„A király nem lehet félig meztelen” (ATV, Egyenes beszéd, 2023. augusztus 18.)

2023. augusztus 18-án az ATV Egyenes beszéd címűműsorának vendégeként Pesty László dokumentumfilmes Orbán-rendszert kritizáló megnyilvánulásairól beszélgettünk. Kifejtettem, hogy önmagában tiszteletre méltó és becsülendő is lehetne az ilyen kiállás, de Pesty minden kritikájában következetesen visszautasította azt, hogy Orbán Viktort bírálná, ami – ismerve az Orbán-rendszer voluntarista és vezérközpontú jellegét – tehát hitelteleníti Pesty kiállását. Nem lehet azt mondani, hogy vannak bizonyítékai egy autoriter rendszer törvénytelenségeire és közben visszakozni, hogy ezzel nem a rendszer központi politikusát akarja bírálni: a király nem lehet félig meztelen! Utaltam arra is, hogy Pesty úgy viselkedik, mintha normális jogállam lenne az ország és olyanfajta elszámoltatásra tett javaslatot, amelyet a jobboldal 2010 után ígért: ahogyan akkor, úgy most sem lesz semmi az elszámoltatásból. Működik és most már a jobboldali konzervatív is látják az általam kettős államként jellemzett struktúra: az állam egy része formálisan és látszólag normál keretek között működik, valójában mindent felülír az Orbán-rendszer mélyállami működése, amelyben „törvényesítették a jogtalanságot” és nem lehetséges rendszerkritika. Megemlítettem azt is, hogy Pesty részéről furcsa azt hallani, hogy nem fél a retorzióktól, mert ő a „szabad piacról” él: az Orbán-rendszer államkapitalizmusában valójában régen nem a liberális kapitalizmus szabályai érvényesek, hiszen az állam a nemzeti tőkés és hatalmi érdekek mentén szabályozza a gazdaságot. Végül megemlítettem azt, hogy Kósa Lajos különféle kijelentései és Orbán morál nélküli realizmusa megmutatta azt, hogy a hatalom folyamatos akarása milyen módon tudja deformálni az embereket. Mindez jelzi számomra azt, hogy a rendszerváltás politikai generációja kezd „megfáradni” és hamarosan át kell adja a stafétabotot.

A rendszerkritika értelme 2022-ben és a „csirke far-hát”

A cikk a Mércén jelent meg 2022. február 2-án.

A csirkefarhát-eset megmutatta: ahogyan egyre nő az ellenzéken a politikai és társadalmi nyomás, úgy válik egyre kilátástalanabbá érdemi rendszerkritikai üzenetek megfogalmazása. Úgy vélem a rendszerkritikai oldalnak két végletet kellene elkerülnie: egyrészt bármilyen fájdalmas is legyen az ellenzékből (vagy annak bizonyos részeiből) való kiábrándulás az Orbán-rendszer leváltásán kell dolgoznunk, másrészt akkor is az Orbán-rendszer leváltásán kell munkálkodni, ha annak bizonyos politikáit a kormányozni kívánó ellenzék szemmel láthatóan folytatni akarja.

Egy idő után az ember hozzászokik ahhoz, hogy a rendszerkritikai üzenetek, úgy mint a globális kapitalizmus és az azt fenntartó multinacionális vállalatok, valamint a velük szövetséges autoriter nemzetállamok bírálata bizony a politikai „senki földjére” sodorja. Ez azzal jár, hogy az Orbán-rendszer szempontjából kommunistának, az ellenzéki közvélemény liberális része felől pedig orbánistának (olykor ugyancsak kommunistának) vagyunk bélyegezve. Ebben az az igazán rossz, hogy az ellenzék meghatározó része sem tekinti legitimnek a rendszerkritikát (gondoljunk bele például abba, hogy az ellenzéki előválasztáson lezajlott úgy egy klímavita, hogy a klímaválságnak a kapitalizmusban gyökeredző okaira semmilyen érdemi reflexió nem érkezett). Ez a helyzet abból is következik, hogy a rendszerkritika ma Magyarországon zömmel intellektuális pozíció, vagy jobb esetben is az ellenzéki összefogás társutas mellékszereplője. A malomkövek között őrlődés (amely lényegében a rendszerváltás óta tart, sőt már az előtt elkezdődött) és az állandó frusztráció oda vezetett, hogy a magyar rendszerkritikai oldalon rendre megfogalmazódnak olyan szempontok is, hogy az ellenzék az Orbán-rendszernél is vehemensebben szolgálná ki a globális kapitalizmus érdekeit, kéjes vágy fűti a megszorítások politikájának ismételt bevezetése kapcsán: ezek (és persze ezerféle személyes sértődés) miatt pedig mára kialakult az Orbán-rendszer látens és/vagy dacos elfogadása a rendszerkritikai oldal bizonyos szféráiban. Azt gondolom, hogy erről nyíltan kell beszélni és mindezt kellő határozottsággal kell visszautasítani: a rendszerkritikai oldal semmilyen módon nem támogathat egy autoriter rezsimet.

