A cikk a Mércén jelent meg 2025. június 3-án.
A németországi szélsőjobboldali AfD-t demokráciára és alkotmányos rendre veszélyes pártnak minősítették, Călin Georgescut kizárták a romániai elnökválasztásból, Marine Le Pen öt évig nem indulhat választásokon, Donald Tusk szerint pedig a liberális demokrácia alapjainak helyreállításához akár a törvénynek nem megfelelő eszközöket is lehet alkalmazni. Korszakunk radikális korszelleme ismét megfogalmazza a dilemmát: meg lehet-e védeni a demokráciát anélkül, hogy lemondanánk annak alapértékeiről, lehet-e „harcoló” a demokrácia? A kérdés napjainkban egyre bonyolultabb: az autoriter politikai vezetők is elkezdték használni a harcoló demokrácia – szuverenitásvédelemként beállított – eszközeit, ami nagyon komoly veszélyekkel jár. A helyzet tisztázásához fontos hangsúlyozni: a demokrácia védelme nem egyenlő egy autoriter politikai rendszer önvédelmi mechanizmusaival. A demokrácia ügyét nem bízhatjuk morális meggyőződés nélküli „hatalmi mérnökökre”.
A két világháború közötti és utáni időszak eszköztárából merítve a kortárs liberális demokráciák ismét „harci” üzemmódba kezdenek átállni.
Ez önmagában sem lenne problémamentes és veszélytelen, ugyanakkor a helyzetet megnehezíti az, hogy a liberális demokráciákkal párhuzamosan velünk élő, új típusú (akár hibridnek is nevezhető) autokráciák is ezekhez hasonló megoldásokat kezdenek alkalmazni.
Elindult tehát egy verseny a demokrácia „megvédését” illetően, amelynek keretében a jelentős társadalmi támogatottságot élvező autoriter rendszerek pusztán hatalmi érdekből „militarizálják” a demokráciákat.
A helyzet egyrészt a weimarizálódó Európához hasonlít, ugyanakkor radikálisan el is tér attól, hiszen a trumpizmus és orbánizmus (és e kettő együttműködése) mutatja, hogy beláthatatlanul veszélyes, ha a harcoló demokrácia eszköztára az autokraták kezébe kerül.
(Eszme)történeti aspektusok
A demokrácia önvédelmi mechanizmusnak aktivizálása mögött egy nagyon fontos belátás húzódik meg: a demokratikus értékrend önmagában hordja saját gyengeségének és így válságának összetevőit. Karl Popper A nyitott társadalom és ellenségei című könyvében 1945-ben irányította rá a figyelmet a tolerancia paradoxonra, amely szerint ha egy társadalom korlátlanul tolerálja mások be nem fogadó magatartását (szabadságjogok, egyenlőség megsértése), akkor az intoleráns csoportok kihasználhatják ezt, és végül elnyomhatják a társadalom befogadó attitűdjét. Ebből pedig az következik, hogy a határtalan tolerancia elkerülhetetlenül a tolerancia eltűnéséhez vezet, s ha egy társadalom nem védi meg magát az intoleráns nézetekkel és cselekedetekkel szemben, akkor ezek az erők alááshatják és megsemmisíthetik a toleráns társadalmi rendet.
Az önvédő demokrácia koncepciója már a két világháború közötti időszak éledező autoriter tendenciái közepette megfogalmazódott. Karl Loewenstein 1937-ben két, az American Political Science Review-ban megjelent cikkében (Militant Democracy and Fundamental Rights I. és II.) vezette be a harcoló demokrácia (militant democracy) fogalmát, amely koncepció keretében a fasizmus európai térnyerésére reagálva sürgette a demokráciák határozott fellépését az autoriter mozgalmakkal szemben. Loewenstein hangsúlyozta, hogy a fasizmus nem ideológia, hanem politikai technika, amely kizárólag a hatalom megszerzését szolgálja, ezért a demokráciáknak militáns módon kell védekezniük ellene. Loewenstein is arra hívta fel a figyelmet, mint később Horváth Zoltán:
a demokráciák sebezhetőek az antidemokratikus mozgalmakkal szemben, amelyek a demokratikus intézményeket kihasználva juthatnak hatalomra.
