Sunday, 16 January 2022

A Kádár-rendszer neoliberalizálódása: nyugati és keleti hatások

2022. január 12-én a Politikatörténeti Intézet és a CEU Democracy Institute konferenciát szervezett Nyugati hatások és transzferek az 1970-es és 1980-as években címmel, amelyen a 2021 végén, a Napvilág Kiadónál megjelent Chicago a Dimitrov téren. Neoliberalizmus és a Kádár-rendszer című könyvem alapján tarottam egy előadást. A program és az előadás diasora itt olvasható.

Hibrid konferencia a Politikatörténeti Intézet és a CEU Demokrácia Intézet szervezésében, az OTKA/NKFIH Nyugati hatások és transzferek a magyar kultúrában és társadalomtudományokban az 1970-es és 1980-as években című projekt keretében

Időpont: 2022. január 12. (szerda) 14 óra

A konferencia FB-eseményét itt találja.

PROGRAM

14 óra: Köszöntő: Trencsényi Balázs (CEU DI)

14:10–15:30 1. Kulturális hatások, kulturális külpolitika

Földes György: A nyugati hatás és a „magyar ideológia”
Takács Róbert: A „coca-cola szocializmus” határai – amerikanizáció a vasfüggönyön túl?
László Szabolcs: A kultúrdiplomácia kapuőrei: A Kulturális Kapcsolatok Intézete az 1970-es években
Vita

15:40–17:00 2. Humán tudományok

Csunderlik Péter: Közép-Európa utópiája – Hanák Péter és a régióvita
Takács Erzsébet: Egy nemzetközi kutatás margójára. Adaptáció és tudományos transzfer az 1970-es, 1980-as évek hazai munkaszociológiájában
Kékesdi-Boldog Dalma: Nyugati hatások a médiaelméletben és tájékoztatáspolitikában
Vita

17:10–18:30 3. Közgazdaságtan, eszmetörténet

Kőhegyi Gergő: Theiss Ede: Egy nemzetközi hírű közgazdász jelentéktelenné válásának története
Pinkasz András: Közgazdasági irányzatok vitái a nyolcvanas évek Magyarországán
Vita




Tuesday, 11 January 2022

Miért ne lehetne az ellenzéknek kimodani azt, hogy az Orbán-rendszer neoliberális fordulatot hajt végre az egészségügyben? (ATV, Egyenes beszéd, 2022. január 11.)

2022. január 10-én az ATV Egyenes beszéd műsorának vendégeként beszéltem arról, hogy szemmel láthatóan Márki-Zay a Fidesz kommunikációs stratégiáját alkalmazza, pontosabban azt próbálja meg visszafordítani a Fideszre, így lesz a sorosozó Orbán antiszemita, a „gyermekvédelmi” kampány homofób, a menekültellenes Fidesz „migránsbefogadó”. Mindez jól mutatja, hogy politikai kommunikációs és társadalmi szempontból hol tartunk: az Orbán-rendszer annyira tönkretette a hazai közbeszédnek, vitakultúrának a színvonalát, hogy egyeseknek úgy tűnik, mintha csak a saját gyűlöletkeltő eszközével lehet csak a Orbánt megverni. Én szeretném azt gondolni, hogy ez nem így van. Főként azért, mert ahogyan utaltam rá a műsorban nagyon gyenge a kritikai nyilvánosság Magyarországon, hiszen, ha lenne ilyen közeg, akkor 2015 után nem most eszmélnének egyes ellenzéki pártok, hogy a menekültek kapcsán narratíva és bátorság hiányában átvették a Fidesz gyűlöletkeltő retorikáját (lásd: "addig lesz kerítés, amíg lesz a társdalomban félelem"). Utaltam továbbá arra is, hogy az ellenzéknek arra is választ kell találnia, hogy Orbán egyszerre jelenik meg Izrael és a hazai zsidóság "nagy barátjaként, védelmezőjeként", de ezzel párhuzamosan veszi a bátorságot (pontosabban felhatalmazva érzi magát) az antiszemita Soros-kampányra. Felhívtam a figyelmet arra is, hogy az ellenzéknek nem elegendő rámutatni arra, hogy a Fidesz lerombolja az állami egészségügyet és romokon virágzó magán-egészségügyet épít ki, hanem ki kellene mondania, hogy mindennek neve is van: neoliberalizmus. Végül azzal zártam, hogy minderre azért van szükség, mert egyértelműsíteni kell, hogy az ellenzék szakítani akar az orbáni világgal, hiszen több jel is arra mutat (lásd: nem lehet adóemelésről így progresszív személyi jövedelemadóról beszélni), hogy bizony az ellenzék valamilyen formában szívesen folytatná az Orbán-rendszert!

Saturday, 1 January 2022

Létbizonytalanságban nincs demokrácia, ezért az ellenzéknek vállalnia kell, hogy nem csak a középosztályt képviseli (ATV, Csatt 2021. december 27.)