Ugyanakkor a „farhát-gate” rámutatott arra, hogy a rendszerkritikának (még ha nem is tekinthető megszerveződött politikai erőnek) óriási szerepe lehet(ne) az Orbán-rendszer leváltásában. Ugyanis, ha valóban rendszert szeretnénk váltani és nem az Orbán-rendszert akarjuk folytatni Orbán nélkül, akkor azt lenne érdemes megérteni, hogy maga az Orbán-rendszer nem más, mint a globális kapitalizmus félperifériás működésmódja, amelynek alapvető karaktere az, hogy a tőkés érdekek (és nem a társadalom) szolgálatába állítja az autoriter államot. Abban van különbség a 2010 előtt és utáni rendszerek között, hogy 1989-ben még élt az a meggyőződés, hogy a globális kapitalizmus érdekeit ki lehet szolgálni demokratikus keretek között is, 2010 után azonban Orbán nyíltan szembefordul ezzel és az, amit sokan a jogállam és állampolgári jogok leépítéseként jellemeznek, nem más, mint annak belátása, hogy a közép-kelet-európai félperiférián a kapitalizmus csakis autoriter keretek között működtethető. És ez nemcsak Orbán Viktor „belátása”, hanem osztoznak ebben az Európai Unió neoliberális rendszerei és a globális kapitalizmus üzleti szereplői is. Csakis a rendszerkritika világít rá arra, hogy mivel az Orbán-rendszer a 2010 előtt világ következménye, ezért annak leváltásához korántsem elegendő a jogállamiság bürokratikus „helyreállítása”, hanem ki kell építeni a demokrácia társadalmi és gazdasági alapjait.

Csakis a rendszerkritika fogalmazza meg azt, hogy a közép-kelet-európai rendszerek autoriter fordulatának egyik oka az Európai Unió és mindenek előtt a neoliberális karakterű monetáris unió kizsákmányolási rendszerként való működése, amelyben az erősebb tagállamok alkotják azt az „európai birodalmat”, amelynek a félperiféria alá van rendelve. Engem ilyen gondolatok vezérelnek akkor, amikor az ellenzékben egyre jobban látható neoliberális és neokonzervatív irányvonalat kritizálom. Ez munkálkodott bennem akkor is, amikor megemlítettem, hogy a „far-hátazás” bármilyen formája sérti a legrosszabb helyzetben lévő társadalmi csoportokat, akik számára 1989-ben megígérték azt, hogy az alkotmányos demokrácia jobb életet biztosít, de keserű felismerés volt számukra, hogy az emberi jogokat „nem lehet megenni” (vagyis a polgárság nem csak közjogi, de gazdasági kategória is), majd pedig ugyanőket taszította neofeudális függésbe az Orbán-rendszer, amely immáron nem ígér emberi jogokat, hanem gyűlöletpolitikával körbehazudott biztonságot. Ebben a kontextusban vetette Büttl Ferenc az én és más rendszerkritikai szereplők szemére azt, hogy a „far-hátazás” alapvetően nem a rossz helyzetű társadalmi csoportok felé irányuló gúnyolódás volt, és nem érdemes úgy általában az ellenzéket kritizálni, csak azokat, akikkel tényleg bajunk van.

Nagyon sokat gondolkodtam ezen azóta. A rendszerkritikai baloldal nem lehet vak a politikai realitásokra, ugyanakkor nem tagadhatja meg azokat az elveket, utópiákat, amelyek végtére is a társadalmi (történelmi?) legitimitását biztosítják. Utóbbiak nagyon egyszerű, ám annál fontosabb dolgok: humanizmus, a kizsákmányolás és igazságtalanság elleni harc, illetve ennek ideológiai és politikai formáinak megteremtése (mozgalom, párt). Őszinte elismerés és tisztelet illeti azokat, akik az ellenzéki összefogásban a baloldali értékek elismeréséért folytatnak kilátástalan küzdelmet (nem kevesen vannak, és még akkor is jelentős tevékenységet végeznek, ha a rendszerkritikai baloldal sokszor le is nézi ezt a politikai aprómunkát, vagy elégtelennek találja). De, ha az ellenzék maradék baloldala ignorálja a rendszerkritikai baloldalt, akkor nem marad ideológiai támasza, nem marad „organikus értelmisége”, és ahogyan 2010 előtt és utáni rendszerek mutatják: ezek nélkül nem lehet politikát csinálni.

A konkrét ügyre visszatérve (és talán az előbbieket is jobban meg lehet így világítani), ha a „far-hát” kapcsán azt a technokrata és „túlfeszített lényeglátó” ideológiai és kommunikációs sémát választjuk, mely szerint közgazdaságilag kimutatható, hogy az árak befagyasztása nem hoz embereket jobb helyzetbe (ugyanis az intézkedés áremelkedést okoz a vevő fogyasztói kosarának egyéb termékei esetében), akkor valójában sem azt nem értjük, hogy miért bukott meg az 1989-es demokrácia, sem pedig azt, hogy miként jött létre az Orbán-rendszer (lásd fentebb). Amikor az emberek azt hallják az ellenzéktől, hogy az árbefagyasztás nem jó nekik, akkor azt ők úgy értik, hogy a balliberális oldal megint azt mondja, hogy „nincs ingyenebéd” (hiszen például az ellenzéki oldalon önmagát megint reaktivált Bokros iránti kritika úgy jött a Fidesznek, mint egy falat kenyér). Ugyanis nem a közgazdasági realitás számít, hanem az, hogy a legszegényebbeket puszta feudális „vagyontárgynak” tekinti az Orbán-rendszer, és ők érthető módon, saját sorsuk akárcsak minimális, látszatszerű jobbra fordulásának ígérete miatt (ami lehet egy zsák krumpli vagy a közmunka) belekényszerülnek a saját kompromisszumukba a rendszerrel (az ilyen kompromisszum pedig nem lehet ismeretlen a lényegesen jobb helyzetben lévő középosztály számára sem). Ezt a hihetetlenül kényes helyzetet kellene végre megérteni, és minden olyasmi, ami akárcsak a látszat szintjén, de gúny tárgyává teszi a „kisembert”, az az autoriter jobboldal karjaiba löki ezeket a társadalmi csoportokat (nem csak nálunk, hanem többek között az USA-ban is: ezzel magyarázható az is, hogy a magyar és amerikai autoriter jobboldal ennyire egymásra talált az utóbbi időben). Arról nem is beszélve, hogy a hazai (liberális) ellenzékben régi hagyományai vannak az Orbán-rendszer iránti gyűlöletből és kilátástalanságból fakadó „vidékizésnek” vagy egyéb társadalomhibáztató frázisoknak.

