Párhuzamos alkotmány (Népszava, Szép Szó, 2021. november 13.)

A cikk a Népszava Szép Szó mellékeletében jelent meg 2021. november 13-án.

Az Orbán-rendszerben rejlő gyűlöletpolitikával és fasisztoid tendenciákkal nem lehet kiegyezni, ugyanakkor az Orbán által befolyásolt társadalmi csoportokkal viszont kötelességünk megpróbálni egy országban élni.

Az előválasztás befejeztével végre érdemben foglalkozhat az ellenzék azzal, hogy milyen stratégiát kell alkalmazni az Orbán-rendszer alkotmányos struktúrájával kapcsolatban. Ugyanis az ellenzéki csatározások alatt a helyzet számottevően romlott: Orbán „többszintes mélygarázst” épített a mélyállam alá. Orbán korábban politikai ellenfeleit „tagadta ki” a nemzetből, most pedig arra rendezkedik be, hogy kétharmadát elveszítve, vagy rosszabb esetben ellenzékben is ő legyen az ura az alkotmánynak. Vajon megakadályozható az ebben rejlő polgárháborús veszély?

Sajnos, nagyon gyakran úgy érzem, hogy a hazai politikai közösség annyira megosztott alkotmányos és ideológiai elvek, a világról való gondolkodást, de pusztán a valóság értelmezését illetően is, hogy ha ezeket egy alkotmányba akarnánk beleszorítani, akkor az felrobbanna a sok ellentmondástól. Persze, joggal állíthatjuk, hogy éppen ilyen helyzetekre találták ki az alkotmányos demokráciát, amely rögzíti az emberi együttélésre, az állam és polgára közötti alapvető viszonyokra vonatkozó normákat. A helyzet azonban az, hogy éppen az 1989-es alkotmányosság bukása mutatta meg azt, hogy egy alkotmánynak nem csak közjogi, hanem politikai identitása is kell, hogy legyen, hiszen az teremti meg azokat a társadalmi kötőerőket, amelyből az elfogadottság, a legitimáció fakad. Ezt jól látta meg a Fidesz, és kiépített egy olyan alkotmányos rendszert, amely mind közjogi, mind politikai szempontból az Orbán-rendszerre van méretezve. A kétharmad folyamatos birtokában az alaptörvény-módosításokkal végezték el az utómunkálatokat és amíg korábban a lendületes politikai kormányzáshoz bizonyos szempontból szükség volt a kétharmadra, addig ma már Orbán elkezdett berendezkedni a „kétharmad utániságra”: ebben a keretben kezelhető a felsőoktatás alapítványosítása, a gazdasági hátország megerősítése és a közjogi pozíciók bebetonozása egy esetleges kormányváltás esetére.

Orbán alkalmassá tette a rendszerét a túlélésre, akár a kétharmad, akár a kormányzás formális elvesztése esetére. Az ellenzéki politika térfél dinamizálódása maga után vonta, hogy újból kiéleződtek azok a viták, amelyek arra vonatkoznak, hogy mit lehet kezdeni az Orbán-rendszer alkotmányával. A vita egyik oldalán megfogalmazódott a „feles többséggel való alkotmányozás” gondolata, amely abból indul ki, hogy az Orbán-rendszer alaptörvénye közjogilag érvénytelen. A másik („túlfeszült lényeglátó”) oldalon pedig megjelent az az érvelés, hogy az Orbán-rendszer politikai leváltása nem érintheti a korábbi rendszer legalitását, az új kormányt is köti a 2010 utáni jogrendszer és az ebből fakadó jogállami kritériumok, s emiatt minden „jogtörés” sokkal nagyobb problémát jelentene, mint bármi, amit az Orbán-rendszer okozott.