Az ATV Csatt című műsorának vendégeként (itt érhető el az első és itt a második része az adásnak) értékeltem  2021-es évet. Többek között kifejtettem, hogy nem maga Novák Katalin köztársasági elnöki pozícióra való esetleges jelölése a probléma, hiszen valóban szükség lenne minél több női politikusra, hanem az, hogy Novák nyilvánvalóan nem lehet független a jelöléséről személyesen döntő miniszterelnöktől, akik korántsem pártelnökként, hanem a végrahajtó hatalom fejeként rendelkezik a köztársasági elnöki pozícióról is. Mindez súlyosan sérti a hatalmi ágak (egyébként Magyarországon régóta nem érvényesülő) elvét. Felvetettem továbbá, hogy mindezek ellenére hiba lenne Novák Katalinon számonkérni azt, hogy nem testesíti meg a "nemzet egységét", hiszen eleve nincs ilyen egység és ez az óriási probléma. Beszéltem arról is, hogy az ellenzék részéről ugyan fel lehet vetni azt, hogy a választási osztogatás politikája költségvetési egyensúlytalanságot jelent, de legalább ilyenkor azok a szempontok, az embereknek juttatott erőforrások kerülnek a középpontba, amelyekről egyébként is szólnia kellene a politikának, hiszen nincs az a pénz, amely az oktatási és egészségügyi rendszerben "elegendő" lenne: az ember a legfontosabb! Az elmúlt 30 évet összegezve pedig megemlítettem, hogy 1989-ben felépült jogállami paradigama érzéketlen volt arra, hogy pusztán jogállami alapokon nem lehet létrehozni egy demokráciát, hiszen ahhoz létbiztonságra van szükség. A létbizonytalanság és szorongás körülményei között nincs demokrácia. 2010 után az Orbán-rendszer végleg leszámolt azzal, hogy a középosztály alatti csoportokat bevonja a demokráciába, hiszen feléjük ugyan minimális mértékben biztosít erőforrások a kormány (pl. közmunka), de ennek következtében feudális viszonyokat közvetít feléjük (amely pl. szavazatvásárlásban cspódik le). Az Orbán-rendszer és az ellenzék fő célcsoportja a középosztály és a középosztály feletti gazdag csoportok. Az ellenzéknek el kell dönteni azt, hogy végre veszi-e a bátorságot és elkezd-e politizálni a középosztály alatti, legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportok érdekében és az ügyeiket bevonja-e a politikai érdekképviselebe.


Sunday, 26 December 2021

Kritikai politikaelmélet (ELTE Eötvös Kiadó, elektronikus egyetemi jegyzet)

2021-ben jelenik meg az ELTE Eötvös Kiadó gondozásában, az ELTE Jogi Kari Jegyzetek sorozatban a Kritikai politikaelmélet című egyetemi jegyzetem, amely ebook-ként összefoglalja az utóbbi mintegy öt évben a populizmus, a kivételes állapot és biopolitika tárgyköreiben írt monográfiáim elméleti alapvetéseit.

"Jelen egyetemi jegyzet célja, hogy összefoglalja a kortárs kritikai társadalom- és politikaelmélet három talán legaktuálisabb és egyúttal legtöbb vitát is kiváltó témáját: a populizmus, a biopolitikai megközelítés és a kivételes állapot alapjait. Ennek a három kategóriának – álláspontom szerint – az együttese nemcsak, hogy meghatározza a modern politikát, hanem sosem látott mértékben és módon átalakította azt, ahogyan politikáról, demokráciáról és (ami még megdöbbentőbb) a mindennapjainkról gondolkodunk. Az első részben a populizmus többszempontú vizsgálatával foglalkozom: történeti és elméleti jelleggel kívánom bemutatni azt a jelenséghalmazt, amit a tudományban és a publicisztikában populizmusnak neveznek. Célom az, hogy felvillantsam a populizmus sokféle dimenzióját, és amellett érveljek, hogy pontosan emiatt a jelentésbeli makrokozmosz okán inkább populizmusokról érdemes beszélni. A jegyzet második része a biopolitikáról szól, amely mindez idáig csakis kiegészítő eleme volt a főáramú politikaelméleti kurzusoknak. A jegyzet összefoglalja a biopolitikai megközelítés alapvetéseit, alapfogalmait és legfontosabb paradigmáit. A biopolitikai elméleti kitekintés előkészíti a harmadik részt: a kivételes állapot, vagyis a normál politikai és jogi rendszer felfüggesztésének problematikáját, amely az ökológiai és klímaválság nyomán, legaktuálisabban pedig a járványügyi helyzet miatt alapvetően határozza meg mindennapjainkat."

Wednesday, 15 December 2021

Az Orbán-rendszer „gyermekvédelme” a politikai pedofília csúcsteljesítménye (Hírklikk, 2021. december 9.)

Az Orbán-rendszer "gyermekvédelminek" hazudott kampánya és népszavazási kezdeményezése kapcsán kérdezett a Hírklikk 2021. december 9-én és többek között az alábbiakat mondtam arról, hogy hogyan és miért hihetetlenül veszélyes az, hogy Orbán megint "házhoz hozza a gyűlöletet".


"Abban a szembenállásban, amit az Orbán-rendszer generál az unióval vagy az ellenzékkel szemben, az a legszörnyűbb, hogy számunkra a legfontosabbakat, a magyar gyerekeket, a jövő generációját dobja be a gyűlöletpolitikai térbe. A politikai pedofília csúcsteljesítményével állunk szemben. Az a nagyon álságos érvelés, hogy őket szeretnék megvédeni, már a politikai kommunikáció szintjén sem érvényesül. Inkább őket viszi a züllött, mocskos politika kellős közepébe, ami megbocsáthatatlan...".

"Azt gondolom, hogy nagyon fontos. A rendszerváltás utáni Magyarország többek között ebben a kérdésben is nagyon lemaradt. A gyerekek szexuális edukációja oktatási szempontból nagyon nem megalapozott. Azoknak a civil szervezeteknek a munkáját, amelyek részt vesznek benne, nagyon meg kell becsülni. Nagyon fontos munkát végeznek. Semmiféle tapasztalat nincs arra, hogy általuk valamiféle homoszexuális propaganda bontakozott volna ki. Nem is hallottunk ilyenről sem az óvodában, sem iskolában. Azért olyan légből kapott ez az egész, mert, ha lett volna ilyen, az Orbán-rendszernek több mint tíz éve lett volna rá, hogy fellépjen ellene. Sem a kormányzati oldal politikusairól, sem a kormánypárti szavazókról nem tudom elképzelni, hogyha lett volna kísérlet ilyen meg nem engedett propagandára Magyarországon, azt befogadták volna. Ha igen, felléptek volna ellene."

