2026-ban jelentős politikai változások zajlottak le Magyarországon: ugyan a választók meghatározó többséggel leváltották az Orbán-kormányt, az azóta eltelt időszakból is látható, hogy a gyors politikai változások ellenére magát a kiépített és maradványaiban még mindig velünk élő autoriter rendszert korántsem olyan könnyű leváltani. Ennek egyik fő oka az Orbán-rendszerhez hasonló berendezkedések által létrehozott jogrend tartóssága. Ezt a jogrendet autoriter jognak nevezem: sajátossága, hogy a politikai vezetők magát a jogot használják fel arra, hogy kivonják hatalmukat a jogállami korlátok alól.
Az autoriter jog kialakulása mögött olyan szemléletváltás húzódik meg, amely szembemegy a felvilágosodás óta kibontakozó normatív keretekkel: az autoriter rendszerben a jog elveszítette autonómiáját, és úgy vált a politika eszközévé, hogy bármikor felhasználható politikai fegyverként. Az alábbiakban azt járom körbe, hogy milyen az autoriter jog természete, és milyen dilemmák következnek mindebből a demokrácia és a jogállamiság megvédése szempontjából.
A liberális jogrend elvesztette katechón jellegét
Álláspontom szerint a kortárs autoriter berendezkedések előretörésének és az általuk létrehozott autoriter jog kibontakozásának egyik legfontosabb oka a liberális jogrend elbizonytalanodásában és „elvarázstalanodásában” keresendő. Megrendült ugyanis az a hit, hogy a második világháború után létrejött liberális alkotmányos és nemzetközi jogi rend képes összetartani a világot, korlátozni a politikai hatalmat, és végső soron megakadályozni egy újabb világégést.
Ennek mélyebb megértéséhez érdemes visszanyúlni a német alkotmányjogász, Carl Schmitt által használt politikai-teológiai fogalomhoz, a katechónhoz. A bibliai eredetű kifejezés azt az erőt jelöli, amely feltartóztatja a végidőt, késlelteti a katasztrófát, és megakadályozza, hogy a világ rendje végleg felbomoljon. A második világháború utáni liberális jogrend progresszív jellege éppen abban öltött testet, hogy ilyen katechontikus küldetéssel lépett fel. A katechón fogalmát itt értelmezési keretként használom: a második világháború utáni liberális intézmények maguk is a katasztrófák feltartóztatásának ígéretével léptek fel. A nemzetközi jog, az emberi jogok, az alkotmánybíráskodás, a hatalommegosztás és a joguralom eszméje mögött ugyanaz az alapvető történelmi tapasztalat húzódott meg: a politikai hatalom nem maradhat korlátlan, mert a korlátlan hatalom egyszer már elvezette a világot a pusztulás szélére. A liberális alkotmányosság ezért nem csupán intézmények összessége volt. Egy ígéretet is hordozott, méghozzá azt az ígéretet, hogy a politikai konfliktusokat többé nem totális konfliktusként, hanem szabályozott, jogilag korlátozott küzdelemként fogjuk megvívni. A jog ebben a felfogásban nem egyszerűen a győztes politikai akarat normatív formába öntése, hanem éppen annak korlátozója.
