Nem a koronavírus hozta el a fasizálódást veszélyét Magyarországon, hiszen ezek a folyamatok már korábban elindultak. A koronavírus által közvetlenül és közvetve okozott egészségügyi katasztrófa, s különösen a nyomában járó gazdasági válság, a munkásosztály tömegeinek ellehetetlenülésével együtt járó társadalmi katasztrófa, és a rá adott neoliberális, tőkevédő intézkedések azonban minden eddiginél jobban kedveznek egy autoriter rendszer mögötti osztálypolitikának. Mindezt súlyosbítja, hogy az Orbán-rendszer a válságban is saját osztálypolitikájának rabja marad, vagyis tudatosan nem a leginkább rászorulókat, hanem a felső középosztályt kívánja megmenteni, és a hatalmi rendszer által kinevezett nemzeti tőkések érdekvédelmén dolgozik. A felhatalmazási törvénnyel pedig immár rendelkezésre áll az eszköz is, amellyel uralni lehet a járvány utáni világot.
A történelmi fasizmus osztálypolitikája
Ahhoz, hogy a koronavírus kapcsán előálló társadalmi válsághelyzet hatásait megvizsgáljuk és rávilágítsunk arra, hogy ez hogyan járulhat hozzá az Orbán-rendszerben egyébként is benne rejlő, fasisztoid tendenciák felerősödéséhez (amelyek nem abban az értelemben nyilvánulnak meg, hogy a rendszer nyílt, represszív diktatúraként jelenne meg, hanem abban, hogy az államhatalmat szándékosan a társadalom rászoruló tagjaival szemben működteti), először is érdemes röviden utalni ama osztályviszonyokra, amelyek történelmi korokon átívelő módon mutatnak rá a fasizmus(ok) alapvető sajátosságára. Nicos Poulantzas Fasizmus és diktatúra című könyvében a két világháború közötti olasz és német politikai rendszerek fasizálódását vizsgálta, különös tekintettel azokra az osztályviszonyokra, amelyek e rezsimeket létrehozták. Poulantzas (aki szerint a fasiszta állam kivételes kapitalista állam) abból indul ki, hogy egy működő kapitalista államban olyan – gramsci-i értelemben vett – hatalmi blokk működik, amely által a tőkésosztály vagy annak valamely frakciója hegemóniát gyakorol. A fasiszta berendezkedéseknek – mutat rá – egyrészt a domináns német és olasz osztályok politikai szétesése ágyazott meg (vagyis az a tény, hogy sem a termelőeszközöket birtokló burzsoáziának, sem pedig a munkásosztálynak nem sikerült a társadalomban hegemóniára szert tennie; illetve hogy e hegemónia megbomlott), továbbá az a körülmény, hogy munkásosztály forradalmi áttörése elmaradt: a burzsoáziát nem sikerült még a fasiszta hatalomátvétel előtt legyőznie. Ez a kettős kudarc szabadította fel a kistermelőket, kereskedőket és fizetett alkalmazottakat, a petty bourgeoisie-t, azaz a kispolgárságot, hogy autonóm társadalmi erőként működjenek a fasiszta pártokban (Poulantzas, 2018, 237–268). Poulantzas számára tehát a fasizmus a kispolgárság politikai megszerveződése, amely végtére is visszaállítja a monopoltőke hegemóniáját – több fázisban: az első periódusban a fasiszta erők laza szövetséget kötnek a domináns osztályok egyes tagjaival; ezután következik be kispolgárság és a monopoltőke szövetsége; majd pedig a hatalomba került fasiszta erők keretében a kispolgárság válik meghatározó osztállyá, miközben a valódi hatalom a monopoltőke kezébe kerül, amely végül a társadalom uralkodó osztályává válik (Poulantzas, 2018, 87.). Poulantzas szerint tehát a fasiszta párt válik a kispolgárság szervezeti eszközévé (innen kerül ki a párt személyi apparátusának nagy része), hiszen az első világháborút követőn kiábrándulnak a korábban támogatott szociáldemokráciából, amely nem képviselte hatékonyan érdekeiket. Ahogyan a kispolgárság fokozatosan leválik a munkásosztályról, egyre inkább elkezd közeledni a nagytőkések felé. Így lesz Poulantzas elemzésében a „fasizmus történelmi szerepe, hogy eléri a nagytőke és a kispolgárság szövetségét” (Poulantzas, 2018, 250.). Végül érdemes rámutatni a fasizmus és a kispolgárság közötti, meglehetősen ellentmondásos gazdasági kapcsolatra, hiszen egyrészt, a nagytőke érdekinek elmozdításával a fasizmus valódi károkat okoz a kispolgárságnak, másrészt vishzont a fasiszta állam a foglalkoztatás bővítésével ellensúlyozza a tőkekoncentráció jelentette nyomást (Poulantzas, 2018, 257.).
