Wednesday, 16 December 2020

Egy orbánista EU-ban nincs helye a baloldalnak


A magyar és a lengyel kormányfő végül feladta a vétóját és zöld utat kapott az EU-költségvetés, valamint a válságkezelési program. Látszólag mindenki örül: nyert a német vezetés, az Európai Tanács és nyert Orbán is. Egy valaki veszített, mégpedig a magyar társadalom. Magától értetődik, hogy az Orbán-rendszert nem az EU-nak, hanem a társadalomnak kell leváltani. Ugyanakkor fájdalmas kijózanodás, hogy az európai politika elkezdte aktívan akadályozni Orbán elmozdítását. Vagyis, minden látszattal ellentétben, a magyar miniszterelnök éppen az a politikus, akit a nyugati politikai és üzleti körök szívesen látnak a továbbiakban is a hatalomban. A vétó-üggyel tehát Orbán valójában azt a projektet folytatja, ami a 2019-es EP-választással veszni látszott: egy konzervatív-rasszista EU kiépítését. Mindez pedig rámutat arra, hogy minden eddiginél időszerűbb lenne elgondolkodni azon, hogy baloldali szemszögből milyen Európai Uniót szeretnénk. Ugyanis, ha Orbánnak és elvbarátainak sikerült átformálnia az EU-t „Európa-erőddé”, akkor abban nem lesz helye a baloldalnak.

A magyar-lengyel vétó nyomán két dologra szeretném felhívni a figyelmet: az egyik az, hogy az Orbán-rendszernek igenis van európai politikája, amelynek korántsem elsődleges célja az EU-ból (mint a rendszer fő anyagi donorjából) való kilépés, hanem a jogi-bürokratikus rendszer politikai réseinek megtalálása és az egész EU karakterének átrajzolása a megerősített nemzetállami sáncok mögül – egy markáns zsarolási potenciállal. A másik szempont, amit jó lenne végre felvetni a baloldalon, az az, hogy milyen Európai Unióban gondolkodunk.

Vajon Orbán tényleg rendszeridegen az EU-ban?

Sokszor gondoljuk azt, hogy Orbán egy rebellis nacionalista az Európai Unióban, aki feltűrt ingujjal szügyig szeret gázolni az általa keltett botrányokban. Ez természetesen igaz is, ugyanakkor ebből nem szabad azt a téves következtetést levonni, hogy Orbán nem érti az EU működését, vagy hogy óhatatlanul ki akar az EU-ból lépni. Valójában a mostani eset és az egész orbáni EU-politika mutatja azt, hogy a miniszterelnök milyen pontosan érti és érzi az EU működési sajátosságait és mennyire ki tudja ezeket használni. Erről a baloldalon azért nem „illett” eddig beszélni, mert akkor végre vállalni kellene egy EU-kritikus álláspontot és ez igen nehéz abban a helyzetben, amíg egyes ellenzéki és értelmiségi csoportok az EU-tól várják, hogy megbuktatja Orbánt.

Az a furcsa helyzet, hogy Orbánt egy EU-ellenes politikusnak látjuk és láttatjuk sokszor, ugyanakkor valójában az a helyzet, hogy Orbán alkalmazkodott leginkább a hazai politikában az európai játékszabályokhoz és Orbán nem rendszeridegen az európai politikán belül, hanem egészen egyszerűen olyan az európai politika, mint amilyet Orbán megtestesít. Vagyis éppen ideje leszámolni azokkal a hagymázas EU-víziókkal, hogy az „európai értékközösség nem engedheti sokáig tombolni az Orbán-rendszert, mert az ellentétes a jogállamisággal és az európai értékekkel”. A vétó talán most már mindenki számára megmutatja, hogy ez egészen egyszerűen nincs így. Tudatosítsuk magunkban, hogy Orbán Viktor az a politikus, akit az európai üzleti és politikai elit (nagy része) szívesen lát egy félperifériás autoriter rendszer élén.

Amit most Orbán csinált, az nem más, mint hazai és európai túlélésének biztosítása volt. Egyrészt garantálta azt, hogy rendszere működik 2022-ig: vagyis Orbán időt nyert magának és a zöld utat kapott a választási felkészülésre. Másrészt pedig lépéseket tett az európai szinten vesztes 2019-es európai parlamenti vereség visszafordítására és elkezdte azt a politikai konglomerátumot létrehozni, amely alkalmas lehet a jövőben az Európai Néppárton belül és/vagy azon kívül kialakulva az egész EU átalakítására.

Miért nincs a baloldalnak gondolata Európáról?

Az a tény, hogy az EU eddig és eztán is finanszírozza az orbáni autokráciát végre elgondolkodásra kellene késztesse a hazai baloldalt, hogy az az alapvetően liberális Európa-kép, amelyben immáron három évtizede gondolkodik, helyes-e és ehhez képest milyen lehet egy baloldali elképzelés az EU-ról. Ugyanis az utóbbi években erőteljesen felfutást mutat az EU baloldali kritikája és ehhez képest alternatívák kidolgozása. Azonban a hazai helyzetet nehezíti, hogy az EU-ról való kritikus gondolkodást a jobboldal kisajátította és a liberális közvélekedés minden EU-kritikát azonnal az EU-ellenesség skatulyájába helyez. Ez azzal járt, hogy a csatlakozás után a hazai baloldalon nem fogalmazódott meg sem jogos kritika, sem pedig alternatív megközelítés európai kérdésekben. Ok és lehetőség pedig bőven lenne és éppen itt az ideje annak, hogy az EU-kritika (és nem az EU-ellenesség!) jobboldali hitbizományát megtörjük.