Napjainkban mindenekelőtt ez az ígéret került válságba, és Schmitt „hosszú árnyéka” rávetül az összes autoriter irányba forduló rezsimre: megtalálható Trump politikájában testet öltő úgynevezett „neoreakciós” elképzelésekben, az orbánizmusban, de a putyini politikát eszmeileg megalapozó Alekszandr Dugin politikai filozófiájában is. Schmitt gondolkodásának újbóli megerősödése visszaköszön a kortárs autokráciák hatalomról vallott meggyőződésében: Schmitt liberalizmus-ellenességének egyik legfontosabb összetevője az a meggyőződés volt, hogy a liberalizmus pluralizmusa, univerzalizmusa és normativizmusa valójában képtelen a politikai rend fenntartására. A politikát szerinte végső soron nem normák, hanem döntések, konfliktusok, valamint a barát és ellenség megkülönböztetése határozzák meg. Ha pedig a liberális rend már nem képes önmagát olyan erőként bemutatni, amely feltartóztatja a káoszt, akkor megnyílik a tér azon politikai vezetők előtt, akik saját magukat kínálják fel új katechónként. A kortárs autoriter vezető egyik legfontosabb önigazolása éppen ez: ő az, aki megvéd a káosztól, a migrációtól, a háborútól, a gazdasági összeomlástól, a kulturális hanyatlástól, a nemzet eltűnésétől vagy éppen a „Nyugat” bukásától. Az autokrata önmagát nem egyszerűen vezetőnek, hanem civilizációs védelmezőnek mutatja. Az autoriter politika így paradox módon a világvége képzetéből meríti legitimációját: minél fenyegetőbbnek látszik a világ, annál inkább igazolhatónak tűnik a korlátlan politikai cselekvés. A katechón tehát nem tűnt el: a liberális jogrend helyére egyre inkább a szuverén autoriter vezető kíván lépni, aki nem feltétlenül számolja fel a jogot, hanem politikai fegyverré formálja azt.
Mindezekhez érdemes azt is hozzátenni, hogy a liberális demokráciából való kiábrándulás nem csak a politikai, hanem a technológiai-gazdasági elitre is jellemző: Peter Thiel technológiai vállalkozó és politikai donor (a PayPal, valamint a Palantir Technologies társalapítója, a Facebook egyik jelentős korai befektetője, valamint Trump kampányának támogatója) önjelölt politikai filozófussá lépve elő, Schmitt elméletét aktualizálva azt kutatja, hogy a posztliberalizmus korszakában mi lehet az új, a világot a pusztulástól megóvó erő, és hogyan kell a politikai berendezkedéseket vállalatvezetői módon irányítani.
Az autoriter jog nem a jog hiánya, hanem politikai fegyver
Bár az autoriter politikai rendszerek jogfelfogása a liberális demokrácia és a jogállamiság paradigmájával szemben fogalmazódik meg, az általuk alkotott jog nem tekinthető „nem létezőnek”. Sőt, az autoriter berendezkedések politikai sikerei arra is visszavezethetők, hogy a mérsékelt, politikai főáramhoz tartozó pártok és az elit körében kialakult egy önsorsrontó közvélekedés arról, hogy a rendszerellenes pártoknak nincs (köz)jogi koncepciója. Vagyis félrevezető az autoriter rendszereket egyszerűen jogtalanságként leírni. A kortárs autokráciák egyik legfontosabb sajátossága ugyanis éppen az, hogy rendkívül intenzíven használják a jogot. Alkotmányokat módosítanak, törvényeket alkotnak, új intézményeket hoznak létre, bírósági és közigazgatási rendszereket alakítanak át, és mindezt a legalitás nyelvén teszik. Nem megszüntetik tehát a jogot, hanem átformálják annak funkcióját. A liberális jogállam eszméjében a jog arra szolgál, hogy korlátozza a politikai hatalmat. Az autokrata legalizmusban ezzel szemben a jog egyre kevésbé korlát, és egyre inkább a politikai hatalom eszköze. Nem a jog uralkodik a politikán, hanem a politikai hatalom kormányoz a jog segítségével. Ez azonban nem egyetlen pillanatban bekövetkező fordulat. Az autoriter jog rendszerint nem úgy születik meg, hogy egy demokratikus jogrend egyik napról a másikra diktatórikussá válik. Sokkal inkább apró elmozdulásokból áll össze: a rendkívüli eszközökkel való kormányzás állandósul, az ideiglenes megoldások normálissá válnak, eközben a végrehajtó hatalom egyre több döntést von saját hatáskörébe. A fékek és ellensúlyok intézményei formálisan megmaradnak, de fokozatosan elveszítik autonómiájukat. A jog pedig mindeközben továbbra is működik – csak éppen már radikálisan más logika szerint. Az autoriter politikai rendszerek képesek a legalitást saját szolgálatukba állítani.
