Döntött a töredék

Legújabb bejegyzésem az IDEA-blogon 2014. április 13-án.

A bejegyzést összefoglalta a 168.óra és a NOL.hu is.

A kormánypártok által kialakított új választási rendszer lényegében 764 702 töredékszavazatot „gyártott le” a Fidesz-KDNP-nek, s ezzel plusz 6 mandátumhoz jutottak. Ez volt tehát a kétharmad záloga, méghozzá azon az áron, hogy a választási rendszerünk súlyosan aránytalan és igazságtalan lett.

A 2014-es választás a Fidesz-KDNP nagyarányú győzelmét hozta, sőt a pártszövetség ismét megszerezte a kétharmadot. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a 2010-es óriási győzelemhez képest egyrészt kevesebben mentek el szavazni, másrészt közel félmillióval csökkent a kormánypártok tábora. Hogyan lehetséges ilyen körülmények között ismét a kétharmad? Joggal gyanakodhatunk arra, hogy a választ a Fidesz-KDNP által kialakított választási rendszerben találjuk: ezért, ahogyan az Így írnánk mi, úgy mi is – immáron szinte teljes feldolgozottságnál – utána számoltunk és az ennek eredményeként látjuk, hogy a Fidesz-KDNP egyértelműen a töredékszavatok új számítási módja miatt szerezhette meg a kétharmadot még egy gyengébb választási eredménnyel is.

Kövér László szerint nem az új választási rendszernek köszönheti a Fidesz-KDNP az újabb (lehetséges) kétharmadot. Rövid válaszunk minderre az lehetne: pusztán a tények és a matematika cáfolja a házelnök kijelentését. De nézzük meg mindezt részletesen! (Számításainak a 2014. április 13. 11.00 órai feldolgozottságalapján készültek.)

Ezúttal eltekintünk azon tényezők elemzésétől, amelyek vagy azért kedvezetek a Fidesz-KDNP-nek, mert a többségi irányba mozdították a választási rendszert (egyfordulós, relatív többségi szisztéma), vagy pedig azért, mert pl. új alanyokat hoztak be a politikai közösségbe a pártszövetség mellett (a külhoni magyarok választójoggal járó állampolgársága) vagy pedig manipulatív módon, a kormánypártoknak kedvezve alakították ki az egyéni választókerületek határait. Annyit azonban jegyezzünk meg: a választási rendszerünk egyéni választókerületi ágán a Fidesz-KDNP úgy tudta maximalizálni a több mint kétmilliós táborában rejlő potenciált, hogy bevezette az egyfordulós, relatív többségi rendszert és önmagára igazította a választókerületi térképeket. Ez azonban nem lett volna elég a kétharmadhoz, s ezért is érdemes megvizsgálni azt, hogy a listás ágat hogyan torzította maga felé a jobboldal.

A választási törvényünk (2011. évi CCIII. törvény) átalakította a listára kerülő töredékszavazatok számítási módját. 2010-ig ugyanis az a szavazat minősült töredékszavazatnak, amelyet mandátumot nem szerző jelöltre adtak le (feltéve, ha a jelölt pártja átlépte a parlamenti küszöböt). Ez tehát az egyéni kerültek vesztesit jelölő pártok kompenzálására szolgált. A Fidesz-KDNP által elfogadott törvény megtartva ezt a lehetőséget, létrehozott egy új kategóriát is: a győztest jelölő pártot kompenzáló töredékszavazat. Ezt pedig a következőt jelenti: a mandátumot szerző jelölt szavazataiból a második legtöbb szavazatot elérő jelölt eggyel növelt szavazatainak kivonása után fennmaradó szavazatszám. Vagyis a párt a győztes jelöltjei után továbbviszi azokat a szavazatokat, amelyek nem kellettek a győzelemhez (olyan mintha az egyéni képviselőjelölt egy szavazattal nyert volna: pl. ha az első helyezett 10 szavazatot kap és a második 5-öt, akkor az első 4 töredékszavazatot visz tovább, a második pedig 5-öt – feltéve, ha mind a két párt bejut a parlamentbe). Ez az új megoldás – amint látni fogjuk – súlyosan eltorzította a választási rendszer listás ágát és a győztest maximálisan felülreprezentálva, a Fidesz-KDNP lényegében a töredékszavazatok új számítási módjának köszönheti az újabb kétharmadot.

