Thursday, 20 February 2014

A 2014-es választások (ellenzéki) tétje

A cikket Böcskei Balázzsal közösen írtuk és a Beszélő Online-on jelent meg 2014. február 19-én.
Bárhova is vezet a Fidesz-diktatúra diskurzus, nem sok értelme van annak, hogy ne rendszerként, hanem kizárólag spontán hatalmi szempontok egymásra rakódásának tekintsük a második Orbán-kormányt. Az öndefiníciójaként Nemzeti Együttműködés Rendszernek nevezett új modellt ugyanis nem a semmiből kaptuk, hanem a maga teremtette politikai válsággal együtt élő és hatékonytalanul kormányzó baloldalt és a harmadik Magyar Köztársaság legitimációs deficittel küzdő intézményrendszerét váltotta fel. Közel négy éve a politikai jobboldal (alkotmányozó) legitimitását nem csak a felhatalmazás és az akarat ereje határozták meg, hanem a hatalommal élés ténylegessége is. A második Orbán-kormány ugyanis a legitimitás egy olyan irányába mozdult el, amely kevésbé az absztrakt normákra és azok jegyében létrehozott, személytelen intézményekre támaszkodik. Szemben a „Közgép-Magyarországhoz” hasonló diskurzusokkal, az Orbán-kormány demokráciaelméleti és politikai filozófiai megértése közelebb visz bennünket ahhoz a kérdéshez – és nem utolsó sorban az 1990–2010 közötti időszak értelmezéséhez –, hogy miért tudja még mindig a legtöbb támogatót maga mögött a Fidesz, és miért van 2010-hez képest bár több szavazója a baloldal-balközép oldalnak, de még sincs nagyobb elismerése a 2010-ig kormányzó politikai baloldalnak (MSZP).
Egyetértünk Lakner Zoltánnal, amikor arra utal (2010, másodszor. Új Szó, 2014. január 4.), hogy 2014 dönt 2010-ről is. Véleményünk szerint most tavasszal eldől, hogy a 2010-es (kritikus szavazás elemeit is felmutató) választás egyszeri kétharmados csoda volt, vagy pedig egy tartós politikai múltleszámolás- és értékelés, és egy új társadalmi-gazdasági modell kezdete, igénye. A második Orbán-kormány ugyanis új társadalmi-gazdasági modellt épít, amely szándéka szerint nem csak a társadalom politikai rendszerre vonatkozó legitimációs deficitjeit kívánja kezelni, hanem a posztkommunista és neoliberális kapitalizmus-mix után, egy nemzeti középosztályi kapitalizmus intézményesítésére tör. Emellett szakít az alapjogokat és az azokat védőértelmező Alkotmánybíróságot középpontba állító felfogással és a liberális értékek helyett a (vélt) közerkölcsre támaszkodva kormányoz. Amikor Orbán Viktor ázsiai népként tekint a magyar politikai közösségre, akkor közvetve is, de az értékkutatások alapos ismeretéről tett tanúbizonyságot, már ami a magyar társadalmat illeti. Amikor Rogán Antal Rezešová-ügy kapcsán a magyar bíróságot bírálja, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy több millió magyar polgár igazságérzetének jegyében beszél, akárcsak a Fidesz akkor, amikor tőke- és kapitalizmuskritikát gyakorol, hajléktalanokat vegzál „rendészeti” szempontok alapján vagy éppen ultrafeminizmust említ progresszív gender-politikák kapcsán. A Fidesz–KDNP az „emberek” igazságérzetére, „közerkölcsére” apellálva politizál. S tulajdonképpen adódik is a kérdés: a magyar társadalom akar-e úgy létezni, olyan demokráciamodellben kíván-e élni, olyan alapon akar politikai közösséget alkotni, mint a ’89-es alkotmányból következett? Az állampolgárok 2014. április 6-án erről is döntenek – akár közönyükkel, otthon maradásukkal is –, sőt, ha Orbán leváltása mellett ikszelnek, akkor sem biztos, hogy a demokratikus ellenzék által leegyszerűsítve, liberális jogállamnak tekintett modellt kívánják vissza. Ez csak egy esetleges jogállami újratervezés végett mondjuk, hiszen az elismerés és legitimáció eljárásai nem összekeverendőek a jog legalitásával. Boda Zsolt legutóbb megjelent könyvében (Legitimitás, bizalom, együttműködés. Argumentum, 2013.) világosan kifejti, hogy a hatalom hatékonysága nem csupán az erőforrásain és szervezettségén, hanem az elfogadó, legitimáló attitűdökön is múlik. Utóbbinak volt híján 2006 szeptembere után a Gyurcsány-kormány, a posztőszödi Bajnai-kormány szintén ebben a legitimációs krízisben tevékenykedett, és válságkezelésének hatékonysága sem volt képes útját állni a kétharmados győzelemnek.