Az autokrata tehát a jog segítségével emelkedhet a jog fölé. Az autoriter jog nem pusztán az autoriter politikai rendszer terméke: a jog és a politikai hatalom között kölcsönös kapcsolat alakul ki. A politikai hatalom saját céljainak megfelelően alakítja át a jogrendet, az így létrehozott szabályok és intézmények pedig hozzájárulnak a hatalom megszilárdításához. Ez a kölcsönhatás azt is megmagyarázza, miért nem ér véget feltétlenül egy autoriter berendezkedés története a kormányváltással. Az átalakított intézmények, a korábbi jogalkotási döntések és a közhatalom gyakorlásában meghonosodott jogfelfogás a politikai változások után is tovább élhetnek.
A jog által konstruált „autoriter valóság” egyik legszélsőségesebb megnyilvánulása az, amikor a rezsim a jogot politikai fegyverként használja fel. Ezt a jelenséget a hadviselés (warfare) és a jog (law) szavak összeolvasztásából előállított lawfare kifejezés írja le leginkább. David Kennedy szerint „a jog gyakran képes elérni azt, amit egykor bombákkal és rakétákkal lehetett volna elérni: területeket elfoglalni és biztosítani, üzeneteket küldeni az elszántságról és a politikai komolyságról, sőt, akár meg is törni a politikai ellenfél akaratát”. A lawfare fogalma eredetileg a jog és a hadviselés kapcsolatára utalt: arra, hogy a jog stratégiai eszközként ugyanúgy alkalmazható ellenfelek meggyengítésére, mint a klasszikus hatalmi eszközök.
A kortárs autoriter rendszerekben a jog feladata immár nem csupán bizonyos magatartások általános szabályozása, hanem konkrét politikai ellenfelek, intézmények vagy társadalmi csoportok mozgásterének szűkítése. A jog ilyen alkalmazására számos példát kínált az Orbán-rendszer 2026-ig. A politikai fegyverként alkalmazott közjog különösen az Alaptörvény módosításaiban bontakozott ki. Ennek egyik példája a hajléktalanság kriminalizálása (4. és 7. Alaptörvény-módosítás), miközben az alkotmányozó a bevándorlókból és a menekültekből is általános ellenségképet alakított ki (7. Alaptörvény-módosítás), a genderellenes politika keretében pedig alkotmányos szinten határozta meg a házasság, a család és az emberi nem fogalmát, valamint bevezette a „gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogot” (9. és 15. Alaptörvény-módosítás). Érdemes azt is hozzátenni, hogy ezek a gyűlöletkeltő, intoleráns rendelkezések mind a mai napig hatályosak, és az alkotmányozó hatalom egyelőre nem változtatott rajtuk.
Az Alaptörvény módosításaiban azonban nem merült ki az Orbán-rendszer politikai fegyverként alkalmazott joga. Ide sorolható: a külföldről támogatott szervezetek átláthatóságáról szóló 2017. évi LXXVI. törvény (a „lex NGO”); a közélet befolyásolására alkalmas tevékenységet végző civil szervezetek átláthatóságáról szóló 2021. évi XLIX. törvény; a CEU-t érintő 2017. évi XXV. törvény; a Szuverenitásvédelmi Hivatalt létrehozó, a nemzeti szuverenitás védelméről szóló 2023. évi LXXXVIII. törvény.
Az autoriter jog eszköztára azonban az egyedi ügyekre szabott jogalkotásra is kiterjedhet. Az Orbán-rendszer a Szőlő utcai javítóintézetben történt visszaélések kivizsgálása és a gyermekek védelme érdekében szükséges intézkedésekről szóló 293/2025. (IX. 24.) Korm. rendelettel sohasem látott mértékben avatkozott be folyamatban lévő büntetőeljárásba. Az úgynevezett aranykonvojügyben pedig előbb az adott esetre szabott rendelettel próbálták meg legalizálni [49/2026. (III. 9.) Korm. rendelet] a kormányzat minden jogállami kereteket leromboló eljárását, majd pedig ugyanezt megtették törvényi kerettel is (2026. évi II. törvény). Az autoriter jog tehát igencsak széles spektrumon mozog, ugyanakkor minden formája arra világít rá, hogy a jog puszta politikai eszközzé, végső soron pedig politikai fegyverré alakul a rezsim kezében.
