Sunday, 15 January 2017

A baloldal nem paktálhat le sem a jobboldali populizmussal, sem a neoliberalizmussal


A jobboldali-nacionalista populizmus azt ígéri, hogy fellép a globális nagytőke ellen és a nemzet védőernyőjét akarja ennek érdekében mozgósítani. Valójában úgy áll a helyzet, hogy a jobboldali-nacionalista populizmus akar a globalizált kapitalizmus új hegemón ideológiájává válni és ennek érdekében mind a neoliberalizmust, mind a baloldalt be akarja darálni. Ezekkel szemben a baloldal internacionalista és antikapitalista gyökereinek újragondolásával védekezhet.

A baloldal hosszú ideje válságban van és ennek a válságnak csupán egyik eleme a jobboldali-nacionalista populizmus kézzel tapintható megerősödése: a válság sokkalta mélyebb és merő leegyszerűsítés lenne azt gondolni, hogy a baloldal pusztán Trump, Orbán vagy éppen Le Pen miatt éli az utóbbi évtizedek legrosszabb napjait.

Kezdjük onnan, hogy a baloldal kiszáradt ideológiai szempontból és elvesztette párbajképességét: a globalizáció és a kapitalizmus hegemón ideológiájává a (neo)liberalizmus vált és ebben a helyzetben a baloldal (vagy nevezhetnénk szociáldemokráciának, de az egyszerűség kedvéért most baloldalról beszélek) kiegyezett a liberálisokkal, s egyfajta „másodhegedűs” ideológiai pozícióba került. Ennek ára az volt, hogy a baloldal lemondott két kulcsfontosságú, kohézióját adó ideológiai pilléréről: az internacionalizmusról (amely felfogásom szerint egy minőségileg más mederben tartott globalizációt jelent) és a kapitalizmusellenességről (amely annak az ígérete, hogy a kapitalizmuson kívül is létezik gazdaság- és társadalomszervezési logika). Persze ez a folyamat párhuzamosan bontakozott ki a kommunizmus meggyengülésével, majd pedig bukásával: a kommunizmus kudarca végképp kiábrándította a baloldalt a kapitalizmusellenes internacionalizmusból.

Mindeközben a globalizáció és a kapitalizmus fogaskerekei kérlelhetetlenül felszántották a világot és egybeforrtak egy globalizált ideológiával, a neoliberalizmussal (pontosabban a liberalizmus és a kapitalizmus szövetsége tette lehetővé a hiper-globalizációt). A baloldal ereje egy alternatív világrend felépítése helyett arra korlátozódott, hogy megpróbálja „emberarcúvá” alakítani a kapitalizmust (a szociális és jóléti állam koncepciója vagy pedig a kapitalizmus északi modellje segítségével) – azért azt érdemes hozzátenni, hogy ez sem kevés és lebecsülendő.

A (neo)liberalizmus is elkezdte érezni és elszenvedni a globális kapitalizmus vadhajtásait (globális ökológiai válság, a társadalmakat szétfeszítő igazságossági problémák, gazdasági-pénzügyi világválságok), s ezekre megpróbált egy nemzetek feletti intézmény- és szerződésrendszerrel válaszolni (az emberi jogok nemzetközi rendszere, adóztatási és kereskedelmi egyezmények, környezetvédelemmel kapcsolatos nemzetközi szerződés, sőt bizonyos tekintetben maga az Európai Unió is ilyennel tekinthető). Ezeknek az intézkedéseknek mind a mai napig nincsenek alternatívái, vagyis a neoliberális globalizmus csúcsteljesítményeinek kell őket tekinteni.

Ezek az események felgyorsított videoklipként pörögtek le a baloldal szeme előtt és mindig örült annak, hogy ha bele tudott csempészni egy-egy szociális elemet ezekbe a nemzetközi, bürokratizált és instrumentalizált rendszerekbe. Bár a baloldal a globális kapitalizmus kizsákmányoló, ökológiai és szociális válsághoz vezető jellegén mintsem tudott változtatni, de végig ott tartotta kezében a társadalmi és ökológiai igazságosság fénylő fáklyáját, amely nem lehetett össztársadalmi realitás, de fontos hivatkozási pontot jelentett és alap adott a reményre.

S ekkor történt valami (természetesen a szociális és jóléti állam határainak elérésével): nagyjából a 21. század kezdetétől egyre inkább megélénkültek azok a mozgalmak, társadalmi kezdeményezések, amelyek elégedetlensége a neoliberális globalizmus ellen emberek millióit tudta becsatornázni. Ezt a mozgolódást ma populizmusnak nevezzük és van belőle jobb- és baloldali is. A baloldali populizmus sikerei ellenére a jobboldal értette meg először az „idők szavát” és transzformálta át magát az új századba: jobboldali-nacionalista populizmusként és a leszakadó középosztály megmentőjeként, amely leszámol a liberális politikai korrektséggel, megküzd a globális pénztőkével és a tisztes embereken élősködő bevándorlókkal. Érdemes ugyanakkor észrevenni azt is, hogy a jobboldali-nacionalista populizmusnak cseppet sem derogál a globális kapitalizmus: mind Trump, mind Orbán, mind Le Pen élvezi annak hasznait és igyekszik azt kihasználni (persze ez nem jelenti azt, hogy a jövőben ne változna maga a kapitalizmus is, s ne alakulhatna át pl. a hiper-globalizált formája államkapitalizmusok sűrűn szövött hálójává).

