Sunday, 20 August 2023

„A király nem lehet félig meztelen” (ATV, Egyenes beszéd, 2023. augusztus 18.)

2023. augusztus 18-án az ATV Egyenes beszéd címűműsorának vendégeként Pesty László dokumentumfilmes Orbán-rendszert kritizáló megnyilvánulásairól beszélgettünk. Kifejtettem, hogy önmagában tiszteletre méltó és becsülendő is lehetne az ilyen kiállás, de Pesty minden kritikájában következetesen visszautasította azt, hogy Orbán Viktort bírálná, ami – ismerve az Orbán-rendszer voluntarista és vezérközpontú jellegét – tehát hitelteleníti Pesty kiállását. Nem lehet azt mondani, hogy vannak bizonyítékai egy autoriter rendszer törvénytelenségeire és közben visszakozni, hogy ezzel nem a rendszer központi politikusát akarja bírálni: a király nem lehet félig meztelen! Utaltam arra is, hogy Pesty úgy viselkedik, mintha normális jogállam lenne az ország és olyanfajta elszámoltatásra tett javaslatot, amelyet a jobboldal 2010 után ígért: ahogyan akkor, úgy most sem lesz semmi az elszámoltatásból. Működik és most már a jobboldali konzervatív is látják az általam kettős államként jellemzett struktúra: az állam egy része formálisan és látszólag normál keretek között működik, valójában mindent felülír az Orbán-rendszer mélyállami működése, amelyben „törvényesítették a jogtalanságot” és nem lehetséges rendszerkritika. Megemlítettem azt is, hogy Pesty részéről furcsa azt hallani, hogy nem fél a retorzióktól, mert ő a „szabad piacról” él: az Orbán-rendszer államkapitalizmusában valójában régen nem a liberális kapitalizmus szabályai érvényesek, hiszen az állam a nemzeti tőkés és hatalmi érdekek mentén szabályozza a gazdaságot. Végül megemlítettem azt, hogy Kósa Lajos különféle kijelentései és Orbán morál nélküli realizmusa megmutatta azt, hogy a hatalom folyamatos akarása milyen módon tudja deformálni az embereket. Mindez jelzi számomra azt, hogy a rendszerváltás politikai generációja kezd „megfáradni” és hamarosan át kell adja a stafétabotot.


Friday, 4 August 2023

Az Orbán-rendszer lemondott a szakpolitikákról (ATV, Egyenes beszéd 2023. augusztus 4.)

2023. augusztus 4-én az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendégeként kifejtettem, hogy a Lánchíd megnyitása lehetne egy szimbolikus, az összetartozást kifejező esemény, ugyanakkor az Orbán-rendszer ebből is egy mesterséges szétválasztást csinál: kormánypártiak és ellenzékiek, autósok és biciklivel közlekedők. Semmilyen kormányzat sem lehet érdekelt abban, hogy a főváros vagy az agglomeráció sikertelen legyen. Utaltam arra is, hogy az autósok Lánchídra való vissza nem engedése csak a jéghegy csúcsa abban a tekintetben, hogy milyen közlekedéspolitikai és közterekhez kapcsolódó változásokat kellene végig gondolnia egy klímaválság sújtotta Budapestnek. A pedagógus státusztörvény végrehajtási rendelete kapcsán pedig utaltam ismét arra, hogy a pedagógus „eskü” ügye azt mutatja, hogy rendvédelmi szemlélettel nem lehet egy olyan szektort irányítani, amely egy társadalom jövőjéért felelős. Az Orbán-rendszer gyakorlatilag lemondott a nagy szakpolitikai rendszerekről (oktatás, egészségügy, energetika), s ez különösen a pedagógusok kapcsán szembeötlő. A kormány egyfajta „csődgondnokként” viselkedik, mindet a rendkívüli kormányzati intézkedések keretében próbál meg megoldani (emiatt nem voltak figyelemmel arra sem, hogy a visszafoglalkoztatott nyugdíjas pedagógusok ügyét véglegesen kellene rendezni), valamint a minőségi szemléket helyett a mennyiségi kérdésekben gondolkodik, vagyis abban, hogy pillanatnyi intézkedésekkel elkerüljék a tényleges csődöt, de ma holnap a korai fejlesztéstől a gyógypedagógiáig összeomlik a rendszer.


Wednesday, 2 August 2023

Orbán politikai víziói tele vannak ellentmondásokkal (ATV, Egyenes beszéd, 2023. július 26.)

Az ATV Egyenes beszéd 2023. július 26-i műsorában Orbán Viktor tusványosi beszéde kapcsán kifejtettem azt, hogy mennyire fontosak a víziók és a tervek a politikában és ezek gyártásában látszólag mennyire jó a miniszterelök, azonban ha látszat mögő pillantunk, akkor az orbáni elképzelések súlyos ellentmondásokkal terheltek. A tusványosi beszédet a miniszterelnök szándékosan úgy hangszerelte, hogy az rombolja a közép-kelet-európai együttműködési lehetőségeket, a V4-es országok vezetői részéről éles reakciókat kapott Orbán, holott az Orbán-rendszer geostratégiájában (amelyet többek között Orbán Balázs fogalmazott meg A magyar stratégiai gondolkodás egyszeregye című kötetében) elvileg kulcsfonosságú lenne a régiós együttműködés és egy közös közép-európai politika. Rámutattam arra is, hogy a magát szuverenistának beállító Orbán-rendszer rendre az Európai Uniótól várja a magyar pedagógusok béremléséhez szükséges összegeket: mindez nem pusztán álságos, de mutatja azt is, hogy Orbánék számára a szuverenitás csak egy reálpolitikai "arucikk". Végül kifejtettem azt is, hogy az orbáni stratégiában az olyannyira középponti stratégiai elem a közösségépítés és ezt nem tudják elképzelni másként, mint gyűlöletpolitikai alapon, amely hihetetelnül tragikus, éppen ezért ideje lenne az ellenzéknek is olyan politikai víziókban gondolkodni, amelyek túlmutatnak az anti-orbánizmuson és egy saját világmagyarázatot adnak.

Monday, 24 July 2023

Az ellenzék és az orbáni kettős állam

A cikk az Új Egyenlőségen jelent meg 2023. július 23-án

A cikket a Mérce is átvette és ott 2023. augusztus 6-án jelent meg.

A 2022-es választás után az Orbán-rendszer ellenzéke nehéz helyzetbe került: a választási kudarc nemcsak azt bizonyította be, hogy az ellenzéki összefogás a kipróbált formában működésképtelen, hanem azt is, hogy a kormányzat csakis rendszerként váltható le. Egyszerű kormányváltásra nincs lehetőség. Az is bizonyossá vált ugyanakkor, hogy az Orbán-rendszert (csakúgy, mint a kapitalizmust) a válságok éltetik és működtetik. Az ellenzék legfőbb kihívása, hogy mit fog kezdeni azzal az orbáni „kettős állammal”, amely olyan jogrendszert hozott létre, amelyet immáron közvetlenül az állampolgárok ellen alkalmaznak.