Kortárs szempontok
A második világháború utáni demokratizációs hullámok korszakával „megszelídült” a demokrácia harcossága, és a liberális demokrácia elitjei azt hitték, hogy az alkotmányos és intézményi konszenzusok segítségével a „történelem vége” megoldotta a kérdést. De nem így lett, és ahogyan erre Giovanni Capoccia rámutat, az elmúlt években (a populizmus korszellemével, a radikális pártok, mozgalmak és politikai vezetők megjelenésével) egyre inkább előtérbe kerültek a demokrácia önvédelmi kérdései. A jog oldaláról (összehasonlító alkotmányjogi szempontból) konszenzus mutatkozott abban, hogy a demokráciáknak joguk van megvédeni magukat ellenségeikkel szemben, még a demokratikus állam aláásására irányuló erőszak hiányában is. Ennek érdekében a demokratikus államok ugyan elfogadhatnak és alkalmazhatnak a véleménynyilvánítást és a részvételt korlátozó formális szabályokat, mégsem alakultak ki olyan általános szabályok, amelyek egymáshoz közelítették volna a különféle demokráciavédő tendenciákat.
Capoccia azt is vizsgálja, hogy az alkotmányjogi megközelítést ki kell egészíteni egy politikatudományi elemzéssel, hiszen kulcsfontosságú annak vizsgálata, hogy milyen politikai okok miatt válhat szükségessé (vagy éppen ellenkezőleg: tekinthető hatalommal való visszaélésnek) a demokrácia (vélt) ellenségeivel szembeni intézményes fellépés. Ebben a tekintetben ugyancsak fontos az összehasonlító és történeti vizsgálat, hiszen egy nemzetállam autoriter tendenciákkal szembeni fellépését, ellenállóképességét és érzékenységét alapvetően határozzák meg a korábbi autoriter tapasztalatok.
Mára eljutottunk oda, hogy európai szinten mind a tagállamok, mind pedig az EU intézményei vonatkozásában általánosan alkalmazott eszközzé váltak a demokrácia különféle önvédelmi technikái, és eközben egy nyílt politikai diskurzus is legitimálja az alkalmazott eszközöket.
A „harcoló demokrácia” egyik legmeghatározóbb elkötelezettje Donald Tusk és kormánya, amely 2023-tól nagyon tudatosan próbálta meg a Jog és Igazságosság párt antidemokratikus intézkedéseit ellensúlyozni. 2024-ben Tusk nyilvánosan kiállt a harcoló demokrácia koncepciója mellett. A lengyel miniszterelnök szerint abban a folyamatban, amelynek során helyreállításra kerül az alkotmányos rend és a liberális demokrácia alapjai, nem minden lépés felel meg a törvényeknek, ennek ellenére vállalni kell a felelősséget a demokratikus értékek helyreállítása érdekében.
2024 decemberében a román alkotmánybíróság az orosz befolyásolás miatt törölte a román elnökválasztás 2024 novemberi eredményét, mivel a titkosszolgálati vizsgálat szerint Oroszország állt a szélsőjobboldali jelölt, Călin Georgescu kampánya mögött. 2025 márciusában pedig a testület (jóváhagyva a választási iroda döntését) úgy döntött, hogy Georgescu nem vehet részt a májusi elnökválasztáson. 2025 márciusában négy év börtönre ítélte a francia bíróság Marine Le Pent (európai uniós források elsikkasztása miatt), aki öt évig nem indulhat választásokon, beleértve a következő elnökválasztást is. A 2025 májusában nyilvánosságra hozott vizsgálata szerint a német Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal „bizonyítottan szélsőjobboldali”, alkotmányellenes pártnak minősítette az AfD-t (Alternative für Deutschland).