Ha megnézzük a választási eredményeket, akkor eleve furcsának hat, hogy a győztes pártszövetségnek nagyságrendileg azonos töredékszavazata (954 322) van, mint a Jobbiknak (1 000 637) és a kormányváltó szövetség is mintegy 200 ezer töredékszavazattal előzi meg (1 141 684) a Fidesz-KDNP-t. Ha a 2014-es választás eredményeit nem az új törvény szerint, hanem a 2010-ben hatályban lévő töredékszavazat-szabályok szerint (vagyis úgy, hogy nem tekintjük a győztesnek azon szavazatát töredékszavazatnak, amely nem volt szükséges a győzelemhez) számítjuk ki, akkor meglepő eredményt kapunk. Változás nyilván azon pártok esetében lesz, akik nyertek egyéniben mandátumot (Fidesz-KDNP és a kormányváltó szövetség), a Jobbik és az LMP töredék-adatai ugyanazok maradnak. A Fidesz-KDNP 106 egyéni választókerületből 96-ot megnyert, így óriási töredékszavazatot halmozott fel, kihasználva maximálisan az új szabályt. Ha a 2010-es rendszerben számítjuk ki a kormánypártok töredékszavazatát (nyilván azt a 10 egyéni választókerületet kell figyelembe venni, ahol a baloldal nyert), akkor azt látjuk, hogy 176 183 lesz csak a töredékszavazatuk, ami nagyságrendekkel kevesebb, mint amit az új választási rendszer biztosít. Az új szabályokkal a Fidesz-KDNP több mint ötszörösére tornázta fel a töredékszavazat-számát (a számítás elérhető itt): vagyis a választási rendszerünk 764 702 plusz töredékszavazatot „gyártott le” a Fidesz-KDNP-nek. Ahhoz, hogy korrektek legyünk, a kormányváltók esetében is meg kell tennünk ezt a visszaszámolást, szintén azt a 10 egyéni választókerületet alapul véve, ahol nyerni tudtak. Ennek eredményeként azt látjuk, hogy a választási rendszer 22 364 töredékszavazattal értékelte túl a kormányváltókat, mint amit ilyen adatokkal 2010-ben el lehetett volna érni: mindez 1 119 320 töredékszavazatot jelent tehát (a számítás elérhető itt).

E számítások eredményeképpen láthatjuk tehát, hogy míg a 2014-es rendszer szerint a pártlistákra 8 172 820 szavazat jutott összesen, addig ez a 2010-es szabállyal számítva 7 385 754 lenne.

A töredékszavazatok tekintetében végzett korrekciós számításaink természetesen nem befolyásolják a nemzetiségi listára leadott szavazatok, az összes országos listát szavazat azonban – mivel kevesebb a pártlistás szavazat, így – kevesebb lesz (7 405 297). Ez csak abból a szempontból lehetett volna jelentős, hogy ezzel kisebb (19 906) lett volna a kedvezményes kvótához szükséges szavazatszám (ez jelenleg 22 022), de mivel még ezt sem ütötték meg a nemzetiségi listákra leadott szavazatok, így most nem releváns. Ugyanakkor megjegyezzük, hogy elvi szinten a mesterségesen magas töredékszavazat-szám, akár hatással is lehet a nemzetiségi képviseletre: vagyis megnehezítheti a kisebbségek mandátumhoz jutását (mivel emeli az összes országos listás szavazatszámot).

Természetesen az lesz a döntő, hogy mindennek volt-e hatása a mandátumok kiosztására?! Ha elvégezzük a 2014-es listás eredmények alapján, de a 2010-es töredékszavazati szabályok szerint a mandátumkiosztást (a d’Hondt mátrix elérhető itt), akkor azt látjuk, hogy nagyon is volt, méghozzá mindegyik parlamenti párt esetében. A Fidesz-KDNP által bevezetett új töredékszabályok – álláspontunk szerint – súlyosan eltorzították a választási rendszerünk listát ágát és a kormánypártok többek között ennek köszönhetik a kétharmados eredményt. A 2010-es rendszerben a Fidesz-KDNP-nek közel sem lenne 37 listás mandátuma, hanem csak 31, így összesen 127 mandátumával fel sem merülne a kétharmad lehetősége. A kormányváltóknak 3-mal több listás mandátuma lenne (vagyis 31), a Jobbiknak pedig 2-vel több (azaz 25). Az LMP esetében pedig 5-ről 6-ra nőne a megszerzett listás helyek száma.

Mára biztosan állíthatjuk azt, hogy a Fidesz-KDNP által bevezetett új töredékszavazat-számítási szabályok tehát nagyban hozzájárultak a kétharmadhoz (lényegében el is döntötték annak sorsát), ezzel pedig aránytalanná és igazságtalanná tették a választási rendszerünk listás ágát. A győztes felülértékelésének szempontja akkor lehet legitim, hogy ha ez a kormányzóképesség biztosítása végett történik. Amint láttuk, itt erről nincsen szó: éppen ezért azt állítjuk, hogy a jelenlegi töredékszavazati szabályok győztest felülreprezentáló jellege súlyosan eltorzítja a választási rendszerünket és mandátumok kiosztását eltéríti a valódi választói akarattól, így sérti a népszuverenitás alapelvét.

