Antal Attila
Monday, 22 February 2021
Ágnes Kövér, Attila Antal and Izabella Deák: Civil Society and COVID-19 in Hungary: The Complete Annexation of Civil Space
Friday, 12 February 2021
A megfertőzött ország
A cikk a Népszava 2021. február 12-i számában jelent meg.
A magyar társadalom belefáradt a korlátozásokba: a járvány eleve különféle megítélései és az olykor aránytalan korlátozások miatti társadalmi kilátástalanság egymásnak ugrasztotta az embereket. Holott nem lenne szabad elfelejteni azt, hogy nem elsősorban a „normális életet” érintő korlátozások vernek éket emberek, családok és gondolkodásmódok közé, hanem az Orbán-rendszer. Orbán nem közegészségügyi és életvédelmi rendelkezésekként tekint a lezárásra. Számára a járvány egyfajta „előrehozott választás”, ahol versenytársak nélkül tud mindent leuralni.
![]() |
A kép forrása: workers.org |
Wednesday, 3 February 2021
Populism: From the Left to the Right; from the South to the East
Next Friday from PM 12.30 Óscar García Agustín and me will have an online talk on Left- and Right-wing populism promoting our books at Emerald Publishing's Emerald Points Series. Please, join us and discuss the state of contemporary populist tendencies, the impact of COVID-19 crisis on populism and many other interesting topics.
In this conversation, Óscar García Agustín (Aalborg University) and Attila Antal (Eötvös Loránd University) will talk about the different meanings of populism and its manifestations both ideologically (left or right) and geographically (South, East, North). The discussion will take as its starting point the books Left-Wing Populism and The Rise of Hungarian Populism, both from 2020.
Saturday, 23 January 2021
The COVID-19 Crisis and the Fascist Class Politics in Hungary
Wednesday, 13 January 2021
The Orbán Administration's Class Politics and the Spread of COVID-19 in BJCT
Wednesday, 16 December 2020
Egy orbánista EU-ban nincs helye a baloldalnak
Saturday, 5 December 2020
On The Barricade - Podcast 6th December 2020
Wednesday, 2 December 2020
Járványügyi vádirat
A cikk a Hírklikk-en jelent meg 2020. december 2-án.
A koronavírus megmutatta az Orbán-rendszer igazi természetét: ez az emberellenes politikai rendszer egészen egyszerűen odalökte a magyar társadalmat a járvány elé azért, hogy a rendszer elitje és a külföldi tőke pénzénél maradjon. De a pandémia társadalomellenes kezelése és az Orbán-rendszer totális morális megsemmisülése arra is rámutatott, hogy égetően szükséges az, hogy levonjuk mindennek a társadalmi és politikai konzekvenciáit.
Az Orbán-rendszer számára a koronavírus járvány kirobbanásától fogva sokkal fontosabb szempontot képviselt az emberi élet- és egészségvédelemnél az, hogy a járványnak a politikai rendszerre való káros gazdasági hatásait mérsékeljék. Még azt sem állíthatjuk, hogy a magyar kormányzat inkább gazdasági válságként és nem pandémiaként fogja fel a történéseket, hiszen bármilyen gazdasági válságkezelésnek érzékenynek kellene lennie a társadalmi szempontok iránt, ugyanis végső soron a gazdasági teljesítmény nagyban függ a dolgozók egészségi állapotától. Az Orbán-rendszert azonban csakis az érdekelte és érdekli, hogy a politikai rendszert, az azt fenntartó nemzeti oligarchákat és az egész orbáni projektet biztosító nemzetközi tőkét mentse meg a járvány kellemetlen hatásaitól. Erre vezethetők vissza a következők: a tavaszi első hullám során az utolsó utáni pillanatig való hezitálás az iskolák bezárása kapcsán; az, hogy a Orbán-rendszer alig és igen nehezített terepen akar segíteni a munkájukat elvesztett dolgozóknak, viszont a tőkének jelentős mentőövet dobott; a magyar kormány a felkészülés szempontjából elengedte a nyarat és a nyaralások ösztönzésével a fogyasztás felé kívánta mozdítani az embereket, akik a legkevésbé sem voltak elővigyázatosak; a második hullám során – immár tanulva a korábbiakból – a kormányfő a legvégsőkig kivárt az érdemi szigorításokkal és az általános iskolák/óvodák általános bezárást pedig az itt dolgozók (persze nem általános) tesztelésével próbálta meg elodázni. Az Orbán-rendszer elleni járványügyi vádiratnak három fő pontját emelném ki: (1) az orbáni kapitalizmus puszta eldobható erőforrásként kezeli az embereket; (2) akiktől egyúttal elvárja az életük/egészségügy feláldozását az elit érdekében, de eközben még hibáztatja is az áldozatokat; (3) végül pedig a rendszer válasza a társadalom terrorizálása és militarizálása, elterelve a figyelmet a tragédiákról.