Az Orbán-rendszer osztálykompromisszuma
Az Orbán-rendszerben rejlő lehetséges fasizálódási veszély fokozatosan bontakozott ki, és ez – ahogyan erre az Eszmélet 2012. januári műhelykonferenciája rámutatott (Szigeti et al., 2012) – a 2010-es tekintélyuralmi fordulatba ágyazódott. A rendszer mögött a Poulantzas által leírtakhoz kísértetiesen hasonló, részint társadalmilag kialakult, részint politikailag kialakított/kikényszerített osztálykompromisszumok húzódnak meg. Ezek vizsgálata előtt vizsgáljuk meg röviden, hogy milyen társadalomfilozófia húzódik meg az Orbán-rendszer osztálypolitikája mögött.
Az Orbán-rendszer társadalompolitikájának (adópolitika, családpolitika, családtámogatási rendszerek, rezsicsökkentés) alapja a közjavak példátlan mértékű átcsoportosítása a társadalom középső és legfelső csoportjai javára, a legszegényebbek kárára (Antal, 2017, 249.). Az Orbán-rendszer tehát egy olyan társadalmi „Taigetoszt” működtet, amelynek lényegét Bogár László kertelés nélkül a magyar társadalom harmadáról való lemondásként fogalmazta meg 2013-ban: „…a társadalomnak legalább harmada végképp elveszett, már nem lehet visszahozni a nyomorúságból. Ezen azzal sem lehetne változtatni, ha az állam talicskával tolná a pénzt a felzárkóztató programokba… Nem tudnak, de nem is akarnak dolgozni, és a munkaerőpiac sem kér belőlük, vagyis marad az élősdilét. És ezeknek az embereknek is mondani kell valamit. Orbán Viktor látja ezt a csapdát, csak nem beszélhet őszintén a valóságról. Nem derülhet ki, hogy, hacsak valami csoda nem történik, a még eséllyel rendelkezők megmaradása érdekében kegyetlen jövő vár rájuk.” (Illisz, 2013) Ez a megközelítés tehát igen komoly osztálypolitikát rejt, amelyet a rendszer másik ideológiai konstruktőre, Tellér Gyula a következőképpen írt le: „A politikai vezetésnek, amely az újraelosztási súlypont áthelyezésével a teljesítménynyújtók javára létrehozza a szokásosnál erőteljesebb »honorálás-teljesítmény-honorálás« ciklust, s ezt sikerrel alkalmazva folyamatosan növeli a teljesítménynyújtó társadalomrészt, egyszersmind védelmeznie is kell az újraelosztásnak ezt a »másképpen igazságos« módját…” (Tellér, 2014, 360.). Vagyis az Orbán-rendszer politikai és társadalmi lojalitást vár el a támogatott osztályoktól.
Az Orbán-rendszer osztálypolitikájának vizsgálatai (Éber et al., 2019; Scheiring, 2019) egymást megerősítve mutatták ki, hogy az Orbán-rendszer (tőke)felhalmozó állama mögött a Poulantzas által a nagytőke és a kispolgárság szövetségéhez hasonló társadalmi konglomerátum helyezkedik el, ezt pedig nem más, mint a „nemzeti nagytőke” frakciójának és a középosztály felső szegmenseinek szövetsége. Ezt Bartha Eszter már igen korán felismerte: „A magyar munkások körében tehát erős kételyek fogalmazódtak meg mind a rendszerváltással, mind pedig az új demokráciával kapcsolatban. Ezek a kételyek azonban nem egy általános rendszerkritika irányába mutattak, hanem inkább egy sajátos magyar út preferálásába, ahol az állam valamiféle kiegyensúlyozó szerepet játszik, egyfelől a multinacionális vállalatok és a hazai termelők, másfelől pedig a munkásság és a tőkések érdekei között… A munkásosztály látványos kirekesztődése a politikából, és az érdekvédelem gyengesége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a többség csak az államban reménykedett, amely hitük (vagy reményeik) szerint osztályok felett áll, és mint ilyen, tesz valamit a »kisemberekért«” (Szigeti et al., 2012, 57.). Éber Márk és szerzőtársai a Fordulat 26. számában pedig a következőképpen fogalmaznak: „A kormány a kiépítendő tőkefelhalmozási rezsim mentén alakította át a magyarországi osztályviszonyokat. Az új társadalmi szerkezet alapja, hogy a rendszerváltás gazdasági átmenetében… meggyengült nemzeti tőkefrakciókat a gazdaság meghatározott területein célzott szabályozással és újraelosztással, a tulajdonosi és vagyoni kapcsolatok átrendezésével igyekeztek újra helyzetbe hozni…” (Éber et al., 2019, 47–48.).