Kétharmad 2.0

Bejegyzésem az IDEA-blogon

Az ellenzéki összeborulást elemzők körében megfogalmazódott egy olyan álláspont, mely szerint a közös lista – ha másra nem is, de – arra egészen biztosan alkalmas lesz, hogy megakadályozza a Fidesz-KDNP kétharmadát. Mielőtt elhisszük azt, hogy a vereség felér egy győzelemmel, érdemes feltenni azt a kérdést, hogy valójában ki van jobban rászorulva a kétharmadra?

Az a fő állításom, hogy a Fidesz-KDNP-nek sem közjogi, sem pedig politikai-taktikai szempontból nincs szüksége még egy kétharmadra. Ezért hibás stratégia már most egyfajta győzelemként beállítani az ellenzéki összefogást, mint amely alkalmas a kormányzó erők által – álláspontom szerint – meg sem fogalmazott célkitűzés megakadályozására. Vizsgáljuk meg, hogy valójában kinek van és kinek nincs szüksége kétharmadra a következő parlamentben, s hogy mi következik mindebből az ellenzék számára.

Kinek van szüksége a kétharmadra?

Érdemes figyelembe venni azt, hogy a Fidesz-KDNP számára pusztán lehetőség (de nem cél), az ellenzék számára azonban szükségszerűség a kétharmad. Hiszen, amíg a jelenlegi kormányzó erőknek nincs szüksége parlamenti kétharmadra a kormányzáshoz, addig a kormányrudat megszerezni kívánó ellenzék igen nehezen irányíthatná az országot kétharmad nélkül, a 2010 és 2014 közötti kétharmad által kialakított feltételek között. Bár mostanság kevesebbet beszélünk róla, de a Fidesz-KDNP által kialakított és a (leendő) kormányzást több ponton (pl. adópolitika, nyugdíjrendszer) is gúzsba kötő jogrendszer teremtette kényszerhelyzet továbbra is jelen van. Az ellenzék tehát most úgy készül győzelemre (?), hogy (a) nem tudja, hogy mit fog kezdeni egy kétharmadot el nem érő győzelem esetén; (b) lehet, hogy sejti, de azt nem tudja, hogy pontosan miként fogja programját végrehajtani. Csak egy egyszerű felvetés: hogyan fogja az ellenzéki szövetség kétharmad nélkül teljesíteni azt az ígéretét (amely egyébként mindegyik tag programjában benne van), hogy korrigálja az igazságtalan egykulcsos adósrendszert?

Miért nincs szüksége a Fidesz-KDNP-nek kétharmadra?

Súlyos tévképzet tehát, hogy a Fidesz-KDNP-nek szüksége lenne további kétharmadra. Közjogi szempontból befejezte a rendszer átalakítását, s a legfontosabb intézmények élén a kormánypártok emberei ülnek. Egyetlen szempontból mégis szükséges lehet Orbán Viktornak a minősített többség: a kapkodás miatt. Az elmúlt négy évben bőven volt arra példa, hogy a Fidesz-KDNP nem átgondoltan nyúlt a kétharmadhoz és hibák befoltozására használta azt (pl. az Alaptörvény negyedik módosításával a kétharmad az Alkotmánybíróság által alkotmányellenesnek mondott rendelkezéseket injekciózott az törvénybe). Azonban e nélkül, a „biztos, ami biztos” kétharmad nélkül is bőven lehet kormányozni, maximum nagyobb kreativitásra van szükség.