Én magam (mivel mindig is „hamis realista” voltam) nem értek egyet azzal az érveléssel, hogy a „feles többségű alkotmányozás” nagyobb „disznóság” lenne, mint bármi, ami az Orbán-rendszerben előfordult. Úgy vélem, hogy a demokratikus ellenzék nem engedheti meg magának azt, hogy politikailag és így közjogilag lefegyverezze önmagát. Az Orbán-rendszer éppen azt használta ki, hogy a weimarizálódó 1989-es alkotmányos berendezkedés fegyvertelen volt az antidemokratikus tendenciákkal szemben (antidemokratikus és nem illiberális, hiszen egy évtized után végre valljuk be azt, ami egy eljövendő alkotmányozás során is kulcsfontosságú lesz majd: az Orbán-rendszerből fakadó minden probléma nem az illiberalizmusra, hanem a rendszer autoriter jellegére vezethető vissza, ez utóbbi pedig nem a liberalizmus kritikájából fakad). Szóval, én közjogilag érvénytelennek tekintem az Alaptörvény azon rendelkezéseit, amelyek az autoriter hatalomgyakorlást, a végrehajtó hatalom ellensúlyainak kiiktatását szolgálják és ilyen módon (a Radbruch-formula alapján) „elviselhetetlenül igazságtalanok”. Az Alaptörvény mutatta azt meg, hogy ha egy alkotmány megalkotói és módosítói „erkölcsi elmezavarban” (moral insanity) szenvednek, akkor ennek morális kudarc lesz a vége. Legalitásnak, legitimitásnak és morálnak össze kell(ene) kapcsolódnia.

Ugyanakkor van ennél egy fontosabb probléma is, és erre az eddigi alkotmányos viták még nem teljes mértékben reflektáltak: az erkölcsi elmezavar és az ebből következő morális pánik ellenére az Alaptörvény bizony létezik és egy politikai rendszer alapjává vált. Az Orbán-rendszer mögötti társadalmi bázis (jó része legalábbis) biztosan nem fog lemondani róla: akkor sem, ha az ellenzék alkotmányozó többséghez jut, akkor meg pláne, hogy ha nem. Vagyis a „túlfeszült lényeglátók” által emlegetett polgárháborús veszély egyáltalán nem amiatt fog bekövetkezni, mert az ellenzék kívánja áthágni a jogállami kereteket, hanem amiatt, mert ezt az Orbán-rendszer tette meg, hiszen autoriter alapon épített fel egy új rendszert. Másként: a polgárháború réme bármikor felmerülhet, ha az ellenzék alkotmányozni (egyáltalán kormányozni) akarna, hiszen az Orbán-rendszer önmagára szabott alkotmányával a Fidesz vezetőinek (és családjaiknak) a sorsát hozzáfűzte magához a politikai rendszerhez. Az ebből fakadó veszélyérzet, a sarokba szorítottság és ennek a fideszes szavazókba való hipnotizálása az igazi polgárháborús veszély. Hiszen hiába alkotmányoz(na) az ellenzék, ezt még egy meggyengülten is erős, ellenzékbe került Orbán-rendszer (mert ne legyenek kétségeink, ha bukik is Orbán, rendszere fennmaradhat) nem tekinti legitimnek és legálisnak, továbbá az orbáni mélyállam blokkolni fogja a kormányzást. Vagyis elkövetkezhet a „párhuzamos alkotmányok” időszaka, amikor a társadalom egy része az orbáni Alaptörvényt, másik része pedig egy új alkotmányt tekint elfogadottnak. Ezt kell minden erőnkkel elkerülni és ehhez vetnék fel néhány szempontot.

Bármennyire is nehéz, de túl kell lépni a „közjogi érvénytelenség” kategóriáján, hiszen az orbáni jogrendszer valamilyen jogi-morális mérce szerint (pl. a liberális demokrácia) tekinthető érvénytelennek. A XX. század után ismét szembe kell nézni azzal, hogy az autoriter berendezkedéseknek igenis lehet társadalmi támogatottsága és kiépült jogrendszere. Van tehát orbáni alkotmányosság – „csak” éppen ezt érdemes alkotmányos diktatúrának tekinteni és persze a társadalmi következményei dermesztően szörnyűek. Ha egy országban kívánunk élni azokkal az emberekkel, akik mindezt nem látják, nem akarják látni, vagy pontosan erre vágynak, akkor (hangsúlyozom: önfeladás nélkül, de) nyitottnak kell lenni a szempontjaikra. Nehéz, de nem lehetetlen szembenézni azzal, hogy sokan nem vagy nem úgy hisznek a demokráciában, mint elvárnánk, illetve demokráciának látják azt, ami valójában nem az. Legalábbis kísérletet kell tenni a párbeszédre: nem magával Orbánnal, hanem a rendszere mögötti társadalmi valósággal.

