Leszámolás a baloldal önhazugságaival (Új Egyenlőség, 2026. szeptember 19.)

 Az alábbi cikk az Új Egyenlőség Demokrácia és baloldal sorozatában jelent meg 2026. szeptember 19-én.

Sokan azt gondoltuk (vágyvezérelten), hogy az orbánizmus megdöntését csakis baloldalról lehet elvégezni. A kormányváltáshoz nélkülözhetetlenek voltak a baloldali szavazók, ám ennek ára az intézményes politikai tér átrendeződése volt. A rendszerváltáshoz valóban szükség van baloldali politikára, amelyet akkor sikerülhet újjászervezni, ha leszámolunk eddigi fájó önhazugságinkkal.

A 2026-os választás kimenetele számomra keserédes volt: egyrészt drámai szükség volt az Orbán-rendszer megroppantására, másrészt a választás után semmiféle katarzist nem éreztem. Sőt, elviselhetetlenné fokozódott az „óriási kognitív disszonancia”. A választás előtt a kormányváltás miatt, a választás után pedig a kormányzás és a reménybeli elszámoltatás miatt nem „illett” kritizálni a Tiszát és Magyar Pétert: bármilyen (akár konstruktív) ellenvélemény bizony azonnali online lincselést von maga után.

Kétségtelen, hogy vannak nagyon pozitív változások (szakmai, civil szempontok rehabilitálása, szembenézési kísérlet az Orbán-rendszer bűneivel), és – reményeink szerint – messze még az elszámoltatás kiteljesedése, tehát nem érdemes türelmetlenkedni, azonban baloldali szempontból érdemes kimondani azt, hogy itt egy jobboldali-konzervatív kurzus épül, amellyel sorközösséget csakis a korábbi kormányzat leváltása és az elszámoltatás (valamint egy demokratikus rendszer felépítése) tekintetében lehet baloldalról vállalni. Mindez persze nem kevés, de nem szabad, hogy azt jelentse, hogy a baloldal lemond önmaga ideológiai és politikai megszervezéséről! A hazai baloldal tehát a rosszmájú és a radikális jobboldalnak gesztusokat tevő híresztelésekkel szemben egyáltalán nem halott, szavazói nagyrészt 2026-ban a Tiszára szavaztak, akiket hiteles politikával meg lehet és meg is kell szólítani! Mindez persze korántsem azt jelenti, hogy a magyar baloldal jó állapotban lenne, hiszen megtörték a 2010 előtt (neo)liberális kényszerű kompromisszumok, a 2010 utáni autoriter jobboldali rendszer, az elvtelen kiegyezések és összefogáskényszerek, az árulók és az a sokféle önhazugság, amelyek már több évtizede átoksúlyként nehezednek a baloldalra. Ahogy Kapelner Zsolt megfogalmazta: eszmei megújulásra van szükség! Ehhez pedig az kell, és éppen itt az ideje annak, hogy a baloldal szembenézzen azokkal az öncsalásokkal, amelyekről korábban azt gondolta, hogy a fennmaradása függ tőlük – ám mindig tévútra vitték.

A liberális demokrácia nem a „történelem vége”

A 21. század első felére nyilvánvalóvá vált, hogy a második világháború utáni baloldalnak újra kell gondolnia viszonyát a liberális demokráciához és a liberalizmushoz. Nagyon nehéz kérdés, hogy pont a liberális demokrácia alkotmányos és politikai keretrendszere teremtette meg a 20. századi baloldal jelentős politikai sikereinek az alapját, ugyanakkor a liberális demokrácia válsága maga alá temette a jobb- és baloldali középpártokat, amelyek nem voltak képesek reagálni arra, hogy a globális kapitalizmus egészen egyszerűen „túlnőtte” a liberális demokráciát, és annak normatív (jogi, politikai és társadalmi) keretei immáron kényelmetlenné váltak a globális nagyvállalatoknak. Amit javaslok, nem az, hogy a politikai nehézségek miatt valamiféle hamis reálpolitikai opportunizmusként hirtelen a baloldal is fordítson hátat a liberális demokráciának. Sokkal inkább annak belátása, hogy a liberális demokrácia olyan nagymérvű válságokat generált (a globális kapitalizmus által kitermelt mérhetetlen társadalmi igazságtalanságok, az alkotmányosság pusztán „papíron való” érvényesülése, az emberi élet természeti alapjainak felszámolása, a multikulturalizmus társadalmi terhei), amelyek egyrészt a szélsőjobboldal megerősödéséhez, másrészt a liberálisok önhitt dogmatizmusához vezettek. A rendszerváltás utáni baloldali irányzatok többsége olyan adottságnak tekintette a liberális demokráciát és a globális liberális világrendet, amely alapjaiban fojtott el mindenféle alternatívában való gondolkodást, és a hazai baloldalt a liberalizmus olyan társutasává tette, amely dermedt állapotba került, amikor 2010-től az Orbán-rendszer mondta ki azt, hogy „nincs vége a történelemnek”. Scheiring Gábor nagyon élesen mutatott rá arra, hogy az Orbán-kormány bukása korántsem tekinthető a liberális demokrácia győzelmének, a történelem nem „döccent vissza” 2026 áprilisával a normál kerékvágásba. Vagyis a baloldalnak a liberális demokrácián túl kell gondolkodnia, le kell válnia a liberálisok által rákényszerített geopolitikai megközelítésekről, és önálló koncepciót kell kidolgoznia arról, hogy milyen jogrendszerre, gazdasági és persze világrendszerre van szüksége az embereknek napjainkban. A 21. századi válságokkal tehát (bármilyen kényelmetlen) véget ért az a korszak, hogy a baloldal politikai sikereket érhet el a liberális demokrácia normálállapotában.

A globális kapitalizmus kritikája

Az előbbi szembenézésnek az egyik legfontosabb kapcsolódási pontja a globális kapitalizmus szörnyűségeinek kritikája. A kapitalista realizmust (Mark Fisher) minden ízében meg kell kérdőjelezni. Éppen az a liberális demokrácia válsága, hogy a globálissá váló kapitalizmus „levedlette” azokat a demokratikus és alkotmányos kereteket, amelyekről azt gondolták a 20. században, hogy nemzetállami szinten képes a kapitalizmus vadhajtásait lenyesni. Mindez súlyos tévedésnek bizonyult, és mára az autoriter rezsimek kiváló együttműködési közeget biztosítanak a nemzeti és globális nagytőke számára. A kapitalizmus természetesen nem dönthető meg „világforradalommal”, ha azonban a baloldal lemond az antikapitalista örökségéről, akkor még a kapitalizmus kritikájára sem lesz képes, és átengedi az ideológiai és politikai kezdeményezést a szélsőjobboldal számára.