Az Alaptörvény és kétharmados jogalkotási cunami után többször napvilágot látott az, hogy a ciklus második fele nyugalmasabb és kiegyensúlyozottabb lesz. Nem így lett. Ugyanakkor a szemmel látható Orbán Viktoron a konszolidálási igény: a Nemzeti Együttműködés Rendszerének második ciklusában feltehetőleg – legalábbis a politikai kommunikáció szintjén – felerősödne az ellenzékkel folytatott párbeszéd, s a feléjük mutatott gesztus-politizálás. Ehhez a konszolidációhoz látható, mérhető ellenzékre van szükség, amire a Fidesz-KDNP ismételt túlnyerése esetén vajmi kevés esély van. Ehhez jön egy még összetettebb és középtávú cél: nevezetesen az ellenzéki térfél radikális átalakítása és a jobboldal számára megfelelő, a „(poszt)kommunistáktól” megtisztított baloldal létrehozása. Mind a két stratégiát legutóbb G. Fodor Gábor fogalmazta meg a Heti Válasz hasábjain (2014. január 9.): „Ha Fidesz győz, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy a rendszerváltás utáni magyar politikatörténetben először kormányzati pozícióból újrázhatna a jobboldal, megteremtve a lehetőségét a hosszabb távú jobboldali konszolidációs politika lehetőségének. Ez a kormányzati stílusváltás mellett a politikai erőtér átrendeződését is jelentené: az újraformálódó, a jobboldal által kimunkált nemzeti közmegyézést magáévá tevő nemzeti elkötelezettségű baloldal organikus kiépülésével idővel valódi, nyugati értelemben vett politikai váltógazdaság feltételei teremtődhetnének meg.”

A Fidesz-KDNP tehát egy vélt vagy valós nemzeti közmegegyezésben érdekelt, ahol a feltételeket bár ők diktálják, azonban lehetőséget biztosítanak más szereplőknek is. Ezt kormányzati pozícióból kétharmad nélkül is lehet irányítani.

Mi következik mindebből az ellenzék számára?

Ha a kormányzásra készülő ellenzéket megcsalja realitásérzéke és helytelenül méri fel pozícióit, akkor helyzete – a Fidesz-KDNP kétharmados rendszer-átalakítása miatt – halmozottan hátrányos lehet egy esetleg választási győzelem estén: kicsit olyan, mintha feles többséget szerezve is kisebbségből kormányozna. Ezért nem árt már most átgondolni néhány tényezőt.

Először is az ellenzéknek nem érdemes fals és alaptalan győzelmi jelentésekkel a potenciális választási vereséget tompítani, ami adott esetben a maradék győzelmi esélyét is leronthatja – még ha azok igen csekélyek is.

Másodszor, ha valóban kormányzásra készül az ellenzék (ebben a tekintetben lehetnek kétségeink és a kiinduló problémánk is ezt támasztja alá), akkor vagy kétharmaddal kell nyernie (amire jelenleg mikroszkopikusan kicsi az esély) vagy pedig meg kell egyeznie a leendő parlament ellenzékével stratégiai, a kormányzást biztosító kérdésekben. Esetleg fel kell készülnie arra, hogy feles többséggel végzi el a kétharmados rendszer korrekcióját, ez azonban komoly közjogi állóháborúhoz vezethet.

Végül: a baloldalnak számolnia kell azzal a tendenciával is, hogy a Fidesz-KDNP nem pusztán a közjogi rendszert, hanem a pártrendszer egészét is át kívánja alakítani és egy saját elképzelése szerinti balközép erőt akar létrehozni (ezt a célt szolgálta az Átmeneti Rendelkezéseknek az Alaptörvénybe oltott, s az MSZP-ellenes propagandája; a két blokk irányába ható választási rendszer; a folyamatosan szinten tartott kommunista-diskurzus). A baloldalnak el kell döntenie, hogy belemegy-e ebbe a játékba, sodródik-e az árral vagy önálló stratégiát alakít ki.

A 2014-es választások (ellenzéki) tétje

A cikket Böcskei Balázzsal közösen írtuk és a Beszélő Online-on jelent meg 2014. február 19-én.

Bárhova is vezet a Fidesz-diktatúra diskurzus, nem sok értelme van annak, hogy ne rendszerként, hanem kizárólag spontán hatalmi szempontok egymásra rakódásának tekintsük a második Orbán-kormányt. Az öndefiníciójaként Nemzeti Együttműködés Rendszernek nevezett új modellt ugyanis nem a semmiből kaptuk, hanem a maga teremtette politikai válsággal együtt élő és hatékonytalanul kormányzó baloldalt és a harmadik Magyar Köztársaság legitimációs deficittel küzdő intézményrendszerét váltotta fel. Közel négy éve a politikai jobboldal (alkotmányozó) legitimitását nem csak a felhatalmazás és az akarat ereje határozták meg, hanem a hatalommal élés ténylegessége is. A második Orbán-kormány ugyanis a legitimitás egy olyan irányába mozdult el, amely kevésbé az absztrakt normákra és azok jegyében létrehozott, személytelen intézményekre támaszkodik. Szemben a „Közgép-Magyarországhoz” hasonló diskurzusokkal, az Orbán-kormány demokráciaelméleti és politikai filozófiai megértése közelebb visz bennünket ahhoz a kérdéshez – és nem utolsó sorban az 1990–2010 közötti időszak értelmezéséhez –, hogy miért tudja még mindig a legtöbb támogatót maga mögött a Fidesz, és miért van 2010-hez képest bár több szavazója a baloldal-balközép oldalnak, de még sincs nagyobb elismerése a 2010-ig kormányzó politikai baloldalnak (MSZP).

