Az ellenzék és az orbáni kettős állam

A cikk az Új Egyenlőségen jelent meg 2023. július 23-án

A cikket a Mérce is átvette és ott 2023. augusztus 6-án jelent meg.

A 2022-es választás után az Orbán-rendszer ellenzéke nehéz helyzetbe került: a választási kudarc nemcsak azt bizonyította be, hogy az ellenzéki összefogás a kipróbált formában működésképtelen, hanem azt is, hogy a kormányzat csakis rendszerként váltható le. Egyszerű kormányváltásra nincs lehetőség. Az is bizonyossá vált ugyanakkor, hogy az Orbán-rendszert (csakúgy, mint a kapitalizmust) a válságok éltetik és működtetik. Az ellenzék legfőbb kihívása, hogy mit fog kezdeni azzal az orbáni „kettős állammal”, amely olyan jogrendszert hozott létre, amelyet immáron közvetlenül az állampolgárok ellen alkalmaznak.

Ellenzéki erők a 2022-es választás után

2021 októberében, a formálódó ellenzéki összefogás baloldali-zöld pólusának összeomlása után fogalmaztam meg, hogy nem képzelhető el kormányváltás rendszerváltás nélkül. A 2022-es ellenzéki összefogás (az adott formájában) mindkettőre alkalmatlan volt. Az ellenzék egy olyan Orbán-rendszerrel találta magát szemben, amely a menekültválság és a pandémia (továbbá aktuálisan az orosz agresszió) következtében új szintre lépett, és parttalanná tette a végrehajtó hatalmat a rendeleti kormányzás segítségével. Az ellenzéki összefogás a választási kampány során gyakorlatilag szétesett; a résztvevők saját pozícióik védelmére és utóvédharcra rendezkedtek be. Az ellenzéki összefogás (ki sem alakult) baloldali-zöld pólusa, a Magyar Szocialista Párt és a Párbeszéd – Zöldek, valamint az LMP – Magyarország Zöld Pártja belső viták, tisztújítások után egyértelműen baloldali irányba indultak el. Azt a következtetést vonták le a kudarcból, hogy az Orbán-rendszer csakis baloldali, tőke- és kapitalizmuskritikus irányból váltható le. A Demokratikus Koalíció már a választások éjszakáján meghirdette a balra fordulást (ami sokkal inkább reálpolitikai és nem ideológiai indíttatású). E párt sok szempontból az Orbán-rendszer legkövetkezetesebb ellenzője. A 2022-es kudarc után azonban elemi erővel tört fel a gyurcsányi hegemónia-törekvés: a DK legfőbb céljává az ellenzéki térfél bekebelezése lett a 2024-es választásokra. A Momentum és a Jobbik – Konzervatívok szintén sokkos állapotban van, hiszen mindkét párt identitás- és vezetőválságban szenved. A Márki-Zay Péter vezette Mindenki Magyarországa Mozgalom összeomlása törvényszerű volt, hiszen bizonyossá vált 2022-es ellenzéki stratégiájának kudarca: mérsékelt konzervatív irányból nem lehet megbontani az egyre inkább radikalizálódó Orbán-rendszer mögötti szavazótábort.

Az ellenzék tehát sok szempontból holtpontra jutott. A korábbi összefogás helyett az egyes ellenzéki erők elsősorban a túléléssel, valamint azzal vannak elfoglalva, hogy ki lesz a legnagyobb kicsi. E belső harcok természetesek egy olyan elbukott választási küzdelem után, amelynek fő formáját, az összefogást az Orbán-rendszer által létrehozott választási kényszerek határozták meg. Álláspontom szerint ugyanakkor az ellenzék két dologgal is elmulasztott szembenézni: (1) egyrészt azzal, hogy az Orbán-rendszer jelen választási szabályok adta keretek között nem váltható le. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az ellenzék nem szerezhet fontos önkormányzati vagy európai pozíciókat. Az már más kérdés, hogy az ellenzék fenntartásán túl e pozíciók mire használhatóak egy autoriter rendszerben.) (2) Másrészt azzal, hogy mindebből következően az ellenzéknek és a civil mozgalmaknak is rendszerként, nem pedig kormányzatként érdemes az orbáni struktúrára tekintenie. (Ebből rendszerellenzékiség következik, hiszen jól látható, hogy a rendszert egy-egy társadalmi csoport elszigetelt tiltakozása nem rendíti meg.) Ez utóbbi azért is elengedhetetlen része kellene, hogy legyen az ellenzéki stratégiának, mert 2022 nem csak az ellenzék szétforgácsolását tette teljessé. Az Orbán-rendszer immáron megkapta a végső felhatalmazást egy olyan „kettős állam létrehozására”, amelyben érvényesül ugyan valamiféle „ál-jogállamiság”, az állami jogalkotás alapvető célja azonban a rendszerhez hűek jutalmazása és mindenki más büntetése (illetve a büntetés állandó kilátásba helyezése).