Ez a „szentségtelen” szövetség nem jöhetett volna létre a folyamatosan liberalizálódó baloldal nélkül, amely egyre inkább elveszítette a munkásság támogatását. Nem véletlen, hogy Poulantzas is erősen bírálja a két világháború közötti baloldalt, különösen a Harmadik Internacionálét, amiérat a fasizmust tragikusan félreértelmezték és átmenti epizódként, a burzsoázia meggyengülésekének pozitív jelenként, vagy éppen a szocializmus felé való szükséges lépésként interpretálták (Poulantzas, 2018, 49–50.). A hazai politikai baloldal – éppen liberális és neoliberális irányultsága és patologikus megfelelési kényszerei miatt – nem képviselte a munkásság érdekeit, és munkásság a 2000-es évek második felétől a (szélső)jobboldal felé kezdett orientálódni. Erről Scheiring Gábor így ír: „Baloldali világmagyarázatok hiányában így lehetőség nyílt arra, hogy az országos és helyi politikai vállalkozók a történelmileg már előkészített kulturális toposzok stratégiai alkalmazásával becsatornázzák a munkásosztály tagjainak frusztrációját, félelmét a jövőtől, lecsúszástól… A jobboldal számára így lehetőség nyílt arra, hogy politikailag mobilizálja a baloldal által magára hagyott munkásosztály félelmeit, s a szűkös anyagi erőforrások okozta frusztrációt szimbolikus erőforrásokkal kompenzálja.” (Scheiring, 2019, 269–270.). Azt azonban érdemes rögtön tisztázni, hogy a munkásság korántsem az autoriter fordulathoz adta meg a felhatalmazást, végső kétségbeesésében; az autoriter kapitalizmus (Antal, 2019a) működtetése a nemzeti tőkésosztály állami kinevezésével és meghódításával függ össze. Az „újfeudális” nemzeti tőkésosztály egyáltalán nem érdekelt a munka világának demokratizálásában, ehelyett „a munkaintenzív vagy technológiát nem igénylő termelésben részt vevő cégek olyan intézményi konstrukciókban érdekeltek, amelyek fokozzák a munkaerő kiszolgáltatottságát, illetve csökkentik az adóterhelést, mivel nem igényelnek képzett munkaerőt, és nem alkalmaznak bonyolultabb technológiákat.” (Scheiring, 2019, 274.).
Az Orbán-rendszer fasizálódásának veszélye tehát abban ragadható meg, hogy óriási társadalmi erőforrásokat csoportosított át a nemzeti nagytőke és a vele szövetséges felső középosztály javára, miközben ezek az erőforrások a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportoktól kerültek elvonásra, akikről szó szerint, lemondott a rendszer. Ezek mellett a kormányzat kiegyezett a nemzetközi tőkével és pénzügyi szférával, amelynek ugyancsak óriási támogatásokat biztosított a magyar társadalom kárára (Antal, 2019, 56–80.). Ebben a tekintetben az Orbán-rendszer mindenképpen túllépet a szélsőjobboldalt meghatározó korábbi szemléleten, amelyet Szabó Miklós így jellemzett már az első Orbán-kormány idején: „Az a gazdasági romantika viszont, amely a (hazai) termelő szférát, amelyet ma reálszférának szokás nevezni, szembeállítja a világgazdaság tőkemozgását bonyolító pénzszférával, nagy szélsőjobboldali múltra tekint vissza. A náci párt gazdaságteoretikusa, Gottfried Feder különböztette meg az »alkotó tőkét« (schaffendes Kapital) a »harácsoló tőkétől« (raffendes Kapital). A gondolat a rendszerváltás kezdetétől meghatározó szemlélete volt a Magyar Fórumnak, a jelenlegi kormány pedig hivatalos ideológiájába emelte át.” (Szabó, 2000).