A nemzetállami szempontokat egészíti ki a demokrácia EU-s keretrendszerben való megvédése, amelynek legfontosabb példája az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) 7. cikke szerinti eljárás, amely „végső megoldásként” alkalmazható az EU alapját képező értékek megsértése esetén. Ez a védelmi mechanizmus lehetővé teszi az uniós tagsággal járó jogok (így az Európai Tanácsban gyakorolható szavazati jogok) felfüggesztését abban az esetben, ha valamely ország súlyosan és tartósan megsérti az EU alapját képező elveket (az emberi méltóság, szabadság, demokrácia, egyenlőség, jogállamiság, az emberi jogok tiszteletben tartása). Eddig mindösszesen két alkalommal indult 7-es cikkely szerinti eljárás: 2017-ben Lengyelország ellen (a Jog és Igazságosság demokráciát leépítő intézkedéseivel szemben, ezt az eljárást 2024-ben a szintén „demokráciavédő” Tusk-kormányzat alatt zárták le), illetve 2018-ban Magyarország ellen (az eljárás folyamatban van).
Többszintű demokráciavédelem az EU-ban és a geopolitika
A demokrácia megvédésének igénye tehát egyidős a modern demokráciával és a 20. század totalitárius tendenciáival szembeni fellépéssel, még pontosabban: a harcoló demokrácia koncepciója azt kívánja megelőzni, hogy a többség zsarnoksága totalitárius rendszerré intézményesedjen. Ugyanakkor mára tetten érhetünk egy új tendenciát is, mely szerint korszakunk új típusú autokráciái, hibrid rendszerei is elkezdték alkalmazni a demokrácia „megvédésének” eszközeit, s ebből beláthatatlan kihívások következnek. Ugyanis óriási a különbség a demokrácia valódi védelme és aközött, hogy egy autoriter rendszer állami intézkedéseket vezet be saját ellenzékének ellehetetlenítése érdekében.
Talán a magyar helyzet mutatja Európában a legnyilvánvalóbban azt, hogy mára mennyire összekeveredett a demokrácia megvédése és az autoriter rendszerek voluntarista (pusztán hatalmi) törekvése.
Egyrészt az Orbán-rendszer a korábban említett mindegyik európai demokráciavédő történés tekintetében érintett valamilyen módon: a francia és német eseteknél a magyar kormányzat maximálisan kiállt az érintettek mellett (a miniszterelnök azt mondta: „Je suis Marine!”; magát az AfD-t pedig az orbáni politikai próbálta meg kiszabadítani az európai karanténból); a romániai elnökválasztás tekintetében Orbán Viktor a szélsőjobboldali George Simiont támogatta (a botrányosra sikeredett tihanyi beszédben 2025. május 10-én); a legnyilvánvalóbb érintettség pedig a lengyel esetben bontakozott ki, hiszen az Orbán-rendszer aktívan segíti a korábbi PiS-adminisztrációt a Tusk-féle politikai küzdelmek ellenében (a magyar kormány többek között politikai menedékjogot adott Marcin Romanowski volt igazságügyi miniszterhelyettesnek, aki ellen európai elfogatóparancsot adtak ki). Másrészt pedig az sem tekinthető véletlennek, hogy immáron a magyar kormányzat az egyedüli alanya a 7-es cikkely szerinti eljárásnak.
Mindebből látható, hogy a demokrácia megvédésének az ügye mind tagállami, mind EU-s perspektívákban egyszerre fontos, továbbá az autoriter tendenciák korántsem csak nemzetállami keretben, hanem az európai közösség legmagasabb szintjeit ostromolva bontakoznak ki.
S van egy másik fontos szempont, amely összeköti a „harcoló demokrácia” legtöbb tagállami és EU-s megnyilvánulásait, amelyek nemcsak az autoriternek és antidemokratikusnak gondolt pártokkal, politikai vezérekkel szemben bontakoztak ki, hanem az európai demokráciát ért geopolitikai kihívás kapcsán is. Vagyis a demokráciavédő intézkedések másik fontos előidézője (a lengyel példát leszámítva, ahol az egyetlen nemzeti konszenzus éppen az orosz befolyással szemben van) a putyinista orosz rezsim európai jelenléte. Az európai szélsőséges, autoriter jobboldali pártok és politikusok aktív orosz kapcsolatokkal rendelkeznek, a putyini geopolitika fő célja és az európai szélsőjobboldal közös stratégiai érdeke a tagállami és EU-s szintű liberális demokrácia végletes meggyengítése. Bàrbara Molas és Kacper Rekawek az International Centre for Counter-Terrorism (ICCT) 2024-es anyagában ezt az „érdekházasságot” a következőképpen fogalmazta meg: „Oroszország számára az európai szélsőjobboldal destabilizáló eszköz, amelyet Putyin kihasználhat, hogy legitimitást és geopolitikai befolyást szerezzen. A szélsőjobboldal számára az Oroszországgal való barátkozás megerősítheti az alternatív társadalmi-politikai nézeteket Európában, lehetővé téve a nem demokratikus és illiberális irányultságú csoportok és pártok számára, hogy hitelességre és befolyásra tegyenek szert az európai politikai palettán.” Mindez jól mutatja, hogy
mára a harcoló demokrácia és a demokrácia ellenségeivel szembeni fellépés ügye az EU-ban egy összetett, tagállami szélsőséges erők és külső geopolitikai érdekek által befolyásolt, többszintű kihívássá vált.
Következtetések: Egy autoriter rendszer nem „védheti meg” a demokráciát!
A harcoló demokrácia problematikájának tehát történelmi mélysége és szomorú aktualitása van. Érdemes visszatérni néhány hazai szempontra, mert ezekből olyan következtetések vonhatók le, amelyek talán segíthetik a jelenség dilemmáival való szembenézést és annak a vitának az elindítását, hogy milyen intézkedéseket hozhatunk demokratikus érték- és intézményi rendünk védelme érdekében.
A demokrácia tolerancia paradoxona természetesen a két világháború közötti időszakban élesedett ki leginkább, de korszakunk is nagyon hasonló ellentmondásokkal küszködik. Ugyanakkor annyiban változott a helyzet, hogy az új típusú autokráciák (hibrid rendszerek) mihelyst „birtokon belülre kerülnek” (Horváth Zoltán idézett megfogalmazása) immáron nem nyílt diktatúrát kezdenek építeni, hanem értelmezési versenyt indítottak a demokráciáért, amelynek keretében saját maguk kezdik el „megvédeni” a demokráciát. Amint láthattuk, a harcoló demokrácia eszköztára önmagában sem problémamentes, számos demokráciadeficit következhet belőle, ha pedig autoriter erők állítják magukról, hogy „megvédik” a demokráciát, az beláthatatlan tragédiához vezet.
Magyarországon tulajdonképpen az történik, hogy az Orbán-rendszer egyszerre kezdte el kritizálni a harcoló demokrácia liberális paradigmáját, illetve ezzel párhuzamosan „demokráciavédelmi” (amelyet a rendszer „szuverenitásvédelemnek” nevez) intézkedéseket alkalmaz.
A kormányzat természetesen ismeri mind elméleti szinten, mind pedig gyakorlati oldalról (hiszen ennek elszenvedője) a harcoló demokráciát. Ennek fontos teoretikus alátámasztása Artur Ciechanowicz lengyel újságíró Donald Tusk demokráciaellenes kézikönyve című anyagának megjelentetése, amely a harcoló demokrácia lengyel és EU-s kritikáját adja. Gyakorlati oldalról pedig az Orbán-rendszer hét éve szenvedi a harcoló demokrácia EU-s intézkedéseit, illetve támogatja a jobboldali lengyel szövetségeit akár tényleges befogadással is.
Ezzel párhuzamosan 2023-tól az autoriter Orbán-rendszer elindította azt az átkeretezést, amelynek során a harcoló demokrácia megoldásaihoz hasonló eszközökkel próbál meg önvédelmi mechanizmusokat működtetni, amelyeket a liberális demokráciától való „illiberális” elhatárolódás miatt nem hívhat demokráciavédelemnek, így
a fő üzenet a nemzeti szuverenitás (jogilag megfoghatatlan és értelmezhetetlen) védelme lett.
Az első lépés az Alaptörvény 12. módosítása (2023. december 12.) volt, amely megteremtette a leendő Szuverenitásvédelmi Hivatal alkotmányos alapjait. Nem sokkal később fogadták el a 2023. évi LXXXVIII. törvényt, amely példátlan módon létre is hozta a nagy befolyású állami hivatalt, korántsem elsősorban az állami szuverenitás védelmére, hanem a politikai rendszer hatalmi céljainak biztosítására.
Mindezzel az Orbán-rendszer ismét átlépett egy fontos határt: magát a (köz)jogot kezdte el politikai fegyverként alkalmazni.
