Friday, 20 March 2020

Elefánt(ok) a szobában


Recenzió: Dorosz Dávid (2019): Az idő szorításában: Hogyan kerüljük el a globális összeomlást? Budapest: Noran Libro Kiadó.

Könnyebb ma már elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmusét…” – (Frederic Jameson)

Dorosz Dávid pontos és aktuális kötete összefoglalja korunk globális ökológiai, klíma- és társadalmi katasztrófáiból következő politikai válságait. Ha a progresszívek és a rendszerkritikusok nem tisztázzák, hogy mit gondolnak a kapitalizmus természetéről, máris elbukják annak lehetőségét, hogy reagáljanak e halmozódó válságokra.

Nehéz műfaj a recenzió, nem azért mintha ne lehetne jól megkritizálni valamit és aztán hátradőlni, hogy „most jól kiosztottuk a szerzőt”, hanem azért, mert nagyon nehéz úgy olvasni egy könyvet, hogy akként legyünk nyitottak a szerző szempontjaira, hogy saját megközelítésünk hangorkánja ne nyomja el a könyv szavát. Valószínűleg ez nekem sem sikerült. Dorosz Dáviddal ellentétben én ugyanis alapvetően mást gondolok a globális kapitalizmusról: szerintem nem létezik „jó kapitalizmus”, de még csak „szükséges rosszként” sem érdemes azt szemlélni, mert minden ilyen típusú megközelítés olyannyira „rendszeren belülre” helyez bennünket, hogy e pozícióból igen nehéz választ adni az előttünk tornyosuló globális válságokra.

Ezért is jutottunk mára szó szerint oda, hogy a globális ökológiai- és klímaválság korában közelebb vagyunk a világ, mint a kapitalizmus végéhez. Ugyanakkor a szerző imponáló módon, teljességre törekvéssel és nagy fokú társadalmi empátiával elemezte azokat a globális társadalmi, ökológiai katasztrófákat, vagyis a klímaválságunk valóságát, amelyeknek eredendő oka – álláspontom szerint – a globális kapitalizmus. Ez a szemléletbeli különbség elgondolkodásra késztetett: hogyan lehet az, hogy Dorosz ennyire jól elemez, ennyire pontosan látja a globális kapitalizmus következményeit és megsem egyezik a végkövetkeztetésünk? Először arra gondoltam, hogy a szerző nem akarja látni a „szobában az elefántot”. Majd pedig az jutott az eszembe, hogy mi van, ha én sem akarom, és egyébként is több elefánt van a szobában?

A következőkben először röviden összefoglalom a kötet alapvető sajátosságait, majd pedig két téma köré csoportosítva próbálom vázolni látásmódjaink különbségeit és az egymás megértésében rejlő lehetőségeket. Mindezt azért tartom fontosnak, mert a Dorosz-kötet kapcsán érthető meg korunk baloldalának legnagyobb kihívása: össze kell-e és lehet-e egyeztetni a több mint egy évszázada külön úton járó szociáldemokrata (a kötetben globális progresszióként leírt), alapvetően piacpárti és a polgári demokrácia játékszabályait végletekig elfogadó gondolkodást a radikális, tőkekritikus (a marxizmustól a posztmarxizmusig terjedő) baloldallal? A kérdés azért is aktuális – és ez a dilemma húzódik meg a szerző sorai mögött –, mert a szociáldemokrácia mára belátta azt, hogy komoly alapja van a tőkekritikának, a radikális baloldal pedig az államszocializmus bukása után nemzetállami politikai sikerek és globális perspektívák szűkében maradt.

„Útikalauz” a globális válságokhoz

Dorosz Dávid könyve kiváló „útikalauz stopposoknak”, akik a globális kapitalizmus galaxisa által okozott gazdasági, társadalmi és politikai válsággal akarnak szembesülni. A könyv a hazai piacon több szempontból is úttörő. Egyrészt könnyen olvasható és érthető, világos stílusú, az olvasót mély tudományos apparátussal nem lerohanó, mégis óriási felhasznált irodalmat megmozgató kézikönyv jellegű vállalkozás. Másrészt pedig a szerző személyes, évek óta csiszolt politikai hitvallása, tapasztalata összegződik benne. Ezt a tulajdonképpen „két könyvet” a szerző aktivista, politikus, a globális válságokat szemlélő és azokért tenni vágyóan aggódó személyisége köti össze. Ami elsőre szembetűnhet az olvasónak – szerintem ez a kötet egyik legnagyobb erőssége –, az a személyesség, amellyel Dorosz nem bántóan, de mégis határozottan karon fogja az olvasót és lényegében olyan globális problémákkal ismerteti meg, amely elől hajlamosak lennénk inkább menekülni, semmint azokkal ilyen mélységben szembenézni. E válságokat a szerző politikai keretrendszerbe helyezve elemzi és a „globális progresszivizmus” gyógyszerét próbálja meg kikeverni orvoslásukra.