Egyetértünk Lakner Zoltánnal, amikor arra utal (2010, másodszor. Új Szó, 2014. január 4.), hogy 2014 dönt 2010-ről is. Véleményünk szerint most tavasszal eldől, hogy a 2010-es (kritikus szavazás elemeit is felmutató) választás egyszeri kétharmados csoda volt, vagy pedig egy tartós politikai múltleszámolás- és értékelés, és egy új társadalmi-gazdasági modell kezdete, igénye. A második Orbán-kormány ugyanis új társadalmi-gazdasági modellt épít, amely szándéka szerint nem csak a társadalom politikai rendszerre vonatkozó legitimációs deficitjeit kívánja kezelni, hanem a posztkommunista és neoliberális kapitalizmus-mix után, egy nemzeti középosztályi kapitalizmus intézményesítésére tör. Emellett szakít az alapjogokat és az azokat védőértelmező Alkotmánybíróságot középpontba állító felfogással és a liberális értékek helyett a (vélt) közerkölcsre támaszkodva kormányoz. Amikor Orbán Viktor ázsiai népként tekint a magyar politikai közösségre, akkor közvetve is, de az értékkutatások alapos ismeretéről tett tanúbizonyságot, már ami a magyar társadalmat illeti. Amikor Rogán Antal Rezešová-ügy kapcsán a magyar bíróságot bírálja, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy több millió magyar polgár igazságérzetének jegyében beszél, akárcsak a Fidesz akkor, amikor tőke- és kapitalizmuskritikát gyakorol, hajléktalanokat vegzál „rendészeti” szempontok alapján vagy éppen ultrafeminizmust említ progresszív gender-politikák kapcsán. A Fidesz–KDNP az „emberek” igazságérzetére, „közerkölcsére” apellálva politizál. S tulajdonképpen adódik is a kérdés: a magyar társadalom akar-e úgy létezni, olyan demokráciamodellben kíván-e élni, olyan alapon akar politikai közösséget alkotni, mint a ’89-es alkotmányból következett? Az állampolgárok 2014. április 6-án erről is döntenek – akár közönyükkel, otthon maradásukkal is –, sőt, ha Orbán leváltása mellett ikszelnek, akkor sem biztos, hogy a demokratikus ellenzék által leegyszerűsítve, liberális jogállamnak tekintett modellt kívánják vissza. Ez csak egy esetleges jogállami újratervezés végett mondjuk, hiszen az elismerés és legitimáció eljárásai nem összekeverendőek a jog legalitásával. Boda Zsolt legutóbb megjelent könyvében (Legitimitás, bizalom, együttműködés. Argumentum, 2013.) világosan kifejti, hogy a hatalom hatékonysága nem csupán az erőforrásain és szervezettségén, hanem az elfogadó, legitimáló attitűdökön is múlik. Utóbbinak volt híján 2006 szeptembere után a Gyurcsány-kormány, a posztőszödi Bajnai-kormány szintén ebben a legitimációs krízisben tevékenykedett, és válságkezelésének hatékonysága sem volt képes útját állni a kétharmados győzelemnek.

A második Orbán-kormány legitimitása megkérdőjelezhetetlen volt 2010 tavaszán, 2014 év elején pedig csak azért van még meg neki, mert az ellenzékkel kapcsolatos bizalom (közel négy év alatt) nem áll(hatot)t helyre. A kormánypártok (tulajdonviszonyok átrendezésével megszerzett) erőforrásai és szervezettsége vitán felül állnak, ma a kezdeti erőpolitikai attitűd éppúgy kiolvasható a kormányzati felfogásából, mint egy konszolidációs igény, visszatérés az eredeti „ötlethez”, a nulla ponthoz, 2010 tavaszához, a Nemzeti Együttműködési Rendszer megszületéséhez. Ehhez konszolidálnia kell rendszerét, illetve a Fidesz szándéka szerinti új baloldalra van szüksége. Ennek jegyében a Fidesz–KDNP jelenleg is már a társadalom felé egyfajta (kampány)párbeszédet folytat konszolidációs nyelvezettel, és középosztály-orientált vagy oda tartozás esélyét felmutató intézkedésekkel, továbbá az új baloldal megépítése érdekében jelenlegi ellenzéki kihívókra vonatkozólag az erő felmutatásával és a politikai diabolizálással („ők tették tönkre az országot”) tekint, sőt Orbán Viktor már most megnevezi a baloldal azon szereplőit (aktuálisan Botka Lászlót), akiket kihívóként és legitim ellenfélként elfogad.