A harcoló demokrácia és dilemmái
Az autoriter politikai rendszerek és az általuk alkotott jog tehát drámai kihívást jelentenek a demokrácia számára. Egyrészt dilemma tárgya, hogy mit tehet meg és mit nem a demokrácia azokkal a politikai erőkkel szemben, amelyek a demokratikus intézményeket arra használják, hogy felszámolják magát a demokratikus rendszert. Másrészt egy demokratikus átmenet során kulcsfontosságú kérdéssé válik, hogy mit lehet tenni az autoriter berendezkedés által alkotott joggal és azzal a jogfelfogással, amelyből az autoriter jog származik.
Horváth Zoltán szociáldemokrata politikus, a Népszava munkatársa 1945-ben a Szocializmus hasábjain a következőket írta a német nemzetiszocializmus és az olasz fasizmus hatalomba emelkedéséről: „…a diktatúrák a demokrácia eszközeivel, az alkotmányosság látszatának megőrzésével kerültek uralomra és már csak a birtokon belül kezdték meg antidemokratikus intézkedéseiket”. Napjainkban mintha ez a folyamat teljesedne ki: a válságba került liberális demokráciák az észak-atlanti politikai rendszerekben sorra adják meg magukat az autoriter jobboldali korszellemnek. Eközben a populista népvezérek boldogan töltik be az űrt, amelyet a liberális demokrácia azzal hagyott maga után, hogy elhanyagolta a választókat, és minden problémára közhatalmi, intézményi és technokratikus megoldásokkal próbált válaszolni. Azonban most „ég a ház”, és egyre több válságban lévő európai demokráciában (és persze magában az EU-ban) vetődik fel az a dilemma, hogy az immáron visszavonhatatlanul „birtokon belülre” került autoriter tendenciákat, különösen az általuk létrehozott autoriter jogot miként lehet közhatalmi eszközökkel kezelni. A két világháború közötti és utáni időszak eszköztárából merítve a kortárs liberális demokráciák ismét „harci” üzemmódba kezdenek átállni. A demokrácia önvédelmi mechanizmusának aktivizálása mögött egy nagyon fontos belátás húzódik meg: a demokratikus értékrend önmagában hordja saját gyengeségének és így válságának összetevőit. Karl Popper A nyitott társadalom és ellenségei című könyvében 1945-ben irányította rá a figyelmet a tolerancia-paradoxonra. Eszerint ha egy társadalom korlátlanul tolerálja mások be nem fogadó magatartását (szabadságjogok és egyenlőség megsértése), azt az intoleráns csoportok kihasználhatják, és végül elnyomhatják a társadalom befogadó attitűdjét. Ebből pedig az következik, hogy a határtalan tolerancia elkerülhetetlenül a tolerancia eltűnéséhez vezet, és ha egy társadalom nem védi meg magát az intoleráns nézetekkel és cselekedetekkel szemben, akkor ezek az erők alááshatják és megsemmisíthetik a toleráns társadalmi rendet. Az önvédő demokrácia koncepciója már a két világháború közötti időszak éledező autoriter tendenciái közepette megfogalmazódott. Karl Loewenstein 1937-ben vezette be a harcoló demokrácia (militant democracy) fogalmát, amely koncepcióval a fasizmus európai térnyerésére reagálva sürgette a demokráciák határozott fellépését az autoriter mozgalmakkal szemben.
Mára eljutottunk oda, hogy európai szinten mind a tagállamok, mind pedig az EU intézményei különféle demokratikus önvédelmi eszközöket alkalmaznak. Példaként említhető a román alkotmánybíróság 2024-es elnökválasztással kapcsolatos beavatkozása, valamint a német Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal AfD-vel kapcsolatos eljárása, amelynek keretében szélsőjobboldalinak és alkotmányellenesnek minősítették a jelentős politikai sikereket elérő pártot. A „harcoló demokrácia” egyik leghatározottabb képviselője Donald Tusk és kormánya, amely 2023-tól nagyon tudatosan próbálta meg a Jog és Igazságosság párt antidemokratikus intézkedéseit ellensúlyozni. 2024-ben Tusk nyilvánosan kiállt a harcoló demokrácia koncepciója mellett. A lengyel miniszterelnök szerint abban a folyamatban, amelynek során helyreállításra kerülnek az alkotmányos rend és a liberális demokrácia alapjai, nem minden lépés felel meg a törvényeknek, ennek ellenére vállalni kell a felelősséget a demokratikus értékek helyreállítása érdekében.
