Saturday, 4 June 2016

A kivételes – mindennapos


Nagy felháborodást váltott ki, hogy az Orbán-kormány a migránsválságot kihasználva próbál kivételes jogköröket gyakorolni, s ehhez hatodszorra is módosítaná az alaptörvényt. A helyzet valóban aggasztó, de a szomorú valóság az, hogy legalább 2010 óta folyamatosan kivételes állapot (State of Exception) van a magyar politikában. Sőt, Giorgo Agamben nyomán még ki is terjeszthetjük ezt a megállapítást: a modern politika és állam alapvető sajátossága a kivételes állapot általánossá válása. De ez vajon felmenti az Orbán-rendszert? S a miniszterelnök végletes hatalomcentralizációja kapcsán beérhetjük-e annak konstatálásával, hogy az ő politikai sikere abban áll, hogy jelenleg ő tud legjobban rendkívüli helyzeteket menedzselni?

Orbán Viktor és szellemi holdudvara köztudomásúan vonzódik a kivételes állapotokhoz, hiszen ilyenkor a bürokratikus és technokratikus jogrendszer hibernálható, és a politika ideje (és uralma) jön el. A 2010 utáni politikai rendszerben ez a felfogás először az alkotmányozás kapcsán ütközött ki, hiszen az alkotmányozó kormánypártok – egyébként a konzervatív alkotmányfelfogásnak megfelelően – az alkotmány megalkotását kivételes állapotnak fogták fel („fülkeforradalom"), amelyből egy új jogi és politikai rend sarjad ki. Lánczi Andrásnak – az orbáni rendszer egyik fő szellemi támaszának – a gondolata azonban előre jelezte, hogy a Fidesz nem elégszik meg az alaptörvény megalkotásának rendkívüli időszakával, és hosszabb távú projektnek tekinti a kivételes állapotot: „Meddő vita, az alkotmány félreértése, ha valaki azt hiszi, hogy az alkotmányozás a jogtudomány fennhatósága alá tartozik. Minden írott alkotmány a politika terméke, a jog csupán eszköze."

A kivételes állapot legjelentősebb teoretikusa Carl Schmitt, akinek tézisei bizonyára rabul ejtették az orbáni rendszer megalapozóit, hiszen Schmitt a Politikai teológiában összekapcsolja a rendkívüli állapot kérdését a szuverenitással. Szerinte az a szuverén (tehát azé a legfőbb hatalom), aki a kivételes állapotról dönt.

Schmitt szerint a kivételes állapot tisztázza a valódi erőviszonyokat az állam és a jog között, természetesen az előbbi javára: „Az állam léte ebben az esetben minden kétséget kizáró bizonyítéka annak, hogy a jogi normák érvényessége fölött fölényben van... Ilyenkor válik el ugyanis a döntés a jogi normától, és ilyenkor válik paradox módon világossá az, hogy az autoritás számára a jog létrehozásához nincs szükség jogra."

Ebből tehát az következik, hogy a politikát a kivételes állapotok lendítik mozgásba, hiszen a politika „normál" állapotában döntésképtelen, kicsinyes vitákba süllyed. (Orbán 2009-ben éppen így láttatta a rendszerváltás utáni politikát.) Az Orbán-kormányok tehát 2010 óta folyamatosan kivételes állapotban tartják az országot (állandó ellen­ségképzés, küzdelem az EU ellen, a külföldi pénzügyi körök ellen, akik összejátszanak az ellenzékkel és a civilekkel, s most az európai civilizáció megvédése a migrációval szemben). Ezt válaszreakcióként kommunikálják arra hivatkozva, hogy a liberális demokrácia nem tud válságokat kezelni.

A kibontakozó populista-jobboldali irány pedig csak válságban tud létezni. A válság és a kivételes állapot megszüntetése tulajdonképpen az orbáni politika végét jelentené. Normál állapotban a népszuverenitás és a politikai felelősség (érvényesítése) az úr, a kivételes állapotban az állami szuverenitás válik főszabállyá, és nemigen kéri számon a politikai közösség a felelősséget és a népszuverenitással való visszaélést akkor, amikor a (vélt) biztonságáról van szó. Érdemes mindehhez azt is megjegyezni, hogy a kivételes állapothoz való vonzódás korántsem csak a jobboldalon jelentkezik: Habermas vagy Chantal Mouffe szerint a politikai közösség (akár európai szinten is) egy kivételes állapoton, egy alkotmányozási folyamaton keresztül szerveződik meg.

