Nem mindenki érzi át, hogy az Orbán-rendszer leszalámizza a magyar társadalmat, a szolidaritást pedig nem hagyja kibontakozni. Ráadásul a „mézesmadzag-ostor” stratégiával tudatosan választja el egymástól a különböző társadalmi csoportokat – mondja Antal Attila. A politológus szerint ugyanakkor a fiatalok jól látják, ez a rendszer lemondott róluk, ahogy arról is, hogy Magyarországon jóléti rendszer működjön. Orbán most veszíti el azt a generációt, amelynek egészen biztosan szüksége lenne egy új politikai rendszer létrehozására, felépítésére.
Több mint egy éve tart a pedagógusok sztrájkkal, polgári engedetlenséggel, felmondások letétbe helyezésével, aláírásgyűjtéssel, fórumokkal, tudásmenettel, fáklyás felvonulásokkal és még sok más formával kiegészített ellenállás az oktatásban. A kisebb engedmények ellenére, mindez jórészt eredménytelen. De miért?
Abban a tekintetben nem eredménytelen az ellenállás, hogy a szakszervezetek és a kollégák között kialakult egy bizonyos szolidaritás. Az biztos, hogy sokan érzik azt a közös nyomást, amit a kormány az egész pedagógustársadalomra gyakorol, és látják azt a konokságot, „megátalkodottságot”, amit az Orbán-rendszer képvisel ezekben a kérdésekben. Az viszont tény, hogy azok az eredmények, amikre itt sokan gondoltak, vagy az a típusú társadalmi szolidaritás, hogy különböző csoportok megmozdulnak, elmaradt. Szerintem nagy probléma, és egyben hiány is, hogy a felsőoktatás nem foglalkozik a közoktatás kérdéseivel, pedig nyilvánvalóan ez a szféra szenvedi meg azt a helyzetet, hogy a diákok a közoktatás malomkövei között felőrlődnek. Ebből a szempontból valóban van egyfajta eredménytelenség.
Mi ennek az oka?
A fő oka, hogy nem mindenki érzi át azt, hogy az Orbán-rendszer tulajdonképpen leszalámizza ezt a társadalmat, és egész egyszerűen nem hagyja kibontakozni a szolidaritást. A „mézesmadzag-ostor” stratégiával tudatosan választja el egymástól a különböző társadalmi csoportokat. Ezzel tulajdonképpen egy olyan játékteret hoz létre, hogy ne tudjon kialakulni egy nagyobb, mindent elsöprő megmozdulás, vagy éppen sztrájk. Másrészről pedig ott vannak azok a látens dolgok, hogy a tankerületeken, igazgatókon keresztül jelentős mértékben megfélemlíti a pedagógusokat. Ez hasonlít a közmunka-polgármester kérdéshez. Ezeket a neofeudális viszonyokat tulajdonképpen a saját csatornáin keresztül működteti. A tankerületen belül a vezetésnek óriási jutalmakat osztanak, az igazgatóknak az utasítások le vannak adva. Ez pedig pont az antiszolidáris közeget táplálja és építi.
A tüntetések és egyéb megmozdulások ellenére, miért nem sikerül áttörni a falat, a tanárok többsége miért várja birkaként, néma csendben a „végzetet”? Miért nem értik meg azt, ha egyszerre mind – de legalább 60 százalékban – mozdulnának, nem lehetne egyenként levadászni őket?