A letisztult kötet négy fő rész keretében foglalkozik a globális problémákkal: az első a „túlterhelt bolygót” sújtó legnagyobb katasztrófákat (népességnövekedés, klímakatasztrófa) mutatja be; a második az egyenlőtlenségek és a negyedik ipari forradalom által „aláaknázott társadalmakkal” foglalkozik; a harmadik a globális rendnélküliséggel és a világrendszer átalakulásával néz szembe; végül a negyedik a neoliberális kapitalista rendet kritizálja és ennek kapcsán bontja ki az erre adható globális progresszív válaszokat. A fejezeteket át- meg átszövik, keretezik a szerző közérthető tudományos összefoglalói és az olvasók számára összegyűjtött praktikus tanácsai, amelyekben számomra az volt különösen fontos, hogy a szerző saját személyes válságain keresztül világít rá korunk feszítő társadalmi problémáira.

A kötet legfontosabb újdonsága a témával foglalkozó hazai könyvekhez képest mindenképpen az, hogy egy érthető keretben fésülte össze azokat a nagyon összetett válságokat, amelyekről máshol külön-külön olvashatunk. A szerző azonban nemcsak egymásra halmozza a válságjelenségek leírását, hanem bemutatja a köztük lévő legfontosabb összefüggéseket is (pl. a klímaválság és a túlnépesedés nagyon kényes kapcsolatrendszereit). Egyúttal rámutat arra is, hogy hogyan vezethetők vissza a látszólag nagyon is különböző katasztrófák a neoliberális kapitalizmus működésére. A kötet különös érdemének tartom, hogy helyzetleírása tudományos tényeken, nem pedig hitvitákon alapul. A szerző ugyanakkor mégsem gondolja azt, hogy korunk válságaira ne politikai megoldásokra lenne szükség.
Kapitalizmus igen, neoliberalizmus nem?

A kötetet áthatja egy óriási és nyugtalanító ellentmondás, ez pedig abban keresendő, hogy a globális kapitalizmus hegemón ideológiájának, a neoliberalizmusnak a problémáját korántsem lehet annyival elintézni, hogy az nem egyenlő magával a kapitalizmussal. Dorosz Dávid már a kötet elején világossá teszi prokapitalista pozícióját és ez önmagában egyáltalán nem probléma: „Tudom, hogy ennek hatására néhány olvasómban megszólal a vészcsengő: valójában a kapitalizmussal akarok leszámolni. Az ő megnyugtatásukra szögezzük le már a legelején: a neoliberalizmus és kapitalizmus nem egy és ugyanaz. Az előbbire nincs szükség, az utóbbira pedig – jobb rendszer híján – nagyon is szükség van. A kettőt összemosni és minden, a neoliberalizmust érő kritikát egyfajta antikapitalista bélyeggel felruházni nem más, mint politikai kommunikációs eszköz.” (10.)

A gondok ott kezdődnek, hogy emiatt elhomályosodik a szerző látásmódja és nem vet azzal számot, hogy a neoliberalizmus korántsem a kapitalizmus valamiféle betegsége, hanem napjaink globális valóságát meghatározó, alapvető működési módja. A neoliberalizmus mára levakarhatatlanná vált a kapitalizmusról és ennek brutális hatásait nagyon hatásosan diagnosztizálja a szerző: a „neoliberális politikák azon dolgoznak, hogy megerősítsék azokat a globális elitet alkotó felső osztályokat, amelyek a nagyvállalatokat irányítják és tulajdonolják” (303.); „…miközben a szűk globális elit VIP-várójában minden lehetőség adott a gondtalan életre, a társadalom többségének mindennap ennek a turbókapitalizmusnak a dallamaira kell táncolnia.” (300.)