Hegemónia a baloldal felett

1989 után tehát a liberálisok, 2010 után pedig a jobboldali autoriter populizmus mondta meg azt, hogy mit jelent (és mit nem) a baloldaliság. A hazai baloldal tehát elvesztette a saját történelmi, ideológiai és szakpolitikai identitása feletti rendelkezést: a 1989 utáni antikommunista pszichózis megakadályozta a baloldal maradványait abban, hogy történelmi és ideológiai szempontból szembenézzen a létezett államszocializmussal; a neoliberális konszenzus és a megszorítások politikája ahhoz vezetett, hogy nem tudott társadalmilag stabilizálódni egy olyan populista baloldal, amely képes lett volna a jóléti érdekeket intézményesen képviselni a tőkével szemben. Ez a politikai kisemmizés az Orbán-rendszerben ahhoz vezetett, hogy az Alaptörvény történelmileg bélyegezte meg nem csupán az állampártot, hanem általában a baloldaliságot. Mindennek drámai következményei lettek, hiszen az Orbán-rendszer ideológiai hátországa drámaian kezdte el magába olvasztani a baloldal kritikai elméleteit (mindenekelőtt Gramscit), s ezen keresztül a hegemónná vált politikai rendszer elkezdte manipulálni saját baloldali ellenzékét. 2026 ugyan elhozta a fordulatot, de a jelek arra mutatnak, hogy az új jobboldali-konzervatív kurzusban a baloldalnak szánt sors nem feltétlenül több, mint az igazodás (holott ismét jelzem: baloldali szavazók nélkül elképzelhetetlen lett volna a kormányváltás). A jobboldal tehát abban érdekelt, hogy egy olyan baloldalt hozzon létre, amely felett ideológiai és politikai hegemóniát képes gyakorolni, s ezt (ahogyan Éber Márk kiválóan megfogalmazta) csakis egy ellenhegemóniával lehet ellensúlyozni.

A szélsőjobb rendszerkritikája elfogadhatatlan

Az eddig jelzett öncsalásokkal való szembenézés és egy ellenstratégia felépítése nélkülözhetetlen egy új baloldali politikához. De a legveszélyesebb tendencia (álláspontom szerint) mégiscsak az, hogy a(z igen gyakran fasizálódó formát öltő) szélsőjobboldal ezeket a kihívásokat sokkal hamarabb átlátta, mind a mérsékelt baloldal, sőt, sokszor még a rendszerkritikus baloldalt is megelőzte: a globalizációkritika ügyét átvették a baloldaltól, és igen régóta a liberális demokrácia meghaladásáról beszélnek, a nemzetközi tőke és ezen keresztül a globális kapitalizmus kritikája szintén központi kérdés, illetve olyan ellenhegemóniát építettek fel, amelynek keretében számos baloldali rendszerkritikai elméletet és ideológust szippantott be a szélsőjobboldal. Amikor tehát a liberális vagy mérsékelt konzervatívok jegyzik meg, hogy a fasizmus és a marxizmus közös platformban egyesül, akkor egyrészt ennek nyilvánvalóan a fő célja az, hogy elejét vegyék bármilyen rendszerkritikának, másrészt akaratlanul egy olyan veszélyre is felhívják a figyelmünket, amely elszívhat minden levegőt a baloldali kibontakozás elől. Ezek a folyamatok már igen régóta történnek hazánkban is, sőt, az Orbán-rendszer anyagi és ideológiai erőforrásokat mozgatott meg azért, hogy részben felszívja, részben pedig közös táborban összeabroncsozza a rendszerkritikai irányokat. A hazai baloldal csakis úgy építhető újjá, ha egyértelműen elhatárolja magát a hazug, szélsőjobboldali rendszerkritikától, mert a rasszista és antihumánus alapon működő politika nem lehet rendszerkritika. Természetesen lehet, hogy tévedek, és azok érnek majd el politikai sikert, akik hozzáértéssel használják ki az európai vagy amerikai munkásosztály valóban létező rasszizmusát, de az egész biztos, hogy ezt nem hívhatjuk baloldalnak.

A klíma- és ökológiai válságban humanizmus nélkül elvesztünk

Végül szeretném felhívni arra is a figyelmet, hogy ha már az európai liberális és jobboldali főáramú erők át is vették (félelemből, reálpolitikai számításból, vagy pusztán lustaságból) a szélsőjobboldali tendenciákat a bevándorlással, a menekültekkel való bánásmód tekintetében, ez baloldalról akkor sem tehető meg, ha éppen ez kínálkozik a „könnyebb útnak”. Egy cseppet sem javítjuk a baloldal társadalmi hátországának helyzetét, a munkások kizsákmányolásán sem segítünk, ha az ökológiai- és klímaválság korszakában lemondunk az alapvető humanizmusról. A baloldal lehet természetesen patrióta, megfogalmazhatja önmagát nemzetállami keretben, de a baloldaliságot jelentő alapvető értékek mindig is függetlenek voltak országhatároktól. Érvelhetnek úgy egyesek, hogy a krízisek egymásra torlódása felértékeli a nemzetállami reakciókat, de pont a válságok univerzális jellege követel internacionalista megoldásokat. S itt visszajutunk a szélsőjobboldalhoz: nem tekinthető véletlennek, hogy a fasizálódó rezsimek, ideológiák éppen korszakunkra kezdtek el határokon átívelő kapcsolatokat, hálózatokat építeni. Egy globalizált világban, globális viharok idején csakis egy identitását vesztett baloldal zárná be magát a nemzetállami határok közé, és mondana le az alapvető humanizmusról.

* * *

A magyar baloldalnak tehát korántsem kormányzásra vagy a következő választásra kell(ene) készülnie. Látható és érezhető a hazai baloldal bizonyos részein belül az az (egyébként akár jogosnak is mondható) reálpolitikai igény, hogy akkor is a politikai hatalom felé kell törekedni, ha mindez a Tisza által jelentett jobboldali-konzervatív kurzussal kötött jelentős kompromisszummal jár együtt. Ez azonban oda vezet, hogy ismét a jobboldal fogja megmondani, hogy mit jelent(het) a baloldal. Én éppen ezért (vagyis a hazugságokkal való szembenézés miatt) úgy vélem, hogy az ideológiai építkezés és morális szembenézés ideje érkezett el: sokkal több lehetőséget kínál a baloldal közép-kelet-európai, félperifériás újragondolásának lehetősége, mint az aktuális jobboldallal való kiegyezés. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy hátra lehetne hagyni azokat a baloldali közösségeket, kritikai közegeket, amelyek számítanak egy politikai mozgalom/párt megfogalmazására. Érdemes lehet abban gondolkodni, hogy bár a közvetlen politikai hatalom nélküli baloldal jelentős veszteséget jelent, ugyanakkor olyan lehetőséget (és felelősséget) is kínál a baloldal újragondolására, amely sem az 1989-es, de az azt megelőző rendszerváltások alkalmával sem volt meg.

A demokráciának és jogállamnak nem kell elnézést kérnie, ha meg akarja védeni magát (ATV Egyenes beszéd, 2026. szeptember 16.)

2026. szeptember 16-án az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendége voltam. Mindenek előtt azt hangsúlyoztam, hogy nem értek egyet azokkal a megközelítésekkel, hogy nem lehetett volna lépéseket tenni Orbán Viktor elszámoltatása érdekében. Ha így gondolkodunk, hogy magát a jogállamot és a demokráciát tesszük védtelenné az autoriter pártokkal és politikusokkal szemben. A demokráciának egy harcosabb felfogása (amelyet én is vallok) lehetővé teszi rendkívüli esetekben azt, hogy a demokrácia megvédése érdekében elkerüljük azt, hogy a jogállami keretek megakadályozzák akár az elszámoltatást (ahol nagyon fontos a gyorsaság) vagy pedig akár a szélsőséges erőknek az olyan megerősödését, ahonnan már nincs visszaút! Például konkrét elszámoltatási eljárás megindítása nélkül üggyé lehetett volna a tenni a Orbán putyinista politikáját, feltárni azt, hogy hogyan és miért lett az oroszok elkötelezettje és így miért került sort az orosz ügynökök kiutasítására. Például Orbánt már azon az alapon is el lehetne számoltatni, hogy hagyta az orosz szolgálatokat az országban működni!