"Orbán már rég teljesen elvesztette a morális iránytűjét, és az a furcsa, hogy senki nem szól körülötte, hogy ezt azért már nem kellene. Tulajdonképpen a legszörnyűbb abban a szembenállásban, amit az Orbán-rendszer generál az unióval vagy éppen csak az ellenzékkel, hogy ebbe bedobja a gyerekeket. A magyar gyerekeket, a jövő generációját, számunkra a legfontosabbakat dobja be ebbe a gyűlöletpolitikai térbe. Az a nagyon álságos érvelés, hogy őket szeretné megvédeni, már a politikai kommunikáció szintjén sem érvényesül. Hiszen azokkal a megfogalmazásokkal, amiket az Orbán-kormány minden nap felböfög és szajkóz, különben nem találkoznának a gyerekek. Hát mikor hallott egy általános iskolás a nemváltó műtétről? Pont a politikai kommunikáció hozza el azt, meg a családi beszéd – hiszen egy híradó után otthon is előkerül –, hogy mi az a nemváltás. Olyan módon vonja be a gyerekeket az Orbán-rendszer ebbe a kampányba, mint ahogy anno a menekülteket bevonta az akkori kampányába. Csakhogy ők nincsenek itt, és nem részei a hazai politikai közösségnek. Távol vannak, ha úgy tetszik. De az Orbán-rendszer most már házhoz hozza a gyűlöletet. Előállítja azt a morális pánikot, morális válsághelyzetet, ahol tényleg a gyermekek sérülnek, és tényleg meg kell védeni őket, de nem a nemváltó műtétektől, nem a civil szerveződésektől, nem Brüsszeltől, hanem magától a kampány elindítójától, az Orbán-rendszertől. Erre nincsen magyarázat, ez morális mélység, a rendszerváltás utáni politika egyik mélypontja. Ezen el kell gondolkodnia mindenkinek."

Wednesday, 8 December 2021

Carl Schmitt’s Constitutional Dictatorship as the Foundation of (Post-)Fascism (COMFAS Online Convention, 3 December 2021)

I had the privilege to participate at “Historical Fascism as a Global System: Alliances,Interactions, and Entanglements” Online Convention, Central European University PU, Vienna, 3-5 December 2021.

I had the following presentation:

Carl Schmitt’s Constitutional Dictatorship as the Foundation of (Post-)Fascism

In this paper it has been argued that Carl Schmitt’s concept of “constitutional dictatorship” can be seen as the main ideological foundation of historical Fascism and contemporary Post-Fascist tendencies. This paper is about how Fascism has been theorized regardless of time and place.

The theory of state of exception’s first and isolated appearance was Carl Schmitt’s book of Dictatorship (2014) published in 1921. There was a rise of a debate on state of exception between 1934 and 1948, because of the collapse of European democracies and discourse on state of exception unfolded within the framework of constitutional dictatorship. The debate was maintained by Article 48 of the Weimar Constitution granted emergency powers the president of the Reich. In the Schmittian sense, the state of exception and constitutional dictatorship are inseparable. In 1926 Schmitt summarized his definition on dictatorship: “Dictatorship is the exercise of state power freed from any legal restrictions, for the purpose of resolving an abnormal situation – in particular, a situation of war and rebellion. Schmitt distinguishes the two types of dictatorship in conjunction with regulation on the state of emergency, on the one hand a constitutionally mandated form (commissary dictatorship), and on the other hand “a dictatorship in which the whole existing legal order is rendered obsolete and a completely new order is intended (sovereign dictatorship). (cited by Hoelzl & Ward, 2014, p. xxiv). If commissary dictatorship is about the continuous extension of state of exceptions, sovereign dictatorship prevails now as the constitutional system grabbed and institutionalized by a sovereign dictator. Schmitt argues in his Political Theology that “sovereign is he who decides on the exception” (2005: 5), in this sense ultimate sovereignty means a constitutionalized dictatorship.

I am arguing here that the contemporary Post-Fascist populist regimes and leaders are convinced that there is a core need to reformulate and acquire political sovereignty by them.

We witnessed that the 20th century was about “legal civil war” and his seminal example is the Nazi State (Agamben, 2005). After Hitler took power, he proclaimed in 28 February 1933 the Decree for the Protection of the People and the State by which the parts of the Weimar Constitution concerning personal liberties were suspended. Given the fact that the decree was never repealed, the Third Reich could be seen a continuously extended state of exception that lasted for twelve years. I am arguing in this paper that the political system that Schmitt desired as sovereign dictatorship is not the Third Reich itself, but contemporary Post-Fascist populist regimes which are about to constitutionalize the state od exception as extraordinary measure.

The panel also included: Eötvös Loránd, Hungary): Ziegler Dezső Tamás: The Post-Fascism of Fidesz: A Cross-Historical and Cross-National Analysis

Friday, 3 December 2021

Emergency Power in Hungary and the COVID-19 (ASEEES Annual Convention, 3 December, 2021)


The contemporary authoritarian right has rapidly reborn in the field of authoritarian state and emergency power, and the COVID-19 crisis gave a new rise this phenomenon. The failure of liberal democracy opened the way of authoritarian right-wing populism, which on the one hand remained integrated into neoliberal capitalism and on the other hand dismantled the legal basis of liberal constitutionalism. Orbán established his politics from the migration crisis of 2015 on the permanent state of exception. The COVID-19 crisis offered a new opportunity to maintain the emergency. Orbán found the way to capitalize the pandemic crisis and introduced the long-lasting exceptional measures. I argue here that the authoritarian populism entered its new phase and the use of emergency power will be crucial in the era of climate and ecological crisis.