Az orbáni kettős állam terméke: parttalan végrehajtó hatalom és kivételesség

2022 fordulópontnak tekinthető – elcsépelt állítás, mégis helytálló. Nem elsősorban az Orbán-rendszer kiteljesedése miatt fordulópont 2022 (hiszen ez 2014 és 2018 után gyakorlatilag megtörtént), hanem azért, mert a kialakult Orbán-rendszer mostantól újabb „szintet lép”. (Nem abban a tekintetben, hogy Orbán európai és transzatlanti terveket indít be, mert mindez csak következmény.) A menekült- és bevándorlási válság, a pandémia és a háborús helyzet polikrízist okoz. Ezt, valamint a rendkívüli helyzetet arra használják fel, hogy olyan államot építsenek ki, amely „törvényesíti a jogtalanságot”. Abban az értelemben, hogy a jog uralmát és normativitását felváltja a politikai voluntarizmus, a jog politikai eszközjellege. Ez által egy olyan jogrendszer alakul, amelyben jog és politika kibogozhatatlanul összefonódik.

Magyarországon 2015 óta folyamatosan rendkívüli jogrend van hatályban. A 2018-as választás során a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet volt érvényben. Ez egészült ki 2022-ben a pandémia harmadik hullámához kapcsolódó rendkívüli intézkedésekkel. A győztes választás után közvetlenül, 2022. május 24-től az Orbán-rendszer kihirdette az ukrajnai háború és humanitárius katasztrófa miatti válsághelyzetet. A 2022-es kampány mindennek „méltó” leképeződése. Az Orbán-rendszer fő üzenete a vegytiszta morális pánikkeltés volt. Túl vagyunk azon, hogy lezárultak az érdemi szakpolitikai viták; túl vagyunk az egyének elleni lejárató kampányokon és karaktergyilkosságokon. A legfontosabb üzenet az, hogy ha megbukik az Orbán-rendszer, akkor összeomlás és háború lesz. Ennek elkerülése érdekében pedig minden rendkívüli eszközt el kell fogadnia a magyar társadalomnak. Az efféle pszichózisból természetesen felmérhetetlen társadalmi károk származnak. A rendszer nem lenne képes a nyomokban még létező normalitás összetartására, ha nem kettőzte volna meg az állam működését. Egyfelől itt van tehát a „mintha-normalitás”, másfelől az abnormalitás világa, de mindenekelőtt erőteljesen hat az a hatalmi voluntarizmus, amely meghatározza az e kettő közti dinamikákat (a jog és a politikai kommunikáció eszközével).

A „kettős állam” (dual state, der Doppelstaat) paradigmáját Ernst Fraenkel dolgozta ki a hitleri nemzetiszocialista német jogrend vizsgálatára. Mindezt a The Dual State: A Contribution to the Theory of Dictatorship című könyvében fejtette ki részletesen, először 1941-ben jelent meg. Magát a koncepciót pedig Fraenkel megközelítéseit felhasználva nemrégiben Jens Meierhenrich An Ethnography of Nazi Law: The Intellectual Foundations of Ernst Fraenkel’s Theory of Dictatorship című könyve aktualizálta. Az Orbán-rendszerben kialakított „kettős állam” természetesen nem azt jelenti, hogy valamiféle nemzetiszocialista ideológia uralkodna Magyarországon. Azt viszont igenis jelenti, hogy az autoriter (azaz tekintélyelvű) rendszereknek lehetnek olyan történelmi korszakokon átívelő sajátosságai, amelyet érdemes tudományosan vizsgálni, és amelyekre társadalmilag és politikailag reagálni kell. Ez esetben a liberális demokrácia joguralmi rendszere helyett létrehozott jogi normativizmus és politikai voluntarizmus tudatos keveréséről van szó.

Fraenkel koncepciójának lényege, hogy a náci jogrendet leginkább kettős államként lehet értelmezni: vagyis egy normatív és egy prerogatív államként. A prerogatív állam (másként előjogokon alapuló, intézkedő állam) Fraenkel leírása szerint „korlátlan önkényt és erőszakot gyakorol, amelyet semmilyen jogi garancia nem ellenőriz”. Élén a politikai kormányzat állt, kizárólag a náci párt ideológiájának megvalósítására irányult. E prerogatív államot nem kötötte a pozitív jog, intézkedései nem képezték a bíróságok felülvizsgálatának tárgyát, különösen nem a rendes bíróságokét. A normatív állam élén a (nem politikai) bürokratikus közigazgatás állt. Ennek kellett garantálnia az állam normális, nem a prerogatív állam által szabályozott működését. Ide, vagyis a „normalitás” területére tartozott a nem politikai bűncselekmények büntető igazságszolgáltatása, a magánjogi ügyek, a gazdasági szabályozás egy része. Ennek megfelelően az orbáni „kettős állam” stratégiája is az, hogy a normatív állami szabályok látszólagos és sokszor valóságos érvényesülése miatt sokan úgy érzik, hogy minden rendben van (vagyis egyes területeken érvényesül még a formális jogállamiság), addig a rendszer ellenzőivel kíméletlenül leszámol az orbáni prerogatív hatalom. Az Orbán-rendszer nagyon tudatosan „játszik” a normalitás és az abnormális politikai voluntarizmus vegyítésével, arányaival; ezt a parttalanná váló kivételes hatalomgyakorlás tette lehetővé.