Ellenzéki erők a 2022-es választás után

2021 októberében, a formálódó ellenzéki összefogás baloldali-zöld pólusának összeomlása után fogalmaztam meg, hogy nem képzelhető el kormányváltás rendszerváltás nélkül. A 2022-es ellenzéki összefogás (az adott formájában) mindkettőre alkalmatlan volt. Az ellenzék egy olyan Orbán-rendszerrel találta magát szemben, amely a menekültválság és a pandémia (továbbá aktuálisan az orosz agresszió) következtében új szintre lépett, és parttalanná tette a végrehajtó hatalmat a rendeleti kormányzás segítségével. Az ellenzéki összefogás a választási kampány során gyakorlatilag szétesett; a résztvevők saját pozícióik védelmére és utóvédharcra rendezkedtek be. Az ellenzéki összefogás (ki sem alakult) baloldali-zöld pólusa, a Magyar Szocialista Párt és a Párbeszéd – Zöldek, valamint az LMP – Magyarország Zöld Pártja belső viták, tisztújítások után egyértelműen baloldali irányba indultak el. Azt a következtetést vonták le a kudarcból, hogy az Orbán-rendszer csakis baloldali, tőke- és kapitalizmuskritikus irányból váltható le. A Demokratikus Koalíció már a választások éjszakáján meghirdette a balra fordulást (ami sokkal inkább reálpolitikai és nem ideológiai indíttatású). E párt sok szempontból az Orbán-rendszer legkövetkezetesebb ellenzője. A 2022-es kudarc után azonban elemi erővel tört fel a gyurcsányi hegemónia-törekvés: a DK legfőbb céljává az ellenzéki térfél bekebelezése lett a 2024-es választásokra. A Momentum és a Jobbik – Konzervatívok szintén sokkos állapotban van, hiszen mindkét párt identitás- és vezetőválságban szenved. A Márki-Zay Péter vezette Mindenki Magyarországa Mozgalom összeomlása törvényszerű volt, hiszen bizonyossá vált 2022-es ellenzéki stratégiájának kudarca: mérsékelt konzervatív irányból nem lehet megbontani az egyre inkább radikalizálódó Orbán-rendszer mögötti szavazótábort.

Az ellenzék tehát sok szempontból holtpontra jutott. A korábbi összefogás helyett az egyes ellenzéki erők elsősorban a túléléssel, valamint azzal vannak elfoglalva, hogy ki lesz a legnagyobb kicsi. E belső harcok természetesek egy olyan elbukott választási küzdelem után, amelynek fő formáját, az összefogást az Orbán-rendszer által létrehozott választási kényszerek határozták meg. Álláspontom szerint ugyanakkor az ellenzék két dologgal is elmulasztott szembenézni: (1) egyrészt azzal, hogy az Orbán-rendszer jelen választási szabályok adta keretek között nem váltható le. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az ellenzék nem szerezhet fontos önkormányzati vagy európai pozíciókat. Az már más kérdés, hogy az ellenzék fenntartásán túl e pozíciók mire használhatóak egy autoriter rendszerben.) (2) Másrészt azzal, hogy mindebből következően az ellenzéknek és a civil mozgalmaknak is rendszerként, nem pedig kormányzatként érdemes az orbáni struktúrára tekintenie. (Ebből rendszerellenzékiség következik, hiszen jól látható, hogy a rendszert egy-egy társadalmi csoport elszigetelt tiltakozása nem rendíti meg.) Ez utóbbi azért is elengedhetetlen része kellene, hogy legyen az ellenzéki stratégiának, mert 2022 nem csak az ellenzék szétforgácsolását tette teljessé. Az Orbán-rendszer immáron megkapta a végső felhatalmazást egy olyan „kettős állam létrehozására”, amelyben érvényesül ugyan valamiféle „ál-jogállamiság”, az állami jogalkotás alapvető célja azonban a rendszerhez hűek jutalmazása és mindenki más büntetése (illetve a büntetés állandó kilátásba helyezése).

Az orbáni kettős állam terméke: parttalan végrehajtó hatalom és kivételesség

2022 fordulópontnak tekinthető – elcsépelt állítás, mégis helytálló. Nem elsősorban az Orbán-rendszer kiteljesedése miatt fordulópont 2022 (hiszen ez 2014 és 2018 után gyakorlatilag megtörtént), hanem azért, mert a kialakult Orbán-rendszer mostantól újabb „szintet lép”. (Nem abban a tekintetben, hogy Orbán európai és transzatlanti terveket indít be, mert mindez csak következmény.) A menekült- és bevándorlási válság, a pandémia és a háborús helyzet polikrízist okoz. Ezt, valamint a rendkívüli helyzetet arra használják fel, hogy olyan államot építsenek ki, amely „törvényesíti a jogtalanságot”. Abban az értelemben, hogy a jog uralmát és normativitását felváltja a politikai voluntarizmus, a jog politikai eszközjellege. Ez által egy olyan jogrendszer alakul, amelyben jog és politika kibogozhatatlanul összefonódik.

Magyarországon 2015 óta folyamatosan rendkívüli jogrend van hatályban. A 2018-as választás során a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet volt érvényben. Ez egészült ki 2022-ben a pandémia harmadik hullámához kapcsolódó rendkívüli intézkedésekkel. A győztes választás után közvetlenül, 2022. május 24-től az Orbán-rendszer kihirdette az ukrajnai háború és humanitárius katasztrófa miatti válsághelyzetet. A 2022-es kampány mindennek „méltó” leképeződése. Az Orbán-rendszer fő üzenete a vegytiszta morális pánikkeltés volt. Túl vagyunk azon, hogy lezárultak az érdemi szakpolitikai viták; túl vagyunk az egyének elleni lejárató kampányokon és karaktergyilkosságokon. A legfontosabb üzenet az, hogy ha megbukik az Orbán-rendszer, akkor összeomlás és háború lesz. Ennek elkerülése érdekében pedig minden rendkívüli eszközt el kell fogadnia a magyar társadalomnak. Az efféle pszichózisból természetesen felmérhetetlen társadalmi károk származnak. A rendszer nem lenne képes a nyomokban még létező normalitás összetartására, ha nem kettőzte volna meg az állam működését. Egyfelől itt van tehát a „mintha-normalitás”, másfelől az abnormalitás világa, de mindenekelőtt erőteljesen hat az a hatalmi voluntarizmus, amely meghatározza az e kettő közti dinamikákat (a jog és a politikai kommunikáció eszközével).