Arra felvetésre, hogy az, amit javaslok nem pusztán bosszú, kifejtettem: éppen azért van szükség gyors elszámoltatásra, hogy a jogállami keretek védhetőek legyen az egyre radikálisabb irányba forduló Fidesszel és az egész szélsőjobboldallal szemben! Ha nem sikerül a velünk élő NER-t legalább részben elszámoltatni, akkor nem lesz esély a demokratikus kibontakozásra. 

Az AFD-nek és a Putyin Európát fenyegető üzeneteinek örülő jobboldallal azonban nem lehet kiegyezni. Vegyük már azt figyelembe, hogy ha egy autoriter berendezkedés mindent megengedett magának a demokrácia leépítésére, akkor a demokrácia védelme érdekében is lehet eddig meg nem szokott eszközöket alkalmazni. Persze nagyon fontos a politikai korrupció minden formája elleni fellépést, de Orbánt a politikai rendszerének létrehozása miatt kell.

Addig nem lesz nemzeti egység, amíg az orbáni jobboldal szembe nem nézett önmagával (ATV Egyenes beszéd 2026. augusztus 19.)

2026. augusztus 19-én az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendége voltam. Az új államfő, Baka András hivatalba lépése kapcsán elmondtam, hogy az „emberek embere” végre egy olyan személy lehet, aki komolyan veszi a közjogi-politikai ellensúly szerepét a végrehajtó hatalommal szemben. A probléma az, hogy olyan mély a társadalom politikai megosztottsága, hogy egyszerűen képtelenség megfelelni annak az elvárásnak, hogy a köztársasági elnök megtestesíti a nemzet egységét. Az autoriter Orbán-rendszer "elhasznált" négy köztársasági elnököt, voltak olyanok is, akik adott esetben alkalmasak lehettek volna a nemzeti egység megtestesítésére, de ezt megfojtotta az a gondolkodás, hogy a Fidesz és a nemzet közé egyenlőségjelet tett az orbánizmus.

Magyarországon ma nincs nemzeti egység. Ezen sokat segítene, hogy ha megtörténne a szembenézés a Fideszben és a jobboldali közegben (ideértve a jobboldal médiában szereplő embereit), azonban ehelyett a folyamatos radikalizálódás van a napirenden. Addig nem lesz nemzeti egység, amíg az orbáni jobboldal szembe nem nézett önmagával. Éppen ezért minél hamarabb lenne jó az elszámoltatást véghez vinni, amelynek ki kell terjednie Orbánra is és ezután lehet azon gondolkodni, hogy miként lehet a nemzeti egység felé lépéseket tenni.

Kifejettem, hogy az Orbán-rendszer olyan mély, és a legszélesebb értelemben vett (oktatás- és egészségügyben ott lévő, a klímaválsággal szembe nem néző) társadalmi válságot hagyott a háta mögött, amelynek kezelése a Tiszára szavazó baloldali társadalmi bázis jogos elvárása.

Végül az aranykonvoj-ügy kapcsán megemlítettem, hogy ez az ügy az orbáni autoriter rendszer állatorvisi lova, hiszen Orbánék hazaárulást követtek el és politikai szempontból kézivezérelték az állami erőszakapparátusokat, sőt még törvényt is alkottak ennek "legalizálására". Az ügy kapcsán szóváltásba keveredtem beszélgető partneremmel, Kiszelly Zoltánnal, akinek megemlítettem, hogy most már nem kellene védeni a védhetetlen, mert ez az orbánizmus továbbélését jelenti.

Az autoriter jog. Katechón, kapitalizmus, sötét alkotmányosság (Napvilág Kiadó, 2026)

Hamarosan megjelenik legújabb könyvem Az autoriter jog. Katechón, kapitalizmus, sötét alkotmányosság címmel a Napvilág Kiadónál.

A világvégét késleltető erőkön való gondolkodás, az orosz konzervatív szellemi elit, Friedrich Hayek neoliberalizmusa, valamint az amerikai Palantir katonai-technológiai vállalkozás látszólag távol esnek egymástól. Valamit azonban mégis összeköti őket: ez pedig nem más, mint korszakunk autoriter politikai rendszerei és a mögöttük meghúzódó jog- és politikafelfogás. A kortárs társadalomtudományokban kevés szó esik annak szisztematikus vizsgálatáról, hogy milyen elméleti tényezők és összetevők vezetnek el az autoriter jog kialakulásához. 

A jogban – különösen a globális kapitalizmus következtében – megtalálhatók olyan autoriter jellemvonások, amelyekre támaszkodva az autoriter politikai vezetők létrehozzák saját autoriter jogrendszerüket. A kortárs autoriter rendszerek joga mögött pedig olyan paradigmatikus változások húzódnak meg, amelyek alapvetően mennek szembe a felvilágosodástól kezdve kibontakozó normatív keretekkel. Korszakunk jogi- és alkotmányjogi válságát többek között az okozta, hogy a kortárs autokráciákban politikát és jogot (de)formáló erővé emelkedtek Carl Schmitt elképzelései. A német alkotmányjogász szerteágazó hatását látjuk az amerikai techmilliárdos Peter Thiel világvégéről szóló elmélkedéseiben, Friedrich Hayek közvetítésével a neoliberalizmusban, illetve az amerikai neoreakciós mozgalomban, továbbá Alekszander Dugin elméletein keresztül a kortárs orosz konzervatív gondolkodásban és autoriter politikában. 

A kötet az autoriter jog forrásvidékeinek felkutatása mellett azzal is foglalkozik, hogy 2010 és 2026 között milyen volt az Orbán-rendszer autoriter jogrendszere. Az autoriter rendszerekben sérül a jog morális integritása, az autoriter joggal szemben tehát védekeznünk kell, így mozgósítanunk kell a harcoló demokrácia eszközeit. 

A demokráciának joga van fellépni az autokrácia ellen (ATV Egyenes beszéd, 2026. július 17.)

2026. július 17-én az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendége voltam. Kifejtettem hogy a tizenhetedik Alaptörvény-módosítás abból a szembpont fontos, ami benne van és ami hiányzik belőle. Három fontos lépést tesz az új módosítás: (1) megteremti az elszámoltatás alkotmányos kereteit (különösen: Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatal esetében); (2) biztosítja a Tisza-kormány alkotmányos és politikai mozgásterét a köztársasági elnök és az AB-elnök elmozdításával; (3) lépéseket tesz az alkotmányos demokrácia irányába (AB hatásköreinek visszaállítása, az AB választja a saját elnökét, a bírósági autonómia erősítése).