Önmagában már az borzasztó dolog, hogy egyrészt a közalkalmazotti státusz megszüntetésével, másrészt ezzel párhuzamosan – már a hatálybalépés előtt előre belengetve, hogy a pedagógus nem bírálhatja az oktatási viszonyokat – előrehozza ezeket a félelmi mechanizmusokat. Az Orbán-rendszer tudatosan „játszik” ezekkel a dolgokkal, a már meglévő hálózatát, networkjét működteti az oktatási rendszeren belül. A pedagógusok pedig eleve azokhoz a dolgokhoz igazodnak, amik a státusztörvényben le vannak írva. Nagyon depresszív hangulatot kelt ez, például azt mondják, úgysem lesz a tiltakozásnak eredménye. Pedig szerintem lenne mozgástér. Most lenne mozgástér. Szerintem azok a fiatalok és ellenzéki politikusok, akik látják ezt a helyzetet, pontosan tudják, hogy az Orbán-rendszer olyan, hogy elmegy a falig, és ha ott nem találkozik valamilyen ellenállással, akkor átüti a falat, és továbbmegy. Viszont, ha találkozik ellenállással – és ennek a „rándulásait” látjuk most – akkor ott szerintem van még mozgástér, még van lehetőség a változtatásra. Az Orbán-rendszer folyó módjára arra folyik, amerre kevesebb ellenállást talál. Természetesen ezeket az előbb említett ellenállásokat nagyon nemtelen eszközökkel az Orbán-rendszer maga is bomlasztja belülről. A pedagógustársadalmat ez a rendszer tönkretette, demoralizálta, szétszedte. Úgyhogy örülhetünk annak, hogy vannak még – ilyen formában is – megmozdulások. Azok, akik arccal, névvel, sorssal vállalták, hogy kirúgják, és nemtelen módon teljesen ellehetetlenítsék őket, azért sokaknak erőt adnak. A rendszer a kirúgásukat nyilván statuálásnak szánta, de nem akar mártírokat gyártani. Ugyanakkor szerintem egész biztosan lesz hatása a pedagógustársadalom és a diákok ilyen morális felelősségvállalásának. Lehet, hogy nem most, lehet, hogy nem a következő hónapban, de ezek azért biztosan jelentenek egyfajta „lassú mérget” az Orbán-rendszer számára. Mondjuk ki végre, hogy elveszít egy egész generációt. Most veszíti el azt a generációt, amelynek egészen biztosan szüksége lenne egy új politikai rendszer létrehozására, felépítésére. Nyugdíj tekintetében például megpróbálja a maximumot teljesíteni, hogy ne legyen társadalmi elégedetlenség, és a szavazói törzsbázis azt lássa, van mozgástere. Közben az unokákat, a gyerekeket, a pedagógusokat totálisan ellehetetleníti, és még nem biztos, hogy minden részletét látjuk, mennyire káros ez a magatartás.
Vajon a szülők sokasága miért nem érti meg még mindig, hogy XXI. századi oktatásra lenne szükség az iskolákban? Mindegyiküknek ott kéne állnia az iskolák előtt, és ezt követelni…
Ez így van. De nagyon összetett dolog, nyilván szociológiai mélyfúrás kellene ennek a megértéséhez. Az biztos, hogy a magyar társadalomban általános a kiábrándultság, általános a napi küzdelem. Tulajdonképpen az Orbán-rendszer egy szociál-darwinista módszert képvisel. Nyilvánvalóan minden család el van foglalva azzal, hogy így-úgy működik a rendszer, lehet, hogy kap még egészségügyi ellátást, lehet, hogy a gyereket megőrzés jelleggel még be tudja adni az oktatási rendszerbe. De Orbán rendszere nem tud többet. Feladta a jóléti államot, feladta a jóléti állam minimumát, azt az alapgondolatát, hogy egy társadalom szolidaritási közösség, és az államnak az a feladata, hogy ezeket a közszolgáltatásokat biztosítsa. Ezt pedig a társadalom jelenleg még nem, vagy igen lassan fogja föl. Akik ebben dolgoznak – az egészségügytől az oktatásig – nyilván látják, hogy teljesen szét van csúszva a rendszer, de ez a tapasztalat nagyon lassan csorog le a társadalomba. Pedig betegként, fogyasztóként, tanulóként, szülőként mindannyian ott vagyunk ebben a rendszerben, csak van még az az imázs, hogy mintha még működne. Ezt a „mintha működési módot” megszokta a társadalom, mint egy posztszocialista maradványt, és azt is, hogy lehet benne lavírozni. Csakhogy az Orbán-rendszer elveszi a lavírozás lehetőségeit is. Például nemrég azt mondta az egészségügyi államtitkár, hogy az üzleti szempontoknak az állami egészségügyben nem akarnak teret adni. De azt látjuk, hogy leromlott az állami egészségügy, mindenki menne a magánegészségügybe, de már ott is várólisták vannak. Vagyis azt látjuk, hogy az Orbán-rendszer elveszi a kibontakozás, a mozgástér lehetőségét, a jóléti rendszerek maradványaiból elszívja a levegőt. Az pedig biztos, hogy ez előbb-utóbb katasztrófához fog vezetni. Az Orbán-rendszer egyszerűen egy válságmenedzselő rendszerré alakult, és az utolsó utáni húrokat is elpattintja.