Az alkotmányozással kapcsolatos ellenzéki viták ott is ütemet tévesztenek, hogy eddig nem kellő hangsúllyal jelent meg bennük, hogy egy új alkotmány ügye nem csak (és nem is elsősorban) közjogi, hanem sokkal inkább politikai aktus. Ezt az Orbán-rendszer alaptörvénye és jogfelfogása is mutatja, amely azon alapul, hogy a jogot szőröstül-bőröstül alá kell rendelni a politika(i) uralmának. Jogi kényszerekkel nem dönthető meg az Orbán-rendszer, amire a legjobb példa az Európai Unió és a renitens magyar illetve lengyel kormányok megregulázására tett jogi kísérletek sikertelensége (ha bármikor is felül fog kerekedni az EU, az amiatt lesz, mert politikai és nem jogi fegyvert fog alkalmazni). Vagyis a polgárháború és a párhuzamos alkotmányok veszélyét csakis egy közjogi formát is öltő politikai kompromisszum segítségével lehet elkerülni. Ennek szerintem az lehetne a lényege, hogy kinyitjuk azokat a vitákat, amelyeket sem 1989-ben, sem pedig 2010-ben nem tudtunk lefolytatni. Ezekből az fog kiderülni, hogy az élet legkülönfélébb területeit mennyire különbözően látjuk. A kérdés az, hogy kialakítható egy olyan minimális politikai kompromisszum, amely alapja lehet egy új alkotmánynak és felépíthető-e erre egy közjogi intézményrendszer. Ez azonban a könnyebbik dolog: csakis úgy tudunk 1989-en és 2010-en túllendülni, hogy ha elfogadjuk egymás politikai és alkotmányos identitását és ezt összhangba tudjuk hozni az említett minimális kompromisszummal. Ez azt jelenti, hogy fel kell tudunk építeni egy olyan magyar államot, amely egyszerre tükrözi a benne lévő identitások morális tartalmát és közjogilag is működőképes. Ehhez sem 1989 (amikor azt gondolták az alkotmányozók, hogy a különféle identitások majd békésen együtt élnek), sem pedig 2010 (amikor azt gondolták az alkotmányozók, hogy majd mindenki be fog hódolni a politikai győztesnek) nem kínál modellt. A 2022 utáni Magyarország legnagyobb kérdése tehát az, hogy a párhuzamosan érvényesülő alkotmányok korszakába lépünk-e be, vagy maga az „alkotmány lesz párhuzamos” abban az értelemben, hogy egyszerre fog teret engedni az elmúlt 30 évet szétfeszítő politikai és alkotmányos identitásoknak.

Belátom, hogy felvetésemnek igen komoly veszélyei is vannak, hiszen joggal merülhet fel, hogy ez a diskurzus autoriter eszméket fog legitimálni. Ennek ellenére úgy vélem, hogy meg kell(ene) próbálni, de úgy, hogy a humanizmuson, igazságosságon és az emberi jogokon alapuló meggyőződésünkből semmit sem szabad feladni. Az Orbán-rendszerben rejlő gyűlöletpolitikával és fasisztoid tendenciákkal nem lehet kiegyezni, ugyanakkor az Orbán által befolyásolt társadalmi csoportokkal viszont kötelességünk megpróbálni egy országban élni.

Alkotmányozási korszakok és technikák

Megjelent a Közjogi Szemle 2013/2. számában az Alkotmányozási korszakok és technikák című tanulmányom.

Egyelőre még csak a lap tartalomjegyzéke érhető el.

