Thursday, 6 December 2012

Morális kockázat

Életünket eddig is átszőtték az egyre durvuló morális kockázatok, de a második Orbán-kormány erre is rátromfolt. A végtörlesztés és az önkormányzati "adósságamnesztia" az utóbbi idők legkomolyabb morális kockázatait hordozzák.

A morális kockázat jelenségét eredetileg a biztosítási piacok gazdasági elemzésével kapcsolatban írták le, aminek két fajtája fordul elő. Az egyik a biztosítási viszonyba eleve kódolt (ex ante) morális kockázat, mely szerint a biztosított viselkedése a biztosítási jogviszony miatt egyre kockázatosabbá válik a biztosító számára (pl. hanyagul kezeli egészségét, kevésbé óvatos a cascóval rendelkező autójával). A másik esetben a biztosított viselkedésében a káreseményt követően (ex post) merül fel a morális kockázat, vagyis a biztosított elkezdi "habzsolni" a szolgáltatásokat (pl. a tűzeset után a sima szőnyegpadlót perzsaszőnyeggé szépíti az emlékezet). A morális kockázat - aminek oka lehet az információs aszimmetria - tehát akkor alakul ki, amikor a nehezen kontrollálható szereplőket valami arra ösztönzi, hogy éppen az elvárttal ellentétesen cselekedjenek.
 
Mindez kiválóan alkalmazható a politikára, ahol a biztosítási szektornál is élesebb morális kockázatok merülhetnek fel (lásd erre: Szántó Zoltán: Kontraszelekció és erkölcsi kockázat a politikában. In: Közgazdasági Szemle, LVI. évf., 2009. június). A politikai morális kockázat alapképlete a megbízó (választó) és a megbízott (politikus) viszonyához hasonlítható, ahol a megbízott olykor az információs egyensúlytalanság nyertese, s ezt kihasználva kikerülhet a megbízó ellenőrzési tartományából. A morális kockázat bekövetkezésére a politikában a hatalomváltásoknál meglehetősen gyakori, amikor a politikus elkezd önjáróvá válni, s letér a választási programja által kijelölt útról, illetve saját magának, családjának vagy klientúrájának érdekében kezdi el használni a közösség erőforrásait. Tehát a képviseleti demokráciába eleve kódoltan működik egy morális kockázati faktor, amely adott esetben súlyos terheket (a politikai korrupció költségeinek viselését) róhat az államra és persze a választókra (az anyagi költségek mellet nem elhanyagolható a politikusokból való mélységes kiábrándulás kockázata sem).
 
Mielőtt rátérünk az Orbán-kormány által ránk testált legutóbbi morális kockázatcsomagra, érdemes egy percet elidőzni amellett, hogy az ilyen típusú etikai hazardírozás korántsem magyar sajátosság, sőt jobb- és baloldali kormányok egyaránt beleeshetnek e csapdába. Először is a 2008-as gazdasági és pénzügyi válság bankmentő jelszavára, a "too big to fail"-re érdemes utalni. A bankmentési projektek alkalmával a bajba került pénzintézet az államra tolja rá a kockázat viselését, méghozzá úgy, hogy az aktus nemhogy csökkenti, hanem adott esetben növelheti is a válságot kiváltó kockázatvállalásai kedvet. (Mindez persze nem azt jelenti, hogy ab ovo minden bankot hagyni kellett volna csődbe menni, hanem azt, hogy a bankmentésbe be kell építeni ezt a kockázati tényezőt).
 
Azonban lépjünk eggyel tovább! Tony Judt, a kiváló történész elemi erővel ostorozta (Balsors ül e tájon. Európa Kiadó, 2012) a jobb- és baloldali kormányok meglehetősen hatékonytalan privatizációs gyakorlatát, vagyis azt a szituációt, amikor a magánbefektetők csakis azért hajlandók köztulajdont vásárolni, mert az állam eliminálja a viselendő kockázatuk mértékét - ezzel szerinte olyan magánvállalkozás jön létre, amelyért az állam korlátlan ideig jótáll. Judt szerint az állam így önként válik a privatizáció foglyává, s lényegében átveszi a morális kockázat teljes spektrumát: "mivel az állam sohasem engedné összeomlani ezeket a létfontosságú országos szolgáltatásokat, ezért a szolgáltatók megtehetik, hogy szándékosan vállaljanak kockázatos ügyleteket, költekezzenek túl, vagy hogy akár hűtlenül kezeljék erőforrásaikat, mert mindig tudják eközben, hogy a kormány állni fogja a cechet".
 
A cikk elolvasható a 2012. december 5-én megjelent Népszavában.

No comments:

Post a Comment