A szellemet immáron nem lehetett visszazárni a palackba (és persze a belpolitikai kényszerek miatt nem is akarták), hiszen elfogadásra került az Alaptörvény 15. módosítása (2025. április 14.), amely bevezette a más állampolgársággal is rendelkező magyar állampolgárok állampolgárságának felfüggesztési lehetőségét. Az Orbán-rendszer szuverenitásvédelmi pszichózisa újabb határt látszik átlépni „a közélet átláthatóságáról” szóló 2025. május 13-án beterjesztett törvényjavaslattal, amely nyíltan tűzi ki azt a célt, hogy az „államnak minden lehetséges eszközzel meg kell védenie a nemzeti szuverenitást”.
A törvényjavaslat a maga teljességében mutatja fel azokat a veszélyeket, amelyeket a harcoló demokrácia eszközeit deformáló és magába olvasztó autoriter rendszer jelent, hiszen az ország szuverenitására való veszélyességet olyan gumifogalomként határozza meg, amelynek az értelmezése minden tekintetben az autoriter rendszer pozícióit védő Szuverenitásvédelmi Hivatal kezében van, és gyakorlatilag bármilyen veszélyesnek bélyegzett civil szervezettel, párttal, gazdasági társasággal, médiummal vagy éppen párttal szemben alkalmazható.
A demokrácia újrameghatározásáért és a politikai hatalom feletti ideológiai-intézményes hegemóniáért folytatott versengés meghatározta mind a 20. század első felét, mind pedig napjainkat. A liberális demokrácia keretében hajlamosak voltunk azt gondolni, hogy konszenzusra jutottunk a hatalomkorlátozás, a többség zsarnoksága és az alapértékek tekintetében. Az elmúlt években azonban egyre inkább előtérbe kerültek a demokrácia önvédelmi kérdései, melyek megválaszolása komoly társadalmi, tudományos és politikai vita feladata kell hogy legyen.
A történelmi és kortárs példák azt megmutatják, hogy számos dilemmát vet fel a harcos demokrácia koncepciója: bár fontos eszköz lehet a lopakodó autokrácia kialakulásának megelőzésében, ugyanakkor nem körültekintő, kontroll nélküli alkalmazása éppen azokat a demokratikus értékeket semmisíti meg, amelyek megvédését célul tűzi ki (ebben a tekintetben a harcoló demokrácia nagyon hasonlít a rendkívüli eszközökkel való kormányzás dilemmáihoz).
Korszakunkban az autoriter politikai rendszerek egyszerre kritizálják és integrálják a harcoló demokráciát (a magyar kormányzat ezt nevezi „szuverenitásvédelemnek)”. A harcoló demokrácia autoriter rendszerek általi eltorzításából számos következtetés vonható le. Egyrészt az, hogy az autoriter rendszerek fogalmilag nem képesek megvédeni a demokráciát, pusztán saját vezetőjük hatalmi rendszerét. A demokrácia megvédéséhez szükséges a demokrácia olyan morális felfogása, amely túlmutat a politikai vezetők voluntarizmusán. A harcoló demokrácia csakis akkor működhet, ha ténylegesen az állam demokratikus működési rendjét és szuverenitását hivatott megvédeni, ellenben ha ez összekeveredik a politikai vezetők személyes szempontjaival, az autokratikus torzítás. Az autoriter rendszerekben a politikai vezetők hatalmi rendszerének védelme ezért igen gyakran az állami szuverenitás megvédésének képében jelenik meg.
Végül, ahogy láthattuk a magyar helyzet kapcsán, az autoriter rendszerek a jogot politikai eszközként, sőt fegyverként használják. Mindez rámutat arra, hogy a harcoló demokrácia csakis egy demokratikus kritikai térben, a folyamatos önreflexió és hatalmi (ön)korlátozások keretében képes demokratikusan működni. Korszakunk tehát új perspektívába helyezi a harcos demokrácia ügyét és kihívásait: az autoriter erők ugyanis nemcsak „házon belülre” kerülhetnek és alááshatják a demokráciát, hanem igen könnyen fel tudják használni a harcoló demokrácia eszközeit magával a demokráciával szemben!