A társadalmi nyomor megértése és átérzése a balliberális oldalra ráégett „szakértői” pózból nem fog menni, hiszen az emberek azt tanulták meg, hogy ebből a jól ismert „megszorítások politikája” fog következni. Jellemző, hogy az ellenzék egy része már most a megszorítások pszichózisában ég: lényegében mindegy, hogy ki nyer, de „szükség lesz megszorításokra”. Természetesen igaz, hogy egyes termékek árának befagyasztása semmilyen módon nem kezeli a nyomort (az Orbán-rendszernek nem is ez a célja), viszont a csípőből tüzelő társadalmi érzéketlenség joggal háborítja fel az embereket.

Végül a „far-hát” ürügyén szeretném egy fontos dologra felhívni az ellenzéki közösség figyelmét: ez pedig nem más, mint a „far-hátazásban” rejlő középosztályi gőg. Ez pedig abban gyökeredzik, hogy az ellenzéki előválasztás eredményével véglegesen eldőlt, hogy az Orbán-rendszer ellenzéke számára fontos és maga a rendszer által favorizált társadalmi csoportok között lényegében nincs különbség. Vagyis a cél a középosztály és a felső középosztály állami megsegítése, védelme. Abban persze már van nem csekély különbség, hogy ezt a célt az ellenzék – reményeim szerint – nem szociális katasztrófa bekövetkezése árán kívánja véghez vinni és nem szeretné a legrosszabb helyzetű csoportokat neofeudális függésben tartani. Én azonban nem vagyok hajlandó beletörődni abba, hogy az ellenzék (egyébként tényleg komoly munkát végző) baloldalának csakis annyi legyen a mozgástere, hogy a szociális szépségtapasz lesz az ellenzék neoliberális programján. Sajnos a viharfelhők sokasodnak és nem lehetünk optimisták: nem túlságosan bíztató, hogy az ellenzéki oldalon nem lehet tőke-munka relációban kizsákmányolásról beszélni, szinte tabu kimondani azt, hogy „fizessenek a gazdagok”, vagy hogy progresszív személyi jövedelemadó-rendszerre lenne szükség. Büttl Ferenc azzal érvel, hogy nem érdemes számon kérni az ellenzéken a baloldaliságot, mert túl heterogén és „egymáshoz képest a világról és a jó állapotokról nagyon mást gondoló pártok alkotják, akiket az a szándék és cél tart össze, hogy Orbánt és a NER-t leváltsák”. Itt azonban van egy súlyos félreértés: kormányozni társadalompolitika nélkül nem lehet (nem is érdemes, sőt ez adja meg az igazi értelmét). A társadalompolitika pedig ideológiailag meghatározott. A gond pedig az, hogy nem látszik nagyon különbözni az Orbán-rendszer (felső)középosztályt preferáló társadalompolitikája attól, ami az itt jelzett ellenzéki folyamatokból kirajzolódni látszik.

Ha már az előválasztáson úgy bukott meg a baloldali program, hogy lényegében ki sem lépett az öltözőből, szerintem tartozunk magunknak és a magyar társadalomnak annyival, hogy létrehozzuk az ellenzéki baloldali és a rendszerkritikai oldal hatékonyabb, méltányosabb és egymást erősítő együttműködési lehetőségeit. Ebben az ellenzéki baloldalt a rendszerkritika abban inspirálhatja, hogy túllendüljön azokon az első ránézésére kőkemény reálpolitikai akadályokon és megkötött kompromisszumokon, amelyek garantáltan az Orbán-rendszer túlélését fogják eredményezni akkor is, hogy ha nem lesz kormányváltás, de akkor is, hogy ha lesz. Ehhez kívánok magunknak erőt, egészséget!

Kormányváltás rendszerváltás nélkül?

A cikk 2021. október 15-én jelent meg a Mércén.

Bevallom, mélységesen kiábrándult vagyok, mert az elmúlt hetekben eldőlni látszik az, hogy folytatódni fog az Orbán-rendszer. Néhány hét alatt eljutottunk onnan, hogy az ellenzék számára a kormányváltás megnyithatta volna az utat a rendszerváltás felé, odáig, hogy még egy lehetséges kormányváltás esetén is minden esély megvan arra, hogy az Orbán-rendszer folytatódjon.

A Márki-Zay-jelenség ugyanis nem más, mint igénybejelentés az Orbán-rendszer folytatására, mérsékelt(ebb) neokonzervatív eszközökkel és Orbán nélkül. Az pedig régen tudott, hogy a 2010 előtti világ elutasítása miatt Gyurcsány nem alkalmas a rendszerváltásra. Álláspontom szerint csakis egy ellenzéken belüli baloldali pólus alkalmas arra, hogy a kormányváltás rendszerváltással is járjon.

2006-ban nem csak az új jobboldal született meg, hanem az a baloldal is, amelynek célja a rendszerváltás rendszerének politikai és társadalmi kudarcával való politikai és társadalmi szembenézés elősegítése és egy rendszerkritikus politikai alternatíva kidolgozása. Az „új rendszerváltás”, azaz a 2010 során bekövetkezett az autoriter fordulat abból a szempontból hasonló volt 1989-hez, hogy a baloldali gondolat háttérbe szorításával járt együtt: a rendszerváltáskor a „polgári” (liberális és konzervatív erők), 2010-ben pedig egy radikalizálódó jobboldal lehetetlenítette el egy baloldali alternatíva kibontakozását – nem véletlen, hogy a Fidesz mind a kettőben (noha alapvetően más pozícióban) kulcsszerepet játszott.

