises to endure beyond the crisis. This situation is especially worrisome because it will compound the impacts of the neoliberal measures applied before and during the crisis.

Managing pandemic as a political crisis

The Orbán regime did not expect such a crisis (pandemic related information available here and here) to evolve and spread as it has. On 28 February he argued that the virus had attracted all the attention, but that the historical challenge facing Hungary would remain that of migration: ‘we must prepare for migrant flows, we must prepare for regular mass attacks at the Hungarian border fence’. At this time Orbán and his staff had in mind a totally different political agenda in the long run up to the election of 2022: they were about to create a new chapter of hate campaign against migrants, the judicial system and opposition forces.

Although Orbán was able to change his political strategy and started to take the pandemic seriously, initially this was not down to his political instincts, but to the exceptional pressure from his own ruling party and smaller coalition partner, the Christian Democrats. This delay, if the pandemic had exploded in Hungary with the same rapidity as in Western Europe, could have been fatal. For a moment, he proved unable or unwilling to switch strategy.

The Prime Minister understood the political risk in economic rather than epidemiological terms, which is why he introduced measures to protect the economy first and not the workers. Introducing these measures, Orbán argued that ‘We should fight against this crisis by not giving up our goals … the workfare economy and the possibility of a proud life’. Anti-immigration rhetoric has also been persistent from the outset. On 6 March, Orbán once again spoke of migration and the coronavirus as twin challenges. Just a few days later, he argued that ‘there is a clear link between illegal migration and the coronavirus epidemic’.

Nevertheless, Orbán has now discovered the political potential of the pandemic and started to manage it using military and policing methods. Above all, the Prime Minister and his communication strategists came to recognise that they would have to respond to the real fears and concerns of the Hungarian people and factions behind the government, who understood there was no link between immigration and the pandemic. On 11 March the regime combined its own agenda with the need for action on the coronavirus by declaring the state of emergency, restricting mass events, visits to institutions and deciding on increased border control. This state of emergency put new powers into the hands of Orbán, now positioned as the ultimate authority in Hungary.

By this time Fidesz and the Christian Democratic faction had started a conversation with the opposition political groups in the Hungarian Parliament, and this created a more constructive atmosphere. The most delicate issue was the closure of schools and Orbán was put under pressure by the people, the opposition parties as well as his own political allies. It was remarkable that on the morning of 13 March the Prime Minister argued that ‘they have not closed public education institutions because the virus does not seem to infect children … if they close schools … teachers would have to go on unpaid leave’. Within days, this position too had been reversed and the schools were closed.

Negotiations between the government and the opposition were interrupted because it was widely understood that the regime was preparing for the seizure of emergency powers without any political or time constraints. This dispute came to a head when Prime Minister’s Office charged the opposition parties with irresponsibility on account of their refusal to endorse these steps, Orbán’s propaganda arm claiming that ‘many measures to combat the virus will not be in force’. In pushing for emergency powers without any restrictions, Orbán was able to blame the opposition for the lack of national unity in a time of crisis. At the same time, he needed to ensure that the political factions in government fell in behind his agenda. The Enabling Law was therefore necessary for Orbán, not just for the restriction of the opposition, but also to regulate and sustain his insecure political coalition.

‘Embedded’ neoliberalism

It suffices to say that helping the working people is not a priority for the Orbán regime. This is clear from its shift away from welfare to workfare concept and the neoliberalisation of public services in recent the past years. This neoliberalisation goes hand in hand with the concentration of political power, because emergency powers are effectively maintaining the neoliberal agenda which characterises the Orbán regime.

As argued above, the Orbán regime has always been much more afraid of the economic consequences of the crisis than of its epidemiological ones. A neoliberal and state-capitalist approach has been central to the Hungarian government’s agenda since 2010, involving the strengthening the private health sector and a huge withdrawal of funds from public health. One consequence of this is that significant number of Hungarian doctors and nurses work abroad. In addition, the regime has gradually dismantled the universal insurance system and expelled the poorest from access to vital healthcare services. These are well-known phenomena and reveal how, in Hungary as elsewhere across Europe, neoliberalism has intensified deep social and economic problems.

This ‘embedded’ neoliberalism has remained intact from the outbreak of the coronavirus crisis. Most of the government’s economic measures are about saving employers and capital, instead of protecting workers. Across Europe, many states have introduced wage subsidies to help workers and avoid mass unemployment, some covering 80 percent or more of average wages. But not in Hungary. The Orbán regime has resisted calls to ease the suffering of the people, only introducing a one-time supplement for health workers due to public pressure. This attitude has already resulted in significant social tensions, generating hopelessness among the coronavirus unemployed.

A tax exemption for small businesses and moratorium on loans will hardly be enough to save the hundreds of thousands of Hungarian workers who lose their jobs and have no savings. While the callousness of this may be surprising, it fits the pattern of neoliberalisation under the Orbán regime. Following the introduction of the workfare concept in 2014, a punitive counter to the concept of social welfare systems, it would not be out of sorts for the government to use the pandemic as an opportunity to eliminate the last remnants of the welfare state.

Preparing to rule in a post-pandemic world

Because of the permanent state of exception that exists in Hungary, the Enabling Act is not an authoritarian moment but rather an opportunistic move to consolidate power and reinforce the existing balance of forces. This does not mean that the Enabling Law is not an important turning point; it is in three senses. First, Orbán has always governed alone, so the law was not needed to for this purpose, but more so to intimidate and discipline those political factions within government which had become uneasy.

Secondly, the Enabling Act put Hungarian society into a political quarantine. The situation is extremely paradox, because social uprisings on the streets will weaken efforts to control the pandemic, but without a strong protest movement the permanent Enabling Law will define the post-pandemic situation. This is the greatest danger of the current moment: through the Enabling Act Orbán will be able to maintain a state of emergency even when it is no longer required.

Finally, Orbán has found a way to advance political aspirations that do not serve to tackle the pandemic, but to build a post-pandemic Hungary in his image. The regime has already started to implement its political agenda under the cover of epidemiological measures: stripping powers from mayors (which was eventually withdrawn); forcing the continuation of a contested construction investment project in Budapest; escalating the cultural war through tightened control of the theatres; classifying public data about a Chinese-funded railway project for a decade (in which Orbán’s most important oligarch, Lőrincz Mészáros, got involved); continuing to systematically clamp down on academic freedoms at state universities; financially plundering the opposition parties and municipalities; and denying state recognition of gender transition, to name but a few examples.

None of these measures relates to the management of the pandemic. Meanwhile the regime has detected remarkably few coronavirus cases due to having one of the lowest test rates in the European Union. That is to say, Orbán is trying to manage the coronavirus crisis politically, because his aim is to consolidate power, deepen neoliberal reforms and ensure that the state of exception remains in the post-pandemic world.

Attila Antal has a PhD in Political Science and workers as an assistant lecturer at the Faculty of Law Institute of Political Science, Eötvös Loránd University. He is also coordinator of the Social Theory Research Group at the Institute of Political History, and editor of Eszmélet (Consciousness) Journal.