A „kettős állam” (dual stateder Doppelstaat) paradigmáját Ernst Fraenkel dolgozta ki a hitleri nemzetiszocialista német jogrend vizsgálatára. Mindezt a The Dual State: A Contribution to the Theory of Dictatorship című könyvében fejtette ki részletesen, először 1941-ben jelent meg. Magát a koncepciót pedig Fraenkel megközelítéseit felhasználva nemrégiben Jens Meierhenrich An Ethnography of Nazi Law: The Intellectual Foundations of Ernst Fraenkel’s Theory of Dictatorship című könyve aktualizálta. Az Orbán-rendszerben kialakított „kettős állam” természetesen nem azt jelenti, hogy valamiféle nemzetiszocialista ideológia uralkodna Magyarországon. Azt viszont igenis jelenti, hogy az autoriter (azaz tekintélyelvű) rendszereknek lehetnek olyan történelmi korszakokon átívelő sajátosságai, amelyet érdemes tudományosan vizsgálni, és amelyekre társadalmilag és politikailag reagálni kell. Ez esetben a liberális demokrácia joguralmi rendszere helyett létrehozott jogi normativizmus és politikai voluntarizmus tudatos keveréséről van szó.

Fraenkel koncepciójának lényege, hogy a náci jogrendet leginkább kettős államként lehet értelmezni: vagyis egy normatív és egy prerogatív államként. A prerogatív állam (másként előjogokon alapuló, intézkedő állam) Fraenkel leírása szerint „korlátlan önkényt és erőszakot gyakorol, amelyet semmilyen jogi garancia nem ellenőriz”. Élén a politikai kormányzat állt, kizárólag a náci párt ideológiájának megvalósítására irányult. E prerogatív államot nem kötötte a pozitív jog, intézkedései nem képezték a bíróságok felülvizsgálatának tárgyát, különösen nem a rendes bíróságokét. A normatív állam élén a (nem politikai) bürokratikus közigazgatás állt. Ennek kellett garantálnia az állam normális, nem a prerogatív állam által szabályozott működését. Ide, vagyis a „normalitás” területére tartozott a nem politikai bűncselekmények büntető igazságszolgáltatása, a magánjogi ügyek, a gazdasági szabályozás egy része. Ennek megfelelően az orbáni „kettős állam” stratégiája is az, hogy a normatív állami szabályok látszólagos és sokszor valóságos érvényesülése miatt sokan úgy érzik, hogy minden rendben van (vagyis egyes területeken érvényesül még a formális jogállamiság), addig a rendszer ellenzőivel kíméletlenül leszámol az orbáni prerogatív hatalom. Az Orbán-rendszer nagyon tudatosan „játszik” a normalitás és az abnormális politikai voluntarizmus vegyítésével, arányaival; ezt a parttalanná váló kivételes hatalomgyakorlás tette lehetővé.

A felhatalmazási törvényekkel, valamint az orosz agresszió kapcsán bevezetett rendeleti kormányzással nemcsak a végrehajtó hatalom parlamenti kontrollját kapcsolják ki (amely addig sem volt számottevő), de formalizálódott az orbáni kettős állam gyakorlata is. A rendeleti kormányzás határozza meg, hogy miként érvényesül a Fraenkel-féle prerogatív hatalom. Az Orbán-rendszer e „hibriditása” teljesedett ki 2022-től. Ez persze nem jelenti azt, hogy azon területeken, amelyek elvileg a normatív állam hatálya alá tartoznak, maradéktalanul érvényesül a normalitás. Az ellenzék és a társadalom ellenállói számára éppen az adja a legnagyobb kihívást, hogy a normatív és prerogatív állam határai folyamatosan változnak, rekonfigurálódnak. A kettős államokban a maga teljességében semmilyen módon nem működik a normalitás, hiszen a végrehajtó hatalom autoriter rendszerei még a mindennapok normatív működésmódjait is kikezdik. Emiatt van válságban az egészségügyi és oktatási rendszer Magyarországon. A Völner–Schadl-ügy kirakat per jellege, a pedagógusokat szabályozó státusztörvény, valamint az a mód, ahogyan a Magyar Orvosi Kamara kötelező tagságát eltörölték, együttesen bizonyítják, hogy a normatív állami rendszer akadozik, miközben az Orbán-rendszer hatalmi voluntarizmusa mindent áthat és megmérgez.

Manapság az Orbán-rendszer politikai kommunikációs gépezetének legnagyobb feladata, hogy miként kalibrálja a normalitás és abnormalitás közötti vékony határvonalat. (Például a megtakarítások megsarcolása feszegetni kezdte e korábban gondosan tiszteletben tartott határsávot.) Az orbáni kivételes állapotban normalitás lett a normaszegés; így nyert valódi értelmet Lánczi András 2015-ös kijelentése: „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”. Az Orbán-rendszerben a prerogatív állam határozza meg, hogy a „normalitás” viszonyai között mi tekinthető normaszegésnek és mi nem. Így fordulhat elő, hogy működni látszik a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás rendszere, a köztörvényes bűnözőket üldözik, de eközben a prerogatív állam a politikai korrupciót is „törvényesítette” a közbeszerzések, az európai források elosztása terén.

Mit tehet az ellenzék?

Joggal vetődik fel az az alapvető kérdés az ellenzéki politikusokban, hogy e helyzetben milyen szerepe lehet az ellenzéki politizálásnak? Ők ugyanis elsőként szembesültek a kettős állam kiépülésével. (Sőt, parlamenti képviselőként és az állami pártfinanszírozási rendszer kedvezményezettjeiként még közre is működnek a látszólagos normalitás/normativitás működtetésében.) Először azt kell eldönteniük, hogy mi a viszonyuk az orbáni kettős államhoz. Ez meg is fog határozni minden további teendőt. Ha egyszerű kormányellenzékként kívánnak működni továbbra is, akkor részvételükkel igazolják az orbáni prerogatív állam működtetését és annak elkendőzését, hogy már a látszólagos normalitás is összeomlóban van. Ha viszont a rendszerellenzékiség útjára lépnek, valódi cselekvési lehetőség nyílik meg előttük. Ez esetben az ellenzék kiszabadulhat az orbáni kettős állam szorításából (már ha ki akar). Ha az ellenzék képes meghozni ezt a döntést, alkalmassá válik arra, hogy megszabaduljon az Orbán-rendszerben rá osztott szereptől. Nem szabad ugyanis elfelejteni azt sem, hogy a rendszer a látszólagos normalitást nap mint nap „elhazudja” a társadalom előtt. Ebben pedig fontos szerepe van a (valójában döcögve) működő közszolgáltatásoknak és annak, hogy éppen milyen politikai stratégiához kívánja felhasználni a rendszer az ellenzéket.