Tehát már a járvány kirobbanása előtti jelentősen előrehaladt a középosztály alsó és az alatta lévő társadalmi csoportokat megnyomorítása. A 2010 utáni Orbán-rendszer valójában azon a kettős felismerésen nyugszik, hogy – egyfelől – a globális kapitalizmus kelet-európai formaváltozata autoriter rendszerként működtethető, másfelől pedig ehhez a centrum tőkés rendszere hozzá fog járulni. Orbán koncepciója a társadalom elleni legsúlyosabb merényletként fogható fel, hiszen az embereket egyszerre zsákmányolja ki a nemzeti burzsoázia és globális nagytőke, mindezt felső középosztály öntudatosan legitimálja, a megnyomorított társadalmi csoportokat pedig a rendszer intézményes gyűlöletkeltéssel igyekszik pacifikálni. A nemzeti tőkésosztály helyzetbe hozásával és természetesen a nemzetközi tőke kiszolgálásával függ össze az Orbán-rendszer által a munkás érdekérvényesítésre, a szakszervezetekre, a sztrájkjogra mért végső csapás, továbbá a munkáltatók érdekeit végletekig kiszolgáló új Munka Törvénykönyve (Antal, 2019a, 64–69.). Ezt fogalmazta meg az Eszmélet 124. számában megjelent szerkesztőségi állásfoglalás: „Az új szélsőjobboldal lényege társadalmilag mindenütt hasonló: a hagyományos antikapitalista baloldali irányzatok helyét a globális nagytőkével konkuráló s egyszersmind neki alárendelődő, de a »nemzeti tőkét« is védelmező erők foglalták el, jórészt a »nemzeti ellenállás« jegyében. Ezek bevallott célja, hogy szavazóbázisukat a hatalom megtartása-megszerzése érdekében kiszélesítsék, megszólítva azokat a rétegeket is, amelyek a második világháborút követőn, hagyományosan, a baloldal társadalmi bázisát alkották. (183–184.).
Ahogyan Poulantzas a kispolgárság kapcsán leírta, a fasiszta rendszerek csakis a nagytőke érdekei mentén szerveződhetnek és maradhatnak fenn. Ennek meagfelelően, az orbáni modell is a munkások elárulásán és végletes kizsákmányolásán alapul, hiszen „… bár hatalmát a munkásosztály lázadásának köszönheti, Orbán Viktor kormánya a gazdasági elit és a felső 10-20 % vagyonosodását segíti a társadalom súlyos kettészakadása árán.” (Scheiring, 2019, 276.). A járvány és a nyomában járó gazdasági/társadalmi válság azonban robbanásveszélyes helyzetet fog teremteni, minthogy az Orbán-rendszer egyszerűen nem tagadhatja meg önnön osztálypolitikáját.