A második Orbán-kormány legitimitása megkérdőjelezhetetlen volt 2010 tavaszán, 2014 év elején pedig csak azért van még meg neki, mert az ellenzékkel kapcsolatos bizalom (közel négy év alatt) nem áll(hatot)t helyre. A kormánypártok (tulajdonviszonyok átrendezésével megszerzett) erőforrásai és szervezettsége vitán felül állnak, ma a kezdeti erőpolitikai attitűd éppúgy kiolvasható a kormányzati felfogásából, mint egy konszolidációs igény, visszatérés az eredeti „ötlethez”, a nulla ponthoz, 2010 tavaszához, a Nemzeti Együttműködési Rendszer megszületéséhez. Ehhez konszolidálnia kell rendszerét, illetve a Fidesz szándéka szerinti új baloldalra van szüksége. Ennek jegyében a Fidesz–KDNP jelenleg is már a társadalom felé egyfajta (kampány)párbeszédet folytat konszolidációs nyelvezettel, és középosztály-orientált vagy oda tartozás esélyét felmutató intézkedésekkel, továbbá az új baloldal megépítése érdekében jelenlegi ellenzéki kihívókra vonatkozólag az erő felmutatásával és a politikai diabolizálással („ők tették tönkre az országot”) tekint, sőt Orbán Viktor már most megnevezi a baloldal azon szereplőit (aktuálisan Botka Lászlót), akiket kihívóként és legitim ellenfélként elfogad.
A párhuzamosan futó negatív kampányok a jelenlegi médiapiac, illetve kormányzati kampányra fordítható kampányforrások tükrében nem az ellenzéknek kedveznek. A CÖF-plakátok céljai ma nem a Fidesz–KDNP-re szavazás, hanem sokkal inkább az otthon maradás „elősegítésének” eszközei. Lehet, hogy mi sem vagyunk jobbak, de lám, ők jönnének vissza – üzeni a CÖF bohócos plakátja, ilyen helyzetben nem lennénk bizonytalan vagy politikailag alulinformált szavazó helyében.
Amíg a Fidesz–KDNP egy új kormányzati ciklusra (korszakra) készül, addig az ellenzéki összeborulást elemzők körében megfogalmazódott egy olyan álláspont, mely szerint a közös lista – ha másra nem is, de – arra egészen biztosan alkalmas lesz, hogy megakadályozza a Fidesz–KDNP kétharmadát. Mielőtt elhisszük azt, hogy a vereség felér egy győzelemmel, érdemes feltenni azt a kérdést, hogy valójában ki van jobban rászorulva a kétharmadra? Fő állításunk, hogy a Fidesz–KDNP-nek sem közjogi, sem pedig politikai-taktikai szempontból nincs szüksége még egy kétharmadra. Ehhez érdemes figyelembe venni azt, hogy a Fidesz–KDNP számára pusztán lehetőség (de nem cél), az ellenzék számára azonban szükségszerűség a kétharmad. Hiszen, amíg a jelenlegi kormányzó erőknek nincs szüksége parlamenti kétharmadra a kormányzáshoz, addig a kormányrudat megszerezni kívánó ellenzék igen nehezen irányíthatná az országot kétharmad nélkül, a 2010 és 2014 közötti kétharmad által kialakított feltételek között. Bár mostanság kevesebbet beszélünk róla, de a Fidesz–KDNP által létrehozott és a (leendő) kormányzást több ponton (pl. adópolitika, nyugdíjrendszer) is gúzsba kötő jogrendszer teremtette kényszerhelyzet továbbra is jelen van. Az ellenzék tehát most úgy készül győzelemre, hogy (a) nem tudja, hogy mit fog kezdeni egy kétharmadot el nem érő győzelem esetén; (b) lehet, hogy sejti, de azt nem tudja, hogy pontosan miként fogja programját végrehajtani. Csak egy egyszerű felvetés: hogyan fogja az ellenzéki szövetség kétharmad nélkül teljesíteni azt az ígéretét, hogy korrigálja az igazságtalan egykulcsos adósrendszert?