Úgy vélem, hogy azonban az alkotmányos barkácsolás, vagy „számmisztika” (háromciklusos időkorlát a parlementi képviselőknél, Polt Pétert a 70 éves korhatár visszaállításával mozdítják el, vagy a 16. Alaptörvény-módosítás a miniszterelnöki ciklusról) nem egészen az az út, amelyre a kormányzat felhatalmazást kapott. Sokkal elvszerűbb, világosabb és az elszámoltatás céljainak megfelelőbb lett volna annak kimondása (akár egy politikai nyilatkozatban), hogy az Orbán-rendszer egy autoriter berendezkedés volt és a legfőbb közjogi- és politikai vezetőit szankcionálni kell egy demokráciában: a demokráciának igenis joga van fellépni az autokráciával szemben. A 17. Alaptörvény-módosítás indoklása ugyan utal arra, hogy nagy felhatalmazást kapott az új többség, és hogy a köztársasági elnöknek képviselni kell a nemzet egységét és őrködnie kell az államszervezet demokratikus működése felett, de nem került az kimondásra, hogy Sulyok Tamás minderre azért nem képes, mert egy autoriter politikai vezető és annak rendszerének kiszolgálója volt.

A Fidesz válaszúthoz érkezett: csakis egy demokratikus ellenzéki pártként van jövője, volt állampártként pedig nincs (és most éppen így viselkedik). Ez persze nem jelenti azt, hogy egy tisztességes jobboldali-konzervatív politikára ne lenne égetően szükség (és amint lehet látni, többen is ebbe az irányba mozdulnának el a párton belül). Ugyanakkor nagyon úgy tűnik, hogy jelenleg meglehetősen erős az az irány (ennek vezére a szembenézésre nem képes volt miniszterelnök), amely sokkal radikálisabb és egészen szélsőjobboldali irányba vinné a Fideszt. A Tiszának és persze a magyar társadalomnak szembe kell nézni azzal, hogy a jövőben nem csak az elszámoltatás keretében kell szembenéznie az Orbán-rendszer maradványaival, hanem akár egy egészen szélsőséges politikai formáció képében is. Egyébként ennek a problémának a kulcsa maga Orbán, aki annyira biztonságban érzi magát a politikai közösségében, hogy még most is úgy véli, hogy mindent megtehet.

Authoritarian Legalism Undermining the European Union (CES, 17 June, 2026)

I participated in and presented at the 32nd International Conference of Europeanists, titled “Integrity, Solidarity, and Unity: Hopes and Realities of the European Future", organized by the Council for European Studies from June 16–18, 2026, at University College Dublin. The title of my presentation was: Authoritarian Legalism Undermining the European Union. 

Constitutional Dictatorship in Hungary (5th Annual Nomos Conference, June 12, 2026)

I attended online at 5th Annual Conference: Theory! Nomos: Centre for International Research on Law, Culture and Power Faculty of International and Political Studies, Jagiellonian University (4 Reymonta Street) Kraków, 12 June 2026. The title of my presentation is: Constitutional Dictatorship in Hungary.

Fel kell számolni Orbánék alkotmányos mélyállamát! (ATV Egyenes beszéd, 2026. június 11.)

2026. június 11-én az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendége voltam és Sulyok Tamás Alkotmánybírósághoz való fordulása kapcsán kifejtettem, hogy a Magyar-kormánynak érdemes lett volna korábban gondoskodni az Orbán-rendszer velünk maradt alkotmányos mélyállamának leváltásáról. Meglehetősen furcsa és hiteltelen, hogy az a köztársasági elnök aggódik a jogállamért, aki bűnrészesként végigasszisztálta az Orbán-rendszer legnagyobb alkotmányos dúlásait. Az a Sulyok Tamás aggódik a „személyre szabott” jogalkotás miatt, akit 2019-ben bíróvá nevezett más alkotmánybírákkal együtt Áder János csak azért, hogy a NER kiváló támasza, Varga Zs. András lehessen a Kúria elnöke. Érdekes továbbá, hogy még 2023-ban Sulyok AB-elnökként is amellett érvelt, hogy a kétharmad bármit megtehet. Mindezek arra mutatnak, s ez tehetné többek között a kormányváltást valódi rendszerváltássá, hogy az új politikai többség nem hagyja, hogy az orbánizmus alkotmányos mélyállamának szereplői egymást segítsék, ezt a velünk maradt NER-t fel kell számolni és nem csak a közjogi intézmények, de az önkormányzatok szintjén is. Jó lenne persze egy békésebb politikai légkör, de amíg nincs olyan köztársasági elnök, aki valóban kifejezi a nemzet egységét, a magam részéről erre nem látok lehetőséget, továbbá elejét kell venni annak is, hogy az orbánizmushoz lojális Sulyok vétókkal lehetetlenítse el a kormányzást és az alkotmányos átalakítást.

Nem lakossági boszorkányüldözésekre, hanem intézményes elszámoltatásra van szükség (ATV, Egyenes beszéd, 2026. május 12.)

2026. május 12-én az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendége voltam. Kifejetttem, hogy a NER-nek nagyon hosszú árnyéka van. Egy szimbolikus dolognak tekintem, hogy annak a köztársasági elnöknek kell most kinevezni az új kormány minisztereit, akit valamilyen módon el kell, hogy mozdítson az új kormányzat. Ez mutatja azt, hogy az Orbán-rendszer mennyire tragikus társadalmi, politikai helyeztet okozott és minderre csakis kevésbé rossz megoldások vannak. Szerintem komoly lépés lehetne a megbékélés felé, hogy ha a NER közjogi szereplői mind lemondanának. Tuzson Bence, volt igazságügyi miniszternek és az összes NER-es közjogi méltóságnak nincs könnyű dolga: egy olyan rendszert kell mentegetniük, amely mögül minden tekintetben kihátrált a megalkotója. Orbán ugyanis egy olyan sértődött pozícióba vágta magát, amelyből számára nincs kiút és fokozódó radikalizálódáshoz vezet. Jól látható, hogy a Fidesz mérsékeltebb része nem akar ebbe az irányba menni és „óriási kognitív disszonancia” Orbán személye.

Amit a NER luxusa kapcsán láttunk magyarázat arra, hogy amit akkor látunk, amikor az iskolákba és a kórházakba belépünk. Persze fontos vizuálisan szembesíteni a magyar társadalmat a NER pazarlásával, de ami igazán jelentős (magántőkealapok, közérdekű alapkezelő alapítványok, NER-es céghálózatok, külföldre csempészett vagyonok) azt sohasem fogjuk a szemünkkel látni. A fő kérdés, hogy az elszámoltatás ki fog-e terjedni ezekre: ha van erre politikai akarat, akkor ahhoz jogi keretek egészen biztosan rendelhetől. Nem lakossági boszorkányüldözésre, hanem a jogállamiság elvei és gyakorlata alapján lebonyolított elszámoltatásra van szükség. Elszámoltatás nélkül se sikeres kormányzás, se elszámotlatás nincs.

Weaponized Memory: The Authoritarian Use of the Past (EVZ Histoday, May 7-8, 2026, Berlin)

I attended the EVZ Histoday event organized by the EVZ Foundation on May 7–8, 2026, in Berlin. The title of my presentation was: Weaponized Memory: The Authoritarian Use of the Past. In my presentation, I summarized how the Orbán regime has turned the politics of memory into a weapon.

Az Orbán-rendszer igenis autokrácia és Orbánt el kell számoltatni (ATV, Egyenes beszéd, 2026. április 21.)