A járvány következménye: az osztálykompromisszum kényszere miatt a rendszer csakis egyre autoriterebb eszközökkel tartható fenn
Orbán Viktor a koronavírus járvány kitörése óta sokkal inkább a válság gazdasági következményei, „munkaalapú” (értsd: tőkealapú és munkást kizsákmányoló) berendezkedésének összeomlása miatt aggódik, mintsem a járványügyi következmények és a társadalmi katasztrófa miatt. Jellemző megnyilvánulása a 2010-es évek eleje gazdasági szabadságharcos retorikájának járványhelyzetre való hangszerelése: „Úgy küzdjünk meg ezzel a válsággal, hogy ne adjuk fel a céljainkat, ne adjuk fel azt, amit elértünk, ne adjuk fel Magyarország függetlenségét […], a munkaalapú gazdaságot és a büszke élet lehetőségét sem!”[1] Az eddigiek alapján azonban joggal állíthatjuk, hogy amikor Orbán a válság járványügyi hatásainál súlyosabb gazdasági következmények miatt aggódik, attól fél, hogy összeomlik a rendszere mögötti, egy évtizedig építgetett osztálykompromisszum. Az Orbán-rendszer, saját politikai céljai mentén, a rendszerváltás utáni legmarkánsabb módon alakította át a hazai osztályviszonyokat és hozta létre (legalábbis időlegesen) a nemzeti tőkésosztály és a felső középosztály szövetségét, amelynek egyfajta „külső”, hallgatólagos támogatója a hazai munkásosztály, legfőbb elszenvedői pedig azok a társadalmi csoportok, amelyekről az Orbán-rendszer eleve lemondott. A járvány felfutásával párhuzamosan meghozott intézkedésekből látható, hogy a rendszer fasizálódásának veszélye sejlik fel, hiszen a kormányzat eltökélt a tőke és a legtehetősebb társadalmi csoportok segítésében, illetve abban, hogy a válság költségeit lényegben a munkavállalókon hajtsa be. Ennek oka, hogy Orbán rendszere nem tud és nem akar elmozdulni a tőkés-felső középosztály kompromisszumától, mert ha így járna el, akkor feladná rendszere alapját. Emiatt a kormányzat embertelen intézkedéseket vállal fel, számos életmentő döntést pedig nem hoz meg. Tulajdonképpen semmi sem drága a rendszer társadalmi, tőkés alapjainak megőrzése érdekében.
A koronavírus-járvány kibontakozásától kezdve érezhető, hogy a rendszer ugyan meghozta az elengedhetetlen intézkedéseket (kijárási korlátozások, a felső- és közoktatási intézmények bezárása és online oktatás bevezetése), ám ezeket a közhangulat és saját politikai hátországa nyomására vezették be. A rendszer számára egyáltalán nem fontos a, hogy a társadalom, különösen a leginkább érintett csoportok (időskorúak, akik nem tudnak otthonról dolgozni, egészségügyi és szociális dolgozók) fel legyenek készítve az egészségügyi és szociális krízisre. Ezt támasztja alá az ellentmondásos hozzáállás a maszkviseléshez, az általános tesztelés elutasítása és a világviszonylatban is kirívóan alacsony tesztelések száma, vagy a hatékony védőfelszerelés hiánya a frontvonalban helyt álló egészségügyi és szociális dolgozók esetében, az átláthatatlan kommunikáció, illetve legkirívóbb esetként az, hogy a rendszer bevetette a jól ismert gyűlöletpropagandát részint az pedagógusok[2] és az egészségügyi dolgozók[3], részint pedig mindazok azok ellen, akik általános tesztelési gyakorlatra tettek tudományos javaslatokat. Az Orbán-rendszer, úgy tűnik, a védekezés kockázatait áttolta a magyar társadalomra, és ismét azok a társadalmi csoportok kerülnek a legkilátástalanabb helyzetbe, akikről a rendszer amúgy is lemondott. Ennek legembertelenebb példái a következők: a kormányzat nem biztosította a tesztelés lehetőségét és a védőfelszerelést az időseket ellátó szociális intézményekben, s emiatt Budapesten tragédia következett be, amelyért a felelősséget az Orbán-rendszer azonnal áthárította a városvezetésre;[4] a kormányzat mintegy 36 ezer ágy felszabadítására kötelezte a kórházakat, amelynek eredményeként súlyos állapotban lévő, krónikus, állandó ellátásra szoruló, zömmel idős és szerencsétlen sorsú betegeket kell hazaküldeni, ami jelentősen növeli a koronavírushoz közvetve kötődő áldozatok számát.[5]
