Tamás Gáspár Miklós egész munkássága a globális kapitalizmus fundamentális kritikája köré összpontosul és ugyanez a szenvedélyes kritika hatja át a „létezett szocializmusról” szóló írásait. TGM az államszocialista rendszereket „államkapitalistának” nevezi, s ez több szempontból sem csak eszmei meggyőződés: mutatja a filozófus mélységes kiábrándulását a globális kapitalizmus nyomasztó hegemóniája kapcsán. TGM-et azonban önnön következetessége és önkritikája egyszerre viszi közelebb az államszocializmus egy „megértőbb” olvasatához és marad meg munkáiban a kapitalista realizmus keserű kicsengése.
Tamás Gáspár Miklós ideológiai útkeresése során számos esetben képes volt túllépni önmaga árnyékán és a rá jellemző következetes önkritikát segítségül hívva „élve boncolta” önmaga belső ideológiai dilemmáit, amelyek egyúttal a nagy politikai ideológiák fundamentális kérdései is egyben. Filozófusként nyilvánosan kommentálta a benne dúló ideológiai harcokat, munkásságának különös érdeme, hogy ezeket a gyakran feloldhatatlan ellentmondások nem csupán elvontan, hanem a félperifériás kapitalizmus kilátástalanságai és a terhelt múlt átoksúlyai alatt vívódó ember nagyon is mindennapi szempontjaiból volt képes bemutatni. Ezt adta publicisztikája valódi erejét, ez tette széles körben ismertté és elismertté, még azok számára is, akik nem értettek Vele mindenben (vagy éppen semmiben) egyet.
Azok számára, akik a kritikai baloldal perspektíváján keresztül követték TGM útkeresését (így jómagam is) az egyik legtöbb vitát, önmarcangolást, ideológiai tanácstalanságot kiváltó kérdés a rendszeralternatíva problémája: vagyis az, hogy TGM a „létezett szocializmust” (annak eszmeiségét, valamint társadalmi-gazdasági formaváltozatát) a globális kapitalizmus részeként vizsgálta azzal, hogy „államkapitalizmusnak” nevezete. Azok, akik (szüleim és nagyszüleim generációjából) személyesen működtek közre az államszocializmus építésében és hittek is annak létjogosultságában, ha komolyan veszik TGM-et, az államkapitalista-bélyeg miatt úgy érezhetik, hogy hiába éltek; generációm azon tagjai pedig, akik hisznek a globális kapitalizmus meghaladásában, valamint abban, hogy az államszocializmus történelmi tapasztalatai hozzásegíthetnek ehhez, úgy érezhetik, hogy nincs már miért élniük utópiák nélkül. Nekem mindez olyan ellentmondást jelentett mindig is, amellyel nem voltam hajlandó együttélni. De TGM ebben is segített, anélkül, hogy önmagával meghasonlott volna: pontosan azzal, hogy vitára hív, átgondolásra kényszerít és állandóan frissen tartja az ideológiai és morális iránytűnket.