De miért nincs ellenállás ezzel szemben?
Az a helyzet, hogy időközben lezajlott egy óriási centralizáció, megerősítették, hogy a végrehajtó hatalom rendeleti úton kormányozhat. Pedig az, hogy tavaly a kormányalakítással a jóléti rendszerek maradványai a Belügyminisztériumhoz kerültek, már előre mutatta, hogy azokat komisszárius, rendeleti, közvetlenül irányított belügyminisztériumi szemlélettel fogják kezelni, és ez nyilvánvalóan rendszeridegen. Pintér a széteső jóléti rendszer válságmenedzsere, akinek nincsen plusz erőforrása, viszont a jelenlegi erőforrásokból rendet kell tartania. Neki ez a feladata. És renddel, rendtartással oktatást és egészségügyet nem lehet csinálni.
Új fejezet az ellenállásban az oktatási kérdésekről tartandó népszavazás kezdeményezése, korábban a PSZ két alelnöke, most kedden hét magánszemély, köztük Solymoss Miklós Marcell, az Eötvös József Gimnázium tanára, Szilágyi Kitty Barbara óvodapedagógus és az Egységes Diákfront öt tagja: Gajzágó József, Ádám Domonkos, Mihalics Lili, Bodor András Péter és Perlaki-Borsos Noel adta be a kérdéseit. Mondjuk, hogy törvényes úton próbálnak ellenállni. Ön szerint mi az esélye annak, hogy ezeket elfogadják? Mi lesz a vége?
A vége szerintem az, hogy azt a „szamárlétrát”, amit az ellenzék is megpróbált végigjárni – a parlamentáris keretrendszert belakjuk, bíróságtól az Alkotmánybíróságig próbálunk az Orbán-rendszerrel szemben fellépni –, ezt a civil kezdeményezéseknek, mozgalmaknak, ellenállásoknak, diákoknak, orvosoknak is sok szempontból végig kell járni. Azért az ember alapvetően jó, és nem hiszi el a gonoszságot, a rosszat, amíg nem találkozik vele szemtől-szembe. A gonosz banalitása – ahogy Hannah Arendt mondja Eichmann kapcsán –, amíg nem nézünk bele a szemébe, addig nem hisszük el, hogy ő valóban ilyen. Gondolom, hogy a népszavazási kérdések nem fognak átmenni, de, ha egy-kettő át is megy, azok nyilván politikai menedzselési célt szolgálnak majd: „tessék, adtunk nektek valamit, tudtok aláírásokat gyűjteni”. Közben pedig a válság ugyanúgy tovább fog tartani, és semmit nem oldunk meg. Vagyis lehet egy időhúzó jellege is. De ezt a „szamárlétrát” végig kell járni ahhoz, hogy társadalmi felismerés legyen abból: ez a rendszer lemondott egy generációról, lemondott arról, hogy a magyar társadalom egészségügyileg valamelyest stabilizálódjon. Holott a rendszer irányítói is mindent tudnak, tudják, milyen rossz állapotban van a magyar társadalom egészségügye, tudják, hogy a magyar oktatási rendszer egyszerűen nem tudja kitermelni azt a generációt, amely az országot tulajdonképpen tudja működtetni. Látják a kivándorlást, hogy kapálódzik a fiatalság.
Akkor mégis, mi ennek a célja?