A felhatalmazási törvényekkel, valamint az orosz agresszió kapcsán bevezetett rendeleti kormányzással nemcsak a végrehajtó hatalom parlamenti kontrollját kapcsolják ki (amely addig sem volt számottevő), de formalizálódott az orbáni kettős állam gyakorlata is. A rendeleti kormányzás határozza meg, hogy miként érvényesül a Fraenkel-féle prerogatív hatalom. Az Orbán-rendszer e „hibriditása” teljesedett ki 2022-től. Ez persze nem jelenti azt, hogy azon területeken, amelyek elvileg a normatív állam hatálya alá tartoznak, maradéktalanul érvényesül a normalitás. Az ellenzék és a társadalom ellenállói számára éppen az adja a legnagyobb kihívást, hogy a normatív és prerogatív állam határai folyamatosan változnak, rekonfigurálódnak. A kettős államokban a maga teljességében semmilyen módon nem működik a normalitás, hiszen a végrehajtó hatalom autoriter rendszerei még a mindennapok normatív működésmódjait is kikezdik. Emiatt van válságban az egészségügyi és oktatási rendszer Magyarországon. A Völner–Schadl-ügy kirakat per jellege, a pedagógusokat szabályozó státusztörvény, valamint az a mód, ahogyan a Magyar Orvosi Kamara kötelező tagságát eltörölték, együttesen bizonyítják, hogy a normatív állami rendszer akadozik, miközben az Orbán-rendszer hatalmi voluntarizmusa mindent áthat és megmérgez.

Manapság az Orbán-rendszer politikai kommunikációs gépezetének legnagyobb feladata, hogy miként kalibrálja a normalitás és abnormalitás közötti vékony határvonalat. (Például a megtakarítások megsarcolása feszegetni kezdte e korábban gondosan tiszteletben tartott határsávot.) Az orbáni kivételes állapotban normalitás lett a normaszegés; így nyert valódi értelmet Lánczi András 2015-ös kijelentése: „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”. Az Orbán-rendszerben a prerogatív állam határozza meg, hogy a „normalitás” viszonyai között mi tekinthető normaszegésnek és mi nem. Így fordulhat elő, hogy működni látszik a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás rendszere, a köztörvényes bűnözőket üldözik, de eközben a prerogatív állam a politikai korrupciót is „törvényesítette” a közbeszerzések, az európai források elosztása terén.

Mit tehet az ellenzék?

Joggal vetődik fel az az alapvető kérdés az ellenzéki politikusokban, hogy e helyzetben milyen szerepe lehet az ellenzéki politizálásnak? Ők ugyanis elsőként szembesültek a kettős állam kiépülésével. (Sőt, parlamenti képviselőként és az állami pártfinanszírozási rendszer kedvezményezettjeiként még közre is működnek a látszólagos normalitás/normativitás működtetésében.) Először azt kell eldönteniük, hogy mi a viszonyuk az orbáni kettős államhoz. Ez meg is fog határozni minden további teendőt. Ha egyszerű kormányellenzékként kívánnak működni továbbra is, akkor részvételükkel igazolják az orbáni prerogatív állam működtetését és annak elkendőzését, hogy már a látszólagos normalitás is összeomlóban van. Ha viszont a rendszerellenzékiség útjára lépnek, valódi cselekvési lehetőség nyílik meg előttük. Ez esetben az ellenzék kiszabadulhat az orbáni kettős állam szorításából (már ha ki akar). Ha az ellenzék képes meghozni ezt a döntést, alkalmassá válik arra, hogy megszabaduljon az Orbán-rendszerben rá osztott szereptől. Nem szabad ugyanis elfelejteni azt sem, hogy a rendszer a látszólagos normalitást nap mint nap „elhazudja” a társadalom előtt. Ebben pedig fontos szerepe van a (valójában döcögve) működő közszolgáltatásoknak és annak, hogy éppen milyen politikai stratégiához kívánja felhasználni a rendszer az ellenzéket.

A kettős államban tehát a rendszerellenzéki szerep az egyetlen vállalható ellenzéki szerep – ez pedig további következményekkel és felelősséggel jár (1) Minden ellenzéki lépéssel tudatosítani kell az orbáni kettős állam létét, hiszen az orbáni propaganda (amely kezdettől fogva a prerogatív állam kulcsfontosságú eszköze) minden erővel tagadja ennek a létét. (2) Tisztában kell lenni azzal, hogy a látszólagos normalitás/normativitás fenntartása korántsem jelenti azt, hogy ne hatna át mindent a hatalmi voluntarizmus (valójában meglehetősen „folyékony” a normalitás). Nincs olyan területe az állami életnek, de most már az emberek magánéletének sem (lásd a család fogalmának alkotmányos meghatározását vagy a megtakarítások aránytalan megadóztatását), ahová a prerogatív állam ne tudna erőszakkal behatolni. Ebben pedig kulcsfontosságú szerepe van a rendkívüli jogrend folyamatosságának, valamint az arra való hivatkozásnak, hogy válságos helyzetben a kormányzatnak szüksége van ellenőrzés nélküli felhatalmazásra –gyakorlatilag bármire. (3) Erőn felül támogatni kell minden olyan társadalmi küzdelmet rendszerszinten és közszolgáltatási ágazatonként (egészségügy, oktatás) is, amelyek a normalitás/normativitás korrekciójáért zajlanak, és közben szembesíteni kell mindenkit azzal, hogy az orbáni struktúra csakis rendszerként bontható le. Az orbáni kettős állam „hamis tudatot” gyárt. Egyrészt arra hivatott, hogy elkendőzze önnön létét. (Ezért beszél a rendszer arról, hogy a liberális joguralom és jogfelfogáson túl létezik egy másként felfogott jogállamiság, létezik a nemzeti szuverenitáson alapuló „alkotmányos identitás”.) Másrészt 2022-től minden eddiginél jobban előtérbe kerül, hogy a felszínen ugyan tagadja a kettős állam létét, a rendszer működtetői azonban éreztetik működését (láthattuk ezt az oktatási megmozdulásoknál, az éleződő kultúrharc keretében). Ennek eredményeként az ellenzékieknek és tiltakozóknak bármikor van okuk tartani a prerogatív állam működésétől. A magyar állam jog- és politikai rendszere a társadalom ellen fordul: normává teszik a normaszegést, a társadalmat hozzászoktatják a normalitás felfüggesztéséhez, és a hatalmi voluntarizmus válik normává mindenféle intézményes kontroll nélkül. E helyzetben az ellenzéknek felelőssége fokozott: vagy a kormányzat rendszerfenntartó ellenzéke lesz, vagy a kettős állam rendszerellenzéke.

Kormányváltás rendszerváltás nélkül?

A cikk 2021. október 15-én jelent meg a Mércén.

Bevallom, mélységesen kiábrándult vagyok, mert az elmúlt hetekben eldőlni látszik az, hogy folytatódni fog az Orbán-rendszer. Néhány hét alatt eljutottunk onnan, hogy az ellenzék számára a kormányváltás megnyithatta volna az utat a rendszerváltás felé, odáig, hogy még egy lehetséges kormányváltás esetén is minden esély megvan arra, hogy az Orbán-rendszer folytatódjon.

A Márki-Zay-jelenség ugyanis nem más, mint igénybejelentés az Orbán-rendszer folytatására, mérsékelt(ebb) neokonzervatív eszközökkel és Orbán nélkül. Az pedig régen tudott, hogy a 2010 előtti világ elutasítása miatt Gyurcsány nem alkalmas a rendszerváltásra. Álláspontom szerint csakis egy ellenzéken belüli baloldali pólus alkalmas arra, hogy a kormányváltás rendszerváltással is járjon.

2006-ban nem csak az új jobboldal született meg, hanem az a baloldal is, amelynek célja a rendszerváltás rendszerének politikai és társadalmi kudarcával való politikai és társadalmi szembenézés elősegítése és egy rendszerkritikus politikai alternatíva kidolgozása. Az „új rendszerváltás”, azaz a 2010 során bekövetkezett az autoriter fordulat abból a szempontból hasonló volt 1989-hez, hogy a baloldali gondolat háttérbe szorításával járt együtt: a rendszerváltáskor a „polgári” (liberális és konzervatív erők), 2010-ben pedig egy radikalizálódó jobboldal lehetetlenítette el egy baloldali alternatíva kibontakozását – nem véletlen, hogy a Fidesz mind a kettőben (noha alapvetően más pozícióban) kulcsszerepet játszott.

Azonban van egy nem csekély különbség a két helyzet között: amíg a rendszerváltás liberális korszellemét képviselők mind a mai napig beleragadtak az „antikommunista konszenzus” kényelmes mocsarába, addig a Fidesz rendkívül sokat tanult a baloldaltól, különösen a radikális baloldaltól: a globalizáció és a kapitalizmus kizsákmányoló jellegének, az Európai Unió bürokratizmusának kritikája valamiféle szociális populizmus. Mivel a liberális demokrácia és a globális kapitalizmus iránt ájult csodálattal adózó liberális erők személyes sértésként fogtak fel minden kapitalizmuskritikus baloldali megnyilvánulást, és rögtön érkezett a populistaként való megbélyegzés, ezért a politikailag észrevehető kapitalizmus- és globalizációkritika (hangsúlyozom: itt nem az elméleti antikapitalizmusra gondolok, mert abban „piacvezető” a félperifériás kelet-közép-európai baloldal) „beleszorult” a magyar jobboldalba.

A 2010 utáni helyzet azonban bebizonyította, amit mindig is lehetett sejteni: a nacionalista húrokat pengető Orbán a legrosszabb fajta neokonzervativizmust képviseli, és a kelet-közép-európai (fél)periféria autoriter állammal azt a thatcheri ihletettségű neoliberális politikát házasította össze, amely a közszolgáltatások leépítésén és piacosításán, valamint a munkások tőkének való, állami eszközökkel történő kiszolgáltatásán alapul. Az orbáni politika nóvuma, hogy az autoriter neoliberalizmus és állam házasságát az egykor szociálisan érzékenységét illetően jobb napokat látott Európai Unióban volt képes megvalósítani, a centrum kapitalizmusának és a jobboldali szereplőinek nem csekély támogatásával. Ehhez társított egy kulturális háborút is (utóbbiban tudatosan támaszkodott a gramsciánus politika jobboldalba építésébe).

Azt is mindennél jobban látni már, hogy a Fidesz szociális populizmusa átváltozott egy olyan perverz újraelosztássá, ahol a legszegényebbektől minden erőforrást a leggazdagabbak felé csoportosít az orbáni állam, és ezt a rendszert a gyűlöletpolitika és immáron a militarizmus tartja össze. Eközben a politikai baloldal (zömmel saját hibái, de még mindig számottevő mértékben a liberális erők és értelmiség felé irányuló félreértett túlkompenzálási szándéka miatt) sem a saját történelmével nem tudott szembenézni, sem azokat a baloldali ügyeket, technikákat nem vállalta fel, amelyekkel az Orbán-rendszer kiépítette az autoriter jobboldali hegemóniát.

Az előválasztás és 2022 tétje az a baloldal számára, hogy képes-e végre kitörni abból a politikai karanténból, ahová előbb (2010 előtt) a liberális erők, majd (2010 után) az Orbán-rendszer helyezte. A politikai baloldal nem integrálta eléggé azokaz a rendszerkritikai eszközöket (globalizáció-, tőke-, EU-kritika), amelyekkel valóban meg tudta volna szólítani a társadalmat. Az a tény azonban, hogy ezek az autoriter jobboldal eszközei lettek, még nem diszkreditálta ezeket a politikákat, hiszen a baloldal nem a kizsákmányolás fokozására, hanem éppen az ellen használná fel.

A baloldal azért sem tudott eddig kitörni a karanténból, mert sem a liberális demokráciában, sem pedig egy autoriter rezsimben nem szereti a hatalom, hogy ha a politizálás fő célcsoportja nem a (felső)középosztály. Ugyanis

a baloldali fordulat lényege éppen az lenne (lett volna), hogy egy konzekvens és hiteles politikával szólítja meg, képviseli a baloldal a társadalom legrosszabb helyzetben lévő, legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportjait, akikről lemondott az Orbán-rendszer, hogy minden társadalom-, család- és adópolitikai eszközzel a legtehetősebbeket segítse.

Ebben a helyzetben hatott meglehetősen dermesztően az az indoklás, ahogyan Karácsony Gergely átadta a stafétabotot Márki-Zay Péternek, azzal érvelve, hogy be kell látni azt, hogy a jelenlegi helyzetben nincs többsége a baloldali-zöld politikának.

Túl azon, hogy ezt a többséget létre kell hozni, éppen azzal, hogy a baloldali politika végre kilép eddigi ideológiai komfortzónájából, és minden eddiginél jobban felvállalja az Orbán-rendszer károsultjainak védelmét, Karácsony lépése azt a politikai projektet vetette hátrébb, hogy az ellenzéki összefogás baloldali pólusán elhelyezkedők végre minden erejükkel kitörjenek az ellenzék többi szereplőjét (és persze magát az Orbán-rendszert is) meghatározó középosztály-alapú politizálásból, és kormányváltás mellett rendszerváltást is követeljenek.

A kormányzati adópolitikát támogató Márki-Zay – aki semmiképpen sem terhelné a gazdagokat plusz adóval – lényegében az Orbán-rendszer korrupciómentes folytatására jelentkezett be. Mindebben pedig az az igazán furcsa, hogy annak természetesen a politikai stratégiák szintjén lehet értelme, hogy a hódmezővásárhelyi polgármester meg tudja szólítani a Fideszből kiábrándultakat, de ha az Orbán-rendszert összetartó, dermesztő társadalompolitikát nem bontjuk le, akkor még kormányváltás esetén sem lehet rendszerváltás.

A főpolgármester lépése csapdahelyzeteket teremtett. Egyrészt azzal, hogy belesodorta a baloldalt abba a helyzetbe, hogy választania kell azok között, akik közvetlenül felelősek az Orbán-rendszer kiépüléséért, és akik egy felpuhított Orbán-rendszer folytatásában érdekeltek. Az előbbiek vezető szerepe nem biztos, hogy elegendő a kormányváltáshoz, nem is beszélve a rendszerváltásról. A jobboldali vezetésű ellenzék esetén ugyanakkor a formális ellenzéki kormányváltás ellenére lenne képes az Orbán-rendszer fennmaradni.

Az is veszélyes csapda, ha a politikai győzelmet a bizonytalanok ellenzékhez való áthúzásával várjuk, hiszen őket tudja Karácsony szerint megszólítani Márki-Zay, mivel „nyugodtabb szívvel szavaznak olyan valakire, aki kulturális értelemben közelebb van a Fideszhez”. Ez a megfogalmazás lényegében arra utal, hogy az Orbán-rendszerben csakis valamiféle kormányváltás képzelhető el, de az alapvetően szükséges rendszerváltás semmiképpen. A baloldal pedig nem asszisztálhat ahhoz, hogy fennmaradjon egy „Orbán nélküli Orbán-rendszer”, és a jobbközép bizonytalan szavazóiért folytatott harcban bizony nagyon is sérülhet az ellenzék elkötelezett baloldala. Kicsit olyannak tűnik a helyzet, mintha az előválasztással akarná az ellenzéki erők egy része megoldani a valamiféle nemzeti kiegyezéshez szükséges Fideszen belüli vezércserét egy olyan jelölt felmutatásával, aki elsősorban a jobboldalon és a bizonytalanok számára szimpatikus. Ezzel azonban az a gond, hogy túlfeszíti mind az előválasztás, mind magának az ellenzéki együttműködésnek a kereteit.

Márki-Zay Péter (és Dobrev Klára) természetesen nem alkalmas a baloldali politika képviseletére, de nem is ez a céljuk. A baloldal (ön)becsapása lenne, ha azt gondolnánk, hogy majd mások kiállnak a baloldali értékek és ügyek mellett.

Ha ez így van, akkor érdemes őszintén beszélni: ha az ellenzéki együttműködésben részt vevő pártok baloldala hatást kíván gyakorolni a kormányváltó és ezen keresztül a rendszerváltó politikára, akkor önálló pólust kell létrehoznia az ellenzéken belül, és erre igenis felhatalmazza az elért előválasztási eredmény.

Ezt a baloldali pólust segíthetné az igen gazdag rendszerkritikai közeg, amely az utóbbi években örvendetes módon kialakult, megerősödött hazánkban. Tudom, hogy számos belső feszültség terheli ezt a közeget (a Jobbikkal kötött ellenzéki szövetségtől a Márki-Zay-faktorig), de az ellenzéki együttműködés baloldala, ha képes önmagát egyértelműen meghatározni az elkövetkező választási harcban, és képes alternatívát állítani az ellenzék liberális és jobboldalával szemben, akkor joggal számíthatna a kritikai baloldal támogatására.

Jól látható, hogy az Orbán-rendszert két dolog rettenti el: az, ha a rendszerkritikus oldal összefog, és olyan politikát képvisel, amely lerántja a leplet a tőke érdekeit képviselő neoliberális Orbán-rendszerről. És az, ha kialakul egy olyan alternatíva, amely alkalmasnak látszik arra, hogy a rendszer fenntartása mellett mozdítsa el Orbánt. A baloldalra nehezedő társadalmi felelősség azt diktálja, hogy ne az utóbbi, azaz a rendszerváltással nem járó kormányváltás következzen be.

A rendszer ellen

A cikk 2019. február 26-án jelent meg a Mércén.

Az ellenzék az utóbbi időben többször is belengette a rendszerellenzékiséget. Most pedig előválasztást tartott és készül az európai, de még inkább az önkormányzati választásokra. De mi értelme egy autoriter rendszerben a választásnak és a pártok létének, amelyek állami bürokratikus eszközökkel ellehetetleníthetők? A szakszervezetek és az MTA-dolgozók keservesen próbáltak és próbálnak meg fellépni az igazukért. De vajon megakadályozható-e a rabszolgatörvény vagy az MTA-kutatóhálózatának szétverése? S vajon részsikerek esetén fog-e változni a rendszer? Ebben az írásban amellett érvelek, hogy az autoriter Orbán-rendszert csakis mint rendszert lehet megbuktatni és ehhez rendszerellenzékként kell viselkedni.

A hibrid-diskurzus vége

Az utóbbi időben érezhetően felpörgött az Orbán-rendszer természetéről, annak hibrid jellegéről szóló vita. Ez abból a szempontból nagyon is pozitív, hogy végre nyíltan tudunk beszélni arról, hogy az Orbán-rendszer nem demokratikus. Másrészt viszont nagyon is elkényelmesített bennünket, hiszen igen kevéssé foglalkoztunk mindeddig azzal, hogy mi következik a demokráciahiányból, valamint megpróbáltuk úgy szemlélni a politikai rendszer hibrid jellegét, hogy a „demokratikus maradványokra” koncentráltunk – amelyek ugyan tényleg léteznek a civil szervezetek, helyi közösségek és mozgalmak, valamint a mindennapokban egyre inkább szorongatott jogállami intézmények (pl. bíróságok) képében, de éppenséggel a rendszerrel szemben és nem a jóváhagyásával. Vagyis a maradék demokratikus zárványok léte korántsem a rendszer „érdeme” és Orbánék érezhetően elkezdtek öles lépteket tenni azok felszámolására. Ezek miatt én azt állítom, hogy érdemes felhagyni a rendszer-kategorizálásokkal, és azzal kell inkább foglalkozni, hogy mit kell és lehet tenni egy saját társadalma ellen fordult autoriter rendszer ellen.