Azonban van egy nem csekély különbség a két helyzet között: amíg a rendszerváltás liberális korszellemét képviselők mind a mai napig beleragadtak az „antikommunista konszenzus” kényelmes mocsarába, addig a Fidesz rendkívül sokat tanult a baloldaltól, különösen a radikális baloldaltól: a globalizáció és a kapitalizmus kizsákmányoló jellegének, az Európai Unió bürokratizmusának kritikája valamiféle szociális populizmus. Mivel a liberális demokrácia és a globális kapitalizmus iránt ájult csodálattal adózó liberális erők személyes sértésként fogtak fel minden kapitalizmuskritikus baloldali megnyilvánulást, és rögtön érkezett a populistaként való megbélyegzés, ezért a politikailag észrevehető kapitalizmus- és globalizációkritika (hangsúlyozom: itt nem az elméleti antikapitalizmusra gondolok, mert abban „piacvezető” a félperifériás kelet-közép-európai baloldal) „beleszorult” a magyar jobboldalba.

A 2010 utáni helyzet azonban bebizonyította, amit mindig is lehetett sejteni: a nacionalista húrokat pengető Orbán a legrosszabb fajta neokonzervativizmust képviseli, és a kelet-közép-európai (fél)periféria autoriter állammal azt a thatcheri ihletettségű neoliberális politikát házasította össze, amely a közszolgáltatások leépítésén és piacosításán, valamint a munkások tőkének való, állami eszközökkel történő kiszolgáltatásán alapul. Az orbáni politika nóvuma, hogy az autoriter neoliberalizmus és állam házasságát az egykor szociálisan érzékenységét illetően jobb napokat látott Európai Unióban volt képes megvalósítani, a centrum kapitalizmusának és a jobboldali szereplőinek nem csekély támogatásával. Ehhez társított egy kulturális háborút is (utóbbiban tudatosan támaszkodott a gramsciánus politika jobboldalba építésébe).

Azt is mindennél jobban látni már, hogy a Fidesz szociális populizmusa átváltozott egy olyan perverz újraelosztássá, ahol a legszegényebbektől minden erőforrást a leggazdagabbak felé csoportosít az orbáni állam, és ezt a rendszert a gyűlöletpolitika és immáron a militarizmus tartja össze. Eközben a politikai baloldal (zömmel saját hibái, de még mindig számottevő mértékben a liberális erők és értelmiség felé irányuló félreértett túlkompenzálási szándéka miatt) sem a saját történelmével nem tudott szembenézni, sem azokat a baloldali ügyeket, technikákat nem vállalta fel, amelyekkel az Orbán-rendszer kiépítette az autoriter jobboldali hegemóniát.

Az előválasztás és 2022 tétje az a baloldal számára, hogy képes-e végre kitörni abból a politikai karanténból, ahová előbb (2010 előtt) a liberális erők, majd (2010 után) az Orbán-rendszer helyezte. A politikai baloldal nem integrálta eléggé azokaz a rendszerkritikai eszközöket (globalizáció-, tőke-, EU-kritika), amelyekkel valóban meg tudta volna szólítani a társadalmat. Az a tény azonban, hogy ezek az autoriter jobboldal eszközei lettek, még nem diszkreditálta ezeket a politikákat, hiszen a baloldal nem a kizsákmányolás fokozására, hanem éppen az ellen használná fel.

A baloldal azért sem tudott eddig kitörni a karanténból, mert sem a liberális demokráciában, sem pedig egy autoriter rezsimben nem szereti a hatalom, hogy ha a politizálás fő célcsoportja nem a (felső)középosztály. Ugyanis

a baloldali fordulat lényege éppen az lenne (lett volna), hogy egy konzekvens és hiteles politikával szólítja meg, képviseli a baloldal a társadalom legrosszabb helyzetben lévő, legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportjait, akikről lemondott az Orbán-rendszer, hogy minden társadalom-, család- és adópolitikai eszközzel a legtehetősebbeket segítse.

Ebben a helyzetben hatott meglehetősen dermesztően az az indoklás, ahogyan Karácsony Gergely átadta a stafétabotot Márki-Zay Péternek, azzal érvelve, hogy be kell látni azt, hogy a jelenlegi helyzetben nincs többsége a baloldali-zöld politikának.

Túl azon, hogy ezt a többséget létre kell hozni, éppen azzal, hogy a baloldali politika végre kilép eddigi ideológiai komfortzónájából, és minden eddiginél jobban felvállalja az Orbán-rendszer károsultjainak védelmét, Karácsony lépése azt a politikai projektet vetette hátrébb, hogy az ellenzéki összefogás baloldali pólusán elhelyezkedők végre minden erejükkel kitörjenek az ellenzék többi szereplőjét (és persze magát az Orbán-rendszert is) meghatározó középosztály-alapú politizálásból, és kormányváltás mellett rendszerváltást is követeljenek.

A kormányzati adópolitikát támogató Márki-Zay – aki semmiképpen sem terhelné a gazdagokat plusz adóval – lényegében az Orbán-rendszer korrupciómentes folytatására jelentkezett be. Mindebben pedig az az igazán furcsa, hogy annak természetesen a politikai stratégiák szintjén lehet értelme, hogy a hódmezővásárhelyi polgármester meg tudja szólítani a Fideszből kiábrándultakat, de ha az Orbán-rendszert összetartó, dermesztő társadalompolitikát nem bontjuk le, akkor még kormányváltás esetén sem lehet rendszerváltás.

A főpolgármester lépése csapdahelyzeteket teremtett. Egyrészt azzal, hogy belesodorta a baloldalt abba a helyzetbe, hogy választania kell azok között, akik közvetlenül felelősek az Orbán-rendszer kiépüléséért, és akik egy felpuhított Orbán-rendszer folytatásában érdekeltek. Az előbbiek vezető szerepe nem biztos, hogy elegendő a kormányváltáshoz, nem is beszélve a rendszerváltásról. A jobboldali vezetésű ellenzék esetén ugyanakkor a formális ellenzéki kormányváltás ellenére lenne képes az Orbán-rendszer fennmaradni.