In the panel there were the following lectures delivered by my distinguished Colleagues in terms of Central and Eastern Europe and the pandmic crisis:

Krzysztof Brzechczyn: Between Safety and Freedom: The Dilemmas of Policy Responses to the COVID-19 Pandemic in Poland

Vitezslav Sommer: State, Experts and Legacies of Long Transformation: COVID-19 Controversies in the Czech Republic

Dragos Petrescu: Path Dependence, Legal (In)Security, Digital Solutions: Contradictory Responses to the COVID-19 Crisis in Romania

Tuesday, 30 November 2021

Nagyon aggasztó, hogy az Orbán-rendszerben az ellenzék politikai és közjogi ellenség lett (ATV, Egyenes beszéd, 2021. november 29.)

2021. november 29-én az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendégeként arról beszélgettünk, hogy Kövér László házelnök még 2020-ban a polgári titkosszolgálatok előtt elmondott beszédében azt mondta, hogy „a magyar politikai osztály egyik része önrendelkező államban és öntudatos nemzetben gondolkodik, ilyenben hisz, és ilyenért dolgozik”. Majd azzal folytatta, hogy „a politika másik része pedig az önfeladó állam és önmarcangoló nemzet politikai hagyományának jegyében cselekszik”. Ez után kijelentette, hogy „én ezt a politikai helyzetet tartom a legveszélyesebb nemzetbiztonsági kockázatnak, amely Magyarországot ma fenyegeti”. Azt állítottam, hogy mindez még egy évtized Orbán-rendszer után is igen jelentős határátlépés, hiszen (nem függetlenül a Pegasus-botránytól) azt jelzi, hogy a kormányzat politikai célok mentén használja az erőszakszervezeteket. Holott joggal várhatnánk el, hogy a kormány azokat is képviselje, megvédje, akik éppenséggel nem rá szavaztak. mert gondolkodhatunk küölönféleképpen nemzetről és államról, de végtére is ugyanabban az államban képzeljük el az életünket.


Amellett érveltem továbbá, hogy az Orbán-rendszer már igen régóta politikai ellenségként tekitnette az ellenfeleire, akiket kitagadott a nemzetből, de ez a beszéd azért jelent fordulatot, mert immáron alkotmányos szinten üldözendőnek tekinti politikai ellenfeleit Orbán. Mindez nem független attól, hogy az ellenzék elkezdett abban gondolkodni, hogy miként lehet leváltani az orbáni Alaptörvényt. Szóvá tettem azt is, hogy a kormánypártokat az utóbbi időben a mindere kiterjedő frisztráltság jellemzi, hiszen legújabban meseszereplők és meleg mikulások ellen is viselnek ideológiai háborút. Végül megemlítettem azt is, hogy az önrendelkezésre olyannyira büszke Orbán-rendszer volt a rendszerválts után az a kormány, amely a leginkább kiszolgáltatta a magyar dolgozókat a tőkének, amely egyértelmű feladása a szuverenitásnak. 

Monday, 22 November 2021

Az emberek belefáradnak a gyűlölködésbe (Hírklikk, 2021. november 19).

A Hírklikk az orbáni gyűlöletpolitika hatásairól, társadalmi következményeiről kérdezett és megvitattuk azt, hogy a hatalmához ragaszkodó Orbán mit eszközökhöz nyúlat az elkövetkező időszakban és hogyan reagálhat az ellenzék.



„A Fidesz ellenségképzése, gyűlöletpolitikai kommunikációja nagyon irreális irányba kezd elmenni. Orbán fél hatalma elvesztésétől, ezért mindenkit arra kötelez maga körül, hogy olyan vállalhatatlan és visszafordíthatatlanul káros dolgot vigyen véghez, amely felér egyfajta hűségesküvel.”

"Az egyik legbrutálisabb dolog pedig, amelyikben minden összegyűlik, az a gyermekvédelmi népszavazás, és a „gyermekvédelem” gondolata ráúsztatva magára a Pegasus-ügyre. Nagyon sok szempontból akkor kezdték felépíteni, amikor a Pegasus-ügy kipattant. Maga ez az egész 'gyermekvédelmi' dolog - nem csak a népszavazásra gondolok, hanem általában a masszívan melegellenes LMBTQ kampányra is –, teljesen abszurd. Eleve nincs is olyan ügy, amiről a kormány beszél. Ez nem olyan, mint a járvány, vagy a menekült-kérdés. Az utóbbi ügyekben még el lehetett gondolkodni azon, hogyan lehetne együttműködni az ellenzéknek a kormányzattal, de a 'gyermekvédelmi ügy' abszolút kitalált. Nincs Magyarországon olyan, hogy gyerekeket kellene megvédeni a melegeket támogató civil szervezetektől. Ráadásul ebbe az egész kreálmányba a 'brüsszeli propaganda' is bejön azzal, mintha ezeket a szervezeteket az Európai Unió finanszírozná."


"Szerintem az, hogy az ellenzék víziót, alternatívát, több mint kormányváltást ígér, az a potenciál, az a lehetőség. (Egyébként Orbán is ezt csinálta 2010 előtt.) Ez sok mindenre predesztinálhatja, hiszen a klímaválságtól kezdve, az EU sorsáig vannak olyan pontok, amikre kellene, hogy közös válaszaink legyenek. Egyszerre kellene két nagyon nehéz feladatot megoldani: egyrészt kialakítani egy saját koncepciót, másrészt nem elidegeníteni minden tekintetben a másik tábort. Azt az ember belátja, hogy nehéz a másik helyett is okosnak lenni, de a politikai hátországok között azért lehetne ilyen típusú diskurzusokat folytatni. Lehetne ezt működtetni.