Rendszer a társadalom ellen

A 2018-as választás utáni időszak a maga brutális valóságában mutatta be és bizonyította a rendszer autoriter jellegét. Az Orbán-rendszer a magyar társadalom ellen fordult, legalábbis célul tűzte ki azt, hogy végső csapást mér azokra, akik valamilyen oknál fogva nem illeszkednek a rendszerbe. Mondhatnánk, hogy a rendszernek nincs „mesterterve”, de ha van, akkor az az állandó félelemkeltés, elbizonytalanítás. Ennek fő eszköze a jognak, a jogbiztonságnak az olyan példátlan „cseppfolyósítása”, amely oda vezetett, hogy az autoriter rendszer fegyverként használja a társadalom ellen a jogszabályokat. Értelmét vesztette tehát minden olyasfajta érvelés, hogy ez vagy az a jogszabály „alkotmányellenes”, hiszen maga az alaptörvény a legnagyobb bizonytalanság forrása. Öt fő társadalmi csoport ellen pörgött fel a már a korábbi ciklusokban megindított támadás: a munkások; az értelmiségiek; a politikai ellenzék; bíróságok és államigazgatás; végül a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévők. A rabszolgatörvény minden eddiginél nyilvánvalóbbá tette, hogy az Orbán-rendszer eladta a magyar munkásokat a neoliberális tőkének – ráadásul mindezt büszkén vállalja. Az élesedő kultúrharc keretében először listázni kezdték, majd pedig nyíltan megfenyegették nem csak a rendszerkritikus értelmiséget, hanem válogatás nélkül mindenkit, aki olyan humántudományi témákkal foglalkozik, amelyek ellenszenvesek a kormányzat számára. Az értelmiség elleni nyílt polgárháború brutális állomása a CEU ellehetetlenítése, valamint aktuálisan a MTA kutatóhálózatának szétverése, amelynek célja a tudományra szánt közpénzek privatizálása és a kutatók megfélemlítése. Eközben az ellenzéki pártokat bármikor a megszűnés határáig sarcolhatja az Orbán-rendszer az Állami Számvevőszékkel és az állami apparátus teljes erejét (rendőrségtől egészen az ügyészségig) veti be a kibontakozó tiltakozások, mozgalmak ellen. Azonban nem szabad elfelejteni egy percig sem, hogy az államigazgatás maga is áldozat, bár az előbb említett ügyekben politikai „bunkósbot” szerepet töltenek be, de ebbe szakmailag és morálisan tönkre is mennek a különféle szervezetek. Az Orbán-rendszer úgy próbál mentesülni mindenféle felelősségre vonástól, hogy az ügyészség után a bírósági szervezetrendszernek is megpróbálja végleg eltörni a gerincét és felállította a kormány teljhatalma alatt működő közigazgatási bíróságot. Végül a magyar államhatalom teljes szigorával sújtott le a legrosszabb helyzetben lévő emberekre: előbb alkotmányos szinten „tiltották be” a hajléktalanságot, majd pedig megalkották ennek embertelen végrehajtási szabályait. Ezzel tehát bezárult a kör, a társadalom a legszélesebb körben tapasztalhatja meg az állami szigort, az öncélú rendpártiságot, továbbá azt, hogy a jog nem a társadalmat, hanem a hatalom gyakorlóit védi.

* * *

Mindezek alapján érdemes néhány következtetést levonni, amelyek talán felhasználhatók egy rendszerellenzéki alternatíva kialakításához:

(1) Bármilyen parlamentáris eszköz elfogadása magát a rendszert támogatja!

Ki kell mondani, hogy az Orbán-rendszer autokrácia, nem annak 20. századi formája, de nem is egy olyan hibrid, amelyben a demokrácia és az autokrácia keveredik, hiszen minden maradék demokratizmus rendszerellenes. Ha a parlamentben részt vevő ellenzéki pártok egyik pillanatban a rendszer ellenzékénék kiáltják ki magukat, máskor pedig visszatérnek a Tisztelt Ház normális működéséhez, akkor sohasem lesznek hiteles politikai szereplők. A rendszerellenzékiség egyirányú utca! Csakis egy ilyenfajta, egyenes gerincű kiállás adhat erőt a sérülékeny helyzetben lévő civileknek, a sztrájkolni akaró munkásoknak.

(2) Ki kell lépni a jogállami diskurzusból!

Talán a fenti leírásból nyilvánvalóvá válhatott: az Orbán-rendszerben nincs jogállamiság. Ezért, aki úgy próbál (egyébként morálisan nagyon is tiszteletre méltó módon) fellépni a rendszer ellen, hogy adatigénylésekkel, bírósági eljárások indításával, alkotmánybírósághoz való fordulással próbálkozik, rendre csalódni fog. Természetesen maradt bőven olyan szakember az államigazgatásban, aki nem áll be a sorba, de egy-egy sikeres akció valójában – és abszurd módon – a rendszert erősíti és hivatkozási alap a hatalomnak arra, hogy itt bizony érvényesül a jogállamiság (ezért visz félre a hibrid rendszerről szóló diskurzus is). Az a rendszer, amely „nyomokban jogállamiságot” is tartalmaz, az nem jogállam! Az Orbán-rendszer olyan játékszabályként tekint a jogra, amit bármikor a saját kénye-kedve szerint módosíthat, úgy pedig nagyon nehéz fellépni a rendszer ellen, ha a szabályok csak ránk kötelezőek.

(3) A rendszerellenzékiség demokratikus!