Az Orbán-rendszer mélységesen emberellenes intézkedései mutatják azt, hogy egy egyre diktatórikusabb rendszerben szolidaritásnak, együttérzésnek nincs helye. Ezt támasztotta alá a rendszer egyik tőkés támasza, Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke is, aki nyugtázta, hogy az Orbán-rendszer saját politikai víziói szerint biztosít segítséget vagy utasítja el azt, de egyébként is – jelentette ki –, „annyi ember ment tönkre az elmúlt napokban, és most is megy tönkre, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni”.[6] Az előbb jelzett járványügyi, egészségügyi és szociális rombolás mutatja a rendszer mind autoriterebb jellegét, ugyanakkor legalább ennyire tragikus az a gazdasági válságkezelései program, amelyet az Orbán-rendszer összeállított. Ennek lényege egy olyan neoliberális politika, amelynek fő célja a tőke és a nagyvállalatok közvetlen megsegítése, miközben az állam munkásoknak csakis a legvégső esetben juttat közvetlen segítséget. Emögött az a meglehetősen álságos, vadkapitalista orbáni kijelentés visszhangzik, hogy „nincs visszaút a segélyalapú gazdasághoz”. A tőke érdekeit szolgáló autoriter berendezkedésben tehát a munkásosztálynak tett minden engedmény csakis a tőkések szűrőjén juthat el a dolgozókhoz. Ezt példázza a 2020. április 7-én bejelentett, a rövidített munkavégzéshez kapcsolódó 70 százalékos munkabér-támogatás is. hiszen a rendszer már nem odázhatta el, hogy valamit ígérjen a hazai munkavállalóknak (ezt a lépést lényegében mindenhol meglépték már Európában), ám ez az intézkedés a teljes bérköltségre nézve csupán mintegy 10–35 százalék állami bértámogatást jelent.[7] „Cserébe” az Orbán-rendszer a járványügyi vészhelyzetben bevezette a rabszolgatörvényt a munkáltatók számára szabadon elrendelhető 24 havi munkaidőkeret biztosításával (ami azt jelenti, hogy bárki, bármikor, távmunkában is túlórára kötelezhető).[8] Tovább erősödnek tehát minden területen a neoliberális tendenciák: a munka világában a termelést fokozatosan visszaállító német autógyárak jelentősen profitálnak az új rabszolgatörvényből, sőt a járványhelyeztet a rendszer még arra is kihasználta, hogy tovább folytassa az állami felsőoktatás amortizálását, illetve a kulturális köfoglalkoztattak közalkalmazotti státuszának megvonását.
Nem a koronavírus hozta el tehát a fasizálódás veszélyeit Magyarországon; azt az Orbán-rendszer alapvető, 2010 óta jelen lévő tekintélyuralmi jellemvonásai (Szigeti et al., 2012) „csupán” fölerősítették. Ezek csomópontjában pedig nem áll más, mint a rendszer bemutatott osztálypolitikája. Hogy a tekintélyuralmi rendszer átalakul-e nyílt diktatúrává, még nyitott kérdés, ami nagyban függ a nemzetközi helyzettől, az EU reagálásától és attól, hogy kialakul-e egy minden eddiginél erősebb mozgalmi ellenállás a rendszerrel szemben. Vagyis azt itt vizsgált veszélyek bekövetkezése nem valamiféle történelmi szükségszerűség, sajátos magyar vagy kelet-európai „fátum”, hanem az Orbán-rendszer által igénybe vehető/vett politikai eszköz.
Ugyanakkor nem lehetünk túlzottan optimisták, hiszen a rendszer olyan útra tévedt, ahonnan aligha van visszaút: a dermesztő orbáni osztályviszonyok (azaz végtére is maga a rendszer) mind a járvány alatt, mind pedig egy járvány utáni világban immáron csakis a kivételes jogrend állandósításával őrizhetők meg, amivel a miniszterelnök tisztában van. Ezért került elfogadásra a 2020. évi XII., vagyis „felhatalmazási törvény”:nincs olyan járványügyi, egészségügyi, rendvédelmi, gazdasági intézkedés, amit e nélkül nem lehetett volna elfogadni és végrehajtani. Nem is emiatt volt erre szükség, hanem az Orbán-rendszer legfőbb pillérének, a nemzeti burzsoázia és a felső-középosztály privilégiumainak bebetonozása érdekében. Orbán azért választotta ezt az eszközt, mert az osztálykompromisszum még normál állapotban is a társadalom megroppanásával fenyegetett, hiszen minden alárendelt társadalmi csoportnak az uralkodó osztályokat kellett szolgálnia. Egy rendkívüli járványügyi és gazdasági helyzetben, munkanélküliek tízezrei, a kibontakozó szociális katasztrófa árnyékában ezzel az eszközzel próbálja meg hatalmát és rendszerét bebiztosítani.
