Tuesday 16 May 2023

Útikalauz klímaszorongóknak (Új Egyenlőség, 2023. május 14.)


Naomi Klein – Rebecca Stefoff (2021): Hogyan változtassunk meg mindent? Útmutató fiatal állampolgároknak a bolygó és egymás védelméhez. Budapest: Napvilág Kiadó.

Vajon a klímaválság idején milyen lehetőségeink vannak az aktivizmusra? Egyáltalán maradt-e még elengedő időnk arra, hogy érdemben változtassunk a klímakatasztrófa elkerülése érdekében? Naomi Klein és szerzőtársa, Rebecca Stefoff kíméletlenül szembesítenek bennünket a klímaválság valóságával, ugyanakkor arra is ráirányítják a figyelmünket, hogy a globális kapitalizmus okozta klímakatasztrófa csakis társadalmi együttműködéssel enyhíthető. Kötetük azoknak a legfiatalabb generációknak ad reményt, akik napi szinten élik meg a klímaszorongást…

Naomi Klein és Rebecca Stefoff Hogyan változtassunk meg mindent? Útmutató fiatal állampolgároknak a bolygó és egymás védelméhez című könyve 2021-ben jelent meg. Formabontó módon, a fordító, Piróth Attila elkötelezett tevékenysége nyomán, közösségi finanszírozás keretében még ebben az évben el is jutott az olvasókhoz magyar nyelven is. Mindez egyrészt azt mutatja, hogy mennyire égetően fontos témáról van szó. Másrészt pedig azt is, hogy Kleinék legfőbb üzenete éppen az, hogy az egyéni, közösségi és társadalmi aktivizmus nélkül mindannyian a klímaválság áldozatai leszünk. A kötetet tehát minden tekintetben áthathatja az, ami talán a legfontosabb a klíma- és ökológiai válság kezeléséhez: ez pedig nem más, mint a kíméletlen őszinteség. Egyrészt abban az értelemben, hogy a szerzők az antropogén eredetű klímaváltozás magától értetődősége mellett pontosan megnevezik a kortárs világégésünk okát, a globális kapitalizmus működésmódját: „[a] világ leggazdagabb részei és leggazdagabb emberei tehetnek leginkább a bolygónk szennyezéséről.” (105.). Az őszinteség egy másik értelemben azonban legalább ennyire fontos, ez pedig az azzal való szembenézés, hogy a klímaválság elhozta a klímaszorongás korszakát is egyben. Bármilyen társadalmi cselekvés kiindulópontja ezzel a kollektív traumával való szembenézés kell, hogy legyen. A szerzők élesen mutatnak rá arra, hogy a „[f]iatal emberek nem érik be annyival, hogy elutasítják napjaink szennyezőit és politikusait. Nem fogadják el a zöldre festett ígéreteket, a propagandát, a tagadást… Míg az aktivisták korábbi nemzedékei a környezeti és éghajlati problémák tüneteire fókuszáltak, a ti generációtok pontosan azt a rendszert veszi célba, amely többre értékeli a profitot az emberek életénél és a klímánk jövőjénél.” (177.)

Felvállalt szorongás

Klein különleges kapcsolatos ápol Greta Thunberg-el, a kötet így sok szempontból a svéd klímaaktivista körül forog. Korántsem csak amiatt, mert Greta a klímaválsággal kapcsolatos társadalmi mozgalmak egyik legfontosabb alakja. Greta valójában az egyik olyan személyiség, aki elindította a pszichés szinten is jelentkező tüneteinkkel szembenézés kollektív folyamatát. Greta tekinthető az első olyan embernek, aki nyíltan vállalta fel a klímaszorongását, sőt sok szempontból éppen az ő esete vezetett el ahhoz, hogy egyáltalán szembenézzünk a klímaszorongással, klímaszorongásunkkal. Greta abban is az első volt, hogy felismerte: a klímaszorongás csakis nyilvánosan, felvállalva és kollektív eszközökkel kezelhető: „Tizenegy éves kora körül Greta mély depresszióba esett, és nem tudott szabadulni tőle… Depresszióját akkor sikerült legyőznie, amikor megtalálta a módját, hogyan tehet ellene. Ha azt akarja, hogy a nagy hatalmú politikusok úgy küzdjenek a klímaváltozás ellen, mint egy vészhelyzet ellen, akkor magának is úgy kell élnie, hogy azzal felhívja a figyelmet erre a vészhelyzetre.” (29–30.). Klein és Stefoff kötete éppen ezen az úton jár.A legfontosabb hozzáadott értéke a klímaszorongás kollektív kezeléséhez az, hogy újra és újra szembesít bennünket azzal, hogy a klímaválság legfőbb oka a globális kapitalizmus maga és a válságból semmilyen módon sem törhetünk ki a „zöldre festéssel” (greenwashing). Ez azért is fontos, mert bizony a Greta-projekt is a zöldre festés áldozatául esik igen sokszor a média és a politikai elit egy része miatt.A szerzőpáros azonban tudatosítja a klímaszorongókban: „… a vállalatok vezetői és az energiaipari cégeknek dolgozó tudósok igenis tisztában voltak az igazsággal. Ismerték a fosszilis energiahordozók, az üvegházhatású gázok kibocsátása és a klímaváltozás közötti kapcsolatot. Ma már tudjuk, hogy az energiaipari vállalatok eltitkolták az igazságot, és téves információkat terjesztettek.” (167.). Klein és Stefoff tehát kíméletlenül, de szükséges módon szembesít azzal, hogy a klímaválság társadalmi kezelése egyet jelent a „kapitalista realizmus” (Mark Fisher) meghaladásával: „A zöld színben tündöklő olajvállalatoknak továbbra is fontosabb maradt a profit, mint az emberek és a bolygó.” (169.)