Orbán kapitalista rendszerében a munkás élete és egészsége nem számít
Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az Orbán-rendszer odalökte a magyar társadalmat a járvány elé. Hogyan is lehetne egyébként magyarázni, hogy a kormányzat szándékosan elmulasztotta kiépíteni annak anyagi és kommunikációs hátterét, hogy támogassa a magán és állami munkáltatókat az otthondolgozás feltételrendszerének megteremtésében, továbbá a nyáron semmilyen érdemi lépések nem történetek a magyar oktatási intézmények online oktatásra való felkészítése terén. Ehelyett Orbánék háborúba kezdtek az orvostársadalommal, az egészségügyi dolgozókkal és azok érdekképviseleti szerveivel, a végletekig elcsigázva és demoralizálva azokat az embereket, akik kezében az életünk és egészségünk van. Ezek a lépések látszólag nélkülözik a logikát, hiszen ki az az épeszű politikus, aki járvány idején úgy gondolja, hogy „minél rosszabb, annál jobb”. Azonban nagyon is végiggondolt lépések mentén cselekedett a kormányzat és ennek fő mozgatórugóját a miniszterelnök el is árulta még 2020 tavaszán: „Úgy küzdjünk meg ezzel a válsággal, hogy ne adjuk fel a céljainkat, ne adjuk fel azt, amit elértünk, ne adjuk fel Magyarország függetlenségét [...], a munkaalapú gazdaságot és a büszke élet lehetőségét sem!” Ez pedig a korábbi évekből jól ismert „munkaalapú társadalom” gondolta, amely nem más, mint a neoliberális „nincs ingyenebéd” megközelítés autoriter jobboldali változata. E kettő lényege ugyanaz: a társadalom széles (és persze leginkább rászoruló) tömegeit nem szabad állami közszolgáltatásokkal ellátni, ehelyett egy szűk gazdasági/politikai elitnek és a társadalom felső réteginek kell minden állami segítséget megadni. Azt is mondhatnánk, hogy Orbán „munkaalapú társadalma” arra épül, hogy a nép dolgozik, az elit pedig lefölöz minden hasznot. Az Orbán-rendszer a járvány során bebizonyította, hogy számára mind a gazdaság normál működése során, mind pedig szükséghelyzetben a munkás (és persze annak családja) nem más, mint pótolható erőforrás, akinek élete és egészsége csak kozmetikázható statisztikai adatként fontos.
Áldozd fel az életed, de úgyis te leszel a hibás!
Az, ami elsőre kormányzati hanyagságnak és az emberekkel szembeni kalandorságnak tűnik, nagyon is tudatos lépés volt és azt eredményezte, hogy ember százezrei kerültek kényszerű válaszút elé saját és családtagjaik élete/egészsége, valamint egyéni és családi megélhetésük között, mivel az Orbán-rendszer sem a munkavállalókat, sem a munkanélkülieket érdemben nem támogatja a válság során. Ez vezetett el az olyan kétségbeejtő helyzetekhez, amely mind egyéni, mind pedig járványügyi szempontból tragédiákhoz vezetett el és emberek tömegei vélekednek úgy, hogy „inkább betegen is visszamenne dolgozni, mert annyira kevés táppénzt kap”. Ez korántsem emberi önzés vagy járványügyi felelőtlenség az emberek részéről, hanem éppenséggel egészséges életösztön. Csakhogy egy kormányzatnak nem az lenne a feladata, hogy rátolja a védekezés lelki, anyagi és társadalmi terhei az emberekre, hanem éppen az, hogy ezekből átvállaljon! És itt érkezünk el a legnagyobb tragédiához: miközben a rendszer a családi megélhetés és a társadalmi szinten felelős járványügyi magatartás csakis kormányzati eszközökkel feloldható ellentmondásaiból eredő elviselhetetlen felelősségével terhelte meg az embereket, egyúttal el is kezdte őket hibáztatni. Még hosszú évekig visszhangoznak majd a szakmailag és morálisan is alkalmatlanná vált egészségügyi miniszter szavai a „felelőtlen emberekről” és a vírust behurcoló nyaralókról – holott éppen az ő miniszterelnöke lamentált arról, hogy ha nem látjuk évente a tengert, akkor „börtönben érezzük magunkat”.
