2017. február 8., szerda

25 éves az Európai Unió: gazdasági integráció politikai identitás nélkül?


Tegnap volt kereken huszonöt éve annak, hogy aláírták a maastrichti szerződést. Érdemes előítéletek nélkül végignézni, hogy hova jutott ez a közösség.

Az Európai Közösségek 12 tagállama 1992. február 7-én írta alá a maastrichti szerződést (Szerződés az Európai Unióról), amelyben a szerződő felek arról döntöttek, hogy az Európai Közösséget Európai Unióvá (EU) alakítják, kialakítva ezzel a ma ismert, immáron 28 tagból álló Unió gazdasági, jogi és politikai alapjait. Maga a szerződés 1993. november 1-jén lépett hatályba. A problémák azonban már az EU születése körül elkezdtek sűrűsödni: a francia népszavazáson a szerződést csak a résztvevők 51,05%-a támogatta, Dánia és Egyesült Királyság pedig magát az eredeti szerződést is elutasította. Az elutasítás így megnyitotta a lehetőséget arra, hogy ezek az országok kimaradási klauzulával (opt out) csatlakozzanak az integrációhoz, vagyis már a kezdet kezdetén sejteni lehetett, hogy az integráció bizony nem lesz zökkenőmentes, és több sebességre lehet majd számítani.

Ha meghalljuk azt, hogy maastrichti szerződést, akkor bizonyára rögtön azok a híres „kritériumok” (inflációs, államháztartási hiányra vonatkozó, bruttó államadósság, nemzeti valuta árfolyam stabilitási, hosszú távú kamatszintcél) jutnak az eszünkbe. Persze a feleknek komoly célkitűzése volt abban a tekintetben is, hogy egymás kultúrájának és hagyományainak tiszteletben tartása mellett egymáshoz közelítsék intézményrendszerüket, jogrendszerüket, de azért egyértelműen ki lehet jelenteni: Maastricht bizony a gazdasági és monetáris egységesedésről, és a leendő közös valutáról, az euróról szólt. Mindezek alapján joggal állíthatjuk azt, hogy az EU a neoliberális gazdasági és politikai célkitűzések intézményesedéseként fogható fel. Ez a folyamat fel is pörgött az 1990-es években: az Európai Gazdasági és Monetáris Unió felállítása, az Európai Központi Bank, a Központi Bankok Európai Rendszerének létrehozása. A szerződés hatálybalépése után tehát megkezdődött egy olyan folyamat, amelyhez foghatót még nem látott ez a kontinens: elkezdett kialakulni egy olyan liberalizált gazdasági és politikai tér, amelyben a négy gazdasági szabadság (áru, tőke, szolgáltatás, személyek) szabadon áramolhatott, és a célkitűzések szerint mindenhol alapjaiban hasonló szabályozási struktúrával és bánásmóddal kellett találkoznia. Létrejött egy neoliberális alapokon álló gazdasági integráció úgy, hogy a nemzetállamok meg kívánták őrizni (noha különböző mértékben) szuverenitásuk jelentős részét. Ebből a rendszerből azok az országok tudtak profitálni, akiket nem viselt meg ez a szuverenitástranszfer, és gazdaságuk kellően erős volt ahhoz, hogy a közös piac előnyeit élvezze, és a hátrányait a közösségre s azon keresztül a gyengébbekre hárítsa.

Melyek voltak a maastrichti szerződés utáni gazdasági és politikai integrációnak a legfontosabb történései? A felálló neoliberális integrációs modellbe négy alkalommal kerültek új tagállamok: 1995-ben (Ausztria, Finnország és Svédország), 2004-ben (Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia), 2007-ben (Bulgária és Románia) és 2013-ban (Horvátország). 2005-ben a francia és holland népszavazások elutasították az európai alkotmányos szerződést. 2007-ben aláírásra került a lisszaboni szerződés, amelynek célja a demokratikus legitimitás erősítése és az EU hatékonyságának növelése. 2008-ban kitört a gazdasági és pénzügyi válság, amely katasztrofális hatást gyakorolt mind a gazdasági, mind pedig a politikai integrációra. 2016-ban megtörtént az, amire senki sem számított: az Egyesült Királyság népszavazással kinyilvánította akaratát az EU-ból való kilépésre (bár a jogi és a politikai folyamat még korántsem ért véget). 2017-ben az eurózónának 19 tagországa van.

Ha a rövid, leegyszerűsített mérleg mögé tekintünk, akkor ma egy rendkívül széttagolt és rosszkedvű uniót látunk, amely még helyre sem jött a világválság sokkjából, de máris egy olyan menekültválsággal találta magát szemben, amelyet nemhogy kezelni nem tudott, de annak megoldására még egy középtávú közös javaslattal sem tudott előállni. Növekszik az EU-szkepticizmus és az EU-ellenesség, amit az európai szélsőjobboldal megerősödése fűt fel. Az eurózóna integrálta magába a gazdasági különbségekből fakadó igazságtalanságokat, amelynek egyik oldalán a nyertes Németország, a másikon pedig Spanyolország és Görögország foglal helyet. A nem eurózóna tagok pedig egyáltalán nem igyekeznek euróval fizetni, vagyis megbukni látszik Maastricht egyik legfőbb célkitűzése.

Talán elsőre nem látszik, de az említett problémák és válságok mögött egy nagyon jelentős közös pont húzódik meg, s ez éppen a maastrichti szerződés neoliberális koncepciójában keresendő. 2017-ben, 25 évvel Maastricht után érdemes végre kimondani, hogy a neoliberális gazdasági integrációra alapított EU megbukott. A megszorításon és a fiskális szigoron alapuló gazdaságpolitika lényegében felszámolta a szociális és szolidáris Európa vízióját, és olyan politikai erőket hozott helyzetbe, amelyek egyáltalán nem érdekeltek az integráció átalakításában. 2017-ben minden eddiginél nagyobb a valószínűsége annak, hogy az európai projekt a nemzetállami önzőségek martalékává válik, holott az európai integrációnak sem világpolitikai, sem társadalmi szolidaritási, sem emancipációs szempontból nincs igazi komoly alternatívája.

Újabban azok a tagállamok, amelyek mindenért az EU bürokráciáját teszik meg bűnbakká, önnön igazolásukra bevezették azt a gondolatot, hogy a nemzetállami alkotmányok identitását mint védendő értéket az európai integrációnak, így a közös szerződéseknek és intézményeknek is tiszteletben kell tartani. Ezzel önmagában nem lenne semmilyen probléma. A baj ott kezdődik, hogy ugyanezek a tagállamok nem érdekeltek abban, hogy végre kijavításra kerüljön a maastrichti szerződés legnagyobb hibája, és a neoliberális gazdaságpolitika helyett a közös európai identitás, a szolidaritás, az emberi jogok érvényesítése, vagyis összességében egy politikai identitás legyen az integráció középpontjában. A nacionalista húrokat pengetők egyre inkább az európai (alkotmányos) identitással szemben értelmezik saját nemzeti identitásukat, és ez a fentiekhez képest még veszélyesebb folyamatokat indíthat el. Az európai integráció jövője azon múlhat, hogy az EU hogyan tudja megoldani a gazdasági integráció szülte igazságtalanságokat, hogyan tudja a neoliberális gazdasági modell helyett a politikai integrációt középpontba állítani, és hogyan tudja a nemzetállami (alkotmányos) identitásokat összeegyeztetni az európaival.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése