Fejezzék be a nagyszülők az unokák háborúval való riogatását! (ATV, Egyenes beszéd 2026. március 19.)

Az Egyenes beszéd 2026. március 19-i műsorában kifejtettem, hogy nagyon úgy tűnik, hogy a magyar miniszterelnök mind belpolitikai, mind EU-s viszonylatban Putyin, orosz elnök magyar hangjaként működik. Orbán Putyin harcát vívja elsősorban propagandisztikus, másodsorban provokációs eszközökkel Zelenszkij ellen. Nagyon fájdalmasnak találom, hogy egy önmagát szuverenistának mondó politikus kampányát külföldi érdekek határozzák meg. Rámutattam, hogy amit Orbánék kampányként csinálnak az maga a „hamis zászlós” hadművelet.

Kifejezetem, hogy a Tisza Párt összemosása az ukránokkal gyalázatos. Ha egy percig is végiggondoljuk, hogy lehetne az ukrajnai háború tétje az, hogy a Tisza Párt hatalomra kerüljön? Utaltam arra is, hogy számomra nagyon úgy tűnik, hogy lélektani értelemben mindenképpen, de a politikai kommunikációs szempontból Putyin arra használja Orbánt, hogy egy új hadszínteret nyisson Ukrajna felé az EU-ból. Érdemes végre kimondani, hogy ez nem más mint hazaárulás. 

Az Irán elleni háborúba való magyar beavatkozás kapcsán rámutattam, hogy Orbán a világot háborúkkal felforgató autokraták lekötelezettje. Érdekes, hogy a békepárti magyar miniszterelnök a háborút „különleges katonai műveletnek” nevező Putyin és a Béketanácsot létrehozó, de egyúttal Amerikát háborúba taszító Trump szövetségese. Hogy állhat Orbán a béke pártján, ha minden szövetséges háborúzik?

Felvetettem továbbá azt is, az Orbán-rendszer lehet annyira rossz állapotban, hogy a magyar állam szerveit közvetlenül felhasználja az ellenzék ellen. Ha ezt megteszi az orbáni politika, akkor azzal végső soron el is dőlt, hogy Orbán a putyini utat választotta, ahonnan nincs visszatérés. Azt is elmondtam, hogy a háborús pszichózisra alapuló kampányt végre valahára be kellene fejezni, mert ez visszavonhatatlanul jelen van a magyar családokban: nagyszülők azzal riogatják unokáikat, hogy az ellenzék háborúba vinné az országot – mindez nem normális helyzet, be kell fejezni! A magyar társadalom jelentős része dühös, kiábrándult és ezt a rendszer okozta: ezen a helyzeten csakis közösen változtathatunk!

A béke lehetetlensége

A cikk a Mércén jelent meg 2023. február 2-án.

2022 kétségtelenül a háborúról szólt. Pontosabban arról, hogy nyíltan fegyveressé vált egy igen régóta tartó konfliktus, amely felé Magyarország folyamatosan sodródik. Ha ez nem is feltétlenül a putyini agresszióba való nyílt belebonyolódás lesz, akkor is egészen nyilvánvaló – és ezt a háború alapvetően eltérő értelmezései minden eddiginél jobban megmutatták – politikai közösségünk életveszélyesen megosztott, és a táborok közötti szakadékok percről-percre mélyülnek. Nemzeti egység sohasem lesz, de ha a világhelyzet által determinált ellenségnek tekintjük egymást, akkor a szomszédos háború, de főleg annak geopolitikai realitása itthon fog polgárháborúhoz hasonló szembenálláshoz vezetni. Eközben a baloldal beszorult az atlantista és putyinista héják közé, és szinte semmilyen módon nem tudta követelni a békét.

2022-ben számomra megdöbbentő erővel hatott, hogy a hazai közegben mennyire nem lehet a béke mellett érvelni, hiszen az atlantista tábor rögtön putyinistának bélyegez. Az Orbán-rendszer pedig hiába áll ki szavak szintjén a béke mellett, Orbán annyira összenőtt a putyini rendszerrel, hogy egyrészt nem képviselheti hitelesen a béke álláspontját – a háborús agresszortól való sokrétű függés és több mint egy évtizedes belpolitikai háborús retorika miatt. Másrészt pedig mi sem áll távolabb tőle, hiszen a háborús szörnyűséget „brüsszeli bombákkal” és a rendkívüli jogrend végtelen labirintusával eszkalálja.