Véleményem szerint az ellenzék nem teheti meg, hogy azt mondja, a Fideszt, mint olyat be kell szántani. Az azonban más kérdés, hogy mit lehet tenni az Orbán-rendszerrel. Ha kormányváltás lesz, azt nyilvánvalóan joggal ki lehet jelenteni, ha nem lesz rendszerváltás, az ellenzék nem fog tudni kormányozni. Vagy legalábbis vért fog izzadni, hogy kormányozni tudjon. Ha többségben lesz is, pont olyan lesz, mintha kisebbségi kormányzati struktúrát vezetne. Pontosan amiatt, hogy az Orbán-rendszer sok mindent magához láncolt, a kétharmaddal nagyon sok mindent bebiztosított és bebetonozott magának. Esztergomi szituáció lenne országosan, csak még annál is brutálisabb, mert nem csak a szemétszállításról, hanem egy országról van szó. Egy ilyen patthelyzet a Fidesznek sem érdeke.

Az új kormánynak a rezsicsökkentéstől kezdve, a közműszolgáltatásokig nagyon sok mindent újra kéne gondolni, csakhogy az Orbán-rendszer annyira mélyre ment, hogy egy lépésben – egy kormányváltással – nem lehet leváltani. Márpedig ha beássa magát a rendszer, befeszül az orbáni hatalom, és rendszerváltásra van szükség, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek. Én ezért mondanám azt, hogy nyitva kell hagyni kapukat. (Itt nyilván nem az Orbán-rendszerre gondolok.) Nem szabad minden tekintetben elzárkózni attól az óriási tábortól, amit az Orbán-rendszer működtetni tud, és tűzzel-vassal maga mögé tud állítani. Szerintem nem zárkózhat el ilyen szempontból az ellenzék."

Saturday, 13 November 2021

Párhuzamos alkotmány (Népszava, Szép Szó, 2021. november 13.)



Az Orbán-rendszerben rejlő gyűlöletpolitikával és fasisztoid tendenciákkal nem lehet kiegyezni, ugyanakkor az Orbán által befolyásolt társadalmi csoportokkal viszont kötelességünk megpróbálni egy országban élni.

Az előválasztás befejeztével végre érdemben foglalkozhat az ellenzék azzal, hogy milyen stratégiát kell alkalmazni az Orbán-rendszer alkotmányos struktúrájával kapcsolatban. Ugyanis az ellenzéki csatározások alatt a helyzet számottevően romlott: Orbán „többszintes mélygarázst” épített a mélyállam alá. Orbán korábban politikai ellenfeleit „tagadta ki” a nemzetből, most pedig arra rendezkedik be, hogy kétharmadát elveszítve, vagy rosszabb esetben ellenzékben is ő legyen az ura az alkotmánynak. Vajon megakadályozható az ebben rejlő polgárháborús veszély?

Sajnos, nagyon gyakran úgy érzem, hogy a hazai politikai közösség annyira megosztott alkotmányos és ideológiai elvek, a világról való gondolkodást, de pusztán a valóság értelmezését illetően is, hogy ha ezeket egy alkotmányba akarnánk beleszorítani, akkor az felrobbanna a sok ellentmondástól. Persze, joggal állíthatjuk, hogy éppen ilyen helyzetekre találták ki az alkotmányos demokráciát, amely rögzíti az emberi együttélésre, az állam és polgára közötti alapvető viszonyokra vonatkozó normákat. A helyzet azonban az, hogy éppen az 1989-es alkotmányosság bukása mutatta meg azt, hogy egy alkotmánynak nem csak közjogi, hanem politikai identitása is kell, hogy legyen, hiszen az teremti meg azokat a társadalmi kötőerőket, amelyből az elfogadottság, a legitimáció fakad. Ezt jól látta meg a Fidesz, és kiépített egy olyan alkotmányos rendszert, amely mind közjogi, mind politikai szempontból az Orbán-rendszerre van méretezve. A kétharmad folyamatos birtokában az alaptörvény-módosításokkal végezték el az utómunkálatokat és amíg korábban a lendületes politikai kormányzáshoz bizonyos szempontból szükség volt a kétharmadra, addig ma már Orbán elkezdett berendezkedni a „kétharmad utániságra”: ebben a keretben kezelhető a felsőoktatás alapítványosítása, a gazdasági hátország megerősítése és a közjogi pozíciók bebetonozása egy esetleges kormányváltás esetére.

Orbán alkalmassá tette a rendszerét a túlélésre, akár a kétharmad, akár a kormányzás formális elvesztése esetére. Az ellenzéki politika térfél dinamizálódása maga után vonta, hogy újból kiéleződtek azok a viták, amelyek arra vonatkoznak, hogy mit lehet kezdeni az Orbán-rendszer alkotmányával. A vita egyik oldalán megfogalmazódott a „feles többséggel való alkotmányozás” gondolata, amely abból indul ki, hogy az Orbán-rendszer alaptörvénye közjogilag érvénytelen. A másik („túlfeszült lényeglátó”) oldalon pedig megjelent az az érvelés, hogy az Orbán-rendszer politikai leváltása nem érintheti a korábbi rendszer legalitását, az új kormányt is köti a 2010 utáni jogrendszer és az ebből fakadó jogállami kritériumok, s emiatt minden „jogtörés” sokkal nagyobb problémát jelentene, mint bármi, amit az Orbán-rendszer okozott.