TGM képes volt eljutni az államkapitalizmus-tézistől Kádár személyének, idegtépő dilemmáinak, tragédiáinak egy árnyaltabb értelmezéséhez. TGM az Egyszerű és nagyszerű kapitalizmus című 2007-ben az Eszméletben megjelent, majd a TGM70-sorozat keretében a Mércén is újraközölt írásában fejti ki az egyik legmarkánsabb államszocializmus-bírálatát, továbbá azt, hogy miért is voltak a „létezett szocializmusok” szerinte „államkapitalizmusok”. Kritikája metsző, olyannyira, hogy amire elér az életmű az említett árnyaltabb Kádár-értelmezésig maga TGM is „megretten” önnön kritikája elsöprő erejétől és attól, amitől minden utópista elköteleződésű lélek összerezzen: a bírálat saját ideológiájának elméleti, hitbeli alapjait zúzza össze. TGM mintegy vádbeszédként kifejti, hogy a szovjet típusú berendezkedések valójában osztálytársadalmak voltak, amelyekben küzdelem folyt „…az osztályharc minden politikai megnyilvánulása (sztrájk, munkástanácsok stb.) ellen, ezt jobban és [ezt az ilyen berendezkedés – szerk. megj.] alaposabban végezte el, mint a nyíltan tőkés államok legtöbb változata (a náci Harmadik Birodalmat természetesen kivéve). Itt pedig éppen a forradalmat kirobbantó és vezető értelmiségi-proletár élcsapat ellenállását kellett leküzdenie…”
TGM kritikájának másik éles iránya a proletariátus „kollektív tulajdonosként” való megjelenésének hiányára vonatkozott és érvelése szerint az államszocializmusban ugyanolyan viszonyok működtek, mint a tőkés kapitalista rendszerben: „[u]gyanez érvényes az ún. ’szocialista’, azaz államkapitalista rezsimekre: a munkás által előállított értéktöbblet nem alakulhat át a munkás tulajdonává. Az egyenlőséget bizonyos mértékig lehetett fokozni, s fokozták is, de a nagyobb egyenlőség nem jelentett társult tulajdonlást…” TGM tehát úgy érvelt az Egyszerű és nagyszerű kapitalizmusban, hogy az államszocializmus (mint „államkapitalizmus”) integráns része a globális kapitalizmusnak, mint „magántulajdon és a kizsákmányolás e két modern rendszere”, a különbséget pedig abban látja, hogy a kapitalizmusban a „piacok elsőbbsége és túlsúlya” érvényesül. Talán a legkeserűbb összevetés a következő: „A piaci kapitalizmus (a ’liberális demokrácia’) még ideológiailag is a kiválóságról alkotott, félig-meddig képmutató eszméivel a társadalmi konformitásért vigaszul nyújt némi megbecsülést, és így egyszerre többé-kevésbé egalitáriusabb is, meg nem is, mint a leninista-sztálinista államkapitalizmus volt.”
TGM leírását (alapos és sok szempontból helytálló kritikája ellenére) mindig is kiábrándítónak, „varázstalantónak” tartottam. Ha a rendszeralternatíva-kísérlet jellegét is elvitatjuk az államszocializmustól, akkor a 21. századra semmi sem marad a 20. század nagy utópiáiból és akkor tényleg a véglegesen belefulladunk a Mark Fisher által leírt kapitalista realizmusba. Úgy vélem, az államszocialista rendszereket valóban kritikusan kell vizsgálni, azok hibáiból, a munkássággal és a társadalmakkal szemben elkövetett tragédiáiból tanulni kell, de
mivel a globális kapitalizmus hegemóniája nem kevésbé tragikus körülményeket teremtett ezen a bolygón, ezért az államszocializmusból mint félresiklott utópiából tanulnunk is kell, mert e nélkül valóban nincs rendszeralternatíva.
Az államszocializmus „államkapitalizmusként” bélyegzése (számomra legalábbis) véglegessé és kilátástalanná tette az antikapitalizmus ügyét napjainkban. Sőt, ha lemondunk az árnyaltabb elemzésről, akkor azt sem vesszük észre, hogy a 20. század második felének neoliberalizmus mennyit tanult az állami tervezésből, a vegyesgazdasági tapasztalatokból (különösen a Kádár-rendszertől) és ezt hogyan használta fel a globális kapitalizmus rezilienciája érdekében. Ha az államszocializmus „államkapitalizmus” lett volna, akkor a neoliberalizmus elitje nem tekintette volna fontosnak, hogy ne csak gazdasági, hanem ideológiai értelemben hegemóniára törekedjenek. A történet tehát nem érhetett itt véget.
2019-re, Kádár János halálának harmincadik évfordulójára időzített, Kádár János. Komolyan című írásában TGM számot vetett sokmindennel. Természetesen nem adta fel „államkapitalista” tézisét, de kijelentette: „…ahogy lenni szokott, az egykori dogmatikus hipotéziseim közül nem mindegyik tartható”. Épp úgy vívódik TGM, mint maga Kádár János tette, hiszen a filozófus nem kevesebbet tűz ki célul, hogy a korábban összezúzott utópiákból valamit mégis megőrizzen, átmentesen, hiszen fő kérdése azt, hogy „…vajon mi az Kádár igazolhatatlan, menthetetlen, megbocsáthatatlan és pokoli cselekedeteiben, amit józan ésszel egyáltalán meg lehet érteni anélkül, hogy föladnánk a lezárt, érvényes történeti és erkölcsi ítélet hatályát.”
