Tuesday 26 May 2020

A baloldal radikális lesz, vagy nem lesz


Miközben az Orbán-rendszer elindította a (valójában csak csírájában létező) radikális baloldal elleni legújabb ideológiai háborúját, addig az ellenzéki oldal liberálisai még mindig rettegnek bármiféle komolyabb kapitalizmuskritikától. A koronavírusra hivatkozva bevezetett rendkívüli hatalomgyakorlás azonban rámutat arra, hogy a liberális demokrácia paneljeivel sohasem tudjuk leváltani az autoriter államot a piaci fundamentalizmussal ötvöző Orbán-rendszert.

Még március elején fogalmaztam meg a Népszava hasábjain azt, hogy az Orbán-rendszer leváltásának kulcsa, hogy az ellenzéken belül szét lehet-e törni az „antikommunista koalíciót”, ami lehetőséget ad egy radikálisabb baloldali ideológia megfogalmazására. Az írás nem titkolt célja az volt, hogy hogyan lehet meghaladni azt a gondolatot, hogy a NER elleni összefogás alapvetően liberális irányultságú legyen. Időközben az Orbán-rendszer szintet lépett, az elmúlt időszak bemutatta, hogy a korlátlan felhatalmazást mire is használja a kormányfő: a nemzeti burzsoázia és nemzetközi nagytőke támogatására és magyar emberek sanyargatására az egészségügytől a munka világáig. Mindezek lehetőséget adhatnak egy karakterében sokkal radikálisabb baloldal létrejöttére, hiszen az új típusú Orbán-rendszerre nehéz mit mondani a megszokott liberális pozícióból, hacsak annyit nem, amit Székely Tamás – korábbi egészségügyi miniszter – mondott: „Első megközelítésben riasztónak tűnhet, hogy több mint 30 ezer ágyat fel kell szabadítani… de ha elkezdünk a számok mögé nézni, akkor ez azért annyira nem borzasztó.”

Pedig borzasztó – nagyon is! Dermesztő továbbá, hogy az Orbán-rendszer a járvány elleni védekezés árnyékában folytatta és felpörgette brutális neoliberális és embertelen megszorító politikáját: az állami egészségügyi rendszer további amortizálása az állami fenntartású ágyszámok „várva várt” csökkentésével; drasztikus megszorítás a felsőoktatásban (miközben rekord alacsony a jelentkező diákok száma); a magyar munkavállalók végletes kiszolgáltatása a túlmunkakeret parttalanná tételével a munkaadók számára, valamint Európa legrosszabb bérkiegészítési rendszerének bevezetése; a nemzeti burzsoázia a szükséghelyzetben is virágzik, miközben életek és családi egzisztenciák mennek tönkre; a tragikus méretű munkanélküliséget állami bérrabszolgasággal (értsd: közmunka) tervezik enyhíteni; az állami vagyon mértéktelen, bűnös és teljességgel indokolatlan privatizálása (balatoni ingatlanoktól közraktárakig); a közalkalmazotti jogviszony sárba tiprása. 

A válság, a bizonytalanság, a kilátástalanság tehát az Orbán-rendszer érdekeit szolgálja, és biztosak lehetünk benne, hogy a kormányzat addig fogja fenntartani a rendkívüli állapotokat (akár a formális jogi keretek nélkül is), amíg politikai céljait el nem éri: ez pedig a nemzeti burzsoázia és a felső középosztály szövetségén, valamint a társadalom egy része gyűlölettel való feltüzelésén alapuló hegemónia. Orbán régen megértette azt is, hogy az autoriter állama és a tőke igényeinek parttalan kiszolgálása akkora terheket ró a magyar társadalom döntő többségére, hogy ez a kizsákmányolás normál körülmények között fenntarthatatlan. Az Orbán-rendszer tehát a gyakorlatban mutatja be, hogy a félperiférián mennyire autoriter formában működik a kapitalizmus. Mindezt kimondani csak erősen kapitalizmuskritikus pozícióból lehet, és fellépni ez ellen csak egy radikális baloldal tud.

Furcsának tűnhet, de valójában nagyon is logikus, hogy az Orbán-rendszer ezt jobban látja, mint az ellenzék maga: ezért is indult meg egy, a Századvégből eredő (és a kormányzati propagandában összehangoltan megjelenő) gyűlölet-kampány a „radikális baloldal” ellen. Mindez természetesen nem a kormányzat találmánya (egyik fő referenciájuk a köreikben közkedvelt Roger Scruton), de abban az Orbán-rendszer lehet a világ egyik legsikeresebb autoriter jobboldali populista rezsimje, hogy a nemzetiszocialista rendszerek és a radikális baloldal egymással való azonosításával megakadályoz mindenféle baloldali kibontakozási lehetőséget. Mindez persze tele van önellentmondással, hiszen a hazai rezsim szellemi előzménye a nemzeti szocializmussal bensőséges viszonyt ápoló Horthy-rendszer, de ez senkit sem érdekel akkor, ha a baloldalt elnyomja az éledező fasizmus, és radikális baloldalinak lenni „ellenérzést kelt” a potenciális szövetségesekben.

A baloldal szövetségeseinek esetleges fenntartásai azonban másodlagosak, hiszen nem az összefogást, hanem a magyar társadalom állam és piac által kizsákmányolt osztályait kell megmenteni. Emiatt különösen érthetetlen számomra Lendvai Ildikó azon javaslata (2020. május 2.), hogy immár nincs idő „saját profil élesítésére”, mert a NER-rel szemben „egyetlen világos alternatívát kell állítani”. Mindannyian pontosan tudjuk, hogy ha más nem, akkor majd az elkövetkező két évben sohasem látott mértékben felpörgő kormányzati gyűlölet biztosít afelől, hogy ha az Orbán-rendszer egy olyan határhelyzetet, mint a koronavírus világjárvány, ilyen brutálisan a saját túlélése érdekében használ fel (durván becsapva a járvány során békejobbot nyújtó ellenzéket), akkor nincs olyan dolog, amit ne tenne meg a hatalomban maradás érdekében. Fel kellene ismerni, hogy nem elég választással leváltani a fasizálódó, az emberi szenvedés enyhítésére teljesen érzéketlen, a rendkívüli jogrendet a végtelenségig feszítő rezsimeket, hanem – ahogy Hegyi Gyula írta (2020. április 28.) – egy új világmagyarázatra van szükség. Ennek a változásnak csakis világlátásában radikális, humánus, kapitalizmuskritikus, szocialista baloldal lehet az elindítója.

A szerző jogász, politológus, az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjának tagja