Mivel az Orbán-rendszer brutálisan megtámadta a magyar társadalom különféle csoportjait, éppen itt van az ideje, hogy tudatosítsuk magunkban: nem csak a parlamentáris, választásos megoldások demokratikusak, sőt éppenséggel jelen helyzetben nem ezek jelentenek rendszeralternatívát! Sajnos a magyar értelmiség elitdiskurzusai nagyban felelősek azért, hogy az a tévképzet alakult manapság, hogy csakis a választás demokratikus (az Orbán-rendszerben pont nem az) és olyan lehetőségek, mint a polgári engedetlenség, az általános sztrájk demokratikus legitimációja folyamatosan megkérdőjeleződik. Sok mindent elmond a jelenlegi „ellenzéki értelmiség” logikájáról a Policy Solutions 2018 őszi kutatása, amely arra kérdezett rá, hogy az Orbán-kormány leváltható-e „demokratikus választással”. A megkérdezettek fele (49%) szerint „már nem”. Bár a kutatás kérdésfeltevése mást sugall, de szerintem ezek az emberek korántsem gondolkodnak antidemokratikusan. Higgyünk abban, hogy a rendszerellenzékiség igenis lehet demokratikus!

(4) Mit kezdünk a rendszer tömegtámogatottságával?

Az előbb azzal érveltem, hogy az Orbán-rendszer rátámadt a társadalomra, azonban azt is figyelembe kell venni, hogy nagyon sokan ezt nem támadásnak érzik. A rendszernek tehát igenis van tömegtámogatása, ugyanakkor ezt messze nem jelenthet legitimációt arra, hogy a kormányzat társadalmi csoportokat üldözzön és tönkre tegye azok életét, egzisztenciáját, egészségét. Az Orbán-rendszer egyik legnagyobb bűne, hogy végletesen egymásnak ugrasztotta a magyar társadalom különféle szegmenseit, amelyek így képtelenek megérteni és átérezni egymás látásmódját. Gondoljunk arra, hogy azokkal, akik ma a rendszer tömegbázisát adják, az Orbán utáni világban is együtt kell tudni élni. Ez bármilyen rendszerváltás egyik legnagyobb kihívása: nem lehet kollektíven bűnösnek tekinteni társadalmi csoportokat!

(5) A rendszer keménymagja.

A kollektív bűnösség elítélése azonban nem jelenti azt, hogy a bűnösök felelősségre vonásáról lemondhatnánk. Roppant mennyiségű közpénz került át az Orbán-rendszer oligarcháihoz. Ez hatalmas erőforrás, de egyúttal egy olyan kényszerítő erő is, amely a hatalomhoz való abnormális ragaszkodást alakított ki: ezek az emberek félnek attól, hogy ha borul a rendszer, akkor mindent el fognak veszíteni. Teszem hozzá: joggal! Ugyanakkor ez félelmetes beidegződéseket alakított ki. Többek között a társadalomtudósok listázástól a Nagy Blanka-ügyig számos eset megmutatta: az Orbán-rendszer nem csak állami erőszakra képes, hanem előszeretettel „szervezi azt ki” a politikai hátországnak. Kialakult egy olyan politikai propagandistáktól biztonsági emberekig terjedő, bármikor aktivizálható „keménymag”, amely gyakorlatilag kormányzati legitimációval és egyúttal menlevéllel rendelkezik bárki tönkretételére. Ez mutatja, hogy mennyire félnek a rendszer hatalmasai, s ennek következményei beláthatatlanok.

(6) Orbánék elkezdték az autoriter rendszerük nyílt legitimálását!

Sajnos túl sokszor gondoltuk azt (hittünk abban), hogy a rendszer nem dönt le különféle tabukat. Ezek mindannyiszor vágyálomnak bizonyultak, éppen ezért ideje felébredni:

az Orbán-rendszer előtt nincsenek tabuk és csakis azokat a lépéseket nem meri meglépni, ahol jelentős és kitartó társadalmi ellenállással találkozik. Joggal számíthatunk arra a következő években, hogy a rendszer kísérletet tesz majd önnön autoriter jellegének legitimálására. Az MTA megroppantása és az ellenzék állami eszközökkel való ellehetetlenítése után gyakorlatilag bármi elképzelhető.

(7) Nincsenek részsikerek, magát a rendszert kell megdönteni!

Mindezek alapján tehát azt állítom, hogy a rendszert sem az EP-, sem pedig az önkormányzati választáson való sikeres szerepléssel nem lehet megroppantani. Az Orbán-rendszer nem 2010-ben, hanem a 2006-os önkormányzati választás megnyerésével és az azt követő ellenzékből való „kormányzással” jött létre. Ismerik tehát a modellt és biztosak lehetünk benne, hogy nem hagyják alkalmazni. Számításba kell venni azt, hogy amíg a választások menetrendjével babrál az ellenzék a korábban említett társadalmi csoportokat megtöri a kormányzat. Az elmúlt évek legnagyobb és legfájóbb tanulsága az, hogy sem a politikai ellenzék, sem a civil társadalom, sem pedig a társadalmi csoportok érdekképviselői nem érhetnek el külön-külön sikereket az Orbán-rendszer ellen: csakis együtt lehet megroppantani azt, s nem különféle részcélok mentén, hanem mint rendszert!