Costas Lapavitsas többek között azt vizsgálja a The Left Case Against the EU (Wiley, 2018) című könyvében, hogy a trojka (Európai Bizottság, Európai Központi Bank, Nemzetközi Valutaalap) miként bánt el Görögországgal és a görög társadalommal a 2008/2009-es gazdasági és pénzügyi összeomlást követő katasztrófa idején. A szerző kifejti, hogy az Európai Unió nem más, mint nemzetállamok hierarchikus szövetsége, amely megteremtette az egységes piac intézményi feltételeit a neoliberális gazdaságpolitika könyörtelen elmozdítása érdekében. Mindennek legfőbb nyertese a német tőke. Wolfgang Streeck német gazdaságszociológus pedig a következőképpen vélekedik az Európai Monetáris Unió (EMU) feletti német hegemóniáról: „Az EMU konszolidációs állapotába ágyazott nemzetközi kapcsolatok nagyon aszimmetrikusak. A gazdaságilag gyenge országok, valójában az országok többsége, néhány gazdaságilag erős országgal találja magát szemben, akik hatékonyan tudnak úgy diktálni, hogy közben pénzügyi támogatások visszatartásával fenyegetnek. Németország 2008 után – visszanyerve gazdasági erejét – az EMU legnagyobb haszonélvezője lett, köszönhetően exporterejének és az alacsony kamatoknak, gyakorlatilag úgy kormányozva az EMU-t, mint egy német gazdasági birodalmat.”

Vagyis, amikor a baloldal EU-kritikában gondolkodik, annak fő iránya az EU neoliberális intézmény- és pénzügyi rendszere és az ebből következő társadalmi megszorítás-ellenesség kell, hogy legyen. Az a rendszer, amivel az Orbán-féle populizmus valójában mindig is együttműködött. Orbánnak nem az EU neoliberális karakterével van a gondja, hanem úgy kíván ebből hasznot húzni, hogy megerősíti a nemzetállami mozgásteret. Gondoljunk csak arra, hogy a német (óriási részben autóipari) nagytőke és az Orbán-rendszer között mennyire bensőséges viszony van: 2010-2018 között a német nagyvállalatok több mint 100 milliárd forint állami támogatást kaptak Orbánéktól, az új munkajogi- és sztrájkszabályok pedig egyértelműen a tőkének kedveznek a munkával szemben. Nem beszélve arról, hogy Orbán „(rabszolga)munka alapú társadalmában” még járvány idején sem a munkás, hanem a cégek kerülnek megsegítésre.

Óriási problémával állunk tehát szemben: amíg a baloldal elfogadta azt, hogy az EU egy „progresszív projekt”, addig lemondott saját politikai és politikai gazdaságtani radikalizmusáról. Ez pedig egy rendkívül ellentmondásos helyzetet eredményezett. Az igen komoly szociális és jóléti vívmányokkal felvértezett EU mára egy neoliberális, a tőkét és az autoriter vezetőket támogató konstrukcióvá vált, amelynek működését Orbán nem csak, hogy megértette, de hazai viszonyok között eddig ő tudott belőle leginkább profitálni: ennek ára a politikai korrupció, a mérhetetlen klientúraépítés, a magyar társadalom legszegényebb millióiról való tudatos lemondás. Az EU részéről pedig az „úgynevezett európai értékek” totális szembe köpése. Az EU legitimációja nem csak azzal roggyant meg, amikor Erdoğan-nak szervezte ki a menekültek Európán kívül tartását, hanem azzal is, amikor az orbáni politikát a nagyvállalati érdekek mentén, a rendszer autoriter vonása ellenére finanszírozza. Ez mutatja, hogy az EU nyugati centruma nem hisz (eléggé) abban, hogy a közép-kelet-európai régióban egyszerre működtethető egy demokratikus gazdasági és politikai berendezkedés. Ezért azt a megoldását választották, hogy a félperifériára egyfajta „gazdasági gyarmatként” tekintenek és szedik annak hasznait, de közben politikailag lemondanak róla (jelen esetben a „helytartó”, azaz Orbán javára). A hazai baloldal súlyos hibája, hogy nem vette észre, hogy az orbáni politika mennyire főáramúvá vált az EU-ban és a liberális dogmák nyomán, abban a hitben élt, hogy az EU egy ponton megálljt parancsol a miniszterelnöknek. A vétó esete végérvényesen megmutatta, hogy ez mekkora tévedés.

De talán még nincs túl késő és van még visszaút, amelynek első lépése az kell legyen, hogy sürgősen újragondoljuk, hogy baloldali szempontból milyen EU-t akarunk. Ez azért is fontos, mert a „progresszív európai projekt” tévútja azzal a brutális mellékhatással is járt, hogy a baloldal (itthon is és egész Európában) nem tudta megvédeni azokat a legszerencsétlenebb sorsú társadalmi csoportokat, amelyeket a soha véget nem érő megszorítások politikája, a globális pénzügyi és gazdasági válság, a globalizáció miatti egzisztenciális és mentális ellehetetlenülés, most pedig a koronaválság a leginkább sújtott és végső elkeseredésükben (amint ezt a Brexit, Trump, Orbán példája is mutatja) a radikális jobboldal halálos ölelésében találták magukat. A baloldalnak történelmi szavazótábora (munkások, legszegényebbek) felé nemzeti és európai szinten is végre felelősséget kell vállalnia! Mégpedig mihamarabb, mert az orbánista Európai-erődben a kapitalizmus károsultjai egy újfeudális, szolgai életmódra lesznek kárhoztatva.

No comments:

Post a comment