Súlyos tévképzet, hogy a Fidesz–KDNP-nek szüksége lenne további kétharmadra. Közjogi szempontból befejezte a rendszer átalakítását, s a legfontosabb intézmények élén a kormánypártok emberei ülnek. Egyetlen szempontból mégis szükséges lehet Orbán Viktornak a minősített többség: a kapkodás miatt. Az elmúlt négy évben bőven volt arra példa, hogy a Fidesz–KDNP nem átgondoltan nyúlt a kétharmadhoz és hibák befoltozására használta azt. Azonban e nélkül, a „biztos, ami biztos” kétharmad nélkül is bőven lehet kormányozni, maximum nagyobb kreativitásra van szükség (pl. ha a paksi beruházás esetleg az Alaptörvény államadósság-szabályába ütközne, akkor annak megváltoztatásához akár meg is lehetne nyerni a 2014 utáni baloldali ellenzék atompárti részét).
Az Alaptörvény és kétharmados jogalkotási cunami után többször napvilágot látott az, hogy a ciklus második fele nyugalmasabb és kiegyensúlyozottabb lesz. Nem így lett. Ugyanakkor szemmel látható Orbán Viktoron a fentebb emlegetett konszolidálási igény: a Nemzeti Együttműködés Rendszerének második ciklusában, ami tehát a nullponthoz történő visszatérés, a rendszerről az együttműködésre kerülő hangsúllyal feltehetőleg – legalábbis a politikai kommunikáció szintjén – felerősödne az ellenzékkel folytatott párbeszéd, s a feléjük mutatott gesztus-politizálás. Ehhez a konszolidációhoz látható, mérhető ellenzékre van szükség, amire a Fidesz–KDNP ismételt túlnyerése esetén vajmi kevés esély van. Ehhez jön egy még összetettebb és középtávú cél: nevezetesen az ellenzéki térfél radikális átalakítása és a jobboldal számára megfelelő, a „(poszt)kommunistáktól” megtisztított baloldal létrehozása. Mind a két stratégiát legutóbb G. Fodor Gábor fogalmazta meg a Heti Válasz hasábjain az év elején: „Ha Fidesz győz, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy a rendszerváltás utáni magyar politikatörténetben először kormányzati pozícióból újrázhatna a jobboldal, megteremtve a lehetőségét a hosszabb távú jobboldali konszolidációs politika lehetőségének. Ez a kormányzati stílusváltás mellett a politikai erőtér átrendeződését is jelentené: az újraformálódó, a jobboldal által kimunkált nemzeti közmegyézést magáévá tevő nemzeti elkötelezettségű baloldal organikus kiépülésével idővel valódi, nyugati értelemben vett politikai váltógazdaság feltételei teremtődhetnének meg.”
A Fidesz–KDNP tehát egy vélt vagy valós nemzeti közmegegyezésben érdekelt, ahol a feltételeket bár ők diktálják, azonban lehetőséget biztosítanak más szereplőknek is. Ezt kormányzati pozícióból kétharmad nélkül is lehet irányítani.