Az alkotmányozás egyensúlya

A kép forrása fitfight.blog.hu

Nyilvánvaló, hogy egy jövőbeni sikeres alkotmánykorrekció alapvető feltétele, hogy az a baloldal és jobboldal közös műve legyen. A magam részéről nem tudok az alkotmányosság helyreállítása ügyében reálpolitikai alapra helyezkedni: a baloldal nem mehet bele abba a zsákutcába, hogy a jobboldal számára szimbolikus ügyek alkotmányban való megőrzésének árán partner legyen egy minimális alkotmánykorrekcióban. Vagy „öncélúan” (értsd: önmagáért, mert értékesnek gondoljuk) állítjuk vissza/hozzuk létre az alkotmányosságot, vagy sehogy! Mindez pedig azt feltételezi, hogy végre egyensúlyt teremtünk az alkotmányozás jogi és politikai karaktere között.

A cikk az Élet és Irodalom hasábjain jelent meg 2013. május 3-án.

Hamarosan teljes terjedelemben olvasható lesz itt is.

A ló, a szamár és az Alkotmány

Távol álljon tőlem, hogy pálcát törjek azon törekvések felett, amelyek gyógyítani kívánják az immunrendszerét vesztett, súlyosan beteg közjogi rendszerünket. Az Együtt 2014 mintaszerűen fogalmazta meg a jogállam helyreállításának két legfontosabb alapelvét.

(1) Az egyik a jogállami eszközökhöz való szigorú kötöttség: vagyis, hogy "a közjogi cél nem szentesíti a rossz eszközt". A jogállam helyreállításához nem lehet unortodox és "Fideszszerű" eszközöket alkalmazni (értsd: például feles többséggel hatályon kívül helyezni az Alaptörvényt). A választási mozgalom szerint: "A jogállam helyreállítása csak jogállami eszközökkel lehetséges. Semmilyen politikai cél nem legitimálhatja a jogi eljárásrend áthágását, mivel ez olyan precedenst teremtene, ami még inkább rombolná az alkotmányos demokrácia szerkezetét... "

(2) A másik az "ellenalkotmányozás" tilalma: ez pedig azt jelenti, hogy a következő - remélhetőleg végleges - Alkotmányunkat nem lehet a 2011-ben elfogadott Alaptörvény ellenpontjaként kezelni. Az Együtt 2014 ezt, nagyon helyesen, a következőképp fejezi ki: "A formális legitimáció azonban egy új alkotmány elfogadásához nem elegendő. Nincs helye kettős mércének ebben a kérdésben: ha az egyik politikai oldal kirekesztő jellegű alkotmányozása 2011-ben is elfogadhatatlan volt, akkor a másik politikai oldal sem alkothat egyedül új alaptörvényt - még akkor sem, ha kétharmados többséghez jut az Országgyűlésben."

Nagyjából eddig tudom követni az alkotmányos korrekció alapelveit: maga a korrekció húsbavágó szükségessége, ennek jogállami eszközökkel való kivívása, továbbá az új alkotmányozás mögött álló kétharmad a lehető legsokszínűbbé tétele (ide értve természetesen a jobboldalt is). Ezen a ponton az Együtt 2014 hozzáteszi, hogy "(h)a ennek [mármint az új Alkotmány széleskörű kétharmaddal való elfogadásának - A.A.) politikai feltételei nem adottak, akkor be kell érni a hatályos Alaptörvény olyan módosításával, amely a jogállam és az alkotmányos demokrácia szempontjából elfogadhatatlan rendelkezések módosítását tartalmazza csupán". Bizonyítandó, hogy komolyak ebbéli szándékai, az Együtt 2014 az új Alkotmány egy lehetséges tervezete mellett, az Alaptörvény korrekciós módosítására vonatkozó vitairatát is közli honlapján.

Ezt hívom én "nincs ló, jó a szamár is" típusú alkotmányozásnak, másként az alkotmányozás "B-tervének", aminek kapcsán három dilemmát vetnék fel.

