Az Orbán-rendszer lemondott a magyar társadalom döntő többségéről, hogy egy rendkívül szűk elit jólétét és túlélését biztosítsa. Ezért az autoriter populista rendszerrel való szakítás és vele szemben egy átfogó baloldali alternatíva kidolgozása elkerülhetetlen.
Ebben a szellemben írtam meg az Orbán bárkája. Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége (Noran Libro Kiadó, Progress könyvek, 2019) című kötetemet. A könyvet a „rendszerváltóknak” ajánlottam. Azoknak, akik részt vettek az 1989-es rendszer kialakításában, hogy lássák mivé torzultak a rendszerváltó álmok és ebben milyen felelősségük van. Azoknak is, akik le akarják váltani az Orbán-rendszert.
Manapság nehéz helyzetben vagyunk, ha a globalizáció által jelentett kihívásokat az európai baloldal szempontjából próbáljuk meg vita tárgyává tenni, hát még akkor, amikor a globalizáció neoliberális formáját és intézményeit bíráljuk. Korszakunk újnacionalista és populista korszelleme háttérbe szorította a baloldalt, különösen a kelet-közép-európait: a globalizáció és a globális kapitalizmus kritikusaiként a populista (szélső)jobboldali erők léptek fel, válaszuk pedig az új köntösbe öltöztetett, de jól ismert nacionalizmus volt. Az utóbbi években a jobboldal ideológiai, politikai térfoglalása sikeresnek bizonyult, és ehhez látszólag sikerrel használták fel az elméleti baloldal érveit.
A kötetben két dolog mellett érvelek. Egyrészt mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy a jobboldal globalizáció- és kapitalizmus-kritikája hazugság, és a most sikeres nacionalisták nem kevesebb, hanem más típusú kizsákmányolást akarnak. Minderre jó példa Orbán Viktor, aki kiegyezett a multinacionális (főleg német, orosz és amerikai) nagyvállalatokkal, és közben kiépítette a nagytőkébe kőkeményen beleintegrált nemzeti tőkés rendszerét. Ez nem más, mint a kizsákmányoltak újabb átverése, tulajdonképp Magyarország újra-feudalizálása, amelyet egy menekültek elleni „civilizációs háború” narratívájába helyeztek, és elneveztek a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER). A recept tehát egyszerű: hitesd el magadról, hogy nemzetvédő vagy, közben pedig add el a saját népedet, legalábbis annak legszegényebb részét.
A könyv másik fő üzente az abban való, ugyancsak mélységes meggyőződés, hogy mindennek nem kell szükségképpen így lennie: a baloldal válságának fő oka abban keresendő, hogy túl sokáig és túl nagy meggyőződéssel köteleződött el a neoliberális globalizáció mellett, szisztematikusan leépítve saját antikapitalista immunrendszerét. Egyszóval úgy simult bele a neoliberális agendába, hogy elfelejtett 21. századi gondolatokat kialakítani a demokráciáról, a nemzetállamról és a globalizációról. Elveszítette a „nagy narratívát”, ebből következően pedig ideológiai és politikai hegemóniáját. Egészen pontosan már a (neo)liberalizmus társutasaként elveszítette ezt a hegemóniát, s jelenlegi állapotában meglehetősen rosszul viseli, hogy a neoliberális kapitalizmus globális erői igencsak simulékonyan és hatékonyan tudnak együttműködni nacionalista-jobboldali autokratákkal.
Az Orbán-rendszer: az autoriter neoliberalizmussal való kiegyezés
Gyakran hisszük, hogy Magyarországon a 2010 utáni Orbán-rezsim „nem gondol a holnappal”, és mivel egyáltalán nem folyik a globális veszélyek nagy részéről diskurzus, ezért azokkal nem is foglalkozik a hatalom. Azt gondolom, hogy egészen biztosan nincs így: a valóság még ennél is ijesztőbb. Orbán Viktor és rendszerének elitje leginkább az úgynevezett „készülődőkhöz” hasonlítható, amely egy USA-ból indult mozgalom, és fő célja a társadalmi, környezeti, politikai katasztrófák túlélése. Ezért erőforrásokat halmoznak fel jól védhető helyeken (jellemzően pincékben, bunkerekben), illetve az általuk szükségesnek ítélet módokon (pl. harcművészetek és lőfegyverhasználat elsajátítása) még a katasztrófa bekövetkezte előtt. A NER is elkezdte építeni a saját posztmodern bárkáját, Orbán Viktor azonban egy hazug Noé: nem Isten kiválasztottja, hanem csak egy önjelölt, sértett és kegyetlen „próféta”. Projektjének célja korántsem az, hogy az életet átmentse az új világba, hanem az, hogy önmagát és egy hozzá a végletekig lojális, szűk közösséget megvédjen egy potenciálisan bekövetkező globális és/vagy lokális gazdasági, társadalmi, politikai vagy éppen környezeti katasztrófától. Ehhez felhasználja a nemzetállam összes, jelenben rendelkezésre álló erőforrását, és a kizsákmányolást a jövő lehetőséginek felélésére is kiterjeszti.