A „megoldás”: a társadalom militarizálása
Az Orbán-rendszer a helyzet kezelésére egy régi, jól ismert megoldáshoz nyúlt: ez pedig nem más, mint a társadalom folyamatos militarizálása, szalmabáb-szerű ellenségképekkel szembeni mozgósítása. Ebben nagy gyakorlata van a kormányzatnak, hiszen 2015-től kezdve folyamatosan hosszabbítja a csak a politikai gyűlöletkampány szintjén létező „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet” – Orbánéknak a járvány alatt még arra is akadt gondjuk, hogy 2021 tavaszáig gondosan meghosszabbítsák ezt, nyilvánvalóan a járvány és a bevándorlás összemosásának állandó lehetőségeként. A rendszer azonban itt nem állt meg és folyamatosan ellenségeket keres: a menkültválság gyűlöletkampányából áthozott Soros György, a kultúrharc legújabb fejezetében a színművészetis oktatók és hallgatók, az LMBTQ-közösségek és az azonos nemű párok örökbefogadása, valamint (megint) az Európai Unió. Az Orbán-rendszer szorult helyzetben érzi magát, hiszen egyszerre vonultatja fel az elmúlt 10 esztendő összes identitásküzdelmét és ebből eredő ellenségképeit. Orbán abban reménykedik, hogy a járvány egészségügyi és gazdasági következményeitől terhelt társadalom nem őt és rendszerét, hanem a kivetített ellenségképeket fogja hibáztatni. A miniszterelnök sarokba szorítva érzi magát, hiszen a rendszere egyik legfőbb anyagi támaszát jelentő EU-forrásokat is kockáztatja ebben a helyzetben. Arról nem is beszélve, hogy a helyreállítási alap tekintetében olyan emberek kaphatnának segítséget, akiken egyébként (a fentiek alapján) a magyar kormányzat egyébként sem segítene. A társadalmi szintű militartizálódásnak csakis az lehet a következménye, az emberek a leggyengébb társadalmi csoportok ellen fordulnak és a kormányzat éppen ezt az önzést szeretné a végletekig fokozni, és az ebből eredő gyűlölethullámokon szörfözni.
* * *
Az orbánista Fidesz tehát túszul ejtette a magyar társadalmat és azok a jegyek (önzés és kegyetlenség, áldozathibáztatás, az erőszakosság végletekig fokozása), amelyeket itt vizsgáltunk kísértetiesen hasonlítanak arra, ahogyan a családon belüli erőszaktevő viselkedik, aki nem mellesleg morális fölényt hazudik önmagáról. A Demeter- és Szájer-ügyek pedig minden eddiginél kézzelfoghatóbbá tették, az Orbán-rendszer végtelen cinizmusát, önhittségét és azt, hogy valójában semmilyen olyan erkölcsi mércét nem vesznek ezek az emberek komolyan, amelyekkel egyébként megpróbálják zsarolni a magyar társadalmat. A választások előtt másfél évvel és koronaválság során kiderült, hogy az Orbán-rendszernek nemhogy morális fölénye nincs, de morálisan megsemmisült. A mi dolgunk pedig az, hogy nem beletörődve ebbe, levonjuk mindennek a társadalmi és politikai konzekvenciáját.
Thursday, 26 November 2020
Central and Eastern Europe in Post-Communism (Online Interdisciplinary Research Workshop): The Permanent State of Exception Before and After the COVID-19 Crisis in Hungary
Wednesday, 11 November 2020
The Rise of Authoritarian Populism in Hungary - ASEEES Virtual Convention 2020
Friday, 6 November 2020
Northeastern Political Science Association 52nd Annual Conference
The 52nd Annual Conference of Northeastern Political Science Association goes virtual on Saturday, November 7, 2020. I will have a lecture in Theory and Politics Today panel on November 7, 3:45 to 5:15pm EST (9:45 to 11:15pm CET).