A kivételes állapot tehát egy bizonytalan, kétségekkel teli helyzet a jog és a politika határterületén, természetesen sokkal közelebb az utóbbihoz, hiszen – ahogyan Agamben megjegyzi a State of Exception című munkájában – a rendkívüli állapot olyan „jogi forma, aminek nincs jogi formája". Ugyanakkor Agamben úgy véli, hogy amit az előbb kivételes állapotként és a 2010 utáni politikai egyik legfontosabb jellemvonásaként írtam le, nem más, mint a modern politika normál állapota. A modern állam és a modern kormányzatok a biztonságot állítják cselekvéseik középpontjába, s emiatt nem egy-egy társadalmi-politikai jelenség okait, hanem sokkal inkább annak következményeit próbálják meg kezelni. A modern kormányzás nem az okok, sokkal inkább a „következmények kormányzása".

Ezt olvassuk Agamben szerint From the State of Control to a Praxis of Destituent Power című művében: „Formális rendkívüli állapot kihirdetésére nem kerül sor, ehelyett homályos nem jogi fogalmak – mint például a »biztonsági okok« – kerülnek forgalomba azért, hogy egy olyan lopakodó és koholt vészhelyzet általános állapotát iktassák be, amely híján van bármely tisztán azonosítható veszélyforrásnak." Tehát a modern kormányzat a folytonos kivételes állapot, a folytonos „államcsíny" állapotában van: maga gyártotta és önmaga által passzívan eltűrt válságokat menedzsel. Vagyis „a biztonság jele alá helyezvén magát, a modern állam elhagyta a politikai övezetet és belépett a senki földjére, melynek földrajza és határai még mindig ismeretlenek". Ezzel párhuzamosan pedig kibontakozik egy olyan jelenség is, amely még inkább fokozza korunk veszélyeit: az állampolgárok depolitizálódnak, s az állampolgári lét egyre inkább elveszíti jelentését, passzív jogi státusszá degradálódik, s megindult a köz- és magánszféra összemosása. Az állam és a kormányzat tehát a biztonság ígéretével kampányolva folyamatosan kivételes állapotokat generál, az állampolgár pedig a közszférából ki- és visszaszorulva kétségbeesetten próbálja védeni a magánszféráját.

Látszólag sikeres az orbáni válsággeneráló politika, s ennyiben illeszkedik a schmitti és agambeni megközelítésbe – még akkor is, ha a miniszterelnök saját maga és köre gazdagítására, valamint politikai ellenfeleinek megsemmisítésére használja a kimerevített kivételes állapotokat. Orbán ugyanakkor nem számol a kivételes állapotban rejlő legnagyobb ellentmondással: a kivételes állapot az egyik oldalról valóban a politika győzelme a jogkorlátok felett, a másik oldalról viszont az állampolgárok (Agamben által leírt) depolitizálásával, a hatalomtól való rendszerszintű elidegenítésével felszámolja önnön hatalmi bázisát. Eljöhet ugyanis az idő, amikor a magyar választó már nem a kormányzat által generált ellenségképekben látja a legnagyobb biztonsági kockázatot, hanem az összeomló oktatási, egészségügyi és nyugdíjrendszerben, valamint a közbeszerzési korrupcióval a jövőt felélő politikusokban. Mindezt csak súlyosbítja, hogy Orbánék az állami szuverenitás bűvöletében élnek és azt akarják a végsőkig fokozni, ugyanakkor az állam 2010 utáni „kitüremkedése" minden eddiginél jobban láttatja azt, hogy milyen rossz bőrben is van a magyar állam, melynek egyes rendszereit már csak a tehetetlenségi erők tartják össze.

Orbán tehát korántsem „hozta vissza" a politikát az 1989 és 2010 közötti liberális demokrácia bürokratikus, technokratikus, állampolgárokat bevonó rendszerének ellenhatásaként. Orbán és köre épphogy „zsebre vágta" a politikát, és a saját tábor anyagi és szellemi kiszolgálásán túl egészen egyszerűen lemondott a politikai közösség többi tagjáról vagy pedig ki akarja őket rekeszteni. Ezen a helyzeten már valóban csak a politikának az „újraalapítása" segíthet – megjegyzem, Orbán valójában erre tett ígéretet.

No comments:

Post a Comment