A béke lehetetlensége tehát itt és most azt jelenti, hogy mind az atlantista, mind pedig a putyinista oldal önmagába van zárkózva, és a béke felvetése mindkét fél számára megalkuvással lenne egyenértékű. Baloldali pacifistaként eltartott egy ideig, hogy ne fulladjak meg attól, hogy a hazai szembenálló táborok kifejezetten agresszíven reagálnak a békével és egy árnyaltabb megközelítéssel kapcsolatos felvetésekre. Ebben a helyzetben nem csupán egy békemozgalom lehetetlen pillanatnyilag, hanem nagyon úgy tűnik, hogy az újabb európai háború eszkalálhatja idehaza a hideg, rosszabb esetben forró polgárháborút: a béke követelésének lehetetlensége, a háború gyökeresen eltérő megítélése, a csakis reálpolitikai pozíciók által dominált politikai gépezetek mind megmutatták, hogy sorsfordító helyzetekben a magyar politikai rendszerben nem az összetartás, hanem a szekértáborok erősödnek fel.

Mindez természetesen nem független az Orbán-rendszertől, a 2010 óta tartó, egymásra halmozódó frusztrációtól, valamint attól, hogy a hazai ellenzéki közeg (elsősorban annak liberális része) mindig is az EU-tól, a „Nyugattól” várta azt, hogy megbuktassa az Orbán-rendszert, és a mostani háborút kiváló esélynek látják arra, hogy a Nyugat ne csak Putyint, hanem Orbánt is elsöpörje. (Arra egyébként mutatnak jelek, hogy az EU a Rubicont végtelenszer átlépő Orbánnal kapcsolatban is stratégiát váltott, hiszen az Oroszországgal szembeni szankciós csomagok „kistestvéreit” kezdték el alkalmazni Magyarországgal szemben. De ahogyan most békét követelni nehéz, úgy azt is pokolian nehéz politikailag/mozgalmilag felvetni, hogy az Orbán-rendszerrel szembeni szankciók valódi kárvallottja a magyar társadalom. Baloldaliként lehetetlen elfogadni azt, hogy egy autoriter rendszer miatt éppen azt a társadalmat büntessék, amely egyszerre szenved a kormányzattól és a szankcióktól is.)

Ebben a helyzetben mit tehetett az a baloldali, aki egyrészt pontosan tudja, hogy Putyin egy agresszor, és nem lett volna szabadott belépnie a háborúnak a nyílt szakaszába (hiszen maga a konfliktus hosszú évek óta tart), másrészt abban is biztos volt, hogy nem szabad elfogadni az a kritikátlan atlantista narratívát, amely szerint az USA, a NATO és az EU vétlen (csakis megtámadott fél) ebben a szörnyűségben? A magam részéről többnyire hallgattam, és ahol lehetett, finoman utaltam arra, hogy a háborúnak geopolitikai kontextusa van, de mindez természetesen visszhangtalan maradt, hiszen mind a két oldal már régen lemondott a párbeszédről. Nem tudom, hogy mivel volt szörnyűbb szembesülni? A kritikátlan atlantizmus mellé odaálló, háborúpártivá lett baloldaliakkal, vagy azokkal a baloldaliakkal, akik a Nyugat iránti, de főleg az USA-val szembeni gyűlölettől vezérelve közvetve vagy közvetetten csatlakoztak az orbáni-putyini narratívákhoz. A béke lehetetlensége tehát egy felvállalt baloldali, békepárti pozíció lehetetlenségét is jelentette számomra. Pedig Rosa Luxemburg óta pontosan tudjuk azt, hogy a kapitalizmus nem elválasztható a militarizmustól. A jól ismert mondást parafrazálva: a háború a kapitalizmus folytatása más eszközökkel. Meggyőződésem, hogy sakis akkor van lehetőség egy baloldali békepárti pozícióra, ha képesek vagyunk kifejteni azt, hogy ahogyan az Orbán-rendszer, úgy a háború is a globális kapitalizmus terméke. Amíg ezt nem tudjuk/akarjuk felismerni, addig nem is tudunk alternatívákban és békében gondolkodni.

Az a tény, hogy a nem nyugati értelemben vett demokráciák, illetve autoriter berendezkedések leválaszthatatlan részei a világgazdaságnak, nem azt jelenti, hogy valamiféle „hiba” került a rendszerbe, és ezek a berendezkedések veszélyeztetnék a kapitalizmus „demokratikus” működését.

Hanem a helyzet éppenséggel az, hogy a globális kapitalizmus pontosan így működik: demokráciák és nem demokráciák egyaránt részei a világgazdaságnak, illetve maga a világgazdaságban elfoglalt pozíció is meghatározza azt, hogy egy államban kialakul-e a demokrácia, milyen annak minősége, illetve hogy autokráciává válhat-e egy rendszer. Le kell végre számolnunk azzal a megközelítéssel, hogy a globális kapitalizmus valamiféle szerves összefüggésben van a demokratizálódással: a kapitalizmus nem előfeltételezi a demokráciát, sőt, éppen az Orbán-rendszer példája mutatta azt meg, hogy egy autoriter berendezkedés a kapitalista kizsákmányolás motorja is lehet. Az orosz agressziót a globális kapitalizmus keretrendszerében elhelyezni egyik oldalnak sem érdeke, hiszen éppen az az egyik geopolitikai tétje a háborúnak, hogy a Nyugat (élén az USA-val) vagy pedig a nem nyugati országok (köztük egyik vezető hatalomként Oroszország) hegemóniája határozza majd meg a globális kapitalizmus működésmódját, struktúráit. Ha a háborút ebben a keretben szemléljük, akkor rögtön nyilvánvaló, hogy a baloldal számára a békepártiság az antikapitalista, kapitalizmuskritikus pozícióból következő szükségszerűség.

A baloldal sem Magyarországon, sem pedig Európában nem volt képes érdemben összekapcsolni a kapitalizmus- és rendszerkritika ügyét a háborúellenességgel, békepártisággal. Eközben megmutatkozott a hazai autoriter kormányzati rendszer valódi ereje, hiszen képes volt úgy békét követelni és a biztonság hazug ígéretével kampányolni, hogy közben évek óta mindent és mindenkit saját háborús céljai érdekében használ fel, Brüsszeltől a koronavíruson át az ellenzékig. Ugyanis az Orbán-rendszer elkezdett egy olyan alternatív valóságot felépíteni, amely elsőre egy kommunikációs stratégiának tűnik, de valójában a morális pánikkeltés végtelen gépezete és emiatt hihetetlenül veszélyes: nem csak és nem is elsősorban kommunikáció, hanem addiktív érzelmek adagolt elegye.

A NER egyrészt hozzászoktatta a híveit a mindennap csepegtetett „gyűlölet-adagokhoz”, másrészt pedig az ellenfeleit ahhoz, hogy minderre erős ellenreakcióval válaszoljanak, mindez pedig egy hihetetlenül erős „gyűlöletkoktélt” eredményezett. Ebben a helyzetben az érdemi párbeszédnek, az árnyalásnak, valamiféle kompromisszumkeresésének, vagyis a békére való valódi törekvésnek rendkívül kevés tér nyílik. A társadalom kormánypárthoz kötődő része ennek a fluid valóságnak a rabja (ahol az orosz politikával korábban kritikus Orbán immár Putyin szövetségese, ezzel védve meg a magyar érdekeket), ugyanakkor a rendszerellenes oldal is függ ettől az alternatív valóságtól, hiszen mindannak az ellenkezőjét „kell” állítani, amit Orbán mond. A 2022-es év azt mutatta meg számomra, hogy azért lehetetlen pozíció a béke követelése, mert hihetetlenül gyenge az a baloldal, Magyarországon és Európában egyaránt, amely kapitalizmuskritikus és antikapitalista pozícióból képes lenne kiállni a béke mellett. A baloldal ugyanis beszorult a militarizálódást követelő és azt hajszoló atlantizmus és putyinizmus közé, amelyek ugyan szemben állnak egymással, de közös bennük az, hogy a globális kapitalizmus hegemón pozícióiért küzdenek.