Ha a kormányzásra készülő ellenzéket megcsalja realitásérzéke és helytelenül méri fel pozícióit, akkor helyzete – a Fidesz–KDNP kétharmados rendszer-átalakítása miatt – halmozottan hátrányos lehet egy esetleg választási győzelem estén: kicsit olyan, mintha feles többséget szerezve is kisebbségből kormányozna. Ezért nem árt már most átgondolni néhány tényezőt. Először is az ellenzéknek nem érdemes fals és alaptalan győzelmi jelentésekkel a potenciális választási vereséget tompítani, ami adott esetben a maradék győzelmi esélyét is leronthatja – még ha azok igen csekélyek is. Másodszor, ha valóban kormányzásra készül az ellenzék, akkor vagy kétharmaddal kell nyernie (amire jelenleg mikroszkopikusan kicsi az esély) vagy pedig meg kell egyeznie a leendő parlament ellenzékével stratégiai, a kormányzást biztosító kérdésekben. Esetleg fel kell készülnie arra, hogy feles többséggel végzi el a kétharmados rendszer korrekcióját, ez azonban komoly közjogi állóháborúhoz vezethet.
A baloldalnak továbbá számolnia kell azzal a tendenciával is, hogy a Fidesz–KDNP nem pusztán a közjogi rendszert, hanem a pártrendszer egészét is át kívánja alakítani és egy saját elképzelése szerinti balközép erőt akar létrehozni (ezt a célt szolgálta az Átmeneti Rendelkezéseknek az Alaptörvénybe oltott, s az MSZP-ellenes propagandája; a két blokk irányába ható választási rendszer; a folyamatosan szinten tartott kommunista-diskurzus). A baloldalnak el kell döntenie, hogy belemegy-e ebbe a játékba, sodródik-e az árral vagy önálló stratégiát alakít ki.
Nyilvánvaló tehát, hogy az immáron összefogott ellenzék olyan problémákkal küzd, amelyeket nem fog tudni megoldani még további kormányváltó kampány-tévéközvetítésekkel. Legitimációs deficitje nem csökkent, a korszakváltás projektje – az ellenzéki megállapodás körülményeit és következményeit ismerve – kifulladt. Utóbbi sem 2014 tavaszán, sem azt követően nem folytatható úgy, ahogyan az ötletgazdák 2012. október 23-án elgondolták.
A politikai baloldal vezető pártjának támogatottsága évek óta stagnál, ennek ellenére a következő években is a leginkább az MSZP-nek lesz ráhatása a magyar baloldalra. A baloldal ereje számos tekintetben az MSZP-n múlik, jelenlegi szövetségesei egy jelentős választási vereség esetén pedig hosszú távon el is tűnhetnek, de legalábbis jelen választási rendszer 2018-as körében még kevésbé tudhatják magukat reprezentálni. A tavaszt követően tehát sok minden megváltozhat a baloldalon, ma csak annyit tudunk, hogy kik vannak jelen ott, azt nem, hogy kik maradnak talpon.
De addig is, ha az ellenzék nyer, az még kíméletlenebb gondokat vonz maga után: egy elismerésnek híján lévő ellenzék hogyan tudna útjára indítani egy új alkotmányozási folyamatot, hogyan tudna hatékonyan kormányozni, amikor ahhoz NER első szakaszának jogrendszere (amelyben számos ’89-es elem továbbra is fenn maradt) alkotmányon kívüli megoldásokat kíván tőle? Vagy éppen párbeszédet kezdeményezni és konszenzust teremteni a jobboldallal, amelynek vezetője ma olyan erős, hogy nem látszanak az orbáni utáni jobboldal képviselői.
Mindenesetre 2014 tavaszának tétje az, hogy az új baloldal a Fidesz–KDNP akaratából és rendszerkonszolidációs vágyától hajtva születik-e meg, vagy pedig az érintettek megértik végre 1989, 2010 és az elmúlt négy év húsbavágó tanulságait.
Antal Attila, jogász, politikai szakértő, az IDEA elemzője
Böcskei Balázs politológus, az IDEA igazgatója

No comments:

Post a Comment