Az is veszélyes csapda, ha a politikai győzelmet a bizonytalanok ellenzékhez való áthúzásával várjuk, hiszen őket tudja Karácsony szerint megszólítani Márki-Zay, mivel „nyugodtabb szívvel szavaznak olyan valakire, aki kulturális értelemben közelebb van a Fideszhez”. Ez a megfogalmazás lényegében arra utal, hogy az Orbán-rendszerben csakis valamiféle kormányváltás képzelhető el, de az alapvetően szükséges rendszerváltás semmiképpen. A baloldal pedig nem asszisztálhat ahhoz, hogy fennmaradjon egy „Orbán nélküli Orbán-rendszer”, és a jobbközép bizonytalan szavazóiért folytatott harcban bizony nagyon is sérülhet az ellenzék elkötelezett baloldala. Kicsit olyannak tűnik a helyzet, mintha az előválasztással akarná az ellenzéki erők egy része megoldani a valamiféle nemzeti kiegyezéshez szükséges Fideszen belüli vezércserét egy olyan jelölt felmutatásával, aki elsősorban a jobboldalon és a bizonytalanok számára szimpatikus. Ezzel azonban az a gond, hogy túlfeszíti mind az előválasztás, mind magának az ellenzéki együttműködésnek a kereteit.

Márki-Zay Péter (és Dobrev Klára) természetesen nem alkalmas a baloldali politika képviseletére, de nem is ez a céljuk. A baloldal (ön)becsapása lenne, ha azt gondolnánk, hogy majd mások kiállnak a baloldali értékek és ügyek mellett.

Ha ez így van, akkor érdemes őszintén beszélni: ha az ellenzéki együttműködésben részt vevő pártok baloldala hatást kíván gyakorolni a kormányváltó és ezen keresztül a rendszerváltó politikára, akkor önálló pólust kell létrehoznia az ellenzéken belül, és erre igenis felhatalmazza az elért előválasztási eredmény.

Ezt a baloldali pólust segíthetné az igen gazdag rendszerkritikai közeg, amely az utóbbi években örvendetes módon kialakult, megerősödött hazánkban. Tudom, hogy számos belső feszültség terheli ezt a közeget (a Jobbikkal kötött ellenzéki szövetségtől a Márki-Zay-faktorig), de az ellenzéki együttműködés baloldala, ha képes önmagát egyértelműen meghatározni az elkövetkező választási harcban, és képes alternatívát állítani az ellenzék liberális és jobboldalával szemben, akkor joggal számíthatna a kritikai baloldal támogatására.

Jól látható, hogy az Orbán-rendszert két dolog rettenti el: az, ha a rendszerkritikus oldal összefog, és olyan politikát képvisel, amely lerántja a leplet a tőke érdekeit képviselő neoliberális Orbán-rendszerről. És az, ha kialakul egy olyan alternatíva, amely alkalmasnak látszik arra, hogy a rendszer fenntartása mellett mozdítsa el Orbánt. A baloldalra nehezedő társadalmi felelősség azt diktálja, hogy ne az utóbbi, azaz a rendszerváltással nem járó kormányváltás következzen be.

Orbán leváltásának kulcsa

A cikk a Népszavában jelent meg 2020. március 5-én.

Az Orbán-rendszer leváltása nem elsősorban a politikai kommunikáción, a közvéleménykutatásokon, a különféle politikai paneleken múlik, hanem azon, hogy a baloldal és a liberálisok rendezni tudják-e történelmi vitáikat, és szét akarják-e törni a hazug „antikommunista nagykoalíciót”.

Szerveződik a fasisztoid jellegét egyre nyíltabban felvállaló (lásd a menekültek, a romák a bíróság elleni folyamatos uszítást; a Nemzeti Alaptanterv szélsőjobbos irányait) magyar kormány elleni nagykoalíció, azonban sűrűsödnek a viharfelhők a még létre sem jött politikai együttműködés felett – baloldaliként ennek fő okát egy másik „nagykoalícióban” látom.

A liberális erők ugyanis – ahogyan gyakorlatilag végig az elmúlt 30 évben – a baloldallal való együttműködést egyfajta „szükséges rossznak”, „történelmi tehertételnek” látják. Ennek gyökerei a múltba vezethetők vissza, és mindez a „kitörés napja”, valamint Budapest felszabadításának 75. évfordulója kapcsán jól látható módon a felszínre is került. A dolog lényege az az „antikommunista nagykoalíció”, amelyet a világháború után a nyugat-európai liberális és konzervatív politika hozott létre, és ebbe kényszerítették bele (persze többnyire nem nagyon volt ez kényszer) az európai szociáldemokráciát. Ez a cordon sanitaire kezdetben valóban szovjet, illetve oroszellenes volt, de jól érzékelhetően idetartozott minden, ami a posztszovjet blokkból származott, kivéve persze mindazok az irányokat, amelyek hajlandók voltak megkötni a hiper-liberális konszenzusokat (így például a SZDSZ, illetve kezdetben maga a Fidesz is). 

A közép-kelet-európai rendszerváltásokkal, vagyis a létezett államszocializmusok összeomlásával ez az antikommunista nagykoalíció aztán továbbélt, ám jelentése kiteljesedett. Valójában persze mindig is mindannak az elvetését jelentette, ami esetleg kritikusan viszonyulna a nyugati kapitalizmushoz, valamint a liberális demokráciához. Az antikommunizmus tehát egyet jelentett mindenféle (gazdasági/politikai/kulturális) rendszerkritikai lehetőség elvetésével, ám mindennek brutális következménye az lett, hogy a legitim rendszerkritika hiányába belebukott a liberális/konzervatív krédóhoz igazodó baloldal: a szociáldemokrácia odakozmált az antikommunista nagykoalícióhoz, a radikális baloldal felé (kevés kivételtől eltekintve) pedig lezártak a politikai rendszerek. 