Én magam (mivel mindig is „hamis realista” voltam) nem értek egyet azzal az érveléssel, hogy a „feles többségű alkotmányozás” nagyobb „disznóság” lenne, mint bármi, ami az Orbán-rendszerben előfordult. Úgy vélem, hogy a demokratikus ellenzék nem engedheti meg magának azt, hogy politikailag és így közjogilag lefegyverezze önmagát. Az Orbán-rendszer éppen azt használta ki, hogy a weimarizálódó 1989-es alkotmányos berendezkedés fegyvertelen volt az antidemokratikus tendenciákkal szemben (antidemokratikus és nem illiberális, hiszen egy évtized után végre valljuk be azt, ami egy eljövendő alkotmányozás során is kulcsfontosságú lesz majd: az Orbán-rendszerből fakadó minden probléma nem az illiberalizmusra, hanem a rendszer autoriter jellegére vezethető vissza, ez utóbbi pedig nem a liberalizmus kritikájából fakad). Szóval, én közjogilag érvénytelennek tekintem az Alaptörvény azon rendelkezéseit, amelyek az autoriter hatalomgyakorlást, a végrehajtó hatalom ellensúlyainak kiiktatását szolgálják és ilyen módon (a Radbruch-formula alapján) „elviselhetetlenül igazságtalanok”. Az Alaptörvény mutatta azt meg, hogy ha egy alkotmány megalkotói és módosítói „erkölcsi elmezavarban” (moral insanity) szenvednek, akkor ennek morális kudarc lesz a vége. Legalitásnak, legitimitásnak és morálnak össze kell(ene) kapcsolódnia.

Ugyanakkor van ennél egy fontosabb probléma is, és erre az eddigi alkotmányos viták még nem teljes mértékben reflektáltak: az erkölcsi elmezavar és az ebből következő morális pánik ellenére az Alaptörvény bizony létezik és egy politikai rendszer alapjává vált. Az Orbán-rendszer mögötti társadalmi bázis (jó része legalábbis) biztosan nem fog lemondani róla: akkor sem, ha az ellenzék alkotmányozó többséghez jut, akkor meg pláne, hogy ha nem. Vagyis a „túlfeszült lényeglátók” által emlegetett polgárháborús veszély egyáltalán nem amiatt fog bekövetkezni, mert az ellenzék kívánja áthágni a jogállami kereteket, hanem amiatt, mert ezt az Orbán-rendszer tette meg, hiszen autoriter alapon épített fel egy új rendszert. Másként: a polgárháború réme bármikor felmerülhet, ha az ellenzék alkotmányozni (egyáltalán kormányozni) akarna, hiszen az Orbán-rendszer önmagára szabott alkotmányával a Fidesz vezetőinek (és családjaiknak) a sorsát hozzáfűzte magához a politikai rendszerhez. Az ebből fakadó veszélyérzet, a sarokba szorítottság és ennek a fideszes szavazókba való hipnotizálása az igazi polgárháborús veszély. Hiszen hiába alkotmányoz(na) az ellenzék, ezt még egy meggyengülten is erős, ellenzékbe került Orbán-rendszer (mert ne legyenek kétségeink, ha bukik is Orbán, rendszere fennmaradhat) nem tekinti legitimnek és legálisnak, továbbá az orbáni mélyállam blokkolni fogja a kormányzást. Vagyis elkövetkezhet a „párhuzamos alkotmányok” időszaka, amikor a társadalom egy része az orbáni Alaptörvényt, másik része pedig egy új alkotmányt tekint elfogadottnak. Ezt kell minden erőnkkel elkerülni és ehhez vetnék fel néhány szempontot.

Bármennyire is nehéz, de túl kell lépni a „közjogi érvénytelenség” kategóriáján, hiszen az orbáni jogrendszer valamilyen jogi-morális mérce szerint (pl. a liberális demokrácia) tekinthető érvénytelennek. A XX. század után ismét szembe kell nézni azzal, hogy az autoriter berendezkedéseknek igenis lehet társadalmi támogatottsága és kiépült jogrendszere. Van tehát orbáni alkotmányosság – „csak” éppen ezt érdemes alkotmányos diktatúrának tekinteni és persze a társadalmi következményei dermesztően szörnyűek. Ha egy országban kívánunk élni azokkal az emberekkel, akik mindezt nem látják, nem akarják látni, vagy pontosan erre vágynak, akkor (hangsúlyozom: önfeladás nélkül, de) nyitottnak kell lenni a szempontjaikra. Nehéz, de nem lehetetlen szembenézni azzal, hogy sokan nem vagy nem úgy hisznek a demokráciában, mint elvárnánk, illetve demokráciának látják azt, ami valójában nem az. Legalábbis kísérletet kell tenni a párbeszédre: nem magával Orbánnal, hanem a rendszere mögötti társadalmi valósággal.