A kettős államban tehát a rendszerellenzéki szerep az egyetlen vállalható ellenzéki szerep – ez pedig további következményekkel és felelősséggel jár (1) Minden ellenzéki lépéssel tudatosítani kell az orbáni kettős állam létét, hiszen az orbáni propaganda (amely kezdettől fogva a prerogatív állam kulcsfontosságú eszköze) minden erővel tagadja ennek a létét. (2) Tisztában kell lenni azzal, hogy a látszólagos normalitás/normativitás fenntartása korántsem jelenti azt, hogy ne hatna át mindent a hatalmi voluntarizmus (valójában meglehetősen „folyékony” a normalitás). Nincs olyan területe az állami életnek, de most már az emberek magánéletének sem (lásd a család fogalmának alkotmányos meghatározását vagy a megtakarítások aránytalan megadóztatását), ahová a prerogatív állam ne tudna erőszakkal behatolni. Ebben pedig kulcsfontosságú szerepe van a rendkívüli jogrend folyamatosságának, valamint az arra való hivatkozásnak, hogy válságos helyzetben a kormányzatnak szüksége van ellenőrzés nélküli felhatalmazásra –gyakorlatilag bármire. (3) Erőn felül támogatni kell minden olyan társadalmi küzdelmet rendszerszinten és közszolgáltatási ágazatonként (egészségügy, oktatás) is, amelyek a normalitás/normativitás korrekciójáért zajlanak, és közben szembesíteni kell mindenkit azzal, hogy az orbáni struktúra csakis rendszerként bontható le. Az orbáni kettős állam „hamis tudatot” gyárt. Egyrészt arra hivatott, hogy elkendőzze önnön létét. (Ezért beszél a rendszer arról, hogy a liberális joguralom és jogfelfogáson túl létezik egy másként felfogott jogállamiság, létezik a nemzeti szuverenitáson alapuló „alkotmányos identitás”.) Másrészt 2022-től minden eddiginél jobban előtérbe kerül, hogy a felszínen ugyan tagadja a kettős állam létét, a rendszer működtetői azonban éreztetik működését (láthattuk ezt az oktatási megmozdulásoknál, az éleződő kultúrharc keretében). Ennek eredményeként az ellenzékieknek és tiltakozóknak bármikor van okuk tartani a prerogatív állam működésétől. A magyar állam jog- és politikai rendszere a társadalom ellen fordul: normává teszik a normaszegést, a társadalmat hozzászoktatják a normalitás felfüggesztéséhez, és a hatalmi voluntarizmus válik normává mindenféle intézményes kontroll nélkül. E helyzetben az ellenzéknek felelőssége fokozott: vagy a kormányzat rendszerfenntartó ellenzéke lesz, vagy a kettős állam rendszerellenzéke.

Az alkotmányosság a kivételes jogrend korszakában

Megjelent Az alkotmányosság a kivételes jogrend korszakában című tanulmányom Pesti Sándor és  Szoboszlai-Kiss Katalin által szerkesztett Ünnepi tanulmányok a 80 éves Bihari Mihály tiszteletére (Budapest, Magyarország: ELTE Állam- és Jogtudományi Kar; ELTE Eötvös Kiadó, 2023, 13-23.) című kötetben.

A tanulmány elérhető az Academia.edu felületemről

Jelen tanulmány a szerző Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal Posztdoktori Kiválósági Program keretében folytatott, A rendkívüli jogrend a globális ökológiai és járványügyi válságok tükrében című (NKFIH-azonosító: 139007) kutatása, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében készült.

The Neoliberalism as a Legal Project in State Socialist Hungary

My Chapter with the title of "The Neoliberalism as a Legal Project in State Socialist Hungary" has been published in Bartha, E., Krausz, T., Mezei, B. (eds) State Socialism in Eastern Europe. Marx, Engels, and Marxisms. Palgrave Macmillan, Cham. https://link.springer.com/chapter/10.1007/978-3-031-22504-8_3


Monday, 19 June 2023

Az Orbán-rendszer átállt egy büntető államkapitalista működésmódra (ATV, Egyenes beszéd 2023. június 13.)

2023. június 13-án az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendége voltam és kifejtetem, hogy érdemes végre nyíltan beszélni, mert egy ideje már beszélgetünk a státusztörvény ügyéről: az Orbán-rendszer átállt egy „büntető államkapitalista” működésmódra, amelynek fő célja a rendszerhez kötődő tőkések megerősítése (mert ettől kap erőforrást az orbáni politikai gépezet); a nemzetközi tőke kiszolgálása (német autógyáraktól kínai akkumulátorüzemekig), mert ezt pörgeti a gazdaságot; (3) végül a rendszer mindezek oltárán minden közszolgáltatást feláldoz, egészségügytől az oktatási rendszerig. Utaltam arra is, hogy ami most történik a pedagógusokkal, a közalkalmazotti státusz elvesztése és a közoktatás rendvédelmi logikával való átszervezése, a véleménynyilvánítás szabadságának a drasztikus korlátozás mind azt mutatja számomra, hogy a magyar jóléti állam a végóráit éli!

Úgy vélem, hogy aki a polikrízis idején nem építi, hanem leépíti és rombolja a közszolgáltatásokat megbocsáthatatlan bűnt követ el! Orbán az emberek helyett a hatalmi gépezetébe és az ezt kívülről és belülről fenntartó tőkés érdekekbe ruház be! Akkor amikor félünk kórházba menni, akkor amikor azon aggódunk, hogy a gyermekünk megkapja-e időben vagy egyáltalán hozzájut-e a megfelelő orvosi ellátáshoz, akkor amikor a gyermekünk pedagógusait a végletekig kihasználja, kizsákmányolja és a szó szerint földbe tapossa a kormányzat, akkor miért az a legfontosabb probléma, hogy Orbán mit rak ki a Twitter-re?! Az emberek működő közszolgáltatásokat érdemelnek és ezt nem kapják meg az Orbán-rendszertől!

Thursday, 1 June 2023

A diákok most éppen azokkal a tiltakozási eszközökkel élnek, amelyeket a kormány a tanáraiktól el akar vonni (ATV, Egyenes beszéd 2023. május 30.)

Az ATV Egyenes beszéd műsorának vendégeként 2023. május 30-án a diákok tiltakozása kapcsán kifejtettem, hogy meg kell állítani a magyar közszolgáltatások további szétverését a kormányzat részéről. A státusztörvény pontosan annak beismerése, hogy az Orbán-rendszer nem tud és nem is akar mit tenni a közoktatási rendszer érdekében. A régen esedékes bérrendezés a jól ismert munkaalapú társadalom szlogenből eredő büntetésekkel párosítja és a pedagógusok minden autonómiája elvész: nem lesznek közalkalmazottak, nem sztrájkolhatnak és lassan már véleményük sem lehet. Tragikus, hogy a diákok gyorsított ütemben járják végig azokat a tiltakozási formákat (az alkotmánybírósági beadványtól a tüntetésig), amelyeket az ellenzék is megtett az elmúlt évtizedben és ezek az elleállások rendre falakba ütköztek. Tragikus, hogy a diákok most éppen azokkal a tiltakozási eszközökkel élnek, amelyeket a kormány a tanáraiktól el akar vonni.

Az Orbán-rendszer és az EU szembenállása kapcsán utaltam arra, hogy az Európai Parlament már régen megelégelte, hogy a Bizottság későn és korábban kellő politikai erély nélkül lépett fel a magyar kormánnyal szemben, és az elfogyott türelemből fakad a Parlament mostani kezdeményezése, mely szerint alakalmatlanná kellene nyilvánítani a magyar kormányt a soros EU-s elnökségre. Sajnos az Orbán-rendszernek az EU ellen folytatott háborújában a fő vesztes a magyar társadalom, miközben az Orbán-kormány látszólagos békepártiságot hirdet, valójában a háború és a folyamatos morális pánikkeltés életeti, s ennek rendkívül rossz társadalmi következményei lesznek.