A párhuzamosan futó negatív kampányok a jelenlegi médiapiac, illetve kormányzati kampányra fordítható kampányforrások tükrében nem az ellenzéknek kedveznek. A CÖF-plakátok céljai ma nem a Fidesz–KDNP-re szavazás, hanem sokkal inkább az otthon maradás „elősegítésének” eszközei. Lehet, hogy mi sem vagyunk jobbak, de lám, ők jönnének vissza – üzeni a CÖF bohócos plakátja, ilyen helyzetben nem lennénk bizonytalan vagy politikailag alulinformált szavazó helyében.

Amíg a Fidesz–KDNP egy új kormányzati ciklusra (korszakra) készül, addig az ellenzéki összeborulást elemzők körében megfogalmazódott egy olyan álláspont, mely szerint a közös lista – ha másra nem is, de – arra egészen biztosan alkalmas lesz, hogy megakadályozza a Fidesz–KDNP kétharmadát. Mielőtt elhisszük azt, hogy a vereség felér egy győzelemmel, érdemes feltenni azt a kérdést, hogy valójában ki van jobban rászorulva a kétharmadra? Fő állításunk, hogy a Fidesz–KDNP-nek sem közjogi, sem pedig politikai-taktikai szempontból nincs szüksége még egy kétharmadra. Ehhez érdemes figyelembe venni azt, hogy a Fidesz–KDNP számára pusztán lehetőség (de nem cél), az ellenzék számára azonban szükségszerűség a kétharmad. Hiszen, amíg a jelenlegi kormányzó erőknek nincs szüksége parlamenti kétharmadra a kormányzáshoz, addig a kormányrudat megszerezni kívánó ellenzék igen nehezen irányíthatná az országot kétharmad nélkül, a 2010 és 2014 közötti kétharmad által kialakított feltételek között. Bár mostanság kevesebbet beszélünk róla, de a Fidesz–KDNP által létrehozott és a (leendő) kormányzást több ponton (pl. adópolitika, nyugdíjrendszer) is gúzsba kötő jogrendszer teremtette kényszerhelyzet továbbra is jelen van. Az ellenzék tehát most úgy készül győzelemre, hogy (a) nem tudja, hogy mit fog kezdeni egy kétharmadot el nem érő győzelem esetén; (b) lehet, hogy sejti, de azt nem tudja, hogy pontosan miként fogja programját végrehajtani. Csak egy egyszerű felvetés: hogyan fogja az ellenzéki szövetség kétharmad nélkül teljesíteni azt az ígéretét, hogy korrigálja az igazságtalan egykulcsos adósrendszert?

Súlyos tévképzet, hogy a Fidesz–KDNP-nek szüksége lenne további kétharmadra. Közjogi szempontból befejezte a rendszer átalakítását, s a legfontosabb intézmények élén a kormánypártok emberei ülnek. Egyetlen szempontból mégis szükséges lehet Orbán Viktornak a minősített többség: a kapkodás miatt. Az elmúlt négy évben bőven volt arra példa, hogy a Fidesz–KDNP nem átgondoltan nyúlt a kétharmadhoz és hibák befoltozására használta azt. Azonban e nélkül, a „biztos, ami biztos” kétharmad nélkül is bőven lehet kormányozni, maximum nagyobb kreativitásra van szükség (pl. ha a paksi beruházás esetleg az Alaptörvény államadósság-szabályába ütközne, akkor annak megváltoztatásához akár meg is lehetne nyerni a 2014 utáni baloldali ellenzék atompárti részét).

Az Alaptörvény és kétharmados jogalkotási cunami után többször napvilágot látott az, hogy a ciklus második fele nyugalmasabb és kiegyensúlyozottabb lesz. Nem így lett. Ugyanakkor szemmel látható Orbán Viktoron a fentebb emlegetett konszolidálási igény: a Nemzeti Együttműködés Rendszerének második ciklusában, ami tehát a nullponthoz történő visszatérés, a rendszerről az együttműködésre kerülő hangsúllyal feltehetőleg – legalábbis a politikai kommunikáció szintjén – felerősödne az ellenzékkel folytatott párbeszéd, s a feléjük mutatott gesztus-politizálás. Ehhez a konszolidációhoz látható, mérhető ellenzékre van szükség, amire a Fidesz–KDNP ismételt túlnyerése esetén vajmi kevés esély van. Ehhez jön egy még összetettebb és középtávú cél: nevezetesen az ellenzéki térfél radikális átalakítása és a jobboldal számára megfelelő, a „(poszt)kommunistáktól” megtisztított baloldal létrehozása. Mind a két stratégiát legutóbb G. Fodor Gábor fogalmazta meg a Heti Válasz hasábjain az év elején: „Ha Fidesz győz, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy a rendszerváltás utáni magyar politikatörténetben először kormányzati pozícióból újrázhatna a jobboldal, megteremtve a lehetőségét a hosszabb távú jobboldali konszolidációs politika lehetőségének. Ez a kormányzati stílusváltás mellett a politikai erőtér átrendeződését is jelentené: az újraformálódó, a jobboldal által kimunkált nemzeti közmegyézést magáévá tevő nemzeti elkötelezettségű baloldal organikus kiépülésével idővel valódi, nyugati értelemben vett politikai váltógazdaság feltételei teremtődhetnének meg.”