A kapitalista realizmus (Mark Fisher) tehát háborús realizmussá vált – az „orbáni realizmus” pedig mindkettőben otthonosan mozog. A kritikai társadalomtudomány idehaza „mélyfúrást” végzett az Orbán-rendszer kapitalista/neoliberális természetének feltárása érdekében, s ennek mindmáig nem lett politikai következménye az ellenzéki oldalon. Hasonlóképpen, a kapitalizmus nem békeidőben való működésmódját (szándékosan nem írok „normál állapotot”, mert ahogyan azt Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg leírta, a militarizmus kőkemény része a globális kapitalizmusnak), azaz a háborús militarizmus antikapitalista kritikáját szinte lehetetlennek tűnik ebben a helyzetben politikai mozgalommá formálni. A baloldal tehát legalább annyira nehéz helyzetben van most, mint a két világháború előtti időszakban, amikor egyszerűen képtelen volt megragadni egy egyértelmű békepárti pozíciót (ahogyan ezt ugyancsak Rosa Luxemburg ismerte fel és ostorozta is az első világháború előtt). Sőt, pozíciói annyiban még rosszabbak, hogy a felbomlott, átalakult, osztálytudatát vesztett történelmi társadalmi bázisa a munkásság.

Mindezek ellenére egy utat látok a baloldal előtt, ez pedig a társadalom védelmén keresztül a valódi békéhez vezető út, amely a kapitalizmus militáns természetének felismerésével/felismertetésével kezdődik, és a kapitalizmus alternatívájának felvázolásával folytatódik. A baloldal ugyanis csak humanista és pacifista lehet, és a 20. század második felének vélt békeidőszaka után úgy tűnik, hogy a mi generációnk feladata az, hogy tanulva a nyugati baloldal békemozgalmi kudarcaiból, valamint az államszocialista rendszerek tapasztalataiból, új keretben kössük össze a béke és az antikapitalizmus ügyét. Ugyanis alternatíva hiányában a kapitalista militarizmus felemészti a társadalmainkat. Ehhez azonban figyelembe kell venni két tényezőt.

Egyrészt elsősorban nyugati perspektívából érezhetjük azt, hogy az elmúlt fél évszázad a békéről szólt: Vietnám, Afganisztán, Irak, Líbia, Szíria és még ezernyi felfoghatatlan tragédia tanúskodik arról, hogy a háború úgy vált mindennapos realitássá, hogy a nyugati szempontból azt gondoltuk, béke van. Másrészt pedig a háborúk nyugaton kívülre való kiszervezése azzal is járt, hogy „hozzászoktunk” a háború közvetett formáinak mindennapjainkba való beépüléséhez: a háborús vágóképekre szinte meg sem rettenünk, közönyösek vagyunk az iránt, hogy a katonai-gazdasági komplexumok számára a háború egy befektetés. A baloldalnak ki kell szakítania a háborút a mindennapok közönyéből, ki kell szakítania a kapitalista realizmusból – ezzel a felelősséggel terhel bennünket bármilyen háború, különösen a szomszédunkban zajló!

Miért nincs az ellenzéknek önálló megközelítése az EU-ról? (ATV, maiTéma 2023. január 30.)

Az ATV maiTéma 2023. január 30-i műsorának (1. rész és 2. rész) vendégeként Orbán Viktor miniszterelnök zárt körben, külföldi újságírók előtt tett kijelentéseiről beszélgettünk. Ennek kapcsán felvetettem, hogy érdekes maga a kontextus (és az Erasmus-szankciók miatt idegeskedő magyar fiatalok figyelmébe ajánlottam), hiszen egy válságos időszakban (amikor energiaválság, háborús helyzet és társadalmi- és megélhetési válság is van), akkor Orbán sokkal többet árul el külföldi újságíróknak az EU-val kapcsolatos elgondolásaiból, mint a magyar társadalomnak, aki számára csupán annyit közvetít, hogy Brüsszel a „szankciós bombákról” szól. Mindez igen nagy felelőtlenség, valamint az is, hogy ismét önmagát azonosította a politikai közösség egészével és úgy nyilatkozott, hogy számára terhes az EU-tagság: ilyet egy miniszterelnök nem tehet meg, hiszen nem a politikus, hanem a politikai közösség egésze az EU-tag.