Friday, 26 May 2023

Globális válságok és kivételes állapotok (MPTT Vándorgyűlés, 2023. május 25-26.)

2023. május 25-26. között került megrendezésre a Magyar Politikatudományi Társaság XXVIII. Vándorgyűlése, amelyre a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal Posztdoktori Kiválósági Program keretében folytatott, A rendkívüli jogrend a globális ökológiai és járványügyi válságok tükrében című (NKFIH-azonosító: 139007) kutatásom keretében szervezetem egy panelt Globális válságok és kivételes állapotok címmel.


A panelben Globális válságok, rendkívüli kormányzás és demokrácia címmel tartottam előadást.

Az előadás a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal Posztdoktori Kiválósági Program keretében folytatott, A rendkívüli jogrend a globális ökológiai és járványügyi válságok tükrében című (NKFIH-azonosító: 139007) kutatásom, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében készült.

Tuesday, 16 May 2023

Útikalauz klímaszorongóknak (Új Egyenlőség, 2023. május 14.)


Naomi Klein – Rebecca Stefoff (2021): Hogyan változtassunk meg mindent? Útmutató fiatal állampolgároknak a bolygó és egymás védelméhez. Budapest: Napvilág Kiadó.

Vajon a klímaválság idején milyen lehetőségeink vannak az aktivizmusra? Egyáltalán maradt-e még elengedő időnk arra, hogy érdemben változtassunk a klímakatasztrófa elkerülése érdekében? Naomi Klein és szerzőtársa, Rebecca Stefoff kíméletlenül szembesítenek bennünket a klímaválság valóságával, ugyanakkor arra is ráirányítják a figyelmünket, hogy a globális kapitalizmus okozta klímakatasztrófa csakis társadalmi együttműködéssel enyhíthető. Kötetük azoknak a legfiatalabb generációknak ad reményt, akik napi szinten élik meg a klímaszorongást…

Naomi Klein és Rebecca Stefoff Hogyan változtassunk meg mindent? Útmutató fiatal állampolgároknak a bolygó és egymás védelméhez című könyve 2021-ben jelent meg. Formabontó módon, a fordító, Piróth Attila elkötelezett tevékenysége nyomán, közösségi finanszírozás keretében még ebben az évben el is jutott az olvasókhoz magyar nyelven is. Mindez egyrészt azt mutatja, hogy mennyire égetően fontos témáról van szó. Másrészt pedig azt is, hogy Kleinék legfőbb üzenete éppen az, hogy az egyéni, közösségi és társadalmi aktivizmus nélkül mindannyian a klímaválság áldozatai leszünk. A kötetet tehát minden tekintetben áthathatja az, ami talán a legfontosabb a klíma- és ökológiai válság kezeléséhez: ez pedig nem más, mint a kíméletlen őszinteség. Egyrészt abban az értelemben, hogy a szerzők az antropogén eredetű klímaváltozás magától értetődősége mellett pontosan megnevezik a kortárs világégésünk okát, a globális kapitalizmus működésmódját: „[a] világ leggazdagabb részei és leggazdagabb emberei tehetnek leginkább a bolygónk szennyezéséről.” (105.). Az őszinteség egy másik értelemben azonban legalább ennyire fontos, ez pedig az azzal való szembenézés, hogy a klímaválság elhozta a klímaszorongás korszakát is egyben. Bármilyen társadalmi cselekvés kiindulópontja ezzel a kollektív traumával való szembenézés kell, hogy legyen. A szerzők élesen mutatnak rá arra, hogy a „[f]iatal emberek nem érik be annyival, hogy elutasítják napjaink szennyezőit és politikusait. Nem fogadják el a zöldre festett ígéreteket, a propagandát, a tagadást… Míg az aktivisták korábbi nemzedékei a környezeti és éghajlati problémák tüneteire fókuszáltak, a ti generációtok pontosan azt a rendszert veszi célba, amely többre értékeli a profitot az emberek életénél és a klímánk jövőjénél.” (177.)

Felvállalt szorongás

Klein különleges kapcsolatos ápol Greta Thunberg-el, a kötet így sok szempontból a svéd klímaaktivista körül forog. Korántsem csak amiatt, mert Greta a klímaválsággal kapcsolatos társadalmi mozgalmak egyik legfontosabb alakja. Greta valójában az egyik olyan személyiség, aki elindította a pszichés szinten is jelentkező tüneteinkkel szembenézés kollektív folyamatát. Greta tekinthető az első olyan embernek, aki nyíltan vállalta fel a klímaszorongását, sőt sok szempontból éppen az ő esete vezetett el ahhoz, hogy egyáltalán szembenézzünk a klímaszorongással, klímaszorongásunkkal. Greta abban is az első volt, hogy felismerte: a klímaszorongás csakis nyilvánosan, felvállalva és kollektív eszközökkel kezelhető: „Tizenegy éves kora körül Greta mély depresszióba esett, és nem tudott szabadulni tőle… Depresszióját akkor sikerült legyőznie, amikor megtalálta a módját, hogyan tehet ellene. Ha azt akarja, hogy a nagy hatalmú politikusok úgy küzdjenek a klímaváltozás ellen, mint egy vészhelyzet ellen, akkor magának is úgy kell élnie, hogy azzal felhívja a figyelmet erre a vészhelyzetre.” (29–30.). Klein és Stefoff kötete éppen ezen az úton jár.A legfontosabb hozzáadott értéke a klímaszorongás kollektív kezeléséhez az, hogy újra és újra szembesít bennünket azzal, hogy a klímaválság legfőbb oka a globális kapitalizmus maga és a válságból semmilyen módon sem törhetünk ki a „zöldre festéssel” (greenwashing). Ez azért is fontos, mert bizony a Greta-projekt is a zöldre festés áldozatául esik igen sokszor a média és a politikai elit egy része miatt.A szerzőpáros azonban tudatosítja a klímaszorongókban: „… a vállalatok vezetői és az energiaipari cégeknek dolgozó tudósok igenis tisztában voltak az igazsággal. Ismerték a fosszilis energiahordozók, az üvegházhatású gázok kibocsátása és a klímaváltozás közötti kapcsolatot. Ma már tudjuk, hogy az energiaipari vállalatok eltitkolták az igazságot, és téves információkat terjesztettek.” (167.). Klein és Stefoff tehát kíméletlenül, de szükséges módon szembesít azzal, hogy a klímaválság társadalmi kezelése egyet jelent a „kapitalista realizmus” (Mark Fisher) meghaladásával: „A zöld színben tündöklő olajvállalatoknak továbbra is fontosabb maradt a profit, mint az emberek és a bolygó.” (169.)