Az alkotmányozással kapcsolatos ellenzéki viták ott is ütemet tévesztenek, hogy eddig nem kellő hangsúllyal jelent meg bennük, hogy egy új alkotmány ügye nem csak (és nem is elsősorban) közjogi, hanem sokkal inkább politikai aktus. Ezt az Orbán-rendszer alaptörvénye és jogfelfogása is mutatja, amely azon alapul, hogy a jogot szőröstül-bőröstül alá kell rendelni a politika(i) uralmának. Jogi kényszerekkel nem dönthető meg az Orbán-rendszer, amire a legjobb példa az Európai Unió és a renitens magyar illetve lengyel kormányok megregulázására tett jogi kísérletek sikertelensége (ha bármikor is felül fog kerekedni az EU, az amiatt lesz, mert politikai és nem jogi fegyvert fog alkalmazni). Vagyis a polgárháború és a párhuzamos alkotmányok veszélyét csakis egy közjogi formát is öltő politikai kompromisszum segítségével lehet elkerülni. Ennek szerintem az lehetne a lényege, hogy kinyitjuk azokat a vitákat, amelyeket sem 1989-ben, sem pedig 2010-ben nem tudtunk lefolytatni. Ezekből az fog kiderülni, hogy az élet legkülönfélébb területeit mennyire különbözően látjuk. A kérdés az, hogy kialakítható egy olyan minimális politikai kompromisszum, amely alapja lehet egy új alkotmánynak és felépíthető-e erre egy közjogi intézményrendszer. Ez azonban a könnyebbik dolog: csakis úgy tudunk 1989-en és 2010-en túllendülni, hogy ha elfogadjuk egymás politikai és alkotmányos identitását és ezt összhangba tudjuk hozni az említett minimális kompromisszummal. Ez azt jelenti, hogy fel kell tudunk építeni egy olyan magyar államot, amely egyszerre tükrözi a benne lévő identitások morális tartalmát és közjogilag is működőképes. Ehhez sem 1989 (amikor azt gondolták az alkotmányozók, hogy a különféle identitások majd békésen együtt élnek), sem pedig 2010 (amikor azt gondolták az alkotmányozók, hogy majd mindenki be fog hódolni a politikai győztesnek) nem kínál modellt. A 2022 utáni Magyarország legnagyobb kérdése tehát az, hogy a párhuzamosan érvényesülő alkotmányok korszakába lépünk-e be, vagy maga az „alkotmány lesz párhuzamos” abban az értelemben, hogy egyszerre fog teret engedni az elmúlt 30 évet szétfeszítő politikai és alkotmányos identitásoknak.

Belátom, hogy felvetésemnek igen komoly veszélyei is vannak, hiszen joggal merülhet fel, hogy ez a diskurzus autoriter eszméket fog legitimálni. Ennek ellenére úgy vélem, hogy meg kell(ene) próbálni, de úgy, hogy a humanizmuson, igazságosságon és az emberi jogokon alapuló meggyőződésünkből semmit sem szabad feladni. Az Orbán-rendszerben rejlő gyűlöletpolitikával és fasisztoid tendenciákkal nem lehet kiegyezni, ugyanakkor az Orbán által befolyásolt társadalmi csoportokkal viszont kötelességünk megpróbálni egy országban élni.

Thursday, 11 November 2021

Exceptional Governance and COVID-19 in Hungary (NPSA Annual Conference, 11 November 2021)


I had a lecture at Northeastern Political Science Association 53nd Annual Conference which was held online 11-13 November, 2021. My lecture is the following:

Exceptional Governance and COVID-19 in Hungary

The contemporary authoritarian right has rapidly reborn in the field of authoritarian state and emergency power, and the COVID-19 crisis gave a new rise this phenomenon. The failure of liberal democracy opened the way of authoritarian right-wing populism, which on the one hand remained integrated into neoliberal capitalism and on the other hand dismantled the legal basis of liberal constitutionalism. Orbán established his politics from the migration crisis of 2015 on the permanent state of exception. The COVID-19 crisis offered a new opportunity to maintain the emergency. Orbán found the way to capitalise the pandemic crisis and introduced the long-lasting exceptional measures. I argue here that the authoritarian populism entered its new phase and the use of emergency power will be crucial in the era of climate and ecological crisis.

Orbán "gyermekvédelmi" népszavazása felnőttkori erkölcsi elmezavar (ATV, Egyenes beszéd, 2021. november 9.)

2021. november 9-én az ATV Egyenes beszéd című műsora vendégeként Kósa Lajos Pegasus-ügyben tett "elszólása" kapcsán felhívtam arra a figyelmet, hogy Orbán fél hatalmának elvesztésétől és ezért mindenkit maga körül arra kötelez, hogy vállalhatatlan és visszafordíthatatlnul káros dolgokat vigyen véghez (Peagasus-ügy, LMBTQ-ellenes propaganda, Kálomista filmje), amely egyfajta hűségeskű Orbán és rendszere felé, hogy ne legyenek dezertálások a Fidesztől. Orbán azzal akarja magát bebiztosítani, hogy mindenki éppen olyan vállalhatatlan lesz egy esetleges ellenzékkel való kiegyezés során, mint maga Orbán. A Kúria által átengedett, a nemváltoztató műtétek népszerűsítésével kapcsolatos népszavazási kérdést a felnőttkori erkölcsi elmezavar (moral insanity) kategóriájával írtam le és ráirányítottam a figyelmet arra, hogy az a politika, amely ilyen mélyre süllyed és ráadásul a Pegasus-hoz hasonló kiberfegyver van a kezében, az felettébb nagy veszélyt jelent a társadalomra.