Ma már látjuk, hogy a szörnyű politikai következmények mellett, ha lehet, a gazdaságiak és a társadalmiak még számottevőbbek, ugyanis a nagy középpártok elmulasztottak odafigyelni a globális kapitalizmust kritizáló hangokra, s ez a bolygó (lásd ökológiai- és klímaválság) és az emberek (lásd a sohasem látott mértékű egyenlőtlenség) parttalan kizsákmányolásához vezetett. 

A tragédia az, hogy a kiábrándult, félelemmel teli és nem utolsó sorban dühös tömegek egy másik régi/új „rendszerkritikai erőt” találtak maguknak: ez pedig nem más, mint az éledező (valójában mindig is jelen lévő) fasizmus. Magyarországon ezt a szerepet szisztematikus munkával és a konkurencia bedarálásával a Fidesz tölti be. Az „antikommunista nagykoalíció” – amely valójában mindig is a kapitalizmussal kritikus erőket volt hivatott távol tartani a politikai hatalomtól – tehát oda vezetett, hogy a baloldal meghatározó társadalmi csoportjainak nagy része (látható és átérezhető alternatíva híján) átvándoroltak a szélsőjobboldali erőkhöz. Nem véletlen, hogy az Orbán-rendszer ideológusai ma már „konzervatív forradalomról”, a „mindenre felhatalmazott többségről” beszélnek. 

Ha nem tudunk szabadulni ezektől a történelmi átoksúlyoktól, akkor előbb vagy utóbb össze fog omlani az Orbán-ellen ácsolt nagykoalíció. Az Orbán-rendszer nem verhető meg a társadalom alsóbb csoportjai nélkül, akiket pedig csak baloldali rendszerkritikus üzenetekkel és programmal lehet csak bemozgatni és visszaszerezni. 

A liberálisok és a mérsékelt konzervatívok valójában attól félnek, hogy ha kiengedik a kapitalista rendszerkritika szellemét a palackból, akkor azt nem lehet visszazárni. Én úgy vagyok vele, hogy a fasizmus szellemét kiengedni még veszélyesebb volt, különösen azért, mert bebizonyosodott, hogy a nyugati tőkés körökkel kiválóan képes együttműködni az Orbán-rendszer (ezt is nyilván nehéz feldolgozni egyeseknek). 

A hazai baloldal rossz stratégiát választ, ha a liberálisok térfelén szeretne labdába rúgni, ugyanis a liberális pártoké a városi középosztály felső és középső szegmensének nem kormánypárti része. Innen csakis bal felé található kivezető út, ha azonban a liberálisok a teljesen indokolatlan „antikommunista nagykoalíció” fenntartása miatt nem hagyják, hogy a baloldal „tegye a dolgát”, vagyis megpróbálja visszaszerezni az elveszett ideológiáját és társadalmi csoportjait (munkásság, a középosztály aló része és az az alatti, legkiszolgáltatottabb csoportok), akkor nincs lehetőség az Orbán-rendszer leváltására, és eszköztelenek leszünk a közelgő katasztrófával szemben. Mindez korántsem tekinthető kommunista politikának!

A dolog úgy áll, hogy amíg a liberális erők jobban félnek a (vélt) kommunizmustól, mint a kapitalizmus kritikájától (korántsem arról van szó, hogy antikapitalistának kellene lenniük!), addig ezt az ellentmondást az ébredező fasizmus kihasználja. A helyzetet súlyosbítja, hogy a fasizmus bizony nagyon is „jegyese a kapitalizmusnak”, és ez igen erőteljes optikai csalódást okozhat a liberális erőknek. Ezt láttuk a XX. században, és ezt látjuk most is: saját (vélt) antikommunizmusuk és az antikapitalistáktól való félelmük között őrlődnek. Ebből pedig csakis a szélsőjobboldal kerülhet ki győztesen. 

Ha 2022-ben összefogást akarunk, akkor ehhez a hazug „antikommunista nagykoalíció” széttörésén keresztül vezet az út.

Lehet-e szocializmus barbárság helyett?

A cikk a Magyardiplo-n jelent meg 2020. január 20-án.

Útelágazásához érkezett mind a nemzetközi, mind pedig a hazai baloldal: vagy képes egy antikapitalista, rendszerkritikai alternatíva mellett elkötelezni magát, vagy pedig felőrlik a barbárság (neoliberális, fasiszta) erői. Ezekről a dilemmákról szól a Krausz Tamás történésszel készített interjúkat tartalmazó és Bartha Eszter által összeállított kötet az Eszmélet Zsebkönyvtár sorozatban.*

Az interjúk – amelyek keretezik és meghatározzák Krausz Tamás életművét – olyan csomópontok körül sűrűsödnek, amelyek egyúttal a címben jelzett kérdésre adható válaszok főbb hangsúlyait is körvonalazzák. A történész munkásságának az a legfőbb, Lukács György és Mészáros István munkásságára visszavezethető alapkérdése, hogy miként lehet elméletben körvonalazni és a gyakorlatban kivitelezni egy radikális baloldali, rendszerkritikai alternatívát. Ha ránézünk a hazai politikai helyzetre, akkor mielőtt csípőből rávágnánk erre azt, hogy a radikális baloldal megmaradt csupán szellemi közegekben működő zárványként és nem vált valódi politikaformáló tényezővé, idézzük fel a kötet és az életmű egyik legfontosabb gondolatát: ha lemondunk a rendszerkritikai alternatíváról, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy létrejönnek a kapitalizmusnak és a fasizálódó politikai rendszereknek azok – az Eszmélet által már a ’90-es években előre jelzett – a szélsőségei, amelyek a rendszerváltás utáni helyzetet meghatározták. Krausz szerint mindez nem egyedi jelenség Kelet-Európában, sem időben, sem pedig térben, hiszen itt a demokrácia címkejelzés alatt épültek/épülnek ki tekintélyuralmi rendszerek. Mindennek fő oka – és erre majd még visszatérek – az, hogy a politikai/jogi, gazdasági és szociális értelemben vett demokrácia programjai elváltak egymástól. Ennek fényében kerülnek megfogalmazásra az interjúkban azok a főbb üzeneteket, amelyek bármilyen (alakuló) baloldali párt, mozgalom, szellemi műhely számára megfontolandók. A következőkben ezeket rekonstruálom és a legfontosabb üzeneteket szó szerint is idézem.