A klímaválság mint társadalmi igazságtalanság és egyúttal lehetőség

A kötet tehát húsbavágóan és életmentően őszinte. Mindez abban is testet ölt, hogy a klímaválság drasztikus hatásait mindvégig társadalmi összefüggéseiken belül vizsgálják a szerzők és a klímaigazságtalanság elvont fogalma helyett a válságok társadalmi igazságtalanságait ragadják meg: „A klímaváltozás hatásait nem egyforma mértékben érzékeli mindenki. Az igazságtalan faji, gazdasági és éghajlati egyenlőtlenségek világában élünk, ahol egyeseknek jóval több jut, mint amire szükségük van, sokan pedig nélkülöznek.” (69.). A klímakatasztrófa tehát korántsem távoli, hanem mindennapi jelenség: „[a] klímaváltozás minden társadalmi bajunkat tovább súlyosbítja. Felgyorsítja vagy felerősíti a háború, a rasszizmus, az egyenlőtlenség, a családon belüli erőszak, az elégtelen egészségügyi ellátás káros hatásait.” (314.)

Mivel a globális kapitalizmus legfőbb sajátossága a kizsákmányolás következtében előálló társadalmi igazságtalanságok végtelen hálózata, kulcsfontosságú, hogy Klein és Stefoff szembesíti a klímaszorongó generációkat frusztrációjuk valódi okával. A katasztrófakapitalizmussal, vagyis azzal, hogy a tőkések nyerészkednek a különféle válságokon (mindezt Klein a Sokkdoktrína című könyvében fejti részletesen). Érvelésük szerint: „A Katrina megmutatta, miként tekint jelenlegi gazdasági rendszerünk a katasztrófákra és más szélsőséges eseményekre, például a háborúkra. Ez a ’katasztrófa-kapitalizmus’: amikor a gazdagok, a hatalommal rendelkezők kihasználják a fájdalmas megrázkódtatásokat, hogy növeljék a meglévő egyenlőtlenségeket ahelyett, hogy felszámolják őket. Úgy tekintenek ezekre a tragédiákra, mint lehetőségekre, hogy magukhoz ragadják az ellenőrzést, és a bankok, az ipari szektor, a hatalommal rendelkező politikusok – nem pedig a hétköznapi emberek – javát szolgáló változásokat valósítsanak meg.” (82.).

A klímaválság tehát lehetőség: a tőkésosztály számára páratlan profitszerzésre, az autoriter berendezkedések számára végtelenített rendkívüli jogrend bevezetésére. De ahogyan Klein és Stefoff kifejti, lehetőség lehet minden megváltoztatására is. A klímakatasztrófa tehát lehetőség a klímaszorongók számára a szembenézésre és hatékony társadalmi mozgalmak elindítására: „[a] katasztrófák valóban lehetőséget kínálnak a változásra, mert felborítják az élet normális menetét. Szükséghelyzetben a közönséges törvényeket és gyakorlatokat fel lehet függeszteni.” (82.). Ehhez pedig az szükséges, hogy a kezdeményezést végre azok ragadják meg, akik számára a meglévő társadalmi igazságtalanságokat a klímaválság immáron elviselhetetlenné tette: „Véget kell vetnünk annak a gyakorlatnak, hogy minden egyes válságot az üzleti érdekek szolgálatába állítunk – amelyek nemegyszer maguk is erőteljesen hozzájárulnak azok kiváltó okaihoz.” (83.). A klímaválság tehát utakat nyit meg, fordulhatnak autoriter vagy éppen demokratikus irányba, s Klein és Stefoff útikalauzának célja éppen az, hogy elméleti és tapasztalati muníciót adjon a klímaszorongók társadalmi mozgalma számára. Mint írják, ugyanis, „[a]z irányíthatatlanná váló gazdaság gépezetét a legjobb eséllyel egy ellenállási mozgalommal lehet lassítani… csak a társadalmi mozgalmak fordíthatják meg a klímaváltozás folyamatát.” (180–181.).

Wednesday, 10 May 2023

"A fiatalok jól látják, az Orbán-rendszer lemondott róluk" (Hírklikk, 2023. május 5.)


Nem mindenki érzi át, hogy az Orbán-rendszer leszalámizza a magyar társadalmat, a szolidaritást pedig nem hagyja kibontakozni. Ráadásul a „mézesmadzag-ostor” stratégiával tudatosan választja el egymástól a különböző társadalmi csoportokat – mondja Antal Attila. A politológus szerint ugyanakkor a fiatalok jól látják, ez a rendszer lemondott róluk, ahogy arról is, hogy Magyarországon jóléti rendszer működjön. Orbán most veszíti el azt a generációt, amelynek egészen biztosan szüksége lenne egy új politikai rendszer létrehozására, felépítésére.


Több mint egy éve tart a pedagógusok sztrájkkal, polgári engedetlenséggel, felmondások letétbe helyezésével, aláírásgyűjtéssel, fórumokkal, tudásmenettel, fáklyás felvonulásokkal és még sok más formával kiegészített ellenállás az oktatásban. A kisebb engedmények ellenére, mindez jórészt eredménytelen. De miért?

Abban a tekintetben nem eredménytelen az ellenállás, hogy a szakszervezetek és a kollégák között kialakult egy bizonyos szolidaritás. Az biztos, hogy sokan érzik azt a közös nyomást, amit a kormány az egész pedagógustársadalomra gyakorol, és látják azt a konokságot, „megátalkodottságot”, amit az Orbán-rendszer képvisel ezekben a kérdésekben. Az viszont tény, hogy azok az eredmények, amikre itt sokan gondoltak, vagy az a típusú társadalmi szolidaritás, hogy különböző csoportok megmozdulnak, elmaradt. Szerintem nagy probléma, és egyben hiány is, hogy a felsőoktatás nem foglalkozik a közoktatás kérdéseivel, pedig nyilvánvalóan ez a szféra szenvedi meg azt a helyzetet, hogy a diákok a közoktatás malomkövei között felőrlődnek. Ebből a szempontból valóban van egyfajta eredménytelenség.

Mi ennek az oka?

A fő oka, hogy nem mindenki érzi át azt, hogy az Orbán-rendszer tulajdonképpen leszalámizza ezt a társadalmat, és egész egyszerűen nem hagyja kibontakozni a szolidaritást. A „mézesmadzag-ostor” stratégiával tudatosan választja el egymástól a különböző társadalmi csoportokat. Ezzel tulajdonképpen egy olyan játékteret hoz létre, hogy ne tudjon kialakulni egy nagyobb, mindent elsöprő megmozdulás, vagy éppen sztrájk. Másrészről pedig ott vannak azok a látens dolgok, hogy a tankerületeken, igazgatókon keresztül jelentős mértékben megfélemlíti a pedagógusokat. Ez hasonlít a közmunka-polgármester kérdéshez. Ezeket a neofeudális viszonyokat tulajdonképpen a saját csatornáin keresztül működteti. A tankerületen belül a vezetésnek óriási jutalmakat osztanak, az igazgatóknak az utasítások le vannak adva. Ez pedig pont az antiszolidáris közeget táplálja és építi.

A tüntetések és egyéb megmozdulások ellenére, miért nem sikerül áttörni a falat, a tanárok többsége miért várja birkaként, néma csendben a „végzetet”? Miért nem értik meg azt, ha egyszerre mind – de legalább 60 százalékban – mozdulnának, nem lehetne egyenként levadászni őket?