Rendszerének anyagi, materiális alapját a kapitalizmus csúcsszereplőivel való kiegyezés biztosítja (az EU-forrásoktól kezdve a gazdaságot pörgető multinacionális vállalatokig). Orbán Viktor abban különbözik a neoliberális kapitalizmus csúcsragadozóitól, hogy amíg a globális kapitalizmus szereplői transznacionális szinten működtetik a kizsákmányoló struktúrákat, Orbán egy nemzetállam vezérigazgatójává nevezte ki magát. Ebben a kizsákmányoló rendszerben a nacionalizmus csakis porhintés, hazugság, másként megfogalmazva a termék sikerességéhez hozzájáruló „brand” egyik eleme lehet. Dani Rodrik A globalizáció paradoxona. Demokrácia és a világgazdaság jövője (Corvina Kiadó, 2014) című könyvében kimutatta, hogy a nemzetállami kontrollt vesztett neoliberális globalizáció antidemokratikus, én pedig amellett érvelek, hogy legalább ekkora veszélyt jelent a csakis a saját túlélésére törekvő újnacionalista elit. Mindkét veszélynek hasonló gyökerei vannak, hiszen ahol meggyengül a parlamentarizmus, a demokratikus politikai képviselet, ott vagy a piaci, vagy az állam felől érkező zsarnoki tendenciák uralkodnak el. Esetünkben ezek az erők összekapcsolódtak: Orbán bárkájának tervei részben itthon készültek, magát a hajót is hazai alvállalkozók építik fel, viszont külföldi alapanyagból, és az üzemanyag is elsősorban külföldről érkezik.
Orbán bárkájára kevesen fognak felférni, még az Orbánnal elvi-ideológiai szövetséget kötő percemberkék közül sem sokan, hát még a miniszterelnökkel szembeforduló jobb- és baloldaliak közül. Mindenki arra van kárhoztatva, hogy az orbáni elit túléléséhez asszisztáljon, ezt szolgálja a félelem ostora, amelynek a segítéségével a primer módon kizsákmányoltak (romák, közmunkások, a vidéki és/vagy városi kilátástalanságba belekeseredett leszakadók) önmaguk jól felfogott érdekével szemben a hatalom túlélését segítik. Ez a rendszer a kizsákmányoláson és az önkizsákmányoláson alapul. Mint minden autoriter rendszer, a NER is a retorziók miatti állandó megfélemlítésen (erre szolgál a rendőrállam) és az attól való páni félelmen nyugszik, hogy még rosszabb lehet a helyzetünk, és csakis az önkényúr az, aki a status quo-t megőrizheti. Ezért fordul a rendszer a legszerencsétlenebbek ellen, ezért kelt gyűlöletet a menekültekkel, bevándorlókkal szemben, akik úgy vannak beállítva, hogy még azt a keveset is elvennék tőlünk, amit Orbánék meghagytak. Eközben pedig az ellenzéki oldalon nem látunk olyan politikai alternatívát, amely a legszegényebbek érdekeit helyezné előtérbe, de még csak azt sem látni, hogy az Orbán-rendszernek a szegényeket feláldozó sajátosságára rendszerszinten mutatnának rá.