Ever since the time of Plato and Aristotle, political philosophers have wrestled with the political, social and economic issues of their days as they sought to define a better polity. Drawing on scholars from ancient and classical political thought, American political thought, and modern political thought, this panel will apply theory to politics today.
Chair: Jonathan Keller, Manhattan College
Discussant: Andreas Avgousti, Simon Fraser University
Forgotten Conservatives: The Liberty League and the Origins of Modern American Conservatism
Aaron Quinn Weinstein, Fairfield University
Aristotle’s Defense of the Multitude, Reconsidered
John Hungerford, Two Six Labs
Religious Toleration or Religious Freedom? John Locke’s Debate with Edward Bagshaw
Tianhong Ying, Michigan State University
The Mortality of Republics: The Fragility of Freedom in American Republicanism
Christopher Brennan, Columbia University
The Rise of Executive Power: Authoritarian Populism and Unitary Executive Theory
Attila Antal, Eötvös Loránd University
Abstract
There is an emergence of executive power in the world which means on the one hand that the executive power is extremely strengthened, on the other hand the theory of separation of powers has totally been redesigned and this has a huge impact on the landscape of democracy. I am arguing here that the contemporary strengthening of executive power cannot be seen as the classic presidentialization in normal state of the politics, because the governments and their leaders are about to create a new political landscape in which politics is not subordinated to the law. It is interesting that the reconfiguration of executive power has become dominant at the period on both sides of the Atlantic. In the USA the Unitary Executive Theory (UET) tried to justify the expansion of presidential power, in Europe and other parts of the world the rise of right-wing Authoritarian Populism (AP) reinforced the political leaders. In this paper the theoretical bases of UET and the AP are investigated and the main common theoretical foundation here is Carl Schmitt and his theory on the political sovereignty and the state of exception. Given these facts, UET and AP has been investigated here in the framework of presidentialization in the time of state of exception. I am trying to critically investigate the rise of the executive branch in the West is held in the framework of democracy and in the East this phenomenon is blamed as a new rise of totalitarianism. I will point out that expansion of executive power is an inevitable danger, because the representative and parliamentary democracy has become empty by that the executive leaders pretend as the main political representative of their political communities. Upon the case of COVID-19 crisis the dangers caused by UET and AP have been reinforced each other, because the governing right-wing populist autocracy is based on executive leadership and the UET cannot be maintained without populism.
Friday, 30 October 2020
Beszélgetés a Rezervátum csatornán
Sunday, 25 October 2020
East-Central Europe: From Communism to Populism Online Conference
It is my honour and pleasure participating at East-Central Europe: From Communism to Populism Online Conference organized by Faculty of Political Science, University of Bucharest on 30th October 2020.
My lecture is: Liberal Democracy, Neoliberalism, Populism in the post-1989 Hungary.
Abstract: It has been argued in this lecture that the emergence of Hungarian populism after the 1989-transition cannot be understood without the investigation of the crisis of liberal democracy and the hegemony of neoliberalism. In the context if Eastern European transitions what has become hegemonic is not just liberal democracy, but the neoliberalism itself as the region has become the semi-periphery of globalized capitalism. These regime changes were crucial stages of neoliberal hegemony which has been euphemistically called the “third wave of democratization”. In fact, neoliberalism was not a newcomer in the Easter Block, but there were several strategies how neoliberalism has been implemented into these societies. Hungary was the leading country even before the regime change which embraced neoliberal policies, privatisation and macroeconomic stabilisation in the late 1980s. The liberal democracy and neoliberalism have inextricably been linked and this proved dangerous for liberal constitutionalism. After the regime change in Hungary, mainly in the 1990s there were a strong consensus about the liberal democracy and the liberal democratic institutional system. This consensus proved stabile at least until the first Orbán government, but the several kinds of crises in the 2000s plunged the liberal democracy into a serious crisis. It has been analysed here how the emerging populism of the Orbán regime after 2010 reinforced the agony of the liberal democracy by implementing several neoliberal agendas. I propose here that not just the nationalist and illiberal attitude of the post-2010 politics posed a significant challenge for liberal democracy, but the “embedded neoliberalism”.
Friday, 9 October 2020
A jobboldali gramscizmusról. Újra
