Sunday, 3 March 2019

Miért vagyok radikális?

Bizonyára sokan nem értik ismerőseim, barátaim közül, hogy miért vagyok egyre radikálisabb mostanság. Úgy érzem némi magyarázattal tartozom. Ezért leírok egy-két szempontot és utalok arra, hogy hogyan képzelem a továbbiakat!

Az Orbán-rendszer ki akarja véreztetni az értelmiséget egy olyan csatában, amelynek a kimenetele – jelen állás szerint legalábbis – az ország elhagyása vagy a behódolás lehet részünkről. A rendszer ördögi stratégiája az, hogy úgy fogja bármilyen jelen vagy jövőbeni ellenzéki (jobb-, baloldali, vagy liberális) politikai szerveződés létrejöttét megakadályozni, hogy elpusztít minden értelmiségi ellenállást és szolidaritást. A végére pedig csak politikai és emberi porhüvelyek maradnak. Én nem akarok egyik sem lenni! Az Orbán-rendszerrel kritikus értelmiség kivéreztetését szolgálta a CEU elüldözése, a listázások, az MTA elleni boszorkányüldözés. Az egyik következő célpont pedig szűkebb környezetem: a felsőoktatás. Rendkívül rosszul éltem meg azt, hogy az egyetemi közegben szervezett szolidaritási kísérleteim rendre kudarcba fulladtak: szűkebb egyetemi légköröm abszolút és szándékosan szolidaritáshiányos volt mindegyik említett esetben (tisztelet az egyéni és intézményes kivételeknek)! Sokan félnek, mások nem is érzik át a helyzet súlyát, de a legtöbben igazodni próbálnak és illeszkedni valamilyen formában a kegyetlen rendszerhez.

Ezt elfogadni és csendben maradni nem lehet!

Nemrég megjelent egy cikkem a Mércén A rendszer ellen címmel[1], amely az emigráció és a behódolás közötti politikai, közéleti lehetőségeket feszegette. Ez pedig nem más, mint a rendszerellenzékiség. Őszintén szólva nagyon sötéten látom a helyzetet. Ahogyan a politikai rendszer autoriterré formálása és a rendszernek a társadalom ellen fordítása egy folyamat volt, úgy saját radikalizálódásom is az volt. Ez az, ami előtt sokan értetlenül állhatnak családi-, baráti- és ismerősi köreimben és túlzónak, egyoldalúnak találhatják írásaimat és közéleti megnyilvánulásaimat. Ezeket a kritikákat természetesen egyrészt meghallgatom és amennyire tudom beépítem, de abból egy cseppet sem tudok engedni, hogy magamat radikálisan a rendszerrel szemben határozom meg! Egész életemben próbáltam úgy élni (nagyon sokszor bizonyos durva kudarcokkal), hogy magam határozom meg azokat a szigorú morális mércéket, amelyek között bármilyen közéleti tevékenységet kifejtek. Sajnos mára csakis ezek a morális mércék őrzik integritásomat és szellemi épségemet az autoriter hatalommal szemben. Ezeket, amíg tudom nem fogom feladni!

Mivel a behódolást a Családomat fenyegető közvetlen életveszély esetére tartom fenn, ezért az előbb említett másik két lehetőség közötti választásra kényszerülök: vagyis vagy elfogunk menni ebből az országból, vagy pedig belefogok egy rendszerellenzéki politikai projektbe. Az elmúlt éveket annak szenteltem, hogy a hazai baloldalon kiépítsünk egy olyan ideológiai és intellektuális kapacitást, amely alkalmas lehet arra, hogy programot, elveket, jövőt adjon a baloldalnak. Nem állítom, hogy ez totális kudarc lenne, s lehet, hogy mindennek a gyümölcsei pár év múlva beérnének, de a rendszer nyilván ezt nem „várja be”. Igazuk van azoknak, akik ebben a helyzetben nem szavakat, hanem tetteket várnak el. Én mindig úgy gondoltam, hogy egy baloldali kibontakozáshoz először ideológiai hátországot kell építeni. S most úgy tűnik, hogy erre nem lesz idő. Ezért csak remélni tudom, hogy eddig elég szellemi muníciót és morális tőkét halmoztam, halmoztunk fel, ahhoz, ami most fog következni.

Sajnos úgy látom, hogy recseg-ropog minden, amit az elmúlt években építgettem: a felsőoktatási pályámtól egészen a hazai közéleti tevékenységemig. A rendszer szét fogja szedni az ELTÉ-t is különféle módokon (morálisan és bürokratikusan is) és még erősebben csapott le a Politikatörténeti Intézetre.

Mindezek okán most úgy érzem, hogy amíg lehet tartom az egyetemi és egyéb tudományos pozícióimat, azzal együtt, ahol és amíg erre lehetőség van fellépek a rendszer ellen! Tehát mindebben vagy egy jó adag önzés, de mivel sohasem csak értelmezni akartam a politikát, ezért érzem a közéleti felelősségvállalás fontosságát is!

Látom tehát, hogy tovább kell tudni lépni – bár azt igen nehéz feldolgozni, hogy összedől egy tudományos pálya, s ezért is vagyok a végsőkig szolidáris az MTA dolgozóival. Már egy ideje dolgozom azon, hogy megalapozzak egy olyan baloldali politikai projektet, amely hitem szerint – és másokkal együtt – alkalmas lehet a rendszer lebontására és egy új Magyarország felépítésére. Legutóbbi könyvemet, az Orbán bárkáját[2], már ebben a szellemben írtam meg. A „fekete autók” tehát jönni fognak, de nem akarom őket felkészületlenül várni, ezért itt az ideje cselekedni!

Az Orbán-rendszert nyilván különféleképpen ítéljük meg, de egy picit talán érdemes elgondolkodni azokon a dolgokon, amelyek a fenti sorok megírására késztettek!

Max Weber szerint „[a] politika kemény deszkák erőteljes és lassú átfúrása, szenvedéllyel és szemmértékkel”. Vegyétek úgy, hogy asztalosnak álltam!

2019 márciusa

Attila

No comments:

Post a Comment