Rendszer a társadalom ellen
Az Orbán-rendszer a bárkaépítés lázában elkezdte felélni a magyar társadalom minden maradék erőforrását. Óriási a válság az egészségügyi, az alap- és felsőfokú oktatási, a szociális és a nyugdíjrendszerekben. Kétségtelen, hogy 2010 után az Orbán-rendszer mennyiségi és minőségi változást hozott: egyrészt óriási pénzt szivattyúzott ki ezekből a társadalmi ellátó- és szolgáltató rendszerekből, vagy legalábbis a lehetőségekhez mérve nem pumpált beléjük elég erőforrást, másrészt elindított több olyan folyamatot, amely pontosan illeszkedtek a neoliberális autokráciával kötött kompromisszumba. Orbánék tudják, hogy az elvont és be nem tett források miatt az elkövetkezőévekben óriási társadalmi feszültségek keletkeznek majd, ezért megkezdték az egészségügyi és oktatási rendszer privatizálását. Az a politikai erő, amely a 2008-as szociális népszavazással biztosította be leendő kormányzati pozícióját, és lándzsát tört amellett, hogy a nagy ellátórendszerek nem működhetnek piaci alapon, most lényegében privatizálja azokat.
Ennek egyrészt az lesz a hatása, hogy a nemzeti oligarcharendszer mindebből tovább gazdagodik, másrészt az újfeudális függési rendszer kedvezményezetti rétegéig terjed csak az a kör, amely megfelelő szolgáltatásokat igénybe tud venni. A folyamatosan szétbomló középosztály alsóbb rétegeinek és a legrosszabb helyzetben lévőknek alig van lehetőségük lakhatáshoz és egészségügyi ellátáshoz jutni, és a magánoktatást sem engedhetik meg maguknak. Kicsit leegyszerűsítve olyan lesz a helyzet, mint az USA esetében, ahol lényegében „vadnyugati” viszonyok érvényesülnek a piacosított nagy rendszerekben. A különbség mindössze annyi, hogy nálunk „vadkeleti” viszonyokat a piac közreműködésével a zsarnoki állam fogja megteremtetni. Ez lesz lényegében a jóléti, szociális Európa utolsó hazai szívdobbanása. Ehhez hozzájárul az igazságszolgáltatási rendszer totális lerombolása, politikai függésbe taszítása, amelynek nem csak az a lényege, hogy az újnacionalizmus erői könnyen „ítéletet tudjanak rendelni”, hanem főként az, hogy a társadalom ne juthasson semmiféle intézményes orvosláshoz az itt leírt emberi jogi és társadalmi katasztrófa esetén.
Eközben a düh, a gyűlölet és a kilátástalanság egyre fokozódni fog, a gyűlöletlabirintus határkerítései pedig nemcsak fizikai értelemben, az országhatáron, hanem lelki értelemben, a társadalmon belül is felhúzásra kerülnek. Az Orbán-rendszer kegyetlenül üldözi a leggyengébbeket, aminek talán az egyik legkegyetlenebb megnyilvánulása a hajléktalanok elleni büntetőállami szigor. Eközben az autoriter nacionalizmus egyre erősebben dörgöli a társadalom orra alá azt, hogy aki ebben a rendszerben nem képes boldogulni, annak bizony ennyi „jár”. Ehhez jön a 2018 tavaszától meghirdetett, kora nyáron elindított és őszre sohasem látott méreteket öltött „kultúrharc”, amelynek célpontja és immáron áldozata a CEU, a felsőoktatási és kutatói szféra, s velük együtt a Magyar Tudományos Akadémia. A kormány nem válogat a fegyverekben: a listázások, a politikailag centralizált médiabirodalom segítségével bonyolított gyűlöletkampányok és nyilvános meghurcolások után a rendszer eljutott oda, hogy militarizálni akarja a magyar társadalmat a „másként” gondolkodók ellen (többek között oktatóik feljelentésére buzdítja az egyetemi hallgatókat).
Az Orbán-rendszer politikája jobb gazdasági helyzetbe juttatta a felsőközéposztályt (benne természetesen sok olyan szereplőt, akik látják a rendszer zsarnoki jellegét), 2018 végére a „rabszolgatörvény” néven elhíresült túlóratörvény erőszakos, társadalmi egyeztetés nélküli elfogadásával tovább növelte a dolgozók kiszolgáltatottságát, és szintén 2018-ra jött el a pillanat arra, hogy elkezdjen ideológiai szempontok szerint is szelektálni. Ez az igény félelmetesen találkozik a rendszerben anyagi számításaikat megtalálók dermesztő hallgatásával. Mindez túlmegy a középosztályt bemozgató jóléti sovénizmuson: ez a különféleképp gondolkodó társadalmi csoportok egymás ellen való kijátszását jelenti azért, hogy csak végső esetben kerüljön sor az állami erőszak alkalmazására, addig pedig az önigazodás, a szolidaritáshiány, az anyagi és szellemi ellehetetlenítés, a mások feljelentése fogja megtörni a társadalom még ellenálló csoportjait.