Az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendégeként 2026. április 21-én arról beszéltem, hogy a választás utáni magyar médiavilágban mintha kicsit túlságosan is sokat törődnénk azzal, hogy összeomlott a Fidesz és ez elszívja a levegőt az elszámoltatással kapcsolatos diskurzustól. Amellett érveltem, hogy a nyilvánosságban elindult diskurzussal szemben az Orbán-rendszer igenis autokrácia és ezt pont az elszámoltatás szükségessége és a korábbi kétharmad által létrehozott aknák bizonyítják. Az elszámoltatást nem szabad csak középszinten végezni: ahogyan a választás előtt magától értetődő volt, hogy Orbánnak mennie kell, úgy most ki kell jelenteni, hogy Orbánt el kell számoltatni! Ebben a tekintetben pedig az lehet az irányadó, hogy minden olyan esetet fel kell deríteni, amikor a Fidesz állampárti eszközöket használt. Mindenki érdeke lenne egy gyors hatalomátadás és hatalomátvétel, annál is inkább, mert ez nyithatja meg az utat az elszámoltatás irányába. Kifejtettem azt is, hogy ha már Orbán elengedte a valóságot, a magyar társadalomnak kell két kézzel megragadnia azt és élni kell azzal a lehetőséggel, hogy nem a gyűlölet- és hazugsággyár lebontásra kerülhet. Jeleztem, hogy drámai az, hogy a Fidesz számára ellenzékben egyből fontos lesz az a fék- és ellensúly, amelyet 2010-től kezdve éppen maga bontott le és igen furcsa, hogy a Fidesz a korábban lesajnált peticiók eszközével él. Az orbáni nemzetpolitika kapcsán kijelentettem azt, hogy a kommunikációs hazugságokkal ellentétben az maga volt a hazaárulás, hiszen mind az orosz érdekeknek, mind pedig az európai szélsőjobboldali együttműködésnek alárendelte a külhoni magyarok érdekeit.

Dismantling an Embedded Autocracy (ECPS, April 15, 2026)

The European Center for Populism Studies (ECPS) has asked me to write an analysis on the 2026 Hungarian elections. The article was published on April 15, 2026.

In this timely and analytically rich commentary, Associate Professor Attila Antal examines the aftermath of Viktor Orbán’s electoral defeat and the formidable challenge of dismantling an entrenched authoritarian system. Moving beyond the electoral outcome, Assoc. Prof. Antal argues that the core question is whether Hungary is witnessing a mere сhange of government or a deeper regime transformation. He identifies three interrelated arenas—propaganda and moral panic, institutionalized autocracy, and transnational authoritarian networks—as central to this process. The analysis underscores that while electoral victory is decisive, it is insufficient on its own: the durability of Orbánism lies in its embedded structures. The piece ultimately frames Hungary as a critical test case for democratic resilience and the possibility of reversing authoritarian consolidation within the European Union.

By Attila Antal

The Orbán government, which had been in power since 2010, was defeated in the 2026 Hungarian parliamentary elections. The Tisza Party, which formed a united opposition, will in all likelihood hold a two-thirds, i.e., constitutional, majority in the National Assembly. The most important question for the coming period is whether this strong mandate will be sufficient to dismantle an institutionalized authoritarian regime.

The election resulted in a landslide victory for the opposition, and although final/official results are not yet available and recounts are still underway (98.94% of votes have been tallied), the current results show that Hungarian society has risen up against the Orbán government: the ruling parties’ list received 2,375,468 votes (39.53% of the votes cast), the Tisza Party received 3,128,859 votes, representing 52.1% of the total, and the far-right Mi Hazánk party will also enter parliament with 343,684 votes (5.74% of the total).

All this means that currently (as of April 15, 2026), with 137 members (having won 93 individual districts and 44 seats on the party list), the Tisza Party is the largest faction in the 199-member Hungarian parliament, while the former ruling party, Fidesz-KDNP, received a dramatically small 56 seats (the collapse of the ruling parties occurred at the level of individual constituencies, where they managed to win 14 seats, accompanied by 43 list seats), and the far-right Mi Hazánk party received 6 seats from the party list.

The collapse of the Orbán government was thus caused, on the one hand, by the radical loss of individual constituencies (traditional rural constituencies belonging to Fidesz were lost to the Tisza Party, where non-Orbánist candidates had previously almost never won), and this was compounded by the record-high voter turnout, which can be interpreted within the context of the mood for systemic change: 5,988,778 people cast their votes, representing 79.56% of eligible voters.

In my view, the fact that the authoritarian Orbán government could be removed through an election does not negate the regime’s authoritarian nature, and only time will tell whether what has occurred is merely a change of government or a change of regime. However, despite its very significant mandate, the Tisza Party will have a very difficult task dismantling the remnants of the authoritarian Orbán regime. In what follows, I will examine this from three perspectives: Orbán’s politics of hatred, the institutionalization of autocracy, and the international network of autocracies.

Dealing with the Hatred and Moral Panic Generated by the Orbán Regime

One of the most important challenges in dismantling the authoritarian regime is dismantling the Orbán propaganda machine, which has been a fundamental pillar of Orbán’s power politics since 2010. This culminated in the 2026 campaign, in which the Orbán regime effectively functioned as a tool of Putin’s propaganda.

Starting in 2015, the fabrication of enemy stereotypes was continuous: refugees and immigrants, NGOs and civil society, the EU and Brussels, domestic political opponents, George Soros and his institutions. From 2022 onward, however, the Orbán regime was increasingly defined by overt Putinist hate-mongering and daily moral panic.

All of this led to President Zelenskyy becoming the greatest enemy in the 2026 campaign, with Hungarian propagandists portraying the Tisza Party as if it represented no Hungarian interests whatsoever and served Ukrainian and Brussels interests. The main message was that if the opposition came to power, Hungary would be dragged into the war—in other words, only Orbán could prevent the worst from happening.

All of this had a devastating effect on Hungarian public discourse, and the lies and hatred propagated became unbearable for Hungarian society. Orbán sought to make people believe that he wanted to avoid war, but in reality, from a communicative and ideological standpoint, he had long since entered it—on Putin’s side.

All of this was further underscored by the fact that, in the final stretch of the campaign, unprecedented leaks began to emerge from Western intelligence agencies via the independent Hungarian press. These confirmed that the Orbán regime had committed itself, at the highest levels (including the foreign minister), to representing Russian interests and had attempted to use the Hungarian police and intelligence services to undermine the Tisza Party.

These leaks played a key role in preventing the Orbán regime—which presumably cooperates continuously with the Russians—from successfully carrying out any gray-zone operations, while also reinforcing the Hungarian opposition’s belief that the Orbán regime had committed treason.

It has thus become clear that the Orbán regime is capable of stoking hatred to the extreme, and addressing this both socially and institutionally must be a key task for the next government. Maintaining the remnants of Orbán’s autocracy and failing to hold those responsible to account will create a situation that could pave the way for the next authoritarian backlash.

Dismantling the Institutional and Political Foundations of the Authoritarian Regime

There is no doubt that the next government’s second-biggest challenge will be dismantling the institutionalized autocracy—a task that will not be easy for the new government, even with a supermajority to amend the constitution. For this reason, Péter Magyar called on the most important public officials of the Orbán regime to resign on election night, even though they have so far indicated that they will not step down.

A key issue for the new democracy and constitutional order to be built is the neutralization of the remnants of the Orbán regime embedded in the public and political system. A related question is how the new government will act to ensure accountability and whether it will find a way to reclaim the assets that the oligarchs of the Orbán regime have stashed away in private capital funds.