(1) Álláspontom szerint, ha elfogadjuk azt, hogy az ellenzéknek vállalható forgatókönyv az Alaptörvény módosítása, akkor ezzel elvégezzük az Alaptörvény és az immáron (nagyrészt) megsemmisített Átmeneti rendelkezések hallgatólagos legitimációját. Ezt tetézi, hogy ha "módosításra alkalmasnak" ismerjük el az Alaptörvényt, akkor a továbbiakban igen nehezen kritizálhatjuk annak rendszerét, amelyet mi magunk is javíthatónak/javítandónak ítélünk. Mindezzel tehát fegyvert adunk az kormánypártok kezébe és kiheréljük a jelenlegi közjogi konstrukciót kritizáló érveinket.

(2) Látni kell azt is, hogy a módosítással történő alkotmányozással egyszer már megütöttük a bokánkat: nevezetesen az 1989. évi XXXI. törvénnyel, amely az 1949-es sztálinista Alkotmányt szabta át. Ez az alkotmánymódosítás a politikai közönség egyik oldalán új és jól működő Alkotmánnyá nemesedett, míg a publikum másik fele - amint ez 2010-re kiderült - nem szerethető, technokrata jogszabályhalmazt látott benne. Megégettük tehát már magunkat a módosítás eszközével, amely - lett légyen bármilyen kiváló - nem teremt tiszta és átlátható viszonyokat. Ezt nem engedhetjük meg egy majdani alkotmánykorrekciónál, hiszen ahogyan az Együtt 2014 is fogalmaz: tartós és mindenki által tisztelhető Alkotmányt szeretnénk.

(3) Végül utalok arra, hogy bár fontos célkitűzése az Együtt 2014-nek és korábban az Eötvös Károly Közpolitikai Intézetnek is, hogy bevonjuk a jobboldalt az alkotmányos korrekcióba, eddig ennek semmilyen konkrét jelét - legalábbis a nyilvánosság szintjén - nem tapasztalhattuk. Azt állítom, hogy nem az Alaptörvény módosíthatósága, hanem éppen annak módosíthatatlansága (értsd: a jogállami korrekció csak új Alkotmány elfogadásával kivitelezhető) mellett kell érvelni. Ez vezethet oda, hogy a jobboldal párbeszédképes része egyáltalán megértse, hogy az ellenzéknek mi a gondja az Alaptörvénnyel, s elinduljon egy közös gondolkodás annak korrigálására.

Összességében tehát azt állítom, hogy a "nincs ló, jó a szamár is" típusú jogállami korrekciós stratégia kontraproduktív és szembemegy azon - nagyon helyesen megfogalmazott - zsinórmértékekkel (jogállami eszközökhöz kötöttség, ellenalkotmányozás tilalma), amelyek érvényesítésére tulajdonképpen szánták.

Ezen az úton az ellenzék elveszítheti legfontosabb célját, azt, hogy a józan jobboldallal együtt tegye végérvényesen zárójelbe az Alaptörvény rendszerét. A totális korrekció szükségességét mi sem bizonyítja jobban, hogy a kormánypártok legújabb tervei lényegében megsemmisítenék az Alkotmánybíróság 2012 előtti gyakorlatát és a testületet végletesen az Alaptörvényhez kötnék. A februárra készülő alkotmánymódosítás bebizonyíthatja, hogy az Alaptörvény önmagában nem, csak egy új Alkotmánnyal javítható.

 

A cikk megjelent a Népszava 2013. január 31-i számában.

Bűnben fogant alkotmányok

Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet (Ekint) néhány hete kétrészes cikkben (Helyreállító alkotmányozás I. és II., Népszabadság, 2012. november 17. és 19.) elemezte az alaptörvényt leváltó, helyreállító alkotmányozás lehetőségeit, amiben arra a végkövetkezetésre jutott egy jövőbeni lehetséges alkotmányozás kapcsán, hogy „az a helyes, ha az alkotmányozás megfelel az alaptörvény eljárási szabályainak, gondoljunk bármit közjogi érvényességéről”.

