A Népszava Visszhang 2024. júnis 29-i mellékletében arról, hogy mi lehet a magyar baloldallal.
Mit kezdünk a romokkal? E címmel vezette fel válaszát Antal Attila jogász, politológus. Mint mondja: a baloldal nem 2024-ben bukott meg, hanem 1989-ben (amikor nem volt képes felvállalni saját múltját), és 1990-ben (amikor önmagát és politikáját visszavonhatatlanul a liberálisok mércéihez kezdte igazítani), meg 1994-ben (amikor nem tudott ellenállni a neoliberális megszorítások politikájának), továbbá 2004-ben (amikor azt hitte, hogy Tony Blairt eltáncolva lehet baloldalt építeni – pedig ezt a brit Munkáspárt is megszenvedte), valamint 2006-ban (amikor a hatalom megtartása ismét csak fontosabb volt, mint az eszmék), illetve 2009-ben (amikor azt hitték, hogy a neoliberális receptet megint rá lehet erőltetni a magyar társadalomra), és persze végig 2010 után (amikor még ellenzékben sem volt képes meghozni a baloldal azokat a döntéseket, amelyek hiteles baloldalt eredményeztek volna, s a munkásság érdekképviselete miatt ismét csak a hatalmi játszmákat és azt választotta, hogy egyes személyeken keresztül egyre mélyebbre sodródik az Orbán-rendszerbe).
„Most a magyar társadalom »összbüntetésbe foglalt ítéletet« mondott a baloldal maradványai felett – véli Antal. – Ez azonban senkit sem tölthet el örömmel, mert 2024-ben az is nyilvánvalóvá vált, hogy az Orbán-rendszert nem lehet baloldalról választással leváltani, hiszen az, ami most történik, nem más, mint a rendszer újrarendezése akár Orbánnal, akár új politikai vezérrel: a magyar társadalom meghatározó része ugyanis jobboldalra szavazott, és a nagytőke az átalakuló rendszer különféle politikai frakcióit támogatja. A magyar társadalom tömegei tehát annyira el vannak keseredve, hogy bármi áron változást akarnak, és eközben még azt a kockázatot is hajlandók bevállalni, hogy a régi vezért egy újjal helyettesítik. Mindez óriási tragédia és egyúttal hihetetlen felelősség a baloldal maradványain, hiszen a jobboldali autoriter rendszer elérte azt, hogy a társadalom megelégszik azzal, ha „kicsit jobb lesz”: visszakap némit a szabadságjogokból és alkotmányosságból, nem omlik össze rögtön az egészségügy és az oktatás, nem uralja a mindennapokat az ezer fokon égő gyűlölet. Persze ezek nem kis dolgok, bár polgáriak, és nem is szabad őket lebecsülni, hiszen mindannyian vágyunk a normális életre. Ugyanakkor a baloldalnak most éppen az lenne a feladata, hogy rendszerszintű kérdésekkel foglalkozzon: megértetni azt, hogy a liberális demokrácia és kapitalizmus vadhajtásaként hogyan jött létre az Orbán-rendszer; az ökológiai és klímaválság korszakában alapjaiban kellene megkérdőjelezni a tőkén alapuló fogyasztói társadalom koncepcióját. De ezekkel a kérdésekkel nem tudunk foglalkozni, mert az összetöpörödött, magukat baloldalinak mondó pártokat belső hatalmi harcok uralják, és Blair szelleme (igaz, hogy már csak a romokon, de) továbbra is táncol. A baloldal valódi ereje sohasem vezérei, hanem vezérlő eszméi voltak. Uralkodni a romokon, és azokból nem egy új világ alapjait lerakni: történelmi és társadalmi felelőtlenség…”