Megemlítettem azt is, hogy a miniszterelnök és stábja nyilván célba akart juttatni különféle üzeneteket: egyrészt a külföldi újságírókon keresztül az EU politikusai felé, valamint az európai politikai nyilvánosság egésze számára. Mindez beleillik azokba a tervekbe, amelyek szerint Orbán valamiféle európai „középhatalmi” státuszra törekszik és amikor azt mondja a miniszterelnök, hogy „nem maradna az EU-ban”, akkor azt nyilván úgy érti, hogy az EU mostani konstrukciójában: vagyis meg kívánja változtatni az egész EU mostani politikai struktúráját és ezek a kijelentések már a következő EP-választás előkészítését szolgálják. Azonban mindez hihetetlenül veszélyes, hiszen Orbán EU-val kapcsolatos nézetei, valamint az ukránok hergelése egy olyan politikai- és kommunikációs stratégia részese, amely hihetetlenül káros a magyar társadalom számára. Egyébként is, Orbán a középhatalmi státuszt a magyar társadalmon felkapaszkodva tudja csak elérni és eközben a magyar dolgozót kiárusítja egyaránt nyugat (lásd: Európa egyik összeszerelő üzeme vagyunk, a német autógyárak „gyarmata”) és kelet felé (lásd: a mostani akkumulátor-„nagyhatalom” terveket). Ennek kapcsán élesen mutattam rá, hogy sem az EU mostani szankciós politikája (láthatóan keményebben viszonyul az EU Orbán felé, de például a jogállamiság kritérium kapcsán miért nem emlegetik, hogy Orbán lényegében kiüresítette a sztrájkjogot), sem pedig a magyar ellenzék EU-ra hagyatkozása („majd az EU megbuktatja Orbánt”-vágyálom) nem lesz elegendő: az EU-nak olyan módon kellene szankcionálni Orbánt, hogy közben nem árt a magyar társadalom számára, illetve a magyar ellenzéknek fel kellene vázolni egy alternatív EU-politikát, hogy ne csak Orbánról beszéljünk. Végül utaltam rá, hogy baloldali és pacifista emberként nagyon sok vitám van a fegyverszállításokkal Ukrajnába, amellett, hogy támogatni kell egy nép önrendelkezésért vívott harcát, de eközben óriási hiba lemondani a békéről folytatott diskurzusról. Magyarországon éppen ez történt és a béke ügyét átengedtünk annak az embernek, aki nem tud hitelesen megnyilvánulni: Orbán hiába követel békét, ő a háború és az ellenségképzés embere, nem lehet hiteles mondandója. Nagyon fontos lenne, hogy a baloldal végre zászlóra tűzze a béke ügyét és nem szabad hagyni, hogy az erről szóló diskurzus „beleragadjon” az Orbán-rendszerbe.

Óriási probléma, hogy azok szavaznak a Fideszre, akiket a leginkább kizsákmányol a rendszer (ATV, Egyenes beszéd 2022. november 25.)

2022. november 25-én az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendége voltam. A Fidesz szavazótáborának mintegy 1 milliós csökkenése kapcsán kifejtettem, hogy a számokból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Felhívtam ugyanakkor a figyelmet arra, hogy óriási válságban van a magyar társadalom: 2000 forint felett is lehet a kenyér kilós ára, a közszolgáltatások romokban, az iskolákban hideg van, szénszünetekre készülnek. Eközben az Orbán-rendszer a felelősségvállalás és az emberek megsegítése helyett mindig új felelősöket keres (Brüsszel, aki nem ad pénz; az ellenzék, aki külföldi pénzekkel kampányolt) és magáról hárítja a felelősséget. A Fidesz-szavazók eláramlása mutatja, hogy az Orbán-rendszer igen komoly válságba jutott, ugyanakkor a kilátástalanság természetét az is mutatja, hogy az ellenzéki pártok nem tudnak növekedni, sokkal inkább az egymás közötti pozícióharccal vannak elfoglalva.

Óriási probléma, hogy az Orbán-rendszer kiterjedt kommunikációs gépezete és közvetített gyűlöletkeltő üzenetek annyira megzavarták a társadalom morális iránytűjét. Egyre-másra ismeri be a rendszer különböző csatornákon, hogy nem költségvetési okok, nem a válságok miatt nem fordít az állam több forrást szociális- és családtámogatásra, hanem azért, mert a legrosszabb helyzetben lévők szavazatait enélkül is meg tudja szerezni a rendszer. Az ellenzéknek ezt az ördögi kört kellene problematizálni és megtörni!