Minden tiszteletem az Ekinté, amely a jogállam 2010 óta tartó felforgatásában az alkotmányos értékek szilárd védőbástyájaként jelent meg, azonban úgy vélem, hogy nem lehetünk ilyen „nagyvonalúak” a jelenlegi alaptörvénnyel, és nem söpörhetjük a szőnyeg alá annak potenciális közjogi érvénytelenségét. Az alapvető kérdés az, hogy a 2011-ben elfogadott alaptörvény rendelkezései között van-e olyan mérvű ellentmondás, ami kihat a jogszabály közjogi érvényességére.

A Nemzeti hitvallás a következőképp fogalmaz: „Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.” Az alaptörvény egyrészről tehát érvénytelennek tekinti azt a közjogi szerződést, amelynek alapján sor kerülhetett egyáltalán az alkotmányozásra, másrészt azonban nem kerülheti meg azt, hogy az alkotmányozási folyamatot ne a „sztálinista” alkotmánnyal legitimálja, ezért az érvénytelenség a záró rendelkezésekben már a következő formulává „finomodik”: „Ezt az Alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény 19. § (3) bekezdés a) pontja és 24. § (3) bekezdése alapján fogadja el.”

A problémát legerősebben a Velencei Bizottság 2011. június 26-án kelt véleménye vetette fel, szerintük, ha jogi következménye van az 1949-es alkotmány érvénytelenné nyilvánításának, akkor ez jogi paradoxont idéz elő, hiszen ezzel a most alkotmányozó parlament is elveszti legitimitását. Épp ezért valószínűsíti, hogy inkább politikai deklarációról van szó, ami ettől még nem jelent kisebb ellentmondás, de a bizottság szerint az Alkotmánybíróság átvághatja ezt a gordiuszi csomót

A cikk megjelent a Népszabadság 2013. január 7-i számában.

Kettős alkotmányozás

Az elmúlt másfél évben egy hallatlanul veszélyes tendencia bontakozott ki: a Fidesz–KDNP feláldozta az 1989-es alkotmányt az alaptörvény oltárán, most pedig arra készül, hogy magát az alaptörvényt áldozza fel a percpolitika oltárán.

Kevesen figyeltek fel arra a roppant érdekes, ugyanakkor legalább ennyire szomorú tényre, hogy a 2010-es kormányváltás óta a Fidesz–KDNP nem egy, hanem egyenesen két alkotmányt is „előállított”. Nyilván mindenki számára ismert a 2012. január 1-jével hatályba lépő alaptörvény, ám ennek megalkotásához (egyfajta előfeltételként) az is szükséges volt, hogy a kormánypártok a saját képükre és hasonlatosságukra formálják az 1989-es, még hatályban lévő alkotmányt: 2010-ben 9, 2011-ben (eddig) 3 alkotmánymódosítás jelezte ezt. Így került sor az Alkotmánybíróság jogköreinek korlátozására, a testület tagjait jelölő bizottság átalakítására, vagy azokra az elegáns megoldásokra, amelyek a korengedményes és korkedvezményes nyugdíjak elvételét, megadóztatását, továbbá az önkormányzati tulajdon államosítását megalapozták. A Fidesz–KDNP azonban ennél magasztosabb célokra is fel/kihasználta a lélegeztetőgépen sínylődő alkotmányt: Baka Andrást, a Legfelsőbb Bíróság elnökét (az új bírósági törvény mellett) többek között a legutóbbi alkotmánymódosítással sikerült kigolyózni. A kormányzó erők tehát gigászi jogalkotó munkával mindjárt két alkotmányt is adtak a népnek: a sajátjukat, ami a hosszú távú politikai céljaikat szolgálja, és egy olyat (a hatályos módosítgatásával), amit a percpolitikának rendeltek alá. Tézisemet minden bizonnyal alátámasztja az, hogy a még kevesebb mint két hétig hatályban lévő alkotmányról teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy egy új konstitúció, hiszen az 1989-es alkotmányunknak sem a szövege, sem pedig annak szellemisége nem engedte volna meg a fenti közjogi és etikai vargabetűket – talán épp ezért kell kimúlnia.

A cikk megjelent a Népszabadság 2011. december 19-i számában.