Hogyan magyarázható akkor tehát ezen új jobboldali, globális tőke- és elitellenes ideológia sikere? Szerintem úgy, hogy a globális kapitalizmus főszereplői (a nemzetállami szuverenitásra fittyet hányó globális pénztőke intézményei és szervezetei) ráébredtek az általuk építgetett rendszer kőkemény korlátaira és az ebből folyó ökológiai és társadalmi veszélyek robbanással fenyegető erejére, vagyis arra, hogy minden téren kezdjük elérni a Föld és a társadalmak teljesítőképességének határait. Ebben a helyzetben radikális lépésre van szükség: vagy bekövetkezik a neoliberalizmus belső önkorrekciója (erre láttunk nyomokban utaló jeleket a 2008-tól kezdve kibontakozó gazdasági-pénzügyi világválság hatásainak lecsapódásában vagy éppen a klímaváltozás elleni küzdelemben), vagy pedig feléled a kapitalizmusellenes internacionalizmus (erre is láttunk példát a tiltakozásokkal milliós tömegeket megmozgató, majd utóbb kifulladó baloldali mozgalmak esetében).

Mindazonáltal van egy harmadik lehetőség, aminek sikerességéhez minden eddiginél közelebb kerültünk az utóbbi években: ez pedig nem más, mint az, hogy a globalizált kapitalizmus olyan új ideológiai talapzatot talál, amely képes az emberekről, emberi jogokról, morális imperatívuszokról, ökológiai felelősségről lemondani – mindezt úgy, hogy megőrzi a demokratikus rendszer eljárásrengetegének paravánjait. A jobboldali-nacionalista populizmus tökéletes erre a szerepre, hiszen a nemzet sáncai közé visszavonulva eleve nem gondolkodik olyan kérdéseken, hogy a klímaváltozás és a klímamenekültek kapcsán milyen felelősségünk lehet. S van egy másik fontos előnye is (ezt talán legjobban Orbán Viktor értette meg): a felsőközéposztály jóléte érdekében le kell mondani a leszakadó társadalmi csoportokról nemzeten belül és (még inkább) nemzeten kívül.

Persze mindeközben a „tömegnek” minden eddiginél vehemensebben kell megígérni a letűnt korok nemzeti nagyságát, s ezt egy olyan populista keretbe kell foglalni, ahol a tömegmédia segítségével állandó ellenségképek (globális nagytőke, Európai Unió, menekültek, NGO-k) segítéségével pörgetik száz százalékra az identitáspolitikai küzdelmeket. A jobboldali-nacionalista populizmus rájött arra, hogy egy új (nemzetinek hazudott) politikai elitet kell képeznie és kizsákmányoló gépezetét ezen elit „jóllakatásának” szolgálatába kell állítania, s nem szabad megrettennie a neoliberalizmust korábban gúzsba kötő kényszerkompromisszumok (a jóléti állam intézményeihez és szolgáltatásihoz való egyenlő hozzáférésre való törekvés) durva felmondásától. Eközben a jobboldali-nacionalista populizmus vindikálja magának azt a jogot is, hogy megmondja, ki tartozhat bele az új elitbe, ki tekinthető a nemzet tagjának és mindenki mást előszeretettel dob ki a politikai közösségből.

A baloldal tehát ennek a globális kapitalizmus kegyeiért folytatott, ideológiai harcnak a kellős közepén foglal most helyet, ahol a meggyengült neoliberalizmus még őrzi hegemón pozícióját, de a jobboldali-nacionalista populizmus minden eddiginél erősebb. A baloldal tehát kapott egy globalizált, kapitalizmuspárti, nacionalista és idegengyűlölő ellenfelet (a sors fintora, hogy ezek mind olyan jelenségek, amelyek ellen a baloldal egész életében küzdött), amely a populizmusa segítségével mindezek ellenkezőjét képes magáról elhitetni. Ez a rendkívül ellentmondásos helyzet okozta azt, hogy azok a leszakadó csoportok, akik társadalmi státuszuknál fogva a baloldal hagyományos bázisai voltak (lehettek volna), most mind a jobboldali-nacionalista populizmus légvárait kergetik.

A bomba azonban robbanni fog: az a globális kapitalista világrend, amelyet a neoliberalizmus nem tudott összetartani, a jobboldali-nacionalista populizmus csak erőszak és a társadalmi igazságtalanságok masszív és eddig sosem látott kiélesítésével lesz képes (ideig-óráig) fenntartani. Nem tudom megítélni, hogy a neoliberalizmus vagy a jobboldali-nacionalista populizmus a veszélyesebb. Egy azonban biztos, a baloldal halálra ítéli magát, ha bármelyikkel is lepaktál azért, hogy a másikat legyőzze és ebben az esetben jó sokáig elvész a globalizált kapitalizmussal szembeni alternatíva esélye. Vagyis a baloldalnak nem szabad megkötnie ismét az alkut a kapitalizmus különféle megközelítésével, mert csakis így fog tudni a kapitalizmus rendszerén túli alternatívát adni, s csakis így tud keretet adni az internacionalizmusnak a 21. században.

No comments:

Post a Comment