A Fidesz–KDNP tehát egy vélt vagy valós nemzeti közmegegyezésben érdekelt, ahol a feltételeket bár ők diktálják, azonban lehetőséget biztosítanak más szereplőknek is. Ezt kormányzati pozícióból kétharmad nélkül is lehet irányítani.

Ha a kormányzásra készülő ellenzéket megcsalja realitásérzéke és helytelenül méri fel pozícióit, akkor helyzete – a Fidesz–KDNP kétharmados rendszer-átalakítása miatt – halmozottan hátrányos lehet egy esetleg választási győzelem estén: kicsit olyan, mintha feles többséget szerezve is kisebbségből kormányozna. Ezért nem árt már most átgondolni néhány tényezőt. Először is az ellenzéknek nem érdemes fals és alaptalan győzelmi jelentésekkel a potenciális választási vereséget tompítani, ami adott esetben a maradék győzelmi esélyét is leronthatja – még ha azok igen csekélyek is. Másodszor, ha valóban kormányzásra készül az ellenzék, akkor vagy kétharmaddal kell nyernie (amire jelenleg mikroszkopikusan kicsi az esély) vagy pedig meg kell egyeznie a leendő parlament ellenzékével stratégiai, a kormányzást biztosító kérdésekben. Esetleg fel kell készülnie arra, hogy feles többséggel végzi el a kétharmados rendszer korrekcióját, ez azonban komoly közjogi állóháborúhoz vezethet.

A baloldalnak továbbá számolnia kell azzal a tendenciával is, hogy a Fidesz–KDNP nem pusztán a közjogi rendszert, hanem a pártrendszer egészét is át kívánja alakítani és egy saját elképzelése szerinti balközép erőt akar létrehozni (ezt a célt szolgálta az Átmeneti Rendelkezéseknek az Alaptörvénybe oltott, s az MSZP-ellenes propagandája; a két blokk irányába ható választási rendszer; a folyamatosan szinten tartott kommunista-diskurzus). A baloldalnak el kell döntenie, hogy belemegy-e ebbe a játékba, sodródik-e az árral vagy önálló stratégiát alakít ki.

Nyilvánvaló tehát, hogy az immáron összefogott ellenzék olyan problémákkal küzd, amelyeket nem fog tudni megoldani még további kormányváltó kampány-tévéközvetítésekkel. Legitimációs deficitje nem csökkent, a korszakváltás projektje – az ellenzéki megállapodás körülményeit és következményeit ismerve – kifulladt. Utóbbi sem 2014 tavaszán, sem azt követően nem folytatható úgy, ahogyan az ötletgazdák 2012. október 23-án elgondolták.

A politikai baloldal vezető pártjának támogatottsága évek óta stagnál, ennek ellenére a következő években is a leginkább az MSZP-nek lesz ráhatása a magyar baloldalra. A baloldal ereje számos tekintetben az MSZP-n múlik, jelenlegi szövetségesei egy jelentős választási vereség esetén pedig hosszú távon el is tűnhetnek, de legalábbis jelen választási rendszer 2018-as körében még kevésbé tudhatják magukat reprezentálni. A tavaszt követően tehát sok minden megváltozhat a baloldalon, ma csak annyit tudunk, hogy kik vannak jelen ott, azt nem, hogy kik maradnak talpon.

De addig is, ha az ellenzék nyer, az még kíméletlenebb gondokat vonz maga után: egy elismerésnek híján lévő ellenzék hogyan tudna útjára indítani egy új alkotmányozási folyamatot, hogyan tudna hatékonyan kormányozni, amikor ahhoz NER első szakaszának jogrendszere (amelyben számos ’89-es elem továbbra is fenn maradt) alkotmányon kívüli megoldásokat kíván tőle? Vagy éppen párbeszédet kezdeményezni és konszenzust teremteni a jobboldallal, amelynek vezetője ma olyan erős, hogy nem látszanak az orbáni utáni jobboldal képviselői.