A baloldal önazonosság- és identitás-hiánya és az ebből fakadó kriminalizálás

Az interjúkon átívelő egyik legfontosabb gondolat számomra az, hogy addig ne is várjunk Magyarországon baloldali politikát, ameddig önmagunkat liberális mércékkel mérjük: egyrészt úgysem tudunk megfelelni ezeknek; másrészt pedig nem is lehet célunk a megfelelés, mert alapvető gondjaink vannak a liberális etalonnal. A rendszerváltás után a radikális baloldali gondolat szellemi műhelyekben élt tovább (ilyen fáklyahordozónak tekinthető maga az Eszmélet is, de örvendetes módon az utóbbi évtizedben is fontos kritikai műhelyek jöttek létre), amin nem is csodálkozhatunk, mert a politikai baloldal önmagát a mindenkori liberális erők struktúráiban határozta meg: az volt a fontos, hogy mit gondolnak, mit írnak a liberálisok, ebből pedig az következett, hogy minden ami ebben a pártokon kívüli radikális mozgalmi-műhely szférában került megfogalmazásra az nem érte le a politikai baloldal ingerküszöbét, mégpedig azért mert nem ment át a liberális szűrökön. Pontosabban szólva a politikai baloldalt beoltották a liberális vakcinával, amely ugyan ideig-óráig kellemes lábvízszerű meleget adott, de elmaradt mindenféle szembenézés, ami megtisztíthatta volna a baloldalt és érzékennyé tette volna arra a társadalmi dühre, kiábrándulásra, amelyből végül is a jobboldal profitált egy autoriter berendezkedés létrehozásával. Krausz Tamás szerint: „A magát baloldalnak tartó csoportosulások, társadalmi erők nem tudtak kilépni a liberalizmus szorításból, nem tudtak önálló politikai erőként megszerveződni. Rettegnek minden, valóban baloldali programtól, mind ördög a tömjénfüsttől. A parlamenten kívüli baloldal nálunk... igen gyenge, kis csoportokra széteső, felemelkedésének feltételei egyelőre nem látszanak.” (56.). Ennek a baloldali önsorsrontásnak az egyik legjelentősebb szimptómája az, hogy a Magyar Szocialista Párt képtelen volt kitörni a liberálisok és konzervatívok nagykoalíciója által rá aggatott „kommunista” bélyeg bűvköréből, ez egyúttal determinálta azt is, hogy a párt nem tudott saját múltjáról, benne a rendszerváltásról, sem pedig a globalizált kapitalizmusról egy önálló narratívát kialakítani. Ahogyan azt a történész megjegyzi: „… a rendszerváltás szociális és politikai következményei erősen megfélemlítik a lakosságot, a munkavállalók egy részét. Egy részét megfélemlíti, más részét prostituálja, lekenyerezi, lefizeti a regnáló hatalom. Kriminalizál mindent, ami szovjet, ami szocialista, ami baloldali, szociáldemokrata vagy kommunista. Hogyan merjenek az emberek a baloldali történelem és hagyomány ilyen erejű kriminalizálásával szembehelyezkedni?” (38.). Elkövetésre került ezentúl még egy történelmi mulasztás is, ugyanis amíg a politikai baloldalt porba sújtotta a saját „antikommunista” démonjaival való szükségtelen viaskodás és a liberálisok felé való perverz megfelelései kényszer, addig a radikális baloldal szellemi köreiben számos ígéretes politikai projekt ideológiai alapjai sejlettek fel, amelyre az MSZP totálisan érzéketlen maradt. Többek között ezért is állítja Krausz Tamás azt, hogy a magyar politika „jobbra nyitott, balra zárt”. A politikai baloldalt egyszerre kriminalizálták és kriminalizálta saját magát – ha ez áldozathibáztatás, akkor vállalom.