Az Orbán-rendszer tehát a társadalom ellen fordult, ezt a könyvet viszont éppen abban a hitben írtam, hogy ezen lehet még változtatni, és közösen egy olyan politikai struktúrát tudunk építeni, amely nem az elit túlélését, hanem a társadalom egészét szolgálja: ehhez pedig egyszerre kell lebontani a piaci és állami autokráciát.
Mit építsünk bárka helyett?
Nekünk, akik nem bárkákban gondolkodunk (nem azért, mert kiszorultunk az Orbán-félék túlélési projektjéből, hanem azért, mert eleve mindenki túlélése és méltó körülményei mellett köteleztük el magunkat) minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a globális veszélyek özönvizének kolosszális következményeit kezelni tudjuk. Ez roppant nehéz feladat, mert mind a neoliberális kapitalizmus, mind pedig az újnacionalista autokrácia bárkaépítői a katasztrófára játszanak. Ehhez a küzdelemhez kínálok néhány szempontot, könyvemet tehát a bárkából kirekesztettek számára írtam. Mélyen hiszek ugyanis abban, hogy a globalizáció demokratizálható, vagyis a globalizációnak nem csak egyféle, a neoliberális kapitalista logikája képzelhető el. Továbbá vallom azt is, hogy a globális veszélyek és kihívások miatt a 21. század demokráciája nem lehet pusztán nemzetállam-alapú. Mind a hiperglobalizáció, mind a nacionalista autokrácia a felső 1% bárkáinak felépítéséhez vezet, amelyek ára, hogy az alsó 99% megfullad. Ezt nem engedhetjük!
Könyvem legnagyobb része korszakunk diagnózisát tartalmazza. Arról szól, hogy a globális kapitalizmus hogyan kormányozta válságba világunkat, és hogy az ezzel együtt járó özönvizet mind az neoliberalizmus csúcsszereplői, mind a jobboldali, zsarnoki újnacionalista rezsimek bárkaépítéssel kívánják túlélni – utóbbiak természetesen kisebb és az előbbiekhez odaláncolt konstrukciókban gondolkodnak. Mindez számomra mind morálisan, mind ideológiailag elfogadhatatlan, és úgy gondolom, hogy ellenkezik alapvető túlélési ösztönünkkel is: gondolkodjunk el azon, hogy mi vagy a családunk felférünk-e ezekre a bárkákra. Vagyis nem hihetünk sem az autoriter piac, sem az autoriter állam „prófétáinak”.
A kötetben megkísérlek néhány olyan ügyet, kérdést felvetni, amelyeket ugyan megoldásnak semmiképpen sem neveznék, de talán alkalmasak arra, hogy elindítsák a gondolkodást, a vitát, amely a bárkaépítés alternatívájához vezethet. Célom elsősorban politikai, ideológiai hátországom, a baloldal inspirálása. Régóta hiszek abban, hogy a baloldalnak alapjaiban kell újraértelmeznie önmagát és ideológiájának régi/új sarokköveit. Ehhez pedig nem dogmatizmusra van szükség, hanem arra, hogy ne elsősorban más ideológiákhoz (főként a liberalizmushoz) mérje önmagát. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ha túljutunk ezeken a belső vitákon, akkor a nemzetállam kontra transznacionalizmus ügyében termékeny párbeszédet folytathatunk liberális és konzervatív barátainkkal. Ezt a kötetet tehát a baloldali identitás újrakonstruálásának és közös ügyeinek megbeszélésének szolgálatába szeretném állítani. Azt javaslom, hogy szabadítsuk fel magunkat a több évtized alatt felhalmozódott megfelelési kényszerektől, és tekintsük át, hogy a baloldal hogyan tud szembenézni a globalizációs kihívásokkal.