Az, hogy erőszakkal egy olyan generációt neveljen ki az Orbán-rendszer, ami betagozódik ebbe az orbáni államkapitalizmusba, ahol az állam megtalálja majd azokat a helyeket, piaci réseket, ahová be tudja rakni az edukálatlan, klasszikus műveltséggel, társadalomkritikai gondolkodással nem rendelkező munkavállalókat. Ez egy klasszikus, államkapitalista autoriter megközelítés, ebben gondolkodik az Orbán-rendszer. Itt a kritikának, a kritikai gondolkodásnak nincs tere és lehetősége. Sajnos azt látjuk – és ez a dühítő és tragikus –, hogy a rendvédelmi dolgozókat lényegében kihasználják, felhasználják ezeknek a célkitűzéseknek az elérésére, és összeugrasztják őket a diákokkal. Tulajdonképpen az Orbán-rendszer egy olyan törést hajt végre, aminek tényleg beláthatatlanok a hatásai. Ezek a fiatalok – ha egyáltalán itt maradnak az országban –, az államban, a rendőrségben nyilvánvalóan nem fognak bízni. Olyan generációs élményük lesz, hogy a magyar állam cserben hagyta őket. Ez pedig azért nagyon furcsa, mert az Orbán-rendszer a kordonoktól jutott el a kordonokig. Csak korábban bontotta azokat, most pedig bezárkózik mögéjük. Azt az orbáni politikai rendszert, politikai berendezkedést, amely – képletesen – 2006-ban született, most autoriter, totális keretben működteti. Abból emel várat, katedrálist, amit Gyurcsány szakmai problémákkal félelemből, hülyeségből megcsinált. A Karmelita ennek egy nagyon tragikus metaforája. Azt a szabadságvágyat, ami ebben a társadalomban ’89-ben volt, az Orbán-rendszer kiölte. A célja az, hogy mindenféle társadalmi ellenállást legyűrjön. Az a belügyminiszteri „erőszakkal rendet tartok, és a társadalmi hatások totálisan érdektelenek” típusú szemlélet a dolog durva része, hiszen pontosan tudja, hogy milyen társadalmi hatásokkal jár az egészségügyi ügyeleti rendszer átalakításától kezdve a pedagógusok közalkalmazotti státuszának a megszüntetéséig. Csakhogy ezekkel tudatosan nem foglalkozik. Ugyanakkor ezeket a negatív társadalmi hatásokat tudatosan gerjeszti. Ennek csak katasztrófa lehet a vége.
Kunhalmi Ágnes, az MSZP társelnöke szerint a pedagógusok státusztörvénye a Mussolini-féle fasiszta állam berendezkedésére jellemző, amelyben a társadalmat hivatásrendekre osztják, és a tanároknak kizárólag az állam politikai-hatalmi céljainak megfelelően kell viselkedniük. Igaza van ebben?
Abban az értelemben egészen biztosan igaza van, hogy a fasizmus arról szól: az állami erőforrásokat hogyan egyeztessük össze a kapitalizmussal. És az Orbán-rendszer nem egy antikapitalista rendszer, a piacról él, a piacnak dolgozik. A jóléti állam feladata pontosan az lett volna, az lenne, hogy a piaci körülményeket amennyire lehet, humanizálja. A jóléti rendszernek a kivéreztetésével, utolsó maradványainak tudatos felszámolásával lényegében ezt az autoriter állami és piaci kombinációját szabadítja a magyar társadalomra, miközben az ellenállási hullámot próbálja demoralizálni, az ellenállásnak a szellemét akarja megölni. Az Orbán-rendszer a társadalomtól önmagához szív el forrásokat, és ez megbocsáthatatlan. Ezért nagyon tragikus a helyzet. Remélem, hogy ez nem fog menni, hiszen itt vannak a fiatalok, és jól látják, hogy ez a rendszer lemondott róluk, ahogy arról is, hogy itt egy ilyen félperifériás helyzetben Magyarországon egy jóléti rendszer valamelyest tudjon működni.