A rendszer tehát túllépett saját alkotmányán, de ami még aggasztóbb (és ez az itt leírt járványügyi és gazdasági intézkedések igazi tragédiája) egyúttal minden morális béklyótól is eloldotta önmagát. Orbán a járvány utáni világra készül (Antal, 2020), méghozzá úgy, hogy a válság során alakítja ki azokat az ideiglenesnek mondott eszközöket, amelyek a járvány enyhülésével állandósulnak majd, és még brutálisabb formában termelik majd újra az orbáni osztálykompromisszumot. Akkor beszélhetünk nyílt diktatúráról, ha a rendszer végletesen és visszavonhatatlanul tönkretesz minden olyan struktúrát (jogszabályokat, szakszervezeteket, civil és szakmai szervezeteket, politikai ellenzéket), amely megnehezíti, korlátozza a társadalom közvetlen kizsákmányolását a nemzeti burzsoázia és a felső-középosztály által. Ezen túl pedig további aggodalomra ad okot, hogy a rendszer elindult egy korporatív irányba, hiszen a kivételes állapot csak fokozta, hogy a gyengéket kizsákmányoló, erős állam élén immár csak Orbán és legszűkebb köre áll, tehát a rendszer elkezdett leválni magukról a kormányzó pártoktól is, sőt joggal állíthatjuk, hogy a felhatalmazási törvényre is elsősorban saját táborának féken tartása miatt volt szüksége. A fideszes politikusok ugyanis, választóikon keresztül, első kézből tapasztalhatják meg a kormányzat járványügyi és gazdasági intézkedéseinek embertelenségét és az emiatti fokozódó társadalmi felháborodást, kétségbeesést és dühöt.
[2] Jól mutatja a rendszer hozzáállását, hogy 2020. március 13-án reggel a miniszterelnök még arról beszélt, hogy nem lehet az iskolákat bezárni, mert akkor gyakorlatilag vége lenne az iskolai évnek és a tanároknak el kell menniük fizetés nélküli szabadságra. Orbán érzékelve a társadalmi dühöt és a saját tábor elégedetlenségét még aznap olyan döntést hozott, hogy a következő héttől online oktatásra áll át a közoktatási rendszer is. Forrás: Grád-Kovács Márta: Orbán: Bezárnak az iskolák, digitális oktatás jön. 24.hu, 2020. március 13. https://24.hu/belfold/2020/03/13/koronavirus-iskolak-bezarasa-tanitas-felfuggesztese/
[3] Kezdettől fogva óriási a feszültség Orbán-rendszer és az egészségügyi dolgozók, különösen a Magyar Orvosi Kamara között. Az egyik legjelentősebb probléma a hatékony védőfelszerelések hiánya, aminek következtében 2020 áprilisának első napjaira minden 8. fertőzött egészségügyi dolgozó volt. A Magyar Orvosi Kamara nem vehetett részt a kormányzat által felállított Operatív Törzs munkájában, és amikor javaslatokat fogalmazott meg, az Orbán-rendszer politikai motivációkkal vádolta meg.
Felhasznált irodalom
A Fidesz – az új szélsőjobb. Eszmélet 124. sz. (2019. tél) 183–187.
Antal Attila 2017: A populista demokrácia természete. Realizmus és utópia határán. Napvilág Kiadó.
Antal Attila 2019a: Orbán-bárkája. Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége. Noran Libri Kiadó.
Antal Attila 2019b: Kivételes állapotban. A modern politikai rendszerek biopolitikája. Napvilág Kiadó.
Illisz R. László 2013: Túlfosztott világ. Interjú Bogár Lászlóval. Heti Válasz, XIII. évfolyam, 1. szám. (2013. január 10.) 40.
Poulantzas, Nicos 2018 (1970): Fascism and Dictatorship. The Third International and the Problem of Fascism. London, New York: Verso.
Scheiring Gábor 2019: Egy demokrácia halála. Az autorier kapitalizmus és a felhalmozó állam felemelkedése Magyarországon. Napvilág Kiadó.
Tellér Gyula 2014: Született-e „Orbán-rendszer” 2010 és 2014 között? Nagyvilág, 2014. március 346–367.
I co-authored an open access paper with Jakub Kronenberg, Annegret Haase, Edyta Łaszkiewicz, Aliaksandra Baravikova, Magdalena Biernacka, Diana Dshkova, Richard Filčak, Dagmar Haase, Maria Ignatieva, Yaryna Khmara, Mihai Razvan Niţă and Diana Andreea Onose. The paper, Environmental justice in the context of urban green space availability, accessibility, and attractiveness in postsocialist cities, has been published in Cities (Volume 106, November 2020). 