Utaltam arra is, hogy az Orbán-rendszer a szociális és egészségügyi törvények módosításával azt ismeri be, hogy egy olyan modellben érdekelt, ahol az egyén mindenért, az állam pedig semmiért sem felelős, miközben óriásiak katonai kiadások, addig a kormányzat elemi erővel élezi ki a társadalmi konfliktusokat. Mindez óriási felelőtlenség.

Az ellenzéknek ugyan lehet erős bázisa Budapest, de óvakodni kell attól, hogy csak erre építsenek, hiszen a szóban forgó társadalmi, energetikai, megélhetési válság ugyan Budapesten is igen erősen érezteti a hatását, de a vidékről nem szabad lemondani, hiszen a magyar társadalom rendkívül rossz állapotban van és az ellenzék felelőssége mindennek üggyé tétele.

Végül a miniszterelnök "sál-botránya" kapcsán kifejtettem, hogy az egyáltalán nem Trianonról szól, hanem Orbánék hatalmi szempontjairól és arról, hogy hogyan csinálnak egy virtuális valóságot, hiszen egy imperialista háború idején birodalmi szempontokat felvetni órisái felelőtlenség. De mindez belillik abba a mérgező logikába, amelynek a lételeme a kettős beszéd: az uniós szankciók megszavazása egyrészről, ugyanennek a letagadása és a szavazók hazugságban tartása másrészről.

Az orbáni antihumánus neoliberalizmust csakis a baloldal képes megállítani (ATV, Egyenes beszéd 2022. október 19.)

Az ATV Egyenes beszéd 2022. október 19-i műsorában felhívtam a figyelmet arra, hogy immáron beláthatatlan méreteket öltött az Orbán-rendszer társadalmat romboló neoliberális politikája: mindez érinti az egészségügyet, az oktatást és az energiapolitikát. Most pedig a kormányzat mindezt törvényesíteni is szeretné azzal, hogy kimondják az általuk épített Taigetosz-társadalom alapszabályát: „az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős”. Mindez hihetetlenül antihumánus és veszélyes.

Az EU által tervezett gázárakra vonatkozó „ársapka” kapcsán elmondtam, hogy a putyini egressziónak volt egyfajta egységesítő hatása az európai energia- és társadalompolitikára és csakis üdvözölni lehet, hogy megjelennek szociális szempontok az EU-szintű energiapolitkában. Ugyanakkor az Orbán-rendszer dermesztő módon ezt a energiaválságot is politikailag kapitalizálni akarja és azért ellenzi az árak EU-s kontrollját, mert versenyezni akar és maga akarja megteremteni az energiabiztonság látszatát az állampolgárok számára. Az is nagyon veszélyes tendencia, hogy ennek kulcseleme lehet a putyini rendszerrel kötött különalku.

A háború és az orosz agresszió kapcsán kifejtettem azt is, hogy a békének nem látom alternatíváját és az EU-nak igenis felelőssége van abban, hogy a jelenlegi militarizálódó politikai és társadalmi irányokat megállítsa és a tárgyalások felé vigye el a dolgot: nem háborús, hanem csakis diplomáciai eszközökkel lehet a jelenlegi válságot kezelni.

Végül kritizáltam azt a gyurcsányi politikát, amely immáron rendszerszinten szeretné felszalámizni az ellenzéket. A jelenlegi többszörös válságban és társadalmi katasztrófaközeli helyzetben nem engedheti meg az ellenzék azt, hogy kicsinyes politikai játszmák felemésszék és ne elsősorban az Orbán-rendszer politikai alternatíváján dolgozzon. Ez az alternatíva pedig csakis baloldali lehet, amelyet Gyurcsány nem képviselhet hitelesen.

Orbán egy geopolitikai szerencsejátékos, aki nem békét akar (Egyenes beszéd, ATV 2022. június 3.)

Az ATV Egyenes beszéd 2022. június 3-i műsorának vendégeként beszélgettünk Vasali Zoltánnal az új EU-s szankciócsomagról és a putyini agresszióról. Kifejtettem, hogy a baloldal számára a kritikátlan atlantizmus és a putyinizmus között igen is kínálkozik egy út, ez pedig a béke útja, hiszen minden más forgatókönyből militarizmus és imperializmus következik. 