TGM nem az államszocializmust akarta rehabilitálni (amely szerint nem szocialista, hanem kizsákmányoló, árutermelő és bérmunkarendszer volt), nem is tehette volna ezt meg hitelesen, hanem azt tette, amit legjobb szándékkal megtehetett: az államszocializmus tragédiáinak keretében Kádár példáján keresztül, megértően mutatta be a kommunisták egyéni, ideológiai kiábrándulását, s ennek a személyes és ideológiai jelentőségét. Ki is mondja: „Egyetlen pillanatig ne tévesszük szem elől a kommunista csalódás és kiábrándulás történelmi jelentőségű világeseményét.” Ennek keretében ugyancsak jelentős és persze vitára sarkalló megállapításokat tett, amelyeket együtt érdemes olvasni az „államkapitalizmus” fenti leírásával. TGM kelet-európai kommunista pártok történelmi feladatának azt tekintette, hogy bár a kapitalizmust nem győzték le, de felszámolták a polgári korszak előtti, félfeudális maradványokat: „A ’félperifériás’, kelet-európai polgárhelyettesítő ’szocialista’ fejlődés – bár a szó történetfilozófiai értelmében, ahogy mondtam, semmi köze nem volt a marxi kommunizmusgondolathoz, nem is lehetett – csakugyan ’leváltotta’ a régi uralkodó osztályt, amely már a Monarchia idején elvesztette létjogosultságát, és az egyik legelnyomóbb és legzüllöttebb oligarchia volt Európában…”
Az államszocializmus vezető osztályát (amely a pártapparátus, a technokrácia és az értelmiség hármasságából épült fel szerinte) „polgárhelyettesítőnek” nevezi, amelynek igenis van társadalmi egalitárius és modernizációs küldetése, s amelyről TGM a Kádár-rendszer vonatkozásában állítja, feltalálták „a nyugat-európai jóléti állam kelet-európai változatát”. Ennek irányába termesztésen TGM nem érzett semmiféle nosztalgiát, mert úgy vélte, hogy Kádár mindezzel „megvesztegette”, „konzervatívvá”, „fogyasztás-centrikussá” tette, hovatovább „kapitalizálta” a magyar társadalmat: „A növekvő jólét és társadalmi mobilitás nem kiegészítette, hanem helyettesítette a szocializmust, amely a formális-jogi ’magántulajdon’ és a szabad piac intézményén kívül a kapitalizmus egyetlen fontos tulajdonságát se számolta föl.” Vagyis TGM értelmezésében a rendszer továbbra is „államszocializmus”, de ennek fő okaként Kádár tragédiáit, a szocializmusból való folyamatos kiábrándulását, a munkásosztály elvesztését jelöli meg: „De Kádár ezt jobban tudta. A maga puritán bolsevik mozgalmár jellemével és proletár puritán alkatával azt művelte, amit ’kompromisszumnak’ nevezett, de amit szemlátomást lekenyerezésnek, mocskos alkunak, baksisnak érzett, amikor ’szocializmus’ helyett a köznyugalom, a társadalmi összhang, a szilárd belső rend, a biztonság, a közmegegyezés és kiegyezés stb. konzervatív, mélyen polgári civilizációját építette, s lett – akarata, szándéka, hite ellenére – minden idők legsikeresebb magyar államférfia.”
TGM, aki egyszerre foglalta magába az (intellektuális) forradalom és végletes következetesség nyomasztó antagonizmusát tehát elment a falig és az államszocializmus történelmi tragédiájának vizsgálatát a vezető kommunista politikus ideológiai és személyes tragédiáin keresztül mutatta be. Némi reményt adott így arra, hogy nem minden utópiánk olvadt bele a „kapitalista realizmusba”. Annál is inkább, mert TGM nem a „létezett államszocializmust” rehabilitálta, hanem a meg nem valósult szocializmus érvényességét bizonyította: „De az, ami miatt Kádár mozgalmi nemzedéke kommunista lett az 1930-as években, ma hiánytalanul itt van.”