A klímaválság mint társadalmi igazságtalanság és egyúttal lehetőség

A kötet tehát húsbavágóan és életmentően őszinte. Mindez abban is testet ölt, hogy a klímaválság drasztikus hatásait mindvégig társadalmi összefüggéseiken belül vizsgálják a szerzők és a klímaigazságtalanság elvont fogalma helyett a válságok társadalmi igazságtalanságait ragadják meg: „A klímaváltozás hatásait nem egyforma mértékben érzékeli mindenki. Az igazságtalan faji, gazdasági és éghajlati egyenlőtlenségek világában élünk, ahol egyeseknek jóval több jut, mint amire szükségük van, sokan pedig nélkülöznek.” (69.). A klímakatasztrófa tehát korántsem távoli, hanem mindennapi jelenség: „[a] klímaváltozás minden társadalmi bajunkat tovább súlyosbítja. Felgyorsítja vagy felerősíti a háború, a rasszizmus, az egyenlőtlenség, a családon belüli erőszak, az elégtelen egészségügyi ellátás káros hatásait.” (314.)

Mivel a globális kapitalizmus legfőbb sajátossága a kizsákmányolás következtében előálló társadalmi igazságtalanságok végtelen hálózata, kulcsfontosságú, hogy Klein és Stefoff szembesíti a klímaszorongó generációkat frusztrációjuk valódi okával. A katasztrófakapitalizmussal, vagyis azzal, hogy a tőkések nyerészkednek a különféle válságokon (mindezt Klein a Sokkdoktrína című könyvében fejti részletesen). Érvelésük szerint: „A Katrina megmutatta, miként tekint jelenlegi gazdasági rendszerünk a katasztrófákra és más szélsőséges eseményekre, például a háborúkra. Ez a ’katasztrófa-kapitalizmus’: amikor a gazdagok, a hatalommal rendelkezők kihasználják a fájdalmas megrázkódtatásokat, hogy növeljék a meglévő egyenlőtlenségeket ahelyett, hogy felszámolják őket. Úgy tekintenek ezekre a tragédiákra, mint lehetőségekre, hogy magukhoz ragadják az ellenőrzést, és a bankok, az ipari szektor, a hatalommal rendelkező politikusok – nem pedig a hétköznapi emberek – javát szolgáló változásokat valósítsanak meg.” (82.).

A klímaválság tehát lehetőség: a tőkésosztály számára páratlan profitszerzésre, az autoriter berendezkedések számára végtelenített rendkívüli jogrend bevezetésére. De ahogyan Klein és Stefoff kifejti, lehetőség lehet minden megváltoztatására is. A klímakatasztrófa tehát lehetőség a klímaszorongók számára a szembenézésre és hatékony társadalmi mozgalmak elindítására: „[a] katasztrófák valóban lehetőséget kínálnak a változásra, mert felborítják az élet normális menetét. Szükséghelyzetben a közönséges törvényeket és gyakorlatokat fel lehet függeszteni.” (82.). Ehhez pedig az szükséges, hogy a kezdeményezést végre azok ragadják meg, akik számára a meglévő társadalmi igazságtalanságokat a klímaválság immáron elviselhetetlenné tette: „Véget kell vetnünk annak a gyakorlatnak, hogy minden egyes válságot az üzleti érdekek szolgálatába állítunk – amelyek nemegyszer maguk is erőteljesen hozzájárulnak azok kiváltó okaihoz.” (83.). A klímaválság tehát utakat nyit meg, fordulhatnak autoriter vagy éppen demokratikus irányba, s Klein és Stefoff útikalauzának célja éppen az, hogy elméleti és tapasztalati muníciót adjon a klímaszorongók társadalmi mozgalma számára. Mint írják, ugyanis, „[a]z irányíthatatlanná váló gazdaság gépezetét a legjobb eséllyel egy ellenállási mozgalommal lehet lassítani… csak a társadalmi mozgalmak fordíthatják meg a klímaváltozás folyamatát.” (180–181.).