Nem állítottam azt, hogy a putyini agresszióra ne kellett volna Európának komoly választ adni, de azt az érvelést semmiképpen sem tartom igaznak, hogy a háború legalább összehozta az USÁ-t és az Európai Unió ugyanis nagyon kiszolgáltatott helyzetben van: a konfliktus itt van és az EU-nak komoly részt kell vállalnia a háború utáni rendezésben, az EU orosz energiafüggésége most az USÁ-tól való még nagyobb függésre cserélődik, a zöld átállást nagyon pozitív következmény lehet, de csak középtávon és addig az atomenergia meg fog erősödni, tovább az elszabaduló élelmiszer- és energiaárak is keményen sújtják az EU-t.

Egy geopolitikai szerencsejátékos, aki saját társadalmát használja tétként a rulettasztalnál, hiszen a szankcióscsomaggal kapcsolatban Orbán fő szempontja az volt, hogy a vétóval éreztesse az európai vezetőkkel a hatalmát… Orbán egyébként nagyon hasonló szerepben van, mint a menekültválság kapcsán: kimondja azt, amit egyébként több politikus is tud, hogy a szankciók óriási veszélyt jelentenek az EU-ra is és az európai társadalmakra hatalmas teher rakódik, de ezt a helyzetet nem arra használta fel Orbán, hogy egy erősebb EU irányába lépjünk el, hanem szándékosan gyengítette az EU-t. Ezt mindennél jobban megmutatta Kirill pátriárka ügye. Orbán annyi politikai tőkét akar kitermelni ebből a helyzetből, amennyit csak lehet.

Tovább Orbánnak a szankciók nem elvi szempontból (hiszen végülis mindent megszavazott) problematikusak, hanem azért mert nem olyan könnyű felszámolni azokat az oroszokhoz kötődő energetikai függőségeket, amely egyébként olyan szürke zónában működnek, ahol az Orbán-rendszer is megtalálta a maga érdekeit, de ez a folyamat már elindult azért (lásd: Paks 2 és a Westinghause). Vagyis a szankcióknak lehet egy pozitív hatása a zöld átállás irányába, de ez csak egy középtávú forgatókönyv, hiszen rövid távon az atomenergia megerősítésével jár együtt. A baloldalnak ebben a helyzetben a legfontosabb feladata az országon kívüli és belüli béke követelése. Békére vagy legalábbis fegyverszünetre Ukrajnában és ez csak egy erős Európai Unió segítségével érhető el és úgy, hogy ha USA nem arra használja fel a helyzetet és az ukránokat, hogy végső csapást mérjen Putyinra. A putyini agressziót nem úgy kell megtorolni, hogy a védekező háború támadó háborúba fordul át, mert szétesett Oroszország senkinek sem lehet az érdeke.

Az ellenzék felismerte azt, hogy az orbáni folyamatos kivételes állapotnak nagyon kockázatos következményei lesznek. Orbánt az egymásra tornyosuló válságok éltetik, ezt már nyíltan ki is mondják kormányzati oldalról, és három hónappal a háború kitörése utáni, Alaptörvény-módosítással bevezetett rendkívüli jogrend mutatja, hogy mindenre képes Orbán a folyamatos félelemkeltés érdekében. Másrészt azt is felismerték, hogy az Orbán-rendszer rátámadt a magyar társadalomra. Ha Orbán annyira békepárti lenne, akkor miért kezeli rendészeti eszközökkel a kibontakozó társadalmi válságot? Mára ott tartunk, hogy az Orbán-rendszer háborút visel a magyar társadalom ellen, hiszen rendészeti eszközökkel akarja a súlyosbodó társadalmi válságot kezelni, ezért került az egészségügy és az oktatás a belügyminiszterhez és emiatt fenyegeti lépten-nyomon az Orbán-rendszer a pedagógusokat. A baloldal ki fog egyezni a magyar társadalommal, nem pedig háborúzik vele, ahogyan ezt az Orbán-rendszer teszi. Ha Orbán a rendkívüli állapot, a militarizmus és a rendészeti eszközök útját választja, akkor annak szörnyű hatása lesz. Erre fel kell készülnie az ellenzéknek.

Orbán miért nem meri kimondani azt, hogy Putyin agresszor? (ATV, Egyenes beszéd, 2022. március 15.)