All of this has significance beyond itself, since it is precisely the nature of law in authoritarian systems to declare solutions and matters that are unacceptable from a democratic perspective to be legal; however, this seriously jeopardizes both the functioning of democracy and the constitutional norms intended to be institutionalized.

The Collapse of Orbán’s Regime in the Context of the International Authoritarian Right

Not only did the Orbán regime collapse unexpectedly in a political sense, but so too did the international authoritarian right-wing structure that Orbán had sought to build. It proved to be a significant sign that, on April 5, 2026, explosives were found on the Serbian section of the Turkish Stream gas pipeline, and although Orbán’s propaganda tried to use this against the Ukrainians in line with the campaign, President Vučić surprisingly did not prove to be a partner in supporting Orbán.

Just before the election, on April 7, US Vice President J.D. Vance visited Hungary—a visit in which the government had placed enormous hopes. Vance had already stated at that time that the US would cooperate with a new government, and after the election, he remarked that Orbán’s defeat “did not surprise” him.

The most surprising development, however, was that the Kremlin quickly let go of Orbán’s hand (at least on the surface). Orbán, who had represented Russian interests to the very end, was met with a remark from Putin’s spokesperson, Dmitry Peskov, who stated, “we were never friends,” adding that they were satisfied that Hungary remained open to pragmatic cooperation.

***

The Hungarian opposition’s victory over the Orbán regime could therefore serve as an important lesson in several respects for the European Union and, more broadly, for authoritarian political regimes. On the one hand, it is a significant lesson that illiberal authoritarian regimes operating under one-party hegemony can be defeated through elections; however, the international political environment and the cooperation that supports the opposition through political and other means can play an important and indispensable role in this (as was the case with the Western and Central and Eastern European forces supporting the Tisza Party).

Through the Orbán regime’s constant vetoing, its incitement of hatred against Ukraine, and its representation of Putinist interests within the EU, it has essentially provoked a form of international and Hungarian cooperation that can rightly be described as the first manifestation of a cross-border “militant democracy” within the EU.

The coming period will determine whether the success of the April 2026 election will bring about merely a change of government or something more: the removal of an embedded authoritarian regime. For this to happen, the new Hungarian government and the EU must work together to dismantle the remnants of the Orbán regime; this could deal a decisive blow to the international authoritarian right.

OHPA Workshop - Illiberal Populism & Anti-Environmental Backlash in Europe (CEU, April 10, 2026)

On April 10, 2026, I will be participating in the OHPA Workshop – Illiberal Populism & Anti-Environmental Backlash in Europe at CEU.

Orbán’s Election Project Seeks Public Backing for Dictatorial Turn, Not Democratic Legitimacy (ECPS, April 7, 2026)

The European Center for Populism Studies (ECPS) interviewed me about the Orbán regime ahead of the 2026 election.

As Hungary approaches the April 12 elections, Viktor Orbán’s long-standing rule faces a critical test shaped by both domestic discontent and geopolitical realignments. In this interview, Associate Professor Attila Antal characterizes the regime as a “constitutional dictatorship,” arguing that the election is not about democratic legitimacy but about securing “public support for its own dictatorial turn.” He highlights how authoritarian legality, sustained through a “dual state” and permanent emergency governance, has hollowed out democratic competition. At the same time, the rise of Péter Magyar and mounting generational and material grievances signal growing resistance. Situated within broader transnational authoritarian networks, Hungary’s election emerges as both a domestic referendum and a geopolitical fault line for European democracy.

Interview by Selcuk Gultasli

As Hungary approaches its pivotal parliamentary elections on April 12, 2026, the country stands at a defining juncture in the trajectory of European populism. After more than a decade and a half of rule by Viktor Orbán, the electoral contest no longer centers merely on party competition, but on whether an entrenched authoritarian-populist regime—characterized by institutional asymmetries, constitutional engineering, and the continuous production of political enemies—can still be meaningfully challenged through democratic means. At the same time, the emergence of Péter Magyar and the Tisza Party has introduced new uncertainty into a system long sustained by what Attila Antal describes as a “hegemonic power bloc,” raising the stakes of what increasingly resembles a systemic referendum.

In this context, Attila Antal, Associate Professor at Eötvös Loránd University, offers a sobering interpretation of the current moment. In his view, the Orbán regime has evolved beyond conventional electoral authoritarianism into what he terms a “constitutional dictatorship,” where formal legality coexists with substantive domination. Most strikingly, Assoc. Prof. Antal argues that “the Orbán regime is not seeking democratic legitimacy in the 2026 elections, but rather public support for its own dictatorial turn.” This diagnosis reframes the election not as a mechanism of accountability, but as a plebiscitary instrument designed to consolidate power under conditions of managed legality.

Crucially, Assoc. Prof. Antal situates Hungary’s electoral moment within a broader geopolitical reconfiguration. He underscores that Orbán has increasingly treated foreign and European policy “as a kind of geopolitical playing field,” cultivating alliances with both Eastern and Western authoritarian actors. The alignment with figures such as Donald Trump and Vladimir Putin reflects not only ideological affinity but also strategic positioning within an emerging transnational authoritarian network. As Assoc. Prof. Antal notes, Hungary has come to function as a “Trojan horse” for Putinist influence within the European Union, transforming the election into “a European and Western geopolitical issue and interest.” This external dimension is mirrored internally by a deepening social cleavage, as segments of Hungarian society remain firmly oriented toward the West while the regime consolidates a pro-Russian political base.

This external dimension intersects with internal tensions, including growing social discontent and a generational divide that reflects what Assoc. Prof. Antal describes as “a very strong generational revolt against Orbán’s authoritarian populism.”

At the core of Assoc. Prof. Antal’s analysis is the concept of authoritarian law and the “dual state,” where a formally normative legal order coexists with a politically driven prerogative structure. Under prolonged states of emergency and rule by decree, Hungary has become, in his words, “a contemporary example of dual state,” raising profound questions about whether elections can still function as instruments of democratic alternation. The opposition’s strategy of contesting the regime “by its own rules” thus reflects a deeper dilemma: whether authoritarian systems can be dismantled through participation in the very institutional frameworks they have reshaped.

Assoc. Prof. Antal’s assessment is stark. The durability of Orbánism, he suggests, lies in its capacity to adapt, radicalize, and survive through escalating authoritarianism. As he warns, the regime “can only survive by becoming increasingly dictatorial,” a trajectory that poses not only a domestic challenge but “a grave danger to both Hungarian and European societies as a whole.”

Here is the edited version of our interview with Associate Professor Attila Antal, revised slightly to improve clarity and flow.

Geopolitics and Domestic Change Reshape Orbánism

Professor Antal, in your work you describe Hungarian authoritarian populism as a system that fuses political identity construction, executive aggrandizement, and the legal-institutional reorganization of power. In the 2026 campaign, do you see Orbánism still functioning as a hegemonic political project, or has it entered a phase of ideological exhaustion in which its capacity to define “the people” and monopolize popular sovereignty is beginning to weaken?