Megerősödött bennem az a megközelítés, amely már jó ideje ott munkált minden közéleti, tudományos megnyilvánulásomban: vállalni kell a politikai létezés fáradalmait és kockázatait. Az egymásra rakodó autokráciák átoksúlya olyan mértékben terheli meg és nyomja el a magyar társadalmat, amelyre minden felelős megszólalónak nem csak a leírás, hanem a kritika és a változtatás igényével kell reflektálnia. Óriási a felelősségünk! Ezzel persze nem a neoliberalizmus klasszikus szakértő-fetisizmusára utalok, vagyis arra, hogy majd az értelmiség meg fogja mutatni a követendő utat. Nem fogja! Viszont lehetőség van a diskurzusok elindítására, a rendszer folyamatos megkérdőjelezésére, valamint tanulhatunk a korábbi hibákból, amikor a „reformértelmiség” felvilágosult abszolutizmusában azt hitette el a magyar társadalommal, hogy csakis a globális kapitalizmus és az abból következő liberális demokrácia útja az egyedül járható. Ebből támadt aztán 2010-ben az Orbán-rendszer, amely még átfogóbb kiegyezés a kapitalizmussal.
Ebben a szellemben fogalmazok meg és bocsátok vitára néhány pozíciót, amelyek vitathatók lehetnek, és az előbb jelzett baloldali identitásépítéshez hozzájárulhatnak. Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy a könyvben jelzett globális kihívásokra és a többrétegű autokráciára, kizsákmányolásra elképzelhető egy radikális baloldali megoldás. Mostanság kérdésessé vált, hogy a baloldalnak egyáltalán kell-e a foglalkoznia politikai (kormányzati) hatalommal, vagy válassza-e inkább a belső száműzetést, a visszavonulást. Úgy gondolom, csak akkor nyílik lehetőség egyáltalán a globális kihívások baloldali kezelésére és az embereket sújtó elnyomással szembeni égetően szükséges fellépésre, ha ehhez állami eszközöket is rendelünk: vagyis a baloldalnak nem szabad lemondania sem a nemzetállamról, sem a nemzetállamban testet öltő politikai hatalomról. Ugyanakkor kezdettől fogva a transznacionális perspektívákat kell szem előtt tartani, s pont az Orbán-rendszerhez hasonló rezsimek mutatják meg, hogy nem elegendő csak a nemzetállami szinten működtetett kizsákmányoló rendszereket legyőzni.
A neoliberális globalizációból fakadó kizsákmányolás elleni harc pedig nemzetállami szinten kezdődik. A baloldal kapitalizmuskritikája és kapitalizmusellenessége nélkül sem a nemzetállami, sem a globális autokráciát nem lehet legyőzni. Újra kell alkotni a nemzetállamot a 21. században, a nemzetállami szuverenitás korábban jelzett elolvadása és a neoliberális globalizáció miatt új politikai lehetőségeket kell teremteni a nemzetállami és transznacionális szintér között, vagyis újra kell gondolni a globalizációt szervező logikákat.
Éppen azért javaslom, hogy ezen újragondolás kiinduló szintje az Európai Unió kell, hogy legyen számunkra. Ki kell mondani, hogy az EU jelenlegi állapotában egy olyan hierarchikus szerveződés, amely a magállamok (mindenekelőtt Németország) és a velük összefonódott neoliberális szereplők érdekeit szolgálja, és pontosan az mutatta meg ennek a visszásságait, az EU mindmáig nem tudott mit kezdeni azzal, hogy saját maga finanszírozza az orbáni autokráciát.
Végül pedig a legkényesebb problémára fókuszálok: baloldaliként elkötelezett vagyok minden ember (így a menekültek, bevándorlók, a rettentő körülmények között szenvedők) emberi jogai és esélyegyenlősége tekintetében. Nem gondolom azt, hogy csakis a nyugati társadalmaknak jár a fejlődés, a nyugalmas élet megteremtésének lehetősége. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy nagyon nehéz feloldani azt, amit „itt és most” problémának nevezek a kötetben, hiszen nemzetállami politikai rendszerekbe vagyunk beágyazódva, és a „távolinak” tűnő problémák felvetése minimum „ünneprontásként”, durvább esetben „nemzetárulásként” van elkönyvelve. Amellett érvelek, hogy ez ne blokkoljon bennünket a továbbiakban.