Az ATV Egyenes beszéd című műsorában a március 15-i ünnepi beszédek kapcsán elmondtam, hogy ezek az ünnepi beszédek igen sokszor nem magáról a történelmi kontextusról szólnak, azonban az ünnep szellemiségét azért megidézik. Így most is, hiszen ismét aktuális az önkény, a feudális jellegű hatalom elleni fellépés. Ahogyan a beszédekben, így a műsorban is központi kérdés volt az orosz agresszió. Ennek kapcsán hangot adtam annak, hogy tudatában vagyok annak, hogy mennyire felelősségteljes az, ha valakinek a nyilvánosság előtt van alkalma ezekről a kérdésekről állást foglalni. Én ezúttal erőteljesen fejezetem ki az, hogy a rendszerváltás utáni politikai egyik legóriásibb hazugság azt állítani, hogy a magyar ellenzék háborút akar és tevékenysége nyomán reális annak veszélye, hogy az oroszok megtámadnak bennünket. Ugyanis fogalmilag kizárt az, hogy ha tovább is terjes a konfliktus, akkor éppen Magyarországot támadják meg, hiszen már eleve nyugati fegyverekkel küzdenek az ukránok, most pedig a lengyel, szlovén és cseh politikusok látogatása elve kifejezte az, hogy a régió támogatja az orosz agresszió elleni fellépést. Ha pedig a háború tovább is terjedne, akkor az már NATO-protokollt érint és mint ilyen a magyar ellenzék ezeket dominókat akkor sem tudná elindítani, ha akarná – holott nem akarja. A hazugságok kapcsán kifejtettem azt is, hogy Orbán Viktor olyan helyzetbe kormányozta a rendszerét és önmagát, hogy valamilyen oknál fogva úgy tűnik egyszerűen nem engedheti meg magának azt, hogy nyíltan szembe menjen Putyin agressziójával. Ez pedig óriási probléma. A hosszútávú gázszerződések és Paks 2 pedig ebben a kontextusban jelentős kudarc, hiszen jelenleg Orbán azzal védekezik, hogy mindez a rezsicsökkentés záloga, ugyanakkor sokkal inkább magáról a miniszterelnök hatalmáról szól ez a dolog és reálpolitikailag kellemetlen lenne azt mondani, hogy újra kell gondolni az orosz energiafüggőséget. Ezzel együtt természetesen a háború egy geopolitikai közegben zajlik, de Orbán 2022. február 1-je óta nem mert kiejteni nyilvános Putyin nevét és számos módon meg tudta volna és meg kellett volna tennie az agresszió nyilvános és egyértelmű elítélését. Ezt nem tette meg és ez óriási kockázat. A műsor végén pedig visszatértem 1848 szellemiségéhez és kifejtettem azt, hogy ezt most azok a pedagógusok hordozzák, akik a gyermekeink jövőjéért fognak sztrájkolni. Minden szolidaritásom az övék!

Orbán morálisan megbukott, a jogos felháborodás nem fordulat át oroszellensségbe (ATV, Egyenes Beszéd, 2022. március 5.)

A Putyin által megindított agresszió belpolitikai hatásai kapcsán arról beszéltem az ATV Egyenes beszéd című műsorában 2022. március 5-én, hogy a háború maga egy geopolitikai környezetben zajlik, ahol nagyon fontos lenne végre, hogy a leegyszerűsítő diskurzusokhoz képest meginduljon végre egy érdemi pábeszéd itthon Magyarország jelenbeni és jövőbeli státuszáról. Kulcskérdés továbbá, hogy az orosz vezetés elleni jogos felháborodást és dühöt ne fordítsuk át oroszellensségbe. A 2015-től kibontakozó menekültellenes kampányhoz képest kulcskérdés, hogy társadalmi összefogás indult el az ukrajnai menekültek megsegítésére és ez nagyon bíztató ahhoz a kormányzati gyűlöletpolitikához képest, amelyben az elmúlt fél évtizedben elmerültünk. Az Orbán-rendszer és személyesen Orbán Viktor minden tekintetben megbukott morálisan, hiszen kommunikációs szinten mutatkozik elmozdulás a putyini politika támogatásától, de az érthetetlen gyűlöletpolitika folytatása az, ahogyan a kormányzat körüli trollok és véleményvezérek a putyinista imperializmust támogatják.