A harcoló demokrácia elmélete tehát a 20. század totalitárius tendenciáival szembeni fellépés során bontakozott ki. E koncepció azt kívánja megelőzni, hogy a demokratikus intézményeket maguk a demokrácia felszámolására törekvő erők használják fel. Ugyanakkor mára tetten érhetünk egy új tendenciát is, amely szerint korszakunk új típusú autokráciái, hibrid rendszerei is elkezdték alkalmazni a demokrácia „megvédésének” eszközeit, és ebből drámai kihívások következnek. Ugyanis óriási a különbség a demokrácia valódi megvédése és egy autoriter rendszer saját ellenzékének ellehetetlenítése érdekében bevezetett állami intézkedések között. Álláspontom szerint az autoriter berendezkedések joga éppen ilyen eszköznek tekinthető, hiszen a politikai fegyverré alakított jognak az autoriter rendszer létrehozása, stabilizálása, valamint esetleges leváltása után a maradványainak védelme a célja. 2026-ban éppen ide érkeztünk el Magyarországon, amikor az új kormányzatnak nap mint nap szembe kell néznie az orbáni autoriter joggal és annak drámai társadalmi következményeivel. A helyzet azonban korántsem reménytelen: ha szembe tudunk nézni az autoriter berendezkedések jogi megoldásaival – és legfőképpen az azok mögött meghúzódó politikaelméleti előfeltevésekkel –, akkor lehetőség nyílik az alkotmányosság és demokrácia restaurálására.
Itt térünk vissza a liberális alkotmányosság eredeti dilemmájához. Ha a demokratikus jogrend ismét olyan erőként kíván fellépni, amely képes feltartóztatni a korlátlan politikai hatalom kialakulását, saját önvédelme során sem mondhat le azokról a jogi korlátokról, amelyek megkülönböztetik az autoriter hatalomgyakorlástól. Az önvédelem demokratikus jellegét nem csupán a hirdetett cél, hanem az alkalmazott eszközök is meghatározzák: az intézkedések jogalapja, arányossága, az eljárási garanciák és a független bírói felülvizsgálat. A harcoló demokrácia problémája ezért nem egyszerűen az, hogy milyen eszközökkel védheti meg magát, hanem az is, miként őrizheti meg alkotmányos természetét az önvédelem során. Az autoriter jog által felvetett dilemma tehát nem egyszerűen az autokráciák problémája, hanem végső soron szembesít bennünket azzal, hogy mit gondolunk a jogról magáról.
A 20. század második felének liberális alkotmányossága azt ígérte, hogy a jog lesz az a katechón, amely feltartóztatja a politikában rejlő legsötétebb veszélyeket. A 21. század első évtizedei azt mutatták meg, milyen gyorsan elhalványulhat ez a hit. A kortárs autoriter politika pedig pontosan ezt az űrt igyekszik betölteni: a jog helyett önmagát kínálja fel rendteremtő erőként. Ezért korszakunk talán legfontosabb alkotmányos kérdése nem az, hogy szükségünk van-e erős vezetőkre és az általuk fegyverként alkalmazott jogra. A kérdés inkább az, hogy képesek vagyunk-e olyan demokratikus jogrendet létrehozni, amely ismét hitelesen korlátozza a hatalmat anélkül, hogy maga is autoriterré válna.
A szerző jogász, politológus, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Politikatudományi Intézetének habilitált egyetemi docense. Legutóbbi kötete: Az autoriter jog. Katechón, kapitalizmus, sötét alkotmányosság (Budapest: Napvilág Kiadó, 2026).