A jó kapitalizmus illúziója és a fasizmus

Ennek a szellemi és politikai bénultságnak van egy másik, még szomorúbb jele az, hogy a politikai baloldal kritikátlanul fogadta be a „jó kapitalizmus” illúzióját, illetve a kapitalizmus alternatívnélküliségét. A történész indoklása szerint: „Azt papolták, hogy előbb felépítik a »jó« kapitalizmust, aztán majd harcolnak ellene. Nos, felépítették az oligarchikus kapitalizmus rémes épületét és nem akarnak ellene harcolni, jól megélnek a politikából.” (72. o.). A centrum kapitalizmusához való felzárkózás programja annyira áthatotta a rendszerváltás utáni politikai baloldalt, hogy kritikátlanul viszonyult a liberalizmushoz és a liberális elit határozta meg azokat a gazdasági kereteket, amelyeken belül még kifejthető volt egy minimumra szorított szociális program. Ahogyan azt már említettem, ez a liberális dogmához való már-már tragikomikus igazodás vezetett oda, hogy a baloldal nem tudott mit kezdeni azzal a társadalmi dühhel, ami aztán 2010-re elsöpörte őket. Ugyanakkor a politikai baloldal elmulasztott még egy fontos dolgot és ennek máig ható, alapvető következményei lettek, a baloldal figyelmen kívül hagyta József Attila intését („Tőke és Fasizmus jegyesek…”) és nem nézett szembe azzal, hogy a globális kapitalizmus alapelemeinek kritikátlan átvétele utat nyithat a fasizálódás felé. Krausz Tamás szavaival: „Noha, a fasizmus, a nácizmus gazdasági gyökerei, a fasiszta mozgalom és a hatalom finanszírozásának kapitalista alapjai világosak és egyértelműek, hangsúlyozni kell, hogy a világgazdasági rendszeren belül is összefonódott a polgári demokrácia a fasizmussal.” (44.). Illetve: „… itt a kapitalizmus félperifériás struktúraformái szilárdulhattak meg, és minden kísérlet, amely a nemzeti burzsoázia állami segédlettel való létrehozására irányul, előbb-utóbb autoriter rendszerek kialakulásához vezet.” (97.). Éppenséggel az Orbán-rendszer bizonyította azt be, hogy egy autoriter berendezkedés a végletekig képes kiszolgálni a kapitalizmust: „… a fasizmus mint tömegmozgalom eleve a tőkeuralom, a politikai értelemben gyenge burzsoázia védelmében szerveződött meg azzal a céllal, hogy megszabaduljon a kapitalizmus mindenféle polgári törvényességétől egészen a totális diktatúra megvalósításáig, ami a profittermelés számára kedvező perspektívákat nyújtott…” (43.). A liberális demokrácia joguralmát szétmállasztotta az orbáni politika és úgy rakott össze egy alkotmányos diktatúrát, hogy az a nemzeti és nemzetközi burzsoázia érdekeit szolgálja ki.

A demokrácia társadalmi alapja és a liberálisok ősbűne

Bármilyen, demokráciát ténylegesen kiépíteni kívánó baloldali kezdeményezésnek szembesülnie kell azzal, hogy az 1989-től létrehozott liberális demokrácia összeomlásának legfontosabb oka a társadalmi alapok hiánya volt. A liberális demokráciát felépítő politikai elit a demokráciára úgy tekintett, mint amelynek elsődleges a jogi/politikai tartalma és ily módon az alkotmányos demokráciaként került létrehozásra. Pedig a demokrácia működésképtelen társadalmi és gazdasági talapzat nélkül és ennek igen mély alapjai vannak a baloldali elméletben és gyakorlatban: „… Lenin számára általában elméletileg a demokrácia mint fogalom, gazdasági, szociális és politikai-jogi fogalom volt egyidejűleg. Demokrácia ott van valójában, ha az a gazdaságban, a termelési folyamatokban is érvényesül, vagyis létrejön a termelők demokráciája.” (61-62.). A hazai félperifériás demokrácia kiépítésének legnagyobb hazugsága éppen a nyugati minták erőltetett utolérése volt, valamint az, hogy ez társadalmi/gazdasági alap nélkül menni fog: „… a félperiférián a demokratikus polgárságnak és egyáltalán a polgári demokrácia társadalmi és politikai feltételeinek hiánya megpecsételi a centrumkapitalizmus importját, a nyugat-európai »értékek« meghonosítását, az »utolérés« egész »projektumát« mint a liberálisok leghőbb vágyát.” (158.). A kudarc végzetesnek bizonyult és olyan mély társadalmi kiábrándultsághoz vezetett 2006-tól, amelynek során egyrészt példátlanul megerősödött a szélsőjobboldal, majd pedig bekövetkezett a 2010-es autoriter rendszerváltás, amelynek során a kormányzó Fidesznek 10 év alatt sikerült a hegemón szélsőjobboldali párttá válnia. A liberális elit eközben nem nézett szembe a kialakult helyzetért viselt felelősségével és mind a mai napig úgy akarják leváltani az Orbán-rendszert, hogy az a 2010 előtti világ visszahozását jelentse: „A liberális álláspont érthető, hiszen az autoriter rendszer »előkészítésében« játszott szerepüket kívánják elleplezni, éppen úgy, mint ahogyan semmilyen önkritikát nem gyakoroltak a rendszerváltás emberellenes következményeiért…” (96.)

* * *

Krausz Tamás és az Eszmélet elkötelezett abban, hogy a neoliberális kapitalizmusnak és a fasizmusnak van – Marx, Lenin, Gramsci, Rosa Luxemburg, Lukács György és Mészáros István munkásságára alapított – rendszerszintű alternatívája. Reménységük egy olyan baloldal létrehozása, amely közreműködik korszakunk munkássága új osztálytudatának kialakításában és ezen keresztül a társadalmi önvédelem megszervezésében: „A társadalmi önszerveződés, a munkavállalói szándék és akarat felkeltése, e tekintetben egy antikapitalista baloldali »pártnak«, organizációnak a legalapvetőbb feladata lenne.” (182.). Egy rendszerkritikai baloldal számára azonban alapvető fontosságú az, hogy a fenti kulcsfontosságú üzenetek (fellépés saját kriminalizálása ellen; leszámolás a jó kapitalizmus illúziójával; a demokrácia gazdasági és társadalmi lábazatának fontossága) mentén kezdje el magát megszervezni és csakis ez lehet az alapja bármilyen politikai összefogásnak az önkényuralmi rendszerek ellen: „… a rendszerkritikai baloldal számára az egyik tanulság bizonyosan az, hogy a liberálisokkal való bármiféle együttműködés feltétele a baloldal antikapitalista arculatának megtartása, a fennálló oligarchikus rend kíméletlen, gazdasági alapú társadalomkritikája.” (163.). Csakis így lehet a barbárságnak alternatívája!

*Bartha Eszter: "A népírtástól a történelemhamisításig - Rendszerkritikai megközelítések Krausz Tamással" Eszmélet zsebkönyvtár, 2019.