Ugyanezek az elitek mindent elkövetnek, hogy eltereljék a figyelmünket arról, hogy ők felelősek a globális ökológiai- és klímaválságért (315); „a technológiai fejlődés így valójában a munka jegyében gyarmatosítja a magánéletünket és a szabadidőnket” (310). Dorosz pontosan tudatában van annak is, hogy „neoliberális politikákkal egészen biztosan nem lehet megoldani a mostani és a jövőben előttünk tornyosuló globális válsághelyzeteket” (314). Vagyis a szerző valami olyat akar leválasztani a kapitalizmusról és kritizálni, amit önmagában nem lehet megtenni. Mindez pedig azért van, mert nem akarja észrevenni a szobában megbújó elefántot, hogy kritikájának tárgya mindvégig a globális kapitalizmus maga volt. Ez az ellentmondás különösen akkor szembetűnő, amikor a kapitalizmus és a szélsőséges jobboldali eszmék történelmi kapcsolata kerül terítékre a könyvben: „A jobboldali szélsőségeseknek a kapitalista elitek általi bőkezű támogatása hosszú történelemre tekint vissza. Ezek a politikai erők ugyanis, noha nagyban támaszkodnak az állami újraelosztás politikai eszközeire, nagy erőkkel támadják a demokratikus intézményeket, amelyek általában nem az üzleti elitek kedvencei. Ebben gyökerezik az üzleti nagytőke és a jobboldali autoriter erők történelmi szövetsége. Hitler náci pártja már jóval a hatalomra jutása előtt jelentős részben a német mágnások és cégek… pénzéből működött.” (312–313.)

Ha a nagytőke és az autoriter erők között történelmi szövetség van, akkor ezen hogyan változtatna az, ha lehántanánk a kapitalizmusról a neoliberalizmus kitinpáncélját? Természetesen a kapitalizmus korántsem volt mindig neoliberális, de a neoliberalizmus felerősítette a kapitalizmusnak – talán legjobban Rosa Luxemburg által leírt – imperialista, militarista jellegét. Kapitalizmus és neoliberalizmus szétszálazása azért sem könnyű, mert – ahogyan Peter Bloom érvel – erős a kapcsolat a gazdasági liberalizáció és a politikai önkényuralom között. Manapság éppen ezért beszélhetünk autoriter kapitalizmusról, amelynek militarista jellegét („terror elleni harc”, a neoliberális munkaállam) a végletekig fokozta a neoliberalizmus.

E dilemmákhoz kapcsolódik az is, hogy a globális progresszió kapcsán Dorosz óriási felhajtóerőt tulajdonít a nemzetközi szervezeteknek (különösen a NATO és az EU esetében), azzal azonban egyáltalán nem számol, hogy ezek az intézmények az általa is bírált neoliberális világrend szerveződései. Úgy vélem, hogy a fenti ellentmondások abból fakadnak, hogy a globális progresszió elkezdte integrálni a tőkekritikát, de ez hallatlan kognitív disszonanciákhoz vezetett.

A középosztály-fétistől az újbaloldal kritikájáig

Dorosz idézi a James Carville-féle bonmot-t a gazdasági kérdések fontosságáról („a gazdaság, te hülye”) (336) és ennek kapcsán hitet tesz amellett, hogy a progresszív projekt legfőbb társadalmi alapja a középosztály kell, hogy legyen (335). Ezzel szerintem az a probléma, hogy a baloldal történelmi meghatározottsága okán nem zárhatja be magát a társadalmak középosztályaiba, hiszen egyrészt mindig is a leszakadó, legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportok képviselete, érdekvédelme volt a feladata, másrészt pedig bár a középosztály maga is kizsákmányolt, de fogyasztási struktúrái miatt maga is kizsákmányolást fenntartó erőként lép fel.

Lehet, hogy ezúttal én nem látom (vagy nem akarom látni) az elefántot a szobában, de ez középosztályközpontúság két előfeltételezésből ered: egyrészt abból, hogy politikai változás csakis választásból fakadhat [„Tetszik, vagy sem, a progresszíveknek hatalomba kell kerülniük – ehhez pedig választásokat kell nyerniük. Egyedül ez számít.” (333.)]; másrészt, hogy eleve elrendelt dolog, hogy a választásokon zömmel a középosztály vesz részt.

Én magam egyikről sem vagyok meggyőződve, ugyanis a baloldal számára fontos eszköz a választás, de alapvető cél kell, hogy legyen a középosztály alatti társadalmi csoportok bevonása (hiszen az lenne a demokrácia lényege, hogy a legnagyobb kisebbségek ne monopolizálják a politikai rendszert), másrészt a választás szükséges, de nem kizárólagos eszköze a baloldali politikának (gondoljunk itt a tőkével szembeni ellenállás változatos formáira a szakszervezeti szerveződéstől az utcai megmozdulásokig, a polgári engedetlenségtől a sztrájkig). Dorosz lényegében a középosztály projektjének tekinti a választás intézményét és ebből úgy vélem egy olyan súlyos félreértés származik, amely végső soron feloldhatatlan: ha a középosztály kabátjához varrjuk a neoliberális kapitalizmus kritikáját, akkor egyáltalán nem következik semmilyen változtatás, ugyanis a középosztályok olyannyira érdekeltek a kapitalista rendszerek fenntartásában, hogy ennek érdekében nagy hányaduk nyitott lett az autoriter jobboldal irányába (gondoljunk itt a hazai helyzetre).