Associate Professor Attila Antal: This is a key issue for understanding the Orbán regime as a whole and the current situation. Indeed, Orbán has built an authoritarian regime in which the ruling parties have reigned as a kind of hegemonic center—or, to use Antonio Gramsci’s terminology, as a hegemonic power bloc. However, the transformation of the opposition has changed the situation and shaken this hegemonic project. This is, however, a complex situation: in recent years, Orbán had become so confident that he increasingly focused on geopolitics; more precisely, he treated foreign policy and European policy as a kind of geopolitical playing field, where he built power and political alliances with both Eastern and Western authoritarian regimes. It is no coincidence that the two most significant imperialist powers, Trump and Putin, have both assured Orbán of their support. So, I see the collapse of Orbán’s hegemonic project as only partially attributable to domestic political factors: we are witnessing that Orbán’s downfall has become a European and Western geopolitical issue and interest, and this resonates with the anger of Hungarian society, which, for the most part, remains oriented toward the West.

Enemy Narratives Persist but Face Social Limits

You have argued that authoritarian populism in Hungary relies on permanent enemy-production. In the current election, where Kyiv, Brussels, liberal elites, and domestic opponents are again being woven into a single antagonistic narrative, how should we understand this strategy: as a sign of discursive resilience, or as evidence that the regime has become trapped in repetitive forms of mobilization?

Associate Professor Attila Antal: The enemy creation of the Orbán regime is a highly complex story. There is no doubt that the constant creation of enemy images is one of the most prominent components of the authoritarian populist toolkit. Since 2010, the Orbán regime has operated with the following main enemy images: migrants, George Soros, civil society, Brussels, the gender politics, and the domestic political opposition. 

From this perspective, 2022 marks a turning point, as Putin’s aggression required the construction of a new enemy image – an incredibly difficult task, given that the attacked Ukraine must be transformed into the new enemy. All of this is connected to the “Putinization” that has taken place within the Orbán regime. The propaganda and discursive framework are thus in place, yet creating this new enemy image also means that Orbán and his allies face the reality that a significant portion of Hungarian society is quite averse to Russians due to Hungarian history. At the same time, Orbán and his allies have succeeded in turning their own camp into a pro-Russian faction, which has resulted in an incredibly deep social cleavage.

Anti-Orbánism Unites a Fragmented Opposition

To what extent should the April 12 vote be interpreted not simply as a contest between Fidesz and Tisza, but as a referendum on whether a mature authoritarian-populist regime can still be electorally displaced despite media asymmetries, constitutional engineering, and patronage entrenchment?

Associate Professor Attila Antal: As I mentioned earlier, the Orbán regime itself and the new opposition forming against it can be understood within a geopolitical context. One could also say that, in many respects, the European Union has had enough of the Putinist influence that the Orbán regime represents as a “Trojan horse.” At the same time, this dissatisfaction is just as true of Hungarian society: at the moment, the opposition is held together by anti-Orbánism and the fact that the Orbán regime has seriously neglected governance and the basic needs of the Hungarian people. In this sense, the Hungarian election can indeed be interpreted as a referendum on the political system.

Dual State Logic Structures Political Competition

Your recent work on authoritarian law suggests that contemporary autocratic projects do not abolish legality so much as repurpose it. In the Hungarian case, how should we conceptualize the election itself: as a democratic mechanism still capable of producing alternation, or as a legally managed arena whose formal openness coexists with substantive authoritarian constraint?

Associate Professor Attila Antal: I think this is a very important question. When I analyzed the legal system of the Orbán regime, I drew on the “dual state” approach developed by Ernst Fraenkel, who studied the nature of National Socialist law in the interwar period. In this authoritarian state, there exists a legal system that is totally influenced by politics (which Fraenkel calls the Prerogative State), while at the same time there is the Normative State, which is less defined by political influence. 

The Orbán regime has effectively been operating under a state of emergency since 2015, and since 2022, the prime minister has essentially been governing by decree. So, we are facing a contemporary example of dual state.

In my view, there is a very strong dilemma: can this system be overthrown by accepting its rules of the game and participating in the election, or can we overthrow the system as a result of a collective popular decision and establish new democratic electoral rules? It now appears that the opposition side of Hungarian society is choosing the former solution, that is, it wants to defeat the authoritarian system by its own rules. At the same time, it is certain that in the event of a possible change of government, we will have to face the problem posed by authoritarian law.

Enemy Logic Embedded in Governance Structures

You have written about the “Constitutionalized Image of Enemy” embedded in the Hungarian Fundamental Law. How central is this constitutionalized enemy logic to the present campaign, especially in Orbán’s efforts to portray Tisza, Brussels, and Ukraine not as legitimate competitors, but as existential threats to the political community?

Associate Professor Attila Antal: The most recent amendment to the Fundamental Law took place in April 2025. The Hungarian Fundamental Law has indeed been used to create the prevailing political enemy images: certainly, with regard to migration and gender politics. I have termed this as the “Constitutionalized Image of the Enemy.” In this sense, therefore, the image of the enemy enshrined in the constitution did not play a role in the current campaign. At the same time, the 12th Amendment to the Fundamental Law established the Office for the Protection of National Sovereignty in December 2023, which played a very significant role in enabling the Orbán regime to essentially begin using state and bureaucratic tools against its political opponents and Hungarian society. In other words, the “dual state” mentioned earlier operates at the constitutional level as well.

Geopolitical Counterweight Shapes Opposition Rise

From the standpoint of your theory of authoritarian populism, is Péter Magyar best understood as a democratic challenger to Orbánism, or as a post-Fidesz corrective emerging from within the same political and ideological ecosystem?

Associate Professor Attila Antal: This is a very difficult question, and it would be too early to give any definitive answer at this stage. I would rather point out that the Hungarian election has a very strong geopolitical context. The Péter Magyar phenomenon and the European support structure behind it can also be understood as a geopolitical counterweight to Hungary’s shift toward Orbán and Putin. At the same time, there is no doubt that Orbán’s challenger was socialized within the Orbán regime and, in many respects, is attempting to correct the right-wing conservative politics that Orbán has betrayed. Here, however, it is worth noting once again that the vast camp behind the Tisza Party is far more complex and is currently held together by the constraints of the electoral system and anti-Orbánism.

Youth Revolt Meets Rural Entrenchment

Independent polling and current reporting suggest that younger voters are disproportionately aligning with Tisza, while Fidesz retains stronger support among older and more rural constituencies. Do you interpret this as a generational realignment against authoritarian populism, or merely as a contingent reaction to economic stagnation and elite scandal?

Associate Professor Attila Antal: This is also a key issue. There is no doubt that the authoritarian populism of the Orbán regime has, intentionally or not, created a generational and regional divide. A significant portion of rural and elderly Hungarian voters is far more susceptible to the enemy stereotypes and messages manufactured by the regime’s propaganda. Thus, there is a very strong generational revolt against Orbán’s authoritarian populism, particularly because Orbán is effectively blackmailing not only the EU but also Hungarian society: the former with constant vetoes, and the latter with constant threats of leaving the EU.

Middle-Class Erosion Fuels Political Backlash

Given your emphasis on the relationship between neoliberal restructuring and authoritarian populism, how important are material grievances—stagnant growth, inflation, deteriorating public services, and corruption fatigue—in weakening the regime’s capacity to maintain consent? Can economic deterioration disrupt a system whose legitimacy has long depended on symbolic conflict rather than policy performance?