Önmagában már az borzasztó dolog, hogy egyrészt a közalkalmazotti státusz megszüntetésével, másrészt ezzel párhuzamosan – már a hatálybalépés előtt előre belengetve, hogy a pedagógus nem bírálhatja az oktatási viszonyokat – előrehozza ezeket a félelmi mechanizmusokat. Az Orbán-rendszer tudatosan „játszik” ezekkel a dolgokkal, a már meglévő hálózatát, networkjét működteti az oktatási rendszeren belül. A pedagógusok pedig eleve azokhoz a dolgokhoz igazodnak, amik a státusztörvényben le vannak írva. Nagyon depresszív hangulatot kelt ez, például azt mondják, úgysem lesz a tiltakozásnak eredménye. Pedig szerintem lenne mozgástér. Most lenne mozgástér. Szerintem azok a fiatalok és ellenzéki politikusok, akik látják ezt a helyzetet, pontosan tudják, hogy az Orbán-rendszer olyan, hogy elmegy a falig, és ha ott nem találkozik valamilyen ellenállással, akkor átüti a falat, és továbbmegy. Viszont, ha találkozik ellenállással – és ennek a „rándulásait” látjuk most – akkor ott szerintem van még mozgástér, még van lehetőség a változtatásra. Az Orbán-rendszer folyó módjára arra folyik, amerre kevesebb ellenállást talál. Természetesen ezeket az előbb említett ellenállásokat nagyon nemtelen eszközökkel az Orbán-rendszer maga is bomlasztja belülről. A pedagógustársadalmat ez a rendszer tönkretette, demoralizálta, szétszedte. Úgyhogy örülhetünk annak, hogy vannak még – ilyen formában is – megmozdulások. Azok, akik arccal, névvel, sorssal vállalták, hogy kirúgják, és nemtelen módon teljesen ellehetetlenítsék őket, azért sokaknak erőt adnak. A rendszer a kirúgásukat nyilván statuálásnak szánta, de nem akar mártírokat gyártani. Ugyanakkor szerintem egész biztosan lesz hatása a pedagógustársadalom és a diákok ilyen morális felelősségvállalásának. Lehet, hogy nem most, lehet, hogy nem a következő hónapban, de ezek azért biztosan jelentenek egyfajta „lassú mérget” az Orbán-rendszer számára. Mondjuk ki végre, hogy elveszít egy egész generációt. Most veszíti el azt a generációt, amelynek egészen biztosan szüksége lenne egy új politikai rendszer létrehozására, felépítésére. Nyugdíj tekintetében például megpróbálja a maximumot teljesíteni, hogy ne legyen társadalmi elégedetlenség, és a szavazói törzsbázis azt lássa, van mozgástere. Közben az unokákat, a gyerekeket, a pedagógusokat totálisan ellehetetleníti, és még nem biztos, hogy minden részletét látjuk, mennyire káros ez a magatartás.

Vajon a szülők sokasága miért nem érti meg még mindig, hogy XXI. századi oktatásra lenne szükség az iskolákban? Mindegyiküknek ott kéne állnia az iskolák előtt, és ezt követelni…

Ez így van. De nagyon összetett dolog, nyilván szociológiai mélyfúrás kellene ennek a megértéséhez. Az biztos, hogy a magyar társadalomban általános a kiábrándultság, általános a napi küzdelem. Tulajdonképpen az Orbán-rendszer egy szociál-darwinista módszert képvisel. Nyilvánvalóan minden család el van foglalva azzal, hogy így-úgy működik a rendszer, lehet, hogy kap még egészségügyi ellátást, lehet, hogy a gyereket megőrzés jelleggel még be tudja adni az oktatási rendszerbe. De Orbán rendszere nem tud többet. Feladta a jóléti államot, feladta a jóléti állam minimumát, azt az alapgondolatát, hogy egy társadalom szolidaritási közösség, és az államnak az a feladata, hogy ezeket a közszolgáltatásokat biztosítsa. Ezt pedig a társadalom jelenleg még nem, vagy igen lassan fogja föl. Akik ebben dolgoznak – az egészségügytől az oktatásig – nyilván látják, hogy teljesen szét van csúszva a rendszer, de ez a tapasztalat nagyon lassan csorog le a társadalomba. Pedig betegként, fogyasztóként, tanulóként, szülőként mindannyian ott vagyunk ebben a rendszerben, csak van még az az imázs, hogy mintha még működne. Ezt a „mintha működési módot” megszokta a társadalom, mint egy posztszocialista maradványt, és azt is, hogy lehet benne lavírozni. Csakhogy az Orbán-rendszer elveszi a lavírozás lehetőségeit is. Például nemrég azt mondta az egészségügyi államtitkár, hogy az üzleti szempontoknak az állami egészségügyben nem akarnak teret adni. De azt látjuk, hogy leromlott az állami egészségügy, mindenki menne a magánegészségügybe, de már ott is várólisták vannak. Vagyis azt látjuk, hogy az Orbán-rendszer elveszi a kibontakozás, a mozgástér lehetőségét, a jóléti rendszerek maradványaiból elszívja a levegőt. Az pedig biztos, hogy ez előbb-utóbb katasztrófához fog vezetni. Az Orbán-rendszer egyszerűen egy válságmenedzselő rendszerré alakult, és az utolsó utáni húrokat is elpattintja.

De miért nincs ellenállás ezzel szemben?

Az a helyzet, hogy időközben lezajlott egy óriási centralizáció, megerősítették, hogy a végrehajtó hatalom rendeleti úton kormányozhat. Pedig az, hogy tavaly a kormányalakítással a jóléti rendszerek maradványai a Belügyminisztériumhoz kerültek, már előre mutatta, hogy azokat komisszárius, rendeleti, közvetlenül irányított belügyminisztériumi szemlélettel fogják kezelni, és ez nyilvánvalóan rendszeridegen. Pintér a széteső jóléti rendszer válságmenedzsere, akinek nincsen plusz erőforrása, viszont a jelenlegi erőforrásokból rendet kell tartania. Neki ez a feladata. És renddel, rendtartással oktatást és egészségügyet nem lehet csinálni.

Új fejezet az ellenállásban az oktatási kérdésekről tartandó népszavazás kezdeményezése, korábban a PSZ két alelnöke, most kedden hét magánszemély, köztük Solymoss Miklós Marcell, az Eötvös József Gimnázium tanára, Szilágyi Kitty Barbara óvodapedagógus és az Egységes Diákfront öt tagja: Gajzágó József, Ádám Domonkos, Mihalics Lili, Bodor András Péter és Perlaki-Borsos Noel adta be a kérdéseit. Mondjuk, hogy törvényes úton próbálnak ellenállni. Ön szerint mi az esélye annak, hogy ezeket elfogadják? Mi lesz a vége?