Ami a legmeglepőbb számomra, az az, hogy a szerző e középosztály-fetisizmustól az újbaloldal kritikájához jut el. Nem mintha ne lehetne vagy kellene kritizálni az újbaloldalt, de semmiképpen azon az alapon érdemes ezt megtenni, hogy e mozgalmak és pártok által kifejtett kapitalizmuskritika elriaszthatja a középosztályból érkező szavazókat: „Néhány kivételtől eltekintve azonban a legtöbb esetben nem kínálnak pozitív jövőképet, hanem megragadnak a kapitalizmus tagadásánál. Ez pedig megakadályozza őket abban, hogy kilépjenek hagyományos, egyébként is elkötelezett támogatói körükből, saját társadalmi és kulturális buborékjukból.” (334–335.) Vagy máshol: „A hippikkel és Marx-idézeteket mantrázó radikálisokkal teli sátorvárosok elriasztják azokat a választópolgárokat, akiknek tömegei nélkülözhetetlenek a szükséges változások elindításához. 1968 története megmutatta, hogy a radikálisok szörnyen sebezhetővé teszik a progressziót a neoliberális ellentámadással szemben, amely hatékonyan tud építeni a stabilitás és a biztonságos, nyugodt hétköznapok iránti választói igényre.” (336.).

A dolog úgy áll, hogy ha a klíma- és ökológiai válság korában továbbra is a „nyugodt hétköznapok választói igényéből” indulunk ki – és ezt egyébként, ahogy arra utaltam, Dorosz nagyon is látja és bemutatja a kötet más pontjain –, akkor hamarabb bekövetkezik az összeomlás, semmit arra bármilyen módon fel tudjunk készülni. Ezen a ponton visszautalok a korábban jelzett ellentmondásra: a szerző (mivel neoliberalizmus nélküli kapitalizmust kíván) nem tudja feloldani azt az ellentmondást, hogy egyik oldalról pengeélésen felvázolja a globális válságok drasztikus következményeit, másrészt ezekre az eddig megszokott eszközökkel, a „hétköznapok politikájával” próbál meg válaszolni. Pedig ahogy ő is írja, véget értek a hétköznapok: „A könnyű nap tegnap volt. De a mai nap még a miénk. Ideje munkához látnunk, hogy legyen holnapunk is.” (367.)

* * *

Dorosz Dávid könyvével nagyon fontos mű született arról, hogy hogyan lehet politikai szempontból reagálni korunk legnagyobb válságaira. A kötet számomra azért különösen jelentős, mert segítségével talán minden eddiginél jobban ki lehet kristályosítani a parlamentáris demokráciában és a „jó kapitalizmusban” hívő, középosztályra alapozó (baloldali és liberális) progresszívek és a rendszerkritikus, globális és lokális szinten az ember és természet kizsákmányolása ellen küzdő radikális baloldal között meghúzódó egyet nem értéseket. A kötet számomra azt üzeni, hogy legyünk érzékenyek a „szobában lévő elefántokra”. Ugyanis erre óriási szükségünk lenne, mert amíg mi nem nyitunk egymás felé, addig abból politikai szempontból az autoriter jobboldal és a lopakodó fasizmus profitál. Dorosz szerint „[a]z emberek olyan vezetőkre vágynak, akik megoldják a gondjaikat, nem pedig olyanokra, akik házsártos professzorként oktatják ki őket, mintha csak egy sör választaná el őket a nemzetközi forradalom kirobbantásától.” (352.).

Ezt a vezetőt jelenleg Orbán Viktor testesíti meg a magyar társadalom egy része számára. Én abban hiszek, hogy lehet egyszer egy olyan, a progresszív-radikális közegek által elfogadott vezetőnk, aki egyszerre mutatja meg, hogy a neoliberális kapitalizmus nem meghaladhatatlan és közben nem az emberek legrosszabb ösztöneire, a gyűlöletre és a felelőtlenségre játszik majd rá.

No comments:

Post a Comment