Friday, 5 November 2021

Crisis, Pandemics, and Right-Wing Populism: The Political Economy of Authoritarian Neoliberalism (Historical Materialism Annual Conference, 2021)




Abstract: Morbid symptoms: The political economy of authoritarian neoliberalism

Since the 2008-9 global financial and economic crisis liberal democracy has been facing increasing challenges around the world. From the strangling of progressive governments in the semi-periphery of the EU (e.g. Greece, Portugal, Spain), through the Brexit vote in the UK, to the governments of Donald Trump, Viktor Orbán and Jair Bolsonaro in the US, Hungary and Brazil respectively, the retreat of liberal democracy has led to the deepening of austerity measures, the ascendancy of ‘authoritarianism’ and ‘illiberalism’, and the growing racialisation or ethnicization of class inequalities across the world. In response to these dark developments, a number of progressive scholars and activists have in recent years introduced the concept of ‘authoritarian neoliberalism’ to describe a qualitative shift in state-market relations, characterised by attempts to construct a legal and constitutional framework designed to disenfranchise subordinate groups or populations by rendering democratic institutions marginal to the political decision-making process, while moving neoliberal policies beyond the domain of popular contestation (cf. Bruff 2014, 2016; Bruff & Tansel 2019; Fabry 2019; Kiely 2017; Tansel 2017). The aim of this panel is to engage with the growing literature on ‘authoritarian neoliberalism’ by interrogating the theoretical, methodological and empirical usefulness of the concept. To fulfil this objective, the contributions to this panel will analyse a range of case studies in the centrum and semi-periphery of global capitalism that might be considered to occupy the forefront of authoritarian neoliberalism from a critical, interdisciplinary perspective.

Participants:

Adam Fabry, (Universidad Nacional De Chilecito, Argentina);

Berch Berberoglu, (University Of Nevada, Reno, United States);

Attila Antal, (Eötvös Loránd University, Hungary);

Dr Noemi Lendvai-Bainton, (University Of Bristol, Uk);

Paul Stubbs, (Institute Of Economics, Zagreb, Croatia);

Hernán Ramirez, (Universidade Do Vale Do Rio Dos Sinos, Brasil)



The 2008 global financial crisis did not lead to the ‘end of neoliberalism'. Instead, we have since then seen the deepening of austerity measures, the increasing commodification of the commons, the ascendancy of 'authoritarian' and ‘illiberal’ political parties and state practices, and the growing racialisation or ethnicisation of class inequalities across the world. One of the most conspicuous examples of these dark developments is provided by the Orbán regime in Hungary. Drawing on the works of Antonio Gramsci (1973) and Stuart Hall (1979, 1980, 1985), as well as more recent writings on the contested relationship between neoliberalism and democracy (Berberoglu 2020; Bruff 2014, 2016; Dardot and Laval 2013, 2019; Davidson and Saull 2017; Kiely 2017; Tansel 2017), this paper argues that what has been dubbed as the ‘illiberal revolution’ (Krastev 2018) in Hungary and elsewhere in Central and Eastern Europe (CEE) is a symptom of a wider shift towards 'authoritarian neoliberalism' (Bruff 2014, 2016; Tansel 2017). This turn is characterised by the fusion of radical right-wing populism and the deepening of neoliberal policies and practices (often against economic rationality) through coercive and/or legal measures by governments (Antal 2019; Fabry 2019). The paper principally concentrates on the relationship between authoritarianism and neoliberalism in Hungary under the Orbán regime, with a particular emphasis on developments since the outbreak of the COVID-19 pandemic, but also presents some illustrative examples from other countries in CEE to reflect on broader trends toward authoritarian neoliberalism in the region.

Wednesday, 3 November 2021

Authoritarian Populism, Environmentalism and Exceptional Governance in Hungary

My new paper has been published in Czech Journal of Political Science 2021/3.


This paper analyzes how the incumbent authoritarian populist Orbán government started to navi­gate itself from an anti-climate to a conservative green position. First, the theoretical background of environmentalism and democracy/autocracy will be investigated. It is to say that the relationship between democracy and the environment is quite contradictory, although democracy has a demonstrable effect on the quality of the environment and sustainability, it is not worth absolutizing. That is why we should put an emphasis on the environmental approach of authoritarian regimes, here as a case study of the Hungarian regime. From 2010, the Orbán regime elaborated an ambiguous attitude toward the environment and green politics; on the on hand, it was characterized by climate denialism and demolition of environmental institutions, on the other hand, the super-majority behind the regime accepted the Fundamental Law with several green elements. In the second half of 2019 and early 2020, the regime started to create a new conservative green agenda. This authoritarian populist greening is not based on eco-authoritarian traditions. This paper challenges the notion that authoritarian populist actors are hostile to environmental policies. The Orbán regime proved adaptive in the case of the climate emergency and is about to elaborate its own climate agenda. At the same time, the regime is unable to face the real nature of the climate and ecological emergencies. The crisis caused by the COVID-19 pandemic has been used by the regime to rule by decree based on exceptional powers. In fact, the regime relied on exceptional governance before the COVID-19 crisis, ever since the migration crisis of 2015. The authoritarian populist regime recognized the political opportunities of exceptional governance in terms of overlapping crises and that is why it is characterized by authoritarian climate populism.

Key words

Authoritarian Populism; Climate and Ecological Emergency; COVID-19; Orbán Regime; State of Exception; Exceptional Measures; Green Conservativism

Tuesday, 2 November 2021

Az ellenzék nem lehet "árokásó" (ATV, Egyenes beszéd, 2021. november 2.)

2021. november 2-án az ATV Egyenes beszéd műsorának vendégeként Szentpéteri Nagy Richarddal arról beszélgettünk, hogy mennyire a saját és sokszor bizony áthatolhatatlan véleménybuborékunkban élünk. Felvetettem azt, hogy ennek ellenére az ellenzék nem veheti át az Orbán-rendszer árokásó gyűlöletpolitikáját és hogy mennyire káros, hogy például Márki-Zay a "migránsozásban" akarja legyőzni az Orbán-rendszert. Ha el akarjuk kerülni a törésvonalak további mélyülését, a polgárháborút, akkor a különböző táboroknak gesztusokat kell tenniük egymás felé (pl. egy lehetsséges új alkotmányozási folyamat során), még akkor is, ha ez nehéznek tűnik a felfokozott politikai helyzetben.