Associate Professor Attila Antal: From a political-economic perspective, the Orbán regime was based on a class consensus in which the (upper) middle class and national big business formed an alliance. This was underpinned by pre-COVID-19 economic prosperity and massive amounts of EU funding. During this period of economic prosperity, however, a neoliberal state emerged that systematically dismantled public services, particularly in the healthcare and education sectors. When the polycrisis emerged (EU crises, pandemic, war), the dismantled Orbán state proved unable to handle the crisis: alongside the groups in the worst situations, the declining Hungarian middle class is the biggest loser of the Orbán regime. In other words, the rebellion against the Orbán regime is, in many respects, also of a material nature.

War Narrative Enables Democratic Suspension

How do you interpret Orbán’s continued “peace versus war” framing in light of your broader work on the politics of exception? Is this campaign discourse best seen as a contemporary form of emergency politics—one that converts geopolitical uncertainty into a justification for executive concentration and democratic suspension?

Associate Professor Attila Antal: As I mentioned, since 2022 the prime minister has essentially been governing by decree, encroaching even on areas of public policy where a state of emergency has no place. Meanwhile, political propaganda has constantly claimed that the Orbán regime is the only guarantee of peace. This has come to a head in the current campaign, with the Orbán machine conveying the message that the opposition is on the side of the Ukrainians and is dragging Hungary into the war. Governing through extraordinary measures is thus a political and communicative reframing: the Orbán regime has essentially suspended parliamentary democracy and portrayed the Ukrainian side (including the EU and the Hungarian opposition) as wanting war. I believe that this is not just some kind of fake news campaign, but the pure and frightening manifestation of an authoritarian state.

Sovereigntist Rhetoric Masks Strategic Dependence

Hungary’s pro-Russian posture has become a major campaign fault line. In your view, does Orbán’s Moscow-friendly stance still function as a coherent ideological expression of sovereigntist anti-liberalism, or is it increasingly becoming a liability as the war in Ukraine reshapes the moral and geopolitical boundaries of European politics?

Associate Professor Attila Antal: Orbán’s pro-Russian policy is a complex phenomenon. At least three aspects are worth highlighting. On the one hand, there is no doubt that, with regard to the international authoritarian right, there exists a kind of ideological coalition whose political-theoretical foundation is an anti-liberal conservative approach dating back to Carl Schmitt. Second, the Orbán regime has radically relinquished energy sovereignty in favor of Putinism. Third, there is also no doubt that Orbán and his regime are personally dependent on Putin’s system. Here, then, lies a radical contradiction: the Orbán regime, which is sovereignist at the level of propaganda, has deliberately renounced the sovereignty of the Hungarian state and is weakening European sovereignty in favor of Russia. The deeper implications of this can only be revealed after the election.

Militant Democracy as a Possible Path

You have shown how exceptional governance can become normalized. If Tisza were to win without a constitutional supermajority, would Hungary enter a phase of partial alternation without regime transformation—in other words, a situation in which a new government governs through institutions still structured by the old exception-centered order?

Associate Professor Attila Antal: I believe this is one of the main consequences of the dilemma I mentioned earlier: namely, how to dismantle an authoritarian system – either by adhering to its own rules or through more revolutionary means. If there is a change of government and a two-thirds majority is achieved, dismantling the authoritarian power of the Orbán regime will be a challenge. If, however, the change of government occurs with a simple majority, it may become inevitable to consider how the authoritarian system can be dismantled using the tools of militant democracy.

EU Influence and Domestic Revolt Intersect

What would a Tisza victory actually reveal about the Orbán system: that authoritarian-populist rule remains vulnerable to democratic challenge, or that only an insider-led revolt from within the regime’s broader political class can break such a system electorally?

Associate Professor Attila Antal: Based on what we’ve seen so far, I believe a potential victory for Tisza would have two implications. On the one hand, it would signal that the EU has had enough of Putinism directly influencing European politics. On the other hand, it would mean that authoritarian populism has become completely detached from social reality, and that Hungarian society has had enough of a political agenda built on constant hatemongering and the suspension of normality.

Authoritarian Consolidation Beyond Legitimacy

Conversely, if Fidesz were to retain power despite signs of economic strain, ideological repetition, corruption exposure, and opposition momentum, what would that tell us about the resilience of contemporary populist rule in Europe? Would it suggest that once authoritarian populism successfully constitutionalizes its power, elections alone become insufficient to dislodge it?

Associate Professor Attila Antal: I believe this is the most important issue of our time. Unfortunately, my grim assessment is that the Orbán regime is not seeking democratic legitimacy in the 2026 elections, but rather public support for its own dictatorial turn. I have long regarded the Orbán regime as a constitutional dictatorship, which means, on the one hand, that contemporary autocracies have a constitutional framework, and on the other hand, that certain segments of society have renounced democracy and accept the exercise of authoritarian power. Overall, therefore, the Orbán regime can only survive by becoming increasingly dictatorial, a trend that poses a grave danger to both Hungarian and European society as a whole.

Competing Visions of European Sovereignty

From the perspective of European integration, do you see this election as a struggle between two models of sovereignty: Orbán’s confrontational, anti-imperial, anti-Brussels sovereigntism and a more cooperative, rule-of-law-based claim to national interest that Tisza is trying to articulate? Or is that dichotomy too neat for the political realities of contemporary Hungary?

Associate Professor Attila Antal: First of all, the Orbán regime is indeed imperialist, and it pursues policies that serve Russian imperialist interests. The Hungarian election is crucial from the perspective of European integration, as the dilemma is whether there exists a European sovereignty that can be relied upon to stand up against authoritarian tendencies such as Trumpism and Putinism. I am committed to the idea, as Karl Loewenstein put it, that democracy must develop its own self-defense mechanisms and fight back – in our case, at both the member state and EU levels.

External Validation Meets Internal Resistance

Hungary has become a reference point within transnational right-wing networks, and Orbán continues to attract symbolic support from US and European conservative actors. In analytical terms, how much does this external validation matter domestically? Does it strengthen the regime’s legitimacy, or does it mainly reinforce Orbán’s self-image as a global ideological entrepreneur?

Associate Professor Attila Antal: From the perspective of ideological and political networking, the Orbán regime truly acts as a mediator between Western and Eastern authoritarian tendencies. This is why organizing the European far right is of key importance to Orbán. All of this undoubtedly has an impact on his own camp. At the same time, Orbán’s status as a “global ideological entrepreneur” represents the very project against which the Hungarian opposition has been able to unite and become committed to a change of government.

De-capture vs. Persistence of Orbánism

Finally, through the lens of your work on authoritarian law and exceptional governance, what would be the most theoretically significant post-election question for scholars to watch: whether electoral alternation occurs, whether institutional de-capture proves possible, or whether the deeper legacy of Orbánism survives regardless of who forms the next government?

Associate Professor Attila Antal: This is also one of the most important dilemmas of our era from both a Hungarian and a European perspective, as the political and legal consequences of the Orbán regime are toxic to European integration as a whole. On the one hand, just as happened after World War II, we must once again grapple with the question of how to take democratic action against authoritarian legal and political systems. On the other hand, and even more importantly: we must finally prevent the distortion of liberal democracies toward authoritarianism not only through constitutional institutions but also through effective economic and cultural means. In my view, it is crucial to examine how global capitalism and neoliberalism have distorted liberal constitutionalism and how they have eroded the social foundations of democracies through austerity measures and the dismantling of welfare systems.