A vége szerintem az, hogy azt a „szamárlétrát”, amit az ellenzék is megpróbált végigjárni – a parlamentáris keretrendszert belakjuk, bíróságtól az Alkotmánybíróságig próbálunk az Orbán-rendszerrel szemben fellépni –, ezt a civil kezdeményezéseknek, mozgalmaknak, ellenállásoknak, diákoknak, orvosoknak is sok szempontból végig kell járni. Azért az ember alapvetően jó, és nem hiszi el a gonoszságot, a rosszat, amíg nem találkozik vele szemtől-szembe. A gonosz banalitása – ahogy Hannah Arendt mondja Eichmann kapcsán –, amíg nem nézünk bele a szemébe, addig nem hisszük el, hogy ő valóban ilyen. Gondolom, hogy a népszavazási kérdések nem fognak átmenni, de, ha egy-kettő át is megy, azok nyilván politikai menedzselési célt szolgálnak majd: „tessék, adtunk nektek valamit, tudtok aláírásokat gyűjteni”. Közben pedig a válság ugyanúgy tovább fog tartani, és semmit nem oldunk meg. Vagyis lehet egy időhúzó jellege is. De ezt a „szamárlétrát” végig kell járni ahhoz, hogy társadalmi felismerés legyen abból: ez a rendszer lemondott egy generációról, lemondott arról, hogy a magyar társadalom egészségügyileg valamelyest stabilizálódjon. Holott a rendszer irányítói is mindent tudnak, tudják, milyen rossz állapotban van a magyar társadalom egészségügye, tudják, hogy a magyar oktatási rendszer egyszerűen nem tudja kitermelni azt a generációt, amely az országot tulajdonképpen tudja működtetni. Látják a kivándorlást, hogy kapálódzik a fiatalság.

Akkor mégis, mi ennek a célja?

Az, hogy erőszakkal egy olyan generációt neveljen ki az Orbán-rendszer, ami betagozódik ebbe az orbáni államkapitalizmusba, ahol az állam megtalálja majd azokat a helyeket, piaci réseket, ahová be tudja rakni az edukálatlan, klasszikus műveltséggel, társadalomkritikai gondolkodással nem rendelkező munkavállalókat. Ez egy klasszikus, államkapitalista autoriter megközelítés, ebben gondolkodik az Orbán-rendszer. Itt a kritikának, a kritikai gondolkodásnak nincs tere és lehetősége. Sajnos azt látjuk – és ez a dühítő és tragikus –, hogy a rendvédelmi dolgozókat lényegében kihasználják, felhasználják ezeknek a célkitűzéseknek az elérésére, és összeugrasztják őket a diákokkal. Tulajdonképpen az Orbán-rendszer egy olyan törést hajt végre, aminek tényleg beláthatatlanok a hatásai. Ezek a fiatalok – ha egyáltalán itt maradnak az országban –, az államban, a rendőrségben nyilvánvalóan nem fognak bízni. Olyan generációs élményük lesz, hogy a magyar állam cserben hagyta őket. Ez pedig azért nagyon furcsa, mert az Orbán-rendszer a kordonoktól jutott el a kordonokig. Csak korábban bontotta azokat, most pedig bezárkózik mögéjük. Azt az orbáni politikai rendszert, politikai berendezkedést, amely – képletesen – 2006-ban született, most autoriter, totális keretben működteti. Abból emel várat, katedrálist, amit Gyurcsány szakmai problémákkal félelemből, hülyeségből megcsinált. A Karmelita ennek egy nagyon tragikus metaforája. Azt a szabadságvágyat, ami ebben a társadalomban ’89-ben volt, az Orbán-rendszer kiölte. A célja az, hogy mindenféle társadalmi ellenállást legyűrjön. Az a belügyminiszteri „erőszakkal rendet tartok, és a társadalmi hatások totálisan érdektelenek” típusú szemlélet a dolog durva része, hiszen pontosan tudja, hogy milyen társadalmi hatásokkal jár az egészségügyi ügyeleti rendszer átalakításától kezdve a pedagógusok közalkalmazotti státuszának a megszüntetéséig. Csakhogy ezekkel tudatosan nem foglalkozik. Ugyanakkor ezeket a negatív társadalmi hatásokat tudatosan gerjeszti. Ennek csak katasztrófa lehet a vége.

Kunhalmi Ágnes, az MSZP társelnöke szerint a pedagógusok státusztörvénye a Mussolini-féle fasiszta állam berendezkedésére jellemző, amelyben a társadalmat hivatásrendekre osztják, és a tanároknak kizárólag az állam politikai-hatalmi céljainak megfelelően kell viselkedniük. Igaza van ebben?

Abban az értelemben egészen biztosan igaza van, hogy a fasizmus arról szól: az állami erőforrásokat hogyan egyeztessük össze a kapitalizmussal. És az Orbán-rendszer nem egy antikapitalista rendszer, a piacról él, a piacnak dolgozik. A jóléti állam feladata pontosan az lett volna, az lenne, hogy a piaci körülményeket amennyire lehet, humanizálja. A jóléti rendszernek a kivéreztetésével, utolsó maradványainak tudatos felszámolásával lényegében ezt az autoriter állami és piaci kombinációját szabadítja a magyar társadalomra, miközben az ellenállási hullámot próbálja demoralizálni, az ellenállásnak a szellemét akarja megölni. Az Orbán-rendszer a társadalomtól önmagához szív el forrásokat, és ez megbocsáthatatlan. Ezért nagyon tragikus a helyzet. Remélem, hogy ez nem fog menni, hiszen itt vannak a fiatalok, és jól látják, hogy ez a rendszer lemondott róluk, ahogy arról is, hogy itt egy ilyen félperifériás helyzetben Magyarországon egy jóléti rendszer valamelyest tudjon működni.

Wednesday, 3 May 2023

Miért nem hallja meg a kormány a társadalom segélykiáltásait? (ATV, Egyenes beszéd 2023. május 3.)

Az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendégeként 2023. május 3-án arról beszélgettünk, hogy a pedagógus- és diáktüntetések (éppen a beszélgetés alatt is folyamatban volt) egy komplex válságot jeleznek: az Orbán-rendszer lényegében fel akarja szántani a jóléti rendszerek maradványait és azt hiszi, hogy egészségügytől oktatásig egyfajta belügyminisztériumi kaszárnyamentalitással és poltikai erővel kezeli tudja az ebből következő társadalmi tragédiákat. Az orvosok, a pedagógusok és a diákok 8akikkel felsőokttási dolgozóként maximálisan szolidáris vagyok és fájdalmas, hogy a felsőoktatás nem mozdult meg a közoktatás védelmére) számos segélykiáltást intéztek az elmúlt időszakban a kormányzat felé, de ezeket a rendszer nem akarta meghallani. Mindebből egy igen súlyos társadalmi válság képe rajzolódik ki. Utaltam arra is, hogy a közmunkarendszer nagyon fontos lehetne és a társadalom érdekeit szolgálhatná, de helyett az Orbán-rendszer neofeudális működésmódját képezi le és tele van embertelenséggel. Az Orbán-rendszer csak fokozta a társadalomra rakódó terheket és válságokat, és minden szakmai kezdeményezést politikai támadásnak állít be, amely tarthatatlan és igen káros magatartás.