Mindenesetre 2014 tavaszának tétje az, hogy az új baloldal a Fidesz–KDNP akaratából és rendszerkonszolidációs vágyától hajtva születik-e meg, vagy pedig az érintettek megértik végre 1989, 2010 és az elmúlt négy év húsbavágó tanulságait.

Antal Attila, jogász, politikai szakértő, az IDEA elemzője

Böcskei Balázs politológus, az IDEA igazgatója

Sarkalatos kérdések

Az alkotmányozás folyamata korántsem ért véget 2011. április 25-ével, amikor is Schmitt Pál aláírta a parlament által elfogadott Magyarország Alaptörvényét (a továbbiakban: Alaptörvény). Ahogyan maga a húsvéti Alkotmány fogalmaz a Záró rendelkezések között: „A Kormány köteles az Alaptörvény végrehajtásához szükséges törvényjavaslatokat az Országgyűlés elé terjeszteni.” Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy egyfajta „posztalkotmányozási” korszakot élünk, amelynek során az Alaptörvény kiegészül a legfontosabb ún. sarkalatos törvényekkel. Magából a törvényszövegből is az következik, hogy mintegy 34 sarkalatos törvénynek kell megszületnie, illetve megújulnia az Alaptörvény alapján. A sarkalatos jogalkotási folyamat tehát alapjaiban fogja jogrendszerünket átalakítani, hatása magához az alkotmányozáshoz fogható. Jelen tanulmány – mely a Méltányosság Politikaelemző Központ sarkalatos törvényhozási monitoringjának, a „Sarkalatos kérdések” projektnek a bevezető irata – e folyamatba enged bepillantást méghozzá négy szempontból.

(1) Egyrészt elhelyezzük a sarkalatos törvények rendszerét a hazai alkotmány- és politikatörténetben, mindezt azért, mert álláspontunk szerint e speciális jogalkotási aktusok nem érthetők meg a távoli és közelebbi történelmi előzmények nélkül.

(2) A sarkalatos vagy minősített jogalkotás természetesen nem magyar hungarikum, ezért röviden bemutatjuk a kelet-közép-európai régió hasonló törvényhozási tendenciáit.

(3) Rávilágítunk az Alkotmány és az Alaptörvény minősített törvényhozást igénylő területeire, azokra a kérdésekre keresve a választ, hogy miként és miért alakult át a kétharmados törvények rendszere, s ennek milyen hatása lesz közjogi és politikai életünkre – mindeközben felvillantjuk a sarkalatos törvényhozás éppen aktuális pillanatképét is. Kiindulópontunk az, hogy az Alaptörvény által említett sarkalatos törvények tartalmi szempontból az 1989-1990-ben kialakított kétharmados törvényhozási tárgykörökre épülnek rá, ezeket a hagyományokat viszik tovább. Két dolgot azonban le kell szögezni: formai szempontból a jelen lévő képviselők kétharmadával elfogadott törvények „sarkalatossá” változtak, ami egyértelműen jelzi, hogy az alkotmányozó ragaszkodik a történeti alkotmányunk folytonosságához; másrészt – közjogi és politikai szempontból ez fontosabb – új kétharmados, immáron sarkalatos törvényhozási tárgykörök kerültek megnevezésre az Alaptörvényben, amelyek közül néhány egyfajta közjogi bombaként is funkcionálhat.

(4) A fentieken túl megkíséreljük azt is, hogy egy picit elvontabb szinten gondolkodjunk a kétharmados törvényekről. Ennek kapcsán fő állításunk az, hogy nem is az a legfontosabb kérdés, hogy kellenek-e kétharmados törvények, hanem sokkal inkább az, hogy, ha már vannak, akkor milyen elvek mentén érdemes kialakítani a rendszerüket. Megpróbáljuk körüljárni azokat a szempontokat, amelyeket érdemes figyelembe venni a minősített törvényhozási tárgykörök értékelése szempontjából: egyrészt el kell dönteni azt, hogy valóban kivételes jogforrási szintként tekintünk-e rájuk; másrészt érdemes megvizsgálni, hogy milyen típusú koalíció (egy vagy kétpárti, esetleg egy szélesebb formáció) áll e törvények mögött; végül pedig célszerű szem előtt tartani azt is, hogy egészen egyszerűen nem minden törvényhozási tárgykör alkalmas arra, hogy minősített formába öntsék.

A teljes tanulmány elolvasható a Méltányosság honlapján.